I.

 

Szólnom kell, ha már a tudomány emberei tudatlanságukban nem hajlandók megfogadni tanácsomat. A legteljesebb mértékben akaratom ellenére való kifejtenem az okokat, melyek miatt felemelem szavamat a Déli-sark tervezett lerohanása – a nagyszabású kövületkutatás, az ősi jégburok széles körű fúrása és megolvasztása – ellen. Leginkább azért húzódozom, mert lehet, hogy figyelmeztetésem hiábavaló lesz.

A tények, amelyeket föl kell tárnom, bizonnyal kételyeket fognak ébreszteni; pedig ha kirostálnék minden bizarrnak vagy hihetetlennek tűnhetőt, akkor semmi sem maradna. Mellettem szólnak majd ez idáig visszatartott, közönséges és légi felvételeink, mert borzasztóan élethűek és szemléletesek, de azokat is meg fogják kérdőjelezni, tudván, mi mindenre képes a fortélyos hamisítás. Rajzainkat természetesen a nyilvánvaló szélhámosságnak járó gúnykacaj fogadja majd, annak ellenére, hogy műértő embereknek föl kellene figyelniük és el kellene töprengeniük az idegenszerű technikán.

A tudományos élet ama néhány vezéralakjának józan eszéhez és tekintélyéhez kell folyamodnom, akik annyira független elmék, hogy adataimat önnön fertelmes meggyőző erejük vagy néhány ősi és rejtélyes legendakör fényében mérlegeljék, másrészt megfelelő befolyással bírnak, és így visszatarthatják a felfedezőket, még mielőtt bárminemű elhamarkodott és túlságosan is nagyralátó vállalkozásra kerülne sor a hallucináció ama hegyei között. Balszerencsés módon olyan, viszonylag jelentéktelen, csupán egy kis egyetemet képviselő embereknek, mint jómagam és társaim, csekély esélyünk van rá, hogy szavunk lehúzza a mérleg serpenyőjét, ott, ahol szélsőségesen bizarr vagy fölöttébb vitatható kérdések kerülnek terítékre.

Továbbá az is ellenünk szól, hogy a szó legszorosabb értelmében nem vagyunk az érintett ágazatok szakértői. Én, mint geológus, kizárólag azért vállaltam a Miskatonic Egyetem expedíciójának vezetését, hogy a gépészeti tanszékünk élén álló Frank H. Pabodie professzor tervezte kitűnő fúróberendezéssel mélyszinti kőzet– és talajmintákat vegyek a Déli-sark különböző pontjairól. Egyetlen más téren sem óhajtottam a pionír szerepét játszani, csak abban reménykedtem, hogy az új gépezettel a hagyományos gyűjtési módszerekkel hozzáférhetetlen anyagokat is felszínre hozhatunk az előttünk földerített területeken.

Pabodie gépe, mint a közönség már tudja jelentéseinkből, egyedülállóan új találmány, mert könnyű, hordozható és egyesítvén a közönséges artézi fúrás elvét a kis keresztmetszetű kőzettúráséval, képes gyorsan megbirkózni a változó keménységű rétegekkel. Az acél fúrófej, a kapcsolórudak, a benzinmotor, az összehajtható, fából ácsolt torony, a robbantóberendezés, a kábelek, a törmelékeltávolító tányérfúró, a tíz centiméter átmérőjű és egészen háromszáz méter mélységű fúrásokig alkalmazható, szétszedhető csővezeték a szükséges tartozékokkal együtt nem nyomott annyit, amit huszonegy kutya el ne húzhatott volna három szánon. Ez az ügyes alumíniumötvözetnek volt köszönhető, amelyből a legtöbb fémtárgy készült. A négy nagy Dornier-aeroplán, amelyeket kimondottan a déli-sarki fennsík fölötti iszonyatos magasságokban történő repülésre terveztek, a Pabodie-féle üzemanyag-előmelegítővel és gyorsindítóval kiegészítve alkalmas volt rá, hogy expedíciónkat elszállítsa a nagy jégfal lábánál kialakított támaszpontról a kontinens belsejének különböző pontjaira, ahonnan megfelelő számú kutyával utazhattunk tovább.

Azt terveztük, hogy akkora területet fogunk átkutatni, amekkorát egy déli-sarki évszak – vagy, ha feltétlenül szükséges, ennél hosszabb idő – alatt lehetséges, elsősorban a Ross-tengertől délre eső fennsíkon és hegyláncok között, abban a tartományban, amelyet Shackleton, Amundsen, Scott és Byrd különböző alapossággal már föltárt. Úgy számítottunk, hogy ha gyakran költöztetjük táborunkat repülőgépeinkkel egymástól távol eső, így földtanilag is eltérő helyekre, akkor páratlan anyagot hozhatunk felszínre, főleg abból a prekambriumi rétegből, amelyből eddig igen korlátozott mennyiségű déli-sarki lelet került elő. Ezenkívül szerettünk volna minél változatosabb mintákat venni a kövületekben gazdag felső kőzetrétegekből, mivel a halál és a jég eme sivár birodalmának őstörténete az egyik legfontosabb támpont Földünk múltjának megismeréséhez. Az Antarktiszon, melynek hemzsegő növény– és állatvilágából mára csak a zuzmók, tengeri állatok, pókfélék és az északi peremvidék pingvinjei maradtak meg, köztudottan mérsékelt, sőt délszaki időjárás uralkodott valaha, és mi ezt a tudást szerettük volna árnyaltabbá, részletesebbé és pontosabbá tenni. Ha egy közönséges fúrásnál kövületeket sejtető nyomokra bukkannánk, szélesebbre robbantjuk a nyílást, hogy használható méretű és állapotú mintákhoz jussunk.

Azoknál a fúrásoknál, amelyeknél a legfelső talaj– vagy sziklaréteg határozza meg a mélységet, a kitakart vagy majdnem teljesen takaratlan területekre, vagyis a lejtőkre és hegyekre kellett szorítkoznunk, mert a mélyebb szinteket egy-két mérföldes vastagságban fedte a tömör jég. Nem engedhettük meg magunknak, hogy ilyenre pazaroljuk a fúrót, noha Pabodie egyik tenne szerint rézelektródokat süllyeszthetnénk a vastag fúrási rétegekbe, és a benzinmotoros dinamó fejlesztette árammal megolvaszthatnánk egy szűk körben a jeget. Ugyanezt a tervet – amelynek végrehajtására a mienkhez fogható expedíció keretében csupán kísérleti jelleggel kerülhetett volna sor– szándékszik megvalósítani a küszöbön álló Starkweather-Moore-féle expedíció, mindama figyelmeztetések ellenére, amelyeket a sarkvidékről való visszatértünk óta hoztam nyilvánosságra.

A közvélemény az Arkham Advertisernek és az Associated Pressnek küldött gyakori rádiójelentéseinkből, valamint Pabodie és jómagam későbbi cikkeiből ismeri a Miskatonic-expedíciót. Négyen voltunk az egyetemről: Pabodi és Lake, a biológus, Atwood, a fizikus – egyben meteorológus – és jómagam, aki a geológiát képviseltem, és a névleges parancsnok voltam. Tizenhat kisegítőt vittünk magunkkal: a Miskatonic hét továbbképzős hallgatóját és kilenc tapasztalt gépészt. Tizenketten képesített pilóták voltak, és két ember kivételével valamennyien értettek a rádió kezeléséhez. Nyolcan – köztük Pabodie, Atwood és én – járatosak voltak a szextáns és iránytű segítségével történő navigálásban. Rajtuk kívül teljes személyzet irányította a sarki körülményeknek megfelelően megerősített, gőzkazánnal kiegészített, hajdan cethalászatra szolgáló két hajónkat is.

A Nathaniel Derby Pickman Alapítvány és néhány magánszemély pénzelte az expedíciót, ennélfogva, az elmaradt hírverés ellenére is, rendkívül alapos volt a felkészülés. A kutyákat, szánokat, gépeket, tábori felszerelést, öt szétszedett repülőgépünk darabjait Bostonba szállították, és ott hajózták be. Pazar bőségű felszerelésünk volt saját céljainkra, és mind a tartalékok és az életrend, mind a szállítás és táborverés tekintetében figyelembe vettük nagynevű elődeink ragyogó példáját, kik a közelmúltban jártak a Déli-sarkon. Épp az ő szokatlanul nagy számuknak és fényes hírűknek tulajdonítható, ha expedíciónk mégoly nagyszabású volta ellenére sem keltett túlzott feltűnést.

Mint az újságok megírták, 1930. szeptember másodikán futottunk ki a bostoni kikötőből, komótosan lehajóztunk a part mentén, átkeltünk a Panama-csatornán, megálltunk a Samoán és a tasmániai Hobartban, ahol berakodtuk utolsó készleteinket. Expedíciónk egyetlen tagja sem járt még sarkvidéken, ezért feltétel nélkül rábíztuk magunkat kapitányainkra, a sarki vizek veterán cethalászaira: J. B. Douglasra, aki a kétárbocos Ackhamen kívül valamennyi tengeri erőnket irányította, és Georg Thorfinnssenre, a Mískatonic bárka parancsnokára.

Ahogy magunk mögött hagytuk a lakott világot, északon egyre mélyebbre süllyedt a nap, és minden estével tovább lebegett a szemhatáron. Körülbelül a déli szélesség 62°-nál pillantottuk meg az első jéghegyek asztalszerű, függélyes oldalú tömbjeit, és még el sem értük a sarkkört, amelyen október huszadikán, kellően sajátságos szertartások közepette haladtunk át, amikor már alaposan meggyűlt a bajunk a jégtáblákkal. A hosszú trópusi utazás után eléggé zavart a hűlő levegő, ám próbáltam megkeményíteni magam; hogy elviseljem az időjárás legcudarabb rigolyáit. Sokszor gyönyörködtem lenyűgözötten a különös légköri jelenségekben, köztük is egy meghökkentően élethű káprázatban – ekkor láttam először délibábot –, amely minden képzeletet felülmúló kozmikus kastélyok csipkés ormaivá bűvölte a távoli jéghegyeket.

Átnyomakodva a jégmezőn, amely szerencsére nem volt sem túl széles, sem túl torlaszos, a déli szélesség 67° és a keleti hosszúság 175°-nál visszaértünk a nyílt vízre. Október huszonhatodika reggelén déli irányban jeges szárazulat erős fénye csillant a szeműnkbe, és még déli tizenkettőre sem járt az idő, amikor izgalomtól lázas pillantásunk előtt feltárult az egész látóhatárt betöltő, hóbilincses, hatalmas, gőgös hegylánc. Hát itt volt végre az ismeretlen, óriási földrész, a fagyott halál rejtelmes birodalmának előhírnöke! Alighanem annak az Admirality-hegységnek az ormait látjuk, amelyet Ross fedezett föl, és most reánk vár, hogy az Adare-fokot megkerülve addig hajózzunk a Viktória-föld keleti partja mentén, amíg a déli szélesség 77°9'-nél meg nem találjuk kiszemelt táborhelyünket a McMurdo-szoros partján, az Erebus-tűzhányó lábánál.

Az utazás utolsó szakasza színpompás volt, és képzeletgyújtó. Nyugaton a titkok hatalmas, kopár csúcsai komorlottak, a délidő alacsonyan és az éjfél még annál is alacsonyabban járó, a déli szemhatárt horzsoló napjának sugarai hályogos rőt fénybe vonták a fehér havat, a kékes jeget és vizet, a gránitmeredélyek csupasz fekete foltjait., A sivár bérceken neki-nekilóduló dühvel söpört végig a rettenetes déli-sarki szél; glissandóiban hébe-korba széles skálán mozgó szilaj flótázás dallama sejlett elmosódottan, amelyet én valamilyen ösztönös emlék miatt nyugtalanítónak, sót bizonytalanul fenyegetőnek találtam. Volt valami a tájban, amitől Nyikolaj Rerih különös és torokszorító ázsiai festményeire kellett gondolnom és a még különösebb és meg torokszorítóbb leírásokra, amelyekkel az őrült arab Abdul Alhazred ecseteli a gonosz regék övezte Leng fennsíkját az iszonyatos Necronomiconban. Később nagyon bántam, hogy egyáltalán belenéztem a kollégiumi könyvtárban abba a szörnyű írásba:

November hetedikén, miután egy időre elvesztettük szem elől a nyugatnak torlódó hegyláncot, elhaladtunk a Franklin-sziget mellett; a következő napon megpillantottuk magunk előtt a Parry-hegység hosszú falát, a Ross-szigeten pedig az Erebus és a Terror kúpjait. Itt húzódott kelet felé a nagy jégfal alacsony, fehér vonala, amely a québeci sziklabércekhez hasonlóan, hatvan méterre felágaskodva hirdette, hogy innen nem lehet továbbmenni dél felé. Délután beléptünk a McMurdo-szorosba, és a parttól távol álltunk meg, a füstölgő Erebus-hegy szélárnyékában. Mint japán nyomaton a szent Fudzsijama, meredt a keleti égnek a salaktót kérges, körülbelül 3800 méteres kúp, mögötte fehéren, látomásszerűen derengett a 3270 méter magas, kialudt Terror.

Az Erebus időnként füstöt pöffentett, és az egyik továbbképzős – egy Danforth nevű, ragyogóan tehetséges fiatal fickó – rámutatott a havas lejtő lávaszerű képződményeire, és megjegyezte, hogy csakis ez az 1840-ben fölfedezett csúcs ihlethette meg Poe-t, amikor ezt írta hét év múlva:

 

Mint nyugtalan láva szaladt,

Yaanek-hegyi lávasodorban,

Mely távoli sarkra halad.

Mely zúg, zúg a lávasodorban

Az északi sarkra halad.

 

Danforth habzsolta a bizarr olvasmányokat, és rengeteget beszélt Poe-ról. Egyébként bennem is feltámadt a kíváncsiság, az egyetlen hosszabb lélegzetű Poe-mű, a zaklató és rejtelmes Arthur Gordon Pym délsarki jelenete miatt. A sivár parton és a háttérben, a gőgös jégfalon groteszk pingvinmiriádok rikácsoltak és csapkodtak szárnyaikkal; sok kövér fókát is láttunk a vízben úszkálva vagy a lassan sodródó széles jégtáblákon elterülve.

Kilencedike hajnalán, valamivel éjfél után sok fáradság után sikerült kiszállnunk a Ross-szigeten apró csónakjainkból. Lefektettük a két hajóra vezető kábeleket, és nekiláttunk, hogy egy mentőtutajforma készséggel partra szállítsuk a felszerelést. Szívbe markoló és ellentmondásos érzés volt délsarki földre tenni a lábunkat, akkor is, ha Scott és Shackleton expedíciói itt már megelőztek bennünket. Csupán ideiglenes tábort vertünk a fagyott parton, a tűzhányó lába előtt, mert a főhadiszállás ott maradt az Arkham fedélzetén. Partra tettük a fúróberendezést, a kutyákat, a szánokat, sátrakat, készleteket, benzintartályokat, a kísérleti jégolvasztót, a közönséges és a légi felvételekhez való fényképezőgépeket, a szétszedett aeroplánokat és a rajtuk található rádiókon kívül még három kis hordozható készüléket. Ezeknek segítségével a déli szárazföld bármelyik pontjáról, amelyet vélhetőleg meg fogunk látogatni, összeköttetést létesíthetünk az Arkham nagy rádiójával. A külvilággal kapcsolatot tartó hajórádió feladata lesz továbbítani a sajtóközleményeket Massachusettsbe, az Arkham Advertiser Kingsport Head-i nagy teljesítményű rádió adó-vevőjéhez. Abban reménykedtünk, hogy egyetlen délsarki nyár alatt megvalósíthatjuk terveinket, ám ha ez lehetetlennek bizonyulna, az Arkhamen fogunk telelni, és a Miskatonicet még a jég beállta előtt felküldjük északra a jövő nyári utánpótlásért.

Nem szükséges elismételnem, amit az újságok már megírtak munkánk nyitányáról: a felkapaszkodásról az Erebusra, sikeres fúrásainkról a Ross-sziget különböző pontjain, a különleges gyorsaságról, amellyel Pabodie gépe áttúrta még a tömör sziklarétegeket is, a kés jégolvasztó ideiglenes kipróbálásáról, nyaktörő utunkról szánokkal és készletekkel a nagy jégfalra és a tetején ütött táborban az öt hatalmas aeroplán összeállításáról. Szárazföldi csapatunk – húsz ember és ötvenhét alaszkai szánhúzó kutya – kiváló egészségnek önrendelt, bár az is igaz, hogy még nem találkoztunk valóban öldöklő hideggel vagy orkánokkal. A hőmérő többnyire mínusz tizenhét és mínusz hat, illetve mínusz négy fok között ingadozott és az új-angliai telek hozzászoktattak bennünket az ilyen zord időhöz. A jégfalon ütött tábor félig átmeneti jellegű volt: benzin, élelmiszer, dinamit és egyéb felszerelések tárolására szántuk.

Repülőgépeink közül csak négyre volt szükségünk a fúróberendezés szállításához, az ötödiket egy pilótával és két tengerésszel otthagytuk a raktárnál, mintegy összekötő láncszemként, hogy akkor is el lehessen érni bennünket az Arkhamről, ha minden felderítő aeroplánunk eltévedne. Később, amikor már nem költözködünk, egyet-kettőt arra fogunk használni, hogy oda-vissza szállítson a raktár és a nagy fennsíkon, az innen hat-hétszáz mérföldre, a Beardmore-gleccser mögött levő másik állandó táborunk között. Noha a szemtanúk szinte egybehangzóan emlegetik a fennsíkról alázúduló, rémítő szeleket és viharokat, úgy határoztunk, hogy a takarékosság és a hatékonyság érdekében vállaljuk a kockázatot, és lemondunk az átmeneti táborokról.

A rádiójelentések beszámoltak csapatunk november huszonkilencedikei, négy lélegzetelállító óráig tartó repüléséről a roppant ormoktól keletre, a magas jégmező felett, a rejtelmes csöndben, amelyben csupán motorjaink zaja vert visszhangot. A szél csak mérsékelten alkalmatlankodott, és a rádióiránytűk átsegítettek az egyetlen tejsűrű ködön, amellyel találkoztunk. Amikor a 83. és .84. hosszúsági fok között felkomorlott előttünk az óriási meredély, tudtuk, hogy elértük a Beardmore-gleccsert, a világ leghatalmasabb gleccservölgyét, és a megfagyott tenger most adta át helyét a zord parti hegységnek. Csak most léptünk be igazából a legmélyebb dél időtlen idők óta halott, fehér világába. Alighogy ez tudatosult bennünk, keleten már meg is pillantottuk a messzeségben a majdnem 4500 méter magasan tornyosodó Nansen-csúcsot.

A déli támaszpont sikeres kiépítése a gleccser fölött, a szélesség 86°7’-én, a keleti hosszúság 174°23'-nél, a tüneményesen gyors és hatékony fúrások és robbantások a különböző pontokon, amelyeket szánon és rövid repülőutakkal értünk el, már a történelemre tartozik. Az is, hogyan mászta meg lelkesen és diadallal a Nansen-csúcsot december 13-tól 15-ig Pabodie és két továbbképzős hallgató: Gedney és Carroll. Körülbelül 2500 méter magasan lehettünk a tengerszint fölött, és amikor a kísérleti fúrásoknál itt-ott alig 3,5 méternyire a hó és jég alatt szilárd talajba ütközött a fúrófej, nem kíméltük a kis olvasztóberendezést, lyukakat mélyítettünk, és dinamittal robbantottunk olyan helyeken, ahol a korábbi felfedezők nem is álmodhattak kőzetminták vételéről. Az így felszínre hozott prekambriumi gránit és a kitüremkedő homokkő igazolta feltételezésünket, hogy ez a fennsík összefügg a nyugat felé húzódó irdatlan szárazulattal, viszont különbözik a Dél-Amerika alá benyúló keleti résztől, amelyet mi a Ross– és Weddel-tengerek befagyott összefolyásával elválasztott, különálló, kisebb kontinensnek gondoltunk, noha azóta Byrd megcáfolta ezt a feltételezést.

Amint a fúrás után kirobbantott homokkő feltárta természetét a vésőnek, ép és töredékes, hallatlanul érdekfeszítő kövületekre bukkantunk: páfrányokra, tengeri moszatokra, háromkaréjú rákokra, tengeri liliomokra és puhatestűekre, úgymint pörgekarúakra és haslábúakra, amelyek mind rendkívüli jelentőségteljesnek tűntek a vidék őstörténete szempontjából. Volt még egy legszélesebb átmérőjénél 30 centiméter hosszú, háromszögletű, rovátkolt fura nyom, amelyet Lake rakott össze a mélyfúrásban végrehajtott robbantások után felszínre került három palatörmelékből. Ezek a nyugati Queen Alexandra-hegység kőzetéből származtak; és Lake mint biológus, szokatlanul elgondolkodtatónak és izgalmasnak találta a furcsa nyomot, bár szerintem a hullámeffektus valamely következménye lehetett, mely oly igen elterjedt üledékes kőzetekben. A pala nem egyéb, mint metamorfi képződmény, belesajtolt üledékréteggel, és mivel a nyomás mindent rendellenessé torzíthat, nem értettem, miért e hallatlan álmélkodás a sávos háromszögön.

1931. január hatodikán Lake, Pabodie, Danforth és a hat másik hallgató, négy gépész és jómagam két nagy aeroplánon átröpültük a déli pólust. Közben egyszer kényszerültünk leszállni a felső légrétegekben hirtelen feltámadó szél miatt, amely szerencsére nem erősödött a szokásos viharrá. Mint az újságok megírták, ez egyike volt felderítőútjainknak, melyek során olyan területeken kutattunk topográfiai újdonságok után, amelyeket elődeink a sarkkutatásban nem érhettek el. Korábbi repüléseink kiábrándítóak voltak ebből a szempontból, bár ezek ajándékoztak meg néhány elbűvölően képzeletdús és csalóka délsarki délibábbal, amiből hajóutunk során kaptunk már egy rövid ízelítőt. Messzi hegyek lebegtek az égen, mint elvarázsolt városok, és az éjféli alacsony nap mágiájától gyakran úszott Dunsany álmainak és kalandszomjú vágyainak aranyában, ezüstjében és bíborában a fehér világ. Felhős napokon meglehetősen kemény dió volt a repülés, mert az ég és a havas föld hajlamos volt összeolvadni egyetlen titokzatos opálszín űrré, hol egybeforrtukat nem mutatta szemhatár.

Végül úgy határoztunk, hogy eredeti tervünkhöz híven mind a négy felderítő aeroplánnal elrepülünk keletnek ötszáz mérföldet, és új altábort verünk, amely, mint tévesen hittük, valószínűleg a kontinens kisebbik részére fog esni. Az innen származó kőzetminták fölöttébb kívánatosak lennének összehasonlítás céljára. Mind ez idáig kitűnő egészségnek örvendtünk – a citromlé kellően ellensúlyozta a sózott és dobozolt élelemből álló egyhangú étrendet, és a hőmérséklet, amely áltatában nem ereszkedett mínusz húsz fok alá, megkímélt attól, hogy legvastagabb szőrméinket kelljen viselnünk. Nyár derekán jártunk, és ha elég gyorsak és gondosak leszünk, márciusra befejezhetjük a munkát, és megmenekülhetünk az unalmas teleléstől a hosszú délsarki éjszakában. Nyugatról több alkalommal is vad szélviharok törtek ránk, ám sikerült kár nélkül megúsznunk, hála Atwood ügyességének, aki súlyos hókoloncokból kezdetleges hangárokat és szélfogókat emelt, és hóval erősítette meg a tábor legfontosabb épületeit. Annyi szerencsével és sikerrel jártunk, hogy az már szinte ijesztő volt.

A külvilág ismerte programunkat, és tudomása volt ama sajátos konokságról is, amellyel Lake ragaszkodott hozzá, hogy az új táborba történő átvándorlásunk előtt tegyünk egy felderítő utat nyugati, vagyis inkább északnyugati irányba. Láthatólag rengeteget törte a fejét a palában lelt háromszögletű sávos nyomon, riasztóan szokatlan vakmerőséggel olvasva ki belőle bizonyos természeti és földkorszaki ellentmondásokat, melyek vérig sarkantyúzták kíváncsiságát, és mohó vágyat ébresztettek benne további fúrásokra és robbantásokra a nyugat felé elnyúló képződményben, amelyből a töredékek származtak. Különös módon meg volt győződve róla, hogy a nyomot egy nagydarab, ismeretlen-teljesen osztályozhatatlan és a fejlődés figyelemre. méltóan magas fokán álló szervezet hagyta maga után, holott a lenyomatot megőrző szikla oly ősrégi volt – kambriumi, ha ugyan nem prekambriumi –, ami nemhogy a magasan szervezett életformák, de egyáltalán mindenféle élet lehetőségét kizárta az egysejtűek vagy legföljebb a háromkaréjosak szintjén fölül. A töredékeknek és rajtuk a különös jelnek a kora ötszázmillió és ezermillió év között lehetett.

 

II.

 

Úgy látom, hogy rádióközleményeink Lake indulásáról északnyugatra, a láb és képzelet nem járta tartományba, alaposan felajzották az emberek fantáziáját, pedig örült reményeit a biológia és a geológia forradalmasításáról nem is hoztuk nyilvánosságra. Január 11-től 18-ig tartó előkészítő szánútján, amelyre Pabodie is elkísérte ötödmagával, miközben egy magasra gyűrődött jégtaréjon való zűrzavaros átkelés hevében sajnálatos módon elveszítettek két kutyát, a fúrások még több archaikumi palát hoztak felszínre. Még az én fejemben is szöget ütött a kövületek rendkívüli bősége ebben a hihetetlenül ősi rétegben. Ezek azonban igen kezdetleges életformáktól származtak, és nem voltak ellentmondásosabbak a prekambriumi kőzetekben előforduló egyéb nyomoknál, ennélfogva még mindig nem értettem, miért kellene Lake unszolására beleszuszakolnunk sűrű programunkba egy olyan közjátékot, amely valamennyi repülőgépünket, sok embert és az expedíció teljes gépparkját igénybe veszi. Végül nem vétóztam meg a tervet, de úgy döntöttem, nem kísérem el az északnyugatnak tartó csapatot, bármennyire fontosnak tartotta is Lake az én geológiai szakvéleményemet. Ha elmentek, mi ott maradunk Pabodie-vel és öt társunkkal a támaszponton, és kidolgozzuk a keleti utazás menetrendjét. Az egyik gép a költözködés előkészítésére el fog repülni a McMurdo-szoroshoz egy kiadós benzinutánpótlásért; ez azonban még várhat egy ideig. Megtartottam magamnak az egyik szánt és kilenc kutyát, mert nem bölcs dolog bármily csekély időre szállítóeszköz nélkül maradni egy ilyen ősidők óta halott, puszta világban.

Amint tudjuk, Lake fiókexpedíciója az aeroplánok rövidhullámú adóival küldött az ismeretlenből üzeneteket, melyeket egyszerre vett a déli támaszponton a mi készülékünk és a McMurdo-szorosnál az Arkhamé, hogy ötvenméteres hullámhosszon továbbítsa őket a külvilágnak. Január 22-én hajnali négykor indultak, és alig két óra múlva vettük az alsó adást, amelyben Lake elmondta, hogy leszálltak, és innen valami háromszáz mérföldre elkezdték a mérsékelt arányú olvasztást és fúrást. Hat órával utána kaptuk a második és nagyon fölhangolt beszámolót a lázas vakondmunkáról és a sekély tárna robbantásáról. E művelet megkoronázásaként palatöredékeket és bennük több nyomot találtak.

Három órával később tömören tájékoztattak, hogy folytatják a repülést a csontig maró kíméletlen szélviharban; és amikor üzenetben tiltakoztam a további kockázatok ellen, Lake kurtán annyit válaszolt, hogy új példányai megérnek minden kockázatot. Beláttam, hogy felindultsága a zendülés határát súrolja, egyébként se tehetnék semmit, amivel megfékezhetem az egész expedíció sikerét veszélyeztető meggondolatlanságot; de azért ijesztő volt elgondolnom, hogyan veszi be magát kollégám mind mélyebbre a viharok és kifürkészhetetlen titkok baljóslatú és álnok fehér végtelenjébe, amely mintegy ezerötszáz mérföldön át húzódik a Queen Mary-part és a Knox-part félig ismert, félig sejtett vonaláig.

Aztán újabb másfél óra múlva megjött Lake gépéről az a kétszeresen izgatott üzenet, amely úgy megváltoztatta érzelmeimet, hogy azt kívántam, bárcsak elkísértem volna a csapatot:

„22.05. A gépen. Hóvihar után elöl minden eddiginél magasabb hegyláncot pillantottam meg. A fennsík magasságából ítélve nagysága a Himalájáéval vetekszik. Szélesség valószínűleg 76° 15', hosszúság 113° 10'. Kelet-nyugati irány, ameddig szem ellát. Két füstölgő vulkán gyanítható. Csúcsok feketék, hótakaró nélkül. Lezúduló szélrohamok zavarják navigálást.”

Ezek után Pabodie-vel és öt társammal rátapadtunk a vevőre. Az innen hétszáz mérföldre húzódó titáni hegylánc gondolata a legmohóbb kalandvágyat lobbantotta fel bennünk, és ujjongtunk, hogy nem is mi, de a mi expedíciónk fedezte föl. Félóra múlva megint hívott Lake:

„Hegylábnál Moulton gépe kénytelen leszállni fennsíkra, sérülés nincs, talán kijavítható. Visszatérés vagy további szükséges helyváltoztatások esetén legfontosabb felszereléseket átrakom többi háromra, bár teherrel repülni pillanatnyilag nem szükséges. Hegység minden képzeletet felülmúl. Felderítésre megyek Carroll kiürített gépével.”

„El nem tudnák képzelni. A legnagyobb csúcsok bizonyosan magasabbak tízezer méternél. Everest mellettük semmi. Atwood teodolittal méri a magasságot, közben Carroll-lal felszállunk. Vulkánokkal valószínűleg tévedtem, a képződmények rétegesnek tűnnek. Talán prekambriumi pala más rétegekkel vegyesen. Kelönös kontúrok, legmagasabb csúcsokhoz szabályszerű négyzetek tapadnak. Bámulatra méltó alacsonyan járó nap vörös-arany fényében. Mint álombeli rejtelmes világ vagy ember nem járta tiltott tündérország kapuja. Bárcsak láthatnák!”

Noha aludnunk kellett volna már, egyikünk sem gondolt visszavonulásra. Ez lehetett a helyzet a McMurdo-szorosnál is, ahol a raktárban és az Arkhamen ugyancsak vették az üzenetet, mivel Douglas kapitány mindenkinek gratulált a fontos felfedezéshez, Sherman pedig, a raktár vezetője, osztozott érzelmeiben, Természetesen bánkódtunk a sérült aeroplán miatt, de azt reméltük, hogy könnyen meg lehet javítani. Aztán este tizenegykor megint üzenetet kaptunk Lake-től:

„Át Carroll-lal legmagasabb előhegyek fölött. Ilyen időben nem merek próbálkozni igazi csúcsokkal, majd később. Vérfagyasztó emelkedés, fáradságos előrehaladás, de megéri. Tömör óriás hegység, nem lehet belátni mögéje. Sok csúcs meghaladja a Himaláját, nagyon sajátosak. Hegylánc prekambriumi palának tűnik, számos más vetődéses rétegre utaló egyértelmű jelekkel. Tévedtem vulkánosságra vonatkozóan. Szemhatáron túl nyúlik el minden irányban. Körülbelül 6300 métertől fölfelé semmi hó.

Legmagasabb csúcsok lejtőin különös képződmények. Rerih-képek meredélyein gubbasztó vén ázsiai kastélyokhoz hasonló, szabályosan függőleges oldalú, zömök, irdatlan téglatestek, függélyes-sarkos alacsony bástyafalak. Messziről lenyűgözőek. Párhoz közelebb repültünk, Carroll szerint kisebb darabokból állnak, valószínűleg inkább erózió. Évmilliók viharaitól, időjárás-változásaitól morzsalékos, lecsiszolt élek.

Főként felsőbb részek világosabbak hegyoldal többi látható rétegénél. Nyilvánvalóan kristályos kőzet. Közelebb repülve sok barlangszájat látunk, többségük szokatlanul szabályos négyszög vagy félkör. Ide kell jönnie megvizsgálni. Rengeteget láttam egy csúcson. Magasság 9000-10 500 méter körül. Feljöttem 6450 méterig, pokoli, vérfagyasztó hidegben. Szél fütyül, orgonál szorosokban és barlangokban, repülést egyelőre nem veszélyezteti.”

Lake ezután még harminc percen át zúdította ránk megfigyeléseinek pergőtüzét; és tudomásunkra hozta, hogy gyalogszerrel meg akarja mászni valamelyik csúcsot. Azt feleltem, hogy csatlakozom hozzá, mihelyt küldeni tud egy gépet, Pabodie-vel pedig ki fogjuk dolgozni a legjobb üzemanyag-tervezetet, hogy hol és hogyan tároljuk a benzint, tekintettel expedíciónk megváltozott jellegére. Lake fúrásaihoz és repülőgépes földerítéseihez töméntelen benzinre lesz szükség a hegyek lábánál kiépíteni tervezett új támaszponton; lehetséges, hogy ezen a nyáron mégsem keríthetünk sort a keleti útra. Ennek megfelelően kapcsolatba léptem Douglas kapitánnyal, és megkértem, hogy tétessen partra annyi benzint, mennyit lehet, és az általunk hátrahagyott egyetlen kutyafogattal küldje fel a jégfalra. Közvetlen utat kellett vágnunk a McMurdo-szorostól Lake-ig az ismeretlenen.

