A szenvedés százarcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik – árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik! Hogy lehet az, hogy a szépségből, amellyel büszkélkedhetem, csúfság fakad? – a béke frigyéből ugyanannyi fájdalom? Bár ha a bölcselők szerint a gonoszság a jóságnak folyománya, a boldogságból is fakadhat bánat. Ahogyan a múlt emlékei feloldják a ma fájdalmait vagy gyötrelmeit, amik lehetséges, hogy az extatikus gyönyörben gyökereznek.

A keresztnevem Egaeus; a családnevemet nem árulom el. Mindenesetre nem találni az országban ősibb kastélyt, mint amilyen az én szürke, félhomályos, öröklött otthonom. Családunk tagjait mindig is látomásokkal bíró embereknek tartották, s ennek számos sajátos bizonyítéka: a családi udvarházaink külleme; a nagy szalon freskói; a hálószobák tapétái; a fegyvertár falainak vésetei; még inkább a családi képtár festményei; a könyvtárszoba berendezése; és végül magának a könyvtárnak meghökkentő tartalma; több mint elegendő garanciát jelentett e gyanúra.

Gyermekkori emlékeim mind ehhez a könyvtárszobához kötődtek, meg a kötetekhez – de erről később részletesebben szólok. Itt halt meg anyám. És itt születtem én. De ostobaság volna azt állítani, hogy azelőtt nem éltem – hogy a léleknek nincs egy megelőző léte. Tagadod? – most ne vitatkozzunk erről. Én meggyőződtem róla, engem nem kell meggyőzni.

Lelki szemeim előtt ma is fel tudom idézni az éteri alakokat, a szomorú zene hangjait s az emlékképeket, amik nem halványultak el; az árnyszerű, távoli, változatos, bizonytalan, ingatag emlékeket, amikről számomra lehetetlenség tudomást nem venni, amíg csak életem napsugara fenn ragyog.

Abban a szobában születtem. Ott ébredtem, úgy tűnt, egy hosszú álomból, ami persze a nemlét volt, s csöppentem egyszeriben ebbe a tündérvilágba – a képzelet palotájába –, a klastromi gondolatok s a tudás birodalmába. Nem egyszerűen csak tágra nyílt szemmel néztem szét magam körül, de gyermekkoromat jobbára a könyvek között töltöttem el, ifjúságomat pedig álmodozásra fecséreltem; ezért azután nem meglepő, hogy a férfikor még mindig apám udvarházában talált; csodás állandóság telepedett életem tavaszára, s csodálatos, hogy ezalatt mennyire gyökeresen megváltoztak legalapvetőbb gondolataim. A világ léte csupán látomások formájában érintett meg míg álomország vad képzelgései nem az anyagi lét mindennapiságában, hanem kizárólag és teljes egészében magában a létezésben nyilvánultak meg.

Berenice és én kuzinok voltunk, és együtt nőttünk fel az atyai házban. Mégis teljesen különbözőkké lettünk: az én egészségem kezdettől fogra gyenge volt, félhomályra ítéltettem, ő agilis és energiától túláradó teremtéssé fejlődött; övé a bolyongás a domboldalban – enyém a dolgozószoba klastroma. Én a saját szívemben élek, és testemet, lelkemet az intenzív meditálásnak szentelem – ő gondtalanul élvezi az életet, nem törődik az útjára vetődő árnyékkal, vagy a hollószárnyú idő múlásával. Berenice! – szólítom a nevét – Berenice! – és az emlékezet szürke romjaiból ezernyi kavargó emlékkép riad fel a hangra! Ah! Most eleven valójában itt áll előttem, mint a boldogságtól könnyű szívű régi napokban! Ó! pompázatos, mégis fantasztikus szépség! Ó, Arnheim bokrai közt megbúvó szilfid! Ó, források najádja! És akkor... ami akkor történt, nem más, mint varázslat, borzalom, soha el nem mondható mese. A pusztulás – végzetes fertő – mint számum gerjesztette homokvihar lepte el, s a szemem előtt szállta meg a változás a szellemét, járta át a lelkét, a szokásait, a jellemét, és ami még ennél is borzalmasabb és végzetesebb, megzavarta a személyiségét! Ó, jaj! a pusztító jött és ment, s az áldozat – hol is van? Nem ismerem őt. Többé már nem Berenice-ként ismerem őt.

