Térdre: én vagyok az Álmok Ura;

Koronám csodás, titkos világok

Millió színű napja, köpenyként

Égboltjukat veszem, mikor szállok;

Trónom a magas Zenit^[1], végtelen

Űrbéli látóhatárok fénye.

Az engem hűn követő, gonoszul

Izzó, féltékeny holdak ordító,

Torkos szörnyek árjaként dagasztják

A Tüzek Óceánját; fémszarvú

Hegyláncok éles ormai, és bősz

Láva-nyelvű, kéngőzös vulkánok

Bitorolják az eget, hiába;

És mérföld hosszú, gennyes törzsű fák

Földrészei kergetik a fényt, át

Meg át korokon, mit felperzselt egy

Ősi, felsőbb hatalom; mágusok,

És gonosz királyok marasztalnak

Bűzös, sárkánybőr tekercseikkel,

Mit féregszerű, tüzes rúnákkal,

Írtak meg; és csillagszirének, kik

Ezüstillatú habdalukkal

Csalnak kristályzátonyukhoz; holdak,

Kígyószemű ördögök otthona,

Hol undorítóan bölcs gnómok

Szegik fel jeges szarvukat jöttömre.

De semmi nem téríthet a céltól,

Mit napok, eonok, ős háborúk

És holdak tűztek ki; a cél, melyet

Titkos, elfeledett jelekkel rótt

Égő rubinvörössel egy bronzkönyv

Hátára a bűnös isten; a cél,

Hol szárnyaló extázisomban majd

Sokszoros mennyekben pihenhetek,

Mennydörgésbe bújt tudataim és

Prométheuszi gondolataim

Bűnös társaságában. Itt hívom

Emlékeim, mennyei ormoknak

Vakító fényébe burkolózva,

És álmaim Armageddonjának

Élén csatakiáltásuk egyből

A végtelen zenéje lesz: lábuk

Számolatlan világon vetik meg,

És ős, idegen korokban; magasban

Karuk, a jelen és eljövendő

Istenek temérdek trónusait

Emelik könnyedén az ég felé,

Asmodai és Seth jelét viselik

A hetedik menny fölött.

 

Bennem

Ágaskodó ősi mindenttudás,

Mit számtalan érzék szolgál, és mi

Idők falai közt vet visszhangot,

Éj és káosz csillagtalan síkján

Vándorló tekintettel, hívom most

Látomások Bábeljét, miriád

Tanujával egyetemben. Ím hát

Ombos^[2], a bukott titánok hona,

Hegynyi fallal, öbölnyi árokkal,

Bátor törpök ásta titkos üreg

Alpesi támfal alatt; és hozzá,

Késve, álmos őreik kongatják

Adamantin^[3] gongjaikat, lábuk

Érezte már a baziliszkuszok

És upászfák^[4] nyálkájába mártott

Apró darázs-tőrök szúrását. Egy

Antarei^[5] kertvilágban látom

A bíborkék ajkú szent virágot,

Ezüst pillával, millió héjú

Azúrkék szemmel; titkos papjai

Mind színtelen méregtől fortyogó

Vérű áldozatokat kutatnak

Holdtalan éjjeleken. Olvasom

Az elfeledett szfinxek nyelvén írt

Halálos szót, mit gonosz démon rótt

Holt kimérák bőrébe; és tudom,

Mily jelképpel csalták a varázslók

Magukhoz a tengeri viharok

Tízszárnyú madarát, és zárták el

Alabástrom hegy mélyén; és ott

Sárkányzsigerből font hálóikkal

Emelik magasba a foglyukat,

És megsebzik őt, a Holdrengetőt,

Szablyakarmai alól vér helyett

Jeges uráni zafír és marsi

Ametiszt pereg ki. Ferdeajkú

Mágusok olvassák e csillagon

Eonokig dühöngő háborúk

Rémkrónikáit, és új háborúk

Próféciáit, sárkányfejű

Királyok harcának emlékeit

Az idő küszöbéről. Látom a kék

gombatelepet, higanytól síkos,

A hold teremtőjében duzzadva

Szelénsavat^[6] és bűzt áraszt; és tudom,

Mily nyirkos és sápadt pöffeteget

Áldoznak uruknak uránuszi

vakondemberek; és a fakó mag,

Szaturnuszi fekete gyümölcsből,

Mely a palota padlójára hullt,

Gyökeret vert a zászlók közt, és most

Pokolbéli fává sarjadt, karcsú

Szőrös ágain ajkak tenyésznek,

Száz kötélként tartja fogva a trónt,

Magas oszlopok között. Íme a

Millió mesterű tengeröblöt

Bitorló, lassan tolongó korall,

Fényben fürdik az arany rakparton --

óriás karmazsin tömeg, csápjai,

Mint a Krákené, bukott császárok

Ékkövekkel megrakott bárkái

Köré kúsznak, melyek elárasztott

Mennyekből érkeztek.