Később felhívott Lake, és közölte elhatározását, hogy ott vernek tábort, ahol Moulton aeroplánjának le kelfett szállnia, és ahol egyébként is folyamatban vannak már a javítások. A jégréteg nagyon vékony, hellyel-közzel kilátszik a sötét talaj, és a további kutyaszános expedíciók vagy hegymászások előtt itt, ezen a ponton fog fúrni és robbantani. Elmondta, hogy a táj fenséges szépségére nincs szó, és hogy milyen furcsa érzés itt lenni az irdatlan, szótlan ormok lábánál, amelyek úgy szöknek a magasba, mint égig érő fal a világ peremén. Atwood teodolitos mérései szerint az öt legmagasabb csúcs eléri a 9000-10 200 métert. Lake-et érezhetően felzaklatta a tisztára söpört terep, amely minden eddigi szélviharnál hevesebb, irtózatos orkánokra utalt. Tábora alig több mint öt mérföldre terült el onnan, ahol minden átmenet nélkül tornyosultak fel a magasabb előhegyek. Szinte hallottam hangjában a hétszáz mérföldes jeges űrön is átnyilalló, tudat alatti riadalmat, amikor sürgetett, hogy igyekezzünk a munkával, és minél hamarabb rendezkedjünk be a különös, ismeretlen vidéken. Ő most mindjárt nyugovóra fog térni az egész napos példátlan rohanás, munkálkodás és eredmények után.

Reggel háromoldalú megbeszélést folytattam rádión Lake-kel és Douglas kapitánnyal az egymástól jókora távolságra levő két támaszponton. Megegyeztünk, hogy Lake egyik aeroplánja idejön a táboromba, fölvesz engem, Pabodie-t, öt társunkat és annyi üzemanyagot, amennyit elbír. Ha Lake-nek lesz elegendő benzinje a tábor fűtéséhez és a fúrásokhoz, a maradék üzemanyagról a keleti úttal együtt ráérünk néhány nap múlva dönteni. A régi déli támaszponton is szükség lenne újrafeltöltésre, ám ha a keleti utat elhalasztjuk, akkor ezt a bázist sem fogjuk használni jövő nyárig, Lake-nek pedig egyébként is ki kell küldenie egy gépet, hogy kifürkéssze a közvetlen összeköttetést az újonnan föllelt hegyek és a McMurdo-szoros között.

Pabodie-vel azt terveztük, hogy a körülményektől függően rövid vagy hosszú időre lezárjuk a támaszpontot. Ha a Sarkon telelünk, akkor valószínűleg Lake támaszpontjáról repülhetünk az Arkhamhez, anélkül hogy vissza kellene térnünk ide. Több kúp alakú sátrunkat máris megerősítettük kemény hókoloncokkal, és most elhatároztuk, hogy a munka betetőzéséül állandó falut fogunk építeni. Lévén, hogy bőségesen el volt látva sátrakkal, Lake-nek marad elegendő mindenre azután is, ha mi megérkezünk. Megüzentem rádión, hogy még egy nap munka és egy éjszaka pihenés után készen állunk Pabodie-vel az északnyugati útra.

Délután négytől azonban ugyancsak lelassult a tempónk, mert Lake a legdöbbenetesebb és legfelvillanyozottabb üzeneteket kezdte el küldözgetni. Napja rosszul indult, mert az úgyszólván meztelen sziklafelület repülőgépes felderítése közben nem lelte nyomát a keresett archaikumi és proterozoikumi kőzeteknek, amelyek a táborhoz csalárdul incselgő közelségben sötétlő gigászi ormok tetemes részét alkották. A futtában látott sziklák többnyire jura és komancs kori homokkőből, illetve perm és triász kori agyagpalából voltak, hellyel-közzel egy-egy fényes fekete kitüremlés kemény, palás szénre utalt. Ez eléggé elcsüggesztette Lake-et, aki minden tervét az ötszázmillió évesnél is korábbi kőzetminták feltárására alapozta. Tisztában volt vele, hogy ha meg akarja találni a különös nyomokat rejtő archaikumi palarétegeket, akkor az itteni előhegyekből hosszú szánutat kell tennie, föl, a titáni ormokra.

Mindazonáltal elhatározta, hogy az expedíció általános programjának keretében helyben is vég hajt fúrásokat; így hát összeszereltette a fúrót, és munkába állított öt embert, miközben többiek befejezték a táborverést és a sérült aeroplán kijavítását. Első mintavételhez a kitakart kőzetek legpuhábbját – a tábortól körülbelül negyedmérföldre eső homokkövet – választották; és a fúró simán is haladt előre, anélkül hogy nagyobb mérvű kiegészítő robbantásokhoz kellett volna folyamodniuk. Körülbelül három órával később, az első igazán jelentős robbantás után történt, hogy meghallották a fúrószemélyzet ordítását, és a művezető, a fiatal Gedney, berontott a táborba az elképesztő hírrel.

Barlangra bukkantak. Fúrás közben még korábban felváltotta a homokkövet egy komancs kori mészkőér, telve parányi fosszilis lábasfejűekkel, korallokkal, tengeri sünökkel, helyenként kovás szivacsokról és tengeri gerincesekről árulkodó jelekkel, mely utóbbiak valószínűleg páncéloshalaktól, cápáktól és vérteshalaktól származtak. Ezek egymagukban is elég fontosak voltak, lévén az első gerinces kövületek, melyekre az expedíció rábukkant, hanem amikor röviddel ezután üregbe szaladt a réteget átütő fúrófej, megújult és kétszer oly lángoló lelkesedés kerítette hatalmába az ásatókat. Egy kiadós robbantás feltárta az altalaj titkát, és a másfél méterszer 90 centiméteres, fűrészes peremű nyíláson túl ott ásított a mohó kutatók előtt egy karéja a sekély homokkőüregnek, amelyet több mint ötvenmillió évvel ezelőtt mélyítettek egy rég elmúlt trópusi világ csörgedező talajvizei.

A kivájt réteg nem volt vastagabb 2-2,5 méternél, ám végeláthatatlanul terjedt tova minden irányban, és az enyhe, friss légvonat arról árulkodott, hogy szétágazó föld alatti barlangrendszerhez tartozik. Padlatát és mennyezetét sűrűn benőtték a több helyütt oszloppá egyesült jókora sztalaktitok és sztalagmitok; de mindennél fontosabb volt az a héjakból-csontokból tömörült vaskos üledék, amely itt-ott majdnem eltorlaszolta a járatot. A legnagyobb őslénytudósnak nem lett volna elég egy év, hogy számba vegye és osztályozza mindazon krétakori, eocén és egyéb állatfajokat, amelyeknek csontjai a mezozoikumi páfrányfák és gombák dzsungeleiből, a harmadkori cikászpálmák, legyezőpálmák és kezdetleges zárvatermők ősvadonaiból mosódtak ide és vegyültek el: puhatestűek, rákpáncélok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak és korai emlősök, nagyok és kicsik, ismertek és ismeretlenek. Nem csoda, ha Gedney üvöltve rohant vissza a táborba, és nem csoda, ha ki-ki lecsapta, ami a kezében volt, és vágtatott a harapós hidegben oda, ahol a magas torony mutatta a föld zsigereinek és az eltűnt évmilliók titkainak újonnan nyitott kapuját.

Amikor Lake jóllakatta első mohó kíváncsiságát, üzenetet firkantott noteszébe, és visszaszalajtotta a fiatal Moultont a táborba, hogy adja le rádión. Én ekkor hallottam először a felfedezésről, a korai kagylóhéjakról, vértes– és páncéloshalak csontjairól, labyrinthodontusok és theriodontusok maradványairól, mosasaurusok hatalmas koponyacserepeiről, dinosaurusok csigolyáiról és páncéllemezeiről, pterodactilusfogakról és szárnycsontokról, archaeopteryxek törmelékeiről, miocén cápafogakról, kezdetleges madárkoponyákról és olyan ősemlősök csontjairól, mint a Palaeotherium, a Xiphodon, az Eohippus, az Oreodon és a Titanotherium. Masztodonhoz, elefánthoz, tevéhez, szarvashoz vagy szarvasmarhához fogható kései fejlemények nem fordultak elő, amiből Lake arra következtetett, hogy az utolsó üledékek az oligocénben kerültek ide, és az üreges réteg legalább harmincmillió éve olyan kiszáradt, halott és hozzáférhetetlen, amilyen mostanáig volt.

Másrészt rendkívüli módon túltengtek a nagyon korai életformák. Bár a hatszögletű ventriculita-szivacsokhoz hasonló tipikus zárványokból ítélve maga a mészkő a jura és a kréta határmezsgyéjén keletkezett, és ennél egy perccel sem lehetett öregebb, az üregbe hullott fék meghökkentően magas arányban tartalmazott ennél jóval ősibb korokhoz tartozónak vélt kezdetleges halakat, puhatestűeket és korallokat, a szilur és az ordovíciumi korból egyaránt. Elkerülhetetlenül adódott a következtetés, hogy a világnak ebben a részében szembeszökő és egyedülálló folyamatosság állt fent az élet háromszázmillió évesnél is régibb és alig harmincmillió éves formái között. Hogy az oligocén után, amikor a barlang bezárult, meddig tartott ez a folyamatosság, azt természetesen csak találgatni lehet. Bárhogyan is volt, a pleisztocénben, úgy ötszázezer éve – ennek az üregnek a korához képest tegnap – a rettentő eljegesedés mindenképpen véget vetett a primitív létformáknak, amelyeknek itt sikerült túlélniük önnön korukat.

Lake nem érte be az első üzenettel; Moulton még vissza sem érhetett, amikor már megírta a másodikat, és küldte is vissza a havon át a táborba. Ezek után Moulton lehorgonyzott az egyik aeroplán rádiója elé, onnan továbbítva nekem – és az Arkhamnek, hogy adja tovább a külvilágnak– a sűrű följegyzéseket, amelyeket sorra hoztak Lake fullajtárjai. Újságolvasó emberek emlékezni fognak, micsoda felzúdulást váltottak ki tudományos körökben annak a délutánnak a jelentései. Annyi év után ezek eredményeként szerveződött meg a Starkweather-Moore-expedíció, amelyet oly kétségbeesetten szeretnék eltéríteni céljától, De jobb, ha szó szerint közlöm Lake jelentéseit, úgy, ahogyan McTighe, támaszpontunk rádiósa fordította le őket gyorsírásos ceruzajegyezetekből:

„Fowler hihetetlen felfedezése robbantásból származó homok– és mészkőtörmelékben. Számos tisztán kivehető, archaikumi palában találtakhoz hasonló háromszögű rovátkolt nyom, bizonyítva, hogy hatszázmillió évnél idősebb forrása elélt komancs korig. Elhanyagolható morfológiai változások, átlagos magasság csökkenése, komancs kori nyomok legfeljebb primitívebbek vagy korcsabbak régebbieknél. Hangsúlyozza sajtónak felfedezés fontosságát. Az lesz biológiában, mint Einstein matematikában és fizikában. Összecseng előző munkámmal, és kibővíti következtetések körét.

Gyanúmat támasztja alá, hogy Földön őssejttel kezdődő ismert fejlődés előtt létezett szerves élet ciklusa vagy ciklusai. Ezermillió éve jelent meg és differenciálódott, mikor fiatal bolygó lakhatatlan volt bármely életforma vagy átlagos protoplazma-képződmény számára. Kérdés, mikor, hol és hogyan.”

„Később. Nagy testű szárazföldi és tengeri gyíkfélék, kezdetleges emlősök vizsgálatánál egyes csonttöredékeken sajátságos sérülések vagy sebek, nem tulajdoníthatók egyetlen korszak egyetlen ismert ragadozójának vagy húsevőjének sem. Kétféle: egyenes, mély furatok és szilánkos törések. Egy-két esetben sima felületű törés. Kevés sérült példány. Elemlámpát kérek táborból. Cseppkövek lenagyolásával folytatom föld alatti terület kutatását.”

„Még később. Sajátságos zsírkőtöredékre bukkantam, keresztmetszete kb. 12 cm, vastagsága 3 cm, nem hasonlít helyi képződményekhez, színe zöldes, korra utaló jel nincs. Feltűnően sima és szabályos. Ötágú csillag alakú, hegyei letörve, belső szögeknél és felül középen további hasadások. Töretlen felület közepén apró csiszolt bemélyedés. Roppant érdekes származás és erózió szempontjából. Valószínűleg természet vízcsiszolta tréfája. Caroll nagyítóval további geológiailag fontos jeleket vél felfedezni. Szabályos mintát alkotó kis pontok csoportjai. Kutyák egyre nyugtalanabbak munkánk közben, zsírkő mintha bőszítené őket. Meg kell vizsgálnom, van-e különös szaga. Ismét jelentek, ha Mills meghozza lámpákat, és elkezdjük föld alatti kutatást.”

„22.15. Fontos felfedezés. Orrendort és Watkins lámpa mellett, föld alatt, 21.45-kor teljesen ismeretlen, óriási kövületet talált; valószínűleg növény vagy ismeretlen tengeri sugárállat hatalmasra nőtt példánya. Ásványi sóktól tartósított szövet. Bőrkemény, helyenként meghökkentően ruganyos maradt. Végein és oldalt letört részek nyomai. Hossz 180 cm, átmérője középen 105 cm, két végén 30 cm-re keskenyedik. Hordószerű, dongák helyén öt kidudorodó taréj. Taréjak középvonalában vékony kocsányokra emlékeztető oldalnyúlványok. Taréjak közötti barázdákban különös kinövések – legyezőként nyitható-csukható fésűk vagy szárnyak. Mind súlyosan sérült egy kivételével, ennek fesztávolsága majdnem 210 cm. Emlékeztet ősi mítoszok szörnyeire, főleg Necronomicon legendás Véneire.

Mirigyszerű tömlőkből álló vázra feszített, hártyás szárnyak, hegyükön szabad szemmel látható, apró nyílások. Törzs vége ráncos, nincs támpont, mi van belül, mi törhetett le. Táborba visszaérve boncolnom kell. Nem tudom, növény vagy állat. Sok tulajdonsága szinte hihetetlenül kezdetleges. Mindenkit nekiállítottam cseppköveket dönteni, új példányokat keresni. Találtunk összeforrt csontokat, de ez várhat. Bajok a kutyákkal. Nem bírják az új leletet, darabokra szaggatnánk, ha nem tartanánk távol tőlük.”

„23.20. Dyer, Pabodie, Douglas figyelmébe. Főbenjáró – mondhatnám páratlan – jelentőségű esemény. Arkham azonnal hívja Kingsport Headet. Sziklán hordóidomú különös őslény hagyott nyomokat. Mills, Boudreau, Fowler újabb tizenhármat lelt föld alatt, nyílástól 12 m-re, érdekesen legömbölyített és mintázott zsírkőtörmelékkel elegyest. Zsírkövek kisebbek előzőleg találtnál, csillag alakúak, de néhány kivételével nem töröttek.

Szemes képződmények, nyolc tökéletes állapotban, minden függelékkel. Felszínre hoztuk őket, kutyákat messzire vittük, nem bírják őket. Figyelmesen írják, olvassák vissza pontosság kedvéért, azután közöljék újságokkal.”

„Tárgyak összesen 40 cm hosszúak. Hordóidomú, ötszörösen taréjos törzs hossza 180 cm, átmérője középen 105 cm, végein 30 cm. Sötétszürke, hajlékony és hihetetlenül szívós. Taréjak közötti barázdákban ugyanilyen színű, összecsukott, kinyitva 210 cm hosszú szárnyak. Váza világosabb szürke, csöves vagy tömlős, szárnyak végén nyíló– sok. Kiterjesztett szárnyak széle fűrészes. Törzs felezővonalában, függőleges taréjak gerincén egy-egy, összesen öt, szorosan összehajtogatott, kihúzott állapotban 90 cm-nél hosszabb világosszürke kar vagy csáp. Primitív tengeri liliom karjaihoz hasonló. 6 cm átmérőjű, 12 cm hosszú kocsányok, öt, 18-18 cm hosszú ágra oszlanak, melyekből apró, elvékonyodó tapogatók vagy kacsok ágaznak el, azaz minden kocsány huszonöt tapogatóra bomlik.

Törzs tetején világosabb szürke, gumós, kurta nyak, kopoltyúra utaló jelek, nyakon ötágú, tengeri csillagra emlékeztető, sárgás képződmény, bizonyára fej, 9 cm hosszú, merev, színjátszó csillangókkal borítva.

Fej vaskos és puffadt, átmérő csúcstól csúcsig 60 cm, csúcsok végein 6 cm hosszú, rugalmas, sárgás csövek. Fej közepén valószínű légzőnyílás. Minden cső végén gömbszerű kinövés, visszahúzható sárgás hártyája alatt vörösen irizáló üveges golyó, nyilvánvalóan szem.

Tengeri csillag idomú fej öt belső szögéből zsákszerű vörhenyes duzzanatban végződő, ugyanilyen színű, hosszabb csövek ágaznak ki. Duzzanatokon nyomásra éles, fehér, fogszerű kinövésekkel szegélyezett, 4 cm átmérőjű, harang alakú rések nyílnak, valószínűleg szájak. Csövek, csillangók, tengericsillag-fej csúcsai felfedezés pillanatában szorosan összehajtogatva; csövek és fejnyúlványok végei törzshöz és gumós nyakhoz tapadva. Szívóssága ellenére meglepően rugalmas.

Törzs alján fejképződmény elnagyolt mása. Gumós világosszürke pszeudonyak, kopoltyúra utaló jelek nélkül, rajta zöldes, ötágú tengericsillag-idom.

Szívós, izmos, 120 cm hosszú, elvékonyodó, tövüknél 14 cm, végükön 5 cm átmérőjű karok. Ötszörösen erezett, zöldes, hártyás, 16 cm hosszú, végükön 12 cm széles háromszögekben folytatódnak. Ez az uszony vagy álláb hagyott nyomot sziklákon ötven-hatvan vagy ezermillió éve.

Tengericsillag-idom belső szögeiből 60 cm hosszú, elvékonyodó, tőben 6 cm, végén 2 cm átmérőjű vörhenyes csövek ágaznak ki, végeiken nyílások. Minden rész hihetetlenül szívós és bőrszerű, de roppant rugalmas. Uszonyban végződő 120 cm hosszú karok kétségtelenül tengeri vagy egyéb mozgásra szolgálnak. Mozgás rendkívüli izmokra utal. Felfedezéskor kinövések test felső végében találhatókhoz hasonlóan szorosan ráhajtogatva pszeudonyakra és törzs végére.”

„Még nem tudom határozottan, állat vagy növény, de az esélyek most állat mellett szólnak. Valószínűleg néhány kezdetleges tulajdonságát megőrző, a fejlődés hihetetlenül magas fokán álló sugárállat. Ellentmondó egyedi jellegzetességek ellenére félreismerhetetlen hasonlóság tüskésbőrűekkel.

Tekintve valószínű tengeri életteret, szárnyrejtély, talán vízi navigációra használták. Szimmetria érdekesen növényszerű, szemben állati aszimmetriával. Fejlődés hihetetlenül korai pillanata, koraibb eddig ismert legegyszerűbb ázalagénál, csúfot űz minden származástani elméletből.

Hibátlan példányok hátborzongató hasonlatossága primitív mondák alakjaira elkerülhetetlenül vezet sarkvidéki ősöreg lények feltételezéséhez. Dyer és Pabodie olvasták Necronomicont, látták Clark Ashton Smith általa ihletett lidérces festményeit, megértik, mire célzok, ha mondom, állítólag egész földi életet Vének teremtették viccből vagy tévedésből. Hallgatók szerint elgondolás nagyon ősi trópusi sugárállatok sugallta beteges képzelgéseken alapul, akárcsak Wilmarth emlegette történelem előtti népművészeti tárgyak – Cthulhu-kultusz tartozékai stb.”

„Hatalmas új kutatási anyag. Összegyűlt példányokból ítélve üledékek valószínűleg kréta végéről vagy eocén elejéről származnak. Fölöttük tömör cseppkövek, nehezen eltávolíthatók, ám keménység megakadályozta károsodást. Csodálatos konzerválódás nyilvánvalóan mészkőnek köszönhető. Eddig nincs új, de később folytatom kutatást. Most táborba kell vinni tizennégy hatalmas példányt, kutyák nélkül, melyek dühösen csaholnak, és nem engedhetők közelükbe.”

„Kilenc emberrel, hármat hátrahagyva kutyák őrzésére, kényelmesen elboldogulunk három szánnal, bár gonosz szél fúj. Aeroplánon kapcsolatba lépni McMurdo-szorossal és kezdeni anyag szállítását. Előbb felboncolom egyiket, csak aztán pihenhetünk. Bár lenne itt igazi laboratóriumom, Dyer szégyellje magát, mert meg akarta akadályozni nyugati utamat. Előbb világ legnagyobb hegyei, most ez. Ha nem expedíció fénypontja, nem tudom, micsoda. Befutottunk tudományosan. Pabodie, gratulálok fúróhoz, mely megnyitotta barlangot. Arkham szíveskedjék ismételni leírást.”

Pabodie-ben és bennem szavakba nem foglalható érzéseket kavart ez az adás, és társaink nem nagyon maradtak le mögöttünk lelkesedésben. McTighe, aki menet közben, már a zümmögő adó mellett lefirkantott néhány szenzációs részletet, az egész sztenografált üzenetet átírta, amint Lake rádiósa befejezte az adást. Valamennyien méltányoltuk a korszakalkotó felfedezést, és mihelyt az Arkham rádiósa a kérésnek megfelelően visszaolvasta a leíró részeket, gratuláltam Lake-nek, és példámat követte Sherman is a McMurdo-szoros melletti raktárból és Douglas kapitány az Arkham fedélzetén. Később, mint az expedíció vezetője, néhány megjegyzéssel egészítettem ki az üzenetet, melyet az Arkham fog továbbítani a külvilágnak. Persze ilyen felajzottan képtelenség volt pihenni, és most már nem kívántam egyebet, mint minél gyorsabban eljuthatni Lake táborába. Csalódásomra azt üzente, hogy olyan orkán támadt a hegyekből, amely lehetetlenné tesz minden légi utat.

Másfél órán belül azonban minden csalódásomat elsöpörte a megújult lelkesedés. További üzeneteiben Lake elmondta, hogy sikerült beszállítani a táborba a tizennégy jókora példányt. Alaposan neki kellett feküdniük, mert meglepően súlyosak voltak; kilenc ember azonban egész takarosan elboldogult velük. A csapat néhány tagja most a tábortól biztos távolságban összecsap hóból egy cserényt a kutyáknak, hogy kényelmesebb legyen etetni őket. A példányokat otthagyták a tábor közelében a kemény havon, kivéve azt az egyet, amelyet Lake megpróbál kezdetleges eszközeivel felboncolni.

A boncolás a vártnál nehezebb feladatnak bizonyult, mert a kiválasztott ép és erőteljes példány félrevezetően rugalmas szövetei a frissen fölvert laboratóriumi sátorban égő olajkályha melegében sem veszítettek bőrszerű keménységükből. Lake nem tudta, hogyan ejthetné meg a szükséges bemetszéseket úgy, hogy az erőszakos beavatkozás ne károsítsa a finom részleteket, amelyekre kíváncsi volt. Igaz, volt még hét hibátlan példánya, ám ezt sem szabad meggondolatlanul elpocsékolni addig, amíg a barlang nem ad korlátlan utánpótlást. Így tehát eltávolította a dolgot, és bevonszolt helyette egy másikat, amely, noha mindkét végén megmaradt a tengeri csillagra emlékeztető képződmény, csúnyán össze volt zúzva, és törzse félig megrepedt az egyik ágaskodó taréj mentén.

Meghökkentőek és izgalmasak voltak a rádión sebtében leadott eredmények. Olyan eszközöktől, amelyekkel épphogy nyeszetelni lehetett az abnormális szövetet, aligha lehetett finomságot vagy pontosságot elvárni, de nekünk még e csekélyke teljesítménytől is elállt szemünk-szájunk. A biológiát teljes egészében felül kell vizsgálni, mert ebben a valamiben nem lehetett tetten érni a sejtosztódás semmilyen tudományosan ismert válfaját. Alig-alig kövesedett meg, és noha megvolt vagy negyvenmillió éves, belső szervei tökéletesen épek maradtak. A bőrszerű, romolhatatlan, szinte sebezhetetlen szövet szervezeti sajátosság volt, a gerinctelenek fejlődésének olyan ősi szakaszában alakult ki, amelyről sejtelmünk se lehet. Kezdetben száraz volt minden, amit Lake föltárt, ámde mihelyt a fölmelegedett sátor éreztetni kezdte olvasztó hatását, undorítóan orrfacsaró szerves folyadék tűnt fel a dolog ép oldalában. Nem vér volt, hanem láthatólag ugyanolyan rendeltetésű, de sötétzöld, sűrű nedv. Mire Lake idáig ért, addigra mind a harminchét kutyát átvitték a tábor melletti félkész karámba, de az állatokat még ebből a távolságból is bőszítette és vad csaholásra késztette a maróan terjengő szag.

Ahelyett hogy segítette volna a különös teremtmény elhelyezését az élőlények törzsfáján, a rögtönzött boncolás még áthatolhatatlanabbá tetté a titkot. Külsejével kapcsolatban minden feltételezés megállta a helyét, ennek alapján habozás nélkül lehetett volna állatnak minősíteni, ám a feltárás oly sok növényi jellegzetességet talált, hogy Lake reménytelenül összezavarodott. A dolognak volt emésztése és keringése, a salakanyag a csillag alakú hátsó vörhenyes csövein távozott. Első pillantásra úgy tetszett, hogy légzőszervei inkább oxigénnel, mintsem szén-dioxiddal működnek; voltak légrekeszekre utaló furcsa jelek, amelyek azt is elárulták, hogy a légzés a fej nyílásán kívül legalább még két, tökéletesen kifejlett rendszerrel, kopoltyúk és pórusok segítségével történt. Láthatólag kétéltű volt, és valószínűleg alkalmazkodott a hosszas levegőtlen hibernációs szakaszokhoz is. Hangképző szervei a központi légzőszervvel látszottak kapcsolatban lenni, ámde ellensúlyozhatatlan rendellenességet mutattak. Tagolt beszédet, szótagok ejtésének értelmében, aligha lehetett feltételezni róla, viszont nagyon valószínű, hogy képes lehetett széles skálájú, dallamosan fuvolázó hangokat hallatni. Izomzata szinte túltengett.

Az idegrendszer olyan bonyolult és fejlett volt, hogy Lake szóhoz se tudott jutni. Noha bizonyos tekintetben roppant kezdetleges volt, a lény olyan idegdúcokkal és összekötő idegpályákkal rendelkezett, amelyek a differenciálódás legmagasabb szintjét sejtették. Ötlebenyű agya meglepő fejlettséget mutatott, és bizonyos jelek szerint feji kemény csillangóin kívül olyan érzékszervei is voltak, melyek egyetlen más földi szervezetnél sem fordultak elő. Valószínű, hogy ötnél több érzékszennyel bírt, ezért viselkedésére nem lehetett következtetni létező analógiákból. Lake feltételezése szerint a kreatúra olyan kifinomultabban érzékeny és differenciált lehetett a maga primitív korában, mint a miénkben a hangyák és a méhek. Úgy szaporodott, mint a rejtvenőszők, nevezetesen a páfrányfélék, szárnyvégi spóratokjai segítségével, és nyilván telepből vagy előtelepből fejlődött ki.

Ebben a szakaszban azonban még oktalanság lett volna nevet adni neki. Úgy néz ki, mint egy sugárállat, de annál nyilvánvalóan több. Részben növény, meghatározó tulajdonságainak háromnegyed része azonban állati. Szimmetrikus körvonalaiból és más tulajdonságaiból világosan meg lehetett állapítani tengeri eredetét, későbbi alkalmazkodásának mértékét illetően azonban nem léteztek megbízható fogózkodók. A szárnyak makacsul azt sugallták, hogy a levegőben élt. El se tudtuk képzelni, mi történhetett meghökkentően bonyolult fejlődésében, hogy otthagyhatta nyomait az újszülött Föld archaikumi kövén. Ezért emlegette hóbortos szeszélyből Lake az ősi legendák csillagokról alácseperésző nagy öregjeit, akik viccből vagy tévedésből csapták össze a földi életet meg az odakintről jött, hegyekben tanyázó kozmikus lényeket, kikről a Miskatonic Egyetem angol tanszékének egyik néprajzos kollégája mondott vad meséket.

Lake természetesen fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy a prekambriumi nyomok ezeknek a példányoknak egy primitívebb ősétől származnak, de a régebbi kövületek magas szintű szerkezeti felépítésének vizsgálata után gyorsan elvetette a túlságosan kényelmes elméletet. Éppen hogy a későbbi körvonalakon mutatkozott fejlődés helyett hanyatlás. Az álláb nagysága zsugorodott, az egész alak eldurvult és leegyszerűsödött. Sőt, az imént vizsgált idegek és szervek sajátos módon bonyolultabb formák elkorcsosodásáról árulkodtak. Megdöbbentő módon túltengtek az elsatnyult-csökevényesedett részek. Mindent egybevetve kevés kérdésre született válasz; Lake ismételten a mitológiához folyamodott, és átmenetileg tréfásan „Vének”-nek nevezte ki leleteit.

Hajnali fél három felé úgy döntött, átmenetileg felfüggeszti a munkát, és pihen egy kicsit. Ponyvát borított a szétboncolt kreatúrára, kijött a laboratóriumi sátorból, és megújult érdeklődéssel tanulmányozta a sértetlenpéldányokat. Szöveteik felengedtek egy csöppet a sarki szüntelen napsütéstől; kettőnek-háromnak mintha nyiladoztak volna a fejcsúcsai és csövei; Lake azonban nem tartott tőle, hogy a majdnem húszfokos hidegben oszlásnak indulhatnának. Mindenesetre közelebb húzta őket egymáshoz, és rájuk dobott egy fölösleges sátrat, hogy védje őket a közvetlen napfénytől. Ez majd abban is segít, hogy az esetleges kipárolgás ne csapja meg a kutyákat, melyeknek ellenséges nyugtalansága most már kezdett komoly gondot okozni, holott ugyancsak messze voltak, és mind magasabb hófalak mögé rekesztette őket a lóhalálában sürgő, egyre népesebb munkacsapat. Lake-nek nehéz hókoloncokkal kellett lenyomtatnia a sátor sarkait, nehogy tovasodorja az erősödő orkán, amely gyilkos hullámokban zúdult alá a titáni hegyekből. Feltámadt félelmük a váratlan sarki szélviharoktól, és Atwood irányítása alatt hóval erősítették meg a sátrak, az új kutyakarám és az aeroplánok kezdetleges szélfogóinak hegyre néző oldalát. Ezek a szélfogók, amelyeket üres percekben kezdtek rakni kemény hótömbökből, egyáltalán nem voltak olyan magasak, mint kellett volna, és Lake végül minden emberét ide küldte át dolgozni.

Négy óra után végre elszánta magát, hogy takarodót fúj legénységének, amint a szélfogó magasabb lesz kicsit, és bennünket is pihenésre buzdított. Barátságosan elfecsegett Pabodie-vel az éteren át, ismételten magasztalva a valóban csodálatos fúrókat, melyek hozzásegítették felfedezéséhez. Atwood is köszönetének és hálájának adott kifejezést. Én szívből gratuláltam Lake-nek, elismertem, hogy neki volt igaza a nyugati úttal kapcsolatban, és megegyeztünk, hogy délelőtt tízkor rádiókapcsolatba lépünk egymással. Ha addigra elcsitul a szélvihar, Lake átküldi támaszpontomra az egyik aeroplánt. Még mielőtt nyugovóra tértem volna, küldtem egy utolsó üzenetet az Arkhamre, utasítva őket, hogy vegyék mérsékeltebbre a külvilágnak szóló híreket, mert az adatok olyan forradalmiak, hogy hitetlenkedés fogadná őket, amíg nem szolgáltatunk további bizonyítékokat.

 

III.

 

Azt hiszem, egyikünk se aludt túl mélyen vagy hosszan azon a reggelen. Lake fölfedezése miatti felajzottságunk csakúgy nem engedte, mint az egyre vadabbul dühöngő orkán. Olyan veszett erővel fújt, még ott is, ahol mi voltunk, hogy akaratlanul arra kellett gondolnunk, mennyivel komiszabb lehet a helyzet Lake táborában, az ismeretlen óriás hegyek lábánál, ahol ez a szél fölkélt és elszabadult. McTighe, tízkor talpon, megbeszélésünkhöz híven próbálta elérni Lake-et a rádión, azonban a fölkavart nyugati légtömegek valamilyen villamos zavarai megakadályozták az összeköttetést. Az Arkhammel mindenesetre sikerült kapcsolatba lépnünk, és Douglastól megtudtam, hogy ő ugyancsak hiába próbálta hívni Lake-et. A kapitány nem tudott a szélről, mert noha nálunk egyfolytában őrjöngött, a McMurdo-szorosban éppen csak fújdogált.

Feszülten figyeltünk egész napon át, és időnként megpróbáltuk utolérni Lake-et, de mindig eredménytelenül. Dél felé olyan tébolyult haraggal rontott nekünk a nyugati szél, hogy táborunk biztonságát kellett féltenünk, utána azonban elnyugodott, és csak mérsékelt erővel újult ki délután két órakor. Három óra után mély szélcsönd támadt, mi pedig kétszeres igyekezettel kerestük Lake-et. Ha fontolóra vettük, hogy négy aeroplánja van, mindegyiken egy-egy kitűnő rövidhullámú készülék, el nem tudtunk képzelni olyan közönséges balesetet, amely egyszerre tegye használhatatlanná mind a négy rádiót. De a süket csend csak tartott tovább, és ha arra gondoltunk, milyen fékezhetetlenül tombolhatott feléjük a szél, úgy akaratunk ellenére is a legsötétebb feltételezésekbe kellett bocsátkoznunk.