A számos betegség közül, ami egy csapásra megváltoztatta kuzinom morális és fizikai lényét, mondhatni a legaggasztóbb, a legmakacsabb kór az az egyfajta epilepszia volt, amely néha transzba váltott át – lényegében jótékony transzba, mert ebből fakadhatott teljesen hirtelen és váratlan felépülése. Ez idő alatt a saját betegségem – amiről beszéltem, s amit nem tudok más szóval illetni –, a testemet megtámadó kór egyre jobban emésztett, mígnem egy monomániás regényhőshöz nem váltam hasonlatossá; óráról órára, percről percre erősödött bennem, mígnem teljesen elhatalmasodott rajtam. Ez a monománia, ha szabad így neveznem, tartalmazta a léleknek mindazt a nyugtalanságát, amit a metafizika tudománya gondoskodás-nak nevez. Több mint valószínű, hogy nem értenek meg; ám félek, hogy egy átlagos olvasó hiába is próbálkozna, hogy azonosuljon azzal a nyugtalanító, fokozottan célzatos érdekeltséggel, amellyel az én esetemben a meditáció (nem technikai értelemben véve) még az univerzum legegyszerűbb jelenségeivel kapcsolatban is képes volt minden gondolatomat uralni.

Órákon át lankadatlanul elmélkedtem, s a figyelmemet a könyv margójára rótt megjegyzésre, vagy a könyv tipográfiájára koncentráltam; a legszebb nyári napokat azzal töltöttem, hogy a falra vagy az ajtóra vetődő napsugarat figyeltem; éjszakákon át éberen lestem egy lámpás pislogó lángját vagy a tűz parazsát; egész napokat átmerengtem egy szál illatos virág felett; addig ismételtem egy közönséges szót, amíg a jelentéséből kiveszett az értelem: egész testemet teljes fizikai nyugalomba kényszerítve igyekeztem kikapcsolni mozgásérzékelésemet, mintha nem is volna fizikai létem. Ilyen veszedelmes hóbortokra kényszerített zaklatott lelkiállapotom, amit nyilvánvalóan a történtek elemzésének és megértésének elutasítása gerjesztett.

Ne értsenek félre. A túlzott, nyomatékos és morbid figyelem, amit ezek a jelentéktelen dolgok ébresztettek bennem, nem egyeztethető össze az emberekre – különösen a szárnyaló képzelettel megáldott egyénekre – olyannyira jellemző, az ismeretlenhez való állhatatos vonzódással. Ez nem egyfajta szélsőséges állapot, vagy valamilyen felfokozott hajlandóság, mint ahogyan azt először feltételeznénk, hanem elsődlegesen és alapvetően elhatárolható attól, és teljességgel másmilyen. Más esetben az álmodozó vagy a rajongó általában egy nem haszontalan dolog iránt érdeklődik, mindamellett a jelenségből fakadó gondolatok, következtetések tengerében észrevétlenül megfeledkezik magáról az elmélkedés tárgyáról, mígnem a konklúzióban az álom valósággal rnegszépül, s az incitamentum, vagyis a merengés eredeti motívuma teljesen feledésbe merül. Az én esetemben az elmélkedés oka mindig is jelentéktelen volt, bár fenntartom, hogy a jelentősége zavaros látomásaim médiumán át is megtörhetett, és veszíthetett a jelentőségéből. Ha tudtam is, nagyon kevés következtetést vontam le belőlük, még ha azok rendületlenül az eredeti probléma magvára mutattak is vissza. Az elmélkedések sohasem voltak kellemesek; és az első esetben – ami olyan régen volt, hogy már nem is tudom felidézni, miről szólt – merengésem befejeztével oly természetfeletti erővel tört rám a kíváncsiság, hogy az már előrevetítette a kór lényegét. Egyszóval a megtapasztalt lelkierő az én esetemben, mint korábban is mondtam, a gondoskodás-sal hozható összefüggésbe, míg a mindennapi álmodozók esetében a puszta elmélkedés-sel.