 

Gyorsul és torzul a

Vízió: nagy város szövődik most,

Mit tiszta cinóberből faragtak,

Rab holdjai tolongva ragyognak

A szégyenben fuldokló dómokra

És fiatornyokra^[7]. De mily kezek

Faragták ősi mintára e

Bámulatos ajtót vagy oszlopot?

Emberfia nem tudhatja meg, mert

Hírmondó sem maradt: mert hajdanán

Próféta jött a gyenge királyhoz,

Hogy óva intse a bukott tájak

És ciklopszi romvárosok között

Közelítő zuzmózöld pestistől,

Amely lassan és szükségszerűen

Foglalja majd el tüzes bástyáit,

És zöld dudvát dagaszt dómjain. Most

meztelen férfiak jönnek, kardjuk

Behemót és unikornis szarva,

Zord, vakító varázslat ül rajtuk,

Úgy kóborolnak, míg botladozva

Az ezer szemű erdőbe érnek,

Hol sárkányként bőgnek az ébenfák,

S tíkfák kuncognak a csúf homályban,

Hol lián mar méregfogával

Síró pálmák vonagló törzsébe;

Hol skarlát posványpiócák isznak

Holt szörnyek szemgödréből, és azúr

Pettyes gerinccsontján sütkéreznek;

Hol hidratorkú bimbók dalolnak,

Tátott szájukból gennyes harmat hull,

Érintésük lassú elmúlás. Majd

Pigmeusok^[8] háborúját látom,

Papagájbőr harcidobok szólnak

A végtelen harcmezőn, hol még az

Istenek is eltévednek; és ott,

Vakító fényár koszorújában

Hatalmas, zöld holdak hordája kél,

Sugaraik méregként futnak le

hüvelykes gyíkfog-kardjukon.

 

Mindezt

Trónomról szemlélem, mi világok

Pompás Napjaként ragyog középen;

Tűnt, ragyogó álmok bomlanak ki

Itt, majd elenyésznek; pislákoló

Fényű viola napok sütnek rám,

Mint színpompás lángok, mit könyörgő

Papok emelnének egy közönyös

Istenség színe elé; poéták

Titkos, lila dalai szállnak fel

Hozzám a zenével, mit szűzies

Illatokból és kimondhatatlan

Szerelemből fontak; aranyhúrú

Holdbéli lanton játszó zenészek

Éneke arany királyhoz méltó

Lustálkodásra hív; Istennek is

Rejtett csuklyás napok varázslói

Hordják elém szörnyű alkímiát

És borzasztó átváltozást író

Varázstekercseiket.

 

Ha úgy kell,

Látnok és látomás is én leszek,

Ki egyszerre fürdik a pompában

És hajol meg ura előtt; és én

Szolgálom majd a névtelen urat,

kinek temploma mellett Hecatompylos^[9]

Titán-imádók bárkája csak, vagy

Zászlók a tér küszöbén; én vagyok

Az isten maga, a templomhajó

Menekülő felhői és rajzó napjai

Takarják sötét hegy-arcomat, mint

Ünnepélyes fátylak; kinek papok

Havonta hordanak hekatombát^[10],

teveméretű opálköveket,

Irdatlan kámeát^[11], mit kígyóktól

Hadizsákmányul vettek; ki mirha

Illatú, ezer színű, gyúlékony

Párából sejlik fel. Én, a király,

Jogaromat eldobva kormányzom

E hatalmas orikálkum^[12] bárkát,

Keresztül az ametiszt tengeren,

Az Örök Nyár szigetéhez: hol nincs

Hatalma a hyperboreai

Télnek, vagy ékkőben alvó szélnek,

Sem lángban edzett varázslóknak, sem

Megbűvölt napjaiknak; sietve,

Sűrűn eveznek a rab királyok,

Bársonyhajnalú völgyekben bízva,

Hol sóhajtó lótusz és selypítő

Amarillisz nő. Itt járok, kemény

Szívvel, azúros gyémántvértemben,

Mint Achernar^[13] ragyogó hősei,

Morózus holdtajtékot emésztő,

vándorló lángok sivatagában,

Mik hegyek lankáira szöknek, és

végtelen nyelveikkel nyaldossák

A sápkóros eget. De itt él

(Széltől védett kertje békéjében)