Hat órára félelmeink alakot öltöttek, és gyötrelmessé fokozódtak. A Douglasszal és Thorfinnssennel folytatott rádiós megbeszélés után úgy döntöttem, lépéseket teszek a kutatás érdekében. A McMurdo-szoros raktáránál hagyott ötödik aeroplán, amelyet Sherman és két tengerész őriz, bevetésre kész, jó állapotban van, és úgy tűnik, pontosan most van itt az a vészhelyzet, amelyre a gépet tartogattuk. Rádión hívtam Shermant, és utasítottam, hogy csatlakozzék hozzám a déli támaszponton a géppel és a két tengerésszel, olyan gyorsan, ahogy ilyen kedvező légköri feltételek mellett csak tud. Ezután a kutatóexpedíció összeállítását beszéltük meg, és úgy döntöttünk, hogy viszünk mindenkit, beleértve a magamnál tartott kutyákat is, szánostul. Ilyen hatalmas aeroplánnak, amit a többivel együtt külön a mi megrendelésünkre építettek nehézgépek szállítására, még ekkora teher sem lesz túlságosan sok. Időnként továbbra is próbáltam elérni Lake-et, de mindhiába.

Sherman és a két tengerész, Gunnarsson és Larsen fél nyolckor szállt fel, és zavartalan repülés után, éjfélkor érkezett támaszpontunkra, ahol mindenki azonnal nekilátott megvitatni a következő lépést. Kockázatos dolog egyetlen aeroplánon, minden támaszpont nélkül repülni a Déli-sarkvidék fölött, ám még ez sem tántorított el senkit a szükségszerűnek tűnő lépéstől. Hajnali kettőkor rövid pihenőre tértünk, miután ezt-azt berakodtunk, de négykor már megint talpon voltunk, hogy befejezzük a rakodást és a csomagolást.

Január huszonötödikén reggel negyed nyolckor indultunk el északnyugatnak a McTighe vezette aeroplánon, amely vitte a tíz embert, a hét kutyát, a szánt, az üzemanyag– és élelemtartalékot és egyebeket, beleértve a gép rövidhullámú rádió adóvevőjét is. Derűs, kellemesen szélcsendes, viszonylag enyhe idő volt, számításaink szerint különösebb gond nélkül elérhetjük a Lake által megadott szélességi és hosszúsági pontnál elterülő tábort. Szorongva vártuk, mit találunk – vagy nem találunk – az út végén, mert a táborhoz intézett hívásainkra továbbra is csak a csönd válaszolt.

Emlékezetembe belemaródott minden esemény, mely e négy és fél órás repülőúton, életem fordulópontján történt. Utána veszítettem el negyvennégy esztendős fővel azt a békét és kiegyensúlyozottságot, amelyekkel a természet és a természeti törvények hagyományos felfogása ajándékozza meg a normális elmét. Attól fogva mind a tízünknek, főleg Danforth hallgatónak és nekem, szembe kellett néznünk a világ sohasem feledhető, iszonytató kitágultával és a benne ólálkodó rémekkel, amelyeket, amíg tehetjük, nem osztunk meg az emberiség többi részével. Az újságok közölték a mozgó aeroplánról küldött jelentéseinket, megírták folyamatos utunkat, kétszeri küzdelmünket a felső légrétegekben támadó alattomos széllökésekkel, beszámoltak róla, miként pillantottuk meg a feltört földet, ahol Lake három nappal ezelőtt délben lefúrt a mélységbe, és arról is, hogy láttunk a fagyott fennsík végtelenjében egy falka szétkergette furcsa pihés hógomolyt, amelyek annak idején már Amundsennek és Byrsnek is szemet szúrtak.

Azonban volt egy pont, amikor érzelmeinket nem lehetett már a sajtónak is érthető szavakba önteni, és lett még egy későbbi pont, amikor be kellett vezetnünk a szigorú cenzúrát.

Elsőnek Larsen tengerész pillantotta meg elöl az ördöngös kúpok és ormok fűrészes vonalát, és kiáltásai valamennyiünket odaűztek a nagy gép kabinjának ablakaihoz. Noha gyorsan haladtunk, a hegyek roppant lassan közeledtek, amiből tudtuk, hogy irdatlanul távol lehetnek, és csupán rendkívüli magasságuk miatt láthatjuk őket. Apránként azért felnyúltak zordonan a nyugati égen, szétváltak szemünk előtt a kopasz, kihalt, feketés csúcsok, képzeletgyújtóan rajzolódva ki a rőt sarki fényben a szivárványló jégfelhők idegborzoló hátterén. Az egészet átlengte valami sejtelem, amely lélegzetelállító titkokat és kinyilatkoztatást ígért, Mintha e kopár, lidérces ormok lennének pilonjai egy tiltott álombirodalom, a dimenziókon túli tér– és időörvények rettenetes kapujának. Ösztönösen úgy éreztem, hogy gonoszak – a hallucináció hegyei, melyeknek túlnani meredélyei alatt valami átkos feneketlen szakadék ásít. Minden földi téren túli, elmosódó, légies másvilág kimondhatatlan sugallatát hordozta az az alkonyderengésű, fortyogó felhőfal, ugyanakkor hátborzongatóan emlékeztetett rá, milyen mélységesen magányos, messzi és kietlen a Dél ember nem járta, kifürkészhetetlen világa.

A fiatal Danforth hívta fel figyelmünket a magasabb csúcsok furcsán szabályos körvonalaira, a Lake említette tökéletes téglaidomokra, amelyek valóban a rejtelmes és különös Rerih-festmények felhős ázsiai ormait koronázó álomszerű ősi templomromokra emlékeztettek. Csakugyan volt valami kísértetiesen Rerih-szerű a titokzatos hegyeknek ebben a földrésznyi birodalmában. Már októberben éreztem, amikor először pillantottuk meg a Viktória-földet, és most megint az az érzés csapott meg. Ugyanakkor szorongással töltött el a tudat, hogy mennyire hasonlít ez a halálország az ősi mítoszok emlegette gonosz hírű Leng-fennsíkra. A mítoszkutatók Közép-Ázsiába helyezik Lenget; ámde hosszú az ember – vagy elődei – faji emlékezete, és nagyon is lehet, hogy bizonyos mesék a rettegés oly síkjairól és hegyeiből és templomaiból jöttek, melyek régebbiek Ázsiánál és minden általunk ismert emberi világnál. Néhány vakmerő mítoszkutató célzott rá, hogy a töredékes Pnakotikus kéziratok a pleisztocénnél korábbi időkből származnak, és pedzegették, hogy Tsathoggua imádóinak ugyanúgy nem volt közük a földi emberiséghez, mint ahogy magának Tsathogguának se. Leng, akárhol rejtőzzék is a térben és időben, nem az a hely volt, ahová vagy akár közelébe is kívánkoznék, és egyáltalán nem örültem neki, hogy itt járok egy világ határán, ahol ily ősi és rejtélyes szörnyfajzatok tenyésztek, mint amilyenekről Lake beszámolt. E percben bántam, hogy egyáltalán elolvastam az iszonyatos Necronomicont, és annyit beszélgettem az egyetemen Wilmarth kollégával, azzal a kellemetlenül tájékozott néprajzossal.

Rosszkedvem kétségtelenül hozzájárult, ha túlzottan reagáltam a különös káprázatra, amely akkor bomlott ki előttünk a színjátszó szemhatáron, mikor közelebb jutottunk a hegységhez, és kezdtük magunk mögött hagyni a dombok felszökkenő hullámait. Az elmúlt hetekben tucatszám láttam délsarki délibábot, több is volt köztük olyan hátborzongató és fantasztikusan életszerű; mint ez; csakhogy egyikből se áradt ilyen tökéletesen szokatlan, sötéten fenyegető, jelképes erő, és én belereszkettem, amikor a magasban előkomorlott a felfortyant jeges párákból a mitikus falak, tornyok és minaretek burjánzó útvesztője.

Vaskos fekete tömegeit mintha küklopszok emelték volna ismeretlen és elképzelhetetlen stílusban, káromolva a geometria minden törvényét. Voltak csonkapúpok, köztük lépcsőzetesek és bordázottak, melyek hol karcsú hengerekben, hol gumós duzzanatokban folytatódtak, és gyakran viselték csipkézett szélű vékony korongok füzéreinek koronáját; és voltak sajátságosan kiugró, asztalszerű építmények, melyekhez mintha lefelé kisebbedő, négyszögletes táblákat vagy öt hegyes csúcsot meresztő tárcsákat tornyoztak volna egymásra. Voltak hegyükre állított gúlák vagy kúpok, egymagukban vagy hengerek, kockák, csonkakúpok, csonkagúlák tetején egyensúlyozva, itt-ott tűtornyok, furcsa ötös kötegekben. Szédületes magasságokban mintha zárt hidak kötötték volna össze e lázálombeli építményeket, és riasztó, nyomasztó volt az egész a maga irdatlanságában. Általában nem nélkülözte a hasonlatosságot a szertelenebb alakzatokkal, amelyeket 1820-ban figyelt meg és rajzolt le Scoresby cetvadász, ám itt és ekkor, magunk előtt az égnek szökő, ismetetten fekete hegyekkel, miközben gondolataink a régebbik világból maradt abnormális lelet és expedíciónk nagyobbik részének valószínű balsorsa körül forogtak, lappangó rosszindulattól és mérhetetlen gonoszságtól szennyesnek láttuk valamennyien a káprázatot.

Örültem, amikor foszladozni kezdett, bár eközben a rossz álomból idekerült tornyok és kúpok átmenetileg még ocsmányabb alakzatokba torzultak. Amikor az egész káprázat színjátszó kavargássá olvadt, megint lenéztünk, és láttuk, hogy közeledik utunk vége. Óriások félelmetes bástyafalaiként szöktek a szédítő magasba az ismeretlen hegyek, és még távcső nélkül is megdöbbentő élességgel rajzolódtak ki furcsán szabályos körvonalaik. A legalacsonyabb előhegyek fölött jártunk, és a fennsík hava, jege és tar foltjai között észrevettünk két sötét pontot, amelyekről feltételeztük, hogy ezek lehetnek Lake tábora és a fúrás. Ettől öt-hat mérföldre rugaszkodtak az égnek a magasabb előhegyek, láncuk majdnem teljesen elkülönült a mögöttük ágaskodó, a Himaláját megszégyenítő csúcsok félelmetes vonulatától. Végül Ropes – az a hallgató, aki felváltotta McTighe-ot a kormánynál – ereszkedni kezdett a bal oldali sötét folt felé, amely, nagyságából ítélve, a tábor lehetett. Eközben McTighe elküldte rádión a világnak expedíciónk utolsó cenzúrázatlan üzenetét.

Persze mindenki olvasta délsarci tartózkodásunk hátralevő részéről szóló rövid és hiányos beszámolóinkat. Leszálltunk után néhány órával megfogalmaztunk egy óvatos jelentést a bennünket fogadó tragédiáról, melyben kényszeredetten közöltük, hogy az előző napon vagy éjszakán a rettenetes orkán elsöpörte Lake egész csapatát. Tizenegy ember meghalt, a fiatal Gedney eltűnt. Belátván, mennyire feldúlhatott bennünket a szomorú esemény, az emberek megbocsátották, ha elkentük a részleteket, és elhitték, hogy a szél a szállíthatatlanságig összeroncsolta a tizenegy holttestet. Azzal hízelgek magamnak, hogy még a legnagyobb bánat, fejvesztettség, vérfagyasztó iszonyat közepette sem rugaszkodtunk el túlságosan az igazságtól. A világrengető jelentőség itt abban rejlik, amit nem mertünk elmondani, amit most se mondanék el, ha nem másokat kellene megóvnom kimondhatatlan borzalmaktól.

Az igaz, hogy a szél rettenetes pusztítást végzett. Komolyan kétlem, túlélhette volna-e bárki, még akkor is, ha nincs az a másik. A jéggel vagdalkozó, őrjöngő vihar felülmúlhatott mindent, amit expedíciónk azelőtt átélt. Az egyik szélfogó – egyébként valamennyi túlságosan gyengének és gyatrának tűnt – majdnem porrá omlott, a torony a távoli fúrásnál darabokra esett szét. Az aeroplánok és a fúróberendezés szabadon maradt fémrészei fényesre smirglizve ragyogtak, két kis sátor összedőlt, hiába voltak körülsáncolva hóval. A vihar a deszkát ragyásra lyuggatta, és lehámozta róla a festéket, a hóban eltörölt minden nyomot. Az is igaz, hogy nem találtunk egyetlen ép ősleletet sem. A zagyva nagy kupacból kiszemelgettünk némi ásványt, egyebek között azokat a zöldes zsírkőtöredékeket, melyeknek sajátos ötszögletű alakja és elmosódott mintákba rendezett pontjai annyi kétes párhuzamra adtak alkalmat; azonkívül megkövesedett csontokat, többnyire érdekesen sérült példányokat.

Egyetlen kutya se maradt életben, karámjuk, amelyet sebbel-lobbal gyúrtak hóból a tábor közelében, úgyszólván a földdel lett egyenlő. Művelhette ezt a vihar is, noha a tábor felé eső szélárnyékos oldalon tátongó jókora hasadék arra utal, hogy a megvadult állatok maguk ugrottak vagy törtek ki. Mindhárom szánnak nyoma veszett, amit azzal próbáltunk magyarázni, hogy a szél fújhatta el őket az ismeretlenbe. A fúró és a jégolvasztó olyan csúnyán megsérült, hogy nem volt érdemes kimenteni őket, így hát velük tömtük el a nyugtalanítóan titokzatos kaput, amelyet Lake robbantott a múltba. Ugyancsak otthagytuk a táborban a két leginkább tönkrement aeroplánt, mivel a túlélők között négy igazi pilóta volt csupán: Sherman, Danforth, McTighe és Ropes, Danforth azonban túlságosan rossz idegi állapotban volt a kormányzáshoz. Elszállítottuk az összes könyvet, tudományos felszereléseket és egyéb holmikat, amelyiket megtaláltunk, bár igen sok dolgot érthetetlen módon elsodort a szél. Hiányoztak vagy használhatatlanokká váltak a tartalék sátrak és prémruhák is.

Délután négy óra körül, miután széles körű repülőgépes felderítéssel sem találtuk Gedney nyomát, akit kénytelenek voltunk eltűntnek nyilvánítani, elküldtük továbbításra az Arkhamnek körültekintően megírt üzenetünket; és azt hiszem, jól tettük, hogy olyan higgadtra és diplomatikusra fogalmaztuk. Legtöbbet emlegettük kutyáink nyugtalanságát, akiket az őrjöngésig felbőszítettek a leletek, mint erre szegény Lake beszámolói után számítottunk is. Azt hiszem, azt nem közöltük, hogy ugyanilyen izgalomról tettek tanúságot, amikor körülszimatolták a fura zöld zsírköveket és néhány más tárgyat a felfordulásban – többek között tudományos készülékeket, aeroplánokat és gépeket, mind a táborban, mind a fúrás helyén, melyeket meglazítottak, elmozdítottak, vagy más módon babráltak rajtuk a szemmel látható kíváncsisággal és kutatói hajlamokkal megáldott szelek.

A tizennégy biológiai maradványt illetőleg bocsánatosan pongyolák voltunk. Azt mondtuk, hogy az általunk lelt egyedüli példányok sérültek voltak, ám maradt belőlük annyi, amennyi bizonyíthatja Lake leírásának hiánytalan és elismerésre méltó pontosságát. Nehezünkre esett felindulás nélkül beszélni erről a kérdésről – nem említettünk számokat, és nem közöltük, hogyan találtuk, amit találtunk. Megegyeztünk, hogy nem árulunk el semmit, amiből arra lehetne következtetni, hogy Lake emberei megőrültek, márpedig mi másra, ha nem őrületre mutatott hat csonka szörnyeteg álló helyzetben történt gondos eltemetése majdnem három méter mély hósírokba, a különös mezozoikumi vagy harmadkori zöldes zsírkövek pettyeinek hű másolatával díszített, ötszögű hantok alá? A Lake említette nyolc hibátlan példányt nyomtalanul elfújta a szél.

Gondunk volt az emberek lelki nyugalmára is, ezért Danforth és én igen keveset beszélgettünk másnapi rémítő utazásunkról a hegyek közé. Mivel ilyen magasságú repülésre csupán terheletlen aeroplánnal lehet vállalkozni, ez a tény irgalmas módon kettőnkre korlátozta a felderítők számát. Amikor hajnali egykor visszatértünk, Danforth közel állt a hisztériához, ám csodálatra méltóan tartotta a száját. Nem kellett sokat győzködni, hogy megígérje, nem mutatja meg vázlatainkat és a zsebeinkben elhozott más dolgokat, nem hoz társaink tudomására többet annál, amennyit közös megegyezéssel elárultunk a nagyközönségnek, és elrejti filmjeinket, amelyeket majd később és titokban hívatunk elő; így tehát történetemnek ez a része ugyanolyan újdonság lesz Pabodienek, McTighe-nak, Ropesnek, Shermannek és valamennyiüknek, mint az egész világnak. Igazság szerint Danforth még nálam is titkolódzóbb, mert látott vagy látni vélt valamit, amit még nekem sem fog elárulni.

Mint közismert, a beszámolóban elmeséltük, milyen nehéz volt a felemelkedés, amelynek során meggyőződtünk róla, hogy Lake nem tévedett, mert az óriás csúcsok valóban archaikumi palából és más, legalább a jura vége óta változatlan, ősi vetődéses kőzetekből állanak; rutinszerűen kommentáltuk a kocka– és bástyafal-idomok szabályosságát; megállapítottuk, hogy a barlangok feloldódott mészkőerek helyén keletkeztek; feltételeztük, hogy edzett alpinisták egyes lejtőkön és hágókon át meg tudják majd mászni a hegyláncot; és felhívtuk rá a figyelmet, hogy egy irdatlan és büszke fennsík terül el a titokzatos túloldalon, legalább olyan ősi és változatlan, mint maga a hegység: vékony jégréteg alól fölmeredő, groteszk sziklaképződményekkel zsúfolt, 6000 méter magas felszínét fokozatosan ereszkedő előhegyek kötik össze a legmagasabb ormok nyaktörő meredélyeivel.

Ezek az adatok minden szempontból színigazak, és a táborban maradtak tökéletesen be is érték velük. Tervezett repülésünkhöz, leszállásunkhoz, felderítésünkhöz, kőzetgyűjtésünkhöz képest túlságosan is hosszas, tizenhat órás távollétünket az ellenséges szelek összeesküvésével magyaráztuk, és őszintén elmondtuk, hogy a túlnani dombokon szálltunk le. Mesénk szerencsére elég hihetően és prózaian hangzott ahhoz, hogy senki se essék kísértésbe repülésünkkel versenghetni. Ha bárki próbálta volna, én latba vetem minden rábeszélő készségem, hogy visszatartsam – azt nem tudom, Danforth mit tett volna. Távollétünk alatt Pabodie, Sherman, Ropes, McTighe és Williamson hangyaszorgalommal dolgoztak Lake jobbik két aeroplánján, és az érthetetlenül tönkrement hajtómű ellenére sikerült használható állapotúvá varázsolni őket.

Elhatároztuk, hogy másnap reggel felpakolunk a gépekre, és indulunk vissza régi támaszpontunkra, amilyen hamar lehet. Ez ugyan kerülő, de még mindig a legbiztonságosabb a McMurdo-szoros felé; egy nyílegyenes repülés az ősidők óta halott földrész legtitokzatosabb tartományai fölött túlságosan sok meglepetést tartogatna. Csapatunk tragikus megtizedeltetése és a fúróberendezés pusztulása aligha engedné meg a további kutatásokat. A kétely és iszony közepette – amiről nem beszéltünk – már nem akartunk mást, csak minél gyorsabban menekülni a déli földről, hol a pusztulás és őrület honol.

Ismeretes módon visszatérésünk a világba további szerencsétlenségek nélkül zajlott le. Másnap, január 27-én este, rövid és leszállásoktól félbe nem szakított repülés után minden aeroplán megérkezett a régi támaszpontra, 28-án pedig két nekifutásra eljutottunk a McMurdo-szoroshoz. Azért kényszerültünk az egyetlenegy megszakításra, mert épp amikor magunk mögött hagytuk a hatalmas fennsíkot, az egyik kormánysík meghibásodott a jégmező fölött tomboló szélben. Rá öt napra, miután minden embert és felszerelést behajóztunk, az Arkham és a Miskatonic kifutott a hízó jégmezőből, és fölfelé igyekezett a Ross-tengeren. Nyugaton a Viktória-föld csalóka hegyei ködlöttek a viharos délsarki ég hátterén, széles skálájú szilaj füttyszóvá torzult hangon jajgatott a szél, amitől ereimben azonnal megfagyott a vér. Nem egészen két hét múlva a nyomát is magunk mögött hagytuk a sarkvidéknek, és hálát adtunk az égnek, hogy kiszabadulhattunk ebből a kísértetjárta, elátkozott országból, ahol élet és halál, tér és idő azokban az ismeretlen korokban lépett förtelmes és fekete szövetségre, amikor az anyag elsőket rángott és csapkodott a bolygó alighogy kihűlt kérgén.

Visszatérésünk óta valamennyien kitartóan munkálkodtunk a Déli-sarkvidék feltárásának megakadályozásán, bizonyos kételyeinket és feltételezéseinket mindeközben csodálatos egységben és hűséggel őrizve meg magunknak. A fiatal Danforth, noha idegösszeomlást kapott, egy arcrándulással, egyetlen dünnyögő szóval sem árulta el doktorainak – hogy, mint már említettem, van valami, amit hite szerint egyedül ő látott, de még nekem sem meséli el, mi az, pedig, úgy vélem, jót tenne a lelkiállapotának, ha rá tudná szánni magát. Magyarázat lenne, és megkönnyebbülés, bár talán nem is volt más, mint késleltetett érzékcsalódás, amit a korábbi megrázkódtatás okozott. Ez az érzésem, valahányszor ritka beszámíthatatlan pillanataiban összefüggéstelenül suttog nekem dolgokról, melyeket iszonyodva megtagad, mihelyt újból összeszedte magát.

Nehéz lesz visszatartani másokat a nagy déli fehérségtől, erőfeszítéseinkkel talán még ártunk is magunknak, mikor felhívjuk magunkra a fürkész figyelmet. Elejétől tudnunk kellett volna, hogy az emberi kíváncsiság örök, és amit elmondunk, az másokat is belehajszolhat az ősi vadászatba az ismeretlen nyomán. Lake jelentései a szörnyekről lobogó lángra gyújtották a természettudósokat és őslénykutatókat, noha volt annyi eszünk, hogy ne mutogassuk az eltemetett példányok levált részeit vagy a felfedezésükkor készült fotográfiákat. Hasonlóképpen óvakodtunk előhozakodni a sérült csontok és zöld zsírkövek érdekesebbikével. Danforth és én pedig hét lakat alatt őriztük a hegyeken túli óriás fennsíkról készített fényképeinket, rajzainkat meg a kiegyengetett, borzadva tanulmányozott, zsebben elhozott összegyűrődött tárgyakat.

De most szerveződik Starkweather és Moore expedíciója, mely sokkal mélyebbre akar jutni, mint ameddig csapatunk valaha is elmerészkedett. Ha nem térítik őket jobb belátásra, akkor meg se állnak a sarkvidék legbelső magváig, és addig olvasztanak és fúrnak, míg föl nem hozzák azt, amiről mi tudjuk, hogy véget vethet a világnak. Így hát szólnom kell végre, kedvem ellenére – még arról a kimondhatatlan, legvégső dologról is a hallucináció hegyei mögött.

 

IV.

 

Hosszas tépelődés után és viszolyogva szánom rá magam, hogy újra emlékezetembe idézzem Lake táborát, azt, amit igazából találtunk – és azt a másik dolgot a hallucináció hegyei mögött. Örökös kísértést érzek, hogy elsikkasszak részleteket, sejtelmeket állítsak valós tények és elkerülhetetlen következtetések helyébe. Remélem, mondtam már annyit, hogy röviden elintézhessem a többit, mármint a táborban talált iszonyatot. Meséltem a szétzúzta terepről, a lerontott szélfogókról, tönkretett gépekről, állataink hullámzó idegességéről, a hiányzó szánokról és egyebekről, kutyák és emberek vesztéről, Gedney eltűnéséről, a bomlott ésszel eltemetett hat csonka leletről, amelyeknek negyvenmillió éves szövetei meghökkentően épek voltak. Nem emlékszem, szóltam-e róla, hogy a kutyatetemek vizsgálata közben nem találtuk az egyik állatot. Ezzel nem sokat törődtünk – pontosabban szólva, csak nekem és Danforthnak ütött szöget a fejébe.

Az általam elhallgatott tények között a legfontosabbak a hullák és néhány kényes pont, amelyek éppenséggel adhatnának valamilyen förtelmes és hihetetlen magyarázatot arra a káoszra, de az is lehet, hogy nem. Akkoriban igyekeztem elterelni róluk az emberek figyelmét: oly egyszerűbb – és normálisabb – volt a Lake valamelyik társán kitört elmebajnak tulajdonítani mindent! Az a démoni hegyi szél egymaga elegendő volt, hogy akárkit megőrjítsen itt, a pusztulás és a minden titkok közepén.

A téboly betetőzése persze az volt, amilyen állapotban találtuk a tetemeket – emberekét és kutyákét egyaránt. Valamely iszonyú viadalban förtelmesen megszaggatták és összemarcangolták őket. Halálukat, amennyire megállapíthattuk, minden esetben a marcangolás vagy fulladás okozta. A nyomokból ítélve, amelyeket az erőszakos kitörés hagyott a hitvány karámon, nyilvánvalóan a kutyák kezdték a bajt. A sátáni ősleletek annyira felbőszítették az állatokat, hogy a karámot a tábortól kissé távolabb építették, látnivalóan fölöslegesnek bizonyult elővigyázatból. Egyedül maradván a szörnyű szélben, a gyatra és nem is elég magas falak mögött, bizonyára megvadultak – hogy az orkántól-e, vagy a lidérces leletek erősödő titokzatos bűzétől, az meg nem mondható.

Akárhogyan is történt, ami történt, az ocsmány volt, és vérlázító. Talán jobb is lenne a finnyáskodást félretéve, határozottan kimondanom végre, hogy kettőnk megfigyelései és legtárgyilagosabb következtetései szerint semmi esetre sem az eltűnt Gedneyt lehetett felelőssé tenni a Visszataszító szörnyűségekért, amelyek bennünket fogadtak. Már mondtam, hogy a tetemeket ijesztően összemarcangolták. Most hozzáteszem, hogy össze is vagdalták és meg is csonkították őket, méghozzá elképesztően hidegvérű könyörtelenséggel, embereket és kutyákat egyaránt. Az erőteljesebb, húsosabb testekből, négy– vagy kétlábúakból, gondos mészárosként lekanyarították és kihasították a legnagyobb koncokat. A mellettük szétszóródott só – amely a repülőgépek összezúzott élelmiszeres ládáiból származott – a legiszonyatosabb sejtelmeket ébresztette bennünk. A dolog az egyik hevenyészett szélfogóban történt, ahonnan kivonszolták az aeroplánt, a vihar pedig elsöpört minden hihető elméletet alátámasztható nyomot. Az összeszabdalt emberekről durván leszaggatott rongyok nem árultak el semmit. Haszontalan lenne a romba döntött kerítés egyik szélárnyékos sarkában talált, félig elmosódott nyomra hivatkozni, mert azt nem ember hagyta maga után, Sokkal inkább azért véltük látni, mert szegény Lake annyit beszélt az elmúlt hetekben a megkövesedett lenyomatról. Vigyázni kelt a képzelettel a hallucináció hegyeinek éjsötét árnyékában.

Mint említettem, végül is Gedney hiányzott, és, egy kutya. A szörnyű szélfogónál még két embert és két ebet hiányoltunk, ám a teljesen ép és sértetlen boncoló-sátor, ahová a vérfagyasztó sírok földerítése után léptünk be, tartogatott még valamit. Nem olyan volt, ahogy Lake hagyta, mert a rögtönzött asztalról eltávolították a szétvagdalt szörny darabjait. Akkor már tudtuk, hogy a hat őrült sírba temetett rém közül a feltűnően undorító bűzt árasztó darabokból összerakott egyik volt az, amelyet Lake vizsgálni próbált. Most más tárgyak hevertek széjjelszórva a laboratóriumi asztalon és körülötte; nem kellett sokáig találgatnunk, hogy rájöjjünk, ezek a tárgyak egy aprólékosan, noha nem a szokott módon, és gyakorlatlan kézzel szétboncolt ember és egy kutya darabjai. Megkímélem a hozzátartozók érzelmeit, és nem mondom el, ki volt az az ember. Lake bonceszközei eltűntek, de a nyomokból ítélve gondosan megtisztogatták őket. Eltűnt az olajkályha is, ámde leltünk érthetetlenül és rendetlenül szétszórt gyufaszálakat. Az ember maradványait a többi tíz ember, a kutyáét a többi Harmincöt kutya mellé temettük. Ami a laboratóriumi asztalon és a gorombán kiforgatott, szétdobált illusztrált könyveken maradt fura mocskot illeti, túlságosan el voltunk szörnyedve, semhogy találgatásokba bocsátkozhattunk volna.

Ez volt a tábori borzalmak netovábbja, de voltak még más dolgok, ugyanilyen döbbenetesek. Hogy hová tűnt Gedney, a kutya, a nyolc ép lelet, a három szán, a különböző eszközök, illusztrált műszaki és természettudományos könyvek, írószerszámok, villanylámpák és elemek, az ennivaló és az üzemanyag, a fűtőberendezések, tartalék sátrak, szőrmebundák, ilyesmi, azt ép ésszel egyszerűen nem lehetett megmagyarázni, mint ahogy a papírokra hullajtott tintapacákat sem, valamint a kíváncsi idegen matatás és próbálkozás nyomait a táborban meg a fúrásnál, az aeroplánokon, egyáltalán minden gépezeten. A kutyák láthatóan iszonyodtak a gépek furcsa rendetlenségétől. Aztán ott volt még a zűrzavar az éléskamrában, néhány tartósított étel eltűnése, a leglehetetlenebb módokon és legvalószínűtlenebb helyeken föltépett konzervdobozok fogcsikorgatóan nevetséges kupaca. Kisebb rejtély volt az áradó bőségben szétszórt gyufaszál ép, törött, égett –, akárcsak az eldobált két-három sátorvászon és prémes bunda, amelyeket úgy összeszaggatott egy otromba kéz, mintha valami elképzelhetetlen célra akarta volna átalakítani őket. Az a gyalázat, ahogyan a holt emberekkel és kutyákkal bántak, a csonka ősleleteknek rendezett őrült temetés, mind egy-egy kockája volt ennek a bomlott agyú, hibbant kirakósnak. A mostanihoz hasonló eshetőségre számítva gondosan lefényképeztük a tábori eszeveszett felfordulás minden jelentősebb mozzanatát, és föl is fogjuk használni őket, hogy velük támasszuk alá tiltakozásunkat Starkweather és Moore tervezett expedíciójának indulása ellen.

Miután megtaláltuk a holtakat a szélfogóban, első dolgunk volt felnyitni és lefényképezni az ötszögű hókupacok alatti elmebeteg sírokat. Akaratlanul is megjegyeztük, mennyire emlékeztetnek ezek a pettyegetett szörnyeteg sírok a szegény Lake üzeneteiben szereplő furcsa zöld zsírkövekre; és rábukkanva néhány példányra a nagy kőkupacban, magunk is megdöbbentőnek találtuk a hasonlatosságot. Valami ocsmány egyértelműséggel emlékeztetett az ősleletek csillagfejére, és mi egybehangzóan megállapítottuk, hogy ez a sejtelem bizonyára nagyon mély hatást gyakorolhatott az agyoncsigázott Lake-ék túlérzékeny idegeire.

Amíg hangos szó esett, addig mindenki automatikusan elfogadta magyarázatul, hogy Gedney, az egyetlen valószínű túlélő megőrült; annyira azonban nem vagyok naiv, hogy tagadjam a talán mindannyiunkban ott lappangó esztelen gyanút, amit az épelméjűség tiltott fennszóval kimondani. Sherman, Pabodie és McTighe délután minden részletre kiterjedő repülőgépes felderítést végeztek a környéken, távcsövön fürkészték a láthatárt, keresve Gedneyt és az eltűnt holmit, ám semmit sem találtak. Elmesélték, hogy a titáni hegylánc változatlan magasságban és tektonikával nyúlik el jobbra és balra a végtelenségbe. Néhány csúcson még merészebbek és szembeszökőbbek a Rerih festette ázsiai hegyi romokra fantasztikusan emlékeztető, szabályos kockák és bástyafalak. A hegyvonulat hótól tisztára söpört fekete ormain, ameddig a szem ellát, nagyjából azonos mennyiségben tátonganak a rejtélyes barlangok.

Minden szörnyűség ellenére maradt még bennünk annyi tudományos lelkesedés és kalandor kedv, hogy kíváncsiak legyünk az ismeretlen birodalomra, amely ott rejlik a titokzatos hegyek mögött. Mint elővigyázatosan fogalmazott üzeneteinkben közöltük, éjfélkor pihenőre tértünk az iszonyat és elszörnyedés napja után, de már érlelődött bennünk a tétova terv, hogy a légi fényképezőgép és a geológusi felszerelés kivételével minden terhétől megkönnyített aeroplánon már másnap reggel elindulunk a hegyek mögé. Úgy döntöttünk, hogy Danforth és én próbálkozunk elsőnek; hétkor keltünk, mert korán akartunk repülni, a külvilágnak szóló rövid üzenetünkben is említett heves szél azonban majdnem kilencig késleltette indulásunkat.