Az ez idő tájt olvasott könyvek, ha nem is a zűrzavart voltak hivatva szolgálni, bő fantáziájú, de jelentéktelen témáikkal nagymértékben indukálták bennem a rendellenes gondolatokat. Nagyon jól emlékszem többek között a nemes itáliai Coelius Secundus Curio tanulmányára, a „de Amplitudine Benti Regni Dei„-re; Szt. Ágoston nagy művére, az „Istenek városá„-ra, és Tertulliannus „de Carne Christi„-jére, amelynek ellentmondásos mondata: „Mortuus est Dei filius; credible est quia ineptum est; et sepulus resurrexit; certum est quia impossible est„ a hetekig tartó eredménytelen kutatás óráiban szüntelenül ott motoszkált a gondolataimban.

Ezért azután úgy tűnik, hogy indítékaim – amiket triviális dolgok képesek ugyan megingatni – oly szilárdak, mint a tengerből kiálló sziklaszirt, amely állja a hullámok s a szél rohamait; miként Ptolemaiosz Hefésztionja, aki ellenáll az emberi erőszaknak, ám az aszfodélusz virágának érintésétől megremeg. És bár a figyelmetlen gondolkodó előtt kétségkívül úgy tűnhet, hogy Berenice szerencsétlen betegsége, morális állapota okozta bennem ezt a változást, aminek eredményeként annyi dologról folytattam intenzív és abnormális elmélkedést – amelynek természetét az imént csak körülményesen tudtam felvázolni –, mégsem így áll a helyzet. Gyengeségem alatt előforduló világos pillanataimban az őt ért szerencsétlenség igazi fájdalmat okozott nekem, és mélyen megviselt tiszta és kedves lényének romlása, de nem felejtettem el folytonosan és keserűen elmerengeni azon a csodaszámba menő, különös fordulaton sem, amely mindezt egy csapásra a múlt emlékévé tette. De ezek a reflexiók nem alkották részét az én kóros érzékenységemnek, miként egyszerűbb körülmények között bármely emberrel előfordult volna. Az igaz viszont, hogy zavart lelkiállapotomban túlzott jelentőséget tulajdonítottam minden kevésbé fontos, de annál meglepőbb változásnak, amely átformálta Berenice fizikai alkatát, s a legegyszerűbb, de annál megdöbbentőbb torzulást okozta személyiségében.

Egészen bizonyos, hogy páratlan szépségének legszebb napjaiban sohasem szerettem őt. Saját létem különös abnormitásai, a saját belső érzéseim sohasem a szívemből fakadtak, érzelmeim viszont mindig a lelkemből. A kora hajnal szürkeségén át; a délutáni erdő fénypászmáktól szabdalt árnyai között; a könyvtár éjszakai csendjében ott lebegett a szemem előtt, és én láttam őt – ha nem is mint élő, lélegző lényt, hanem mint az álmok Berenice-ét; nem mint földi, porból lett teremtést, csupán annak absztrakcióját; nem mint csodálni, inkább mint elemezni valót; nem mint szeretet tárgyát, csupán mint obskurus, mindamellett felületes képzelgések tárgyát. És akkor... akkor összerezzentem a jelenlétében, és elsápadtam; mindamellett keserűség töltött el leromlott és nyomorúságos állapota láttán. Felidézem magamban, hogy milyen hosszú időn át ajándékozott meg a szerelmével, s hogy én egy vad pillanatomban házasságot ígértem neki.

Végül, amikor menyegzőnk ideje már közelgett, egy téli délutánon – azon, évszakhoz képest enyhe téli délutánok egyikén, amelyek szokatlanul meleg, nyugodt és ködös enyhülést hoznak a csodás téli napforduló, a Halcyon idején – a könyvtárbéli szobámban üldögélve úgy hittem egyedül vagyok. De pillantásomat felemelve láttam, hogy Berenice áll előttem.