A kútkáva alatt egy virágszál,

Lángok lobogó zűrzavarában,

Mely, mint a viharos tenger zaja,

Mindörökké haragos; és ott van,

Ebben a szerény sziromkehelyben,

Egyetlen egy csepp párjanincs harmat,

Mi ír urunknak, beforrnak tőle

A bölcsesség sebei. Szolgálom

A tízezer éves uralkodót,

És termei, oszlopcsarnokai,

És balkonjai útvesztőjében,

Hol maga a végtelenség is rab,

Kutatom eltűnt aranynyakörvét,

Melyre nőszirommag-zafírokkal

Cinkos csillagok és szelíd bolygók

Neveit írták. Így bolyongva, mint

Démon szakadatlan könnye volna,

Klepszüdrák^[14] cseppjeit hallom; egyszer

Minden lusztrumban^[15] bronz órák ütnek

Megszámlálhatatlan éjfélt, mintha

Minden halott sírját bronz pöröllyel

Verné ezer ördög; bár sohamár

Nem lelem a nyakörvet, helyette

lepecsételt cellára bukkanok,

Minek névtelen rabja névtelen

Fájdalomtól üvölt, és pokolba

Kívánná inkább magát; mellette

A lótuszmintás padlón ott hever

Császárom mind közül legbájosabb

Szolgája, mozdulatlan mellkasa

mellett kígyó ágaskodik, fehér,

Mint sötét nadragulya gyökere,

Gőgös, zöld fényben úszó szeme mint

Hideg, dermesztő méreg cseppje.

 

Csitt!

Mily ismeretlen nyelv szavát súgják

Ez úttalan világ kriptáiban?

Kié e sötét, trónfosztó titok,

Amit még én, Napok és Öröklét

Ura, sem oszthatok meg senkivel,

Kié az árnykardos gnómonsereg^[16],

Mi kapuimat vigyázza? Csend száll az

Éteri szélben, visszhangzik a szó,

Mi elmenekült a fülem elől.

Álmaim egyszersmind romba hullnak,

Füstté válnak, mint a nekromanták

Szemfényvesztő csapdái, és lelkem

És érzékeim leírhatatlan

Magányba borulnak az álruhás

Boszorkányként keringő napok

Hűlt univerzumában… Félelem

Fogan a nadír^[17] mélyén, majd az űr

Padlatára kúszik, ott szárnyra vár,

Hogy pokolféregként vadászhasson

A húsos kerubimokra^[18]. Vörös

Csillag-messzeségben izzó szemek,

Melyek mégsem csillagok szemei,

Tülekednek a sötétség alatt; láng

Gyúl a feneketlen fátyol mögött,

Mit homálykavaró szárnycsapások

Engesztelhetetlen haragja szít,

Velőtrázó, tört szélvihara mint

Kínpad lüktető sikolya. Messzi

Téridőben kuporog a Dolog,

Kinek szarvait démonok fenik,

Ki az idő kristály öregtornyát^[19]

Elpusztítani esküszik. Minden

Sötét, elgyötört szívem elhallgat,

Mintha a halál marka zárulna

Köré hermetikus görcsben. Aztán

Egy irdatlan, millió-szín lángban

Ledobják lepleik a csillagok,

És bolygóik felelnek nekik; ismét

Enyém az idő, az álomsereg

Így a leküzdhetetlen trón köré

gyűl a zeniten.