Már szóltam a semmitmondó történetről, amelyet tizenhat óra múlva, visszatértünk után tálaltunk ki a táborbelieknek, és továbbítottunk a külvilágnak. Most az én rettenetes kötelességem, hogy bővítsem ezt a beszámolót, kitöltsem az irgalmas hézagokat burkolt célzásokkal arról, amit igazából láttunk a hegyen túli rejtett világban mindama kinyilatkoztatásokról, amelyek idegösszeomlásba juttatták Danfortht. Bár képes lenne ő is őszintén beszélni a dologról, melyet hite szerint egyedül ő látott – noha valószínűleg érzékcsalódás volt. Az lehetett az utolsó szalmaszál a terhen, ami összeroppantotta. Én nem tehetek mást, mint elismétlem összefüggéstelen suttogását arról, ami sikoltozni késztette, amikor a valóságos és kézzelfogható közös megrendülés után már visszafelé süvöltött velünk a szélkorbácsolta szoroson át az aeroplán. És ez lesz az én utolsó szavam. Ha ezzel se győzhetek meg másokat mindmáig itt lappangó ősöreg szörnyűségek létezéséről, ha ezzel se fogom tudni visszatartani őket, hogy ne csörtessenek bele a sarkvidék szívébe, vagy legalább ne kotorásszanak túl mélyen e világvégi átokverte pusztaság hétpecsétes titkokat rejtő kérge alá – akkor nem én leszek a felelős a kimondhatatlan és talán fölmérhetetlen katasztrófáért.

Danforthszal átolvastuk a jegyzeteket, amelyeket Pabodie vetett papírra a délutáni repülés alatt, utánamértünk szextánssal, és kiszámítottuk, hogy a hegyláncnak a táborból is látható legalacsonyabb hágója valamivel jobbra húzódik, 6900-7200 méterre a tengerszint fölött. Felderítőutunk során elsőnek erre irányítottuk terheletlen aeroplánunkat. A kontinentális platóból föltarajló előhegyek között vert sátor lehetett úgy 6000 méter magasan, így a szükséges emelkedés nem is volt olyan kolosszális, mint első látásra tűnt. Felszállás közben mégis megéreztük a ritkásabb levegőt és a maró hideget, mert hogy jobban láthassunk, nyitva kellett hagynunk a kabin ablakait. Természetesen legvastagabb szőrmeruhánkat viseltük.

Ahogy közeledtünk a gleccserek szabdalta hótakaró határa fölött vészjósló sötéten, visszautasítóan meredező ormokhoz; egyre több rendellenesen szabályos képződményt észleltünk a meredélyeken, és újra Nyikolaj Rerih különös ázsiai festményei jutottak eszünkbe. A szél pusztította ősi rétegek mindenben alátámasztották Lake jelentéseit, és azt bizonyították, hogy ezek a bércek körülbelül ugyanígy tornyosulhattak talán már ötvenmillió évvel ezelőtt is – lélegzetelállítóan korai pillanatában a Föld történetének. Fölösleges találgatni, hogy akkor mennyivel lehettek magasabbak; e különös vidéken a változásoknak ellenszegülő, a megszokott eróziós folyamatokat késleltető, megmagyarázhatatlan légköri hatásokra utalt minden.

Ami azonban a leginkább elbűvölt és felzaklatott bennünket, az a szabályos kockák, sáncok, barlangszájak burjánzása volt a hegyoldalakon. Tanulmányoztam őket távcsővel, és készítettem légi felvételeket, miközben Danforth vezetett. Időnként fölváltottam a kormánynál – bár én csak amatőr voltam a repülésben –, hogy ő is használhassa a távcsövet. Könnyen sikerült megállapítanunk, hogy e kinövések anyaga meglehetősen világos, másutt nem található archaikumi kvarcit, szabályosságuk pedig sokkal elképesztőbb és hátborzongatóbb volt, mint ahogy szegény Lake sejtette.

Mint ő is megmondta, az éleket legömbölyítette a megszámlálhatatlan évmillió könyörtelen eróziója; természetfölötti szilárdságuk és kemény anyaguk azonban megóvta a kinövéseket a szétporladástól. Főleg a meredélyekhez közelebbi részeiket mintha a környezettel azonos kőzet alkotta volna, Olyan volt, mint Machu Picchu romjai az Andokban, vagy mint az ősi Kína falai, amelyeket 1929-ben tárt föl az Oxfordi Régészeti Múzeum. Lake pilótájához, Carrollhoz hasonlóan nekünk is szemet szúrtak a különálló ciklopszkövek. Fogalmam sem volt, hogy kerültek ide; és valami különös szégyenkezést éreztem geológusi mivoltomban. Vulkáni képződményeknél, például az írországi híres Óriások ösvényén gyakran találkozhatunk különös szabályosságokkal, ám Lake hiába vélt látni füstölgő kúpokat, e lélegzetelállító hegylánc fölépítésében semmi sem utalt vulkánra.

Másik, noha ennél csekélyebb fejtörőt jelentettek az érdekesen szabályos körvonalú barlangszájak, amelyeknek közelében leginkább hemzsegtek a különös kinövések. Ahogy Lake mondta, gyakoriak voltak a majdnem négyszög vagy félkör alakú üregek, mintha egy varázskéz faragta volna szimmetrikusabbra a természetes nyílásokat. Feltűnően sok volt belőlük, és feltűnően széles területen el voltak terjedve, amiből sejteni lehetett, hogy az egész környék keresztül-kasul át van lyuggatva kioldódott mészkőerek nyomán maradt alagutakkal. Túlságosan mélyre nem sikerült bepillantanunk a barlangokba, azt azonban láthattuk, hogy nincsenek bennük cseppkövek. Minden nyílás körül egyenletesen le volt csiszolva a hegyoldal, Danforth pedig szokatlan mintákat vélt fölfedezni az apró eróziós repedésekben és ragyákban. Annyira el volt telve a táborban látott hallatlan borzalmakkal, hogy arra célozgatott, a likacsok homályosan emlékeztetik az ősrégi zöld zsírkövek pettyegetett mintáira, melyek oly fertelmesen ismétlődtek meg a hat eltemetett szörnyeteg őrült sírhantjain.

Fokozatosan fölébe emelkedtünk a magasabb előhegyeknek, és elindultunk annak a viszonylag alacsonyabb hágónak az irányába, amelyet kiválasztottunk. Arrafelé menet időnként le-lenéztünk a jégre-hóra, azon töprengve, nekivághattunk volna-e az útnak a korábbi szegényesebb fölszerelésünkkel. Némi csodálkozással állapítottuk meg, hogy a terep egyáltalán nem olyan nehéz, mint vártuk; minden szakadékával és rázós pontjaival együtt se riaszthatta volna vissza egy Scott, egy Shackleton vagy egy Amundsen szánjait. Néhány gleccser feltűnően töretlen vonalban vezetett tovább szél söpörte szorosokig, és a magunk hágójához érve láthattuk, hogy az sem kivétel.

Alig bírom szavakba foglalni azt a feszült várakozást, amellyel készülődtünk keresztülszállni a gerincen, hogy bepillantsunk az ember nem járta világba; noha semmi okunk sem volt feltételezni, hogy a túlnani vidékjelentősen különbözne attól, amelyen eddig átkeltünk. A hegyfal, a csúcsok közül elővillanó, csalogatóan színjátszó levegőtenger olyan alattomos kifinomultsággal árasztotta magából a gonosz titkokat, hogy arra egyszerűen nincs szó. Inkább volt homályos pszichológiai jelképek és esztétikai képzettársítások egzotikus versekből és festményekből, rettegett és tilalmas könyvekben lappangó ősi regékből elegyedő szövedéke. Még a szél refrénjében is volt valami sajátságos és tudatos rosszindulat; és egy pillanatig úgy rémlett, mintha széles skálájú síp vagy orgonaszó fonódna a sokszólamú dallamba, amint a széllökések ki-be járkáltak a mindent összefurdaló visszhangos barlangszájakon át. Homályosan ismerős, visszataszító hang volt, többi komor benyomásunkhoz foghatóan bonyolult és megmagyarázhatatlan.

A barométer állásából ítélve lassú emelkedés után elértük a 7071 méteres magasságot: Alattunk elmaradt a hóhatár, fölöttünk nem volt más, mint a sötét, kopár meredélyek és az induló gleccserek dunna barázdái – azonban ezek az idegborzoló kockák, sáncok, visszhangzó barlangszájak természetellenessé, fantasztikussá, álomszerűvé tettek mindent. Végignézve a kúpos füzéren, látni véltem azt, amelyiket szegény Lake emlegetett: épp a tetején volt egy bástyafal. Félig beleveszett a sarkvidéki furcsa száraz ködbe – Lake talán épp emiatt gyanakodott kezdetben vulkáni tevékenységre. Velünk szemben, gonoszul fenyegető, fűrészes kapubálványai között föltűnt a szélsöpörte sima hágó. Mögötte kigyúltan, örvénylő páragomolyagokkal borult az ég a túloldali titokzatos birodalomra, amelyről éreztük, hogy még sohasem látta emberi szem.

Még néhány méterrel magasabbra – és föltárul előttünk ez a birodalom. Jelentőségteljesen összenéztünk Danforthszal, mivel beszélgetni úgyis legföljebb ordítva tudtunk volna csak a motor harsogásától, amelyet még tetézett a szorosban nyargaló szél vonító orgonálása. Aztán legyűrtük az utolsó métereket, és a sorsválasztón túl feltárta töretlen pecsétű titkait egy vén és mérhetetlenül idegen világ.

 

V.

 

Azt hiszem, egyszerre, kiálthattunk föl borzadállyal elegyes csodálattal a megilletődéstől, önnön érzékeinkben kételkedve, amikor átjutottunk a hágón, és megláttuk, ami mögötte volt. Tudat alatt persze tartogathattunk valami tényszerű elméletet, amellyel magunkat akartuk felkészíteni a pillanatra. Olyasmi lappanghatott a gondolataink között, mint a coloradói Istenek Kertjének groteszkül erodálódott kövei vagy az arizonai sivatag sziklái, amelyeket valószerűtlenül szimmetrikusra faragott a szél. Félig-meddig talán még olyan látványra is számítottunk, mint amilyet tegnap délelőtt mutatott a káprázat, amikor először közeledtünk a hallucináció hegyeihez. Kellett, hogy legyenek reális elképzeléseink, amelyek legott szétporladtak, mihelyt szemünk végigsöpört azon a viharoktól varas, határtalan fennsíkon, és fölitta magába a legvastagabb pontján is csak 1215 méteresre hízott, másutt nyilvánvalóan még ennél is vékonyabb jéglepel alól ragyaverten, málladozó élekkel kiemelkedő, szabályos, geometrikusan lüktető, titáni kőtömeg úgyszólván végtelen labirintusát.

Nem lehet leírni, milyen hatással volt ránk ez a szörnyeteg látvány, amelyről az első pillanattól bizonyosan érezni lehetett, hogy valami gonosz kajánsággal űz csúfot a természet ismert törvényeiből. Ezen az átlagosan 6000 méter magas, démonian ősi hátságon, amelyet ember előtti időkben, nem kevesebb mint ötszázezer éve tett lakhatatlanná a gyilkos éghajlat, olyan szabályos épületek útvesztője húzódott majdnem a szemhatárig, amelyeket csak a kétségbeesés vagy a szellem önvédelme tulajdoníthatott spontán és természetes okoknak. Mi jó előre elhárítottunk magunktól minden olyan komolytalan elméletet, hogy a sáncok és kockák a hegyoldalakon lehetnek mások is, mint természetes képződmények. Hogy lehetnének, hiszen az ember is alig vált még külön a nagy majmoktól abban az időben, amikor ezen a vidéken mindmáig terjedő hatállyal úrrá lett a jeges halál?

Márpedig most helyrehozhatatlanul megrendülni látszott az ész uralma, mert a négyszögletes, görbe, ferde tömbök ciklopszi útvesztője nem tűrt semmiféle kényelmes önvigasztalást. Ez, bizony félreérthetetlenül a káprázat fertelmes városa volt, a maga nyers, tárgyilagos és kicselezhetetlen valóságában. Hát mégis volt reális alapja annak a kárhozatos tüneménynek – jeges porcsíkok húzódhattak a felső légrétegekben, és az ocsmány maradvány a tükrözés egyszerű törvényeinek megfelelően kivetítette magát a hegyeken túl, persze ficamodottan és eltúlozva; a fantom olyasmit is tartalmazott, amit a forrás nem; de most, hogy megláttuk a forrást, még sokkal undorítóbbnak és fenyegetőbbnek találtuk távoli képénél.

Csakis hatalmas kőtornyainak és bástyafalainak hihetetlen, nem emberi tömege óvta meg ezt az iszonyatos valamit attól, hogy teljesen megsemmisüljön a több százezer talán több millió – év alatt, amióta itt gunnyasztott a sivár felföld orkánjaiban. – Corona Mundi, Világ teteje – tódultak ajkainkra a szertelen jelzők, miközben szédülő fejjel tekintettünk alá az elképesztő látványra. Megint eszembe jutottak a hátborzongató ősregék, amelyek egyfolytában kísértettek, mióta először pillantottam meg ezt a délsarki halott világot: Leng démoni síkja, a himalájai Mi-Go vagy óriás majomember, a Pnakotikus kéziratok ember előtti sugallatói, a Cthulhu-kultusz, a Necronomicon, az északi legendák az alaktalan Tsathogguáról és a csillagfajzatokról, amelyek ehhez a képlékeny kreatúrához tartoztak, és cudarabbak voltak még az alaktalanságnál is.

A dolog minden irányban megszámlálhatatlan mérföldeken át, úgyszólván egyenletes sűrűséggel terpeszkedett. Jobbról balra végigjártattuk rajta a tekintetünket, de csak egyetlen helyen észleltünk tisztást, attól a szorostól balra, amelyen átkeltünk. Véletlenül beletaláltunk egy elképzelhetetlenül irdatlan valami egyik szeletébe. A dombokon gyérebben álldogáltak a groteszk kőépületek; ezek jelentették az átmenetet a rettenetes várostól a csúcsok ismerős kockáihoz és sáncaihoz, amelyek nyilván az előretolt helyőrséget jelentették, és a különös barlangszájakkal együtt ugyanolyan sűrűn burjánzottak ezen az oldalon, akár a túlsón.

A leírhatatlan útvesztő legnagyobb részét a jégből 3-4,5 méterre kiemelkedő, 1,5-3 méter széles falak alkották. Ezeket többnyire sötét színű, sok esetben a 120 x 180 x 240 centiméteres nagyságot is elérő ősi pala-, kristályos pala és homokkő téglányokból emelték, számos helyütt pedig mintha egyenesen a prekambriumi tömör, durva palaágyból faragták volna ki őket. Az épületek mérete egyáltalán nem volt egyforma, telelyuggatott irdatlan tömbök éppúgy akadtak, mint különálló kisebb szerkezetek. Ami az általános formát illeti, túltengtek a kúpok, a gúlák, a teraszok, noha előfordult sok tökétetés kocka, henger és más téglaidomok halmaza meg valami sajátosan megdőlt építmény, ami ötszögű alaprajzával nagy vonalakban a modern erődökre hasonlított. Az építészek kitartóan és hozzáértően alkalmazták a boltív elvét, és a város fénykorában bizonyára léteztek kupolák is.

Az egész gubancot rettenetesen elnyűtte az időjárás; a tornyok közötti jégtükröt alázuhant tömbök és időtlen törmelék lepte. Ahol átlátszó volt a jég, ott látni lehetett a gigászi épületsorok alsóbb traktusait és a tornyokat különböző szinteken összekötő hidakat, amelyeket megőrzött az eljegesedés. A meztelen falak sebhelyeiből hasonló, magasabb hidak létezésére következtethettünk. Alaposabb vizsgálat után megszámlálhatatlan széles ablakot fedeztünk fel; néhányukat még takarták a megkövesedett fatáblák, a legtöbb azonban vészjóslóan és fenyegetően tátongott. Sok romról persze hiányzott a tető, tetejüket durvára nagyolta a szél; mások viszont, a hegyesebb gúlák, kúpok vagy a magasabb falak gyűrűjétől védett házak az általános hámlás és mállás közepette is megőrizték ép körvonalaikat. Távcsövön át épphogy sejteni lehetett a vízszintes csíkokból álló faragott díszítményt és rajta az ősi zsírköveken is megfigyelt, furcsa mintákba rendezett pontokat, amelyek most hirtelen sokkal súlyosabb jelentőséget nyertek.

Sok helyütt egészen összeomlottak az épületek, a jégtakaró változatos geológiai okok miatt mélyen behasadozott. Másutt a jégig lemorzsolódott a kő. Körülbelül egy mérfölddel balra a hágótól, amelyen átkeltünk; a fennsík belsejétől az előhegység egyik nyiladékáig húzódó széles sávban egyáltalán nem volt épület. Következtetésünk szerint valószínűleg meder lehetett, harmadkori nagy folyóé, amely sok millió éve hömpölygött át a városon, mielőtt elveszett volna az irdatlan hegylánc alatt a feneketlen mélységben. Az egész vidék a barlangok, szakadékok, alvilági titkok birodalma volt, ahová nem láthat be emberi szem.

Ha eszembe jutnak érzéseink és elképedésünk az ember előtti évmilliók ama szörnyűséges maradéka láttán, csak csodálni tudom magunkat, amiért képesek voltunk megőrizni legalább a higgadtság látszatát. Azzal persze tisztában voltunk, hogy itt siralmasan fölsült valami – az időrend, a tudományos elmélet vagy önnön tudásunk; és mégis maradt bennünk annyi tartás, hogy kormányozzuk a gépet, aprólékosan szemügyre vegyünk sok dolgot, és készítsünk egy alapos fényképsorozatot, ami még jól jöhet nekünk és a világnak. Rajtam talán a véremmé lett tudományos látásmód segített, mert minden szörnyülködésen és szorongáson túl égtem a vágytól, hogy még többet kifürkésszek az ősrégi titkokból, megtudjam, mely lények építették és lakták e gigászi várost, és mily kapcsolatban állhatott az életnek ez a páratlan gócpontja a maga korának – vagy más koroknak – a külvilágával.

Mert ez nem lehet közönséges város, csakis a földtörténet valamely hihetetlen és archaikus szakaszának középpontja és ősmagva, melynek elferdített és homályos legendákon átderengő gyökérhajtásai nyomtalanul elvesztek a vonagló Földben, jóval hamarább, mielőtt az általunk ismert emberi faj egyáltalán kikecmergett a majomság állapotából. Pangea óriás városa terpeszkedett előttünk, amelyhez képest tegnapi – még csak nem is tegnapelőtti! – közelmúlt csupán a mesés Atlantisz és Lemúria, Commoriom és Uzuldaroum és Olathoe Lomar földjén; megalopolis, csakis a suttogva emlegetett Valusiához, R’lyehhez, a mnarföldi Ibhez és Arabfia Deserta Névtelen Városához hasonló, ember előtti istenkáromló förtelmekhez fogható. Míg repültünk a titáni tornyok zűrzavara fölött, képzeletem időnként minden nyűgöt ledobva tévedezett céltalan lázas képzettársítások birodalmaiban – még a táborban esett őrült iszonyat keltette leglidércesebb álmaimat is összefüggésbe hozva e kárhozott világgal.

Hogy minél könnyebb legyen az aeroplán, a benzintankot nem töltöttük színig, ezért óvatosságra volt szükségünk a felderítésnél. Ennek dacára irdatlan utat kellett megtennünk a terepen, azazhogy a levegőben, miután olyan szintre süllyedtünk, ahol gyakorlatilag elhanyagolható lett a szél. Se vége, se hossza nem volt a hegytáncnak, illetve a belső dombokat szegélyező szörnyű városnak. Ötven mérföldet repültünk mindkét irányban, anélkül hogy jelentősebb változást tapasztaltunk volna a sziklák és az örök jégből elővicsorgó épülethullák útvesztőjében. Pedig voltak roppant érdekfeszítő jelenségek, például a faragványok abban a kanyonban, ahol a széles folyó áttörte a dombokat, mielőtt az óriás hegyek közelében alávetette volna magát a mélybe. A belépő folyamot határoló sasbérceket pilonokká faragták, és volt valami e taréjos, hordószerű formákban, ami valamely ismeretlen okból elmosódott, gyűlöletes és zavarba ejtő emlékfoszlányokat keltett életre mindkettőnkben.

Ugyancsak láttunk sok csillag alakú kopasz foltot, nyilvánvalóan köztereket, és felfigyeltünk a terep hullámzására. A magas dombokat általában zegzugos útvesztővé vájták, de itt is találkoztunk legalább két kivétellel. Közülük az egyik olyan csúnyán lepusztult, hogy azt se lehetett megállapítani, mi volt a felszökkenő magaslaton. A másik még mindig viselte a tömör sziklából kifaragott, kúp alakú fantasztikus emlékmű nyomát, amely nagyjából olyan volt, mint a közismert Kígyók Sírja az ősi petrai völgyben.

Ahogy távolodtunk a hegyektől, rájöttünk, hogy a város, bár hosszában a végtelenségig látszott követni a dombok lábát, szélességre nézve nem korláttalan. Körülbelül harminc mérföld után gyérülni kezdtek a groteszk sziklaépítmények, és újabb tíz mérföld után kiértünk a puszta szűzföldre, amelyen nyoma sem volt mesterséges képződménynek. A folyóágy mélyebb és szélesebb lett a városon túl, a ködfátyolos nyugat felé enyhén emelkedő talaj sokkal egyenetlenebb.

Eddig nem szálltunk le, de egyszerűen képtelenség lett volna úgy elhagyni a fennsíkot, hogy egyetlen szörnyeteg épületbe se próbálunk bemenni. Így hát elhatároztuk, hogy hágónk közelében keresünk az előhegyekben egy sima pontot, ott letesszük a gépet, és gyalogszerrel végzünk némi felderítést. Noha a lépcsőzetes dombok egy részét eltakarták a szétszórt romok, alacsonyan szállva hamarosan bőven találtunk leszállásra alkalmas helyeket. Azt választottuk, amelyik a legközelebb esett a hágóhoz, mert azon keresztül kellett átrepülnünk az óriás hegyláncon, vissza a táborba. 12.30 körül sikerült zökkenők nélkül leereszkednünk egy teljesen egyenletes, sima, kemény hómezőre, amely igen alkalmas volt a későbbi gyors és biztonságos felszállásra.

Ennyire kurta időre és ilyen kényelmesen szélvédett, alacsony helyen nem látszott szükségesnek, hogy hótöltéssel védjük az aeroplánt, így csak jó erősen beékeltük a leszálló sítalpakat, és gondunk volt rá, hogy a gépezet legfontosabb alkatrészei védve legyenek a hidegtől. A gyalogútra levetettük legvastagabb szőrméinket, és zsebiránytűből, kézi kamerából, gyufából, vaskos noteszekből és papírból, geológuskalapácsból és – vésőből, mintazacskókból, egy tekercs hegymászó kötélből, nagy fényerejű elemlámpákból és pótelemekből álló kézipoggyászt vettünk magunkhoz. Ezt a felszerelést a gépen hoztuk, arra az esetre, ha lehetőségünk nyílna leszállni, terepfelvételeket, rajzokat és topográfiai vázlatokat készíteni, kőzetmintákat venni valamelyik meztelen hegyoldalból, kibúvó sziklából vagy hegyi barlangszájból. Szerencsére bővében voltunk a tépnivaló papírnak, amit egy tartalék mintazacskóba fogunk gyűjteni, hogy a réges-régi „Jancsi és Juliska”-elv szerint jelölhessük utunkat, ha esetleg be tudnánk jutni egy labirintusba. Ehhez az kellett, hogy kellően állott levegőjű barlangrendszert találjunk, ahol ezt a gyors és könnyű módszert alkalmazhatjuk a szokásos kőfaragós útjelzés helyett.

Ereszkedtünk óvatosan a kérges havon az opálos nyugati égen derengő döbbenetes kőlabirintus felé, és közben majdnem olyan erősen éreztük, hogy a csodák kapujában állunk, mint négy órája, a titokzatos hágó felé közeledőben. Szemünk, igaz, hozzászokott már a hegyfal rejtette döbbenetes titkokhoz, mindazonáltal semmivel sem voltunk kevésbé megilletődöttek és riadtak most, amikor beléphettünk a kozmikus abnormitást árasztó ősi falak közé, melyeket tán évmilliókkal korábban, minden általunk ismert emberféle megjelenésénél hamarabb emeltek tudatos lények. Noha a ritkás levegő ezen a szédítő magasságon a szokásosnál valamivel nehezebbé tette az erőkifejtést, mindketten nagyon jól tartottuk magunkat, és azt éreztük, hogy úgyszólván nincs feladat, amelynek ne tudnánk eleget tenni. Alig néhány lépéssel odaértünk egy hóig leomlott, alaktalan romhalmazhoz, amelytől 60-80 méterre tető nélküli, irdatlan ötszögű bástya meresztette még mindig ép, 3-3,5 méter magas, egyenetlen szélű falait. Efelé indultunk, és mikor megfogtuk időroncsolta ciklopszkövét, úgy éreztük, most fonódtunk össze a káromlás határát súroló módon azokkal az elfelejtett évmilliókkal, amelyek rendes körülmények között el vannak zárva fajunk elől.

Ezt a csillag alakú, csúcstól csúcsig talán 90 méter átmérőjű bástyát szabálytalan, átlagosan 180 x 240 centiméteres jurai homokkő téglányokból építették. Úgy 120 centiméterre a fagyos földtől, a csillag csúcsain és a belső szögekben elég szimmetrikusan elosztott, körülbelül 120 centiméter széles, 150 centiméter magas, boltíves rések vagy ablakok sorakoztak. Benézve láttuk, hogy a fal másfél méter vastag, odabentről eltűntek a válaszfalak, és még megmaradtak a sávos faragványok vagy lapos domborművek nyomai – amit előzőleg is gyanítottunk, mikor átszálltunk az ilyen és hasonló bástyák felett. Noha eredetileg magasabbak lehettek, alapjukat nyomtalanul eltakarták a vastag jég– és hórétegek.

Miután átevickéltünk az egyik ablakon, hiába próbáltuk kihüvelyezni a csaknem elmosódott faliképeket, de a jégpadló megbolygatásával nem is kísérleteztünk. Felderítő repüléseink során megállapítottuk, hogy a városban sok olyan építmény van, amelyeket kevésbé tömött el a jég, és ha olyanba hatolunk be, amelynek még megmaradt a teteje, akkor remélhetőleg találunk tiszta belsőket, ahonnan lejuthatunk a tulajdonképpeni talajszintre. Mielőtt elhagytuk volna a bástyát, gondosan lefényképeztük és ámulattal tanulmányoztuk habarcs nélküli ciklopszfalait. Bárcsak itt lett volna Pabodie, az ő mérnöki tudománya talán segített volna, hogy kitaláljuk, hogyan emelgették ezeket a titáni köveket abban a hihetetlen régmúltban, amikor a várost és elővárosait megépítették.

Ennek a félmérföldes sétának, le az igazi városhoz, hátunkban az égbe nyúló ormokon dühösen és hiábavalóan visító széllel, a legapróbb részlete is mélyen belevésődött az agyamba. Emberi lény, rajtam és Danforthon kívül, csakis lázálmában láthat ilyen jelenéseket. Közöttünk és a nyugaton fortyogó párák között iszonyatos kuszaságban terpeszkedtek a sötét sziklatornyok, amelyeknek szertelen és hihetetlen formái minden szögből megújult erővel hatottak reánk. Káprázat volt, kőbe zárva, és ha nem lennének a fotográfiák, még ma se hinném, hogy ilyesmi létezhet. Az épületek általában olyan típusúak voltak, mint a bástya, amelyet megvizsgáltunk, de a városbeli bizarr formákra egyszerűen nincs szó.

Még a képek is csak egy-két vetületét ragadják meg végtelen változatosságuknak, természetfölötti tömörségüknek, mélységesen idegenszerű zamatuknak. Voltak mértani alakzatok, amelyekre egy Eukleidész is aligha találhatna nevet – a legszabálytalanabb kúpok, csonkakúpok, hajmeresztően aránytalan teraszok, gumókat hajtó tengelyek, különös csoportokba rendezett törött oszlopok, ötszögű vagy ötágú, eszelősen groteszk csinálmányok. Közelebb énre néhány ponton lepillanthattunk az átlátszó jégbe, és láttuk a zárt kőhidakat, melyek különböző magasságokban kötötték össze az épületek bolond összevisszaságát. A szó szoros értelmében vett utca nem létezett: innen egy mérföldre, balra volt az egyetlen széles, nyílt terület, ott, ahol az ősfolyó szelte át a hegyek felé menet a várost.

Távcsöveinken mindenfelé láthattuk a külső faragványok csaknem elmosódott szalagjait, a mintákba rendezett pontokat, és félig-meddig el tudtuk képzelni, milyen lehetett a város, noha a ház– és toronytetők zöme elpusztult: szakadék, mély ösvények és sikátorok kanyarogtak zűrzavarosan, voltak, amelyek alagútként tekergőztek a kiugró falazások és boltíves hidak alatt. Álombéli látomásként derengett a lábunk előtt, a párás nyugat háttérfüggönyén; északi végén erőlködve próbált keresztültűzni a kora délutáni, alacsonyan járó sarkvidéki vörös nap, és valahányszor tömörebb akadályba ütközött, és egy időre árnyék borult a vidékre, akkor olyan alattomos fenyegetést árasztott magából a város, amelyet nem is remélek szavakba foglalhatni. Tudatosabb, sötétebb rosszindulat szólt még a szél szavában is, amely elhalóan zokogott-sípolt a hátunk mögötti magas hágókban. A városba vezető lejtő utolsó része feltűnően meredek és nyaktörő volt; ott, ahol a dőlésszög megváltozott, sziklaperem ugrott előre, amelyből arra következtettünk, hogy itt valaha mesterséges terasz lehetett. Úgy okoskodtunk, hogy bizonyára valamilyen lépcsőnek kell lennie a jég alatt.

Amikor törpeségünkben félősen elhúzódva a mindenütt jelen lévő, ragyaverten düledező falak nyomasztó közelségéből, az omladékon átmászva végre bemerészkedtünk a városba, megint olyan érzés fogott el bennünket, hogy csoda, ha egyáltalán megmaradt még valami a hidegvérünkből. Danforth leplezetlenül ideges volt, és egyáltalán nem helyénvaló módon kezdett mindenféle hajmeresztő dolgokon rágódni a tábori szörnyűségeket illetően, amiért én annál inkább nehezteltem, mert sok olyan vonása volt az ősi lidércnyomás e hátborzongató maradékának, amelyektől akaratom ellenére is kénytelen voltam osztozni útitársam némely következtetéseiben. Az elmélkedés túlfeszítette Danforth képzeletét; egy helyütt, egy törmelék lepte sikátor éles kanyarulatánál azon erősködött, hogy elmosódott nyomokat látott a földön, amelyek egyáltalán nincsenek ínyére; másutt pedig megtorpant, hogy ismeretlen helyről kélt, elképzelt halk hangra füleljen – fojtott, dallamos flótafutamra, mondta, mely emlékeztetett a szél fuvalmaira a hegyi barlangokban, de nyugtalanítóan más volt mégis. Nem térhettünk ki a környező épületeken és a néhány kivehető fali arabeszken egyfolytában ismétlődő ötszögekből áradó sötét baljóslat elől, és tudat alatt iszonyú bizonyossággal kezdtük sejteni, miféle őslények építhették és lakhatták ez Istentől elrugaszkodott várost.

Ezzel együtt még mindig nem halt ki belőlünk a kalandor és a tudós; gépiesen vettük tovább a mintákat a falak különböző köveiből. Szerettünk volna bőségesebb gyűjteményt, hogy minél megalapozottabb következtetéseket vonhassunk le a város koráról. A hatalmas külső falak legkésőbb a jura vagy a komancs korban épülhettek, és az egész városban nem találtunk pliocén korinál fiatalabb sziklát. Ezen a helyen tehát, ahol bolyongtunk, egészen bizonyosan legalább ötszázezer éve, de valószínűleg még annál is régebben uralkodott a halál.

A szikla-útvesztő félhomályos árnyai közti araszoltunkban megálltunk minden hozzáférhető nyílásnál, hogy tanulmányozzuk az épületbelsőket, és megvizsgáljuk, lehet-e bemenni. Volt, amit el se értünk, mások ugyanolyan jégbe fulladt, tetőtlen puszta romokhoz vezettek, amilyen a bástya volt a dombon. Az egyik, noha tágas volt és hívogató, feneketlennek tűnő szakadékra nyílott, amelybe nem volt lejárat. Hellyel-közzel volt alkalmunk megvizsgálhatni egy-egy spaletta megkövesedett fáját. Mélységesen lenyűgözve ismertük föl a mesébe illően ősrégi rostokat. Mezozoikumi nyitvatermőktől és tűlevelűektől, egészen pontosan krétakori cikászoktól, félreismerhetetlenül harmadkori legyezőpálmáktól és korai zárvatermőktől származtak. Nem találkoztunk olyasmivel, ami a pliocénnél fiatalabb lett volna. Elhelyezkedésükből következtethetően változatos célokra használhatták a spalettákat – szélükön még látszott a rég eltűnt fura zsanérok nyoma: a befelé szűkülő mély nyílásoknak hol a külső, hol a belső végére szerelték őket. Úgy látszott, belevetemedtek a nyílásokba, így élték túl valószínűleg fémből készült régi zsanérjaik, kapcsaik szétrozsdásodását.