Vajon csak izgatott képzeletem játszott velem; vagy a sejtelmes légkör tette, vagy a szoba bizonytalan félhomálya, vagy az alakját feloldó szürke drapéria okozta, hogy meginogni láttam tétova körvonalát. Nem tudnám megmondani. Nem szólt hozzám, s én sem tudtam kimondani egyetlen szót sem. Jeges borzongás futott végig a testemen; az elviselhetetlen aggodalom érzése telepedett rám; növekvő kíváncsiság szállta meg lelkemet. Hátradőltem a székemben, és lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul meredtem rá. Ó, jaj! Mennyire lesoványodott, korábbi lényének szinte egyetlen emlékét sem véltem felfedezni vonásaiban. Tekintetemet végül az arcára emeltem.

A homloka magas volt és igen sápadt, mindazonáltal nyugalmat sugallt; egykor szurokfekete haja most sárga, rakoncátlan fürtökben lógott kétoldalt, halvány árnyékot vetve beesett halántékára, ezzel mintegy kihangsúlyozva melankolikus arcvonásait. A szeme élettelen, fénytelen volt, a pupillája sem látszott, s hogy üveges tekintetétől szabaduljak, szemlélődésemet keskeny, összeszorított ajkán folytattam. Az most szétnyílt, és különös mosolyra húzódva felfedte előttem a megváltozott Berenice fogait. Bárcsak sosem láttam volna meg őket, vagy ha már igen, bárcsak meghalhatnék!

Ajtócsapódás zaja riasztott fel, s felpillantva láttam, hogy kuzinom kiment a szobából. De összezavart agyam szobájában még – ó, jaj! – ott maradt, s látni engedte fehér, kísérteties fogsorát. Azon sehol egy folt, egy árny a zománcon, egy mélyedés a felszínén, de a röpke pillantás, amit rávetettem, elég volt ahhoz, hogy látványa bevésődjön az emlékezetembe. Ezért most sokkal tisztábban látom magam előtt, mint amikor először pillantottam rá. A fogai! – a fogai! – ott vannak mindenütt, láthatóan és tapinthatóan ott vannak előttem; hosszúak, keskenyek és végletesen fehérek, körülöttük az ajkak is ugyanolyan sápadtak, mint abban a borzalmas pillanatban, amikor első pillantásomat vetettem rájuk. És akkor a monomániám teljes dühével rám szabadult, s én hiába küzdöttem ellene. Mindegy, mennyi számtalan dolog alkotja a külvilágot, számomra csak azok a fogak léteztek. Mert őrjítő vággyal kívántam őket. Ezen egyszerű kontempláció mellett minden más dolog elhalványult. Csak a fogak lebegtek lelki szemeim előtt, s az utánuk érzett vágy valósággal betöltötte egész lelki életemet. Képzeletben minden fényforrás felé odatartottam őket. Minden szemszögből egyenként megszemléltem őket. Számba vettem a tulajdonságaikat. Hosszasan szemléltem a jellegzetességeiket. Megbecsültem az erejüket. Eltűnődtem az átalakulásukon. Magam is megrettentem, amikor képzeletben érzéki és érzelmi erőt kölcsönöztem nekik, s az ajkak segédlete nélküli mivoltukban még morális jelentéssel is felruháztam őket. Jól mondják Mad’selle Sallé-ról, hogy „que tous ses pas étainent des sentiments„, de Berenice-ről én sokkal komolyabban hiszem, hogy que toutes dents étainent idées. Des idées! – ah, ez hát az az együgyű gondolat, ami engem tönkretesz! Des idées! – emiatt kívánom őt oly veszettül! Úgy érzem, hogy a birtokomba kerülve visszaadhatják a nyugalmamat, a józan eszemet.