 

Ismét kutatom

Az előző látomás fénylő

Amariliszligetét, mit felhő

Soha nem szennyezett még; hol a Nap,

Arany Narcissus, lebzsel örökké

Arany képmása fölött. Ám itt e

Tetem, mit kihányt az apadó víz,

Zafír szemét a pokolra veti,

És érzi kénkövét; a virágok

Körben csuklyás kígyókká lesznek, és

buján ringnak ördögi fuvola

szavára, mi dühöngő Sabbath-on

a boszorkányok hadától ölelt

Sátán kedvére szól. Elfordulok

Inkább a hószarvú ormok felé,

Mocskos erek forrásához, ahol

Sasokon kívül madár se jár, és

Ők is csak törött szárnnyal. Hiába

Menekülnék, mert az ég pilonján^[20]

Lánggá igézték a szeplőtlen havat --

Vörös tűz bodorodik jártamban,

és kikezdi a kalderát^[21]. És most

Alant egy ezüst pitont látok --

Hatalmas folyót, mit elbájoltak,

Hogy visszafelé folyjon az útján,

A hegyhez, honnan ered. Sebesen

Szökik fel leszakadó lejtőn, és

Tölt föl leomló szakadékokat,

Döngeti a szirteket. Nemsoká

Körbefonja az én ormomat is,

Kitátja feneketlen pofáját,

Melyben Typhon^[22] és Enceladus^[23] is

Kis cafantak tűnne. De addigra

Szólított hypogriffem^[24] elragad,

Mennydörgő szárnya közt kőszilárdan

Ülöm meg a dél égszínkék falát,

És látom árva Földem elesni --

Csillagok alá veszni -- keresem

A bolygót, hol az idő törődött

Szárnyai megpihennek, a halál

Tollai haladékot adnak az

Örök liliomoknak: e helyen

A Szépség virágokban lelt testet --

Lángszivárványba öltözött rügyben,

És rózsavízzé váltja az eget

Pólustól zord pólusig. Magányos,

Békés kastély áll itt, mit csak bíbor

Lándzsájú bársonyvirág és gyönge

Kardú nőszirom védelmez. Fala

Rózsához illő pirosló márvány,

Dómjai aranyos buborékok,

Tornyait felhő ékeli -- enyém mind,

Hangtalan öleli át várfala,

Fent a nagyfogú hullórostély is

Üdvözlően recseg. Hátasom hagyva

Liliomok udvarába térek,

Letaposott szirmaik illata

Lazuli- és borostyánoszlopos

Csarnokká érik, Aideni^[25] erdők

Fényes fáit gúnyolja, légies

Csipke tarkítja, és csonthéjasok

Homokszín fürtjei domborulnak,

Mint szűzlányok mellei; átfutják

Indáikkal zárt, árnyszirmú bimbók,

Mint szemérem-oldó extázisban

Szenvedő nők pillantása. Túl a

Pompás, liliomfonott kapun,

Szédítő, vakító nap fényében,

Színekből párolgó ködfelhőben

Jeges, sercegő kacagás hallik,

Mit az Antenorában^[26] senyvedők

Emelnek a vállukra. Látásom

Kitisztul, a színpára feloszlik,

S szörnyű teremben találom magam,

Ahol griffszárnyú márvány majmokat

Vésett a falra sötét uruk, és

Vámpírdenevér-szárnyú lajhárok

Függeszkednek kopott bronzkarmukkal

Az ében boltívről lógó lámpák

Közti árnyékba bújva. Akár a

Cocytus^[27] árterének tohonya

Pocsolyáit fodrozó széllökés,

Fut körbe arcukon a pörc vigyor,

És minden kőgibbon engem bámul,

Szemük rőten izzó szén. Félelem,

mi Bábelben sem találta nevét,

Űz borzadva a csarnokba, melynek

Nyűtt, magába térő köreiben

A szemfedőnehéz, lankadt kárpit

Számolatlan festi a nyűtt királyt,

Ki ékkőkérges kezét a smaragd

Alkony tavában vagy álomtalan

Mákmezőkön nyugtatja. Inalok

Tovább, selyemsóhajú kacajtól

Reszkető árnydrapériák között,

hol számolatlan király mormolja

Egy ősi dögvész meséjét, szavuk

Maga is hitvány ragály. Végül a

Kéjsóvár, titán nők alakjára

Metszett kariatidákhoz^[28] érek,

Mik egy kristályindákkal körbefont

Ében trónnál állnak őrt. A trónon

Óriás, sányhudt^[29] féreg tesped, gyomra

Királyi rothadással telik meg,

Trágár, duzzadó hája redőkben

Omlik karjára. Kitátja száját,

Rőt torkából ernyedt viperákként

Nyelvek hada csüng, és luminózus

Nyálka csorog végig a szörnyű és

Petyhüdt redői között, az ében

Trón virágaira, apró kígyók

Életét kölcsönözve nekik. Még

mielőtt a Borzalom felnyitná

pislátlan, molyrágta résszemét, én

Már folytatom utam, át a poros,

Gigászi szobrokkal szegett hallon,

Ki az arany balkonra, körben a

Virágos látóhatár.