Egy idő után odaértünk egy ötszög alapú, épen maradt hegyű óriás gúla kiszögelléseit áttörő ablaksorhoz, amelyek egy tágas, jó állapotban lévő, kőpadlós teremre nyíltak, de olyan magasan voltak, hogy csak kötéllel lehetett volna leereszkedni. Volt nálunk kötél, de addig, amíg nem muszáj, nem akartunk veszkődni a hatméteres ugrással, főleg ezen a fennsíkon, amelynek ritkás levegője egyébként is jobban igénybe vette a szívet. Valószínűleg csarnok vagy gyűlésterem lehetett a téres hely; vízszintes sávokba rendezett merész, határozott körvonalú, meghökkentő faragványok rajzolódtak ki elemlámpáink falra hulló fényében, amelyeket hagyományos arabeszkek szintoly széles sávjai választottak el egymástól. Gondosan megjegyeztük a termet, azt tervezvén, hogy ide fogunk behatolni, ha csak nem akadunk olyan helyiségre, mely könnyebben hozzáférhető.

Végül mégis rátaláltunk a nyílásra, amelyet kerestünk. A körülbelül 1,8 méter széles és 3 méter magas kapuboltozaton át egy függőhídra lehetett jutni, amely egy sikátoron feszült keresztbe, úgy 2,5 méter magasan a jég fölött. Az ilyen kapuboltozatok a felsőbb emeleteken szoktak lenni, amelyek közül itt még megmaradt egy. Nyugatra néző, tőlünk balra eső, négyszögletes teraszokból álló építményhez tartozott. A sikátor túloldalán ásító boltív, amely fölött három méterrel különös kinövés dagadozott, egy ablaktalan, rogyadozó hengerbe vezetett. Vaksötét volt a belsejében; mintha feneketlen, üres kútra nyílt volna a kapuboltozat.

A bal oldali ormótlan épület bejáratánál felgyűlt hulladék megkönnyítette a bejutást, mégis csak bizonyos tétovázás után használtuk ki a régóta vágyott esélyt. Hiába jártunk bent az ősi titkok útvesztőjében, újult akarat kellett hozzá, hogy bemerészkedjünk ebbe az épületbe, mert a mitikus régmúlt, melyből itt maradt, kezdett mind iszonyatosabbnak tűnni szemünkben. Végül mégis nekiduráltuk magunkat, és felkapaszkodtunk a tátongó résben halmozódó törmelékre. Mögötte jókora palalemezekkel rakták ki a padlót, amely mintha egy faragott falú, hosszú, magas folyosóhoz tartozott volna.

Szemügyre véve a folyosóról nyíló belső boltívek sokaságát, és belátván, milyen szövevényes lakosztályokhoz vezethetnek, úgy döntöttünk, ideje elkezdeni a „Jancsi és Juliska”-útjelzést. Odakint elég volt az iránytű és a sűrű pillantások a hátunk mögé, a tornyok között a hatalmas hegyláncra, hogy ne tévedjünk el; mostantól mesterséges pótlékra lesz szükség. Ezért hát alkalmas nagyságú darabokra tépkedtük tartalék papírunkat, belegyömöszöltük Danforth egyik tasakjába, és elhatároztuk, hogy annyira fogunk takarékoskodni vele, amennyire a biztonság engedi. Ez a módszer, lévén, hogy a vénséges épület belsejében nem éreztünk erős léghuzatot, valószínűleg megóv bennünket attól, hogy elkeveredjünk. Ha szél támadna, vagy kifogynánk a papírból, akkor természetesen még mindig visszatérhetünk a sziklák megjelölésének biztonságosabb, noha unalmasabb és nehézkesebb módszeréhez.

Hogy milyen kiterjedt területre hatoltunk be, azt nem állapíthattuk meg próbálkozás nélkül. Tekintve a közeli és gyakori áthidalásokat, és mivel úgy látszott, hogy a jég igen csekély mértékben talált magának utat a masszív építmények belsejébe, valószínűleg átkelhetünk egyikből a másikba a jég alatti hidakon, hacsak nem állják utunkat beomlások és nyiladékok. Ahol átlátszó volt a jégtakaró, szinte mindenütt látni lehetett, hogy az alámerült ablakokat szorosan bespalettázták, mintha így hagyták volna itt a várost, amikor az alsóbb szintek elkezdtek belefagyni a kikristályosodó jégbe. Csakugyan az a különös benyomása támadt a szemlélőnek, mintha nem hirtelen katasztrófa vagy fokozatos romlás lett volna úrrá a városon, hanem tudatosan zárták volna le és hagyták volna el a sötét régmúltban. Előre látta-e a jég eljövetelét a névtelen lakosság, amely en masse vándorolt el, oly hazát keresve, hol kevésbé fenyegeti pusztulás? Még válaszra vár, hogy melyek voltak azok a természetföldrajzi körülmények, amelyek hozzájárultak az itteni jégréteg kialakulásához, mert az világos, hogy ez nem lehetett mindent lemorzsoló, vándorló. jégtömeg. Talán a felhalmozódott hó nyomása okozhatta, esetleg árvíz, vagy az óriás hegységben szakadt át valamilyen jeges gát, és hozta létre a mostani különös állapotot. Erről a városról úgyszólván minden elképzelhető.

 

VI.

 

Fárasztó lenne folyamatos, aprólékos elbeszélésben számolni be vándorlásunkról az örökkévalóság óta halott, réges-régi darázsfészekben, a vén titkok ama szörnyűséges barlangodvában, amely megszámlálhatatlan korok után először verte vissza emberi léptek zaját. Főleg azért, mert oly sok rettenetes tragédiát és kinyilatkoztatást tartogattak a vizsgálódónak a mindenütt jelen lévő fali faragványok. Villanófénnyel készült fotográfiáink nyomatékosan alá fogják támasztani mondandónk igazságát, és csak azon sajnálkozhatunk, hogy nem volt nálunk több filmtekercs. Így hát, miután filmjeink elfogytak, noteszeinkbe készítettünk kezdetleges vázlatokat a fontosabb jelenségekről.

Az aprólékosan kidolgozott irdatlan épületből lenyűgözve alkottunk fogalmat annak a nevenincs geológiai kornak az építészetéről. A belső válaszfalak nem voltak olyan tömörek, mint a külsők, de az alsóbb szinteken kitűnő állapotban megmaradtak. Körmönfont volt, mint egy útvesztő, a szintek padlója különös módon egyenetlen és egészen bizonyosan eltévedtünk volna, ha nem jelöljük utunkat a papírfoszlányokkal. Elhatároztuk, hogy a vénhedtebb felső részt derítjük föl elsőnek, ezért onnan harminc méterre fölhágtunk a labirintus tetejére, ahol a felső fülkék behavazva és romosan tátongtak a sarki ég alatt. Rézsútosan recézett, meredek sziklarámpákon, illetve ferde síkokon kapaszkodtunk fel, amelyek mindenfelé pótolták a lépcsőt. A legváltozatosabb méretű és formájú helyiségekkel találkoztunk, az ötágú csillagtól a háromszögön át a tökéletes kockáig. Nagy általánosságban 9x9 méter területűek és 6 méter magasak voltak, bár léteztek ennél jóval nagyobb termek is. Miután alaposan megvizsgáltuk a felső régiókat és az eljegesedés szintjét, emeletenként ereszkedtünk alá az elsüllyedt részbe, ahol egykettőre rájöttünk, hogy összefüggő szobák és átjárók folyamatos szövevényében járunk, amely alighanem a végtelenségig folytatódik az épületen túl. Nyomasztottak bennünket az óriási méretek és a belőlük áradó félisteni erő; volt ennek a szentségtörően ősi városnak a körvonalaiban, méreteiben, arányaiban, díszítményeiben, stílusárnyalataiban valami határozatlanul, de mélységesen embertelen. Abból, amit a faragványok elárultak, hamarosan rájöttünk, hogy a szörnyű város több millió éves.

Ma se vagyunk képesek megfejteni, mely mérnöki elvek szerint egyensúlyozták ki és illesztették egymáshoz az irdatlan sziklatömböket, noha szemmel látható előszeretettel alkalmazták a boltívet. A szobákban, ahol jártunk, nem maradt semmi mozdítható, ami alátámasztotta azt a meggyőződésünket, hogy a várost önként hagyták el. A dombormű volt a legősibb, majdnem kizárólagos díszítmény, amelynek mértani arabeszkek 90 centiméter széles csíkjaival tagolt, ugyanilyen széles vízszintes sávjai mennyezettől padlóig elborították a falakat. Általános elterjedtségén a néhány kivétel sem változtatott, bár az arabeszkes csíkokba gyakran foglaltak sajátos pontozott mintákat tartalmazó sima pajzsokat.

A technika, mint megállapítottuk, érett volt, kiteljesedett, a csiszolt mesterségbeli tudás legmagasabb szintjén álló, noha az emberi művészeti hagyományoktól minden részletében mélységesen idegen. Még nem láttam szobrot, amelynek kidolgozása akárcsak megközelítette volna ezt a finomságot. Merész méreteik ellenére a faragványok döbbenetes életszerűséggel adták vissza a dús növény– és állatvilág legparányibb részletét; a hagyományos díszítmény pedig maga volt a körmönfont indázás csodája. Az arabeszkek a matematikai elvek mély értelmű alkalmazásáról tanúskodtak, rejtélyesen szimmetrikus szögeik és görbéik az ötös számon alapultak. A szigorú formai hagyományokat követő figurális csíkok sajátosan értelmezték a perspektívát, ennek ellenére olyan művészi erő sugárzott belőlük, ami a földtörténeti korok közöttünk tátongó szakadékán át is megrendített bennünket. Ábrázolásmódjuk egyszerre használta a keresztmetszetet és a kétdimenziós körvonalat, minden ismert ókori népnél hamarabb juttatva kifejezésre az elemző pszichológiát. Feleslegesen próbálnám összehasonlítani bármely művészettel, ami múzeumainkban látható. Azok, akik majd megtekintik fényképeinket, talán a legvakmerőbb futuristák némely groteszk elképzelésében lelnek párhuzamokra.

Az arabeszk csipkéje bele volt vésve a falba, az időjárástól épen hagyott köveken 2-4 centiméter mélyre. A pontmintás pajzsok – nyilvánvalóan feliratok, valamilyen ismeretlen, ősrégi nyelven – intaglióinál a sima pajzsfelület mélysége körülbelül 3 centiméter, a pettyeké talán centiméterrel több. A figurális csíkok süllyesztett lapos domborműveinek háttere úgy 4 centiméterrel lehetett mélyebben a fal eredeti síkjánál. Néhányon sejteni lehetett a korábbi színezés nyomait, bár zömükről a megszámlálhatatlan év örökre leoldott és eltüntetett minden festéket. Minél többet tanulmányoztuk, annál inkább csodáltuk e mesés technikát. Szigorú akadémizmusán átsütött a művész aprólékos, precíz megfigyelése, grafikai ügyessége; a hagyomány is csak arra volt jó, hogy jelképezze és érvényre juttassa a megrajzolt tárgy természetét vagy jellegzetességeit. Éreztük, hogy e szemmel látható nagyszerűségek mellett lappang itt valami más is, a mi számunkra felfoghatatlan. Itt-ott egy-egy vonás elmosódottan sejtetett bujkáló jelképeket, amelyek, ha más szellemi-érzelmi háttérrel és tökéletesebb vagy másfajta érzékszervekkel rendelkezünk, talán megrázó és fölkavaró jelentőséggel bírtak volna számunkra.

A faragványok magától értetődően születésük tovatűnt korának életét ábrázoltak, és nagy figyelmet szenteltek a történelemnek. Valamely csoda módon kedvező véletlen folytán az ősfaj megszállottja volt a történelemnek, ezért tudhattunk meg olyan félelmetesen sokat a faragványokból, és ezért tartottuk mindennél fontosabbnak, hogy lefényképezzük és lerajzoljuk őket. Egyes helyiségekben térképek, csillagtérképek és egyéb, széleskörűen változatos tudományos ábrák gazdagították az uralkodó díszítményt, a maguk naiv és rettentő módján megerősítve, amit addig szemelgettünk össze a falsíkok frízeiből. Csak reménykedhetem, hogy célzásaimmal nem szítom fel jobban azok kíváncsiságát, akik egyáltalán hisznek nekem, mint amennyire az elővigyázatosság megengedi. Tragédia lenne, ha az intés, ahelyett hogy kedvüket szegné, másokat is becsalogatna a halál és a rémület birodalmába.

A telefaragott falakat magas ablakok és hatméteres, irdatlan ajtónyílások törték meg; hellyel-közzel még látni lehetett bennük a művészien faragott és csiszolt spaletták és ajtók megkövesedett deszkáját. A fémkapcsok eltűntek réges-rég, néhány helyén maradt ajtót azonban úgy kellett kifeszegetnünk, amint haladtunk szobáról szobára. Itt-ott keretbe foglalt, átlátszó, különös alakú, többnyire ovális ablaktáblák is átvészelték az időt, noha nem nagy számban. Gyakran találkoztunk jókora fülkékkel, leginkább üresekkel, bár hellyel-közzel hányódtak bennük torz alakú zöld zsírkő faragványok, amelyek vagy töröttek voltak, vagy nem találtattak elég értékeseknek, hogy megérje elszállítani őket. Más nyílások kétségen kívül a faragványokon sűrűn előforduló egykori gépezetekkel – fűtő– és világítótestekkel, ilyesmivel – lehettek kapcsolatban. A mennyezetek általában egyszerűek voltak, bár helyenként kidíszítették őket azóta nagyrészt lehullott zöld zsírkővel és más csempékkel. Ugyanígy csempézték ki a padlót is, noha több volt a sima kő.

Mint említettem, nyoma sem volt bútornak és más ingóságoknak, ám a domborművekről világos fogalmat alkothattunk a különös szerkezetekről, amelyek valaha töltötték meg e sírboltszerű, visszhangzó termeket. A jégréteg fölött a padlót általában vastagon elborította a hulladék és a törmelék, amely lefelé haladva megfogyatkozott. Az alsóbb kamrákban és folyosókon alig láttunk egyebet homokos pornál vagy időtlen, megkérgesedett szutyoknál, és voltak helyek, amelyek azt a valamiért nagyon nyugtalanító benyomást keltették, mintha most söpörték volna patyolatra őket. Persze, a beomlásoknál vagy nyiladékoknál az alsó szintek is csakolyan törmelékesek voltak, akár a felsők. Hála a levegőből látott épületekéhez hasonló központi udvarnak, a belső régiókban sem volt teljes a sötétség, így a felsőbb szobákban alig kellett elemlámpát használnunk, kivéve, amikor a faragványok részleteit tanulmányoztuk. A jégréteg alatt azonban sűrűbb lett a félhomály, és a zűrzavaros földszint egyes részein úgyszólván vaksötét volt.

Futó hangulatok, emlékek és benyomások riasztóan reménytelen zűrzavarába kell beleélnie magát annak, aki, ha csak nagyjából is, el akarja képzelni, mit gondoltunk és mit éreztünk, amióta behatoltunk az embertelen építmény örökkévalóság óta elnémult útvesztőjébe. Már maga a hely riasztó vénsége és halotti kietlensége elég volt, hogy letaglózzon minden fogékony embert, és akkor vegyük még hozzá a táborban nemrég fölfedezett megmagyarázhatatlan szörnyűségeket és a félelmetes faragványok túlságosan is hamar megértett üzenetét. Egy hibátlan domborműdarabhoz érve, amelyet már nem lehetett félreértelmezni, rövid vizsgálódás kellett csak, hogy rádöbbenjünk a förtelmes igazságra, arra az igazságra, amelyet – naivság lenne az ellenkezőjét állítanom – gyanítottunk már korábban is, ámde őrizkedtünk akár csak célozni is rá fennszóval egymás előtt. Szertefoszlott minden jótékony bizonytalanság, hogy kik emelhették és lakhatták a rettenetes halott várost évmilliókkal ezelőtt, amikor kezdetleges emlősök voltak az ember ősei, Európa és Ázsia délszaki sztyeppéit pedig ormótlan dinoszauruszok taposták.

Korábban kétségbeesetten ragaszkodtunk egy másik eshetőséghez, és azt mondogattuk magunkban, hogy a mindenütt jelenlévő ötszögű motívum csak egy, az ötoldalúság elvét megtestesítő őslény kulturális vagy vallási felmagasztalását jelentheti; mint ahogyan a minószi Kréta díszítőmotívumai a szent bikát emelték oltárra, a rómaiak a farkast és a sast, a különböző primitív törzsek pedig valamilyen választott totemállatot. Most azonban kifogytunk ebből a vigaszunkból is, és kénytelenek voltunk levonni az észbontó következtetést, amelyet e sorok olvasója nyilvánvalóan rég megsejtett már. Még most is alig bírom szavakba foglalni, de talán nem lesz rá szükség.

A valamik, amelyek a dinoszauruszok korában tenyésztek és tanyáztak ebben az iszonytató kőhalmazban, nem dinoszauruszok voltak, hanem még náluk is cudarabbak. A dinoszauruszok csak újsütetű és jóformán agy nélküli lények, ennek a városnak az építői azonban bölcsek és vének, és a lábnyomukat őriző sziklák már akkor is öregebbek ezermillió évesnél. Olyan sziklák voltak ezek, melyeknek kialakultakor a földi élet, ha egyáltalán létezett, nem haladta meg a kocsonyás sejthalmaz szintjét. A valamik teremtették és hajtották rabigába az életet, minden kétségen kívül ők ihlették a démoni őslegendákat, amelyekre riadtan célozgatnak a Pnakotikus kéziratok és a Necronomicon. Ők voltak a nagy „Öregek”, kik a csillagokból szivárogtak alá, mikor még ifjú volt a Föld; kiknek anyagát idegen fejlődés mintázta, hatalmukhoz foghatót pedig sohasem látott bolygónk. És ha belegondolok, hogy csak tegnap volt, amikor Danforthszal elnézegettük évezredek óta megkövesedett maradványaikat, szegény Lake és csapata pedig életnagyságban látták őket…

Persze lehetetlen időrendben ismertetnem minden szakaszt, melyek alatt összeszemelgettük adatainkat az emberelőtti élet ez iszonyú fejezetéről. A cáfolhatatlan kinyilatkoztatás okozta első megrendülésünkben szünetet kellett tartanunk, amíg erőt vettünk magunkon, és pontosan délután háromkor fogtunk bele a módszeres kutatásba. Abban az épületben, amelybe behatoltunk, a geológiai, biológiai és csillagászati sajátosságokból ítélve aránylag késeiek, úgy kétmillió évesek lehettek a domborművek. Művészetüket hanyatlónak mondanám azokhoz a faragványokhoz képest, amelyekkel az ősibb építményekben találkoztunk, azután, hogy átkeltünk a jég alá merült zárt hidakon. Egy épületben, melyet negyven– vagy talán ötvenmillió éve, a krétakor végén vagy az eocén elején véstek ki a tömör sziklából, páratlanul művészi tapos domborműveket láttunk. Egyetlen lélegzetelállító kivételtől leszámítva semmihez sem voltak foghatók. Mint utólag megállapítottuk, ez volt a legrégebbi lakóház, amelyen átkeltünk.

Ha nem lennének a hamarosan nyilvánosságra kerülő villanófényes felvételek, dehogy mondanám el, mit láttam és mire következtettem, mert még rács mögé csuknának, mint őrültet. A foszlányokból összerakosgatott mese hihetetlenül korai részeit, melyek a más bolygókon, más galaktikákban, más világegyetemekben élt életet ábrázolták, még mielőtt a csillagfejűek megérkeztek volna a Földre, persze tekinthetjük e lények fantasztikus mitológiájának; néhány ábra és képlet azonban oly kísértetiesen közel állt a földi matematika és asztrofizika legújabb felfedezéseihez, hogy igazán nem tudom, mit gondoljak. Majd eldöntik mások, ha meglátják a fotográfiákat, amelyeket nyilvánosságra hozok.

A domborművek, melyekkel találkoztunk, persze csak töredékeit jelentették a mesének, mi pedig azt se tudtuk, hol kezdjük sorrendbe állítani e történet epizódjait. Sok hatalmas terem önálló művészi egységet képezett, máskor egész krónikákat ábrázoltak szobák és folyosók láncolatán át. A legkitűnőbb térképekkel és ábrákkal egy, még az ősi földszintnél is mélyebben fekvő, rémítő szurdok falain találkoztunk; a körülbelül 60 négyzetméter területű és 18 méter magas barlang szinte bizonyosan oktatási központ lehetett valaha. Feltűnő volt a motívumok ismétlődése különböző szobákban és épületekben, nyilván aszerint, milyen témákat vagy történelmi epizódokat kedveltek a lakók vagy a belsőépítészek. Ugyanazon téma változatai időnként hasznosnak bizonyultak hézagpótláshoz és kétséges pontok tisztázásához.

Még ma is csodálom, hogyan sikerült annyi mindent kinyomoznunk a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt. Természetesen így is csak a legáltalánosabb körvonalakat tudtuk megrajzolni; sok mindenre később következtettünk fényképeink és vázlataink tanulmányozásából. Danforth mostani ideg-összeroppanásának talán épp ez az utólagos elemzés lehetett a közvetlen oka, ha a fölbolygatott emlékekhez és bizonytalan benyomásokhoz hozzászámítunk még egy eleve túlérzékeny természetet és azt az utoljára látni vélt iszonyatot, melynek lényegét társam még nekem sem hajlandó elárulni. Akkor is meg kellett tenni, mert csak a legbőségesebb adatok birtokában fogalmazhattuk meg figyelmeztetésünket, amely viszont létfontosságú. Amaz ismeretlen délsarki világban még mindig érzik a kizökkent idő és az idegen természeti törvények hatása, épp ezért élet-halál kérdése, hogy elejét vegyék a további kutatásoknak.

 

VII.

 

A teljes történet, már amennyit megfejtettünk belőle, majd meg fog jelenni a Miskatonic Egyetem hivatalos közlönyében. Én itt csak a legérdekesebb epizódokat vázolom fel, csapongó, elnagyolt formában. A faragványok azt mesélték el – akár mítosz volt, akár sem –, hogyan jöttek az űrből a születő, élettelen Földre a csillagfejűek és még sok más idegen lény, melyek időről időre fölkerekednek kozmikus kalandozásokra. Úgy látszik, hatalmas, hártyás szárnyaik segítségével át tudtak kelni a csillagközi űrön – ami különös módon összecseng néhány hegylakó nép sajátos hiedelmeivel, melyekről időtlen ideje hallottam egy régiségbúvárló kollégától. Sokáig a tengerben éltek, ahol fantasztikus városokat építettek, és ismeretlen energiatörvényeken alapuló bonyolult fegyverek segítségével vívtak szörnyű csatákat névtelen ellenségekkel. Tudományos és műszaki ismereteik nyilvánvalóan messze meghaladták a mai emberéit, bár nagyobb mértékben és magasabb szinten csak akkor alkalmazták őket, ha kénytelenek voltak rá. Néhány faragványból ítélve más bolygókon egy ideig gépesített életmódot folytattak, de erről lemondtak, mert eredményeik érzelmileg nem elégítették ki őket. Természetfölötti szívós szervezetük és igénytelenségük különösen alkalmassá tette őket a fejlettebb kézművestermékeket, sőt az időjárás elleni alkalmi védőburkot leszámítva, a ruházatot is nélkülöző, magasföldi életmódra.

Először a tenger alatt hozták létre a földi életet, kezdetben táplálékul, később egyéb célokra, kipróbált módszerük szerint abból, ami kéznél volt. A bonyolultabb kísérletekre a számos kozmikus ellenség megsemmisítése után került sor. Ugyanezt művelték más bolygókon, a szükséges táplálékon kívül többsejtű protoplazma-halmazokat is előállítva, melyek hipnotizált állapotban képesek voltak különböző ideiglenes szerveket sarjasztani maguknak, így eszményi rabszolgák voltak, kik a nehéz munkákat végezték a közösségnek. Abdul Alhazred kétségkívül e nyúlós tömegeket emlegeti „Shoggoth” néven a szörnyű Necronomiconban, noha azt még ez őrült arab sem állítja, hogy a Shoggothok megfordultak volna a Földön, hacsak nem azok álmaiban, kik egy bizonyos fajta, narkotikus hatású növényt rágcsáltak. Amikor a csillagfejű Öregek előállították egyszerű étküket, és kellő tartalékot szintetizáltak Shoggothokból, más sejthalmazoknak megengedték, hogy különböző rendeltetésű állati és növényi életformákba fejlődjenek, kiirtva közben mindent, ami terhükre volt.

A Shoggothok segítségével, melyek hatalmas voltukban képesek voltak roppant súlyokat emelgetni, nőttek a későbbi szárazföldi városokra emlékeztető, irdatlan és lenyűgöző szikla útvesztőkké a tengerfenéki alacsony telepek. A rendkívül alkalmazkodóképes Öregek a világegyetem más pontjain sokat éltek a szárazon, és nyilvánvalóan megőrizték a szárazföldi építkezés sok hagyományát. Míg e pangeai faragott városok építészetét tanulmányoztuk, ezét is beleértve, melynek örökkévalóság óta kihalt folyosóin e pillanatban haladtunk végig, mély hatást tett reánk egy különös véletlen mozzanat, melyet eleddig még magunknak se próbáltunk megmagyarázni. A tapos domborművek tisztán megőrizték a házak ormait, amelyeket a köröttünk elterülő városban természetesen korokkal ezelőtt alaktalan ronccsá horzsolt az erózió: a vékony tűtornyok vaskos kötegeit, kúpok és gúlák hegyén a törékeny csúcsdíszeket, hosszú csövek végén a csipkés szélű, vékony, vízszintes tárcsák füzéreit. Tudatlan szemünk pontosan ugyanazt látta, mikor először közeledtünk szegény Lake balvégzetű táborához, és a hallucináció titokzatos hegyein túl földerengett a szörnyű és fenyegető káprázat, amelyet az ékességeitől több ezer, sőt több tízezer esztendő óta megfosztott halott város vetett az égre.

Köteteket lehetne írni az Öregek tengermélyi életéről és arról a későbbi fejezetről, mikor egy részűk elvándorolt a szárazföldre. A sekélyesekben tanyázók tovább használták öt fejnyúlványuk végén ülő szemeiket, a szokásos módon faragták szobraikat és rótták jeleiket íróvesszővel vízhatlan viaszos lapokra. Az óceáni mélységek lakói, bár egyébként foszforeszkáló különös szervezetekkel világítottak, valami megmagyarázhatatlan módon láttak feji prizmás csillóikkal is, ezért szükség esetén függetleníthették magukat a fénytől. Művészi kifejezésmódjuk és írásjeleik alakja érdekesen megváltozott alászállás közben; hogy ezt a foszforeszkáló bevonathoz szükséges kémiai folyamatok okozták-e, azt nem tudtuk kihüvelyezni a lapos domborművekből. A tengerfenéken a lények csalánozó oldalkarjaikkal úszva változtattak helyet, vagy állábat alkotó alsó csápnyalábjaikon vonaglottak előre. Alkalmanként összehajtható szárnyuk legyezőjéből két vagy több bordát szétnyitva hajtottak végre merüléseket. Szárazföldön állábukon jártak, ámde magasba vagy messzire szárnyaikat használták. A csalánozó karokból elágazó, rendkívül finom, rugalmas, erős, vékony tapogatók sokaságának idegi-muszkuláris összehangoltsága felülmúlhatatlanul alkalmassá tette őket művészi alkotásokra és minden manuális műveletre.

A lények szívóssága szinte leírhatatlan. Még a legmélyebb tengerfenék iszonytató nyomása sem árthatott nekik. Láthatólag nagyon kevesük halálozott el, hacsak nem erőszak következtében, és temetőik feltűnően szűkösek voltak. Újból meg kellett állnunk összeszedni magunkat, amikor a faragványokon azt láttuk, hogy függőleges helyzetben eltemetett halottaik fölé írásos ötszögű hantokat emeltek. Lake feltételezésének megfelelően valóban spórákkal szaporodtak, ámde hallatlan szívósságuk és hosszú élettartamuk miatt nem lévén szükségük népességpótlásra, csak új területek gyarmatosításakor bátorították nagyobb mérvű telepek létrehozását. A fiatalok gyorsan értek, és olyan nevelést kaptak, amilyet mi el sem tudunk képzelni. Majdani monográfiámban fogok beszámolni a magasan fejlett szellemi-esztétikai élet kialakította, makacsul tartás szokásokról és intézményekről, amelyek földön és tengeren némileg különböztek egymástól, ámde gyökereik és lényeges tulajdonságaik azonosak voltak.

Noha a növényekhez hasonlóan szervetlen anyagokkal is képesek voltak táplálkozni, sokkal jobban kedvelték a szerves, különösen az állati étrendet. A tenger alatt nyersen ették a tenger lényeit, a szárazon azonban főzték a húst. Űztek vadakat, és tenyésztettek húsállatokat, amelyeket éles szerszámokkal mészároltak le; expedíciónk észlelte néhány csonton vágóeszközeik sajátos nyomát. Csodálatosan bírták a hideget-meleget, és fagypontig meg tudtak élni a vízben. Ám a dermesztő pleisztocén elérkeztével közel egymillió éve – a földlakóknak különleges eljárásokhoz, többek között mesterséges fűtéshez kellett folyamodniuk, míg a gyilkos hideg végleg vissza nem szorította őket a tengerbe. A legenda szerint, amikor a történelem előtti időkben átrepülték az űrt, olyan kémiai anyagokat ittak magukba, hogy úgyszólván megvoltak evés és lélegzés nélkül, valamint függetleníteni tudták magukat a hőmérséklet változásaitól, ám a nagy hideg idejére elveszítették ezt a képességüket, mindenesetre nem tudták a végtelenségig meghosszabbítani ezt az állapotot anélkül, hogy ne szenvedtek volna károsodást.

Ivartalanul szaporodó félnövény létükre az Öregeknek hiányzott a biológiai alapjuk az emlősökre jellemző családi élethez; úgy tűnik, a kényelmes helykihasználás érdekében és – mint a lakótársak foglalatosságainak és mulatságainak ábrázolásából kikövetkeztethettük – a közös érdeklődés szellemében szerveződtek nagyobb házakba. A berendezést a hatalmas termek közepére állították, minden falfelületet szabadon hagyva a díszítésnek. A földi házakat vélhetőleg valamilyen elektrokémiai eszközzel világították meg. Szárazon és víz alatt különös asztalokat, székeket és henger alakú tokokra emlékeztető fekhelyeket használtak, lévén szokásuk függőleges helyzetben, visszahajtott csápokkal pihenni és aludni; csuklósan összekapcsolt, pontozott lapokból álló könyveiket fogasokon tartották.

Az államforma bonyolult volt, valószínűleg szocialisztikus, noha erre vonatkozóan nem találtunk biztos támpontokat a faragványokon. Virágzott a helyi és a városközti kereskedelem, amelyben apró, lapos, ötszögű, írott lemezkék játszották a pénz szerepét. Alighanem ilyen pénzek voltak azok a kisebb zöld zsírkövek, melyeket expedíciónk talált. Bár kultúrájuk túlnyomórészt urbánus volt, létezett némi földművelés és jelentős állattenyésztés. Bányásztak, és korlátozott mértékben űztek kézműipart. Sűrűn utazgattak, de állandó népvándorlás aránylag ritkán fordult elő, kivéve a nagyszabású gyarmatosításokat, amelyekben gyarapodott a faj. Helyváltoztatásra nem használtak eszközöket, lévén, hogy földön, vízben és levegőben egyaránt hallatlan sebességre voltak képesek. A terheket azonban igásbarmok vontatták – a tenger alatt Shoggothok, a szárazföldi lét kései éveiben pedig a kezdetleges gerincesek valamilyen különös változata.

Ezeket a gerinceseket, temérdek más állati, növényi, szárazföldi, légi életformához hasonlóan az élő sejteknek az Öregek által elindított, de ellenőrzésük alól kikerült fejlődése hozta létre. Azért alakulhattak szabadon, mert nem kerültek összeütközésbe az uralkodó fajjal. A nem megfelelő formákat persze automatikusan megsemmisítették. Érdeklődéssel figyeltünk fel a hanyatlás korának kései faragványain egy cammogó, kezdetleges emlősre, amelyet a szárazföldiek tartottak, hol evésre, hol mulattató háziállat gyanánt, és amely elmosódottságában is félreismerhetetlen előképe volt a majomembernek. Szárazföldi építkezéseknél általában egy ismeretlen, hatalmas pterodactylus-fajta emelte a magasba a tornyok irdatlan kőtömbjeit.

Csodálatos, hogy az Öregek mennyire szívósan bírták a különböző geológiai változásokat és a földkéreg vonaglásait. Noha legelső városaik közül láthatólag egy sem élte túl az archaikus kort, civilizációjuk és történeti feljegyzéseik ezután sem szakadtak meg. A Déli-óceánnál szálltak le a Földre, hihetőleg kevéssel azután, hogy a szomszédos Dél-Pacifikumból kiszakadt a Hold anyaga. Az egyik domborművű térkép szerint ekkor az egész bolygót víz borította, melyben a korok múltával egyre messzebb rajzottak ki a déli pólusról a sziklafalú városok. Egy másik térkép nagy darab szárazulatot ábrázol a Sark körül, amiből nyilvánvaló, hogy a lények kísérleti telepeket létesítettek, noha központjaik a legközelebbi tengerfenéken voltak. A későbbi térképeken a földtömeg csúszkál és repedezik, leszakadt darabjai északnak sodródnak, megdöbbentő módon igazolva Taylor, Wegener és Joly új keletű elméletét a kontinensek vándorlásáról.