Így telepedett rám az éjszaka; és jött a sötétség, és magába olvasztott, majd eloszlott; és új hajnal derült rám; és az új este szürkesége kezdett gyülekezni. Én pedig továbbra is meditációkba merülve, még mindig mozdulatlanul ott gubbasztottam félreeső szobámban; s a fogak fantazmája a maga eleven és irtózatos tisztaságával továbbra is borzalmas hatást gyakorolt rám, amint ott lebegett a szoba folyton változó fény- és árnyvilágában. Végezetül a kétségbeesés és az iszonyat sikolya riasztott fel merengésemből, majd érthetetlen hangok követték, amelyekből fájdalmat, bánatot éreztem ki. Felálltam a székből, és feltéptem a könyvtár egyik ajtaját. előtérben ott találtam az egyik szolgálólányt, aki könnyek között elmondta, hogy Berenice – nincs többé.

Még kora reggel elvitte egy epilepsziás roham, s most, hogy már esteledik, a sír is készen áll, csak lakóját várja, s minden egyéb előkészület megtörtént, hogy a temetést megejtsék.

Megint azon kaptam magam, hogy egyedül üldögélek a könyvtárban. Mintha frissen ébredtem volna egy zavart, izgatott álomból. Tudtam, hogy már éjfél körül jár, s hogy Berenice-t még napnyugtakor elföldelték. De a közben eltelt sivár és szomorú órákról nincs semmilyen határozott emlékem. Az emlékezetem ezt az időszakot mégis borzalommal tölti ki: a bizonytalanság borzalmával és iszonyatával; a kétértelműség rémével. Szörnyűséges oldala ez életem regényének, ami tele van homályos, förtelmes és értelmetlen emlékképekkel. Megpróbáltam megfejteni őket, de hiába; mert minduntalan ott kísért a fülemben az asszonyi sikoly, az ajkaktól különvált hang szelleme. Megtettem, amit kellett. Mi volt az? – tettem fel magamnak a kérdést fennhangon, s a szoba suttogó visszhangja válaszolt rá: „mi volt az?”

Mellettem az asztalon egy lámpás égett, amellett egy doboz hevert. Nem volt valami figyelemre méltó darab de elég jól ismertem, a család orvosáé volt; de hogy hogyan került oda az asztalomra, és hogy miért nem vettem eddig észre. Ezek mind olyan kérdések voltak, amik sosem érdekeltek. Pillantásom végül egy nyitott könyv lapjára tévedt, azon pedig egy aláhúzott sorra. Ebn Zaiat poéta egyszerű szavai voltak: „Dicebant mihi sodales si sepulchrum amicae visitarem, curas meas aliquantulum fore levatas.”

Amikor figyelmesen elolvastam, vajon miért nem állt égnek minden szál hajam, vajon miért nem fagyott meg a vér ereimben?

Halk kopogás hallatszott a könyvtár ajtaján, és egy szolga – oly sápadt, mint egy kripta lakója – lépett be lábujjhegyen. Tekintete rémületről árulkodott, és érzelmektől reszkető, halk hangon szólt hozzám. Mit mondott? Csak mondattöredékeket hallottam.

Valami vad üvöltésről beszélt, amely megzavarta az éjszaka csendjét, s összecsődítette a házbelieket, akik elindultak, hogy megkeressék a hang forrását; és akkor a hangja suttogássá halkult, mintha megbolygatott kriptából beszélne. Egy lepelbe burkolt alakról szólt, aki lélegzik, akinek dobog a szíve, aki még él!

A ruhámra mutatott; sáros volt, és vérfoltok tarkították. Nem szóltam, mire a szolga gyengéden karon fogott; éreztem az emberi ujjak érintését. Figyelmemet a fal mellett heverő tárgy felé fordította; pár percig néztem, mielőtt felismertem egy ásó volt. Egyetlen kiáltással az asztalra vetettem magam, és megragadtam a dobozt. De nem bírtam kinyitni; a kezem viszont annyira reszketett, hogy elejtettem. A földre esett, és darabokra hullott; nagy csörömpöléssel egy halom fogorvosi műszer hullott ki belőle – nyomában harminckét fehér, elefántcsontszerű, apró tárgy gurult szanaszét a padlón.