 

Mielőtt

Szívverésem lármája csitulna,

Hallom, a horizont káváján túl,

Fojtva, mint távoli homokvihar

Az ismeretlen sivatag felől,

Égető éjszárnya széles, mint a

Puszta, várak törmeléke hullik

Tollaiból, serege ezer szél,

Kicsavart fák gyökerével söpri

Magasra a haragot. Viharként

Közeleg, ahogy a szezámmezőn

Küszködők füleibe mászik, úgy

Árad a suttogás, és árny borul

Az arany horizontra, akár egy

Csúcsra hágó sötét hajnal. Jönnek,

a megtorló Sabaoth^[30] és serege,

Vétkem ismerő holt bolygók felől,

Bosszúszomjas alasztórok^[31] mögött,

Kik hajdani megrontóim! Sárkány,

Kiméra, mantikóra^[32], behemót,

Gérüón^[33], szfinx és hidra kél messze,

Mint Ifrítek^[34] építette város,

Egy szempillantásra teljessé lesz,

Zengő, viharos dómokkal és éj

És tűz váltakozó oszlopaival!

Izzó kőszárnyak s sistergő szelek

Kísérik a kazánszívű szörnyek

Rutilicusi^[35] seregét; hosszan,

Elsötétítve holdak pályáját —

Halódó napok üregeiből,

Égalatti öblökből, félúton

Gyűrűzve a zenitig; polipok,

Lángoló holdak számtalan karral,

Csúsznak ki a buzgó lángtengerből,

Mi megmaradt bolygókon őrjöngve

Ver idegen fémpartokat; szörnyek,

Kik virrasztják Alioth^[36] világait,

Perzselik a mennyei erdőket,

S tömkelegbe^[37] vetik a szelet; és

tengeri banyák derengenek a

hegynyi scolopendrák^[38] csápjai közt;

És istenek, griffeket megülve,

És sárkánylovas démonok, és bús

Pigmeusok krokodílusháton;

Titáni skorpióktól kísérve

Saiph-i^[39] kék varázslók; és hadak,

Kik visszavonulnak az ellentől,

Majd keresztben támadnak, ahogy a

Kristály megtöri a fényt; mélységes

Barlangban szemtelen népek keze

Által formált kísértet; naptalan

Világok féregforma szörnyei,

A végső mélység krákenjeivel,

Demiurgonok^[40] a külső éjből,

Törnek rám kakofón ordítással,

Elmondhatatlan végzet fenyeget,

Szavuktól lángra kapnak a mennyek,

elporlad a bájos palota. Már hallom

Is odabentről a márványmajmok

És az asszonyalakú oszlopok

Rémült sikolyát.Tízszeres félszben,

Szörnyű és névtelen rettegésben

Elszökő szelek szárnyára kapok,

És ahogy a kastély összeroskad,

Egyetlen magányos tűzoszlop tör

Föl, majd kihúny zsarátnok nélkül! Túl

A világon repít a futószél,

Légvisszafojtó öböl partjára,

Hol a vihar leheletté lágyul,

S lendületvesztve, a nap árnyékán

És hatókörein át a nadír

Homályába zuhanok.

 

Színpompás,

Különös pálmák alakját öltő

Gombák erdejében, mint meteor,

Zuhanok, és zuhantamban tucat

Fát zúzok atomjaira. Bajom

Nem esik, a végeérhetetlen

Erdő opál fái közt kóborlok,

S látom, ahogy óráról órára

Törnek az írisz nap felé. Ravasz,

Láthatatlan lények, és velük a

Kriptaszagú leheletük bűze,

Követnek az ingatag fákon át;

Hamuszárnyú, ciripelő molyok

És borostyánbogarak rebbennek

Át a fényes homályon, hogy málló

Bozótba fojtsák magukat. Hallom

Az ismeretlen szörnyek távolban

Fel-felharsanó gongüvöltését,

Melytől a fák fanyar porfelhővé

Omlanak, mi úgy fojtogat, mint egy

Színpompás szemfödél.