Az új déli szárazulat kiemelkedésével világrengető események vették kezdetüket. Sok tengeri város jóvátehetetlenül összemorzsolódott, de még nem is ez volt a legcudarabb szerencsétlenség. Nemsokára aláereszkedett a kozmosz végtelenségéből egy másik faj – valószínűleg ezek a szárazföldi fejlábúak voltak Cthulhu emberelőtti, legendás ivadékai –, és pusztító háborút robbantott ki, átmenetileg az utolsó szálig visszaszorítva az Öregeket a tengerbe, ami katasztrofális csapást mért a gyarapodó szárazföldi telepekre. Később békét kötöttek, az új földekét átengedték Cthulhu fajzatának, miközben az Öregek megtartották a tengert és a régebbi szárazulatokat. Új szárazföldi városokat alapítottak, a legnagyobbat a délsarkon, mert ez a vidék, az érkezés földje, szent volt. Ettől kezdve, akárcsak azelőtt, az Antarktisz volt az Öregek civilizációjának központja, ahol a Cthulhu-fajzat minden városát eltörölték. Aztán hirtelen megsüllyedt megint az óceániai térség, és vitte magával R’lyeh szörnyűséges sziklavárosát s mind a fejlábúakat, s az egész Föld újból az Öregeket uralta, kik csak egytől féltek, de azt nem szerették emlegetni. Városaikkal elfoglalták a szárazat és a vizet, ezért javasolni fogom majdani monográfiámban, hogy a Pabodie-féle fúróberendezéssel nagy területeken végezzenek módszeres őslénytani kutatásokat.

Korokon át tartott az út a vízből a szárazra, amit elősegített az új földek fölemelkedése is, noha az óceán sohasem halt ki teljesen. Másik oka az volt a szárazföldi vándorlásnak, hegy új nehézségek merültek föl a sikeres tengeri élet feltételét jelentő Shoggothok tenyésztésében és idomításában. Az idők folyamán, mint a faragványok szomorúan beismerték, elveszett a szervetlen anyagból teremtett új élet művészete, így az Öregeknek be kellett érniük a létező formák gyúrogatásával. Szárazon a hatalmas hüllők igen jól idomíthatóaknak bizonyultak, addigra azonban óriási problémává fajultak az osztódással szaporodó tengeri Shoggothok, amelyek tejesen váratlanul veszedelmesen intelligensekké fejlődtek.

A Shoggothokat azelőtt mindig az Öregek irányították hipnotikus delejezéssel, kiknek parancsára hasznos időleges szervekké és végtagokká gyúrták kemény képlékenységüket; most azonban, sugalmazásokkal bevésett hajdani formákat mímelve, hébe-hóba maguk kedvére gyakorolták önsarjasztó képességeiket. Úgy rémlik, félszilárd agyat fejlesztettek maguknak, melynek önálló, alkalmanként csökönyös tudata visszhangozta az Öregek kívánságait, de nem mindig engedelmeskedett nekik. Rettegve és undorodva néztük faragott képeit eme Shoggothoknak, mik hétköznapi állapotukban alaktalan, nyúlós kocsonyára, átlagosan négyméteres hólyagokból összetapadt csomókra emlékeztettek. Alakjuk és tömegük azonban szakadatlanul változott. Átmeneti nyúlványok burjánzottak belőlük, uraikat utánzó látó-, halló– vagy beszédszerveket növesztettek, maguktól vagy gazdáik sugalmazására.

Különösen kezelhetetlenek lettek a perm kor közepe táján, úgy százötvenmillió évvel ezelőtt, amikor a tengeri Öregeknek szabályszerű háborúban kellett letörniük felkelésüket. A háború képei, a Shoggothok benyálazott, fejetlen áldozatainak ábrázolásai vérfagylalóak voltak még a megszámlálhatatlan év tátongó távolából is. Az Öregek atom és molekula-perturbáló furcsa fegyvereket vetettek be, és teljes győzelmet arattak. Ezután a faragványok bemutatták a fegyveres Öregeket, kik szakasztott úgy fogták be és törték meg a Shoggothokat, mint vadlovakat a marhahajcsárok az amerikai Nyugaton. Bár a lázadásnál megmutatkozott, hogy a Shoggothok megélnének a vízen kívül is, ezt a módosulást nem bátorították. Szárazföldi használhatóságuk nem lett volna arányban irányításuk nehézségeivel.

Az Öregeknek a jura korban megint ellenségeik támadtak az űrből érkezett új megszállók, ezúttal félig gomba-, félig rákszerű teremtmények személyében, kik kétségkívül azonosak lehettek észak hegyeinek súgva emlegetett regés alakjaival, a Himalájában pedig Mi-Go, vagy Fertelmes Havasi Ember néven maradt fent emlékezetük. Hogy őket leverjék, az Öregek földre szálltuk óta első ízben próbáltak meg visszaröppenni a bolygóközi éterbe, ám minden hagyományos előkészület ellenére sem voltak képesek elhagyni többé a földi légkört. Örökre elfelejtették, bármi lett légyen is az, a csillagközi utazás ősi titkát. Elkezdődött a vén faj fokozatos visszahúzódása eredeti délsarki lakóhelyére.

Mint a faragott csataképekből megállapíthattuk, Cthulhu és Mi-Go fajzatainak anyaga jelentősen különbözött az Öregekétől. Olyan átalakulásokra és újraépülésekre voltak képesek, amelyekre ellenfeleik nem, és úgy rémlik, a kozmikus tér még távolabbi zugaiból érkeztek ide. Rendhagyó szívósságuk és tulajdonságaik ellenére az Öregek szigorúan anyagi természetű lények voltak, kik csakis az ismert téridő-keretekből jöhettek, míg a többi lény származási helyét elakadó lélegzettel találgathatjuk csak. Feltéve persze, ha nem tiszta mitológia csupán a megszállóknak tulajdonított földönkívüli kapcsolatok és anomáliák. Elképzelhető, hogy a historikus szellemű Öregek büszkeségből valami kitalált kozmikus indokkal magyarázták esetenkénti vereségeiket. Sokatmondó tény, hogy évkönyveinkből kimaradt az a sok fejlett és hatalmas fajta, amelyeknek lenyűgöző kultúráját és tornyos városait makacsul emlegetik homályos legendák.

Számos faragott térképről és jelenetből meghökkentő életszerűséggel köszönt ránk a világ hosszú földtani korokon át változó állapota. Bizonyos esetek tudományos nézeteink felülvizsgálatát kívánták, mások pompásan igazolták a vakmerő feltételezéseket. Már említettem Taylornak, Wegenernek és folynak azt az elméletét, hogy minden földrész a centrifugális erőtől megrepedezett délsarki őskontinensnek a viszkózus alsóbb rétegen tovavándorolt törmeléke; ez az afrikai és dél-amerikai partvonalak összeilleszkedésére, valamint a gyűrt hegységek kiemelkedésére alapozott feltételezés most e hátborzongató forrásból nyert meghökkentő igazolást.

A több mint százmillió éves karbonkori világot ábrázoló térképeken félreérthetetlenül fölismerhetők a hasadékok és nyiladékok, amelyek majd leválasztják Afrikát az Európából (a későbbi ősmítoszok Valusiájából), Ázsiából, a két Amerikából és az Antarktiszből álló összefüggő birodalomról. Más térképeken – árulkodó módon azon is, amely a körülöttünk elterülő halott óriás város ötvenmillió éve történt alapításához volt kapcsolható már kialakultak a kontinensek. És az utolsón, amely talán a pliocénből származott, körülbelül olyan volt a világ, mint ma, noha Alaszka még oda volt forrva Szibériához, Európát és Észak-Amerikát összekötötte Grönland, meg Dél-Amerikát is az Antarktisszel a Graham-föld. A karbonkori térképen az egész bolygót, a tengerfenéket csakúgy, mint a szárazföldet – ellepték az Öregek irdatlan sziklavárosainak jelei, azonban a későbbi térképeken már látni lehetett a fokozatos visszahúzódást a Déli-sark felé. Az utolsó pliocén térképen csak az Antarktiszon és Dél-Amerika legcsücskében maradt szárazföldi város, és a déli szélesség ötvenedik fokától északra eltűntek a tengeri települések is. Egy partvonaltanulmányt, a hártyás szárnyvitorlákkal megtett hosszú légi felderítőutak gyümölcsét nem számítva, az Öregekből kiveszett minden érdeklődés az ismeretlenségbe süllyedt északi világ iránt.

Mindennapi jelenség lett, hogy a felgyűrődő hegyek, a centrifugális erő kiparittyázta földrészek, a vonagló szárazföld és tengerfenék megsemmisítik a városokat, és érdekes volt látni, hogyan lanyhul az újjáépítés buzgalma. Úgy tűnik, a körülöttünk ásító halott megalopolis volt a faj utolsó gócpontja – a krétakor hajnalán építették, miután még nála is óriásabb elődjét eltörölte a közelben egy titáni földrengés. Láthatólag ez a vidék számított a legszentebbnek, mert annak idején állítólag itt szálltak le az első Öregek a tenger fenekére. Az új városban, amelynek sok jellegzetes vonását fölismertük a térképeken, noha száz mérföld hosszan nyúlt el a hegylánc mentén, minden irányban messze meghaladva légi felderítésünk legszélső határait, állítólag megmaradtak az első tengermélyi város szent kövei, melyek a korokig tartó általános réteglepusztulás során emelkedtek a felszínre.

 

VIII.

 

Danforthszal persze mindenekelőtt azt tanulmányoztuk fokozott érdeklődéssel és megilletődéssel, ami közvetlen környékünkkel volt kapcsolatban. Bővében voltunk a helyi anyagnak, és a város zűrzavaros legmélyebb szintjén szerencsénkre találtunk egy nagyon kései házat, amelynek hanyatló stílusú faragott falairól, noha némileg megsérültek a szomszédos földhasadéktól, leolvashattuk, mi történt azután, hogy a pleisztocén térképről utoljára pillanthattunk be az emberelőtti világba. Ez volt az utolsó, amit tüzetesen megvizsgáltunk, mert amit leltünk, az nyomban új irányt adott kutatásainknak.

Az bizonyos, hogy a bolygó egyik legkülönösebb, leghátborzongatóbb, legfélelmetesebb zugában álltunk. A legősibb volt minden földek között. Mindinkább erősödött bennünk a meggyőződés, hogy ez az ocsmány plató lehet Leng lidérces-legendás síksága, amelyről még a Necronomicon őrült szerzője sem hajlandó beszélni. A nagy hegylánc, amely alacsony hátságként kezdődött a Luitpold-parton, irtóztatóan hosszú volt, gyakorlatilag kettészelte a kontinenst. A tulajdonképpeni gerinc hatalmas ívben feszült a 80. szélességi és 60. keleti hosszúsági foktól a 70. szélességi és 115. keleti hosszúsági fokig, homorú oldalával fordulva táborunknak, hogy tovább folytatódjék ama hosszú, jégpáncélos tengerpart felé, melynek ormait Wilkes és Mawson pillantotta meg a sarkkörről.

Ám amihez aggasztóan közel jártunk, az még ennél is szörnyűbb szertelensége volt a természetnek. Azt mondtam, a csúcsok túlszárnyalják még a Himaláját is, ám a faragványok tiltják azt állítanom, hogy ezek lennének a Föld legmagasabb hegyei. E komor dicsőség olyasvalaminek jutott, mit az annalesek egy része nem hajlandó megörökíteni, a másik rész pedig szemmel látható iszonyattal kerülgeti. Úgy tetszik, volt egy darabja az ősi földnek: az első rög, amely azután emelkedett föl a vizekből, hogy a bolygóból kivágódott a Hold, és a csillagokból alászivárogtak az első Öregek – és ezt kerülni kellett, mert kimondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul gonosz hírben állt. Az ott épített városok idő előtt összeomlottak vagy hirtelen elnéptelenedtek. Amikor pedig a komancs korban az első óriási rengés rántotta görcsbe a Földet, hirtelen rémítő ormok lökődtek az égnek, a legocsmányabb dübörgés és zűrzavar közepette, és bolygónknak megszülettek leghatalmasabb és legfélelmetesebb hegységei.

Ha a faragványok léptéke pontos, ez iszonytató ormok jóval túlszárnyalták a 12 000 métert, azaz messze magasabbak a hallucináció rémületes hegyeinél, melyeken most keltünk át. Úgy tűnt, a szélesség 77. és a keleti hosszúság 70. fokától a szélesség 70. és a keleti hosszúság 100. fokáig húzódnak, tehát nem egészen háromszáz mérföldre vannak a halott várostól, és ha nem lett volna a sötét, opálos homály, láthattuk is volna borzasztó bérceiket nyugat messzi ködében. Északi végének szintúgy el kellett látszania a délsarki hosszú Queen Mary-partig.

Némely Öregek a hanyatlás napjaiban különös fohászokat intéztek e hegyekhez, de sohasem mentek a közelükbe, nem is merték találgatni, mi lehet mögöttük. Emberi pillantás sem hullott még rájuk, és a faragványokban megnyilatkozó indulatok láttán azért imádkozom, ne is hulljék soha! A tenger szélén a Queen Mary– és a Kaiser Wilhelm-partok halmai óvják őket, és én hálát adok az égnek, amiért ott még senkinek sem sikerült kikötni és megmászni a halmokat. Szokásommal ellentétben nem vonom kétségbe a régi meséket és félelmeket; ma már nem nevetem ki az emberelőtti szobrásznak azt az elképzelését, hogy baljóslatúan torpant meg még a villám is a sötét gerinc előtt, és hogy a hosszú sarki éjszakában egyfolytában valami megmagyarázhatatlan fényben izzott az egyik szörnyű orom. Lehet abban valami rettenetes igazság, amit a vén Pnakotikus kéziratok suttognak a jeges pusztaságban álló Kadathról.

De a közelebbi vidék sem volt kevésbé különös, még ha nem is sújtotta ily névtelen átok. Kevéssel a város alapítása után a nagy hegyláncon gombaként szaporodtak el a legfontosabb templomok; sok faragványon láthattuk, hogy ott, ahol mára csak furcsán összetapadt kockák és bástyák maradtak, valaha groteszk és álomszerű tornyok hasítottak az égbe. A korok formálta barlangokat átfaragták a templomok függelékeivé. Még késeibb korokban a környék minden mészköves erét kimosta a talajvíz; úgyhogy a hegyek csúcsát és lábát, a mögöttük elterülő síkságokat keresztül-kasul lyuggatta a barlangok és folyosók összefüggő rendszere. Sok dombormű mesélt a mélybeni kutatásokról és legvégül a Föld zsigereiben lappangó alvilági sötét tenger felfedezéséről.

E bakacsinba vont irdatlan szakadékot bizonyára a névtelen és iszonytató nyugati hegyekből induló nagy folyó vájta, amely korábban kikerülte az Öregek hegyének lábát, és mellette ömlött bele a Wilkes-földön a Budd– és a Totten-part között az Indiai-óceánba. Apránként addig emésztette a kanyarban a mészköves hegylábat, amíg bőséges áradása elérte a talajvizet, és egyesült erővel ásták tovább a mélyebb szurdokot. Végül az egész folyam belezúdult a hegyüregbe, és a tenger felé kanyarodó meder szárazon maradt. A kései város nagy része, amelyet mi találtunk, erre a hajdani folyóágyra épült. Megértve, mi történt, a szenvedélyes művészi érzékkel megáldott Öregek díszes pilonokká faragták a hegyfokokat, ott, ahol a nagy folyó alábukott az örök sötétségbe.

Egészen biztosan e hajdan pompás hidak sokaságával átívelt folyónak a kiapadt ágyát láttuk légi felderítésünk során. Elhelyezkedése a várost ábrázoló különböző faragványokon segített, hogy be tudjuk tájolni a jelenetet az ősidők óta halott vidék kortalan történetének szakaszaiban. Így tudtunk hevenyészett, mindazonáltal megbízható térképet fölvázolni a legfontosabb pontokról – terekről, nagyobb épületekről és hasonlókról –, hogy legyen minek alapján folytatni kutatásainkat. Magunk elé tudtuk képzelni, milyen volt egymillió vagy tízmillió vagy ötvenmillió éve a hajmeresztő város, mert a faragványok híven ábrázolták a házakat és a hegyeket és a tereket és a külvárosokat és a vidéket és a harmadkori buja növényzetet. Elbűvölően, titokzatosan szép lehetett, és ahogy rágondoltam, majdnem megfeledkeztem a nyálkás-gyászos levertségről, amelyet a város elmét nyomasztó-fojtogató embertelen kora, irdatlansága, halotti volta, jeges félhomálya keltett bennem. Pedig néhány dombormű szerint a város tulajdon lakosai előtt sem volt ismeretlen a szorongató félelem tőre; volt egy sötét és visszatérő jelenet, amelyen az Öregek rémülten hőkölnek vissza valami sohasem ábrázolható tárgytól, amelyet a nyugati rettenetes hegyekből hömpölygetett ide szőlőinda függönyös, hullámzó cikászerdőkön át a nagy folyó.

Csupán a hanyatlás korának dekadens domborművei sejtették a végső katasztrófát, mely a város elnéptelenedéséhez vezetett. Nyilván másutt is kellett lenniük ugyanabból az időből származó faragványoknak, még ha a hányatott és bizonytalan korban lanyhult is a teremtő energia és az ambíció; és valóban, hamarosan cáfolhatatlan bizonyítékot nyertünk létezésükre. Ámde ez volt az első és egyetlen kép, amellyel közvetlenül találkoztunk. Elhatároztuk, hogy később tovább keresünk, most azonban, mint mondtam, mást parancsoltak a pillanatnyi körülmények. Pedig kellett lennie egy határnak, mert amikor az Öregek végképp lemondtak a reményről, hogy tovább élhetnek a városban, ugyanakkor le kellett zárulnia a falfaragás művészetének is. Az utolsó csapást persze a nagy hideg mérte rájuk, amely a Föld túlnyomó részét bilincsbe verte, és a balvégzetű pólusokat soha nem is eresztette el; az a nagy hideg, amely a világ túlsó végén megpecsételte a mesés Lomar és Hyperborea sorsát.

Nehéz lenne teljes bizonyossággal megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött a délsarkon a fagy. Ma körülbelül ötszázezer évre datáljuk az általános eljegesedés nyitányát, a sarkokra azonban jóval előbb lesújthatott az istenátka. Minden mennyiségi becslés részben találgatás, ám valószínű, hogy a dekadens faragványok nem egészen egymillió éve készültek, és a város a pleisztocén általánosan `elfogadott világméretű kezdetekor, ötszázezer éve már üresen állt.

A hanyatlás domborművein észrevehető, hogy mindenfelé gyérebb lett a növényzet, és az Öregek kevesebbet tartózkodtak vidéken. A házakban feltűntek a fűtőberendezések, és a téli utazókat védőkelmékbe burkoltan ábrázolták. Aztán láttunk egy pajzsdíszsorozatot – a kései korban a sávokat sűrűn tagolták kartusokkal –, amelyek bemutatták, hogyan vándoroltak mind nagyobb tömegek a közeli enyhébb zugokba. Voltak, kik a tenger alatti városokba igyekezvén átrepültek a túlsó partra, mások az üreges dombok mészkőbarlangjain keresztül evickéltek le a szomszédos fekete szurdok föld alatti vizeihez.

Úgy tetszik, a szakadék fogadta be a legtöbb telepest. Ez részben kétségtelenül a vidék hagyományos szentségének volt tulajdonítható, de talán még nagyobb súllyal esett a serpenyőbe, hogy itt tovább lehetett használni az átlyuggatott hegyek nagy templomait, és meg lehetett tartani a hatalmas várost nyári rezidencia és a különböző bányák irányító központja gyanánt. A régi és új lakóhelyek összeköttetését az utak felújításával és lépcsők építésével tették hatékonyabbá, számos közvetlen alagutat fúrva a régi város és a fekete szakadék között, meredeken lejtő aknákat, melyeknek száját gondos becslés után rajzoltuk be térképünkön. Legalább két alagút bejárata volt ésszerű távolságra tőlünk, mindkettő a város hegyre néző oldalán, az egyik nem egészen negyedmérföldre az ősi folyóágy felé, a másik tán kétannyira az ellenkező irányban.

Úgy tűnik, a szakadéknak voltak helyenként száraz partjai, ám az Öregek a víz alá építették új városukat, kétségtelenül azért, mert az biztosabban megtartotta az egyenletes meleget. Mivel a titkos tenger rendkívül mély volt, a föld belső hője korlátlan ideig lakhatóvá tehette. A lények simán alkalmazkodtak a részleges – idővel teljes – víz alatti életmódhoz, mert sohasem engedték elkorcsosulni kopoltyúikat. Sok faragványon láttuk, hogy sűrűn látogattak tenger alatti rokonaikhoz, és szokásuk volt fürödni a nagy folyó mélyén. Hasonlóképpen nem riasztotta vissza a föld méhének sötétsége azt a fajtát, amely megszokta a délsarki hosszú éjszakákat.

Noha vitathatatlanul hanyatló stílusban készültek, e kései faragványok hamisítatlan eposzi méltósággal szóltak az új város építéséről a barlangi tenger fenekén. Az Öregek tudós alapossággal láttak munkához – vízben oldhatatlan sziklákat fejtettek a kilyuggatott hegyek szívéből, és a minél jobb kivitelezés érdekében a legközelebbi tenger alatti városból fogadtak fel szakmunkásokat. Ezek a munkások mindent magukkal hoztak, ami az új vállalkozáshoz kellett: Shoggoth-szövetet, amelyből sziklaemelőket és kezes igavonókat tenyésztettek, és másfajta protoplazmát, világító, foszforeszkáló szervezetek céljaira.

Végül fölépült az alvilági tenger fenekén a fenséges város. Stílusa nagyon emlékeztetett a felsőére, kidolgozására pedig az építkezésben nélkülözhetetlen matematikai pontosság miatt viszonylag kevéssé nyomta rá bélyegét a dekadencia. Az újonnan tenyésztett Shoggothok éktelen nagyra dagadtak, és sajátos intelligenciára tettek szert. Megörökítették őket, amint elképesztő gyorsasággal hajtják végre a feladatokat. Úgy tűnt, beszéltek is az Öregekkel, kiknek hangját, ezt a – ha szegény Lake helyesen következtetett a boncolásból – széles skálájú fuvolaszóra emlékeztető futamfélét utánozták, és inkább engedelmeskedtek a mondott szónak, mint a korai idők hipnotikus sugalmazásának. Ettől függetlenül az Öregek imponálóan kézben tartották őket. A foszforeszkáló szemezetek ontották a világosságot, és bizonyára kárpótoltak a fenti éjszakák megszokott és elveszített sarki fényeiért.

A díszítőművészet folytatódott, magától értetődően enyhén. dekadens stílusban. Az Öregek tisztában látszottak lenni hanyatlásukkal, és többszörösen megelőlegezték Nagy Constantinus politikáját, földi városukból hozva le különösen finom ősi faragványokat, szakasztott mint a császár, ki Görögországot és Ázsiát tarolta le, hogy legszebb kincseikkel adja meg Bizáncnak azt a ragyogást, amelyet saját korától nem kaphatott meg új fővárosa. Ha a faragott sziklákat nem szállították el még nagyobb tömegben, az kétségtelenül annak tulajdonítható, hogy a földi város nem egyszerre néptelenedett el. Mire ez elkövetkezett – bizonyára még mielőtt a Sarkon kiterjesztette volna uralmát a pleisztocén –, az Öregek talán beérték hanyatló művészetükkel is, vagy már nem tartották magasabb rendűeknek a régebbi alkotásokat. Mindenesetre a koroknak előtte elnémult romokat nem fosztották meg minden faragványuktól, noha a legjobb különálló szobrokat a többi mozdítható tárggyal együtt eltakarították.

Mint mondtam, e mesemondó dekadens pajzsdíszek és frízek voltak a legkésőbbiek, melyekre szűkre szabott kutatásunk során rábukkantunk. Láttuk az Öregeket, hogyan költöztek nyaranta föl a szárazföldi, télen le a tengeri városba, hogyan kereskedtek hébe-hóba a délsarki partok tengeri városaival. Addigra nyilván belátták, hogy a szárazföldi város sorsa megpecsételődött, mert sok faragvány ábrázolta a betolakodó gonosz hideg nyomait. A növényzet halódott, és még nyár közepére sem olvadt föl teljesen a szörnyű tél hava. A vágógyíkok majdnem mind elhullottak, és az emlősök se bírták jobban magukat. Hogy győzzék a felvilági munkát, néhány formátlan és különösen fagyálló Shoggothot kellett átalakítani szárazföldi célokra, amitől az Öregek azelőtt mindig vonakodtak. A nagy folyóból eltűnt az élet, a fókákat és bálnákat leszámítva kiveszett a tenger felső rétegéből is. Elrepültek mind a madarak, csak a hatalmas, groteszk pingvinek maradtak.

Hogy ezután mi történt, azt csak találgathatjuk. Meddig létezett a tengerszurdok új városa? Ott volt még mindig az örök feketeségben a sziklatetem? Befagyott végül a föld alatti víz? A külvilágban milyen sorsra jutottak a tengermélyi városok? Voltak-e Öregek, akik északra vándoroltak a hízó jégsapka elől? A modern geológia nem leli lábuk nyomát. Északon kell-e még tartani a szörnyűséges Mi-Gótól? Ki tudhatja, lapít-e még valami a föld legmélyebb vizeinek sötét és kifürkészhetetlen szurdokaiban? Azok a lények látnivalóan bírták a legmagasabb nyomást is. A tengeri emberek hébe-hóba különös dolgokat fognak ki. Valóban kardszárnyú delfin ejtette a délsarki fókákon azokat a borzalmas és titokzatos sebeket, amelyekre egy emberöltőnek előtte figyelt föl Borchgrevink?

A példányokra, amelyeket szegény Lake tárt föl, nem támaszkodhattunk találgatásainkban, mert geológiai lelőhelyükből ítélve valamikor a szárazföldi város történetének hajnalán élhettek. Lehettek harmincmillió évesek, amikor nemhogy a szurdok városa, de maga a szurdok sem létezett. Az ő emlékeikben egy régebbi világ élhetett, ahol mindenfelé burjánzott a trópusi növényzet, virágzó művészetekkel pompázott az ifjabb város, és a hatalmas hegyek lábánál hömpölygette habjait a messzi északi trópusi óceán felé a nagy folyó.

És mégse tudtuk kiverni őket a fejünkből, főleg azt a nyolc tökéletes példányt, amelyek hiányoztak Lake förtelmesen feldúlt táborából. Volt valami abnormális az egészben: a különös dolgokban, melyeket oly igen próbáltunk valami tébolyodott számlájára írni, a vérfagyasztó sírokban, az eltűnt felszerelés mennyiségében és jellegében, Gedneyben, az ősszörnyek földönkívüli szívósságában, a faj hátborzongató torzszülöttjeiben, amelyeket a domborművek ábrázoltak. Jó sokat láttunk az utolsó pár órában. Készek voltunk hinni és ugyanakkor hallgatni az őstermészet rettentő és hihetetlen titkairól.

 

IX.

 

Már említettem, hogy a dekadens szobrok tanulmányozása megváltoztatta közvetlen céljainkat. Ennek természetesen a fekete alvilágba vájt utakhoz volt köze, melyeknek létezéséről korábban nem tudtunk, de most mohón vágytunk felkutatni őket és végigmenni rajtuk. A faragványokból arra következtettünk, hogy ha egy mérföldet ereszkedünk a két közeli meredek alagút bármelyikében, eljuthatunk a nagy szurdok peremének nap nem látta szédítő szírjeihez, honnan az Öregek ösvényeket vágtak a fekete óceán sziklás partjaihoz. Egyszerűen nem lehetett ellenállni a csábításnak, hogy a maga valóságában lássuk a mesés mélységet, noha tudtuk, hogy ha ugyanebbe az útba akarjuk belepréselni, akkor máris kezdenünk kell a kutatást.

Este nyolc óra volt, ahhoz nem hoztunk elég elemet, hogy állandóan égethessük lámpáinkat. Annyit kutattunk és másoltunk a jég szintje alatt, hogy majdnem öt óráig megszakítás nélkül használtuk őket, és még a különleges szárazelem is legföljebb ha négy órára lesz elég. Bár ha az egyik lámpát csak a rendkívül érdekes vagy nehéz helyeken kapcsoljuk fel, akkor szert teszünk némi biztonsági tartalékra. Fény nélkül a ciklopszi katakombákban nem boldogulhatunk, ha le akarunk menni a szakadékba, le kell mondanunk a domborművek tanulmányozásáról. Természetesen azt terveztük, hogy visszatérünk mi még ide napokig, sőt talán hetekig is eltartható, elmélyült tanulmányok és fotografálás céljából, most azonban sietnünk kellett.

Nyomjelző papírtartalékaink korántsem voltak korlátlanok, és noha nem szívesen gyarapítottuk noteszekkel vagy vázlatpapírral, mindazonáltal feláldoztunk egy jókora jegyzetfüzetet. Legrosszabb esetben folyamodhatunk a kőzetpattintáshoz is, és persze, ha végleg eltévednénk, visszajöhetünk valamelyik alagúton a fényre, feltéve ha elég időt hagyunk próbálkozásra és tévedésre. Így hát serényen elindultunk a legközelebbi alagút irányába.

A faragványok szerint, amelyek alapján térképünket rajzoltuk, a célba vett akna bejárata legföljebb negyedmérföldnyire lehetett onnan, ahol álltunk; szilárdnak tűnő épületek választottak el tőle, amelyeken még a jég alatt is biztosan át lehetett kelni. Maga a nyílás az alagsorban, a dombokhoz legközelebb eső csúcsában volt egy nyilvánvalóan közősségi, sőt talán kultikus célokra szolgáló ötszögű irdatlan épületnek, amelyet megpróbáltunk azonosítani a légi felderítésben látott romokkal.

Repülésünkből nem emlékeztünk ilyen épületre, amiből arra következtettünk, hogy vagy a teteje pusztult le, vagy mindenestül beleomlott egy jégszakadékba. Ez utóbbi esetben az alagút el lehet torlaszolva; a következővel kell próbálkoznunk, azzal, amely nem egészen egy mérföldre van északi irányban. A közbeeső folyammeder megakadályozza, hogy ugyanezen az úton délebbre eső alagutakkal kísérletezzünk; ha pedig mindkét szomszédos járat beomlott, kétséges, lehetővé teszik-e elemeink, hogy a második járattól mérföldnyire nyíló, következő északi alagúthoz folyamodjunk.

Ahogy törtettünk előre iránytű és térkép segítségével a félhomályos útvesztőben, keresztül a romlás különböző fokozatait mutató termeken és folyosókon, rámpákon föl, emeleteken és hidakon át, majd megint le, megtorpanva eltorlaszolt ajtók és törmelékhalmok előtt, végig a remek állapotban megmaradt, nyugtalanítóan kifogástalan szakaszokon, zsákutcákból visszatérve, nyomjelző papírokat fölszedegetve, egyszer-másszor majdnem belezuhanva egy-egy nyitott aknába, amelyen áradt vagy szivárgott a napvilág – újra és újra lenyűgöztek bennünket az útmenti faragott falak. Bizonyára sok olyan akadt, melynek meséje megrendíthette volna a világtörténelmet, és csupán későbbi látogatásainkra gondolva nyugodtunk bele, hogy el kell mennünk mellettük. Hébe-hóba így is lelassítottunk, és felkattintottuk második elemlámpánkat. Ha több filmünk van, bizonyára megállunk rövid időre, hogy lefényképezzünk néhány lapos domborművet, időigényes rajzokról azonban természetesen szó sem lehetett.

Megint olyan ponthoz értem, ahol nagyon erős a kísértés a megtorpanásra, vagy hogy kijelentések helyett célozgassak csupán. Pedig föl kell tárnom, ami még hátravan, hogy indokolhassam, miért szeretném elejét venni a további kutatásnak. Már nagyon közel furakodtunk az alagútszáj feltételezett helyéhez – átkeltünk egy kiugró falcsúcshoz vezető emeleti hídon, és leereszkedtünk egy dekadens aprólékossággal kidolgozott, kései stílusú rituális faragványokban feltűnően gazdag romos folyosóra, amikor, valamivel fél kilenc előtt, Danforth érzékeny fiatal orrát először csapta meg valami szokatlan. Gondolom, ha kutya van velünk, hamarabb figyelmeztet bennünket. Először nem is tudtuk, mi baja a korábban oly kristálytiszta levegőnek, de néhány pillanat múlva túlságosan is jól emlékeztünk már. Hadd próbáljam elmondani szemrebbenés nélkül. Szag volt – és ez a szag azzal volt rokon, elmosódottan, titokzatosan és félreismerhetetlenül, amitől akkor émelyegtünk, mikor kinyitottuk a szegény Lake által felboncolt förtelem háborodott sírját.

Ez a felismerés persze nem volt olyan egyértelmű, mint amilyennek most hangzik. Több elfogadható magyarázat kívánkozott, és mi sokáig suttogtunk határozatlanul. Ami a legfontosabb, nem tántorodtunk vissza a kutatás folytatásától; ha már idáig jöttünk, nem fűlt volna a fogunk elinalni valamilyen veszedelem elől. Egyébként is, amire gyanakodtunk, az túlságos képtelenség volt ahhoz, hogy el is higgyük. Normális világban nem szokott Hyen lenni. Talán irracionális ösztönből állítottuk tompítottra egyetlen lámpánk fényét – már nem csábítottak a rosszindulatúan levigyorgó, komoran dekadens faragványok –, és úgy araszoltunk tovább a szemetes padlón, törmelékhalmok között.

Danforthnak nemcsak az orra, de a szeme is jobbnak bizonyult az enyémnél, mert mikor elhaladtunk a földszinti kamrákhoz és folyosókhoz vezető félig eltorlaszolt boltívek sokasága mellett, ő figyelt föl elsőnek a törmelék sajátosságára. Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek számlálhatatlan ezredévnyi elhagyatottság után kellett volna lennie, és amikor óvatosan fölerősítettük a fényt, valami csapásfélét pillantottunk meg, amelyet mintha nemrég törtek volna benne. A szokatlan hulladék nem adott támpontot, de a simább helyeken azt a benyomást keltette, mintha nehéz tárgyakat vonszoltak volna. Egyszer megint meg kellett állnunk, mert csillenyomot idéző párhuzamos csapát véltünk látni.

Ez alatt a szünet alatt éreztük meg – ezúttal egyszerre – magunk előtt azt a másik szagot. Paradox módon egyszerre volt ijesztőbb és kevésbé ijesztő az elsőnél – önmagában nem volt benne semmi félelmetes, ugyanakkor az előzmények – hacsak nem Fedney állt mögötte –, mégis megfagyasztották ereinkben a vért, mert egész egyszerűen a közönséges benzin, a mindennap használatos motorbenzin szaglott így.

Hogy ezek után mi hajtott még bennünket, annak magyarázatát rábízom a pszichológusokra. Már tudtuk, hogy a táborbéli borzalmak valamilyen maradéka föltekergőzött idáig, ebbe az éjbe borult őskriptába, és ettől kezdve nem kételkedhettünk benne, hogy ott valahol elöl, most vagy nemrég, elképzelhetetlen állapotok uralkodnak-uralkodtak. Végül mégis tűrtük, hogy a mohó kíváncsiság, a szorongás, az önszuggesztió, a Gedneyvel szembeni homályos felelősségtudat vagy nem tudom mi irányítson bennünket. Danforth megint a fönti romok közé beforduló sikátorban felrémlő nyomról suttogott, meg az elmosódott fuvolafutamról, melyet röviddel utána vélt hallani ismeretlen mélységekből. Nagyon hasonlított a széljárta csúcsok barlangi visszhangjaihoz, mindazonáltal Lake boncolásai iszonyatos jelentőséget kölcsönözhettek neki. Én pedig arról suttogtam, milyennek találtuk a tábort, mi tűnt el, és hogy elképzelhetővé teszi-e a magányos túlélő tébolya az elképzelhetetlent: az eszeveszett utat a szörnyű hegyeken át és a leereszkedést az ismeretlen ősi városba…

De nem tudtuk meggyőzni egymást, sőt magunkat se. Eloltottuk a lámpát, de ahogy ott álltunk mozdulatlanul, láttuk, hogy hála a mélybe leszüremlő fénysugárnak, mégse vagyunk szuroksötétben. Gépiesen elindultunk előre, tájékozódás céljából időnként fel-felvillantva elemlámpánkat. A széttúrt törmelék olyan benyomást tett ránk, amelytől sehogy se bírtunk szabadulni, és mind erősebben érzett a benzin szaga. Egyre több omladékot láttunk és kerülgettünk, és hamarosan meg kellett állapítanunk, hogy mindjárt vége lesz az útnak. Túlságosan igazunk volt, amikor borúlátó feltételezésekbe bocsátkoztunk annak a levegőből megpillantott repedésnek a láttán. Alagutat kerestünkben zsákutcába jutottunk, még a pincéig sem értünk el, ahonnan a szakadékhoz vezető járat nyílt.

Amikor végigjártattuk a fénycsóvát a beomlott folyosó falának groteszk faragványain, számos többé-kevésbé eltorlaszolt ajtót pillantottunk meg, és az egyikből rendkívül áthatóan, még a másik szagot is elnyomva áradt a benzinbűz. Alaposabban odanézve minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy ebből a nyílásból nemrég takarították el a törmeléket. Akármilyen borzalom ólálkodjék is itt, most már láttuk, melyik út vezet hozzá. Azt hiszem, senkit sem fog meglepni, hogy jócskán várakoztunk, mielőtt továbbléptünk volna.

És mégis, amikor bemerészkedtünk a fekete boltozat alá, első érzésünk a csalódás volt, mert a hatszor hat méteres tökéletes kockában, e teleszemetelt faragott kriptában nem maradt felismerhető tárgy, úgyhogy ösztönösen, bár hiába, keresni kezdtük a tovább vezető ajtót. Ekkor az éles szemű Danforth pillantása megakadt egy ponton, ahol a hulladékot feltúrták, mire teljes fényerőre állítottuk mindkét kézilámpát. Noha a látvány hétköznapi volt; és egyszerű, olyasmit sejtetett, amit legalábbis kedvem ellenére van elmondani. A nagyjából elegyengetett törmeléken apró tárgyak hevertek hanyagul szétdobálva, egyik sarkában pedig jó sok benzin ömölhetett ki nemrég, mert ilyen magasságban is még mindig érzett átható bűze. Más szavakkal, ez nem lehetett más, mint tábor, kutatók tábora, akik hozzánk hasonlóan visszafordultak, mikor eltorlaszolva találták a mélybe vezető utat.

Hadd ne kerülgessem. Kivétel nélkül Lake táborából származott minden szétszórt tárgy: konzerves dobozok, ugyanolyan rendellenesen föltépve, mint amilyeneket a tönkretett táborban láttunk, sok elgyújtott gyufaszál, három, többé-kevésbé sajátosan összemaszatolt képeskönyv, üres tintásüveg képes használati utasítással, törött töltőtoll, furcsa szőrme– és sátorvászoncafatok, használt elem, a sátormelegítőnkhöz mellékelt leporelló és temérdek gyűrött papír. Már ez is épp elég rossz volt, de amikor kisimítottuk és megnéztük a papírokat, beláttuk, hogy ez a legrosszabb. A táborban talált, érthetetlenül összepacázott papírok már fölkészíthettek volna bennünket, ám ez a látvány itt, a lidércnyomásos város emberelőtti boltívei alatt majdnem több volt annál, mint amit még el lehet viselni.

A zöldes zsírkövekre vésett mintákat utánozva az őrült Gedney is odapötyögtethette volna a foltokat, és azokat az ötszögű bolond sírhantokat is összelyuggathatta volna, és hevenyészhetett volna elnagyolt, többé-kevésbé pontos vagy pontatlan vázlatokat a város közeli részeiről, és húzhatott volna vonalat a korábbi utunkon kívül eső, a faragványokon henger alakú magas toronynak ábrázolt, a repülőgépről hatalmas szakadéknak észlelt körtől eddig az ötszögű épületig és a benne levő alagútig.

Ismétlem, ő is készíthetett volna ilyen vázlatokat; mert ezeket itt előttünk a mieinkhez hasonlóan a jeges útvesztő kései faragványairól rajzolták, ha nem is azokról, amelyeket mi láttunk és használtunk. De az a művészi érzék híján szűkölködő kontár sohase lett volna képes azzal a rendkívüli és magabiztos technikával odavetni a vázlatokat, amely minden elnagyolás és kapkodás ellenére is magasabb rendű volt az eredeti hanyatló domborművekénél – azzal a jellegzetes és félreismerhetetlen technikával, amellyel az Öregek alkottak a halott város fénykorában.

Lesznek, akik azt fogják mondani, hogy tökéletesen megbolondultunk, ha ezek után nem iszkoltunk onnét azonnal, hiszen következtetéseinkhez, melyeket nem szükséges részleteznem azoknak, kik eddig olvasták beszámolómat, minden esztelenségük ellenére sem fért kétség többé. Talán csakugyan bolondok voltunk – vagy nem mondtam, hogy a hallucináció hegyei voltak ez iszonytató ormok? Ám azt hiszem, ugyane szellem izzik, ha csekélyebb mértékben is, azokban, kik Afrika ősvadonfaiban osonnak veszedelmes bestiák nyomán, hogy lefényképezzék őket vagy tanulmányozzák szokásaikat. Magasra szökött bennünk az álmélkodó kíváncsiság lángja, és fölégette bénító rettegésünket.

Szembenézni természetesen nem akartunk azzal vagy azokkal, akik ott tartózkodtak, ámde éreztük, hogy már el kellett menniük. Mostanra megtalálták a közelben a szurdok másik lejáratát, és aláereszkedtek a feneketlen mélységbe, hol talán a múlt éjfekete roncsai várták őket – a mélységbe, melyet nem láttak még soha. Ha pedig ez a lejárat is el volt torlaszolva, akkor északnak mehettek másikat keresni. Tudtuk, hogy félig függetlenek a fénytől.

Visszagondolva erre a pillanatra, már alig emlékszem, milyen formát öltöttek új érzéseink, miben változott meg a cél, hogy annyira fölkorbácsolta bennünk a várakozást. Farkasszemet persze nem akartunk nézni azzal, amitől rettegtünk – bár nem tagadom, tudat alatt talán ott lappanghatott bennünk a vágy, hogy valamely rejtett megfigyelőpontról kileshessük őket. Hihetőleg nem ment el a kedvünk pillantást vetni a szurdokra, bár itt közbeiktatódott egy új cél, annak a nagy körnek a formájában, amelyet az összegyűrt vázlatokon találtunk. Azonnal felismertük benne a legkorábbi faragványokon is szereplő henger alakú rettentő tornyot, amely felülről irdatlan kerek nyílásnak látszott csupán. Olyan lenyűgöző volt még a sebtében odavetett vázlatokon is, hogy arra kellett gondolnunk, jég alatti részei még mindig roppant érdekességekkel bírhatnak. Talán eddig nem tátott építészeti csodákat rejt. A domborművekből ítélve, amelyeken szerepel, nyilvánvalóan irtóztatóan öreg lehet, a város legelső építményeinek egyike. Faragványai, ha megmaradtak, világrengető jelentőséggel bírhatnak. Sőt kapcsolatot is kínálhat a két világ között, rövidebb utat annál, mit oly gondosan jelölgettünk, sőt talán annál is, melyen azok a mások alászálltak.

Így hát tanulmányoztuk a hátborzongató vázlatokat –, amelyek úgyszólván tökéletesen egybeestek a mieinkkel –, és elindultunk vissza a körhöz vezető úton, azon az ösvényen, amelyet névtelen elődeink kétszer jártak meg előttünk. Az alatt lehet a mélység másik kapuja. Utunkra, amely közben továbbra is elhelyeztük takarékosan adagolt papírjainkat, nem szükséges szót pazarolnom, mert pontosan olyan volt, amilyet a zsákutcáig tettünk meg, azt leszámítva, hogy javarészt a földszinten vezetett, sőt le-leereszkedett alagsori folyosókba is. Hellyel-közzel nyugtalanító nyomokra bukkantunk a padlót borító hulladékban, és miután kiértünk a benzinszagból, orrunkat újra meg-megcsapta, ha gyöngén is, az az ocsmány, kitartó bűz. Miután letértünk a korábbi ösvényről, néha végigjártattuk a falakon egyetlen lámpánk fénycsóváját, majdnem minden alkalommal azokat a faragványokat hasítva ki a sötétből, amelyekben az öregek esztétikai hajlamai kiteljesedtek.

Este fél tíz tájt éppen egy hosszú, boltíves folyosón haladtunk, amelynek vastagon eljegesedett padlata mélyebben látszott lenni a talajszintnél, mennyezete pedig fokozatosan ereszkedett, amikor erős nappali fényt pillantottunk meg magunk előtt, és lekapcsoltuk a lámpát. Úgy tűnt, odaértünk az óriási körhöz, és már nem lehetünk túlságosan messze a szabad levegőtől. E megalitikus romokhoz képest meglepően alacsony árkádban ért véget a folyosó, ám így is sokat láttunk, még mielőtt kiléptünk volna alóla. Rajta túl kereken 60 méter átmérőjű, törmelékkel lepett, irdatlan körtér ásított, szélén beomlott boltívek sorjáztak, olyanok, mint ahonnan kijöttünk. A falakat minden hozzáférhető helyen emberfölötti arányú, csavarvonalban tekeredő, merész frízzé faragták, amelynek tüneményes művészete a szabad levegőn pusztító erózió ellenére is messze felülmúlt mindent, amit valaha láttunk. A törmelékes talaj vastagon el volt jegesedve; a valódi padlat föltételezhetően sokkal mélyebben rejtőzött.

Azonban az a titáni sziklarámpa volt a legfeltűnőbb, amely az árkádokat a nyitott padló irányába tett éles kanyarral kikerülve, csigavonalban kúszott fel az óriás henger falán, mintha az Ó-Babilon irdatlan tornyait vagy zikkuratjait kívülről körülgyűrűző feljáróknak lenne belső ellenpontja. Csak repülőgépünk gyorsasága és a lejárót a cső belső falával összeolvasztó perspektíva miatt nem fedeztük fel már a levegőből ezt a szerkezetet, és ezért kerestünk más utat a jég alatti rétegekhez. Talán Pabodie megmondhatta volna, miféle mérnöki fortély tartja a rámpát; mi álmélkodhattunk és csodálkozhattunk csupán. Itt-ott láttunk hatalmas gyámköveket és pilléreket, ám ez kevésnek tűnt, hogy betöltse a támasz szerepét. A csigavonal a torony tetejéig megmaradt, ami szabadtéri építmény esetében egyszerűen elképesztő, és eresze tetemesen hozzájárult a falak bizarr és fölzaklató domborműveinek megóvásához.

Kilépve az ötvenmillió éves óriási henger, a valaha látott legősibb építmény aljának borzongató szűrt fényébe, megállapítottuk, hogy a csavarmenetes hengerpalást meredeken szökik fel 18 méterre. Légi felderítésünk adatai alapján ez azt jelenti, hogy kint körülbelül tizenkét méter vastag lehet a jég, a levegőből észlelt szakadék ugyanis mintegy hatméteres törmelékkupac közepén ásított, amelyet háromnegyed részben körülvettek egy magasabb rom tömör, ívelt falai. A domborművekből ítélve a torony eredetileg egy kör alakú irdatlan tér közepén állott, 150-180 méter magas lehetett, csúcsa közelében vízszintes tárcsakötegek csüngtek, felső peremén tűhegyes fiatornyok sorjáztak. A falazat zöme kívülre hullott, és nem belülre, ami nagy szerencse, különben összezúzhatta volna a rámpát, és eltömhette volna a cső belsejét. A spirál így is csüggesztően megrongálódott, a hengerfenék árkádjai alól pedig mintha nemrég takarították volna el az omladékot.

Egyetlen perc alatt megállapítottuk, hogy azok ezen az úton ereszkedtek alá, és a kipapírozott hosszú csapát mellőzve nekünk is itt kell visszamennünk. A torony bejárata nem esett messzebb a dombok lábától és várakozó repülőgépünktől, mint belépésünk helye, a teraszos óriás épület, és minden további kutatás a jég alatt, amelyre még sort keríthetünk, ezen a területen belül fog történni. Azzal együtt, amit láttunk és kitaláltunk, különös módon még mindig volt kedvünk további utakat tervezni. Aztán, miközben óvatosan araszoltunk előre a nagy kör omladékai között, olyan látvány tárult a szemünk elé, amely egy időre magának követelte minden figyelmünket.

Három szán volt, takarosan egymás mellé állítva a rámpa kifelé kanyarodó alsó szakasza alatt, ahova addig nem láthattunk be. Ott volt mind a három, amely eltűnt Lake táborából, eléggé megviselten; nyilvánvalóan hosszasan és erőszakosan rángatták őket csupasz köveken át, ha nem épp kézben vitték járhatatlan helyeken. Körültekintően és ügyesen fölrakott és leszíjazott rakományuk vészjóslóan ismerős tárgyakat tartalmazott: az olajkályhát, benzinkannákat, szerszámosládákat, konzervdobozokat, ponyvákat, amelyeket látni valóan könyvek, illetve kevésbé látni való tárgyak dagasztottak kivétel nélkül mind Lake fölszerelései.

Az, amit a másik teremben leltünk, bizonyos értelemben felkészített erre a találkozásra. Az igazi megrázkódtatás akkor jött, mikor odaléptünk, és megbontottuk az egyik ponyvát, amely alatt különösen nyugtalanító körvonalak sejlettek. Úgy tűnik, nemcsak Lake-nek, de azoknak a másoknak is szenvedélyük volt a mintavétel, mert ott láttunk kettőt, merevre fagyva, tökéletes épségben, nyakuk sebein ragtapasszal, a további sérülések elkerülése végett gondosan befáslizva. A fiatal Gedney teste volt, és a kutyáé.

 

X.

 

Sokan valószínűleg azt fogják mondani, szívtelenek és bolondok vagyunk, ha röviddel a gyászos fölfedezés után már az északi alagúton és a szakadékon járt az eszünk. Nem akarok azzal mentegetőzni, hogy mi is ugyanezen emésztettük volna magunkat, ha nem bukkan fel hirtelen egy tényező, amely más irányba tereli tépelődéseinket. Visszahúztuk a ponyvát szegény Gedneyre, és néma elszörnyedéssel ácsorogtunk, amíg tudatunkba be nem törtek a hangok – az első hangok, amióta leszálltunk a felvilágból, hol a hegyi szél nyüszített elfúlva a kísérteties ormokról. Ismerős és hétköznapi voltuk ellenére minden groteszk vagy mesés hangnál váratlanabbul és nyugtalanítóbban csengtek e magányos halálországban, mert fejtetőre állították összes elképzeléseinket a kozmikus harmóniáról.

Ha arra a széles skálájú, bizarr flótafutamra hasonlít, amelyre Lake boncolási eredményei után számítottunk – amióta betettük lábunk a borzalmak táborába, túlfeszített képzeletünk ezt vélte hallani minden szélsüvöltésben –, az démonian, illett volna ez örökkévalóság óta holt vidékhez. Más korok temetőjéhez más korok hangja való. Ez a lárma kialakult fogalmakat söpört félre, hiszen mi hallgatólagosan elfogadtuk, hogy a Déli-sark belseje olyan pusztaság, ahol nincs helye a normális élet csökevényeinek. A mitikus hangot nem a vénebbik föld valamely eltemetett ocsmánysága hallatta, amely természetfölötti szívósságában irtóztatóan reagált, mikor évmilliók után megint rásütött a sarki nap. Olyan csúfondárosan közönséges volt, olyan összetéveszthetetlenül ismerős a Victoria-föld melletti hajóztunkból és a McMurdo-szorosnál felvert táborból, hogy beleborzongtunk, amikor itt harsant fel, hol nem lett volna szabad. Rövidre fogva a szót egy pingvin rikoltott rekedten.

A fojtott hang a jég alatti üregekből szüremlett föl, majdnem szemben a folyosóval, honnan jöttünk, alighanem ugyanonnan, merre a másik alagút vezetett a mélységbe. Az élő vízimadár jelenléte abban a világban, amelynek felszínéről korszakok óta eltűnt minden élet, egyszerűen nem hagyott más lehetőséget, mint hogy utánanézzünk, létezik-e valójában. Többször ismétlődött, és időnként úgy rémlett, hogy nem egyetlen torokból származik. Forrását keresve behatoltunk egy boltíves folyosóba, honnan sok törmeléket eltakarítottak; iszonyodásunkat leküzdve tartalék papírt vettünk magunkhoz az egyik leponyvázott szánról, hátat fordítottunk a napvilágnak, és folytattuk a nyomjelzést.

Ahol az eljegesedett padlót felváltotta a szemét, tisztán láttunk vonszolásra utaló, különös nyomokat, Danforth pedig egy ízben olyan félreérthetetlen nyomra bukkant, melyet fölösleges volna részletezni. A pingvinrikoltás pontosan arra hívott, amerre térképünk és iránytűnk mutatta az északabbi alagút száját. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a földszintre és az alagsorba vezető átjáró nincs beomolva. Légi felderítésünkből homályosan emlékeztünk arra a feltűnően jó állapotban megmaradt óriásgúlára, amelynek pincéjéből nyílt az alagút. Útközben a szokásos dúsan burjánzó faragványokra hullott az egyetlen lámpa fénye, de nem álltunk meg, hogy szemügyre vegyük őket.

Hirtelen ormótlan fehér alak bukkant fel előttünk, mire fölkapcsoltuk a másik lámpát. Különös, hogy az új keresés hevében mennyire elfelejtettünk attól félni, ami itt ólálkodhat a közelben. Akik a nagy körtéren hagyták tartalékaikat, a mélységnek vagy környékének felderítése után nyilvánvalóan vissza is akartak térni; mi mégis úgy dobtunk félre minden elővigyázatot, mintha sohasem is léteztek volna. Az imbolygó fehérség megvolt vagy 180 centiméter, mégis rögtön tudtuk, hogy nem idegen lény. Azok sötétek, termetesebbek voltak, és domborművek tanúsága szerint vízben kifejlett fura csápjaikkal is gyorsan és magabiztosan mozogtak a szárazon. Mindazonáltal nem állítom, hogy ne ijedtünk volna meg a fehér valamitől. Pillanatnyi primitív rettegés szorított bennünket a markába, majdnem cudarabb, mint logikus félelmünk azoktól a másikaktól, hogy egyetlen lobbanással oldódjék ki belőlünk, amikor a fehér alak betotyogott egy balra nyíló boltíves oldalfolyosóba, és csatlakozott rekedten vijjogó két társához. Mert csak egy pingvin volt, igaz, óriási, ismeretlen fajta, hatalmasabb minden ismert élő pingvinnél és szörnyűséges: albínó volt, és nem volt szeme.

Amikor utánamentünk a járatba, és mindkét lámpánkat ráirányítottuk a közömbös, egykedvű hármasra, láttuk, hogy valamennyi ugyanahhoz az ismeretlen, óriás növésű, szem nélküli, albínó fajtához tartozik. Alakjuk az Öregek megörökítette őspingvinekére emlékeztetett, és nem sok fejtörésünkbe került rájönnünk, hogy ugyanazok túlélő leszármazottai, amelyek a föld alá, valamilyen melegebb tájékra húzódtak vissza, hol az örök feketeségében festéksejtjeik megsemmisültek, szemük, pedig haszontalan redővé satnyult. Pillanatig sem volt kétséges, hogy állandó lakhelyük az általuk keresett irdatlan szakadék; a mélység folyamatos melegének és lakhatóságának e bizonyítéka roppant sajátos és megmagyarázhatatlanul nyugtalanító csapongásra késztette elménket.

Azon is eltűnődtünk, mi okozhatta, hogy a három madár kimerészkedett szokott köréből. A halott nagyváros állapotából és csöndjéből nyilvánvaló, hogy sohasem szolgált időszakos pingvintelepként, miután pedig a három madár ügyet sem vetett, ugyancsak különös lett volna, ha az elhaladó másikak riasztják meg őket. Támadóan viselkedtek volna, vagy húskészletüket próbálták meg kiegészíteni? Nem gondoltuk, hogy a pingvinek is a kutyákhoz hasonlóan iszonyodnának a dögletes szagtól, hiszen őseik láthatólag felhőtlen viszonyban voltak az Öregekkel, és a barátság biztosan megmaradt a szakadékban is, addig, amíg egyetlen Öreg él a Földön. Tudományos feltételes reflexeinkkel sajnálkoztunk, hogy nem fényképezhetjük le az abnormális lényeket, ám otthagytuk őket faképnél rikácsoltukban, és továbbsiettünk a szurdok felé, melynek nyitott voltáról most szereztünk nyomósbizonyítékot, irányát pedig, hála a hébe-korba felbukkanó pingvinnyomoknak, már nem lehetett eltéveszteni.

Kevéssel ezután, amikor egy meredek, hosszú, alacsony, ajtóktól meg nem szakított és különös módon faragatlanul hagyott folyosón ereszkedtünk lefelé, kezdtük hinni, hogy végre közeledünk az alagút szájához. Még két pingvinnel találkoztunk, és madárhangokat hallottunk közvetlenül magunk előtt. Majd a folyosó beletorkollt egy irdatlan nyitott térbe, melynek láttán leesett az állunk. 30 méter átmérőjű, 15 méter magas, tökéletes félgömb volt, látni valóan mélyen a föld alatt, kerületén boltíves nyílások sorakoztak, valamennyi alacsony, egyet kivéve, melynek barlangodúként ásító, fekete kapuboltozata majdnem öt méter magasan hasított bele a gömb szimmetriájába. Ez volt a nagy szakadék bejárata.

A hatalmas félgömb homorú mennyezete alatt, amely dekadenciájában is lenyűgöző faragott mása volt az ősi égboltnak, néhány oda nem illő albínó vak pingvin kacsázott egykedvűen. A groteszkül agyonfaragott szemöldökgerendával és kapubálványokkal keretezett, feketén tátongó bejáraton túli alagút meredeken zuhant a végtelenségbe. A sírbolti szájból mintha enyhébb légáramlat és cseppnyi pára csapott volna meg bennünket; azon tűnődtünk, hogy a pingvineken kívül milyen lények lappanghatnak még a lenti feneketlen mélységben, a szárazföld lyukacsaiban és a titáni hegyekben. Vajon nem a föld kifürkészhetetlen mélységeiből kacskaringós csatornákon feltörő párát látta-e szegény Lake füstnek a hegyek ormán, és nem ez idézte-e elő a különös ködöt, amely nekünk szúrt szemet a bástyakoszorús csúcson?

Az alagútba lépve megállapítottuk, hogy – legalábbis az elején – magassága 4,5 méter, szélessége szintúgy; padlója, falai, boltíves mennyezete a szokásos megalitépítészet jegyeit viselte. A falakat elszórtan hagyományos rajzolatú kartusok díszítették, a kései, hanyatló stílusban; csodálatra méltó épségben maradt meg mind az építmény, mind a faragványok. Egészen tiszta volt a padló is, azt a csekélyke hulladékot leszámítva, amely megőrizte a kifelé igyekvő pingvinek és a lefelé tartó másikak nyomát. Minél lejjebb mentünk, annál melegebb lett, úgyhogy hamarosan ki kellett gombolnunk vastag ruháinkat. Törtük a fejünket, nincsenek-e magmatikus jelenségek a mélyben, és vajon forró-e a naptalan tenger vize? Rövid szakasz után a falazatot felváltotta a tömör szikla, ám ez is egyenletesre faragottnak tűnt, és az alagút is megtartotta korábbi arányait. Hellyel-közzel olyan meredek volt a lejtő, hogy rovatokat véstek belé. Többször figyeltünk fel kis oldaljáratokra, amelyek nem szerepeltek térképünkön; egyik se volt akkora, hogy megtéveszthessen bennünket a visszatérésnél, de mindnek örültünk mint lehetséges búvóhelynek arra az esetre, ha a mélységből fölfelé tartó barátságtalan lények jönnének velünk szemben. Tisztán éreztük szavakba nem foglalható szagukat. Az ismert körülmények között vitathatatlanul öngyilkos bolondság volt lemerészkedni ebbe az alagútba, ám vannak emberek, kiket erősebben csábít az ismeretlen, mint sokan képzelnék– hiszen épp ez a csábítás húzott ide bennünket a pólus másvilági pusztaságába. Sok pingvint láttunk lefelé menet, míg azon törtük fejünket, mennyit kell még ereszkednünk. A domborművek alapján arra számítottunk, hogy körülbelül mérföldnyit, korábbi bolyongásaink azonban meggyőztek arról, hogy a lépték nem feltétlenül megbízható.

Úgy egynegyed mérföld után pestisessé fajult a szavakba nem foglalható szag, mi pedig rendkívüli óvatossággal haladtunk el az oldalnyílások előtt. Nem gomolygott látható pára, mint az alagút szájánál, aminek nyilván az volt az oka, hogy errefelé hiányzott a hűvösebb légtömeg. A levegő gyorsan melegedett, egyáltalán nem csodálkoztunk, amikor hanyagul kupacba dobált, hátborzongatóan ismerős tárgyakra bukkantunk. Prémek és sátorvásznak voltak, Lake táborából, de nem álltuk meg, hogy szemügyre vegyük a szöveten húzódó rendellenes hasítékokat. Kevéssel ezután észrevettük, hogy feltűnően megnőtt az oldaltárnák nagysága és száma, amiből arra következtettünk, hogy alighanem a darázsfészekké lyuggatott magasabb dombok alatt járhatunk. A szavakba nem foglalható, szaghoz valamely másik, nem kevésbé dögletes bűz keveredett, amelynek eredetéről fogalmunk sem volt, gyanúnk szerint oszló szerves anyagtól és talán ismeretlen föld alatti gombáktól származhatott. És – amire nem készítettek föl a domborművek – az alagút egyszer csak meghökkentően kiszélesedett, természetes képződménynek tűnő, fenséges barlanggá tágult, amelynek körülbelül 22 méter hosszú és 15 méter széles, sima padlójú ováljából temérdek irdatlan oldalfolyosó vezetett tovább a síri sötétségbe.

Noha természetes barlangnak látszott, a két kézilámpa fényénél kitetszett, hogy mesterségesen hozták létre, több szomszédos üreg válaszfalainak lerombolásával. A falak hoporcsosak voltak, a mennyezeten sűrűn csüngtek a cseppkövek; a tömör sziklapadlót azonban elegyengették, és olyannyira hiányzott róla minden törmelék, omladék, sőt még a por is, hogy az már abnormális volt. De a mi alagutunk kivételével ugyanez volt jellemző a barlangból nyíló valamennyi aknára, ám e sajátos körülmény okát hiába próbáltuk megfejteni. Orrfacsaróvá erősödött a furcsa új bűz, teljesen elnyomta a szavakba nem foglalható szagot. Ebben az egész helyben, szinte fénylővé csiszolt padlatában volt valami sokkal elképesztőbb és iszonytatóbb, mint minden rémség, amellyel eddig találkoztunk.

A szembenső járat szabályos vonalai, az ottani bőségesebb pingvinpiszok eltéveszthetetlenül mutatták, melyik a helyes út a szintoly hatalmas barlangszájak temérdek sokaságában. Lévén azonban, hogy porban hagyott nyomokra itt nem számíthattunk, úgy döntöttünk, további bonyodalmak elkerülése végett folytatjuk az útjelzést. Mentünk tovább, ráirányítottuk a fénypászmát az alagút falára – és lábunk földbe gyökerezett az ámulattól, olyan gyökeresen megváltoztak a domborművek a tárnának ezen a részén. Persze tudatában voltunk, hogy az alagútfúrás idejére mélységesen aláhanyatlott már az Öregek szobrászművészete: már a hátunk mögötti szakaszban is szemet szúrtak a bárdolatlanabb arabeszkek. De itt, a barlang mögötti lentebbi traktusban váratlanul olyan mássággal találkoztunk, amelyre egyszerűen nem volt magyarázat. És nemcsak a minőség volt más, de a jelleg is, a készségek oly mélységes és jóvátehetetlen lezülléséről tanúskodva, amelyre a hanyatlás eddig észlelt jegyei után sem számítottunk.

Ez a korcs új irányzat közönséges volt és rikító, tökéletesen hiányzott belőle a részletek finomsága. Túlságosan mélyre vájt sávjai nagyjából követték a korábbi pajzsdíszek vonalát, ám a domborművek magassága nem érte el a kőfal szintjét. Danforth szerint afféle palimpszeszt lehetett, másodfaragvány, amelyet a kivakart korábbi minta helyébe véstek. Akadémikus, kizárólag díszítő jellegű volt, otromba spiráljai és szögei dumán másolták az Öregek fennkölt matematikai hagyományát, ám inkább tűnt paródiának, mint a hagyomány folytatásának. Képtelenek voltunk elhessegetni a gondolatot, hogy valami meghatározhatatlan, de mélységesen idegen elem sejlik át a technikai-esztétikai vetületen – és Danforth ezt az idegen elemet gyanította lappangani a fáradságos átfaragás mögött. Olyan volt, mint az, amit az Öregek művészetének tanultunk meg ismerni, és mégis borzongatóan más; nekem állandóan a római mintára faragott nehézkes palmyrai szobrokat juttatták eszembe. Az egyik legjellegzetesebb pajzsdísz előtt használt lámpaelem hevert, ami arra utalt, hogy a másikak nemrég fedezték föl a faragott frízt.

Mivel nem szentelhettünk huzamosabb időt a vizsgálódásnak, egy futólagos áttekintés után folytattuk utunkat, ám gyakran rávillantottuk lámpáinkat a falakra, hogy van-e valami változás a díszítésekben. Ilyet nem találtunk, ám a sok sima padlatú oldaljárat miatt helyenként megritkultak a faragványok. Kevesebb pingvint láttunk és hallottunk, bár úgy rémlett, mintha tömegesen zajonganának valahol irdatlanul messze, a föld mélyében. Ocsmányul felerősödött a titokzatos új bűz, és nagy néha csapta meg csak orrunkat a szavakba nem foglalható szag egy-egy foszlánya. Előttünk a fel-felpöffenő pára fokozódó hőmérsékleti különbségekről tanúskodott, és elárulta, hogy közel járhatunk a napot nem látott mélység tengerének parti szikláihoz. Aztán elöl hirtelen valami torlaszt pillantottunk meg a fényes padlón – egészen bizonyosan nem pingvinek voltak –, és miután meggyőződtünk róla, hogy nem mozog, felkattintottuk a másik lámpát.

 

XI.

 

Most megint oly ponthoz értem, honnan nagyon nehéz továbblépnem. Meg kellett volna már edződnöm, ám vannak tapasztalatok és érzések; melyek sohasem gyógyuló mély sebet ütnek, és túlérzékennyé tesznek még emlékével szemben is az eredeti iszonyatnak. Mint már mondtam, torlaszt pillantottunk meg magunk előtt a fényes padlón, és hozzátehetem, szinte azonnal megostromolta orrcimpáinkat is a dögletessé fajult idegen bűz, amely most félreismerhetetlenül elegyedett az előttünk jártak szavakba nem foglalható szagával. A második lámpa fénye nem hagyott kétséget a torlasz mibenvolta iránt, és csak azért mertünk közeledni hozzá, mert még távolabbról is láthattuk, hogy ugyanúgy elvesztették minden ártó erejüket, mint az a hat másik, amelyeket szegény Lake táborában hantoltunk ki csillag alakú szörnyű sírhalmaik alól.