 

Most a pálmák

Széjjelhasadnak, apró, törpényi

Cserjékké zsugorodnak. Felettük

Ametiszt, rubin, gránát, karneol

Poros tüzétől lángba boruló

Kietlen sivatag. Ott bolyongok,

A tündöklő fövenyen, mi izzó

Vörös hullámaival kápráztat,

Hol a levegő karmazsin homály,

Melyen vak koboldként kóborlok át;

Míg alattam öblösen zengve kő

Vagy fém emelkedik a homokból,

Arany csengők, ezüst kutak hangját

Idézve fülembe. Mikor a rőt

homály felszáll, a világ végéig

Érő, fekete gyémánt peremen

Állok, mely sima, mint széltől óvott

Víztükör; és a mezőn száz meg száz

Repedt márványpatak fut át, és

Acélpatakok, és bronzpatakok,

Mint idők csatáinak romjai,

Döngve alábuknak a vén öböl

Időtlen vízesésében.

 

Utam

Acél és bronz folyó között vezet,

Hangjuk millió lant dallamtalan

Csattogása; a peremhez lépek,

Hol alábuknak, és ricsajuk

Millió kard millió vérten, vagy

Lándzsák és pajzsok csörgése minden

Korok minden harcából. Zuhannak,

Öblökön és az űr körein át,

És tört csillagként enyésznek el

A mély sötétségben; sem istenek,

Napok, sem az öböl démonai

Nem tudhatják, mily örökkévaló

Tengert, mily örök habokat táplál

Szakadatlan árjuk.

Mily dicsfény, vagy

Fürge és nemes eklipszis^[41] éje

Ült az opál napra? Mellettem

A folyók sápadt szellemfényükkel

Zuhannak, akár a fojtott szférák

Sötéte zuhan. Mögöttem látom

Az éjpuszta és a napok között

Lebegni a szárnyas rémsereget,

Ezerrétű csillagok, mélység és

Roncs világok közt zárja sötétbe

Rettegésem ösvényét! Dögmadár,

Griff, és gennyes, sötét kimérák, mik

A kifosztott földektől súlyosak,

Hárpiák, és pokoli keselyűk,

Gyűlöletes lakomától izzón,

Véremben hűtenék karmaikat --

Mind ide gyűlik, mind a szárnytalan

Utóvéd, aljas sorokban gigászi

Férgek ráncolják az eget. Kígyók

Sápadt sikolya hallik élesen,

Mint vihar egy rogyott templom fölött,

Szfinxek bőgése, pokolharangok

Lelketlen zúgása. A zeniten

Gyűlő alvilági felhők felől

Vihar előtti szélroham zuhog,

És a szélben elrongyolt köpenyem

Az űr arcába libben, akár az

Örökkévaló örvénybe vesző,

Apró, verdeső lélek. A kő és bronz

Folyamok mennydörgése egyre nő --

Zuhogó szárnyak kivehetetlen

Zajával elegyedve. Letaglóz

Az öbölbéli rettegés szele,

Az űr mindenható villáma, és

Szakadatlan tajtéka; zuhanok

Én is velük, a nadír éjszakájába,

A roncsfolyók nyomán. A peremért

Kapok, látom a napsiketítő

Homályon át, a szörnyű mélységben

Az alámerült, kicsiny csillagot --

Fényt, mi velem marad, míg a végzet

Hívja sűrű ezredét: csillagok

Rajzanak, lidércnyomások fürgén

Tolongó, fakó égitestjei,

Mint millió, millió hold fénye;

Az öböl záruló homályából

Mérhetetlen, fehér, vak Arc sarjad,

Kitölti a világmindenséget,

Túlduzzad a világ határain,

Nyíló, tüzes ajakkal...

 

Láng Annie fordítása

 

^[1] Zenit: csúcspont

^[2] Ombos: Felső-Egyiptomi város, ma a Naquada nevet viseli.

^[3] Adamantin: Mítikus fém, ami a keménységéről ismert.