Ugyanolyan csonkák voltak, mint azok, melyeket mi ástunk elő, bár a körülöttük terjengő sötétzöld, sűrű tócsa napnál világosabban mutatta, hogy őket sokkal, de sokkal később csonkították meg. Mintha négyen lettek volna, noha Lake jelentései szerint nyolc főből állt az előttünk járó csoport. Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ilyen állapotban találjuk őket, és azon törtük a fejünket, minő rettenetes küzdelem játszódhatott le itt a sötétségben.

A pingvinek, ha megtámadják őket, ádázul vagdalkoznak, és azt is hallhattuk, hogy telepük lehet itt valahol a mélyben. Talán egy ilyen kolóniát zavartak meg ezek a másikak, magukra szabadítván a gyilkos kedvű üldözőket? A torlasz nem erre utalt, egyébként pingvincsőr aligha üthetett a kemény szöveteken olyan szörnyű sebeket, amilyenek közeledtünkre rajzolódtak ki szemünk előtt. Különben is az óriás madarak feltűnően békésnek látszottak.

Talán egymással verekedtek össze és a négy eltűnt a vétkes? Vannak-e annyira közel, hogy veszélyt jelentsenek? Szorongva sandítottunk a sima padlójú oldaltárnákra, miközben nagyon kedvünk ellenére vánszorogtunk tovább. Bármi idézte elő az összecsapást, nyilvánvalóan ez késztette szokatlan vándorlásra az ijedt pingvineket. Alighanem a feneketlen mélységben elmosódottan zajongó kolónia közelében robbanhatott ki, mert annak nem láttuk jelét, hogy errefelé madarak tanyáznának. Azon tépelődtünk, nem valami ocsmány versenyfutás kezdődhetett-e, amelyben a gyengébbek az elrejtett szánokhoz akartak visszajutni, amikor üldözőik végeztek velük? El tudtuk képzelni azt a démoni viadalt, amint a szörnyetegek kivágódnak a fekete mélységből, rikácsolva iszkoló, rémült pingvinfalkákat kergetve maguk előtt.

Mondom, lassan és vonakodva közeledtünk az elterülő megcsonkítottakhoz. Adná az Ég, hogy ne tettük volna, hanem futottunk volna inunk szakadtából, ki a síkos padlójú ocsmány alagútból, el a maguk alá gyűrteket majmoló-gúnyoló degenerált domborművektől, vissza, még mielőtt megláttuk volna, amit láttunk, és beleégett volna agyunkba az, ami örökre elvette nyugalmunkat!

Mindkét lámpánkat a leroskadtakra szögezve gyorsan felmértük, mi hiányzik belőlük leginkább. Nemcsak összemarcangolták, letaposták, kifacsarták és megszaggatták, de még le is fejezték őket. Egyiknek se volt feje, és közelebb hajolva láttuk, hogy nem is annyira levágták, mint inkább letépték vagy valami ördögi módon leszippantották róluk a tapogatós tengericsillag-idomot. Undorító sötétzöld vérük terjengő pocsolyába gyűlt alattuk, szagát azonban félig elnyomta az új és idegen bűz, amely itt töményebb volt, mint bárhol. De már csak mellettük állva döbbentünk rá, mi árasztja az idegen büdösséget – és abban a pillanatban a megkínzott idegzetű Danforth hisztérikus sikolyát verték vissza az ősi boltíves folyosó gonosz palimpszeszt vésetei, mert eszébe jutottak bizonyos roppantul kifejezésteljes domborművek, melyeket százötvenmillió évvel ezelőtt faragtak a perm kor Öregjei.

Kis híján én is visszhangoztam a sikolyát, mert én is láttam azokat az ősi faragványokat, és borzongva csodáltam meg a névtelen művészt, amiért még az ocsmány váladékot is érzékeltetni tudta a lerogyott-lefejezett Öregeken, kiket a nagy felkelésben zúztak össze és szoptak hátborzongatóan fejetlenné a rettentő Shoggothok. Vérfagyasztó, lidérces domborművek voltak, még így is, hogy időtlen idők óta elmúlt dolgokról beszéltek, mert a Shoggothok képe és cselekedetei nem emberi szemnek valók. A Necronomicon őrült szerzője rémülten esküdözik, hogy soha nem tenyésztek a földön, és csak maszlagolt álmodók találták ki őket. Minden formát és szervet mímelő-majmoló alaktalan protoplazma – buborékoló sejtek nyúlós halmaza – képlékeny és hajlítható, ruganyos ötméteres gömbök – városépítésre szuggerált rabszolgák – egyre dacosabbak, egyre okosabbak, egyre kétéltűbbek, egyre jobban tudnak utánozni! Uramisten! Mely téboly bírhatta rá még a fertelmes Öregeket is, hogy ilyen fajzatokat használjanak és véssenek kőbe?

És most, mikor láttuk e csak beteg aggyal elképzelhető, pestises bűzt árasztó, feketén szivárványló friss váladékot, amely vastagon ellepte a fejetlen testeket, és valamivel vékonyabban odanyálazott pontcsomókat festett az undorító átfaragott fal egy simább darabjára – akkor megtudtuk, mi az a kozmikus félelem. Nem a négy másiktól féltünk nagyon is jól tudtuk, hogy nem árthatnak többé. Szegény ördögök! A maguk módján nem voltak gonoszak. Emberek voltak, más korból, a létezés más rendje szerint. A természet sátáni tréfát űzött velük– mint fog a többiekkel is, akiket az emberi őrültség, közöny vagy kegyetlenség ezután hantol majd ki a holt vagy alvó sarki sivatagban –, és ez lett az ő tragikus hazatérésük. Még kegyetlenek se voltak, hisz mit műveltek tulajdonképpen? Az a szörnyű ébredés a hidegben, egy ismeretlen korban – a kába védekezés az eszeveszetten csaholó, szőrös négylábúak és az ugyanolyan eszeveszett, furcsa leplekbe burkolózott, furcsa fegyvereket forgató fehér majmok ellen – szegény Lake, szegény Gedney – és szegény Öregek! Tudósok voltak a körmük hegyéig – mit tettek, amit mi nem tettünk volna meg? Istenem, micsoda intelligencia és kitartás! Hogy dacoltak a hihetetlennel, akárcsak faragott testvéreik és elődeik, kiknek alig kevésbé hihető dolgokkal kellett szembenézniük! Akármilyenek lettek légyen is – tüskésbőrűek, növényszerűek, szörnyszülöttek, csillagfajzatok –, emberek voltak!

Átkeltek a jeges ormokon, amelyeknek szentélyeiben valaha ájtatoskodtak, és páfrányfái között barangoltak. Rátaláltak átoksújtotta halott városukra, és ők is, mint mi, kiolvasták a domborművekből, mi történt később. Megpróbálták megkeresni élő társaikat a sose látott mitikus fekete mélységben – és mit találtak? Mindez egyszerre villant át az agyunkon, miközben hol a lefejezett, benyálazott alakokat, hol az ocsmány palimpszeszt véseteket és az odaköpött friss váladékot néztük, és megértettük, mivé lett a diadal, mi él még ma is odalent a tenger ciklopszi városában, a bakacsinba vont, pingvinekkel prémezett mélységben, amely most baljósan bodorodó, fakó párát kezdett el böfögni, mintha Danforth hisztérikus sikolyára válaszolna.

A lefejezetteket mocskoló szörnyeteg nyálka megrendítő fölismerése néma szobrokká bénított bennünket; csupán későbbi társalgásainkból derült ki, mire gondolt a másik abban a pillanatban. Nekünk úgy tűnt, örökkévalóságig álltunk ott, noha nem lehetett több tíz-tizenöt másodpercnél. Az a gyűlöletes, fakó pára úgy gomolyodott, mintha egy messziről közeledő tömeg tolná maga előtt, aztán jött a hang, amely szinte mindenben cáfolva addigi véleményünket, végre megtörte a varázst, és akkor már tudtunk rohanni inunk szakadtából, rikoltozó, megzavarodott pingvinek mellett, vissza a megjárt ösvényen a városba, jégbe süppedt megalitfolyosókon át a hatalmas nyitott körtérig, fel az ősrégi csigavonalú rámpán, lázasan, gondolkodás nélkül, az egészséges levegő és a napfény felé.

Mint mondottam volt, jelentősen módosítanunk kellett addigi véleményünket, mert az új hangot szegény Lake boncolása alapján azoknak kellett tulajdonítanunk, akiket halottaknak hittünk. Danforth később elmondta, hogy pontosan ugyanez ütötte meg a fülét odafent, a jég fölött, a sikátor sarkán túl, rendkívül fojtottan; kétségtelenül megdöbbentően emlékeztetett a szél sivítására, melyet mindketten hallottunk a csúcsokon tátongó barlangok felől. Vállalva a gyermekesség látszatát, hozzátennék még valamit, ha csak annak bizonyítására is, milyen meglepően hasonlítottak Danforth benyomásai az enyéimre. Persze közös olvasmányaink nagy szerepet játszottak ebben az értelmezésben, noha Danforth célzott ismeretlen és tilalmas forrásokra, melyekből talán Poe merített, mikor a múlt században megírta az Arthur Gordon Pymet. Mint tudjuk, ebben a fantasztikus mesében elhangzik egy a délsarktól elválaszthatatlan, ismeretlen, ám rettenetes és csodás jelentőséggel terhes szó, amelyet örökösen vijjognak a gyászos vidék szívében holtfehér óriás madarak: Tekeli-li! Tekeli-li! Beismerem, pontosan ezt véltük hallani a közeledő fehér pára mögül, ezt a sajátosan széles skálájú, alattomos, dallamos füttyögést.

Három hang vagy szótag se hangzott még el belőle, de mi már hanyatt-homlok menekültünk, bár tudtuk, hogy amilyen sebesek az Öregek, egy sikoltástól fölvert üldöző, aki túlélte a mészárlást, ha tényleg akarja, perc alatt elkap bennünket: Mindazonáltal volt egy olyan homályos reményünk, hogy ha békésen és értelmesen viselkedünk, megkímélhetnek bennünket, ha másért nem, tudományos kíváncsiságból. Végül is, ha nincs mitől tartaniuk, akkor okuk sincs nekünk ártani. Miután ilyen helyzetben fölösleges volt minden rejtőzködés, futtunkban hátravillantottuk a kézilámpát, és megállapítottuk, hogy a köd ritkul. Lehet, hogy !áthatunk végre egy ép és élő másikat? És megint felhangzott az a dallamos csalárd fuvolaszó: Tekeli-li! Tekeli-li!

Aztán észrevettük, hogy nő közöttünk a távolság, és ekkor arra gondoltunk, talán sérült a lény. Így sem kockáztathattunk, mert nyilvánvaló, hogy nem egy másik üldöző riasztotta fel, hanem Danforth sikolya. A két esemény szoros egymásutánisága kizárt minden kételyt. Hogy hol lehet az az elmosódó másik lidércnyomás – az a nyálkát okádó, ember nem látta büdös protoplazmahegy, amelynek fajzata meghódította a mélységet, szárazföldi felderítői pedig a hegy odvaiban bujkálva faragták át a falakat –, arról fogalmunk se volt, és egy pillanatra őszintén bánkódtunk, amiért itt keli hagynunk a valószínűleg megnyomorodott Öreget – talán az egyetlen túlélőt –, ahol elfogatás és kimondhatatlan sors vár reá.

Hála az égnek, nem lassítottunk. Megint összesűrűsödött a bodros pára, és fokozott sebességgel hömpölygött előre; hátunk mögött rikoltoztak, visítoztak az elkószált pingvinek, és olyan vakrémület látszott rajtuk, ami igazán meglepő volt, hiszen tőlünk épphogy összerezzentek, mikor elhaladtunk mellettük, Megint hallottuk azt a vészjósló, széles skálájú sípolást: Tekeli-li! Tekeli-li! Tévedtünk. A lény nem volt sebesült, csak megállt, mikor rábukkant elhullott rokonaira és fölöttük a váladékkal odamázolt ördögi feliratra. Sose tudtuk meg, miként szólt a démoni üzenet – ám a temetések Lake táborában megmutatták, mennyi fontosságot tulajdonítottak halottaiknak a lények. Lámpánk fényében, amelyeket most már minden gátlás nélkül használtunk, kinyílt előttünk a tágas barlang, ahol különböző utak találkoztak, és mi boldogok voltunk, hogy magunk mögött hagyhatjuk azokat az inkább sejtett, mint látott, vérfagyasztó palimpszeszt véseteket.

A barlang láttán arra gondoltunk, hogy a széles tárnák e lélegzetelállító gyújtópontjában talán lerázhatnánk üldözőnket. Sok albínó vak pingvin volt a nyílt térben, és láthatólag annyira rettegtek a közeledő lénytől, hogy az mát: érthetetlen volt. Lámpánkat mereven magunk elé tartottuk, fényét annyira letompítottuk, hogy még éppen lássunk mellette. A rémült sivalkodás talán elnyeli lépteink zaját, a ködben csoszogó óriás madarak eltakarhatják, merre mentünk. Úgy számoltunk, hogy a kavargó, fortyogó párában nem nagyon lehet megkülönböztetni a törmelékes-hoporcsos főfolyosót a vérfagyasztóan simára nyalt többi üregtől, még azokkal a különleges érzékszervekkel sem, amelyek szükség esetén, ha nem is teljesen, de részben függetlenné tették az Öregeket a fénytői. Őszintén szólva féltünk, nehogy eltévedjünk a nagy sietségben. Természetesen egyenesen a halott város felé tartottunk; kimondhatatlan következményei lennének, ha elkeverednénk az ismeretlen előhegyek darázsfészkében.

Túléltük és kijutottunk, ami elegendő bizonyíték rá, hogy a valami a rossz tárnát választotta, mi pedig a Gondviselés kegyelméből a helyesbe találtunk bele. Egyedül nem menthettek volna meg bennünket a pingvinek, de úgy tűnik, a köddel együtt igen. Az irgalmas sors a döntő pillanatban megtartotta elég sűrűnek a habzó párát, amely egyébként állandóan hullámzott és szertefoszlással fenyegetett. Fel is lebbent egy villanásnyit, épp mielőtt kivágódtunk volna az undorítóan átfaragott alagútból a barlangba, és akkor láttuk először egy töredék pillanatra az utánunk nyomakodó valamit, amikor még egyszer utoljára kétségbeesetten sandítottunk a hátunk mögé, hogy aztán letompítsuk a lámpát, és az üldöző kicselezésének reményében elvegyüljünk a pingvinek közé. Ha a sors, mely eltakart bennünket, irgalmas volt, úgy épp ellenkezőjét mondhatom el arról, amely megadta a töredék pillanatot. Mert ami fölrémlett a fél látomásban, az épp fele volt az iszonyatnak, amely azóta is kísért bennünket.

Talán az üldözője fajtáját és útját felmérni akaró üldözött ösztöne késztetett bennünket, hogy megint hátranézzünk; vagy egyik érzékszervünk tudat alatti kérdésére kerestünk gépiesen választ. Futás közben, mikor minden képességünk a menekvésre összpontosított, nem voltunk olyan állapotban, hogy részleteket figyelhessünk meg és elemezhessünk, lappangó agysejtjeink azonban bizonyára megütköztek szaglóhámunk üzenetén. Később rájöttünk, mi volt ez: távolodásunkat a büdös váladékkal benyálazott fejetlenektől és az üldöző egyidejű közeledését nem követte a szagok logika diktálta változása. Az elesett lények szomszédságában mindent elnyomott az új és megmagyarázhatatlan bűz: mostanára azonban már ki kellett volna szorítania a másikakhoz társított, szavakba nem foglalható szagnak. Ez pedig nemhogy nem történt meg, de az új és még elviselhetetlenebb tömény bűz minden pillanattal dögletesebb lett.

Úgy tűnik, egyszerre néztünk vissza mindketten, bár nyilván egyikünk kezdte, és a másik csak őt utánozta. Eközben mindketten belevillantottuk teljes fényerőre állított kézilámpánkat a percre megritkult ködbe, vagy vegytiszta primitív szorongásból, hogy lássuk, amit látnunk kell, vagy attól a kevésbé primitív, de szintolyan ösztönös igyekezettől sarkallva, hogy elvakíthassuk a valamit, még mielőtt letompítanánk a fényt, és besurrannánk a pingvinek között az útvesztő tengelyébe. Boldogtalan tett! Sem Orpheusz, sem Lót felesége nem fizetett keservesebb árat azért, mert hátranézett. És megint felzendült az a széles skálájú borzasztó fuvolázás: Tekeli-li! Tekeli-li!

Őszintén megmondhatnám – bár szó szerint azért nem bírnám –, mit láttunk, noha akkor úgy éreztük, ezt még egymásnak se vallhatjuk be. Az olvasó a leírt szavakból még csak meg sem sejtheti a látvány szörnyűségét. Annyira megbénította tudatunkat, hogy csodálkozom, amiért egyáltalán maradt még erőnk terveinknek megfelelően letompítani lámpánk fényét és berontani a halott város felé vezető alagútba. Csak az ösztön kormányozhatott bennünket, talán jobban, mint amire az ész képes lett volna, bár ha mégis az mentett meg, úgy nagy árat fizettünk érte, mert igencsak kevés eszünk maradt.

Danforth teljesen szétzilálódott. Az első emlékem az út hátralevő részéből az ő hibbant gajdolása. Rajtam kívül mindenki egy őrült csapongásának tartotta volna a hisztérikus ráolvasást, amelyet fejhangon vertek vissza az előttünk elnyúló és a mögöttünk húzódó és immár, Istennek hála, kihalt boltozatok. Nem rögtön kezdhetett rá, mert hiszen akkor nem élnénk, és akkor nem rohanhattunk volna eszeveszetten. Reszketek elgondolni, mi lehetett az a leheletnyi változása idegei reakciójának; ami kirobbantotta!

„Déli Stáció Alsó, Washington Alsó, Park Utca Alsó, Kendáll, Központ, Harvard” Szegény ördög a Boston-Cambridge földalattivonal ismerős állomásait óbégatta, amelyek innen több ezer mérföldre, az új-angliai békés otthoni földben követik egymást, én azonban sem összefüggéstelennek, se otthonosnak nem találtam a kántálást, csak rettenetesnek, mert csalhatatlanul tudtam, miféle szörnyű, visszataszító analógia ihlette. Hátranézve arra számítottunk, hogy egy félelmetes, hihetetlen, mozgó valamit pillanthatunk meg, ha elég gyér lesz a köd, ám erről a valamiről határozott elképzelésünk volt. És amit láttunk – mert a pára gonosz módon túlságosan is megritkult –, az valami egészen más volt, kimondhatatlanul ocsmányabb és gyűlöletesebb. Pontosan azt testesítette meg, aminek „nem szabadna lennie”, ahogyan a fantasztikus író mondja; leginkább a földalatti vasút állomására berobajló éktelen nagy szerelvényhez lehetett volna hasonlítani azt a feneketlen föld alatti mélységekből előzúduló, furcsa színű fényektől csillagos, behemót fekete tömeget, amely úgy töltötte be a hatalmas járatot, mint hengert a dugattyú.

De most nem állomás peronján álltunk, hanem rohantunk a négyméteres csövön felbuggyanó, feketén szivárványló büdösség elől, melynek lidércesen képlékeny oszlopa sátáni sebességgel hajtotta maga előtt a mélység újra összesűrűsödött párájának fakó férgét. Iszonytató, leírhatatlan valami volt, hatalmasabb minden földalatti-szerelvénynél a protoplazma-buborékoknak az az egész alagutat betöltő, gyöngén lumineszkáló formátlan masszája, amelynek elején mint megannyi zöldes fénnyel felfakadó gennytüsző, szakadatlanul nyíltak ki és szívódtak vissza az ideiglenes szemek miriádjai. Lecsapott ránk, legázolta a fejvesztett pingvineket, és végigiszamlott a gonoszul csillogó padlón, amelyet ő és fajzata nyalt tisztára minden hulladéktól. Megint hallottuk azt a hátborzongató, gúnyos rikoltást Tekeli-li! Tekeli-li!–, és ekkor végre eszünkbe jutott, hogy a démoni Shoggothok, amelyek csak az Öregektől kaptak életet, gondolatot, képlékeny szerveket, és nyelvük sem volt a ponthalmazokon kívül, hangot sem tudtak adni, legföljebb régvolt uraikat utánozták.

 

XII.

 

Mindketten emlékszünk rá, hogy jutottunk ki a domborműves nagy félgömbbe, és törtettünk végig a halott város ciklopszi termein és folyosóin; ezek azonban csak álomszerű foszlányok, amelyek nem őrizték meg a részleteket, a fizikai fáradságot vagy az erőlködés nyomát. Mintha lebegtünk volna egy elmosódott világban vagy dimenzióban, ahol nincs idő, okság, irány. Az óriás körtér szürke félhomálya kijózanított némileg, de azért oda nem mentünk volna a három elrejtett szánhoz, és meg nem néztük volna még egyszer szegény Gedneyt és a kutyát. Nekik megvan a maguk titáni és különös mauzóleuma, ahol, remélem, háborítatlanul nyugodhatnak az idők végezetéig.

Akkor vettük csak észre, hogy iszonyúan fáradtak vagyunk, és hangosan zihálunk a futástó! a ritkás levegőjű fennsíkon, amikor a csavarmenetes óriásrámpán vonszoltuk magunkat felfelé, ám még az ájulás félelme se bírhatott rá, hogy megálljunk, mielőtt kiértünk volna a nap és az égbolt birodalmába. Valahogy helyénvalónak éreztük így válni meg az eltemetett koroktól. Míg mi levegőért kapkodva vonszolódtunk fölfelé a 18 méteres ősöreg henger belsejében, mellettünk szakadatlan menetben vonultak a holt faj ifjú és romlatlan stílusában fogant heroikus domborművek, az Öregek ötvenmillió éve írt búcsúüzenete.

Végre fölevickélve a tetőre, leomlott kőtömbök irdatlan boglyáján találtuk magunkat; nyugatra a magasabb ciklopszfal ívelt, keleten, a roskatagabb építmények mögött, a nagy hegység csúcsai komorlottak. Nyugaton vörösen sandított át a romok fűrészes nyiladékain a pólus alacsonyan járó éjféli napja, és a viszonylag ismert és megszokott délsarki táj mellett még vénebbnek és holtabbnak tűnt a lidérces város. Felettünk színjátszóan áttetsző jeges párától habzott az ég, és a hideg a csontunk velejéig hatolt. Fáradtan leengedtük zsákjainkat, amelyekhez ösztönösen ragaszkodtunk kétségbeesett menekülésünk közben is, majd begomboltuk vastag ruhánkat, mielőtt lebukdácsoltunk volna a dombról, és átvágtunk volna az ősöreg sziklaútvesztőn a hegyek lábáig, ahol repülőgépünk várakozott. Arról, ami kiűzött bennünket a föld időtlen és titkos bugyrainak sötétjéből, egyetlen szót sem ejtettünk.

Nem egészen tizenöt perc alatt megtaláltuk ugyanazt a hegylábhoz fölvezető meredélyt – valószínűleg egy ősrégi teraszt –, amelyen leereszkedtünk, és megpillantottuk a hegyoldal ritkás omladékai között nagy aeroplánunk sötét tömegét. Félúton célunk felé szünetet tartottunk kifújni magunkat, és megfordultunk, hogy még egyszer lenézzünk az elképesztő sziklaalakzatoknak arra a fantasztikus gubancára, amely titokzatosan rajzolódott ki az ismeretlen nyugat előterén. És láttuk, hogy a város mögött kitisztult a reggel még ködös ég, az örökmozgó jeges pára fölvándorolt a zenitre, és ott mintha egy csúfondárosan bizarr mintába akart volna rendeződni, de úgy, mintha ódzkodna a határozott vagy megmásíthatatlan vonalaktól.

És most ott húzódott borús-ígéretesen a groteszk város mögött a végső fehér szemhatáron egy violaszín fűrészfogas vonulat, amelynek tűhegyes ormai álomszerűen derengtek a nyugati ég csalogató rózsaszínén. E csillámló perem irányába emelkedett az ősfennsík, amelyen mint árnyékpántlika kanyargott végig a hajdanvolt folyó medre. Egy pillanatra a lélegzetünk is elállt éterien kozmikus szépségétől, hogy aztán meghatározhatatlan borzadály vegyen erőt rajtunk. Mert az a violaszín vonal nem lehetett más, mint a tiltott vidék dermesztő hegyei: a földteke legmagasabb ormai, a bolygó minden gonoszságának gyúpontja, kimondhatatlan rémségek, ősi titkok ember nem járta hona, melyet imádtak és rettegtek azok, kik nem merték kőbe vésni jelentését; honnan csak a vészjósló villám lobbanásai söpörtek végig a síkon a sarki éjszakában – kétségen kívül az első mítoszokban köntörfalazva emlegetett szörnyű Kadath őstípusa az iszonyatos Lengen túli jeges pusztaságban.

Ha igazat mondtak az emberelőtti város faragott térképei és domborművei, a titokzatos violaszín hegyek lehettek vagy háromszáz mérföldre, boszorkányos mivoltuk ettől azonban semmivel sem lett elmosódottabb; úgy meredeztek a távoli, havas perem fölött, mintha ők fognák körül csipkés falukkal azt a szörnyeteg idegen bolygót, amely most készül elszállni az égbe. Felnyúltak semmihez sem fogható irdatlan magasságokba, hol a ritkás levegőben egyedül azok a gáznemű alakzatok honosak, melyekről suttogva mernek csak szólni érthetetlen zuhanásokat túlélt vakmerő műrepülők. Őket nézve szorongva gondoltam rá, miket moshatott le átokverte meredélyeikről a városba a hajdanvolt nagy folyó, és eltűnődtem, mennyi lehetett az igazság és mennyi a bolondság az Öregek félelmeiben, kik oly vonakodva faragták kőbe e hegyeket. Eszembe jutott, mennyire megközelítheti északi végük a Queen Mary-partot, hol nem egészen ezermérföldnyire bizonyára most is munkálkodik Sir Douglas Mawson expedíciója, és azt reméltem, a sors megkíméli őt és embereit, nehogy meg kelljen pillantaniuk, mi lapulhat a parti védelmező hegylánc mögött. E gondolatokból megállapítható, mennyire agyoncsigázott voltam akkor – és Danforth még nálam is rosszabb állapotban látszott lenni.

Messze voltunk még a csillag alakú hatalmas romtól és az aeroplántól, ám félelmeink már átszálltak a csekélyebb; de azért még mindig elég temérdek hegyláncra, amelyen újból át kellett kelnünk. Meredeken és ocsmányan ágaskodtak a keleti dombok fölött a Nyikolaj Rerih különös ázsiai festményeire emlékeztető, romlepte fekete lejtők, és ha arra gondoltunk, hogy azok az ijesztő, alaktalan valamik a legmagasabb csúcsok likacsaiba is fölsajtolhatták bűzlő tömegüket, páni rémülettel töltött el bennünket, hogy megint el kell szállnunk amaz égre néző vészjósló barlangszájak mellett, hol széles skálájú, gonosz, dallamos fuvolázásra emlékeztető hangon jajgat a szél. Hogy még cudarabbul érezzük magunkat, több csúcs körül is észleltük azt a gőzt, amelyet szegény Lake az elején tévesen tulajdonított vulkáni tevékenységnek, és vacogva emlékeztünk arra a párára, melyből most menekültünk el, és a gőzöket böffentő, iszonyatokat dajkáló sátáni mélységre.

A gépet a legnagyobb rendben találtuk. Nehézkesen magunkra rángattuk vastag prémes repülőruhánkat, Danforth simán beindította a motort, és mi könnyedén felröppentünk a lidércnyomások városából. Odalent ugyanúgy nyúltak el az ősi ciklopszfélék, mint amikor először láttuk őket. Emelkedni kezdtünk és bedőltünk, hogy a szoros előtt kipróbáljuk a szelet. Valahol iszonyatosan magasan viharos lehetett a légmozgás, mert a zeniten fantasztikusan gomolyogtak a jégfelhők, ám azon a 7200 méteren, amely az átkeléshez kellett, egészen jól lehetett navigálni. Ahogy közeledtünk a felszökő csúcsokhoz, megint hallottuk a szél különös fütyörészését, és láttam, hogy Danforth keze remeg a kormányon. Noha abszolút amatőr voltam, úgy gondoltam, most jobban el tudnám vezetni a gépet a veszedelmes úton az ormok között, és amikor javasoltam, hogy cseréljünk helyet, mert átveszem a kormányzást, társam nem tiltakozott. Összeszedtem minden ügyességemet és önuralmamat, rászögeztem szememet a hágó falai között az ég vörhenyes csíkjára, nem voltam hajlandó tudomást venni a párát pöfögő csúcsokról, és csak azon bánkódtam, miért nincs betömve az én fülem is, mint Odüsszeusz tengerészeié a szirének szigete előtt, hogy a viasz kizárhassa tudatomból a szél fütyülését!

A veszedelmesen túlfeszített idegzetű Danforth azonban, megszabadulván a kormányzástól, nem bírt nyugton maradni. Egyfolytában forgolódott és fészkelődött, hol a távolodó szörnyű várost bámulta, hol elöl a barlangoktól likacsos, kockáktól ótvaros csúcsokat, majd mellettünk a bástyafalakkal csíkozott, behavazott dombok sivár tengerét, aztán fent a fortyogó égen a groteszk felhőket. És mikor éppen át akartam manőverezni a hágón, a katasztrófa peremére sodort bennünket vad sikoltozása, mert egy időre elveszítettem kemény önfegyelmemet, és tehetetlenül matattam a kormánnyal. Egy pillanattal később diadalmaskodott az akarat, és ép bőrrel kijutottunk a szorosból – ám még mindig attól félek, hogy Danforth már soha többé nem lesz a régi.

Mint említettem, nem volt hajlandó elmondani, minő végső borzalom késztette oly eszeveszett sikoltásra – ám szomorú bizonyossággal érzem, hogy főleg ez a borzalom a felelős Danforth mostani összeroppanásáért. A hegylánc biztonságos oldalára énre, ereszkedőben a tábor felé folytattunk valamilyen szakadozott társalgást, túlordítva a szélsüvítést és a motorzúgást, ám annak inkább a titoktartáshoz volt köze, melyet akkor fogadtunk, mikor elhagytuk a lidérces várost. Vannak dolgok, állapítottuk meg egyhangúlag, melyek nem arra valók, hogy az emberek tudomást szerezzenek és fecsegjenek róluk, és én nem is szóltam volna, ha a Starkweather-Moore-féle expedíciót meg a többieket nem kellene visszatartani bármi áron. Vannak a Földön sötét, halott zugok, feneketlen mélységek, amelyeket az emberiség békéje és biztonsága érdekében okvetlenül békében kell hagyni, különben életre kelnek az alvó szörnyetegek, istengyalázóan életben maradt förtelmek tekergőznek és csobbannak elő fekete odvaikból, újabb és távolibb hódításokra készen.

Danforth egyetlenegyszer célzott rá, hogy a végső borzalom egy káprázat volt. Semmi köze nem volt, mondja, a hallucinációk visszhangzó, gőzölgő, féreglyuggatta hegyeinek kockáihoz és üregeihez, amelyek között éppen akkor keltünk át. Egyetlen fantasztikus, démoni felvillanás volt az égbolt zubogó felhői között, annak a képe, ami ott rejlik az Öregek rettegte nyugati violaszín hegyek mögött. Nagyon valószínű, hogy közönséges érzékcsalódás volt, a kiállt feszültségek és a hegyeken túli, akkor még ismeretlen halott város Lake táborához közeledőben látott tegnapi délibábjának kombinált következménye, mindazonáltal annyira életszerű, hogy Danforth azóta. is a betege.

Nagy ritkán suttog olyan összefüggéstelen és beszámíthatatlan szavakat, mint „a fekete bugyor”, „a faragott perem”, „a proto-Shoggothok”, „az ötdimenziós ablaktalan idom”, „a névtelen henger”, „a vénebb Fárosz”, „Yog-Sothoth”, „a fehér őskocsonya”, „a téren kívüli szín”, „a szárnyak”, „a szemek a sötétben”, „a holdlajtorja”, „az eredendő, az örök, a halhatatlan” és sok más ehhez fogható hóbortos talányt, ám ha magánál van, hevesen tiltakozik, korábbi különös és vérfagyasztó olvasmányainak tulajdonítva mindezt. Mert Danforth valóban a kevesek közé tartozik, akik valaha merészelték végigolvasni a Necronomiconnak azt a féregrágta példányát, amelyet lakat alatt tartanak az egyetem könyvtárában.

A magasabb rétegekben, amikor átkeltünk a szoroson, valóban magasabb volt a páratartalom és viharosabb a légköri mozgás; bár én nem láttam, el tudom képzelni, hogy a jeges pára sajátos formákba csavarodhatott. A vonuló felhőrétegek néha nagyon életteli káprázatokban tükrözik vissza és nagyítják fel a távoli jelenségeket, a többit pedig elvégzi a képzelet – és Danforth se beszélt volna rémségeket, ha valamitől nem jutnak eszébe hajdani olvasmányai. Nem is láthatott olyan sok mindent egyetlen pillanatban.

De akkor csak azt az egyetlen, túlságosan ismerős, őrült szót vijjogta: Tekeli-li! Tekeli-li!

 

Sóvágó Katalin fordítása