^[4] Upászfa: vulkanikus talajon növő fafajta, melynek nedve bőrrel érintkezve halálos fekélyt okoz.

^[5] Antares: a Skorpió csillagkép legfényesebb csillaga.

^[6] Szelénsav: a kénsavhoz fogható oxidálószer, az aranyat is feloldja.

^[7] Fiatorony: a korai gótikában a támpilléren álló kis dísztorony.

^[8] Pigmeusok: különösen alacsony termetű, afrikai népcsoport.

^[9] Hecatompylos: ókori perzsa város, ma a Qumis nevet viseli. Jelentése: száz kapu.

^[10] Hekatomba: az ókori görögöknél az évente egyszer bemutatott gazdag állatáldozat neve, modern szóhasználatban mészárlás vagy vérfürdő jelentéssel bír.

^[11] Kámea: vésett ékkő.

^[12] Orikalkum: értékes fémötvözet, amit az ókorban díszítésre használtak, és vörösen veri vissza a fényt. A legenda szerint Atlantiszon állították elő.

^[13] Achenar: Az Alpha Eridani (Eridánusz) nevű bináris rendszer nagyobbik csillaga, az Eridanus csillagképből, mely csak a déli féltekéről látható.

^[14] Klepszüdra: vízóra; az idő múlását vízcseppekkel mérő szerkezet.

^[15] Lusztrum: öt évnyi időt jelentő mértékegység.

^[16] Gnómon: a napóra karja.

^[17] Nadír: mélypont; a zenit ellentéte.

^[18] Kerubim: puttó; gyermektestű angyal.

^[19] Öregtorony: A középkori várak központi tornya, mely akkor is védhető, ha a vár többi részét már elfoglalta az ellenség.

^[20] Pilon: függőhidaknál használt tartóoszlop.

^[21] Kaldera: vulkanikus hegy tetején található tó, ami a hajdani vulkán kráterében képződött.

^[22] Typhon: Görög mitológiai szörny, száz kígyófeje van, ember felsőteste, ágyéktól lefelé tekergő kígyók alkotják, testét szárnyak és sűrű szőr fedi.

^[23] Enceladus: az ókori görög mitológia gigászainak egyike.

^[24] Hypogriff: a griff és a kanca nászából származó sasfejű, sasszárnyú, lótestű mitológiai lény.

^[25] Aiden: Poe verseiben az édenkert neve.

^[26] Antenora: Dante Isteni színjátékában a Cocytusnak, azaz a Pokol kilencedik körének egyik része, melyben az országuk árulói bűnhődnek.

^[27] Cocytus: az ókori görög mitológia alvilágának egyik nagy folyója, illetve Dante Isteni színjátékában a Pokol kilencedik körének neve is.

^[28] Kariatida: női alakra faragott oszlop az ókori görög építészetben, majd később a reneszánsz és a klasszicizmus során.

^[29] Sányhudt: sápadt (népies)

^[30] Sabaoth: eredeti jelentése: sereg; az Ószövetségben Isten jelzője (Seregek Ura).

^[31] Alasztór: a görög mitológiában a bosszúállás megszemélyesítője, néha bosszúálló alakok eposzi jelzője. A keresztény démonológiában megszálló, bosszúálló entitások, de általában a gonosz szellemek elnevezése is lehet. Továbbá Percy Shelley egyik versének címe.

^[32] Mantikóra: a kimérák egy szárnyatlan, emberevő alfaja, perzsa eredetű.

^[33] Gérüón: a görög mitológiában egy három fejű, három testű, hat lábú szörny.

^[34] Ifrít: a dzsinnek egy fajtája az arab mitológiában, általában rosszindulatúak.

^[35] Rutilicus: a Hercules csillagkép egyik csillaga.

^[36] Alioth: a Nagy Medve csillagkép egyik csillaga.

^[37] Tömkeleg: a labirintus régies elnevezése.

^[38] Scolopendra: az egyik legnagyobb ismert százlábú faj.

^[39] Saiph: az Orion csillagkép egyik csillaga.

^[40] Demiurgon (más néven Demogorgon): egy ősi, alvilági istenség vagy démon, melynek a valódi neve tabu. A szó eredeti jelentése: formáló vagy teremtő.

^[41] Eklipszis: Napfogyatkozás