Abból a megfontolásból írok történeteket, hogy világosabban, részletesebben és kézzelfoghatóbban magam elé képzeljem a csoda, szépség és kalandos feszültség homályos, megfoghatatlan és töredékes benyomásait, melyeket a képzőművészetben vagy az irodalomban előforduló bizonyos (festői, építészeti, hangulati stb.) képek, eszmék, események keltenek bennem. A rémtörténeteket azért kedvelem, mert leginkább ez a műfajta felel meg a vérmérsékletemnek – hiszen egyik legmeghatározóbb és legrégebbi vágyálmom, hogy valamiképp, akárha időlegesen is, megkerüljem vagy, áthágjam az idő, tér és természeti törvények bosszantó korlátait, melyek öröktől fogva béklyóba vernek minket, és meghiúsítják kíváncsi kísérleteinket a szűkös látókörünk és tapasztalati mezőnk határain kívül eső végtelen kozmikus terek megismerésére. Ezen történeteknek azért gyakori és hangsúlyos eleme a rémület, mert a félelem a bennünk legmélyebben rejlő és legerősebb érzelem, és eme érzés tűnik a legalkalmasabbnak a Természettel szembeszegülő illúziók megalkotására. A rémület és az ismeretlen vagy szokatlan öröktől fogva szorosan kapcsolódnak egymáshoz, épp ezért nehéz úgy meggyőző képet alkotni a felrúgott természeti törvényekről, a kozmikus elidegenedésről vagy "kívülállóságról", hogy ne helyeznénk előtérbe a félelem érzetét. Az idő azon okból játszik ily fontos szerepet sok történetemben, mivel ez az elem dereng fel elmémben, mikor a világmindenség legintenzívebben drámai és legkíméletlenebbül iszonytató vetületére gondolok. Az idővel szembeni konfliktus tűnik számomra a leghatásosabb és legtermékenyebb témának az emberi önkifejezés összes kérdése közül.

Jóllehet az általam választott történetírási forma nyilvánvalóan sajátságos és talán erősen behatárolt is, mindazonáltal örök és állhatatos kifejezési mód, és magával az irodalommal egyidős. Mindig létezni fog egy bizonyos csekély hányad az emberek között, akiket ellenállhatatlan kíváncsiság hajt a világűr megismerésére, és égető vágyat éreznek, hogy elszökhessenek az ismert és valós világból azokra a hihetetlen kalandokkal és végtelen lehetőségekkel gazdag varázslatos vidékekre, amelyeket álmaink cárnak fel előttünk, és amelyek a sűrű erdőségek, szédületes városi toronyházak és lángoló naplementék láttán sejlenek fel egy-egy pillanatra. Közéjük tartozik nem egy kiváló író, és hozzám hasonló jelentéktelen műkedvelő is – kik közül Dunsany, Poe, Arthur Machen, M. R. James, Algernon Blackwood és Walter de la Mare tekinthetők a stílus vitán felül legkiválóbb művelőinek,

Ami az írási módszereimet illeti – nem egységesek. Minden egyes elbeszélésemnek külön története van. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy a szó szoros értelmében leírtam egy, álmomat; ám többnyire egy hangulatból, ötletből vagy képzetből indulok ki, amit kifejezésre Juttatni óhajtok, és addig elmélkedem felette, amíg ki nem gondolom, miként foglalhatnám tényszerű kifejezésekkel megfogalmazható drámai események valamely sorozatába. Rendszerint gondolatban végigfutok a hangulathoz, ötlethez vagy képzethez leginkább illeszkedő alapvető körülmények és helyzetek során, aztán eltöprengek, miféle logikus és természetes indíttatású magyarázatok járulhatnak az adott hangulathoz, ötlethez vagy képzethez a kiválasztott körülményeket és helyzeteket tekintve.

A tényleges megírás folyamata magától értetődően éppoly változatos, akár a témaválasztás és az elképzelés eredeti kidolgozása; ám ha az elbeszéléseim összességének történetét elemeznénk, alighanem az alábbi rendszert lehetne levezetni az átlagos eljárást figyelembe véve:

1. Készítsük el a szinopszist vagy az események forgatókönyvét azok abszolút előfordulási sorrendje – és nem elbeszélési rendje – szerint. Mindent kellő teljességgel írjunk le, hogy a vázlat magába foglaljon minden lényeges elemet, és indítékkal szolgáljon valamennyi tervezett eseményhez. A tervezet elkészítésekor néha kívánatos a részletek, magyarázatok és a lehetséges következmények mérlegelése.

2. Készítsünk egy kellően részletező második szinopszist, vagyis az események forgatókönyvének egy második változatát – ezúttal az elbeszélés (és nem a tényleges előfordulás) sorrendjében, amihez fűzzünk a megváltozott szempontokat, hangsúlyokat és tetőpontokat illető megjegyzéseket. Az eredeti szinopszison hajtsunk végre olyféle módosításokat, melyek növelik a drámai hatást, vagy a történet általános megkapó erejét. Tetszés szerint illesszünk be vagy töröljünk ki bizonyos eseményeket – soha ne ragaszkodjunk szolgai módon az eredeti elképzeléshez, még ha az így kapott történet teljességgel eltérne is az első vázlattól. Tegyünk hozzá és változtassunk meg elemeket, valahányszor az alkotó folyamat megkívánja.

3. A második, tehát elbeszélés-rendű szinopszis alapján írjuk meg a történetet – gyorsan, folyamatosan, és visszafogott kritikával. Változtassunk az eseményeken és a cselekményen, valahányszor a kidolgozás folyamatában Felmerül az efféle változtatás szükségessége és semmiképp ne ragaszkodjunk a korábbi tervhez. Ha a kidolgozáskor a drámai hatás vagy a történetfűzés élénkítésének új lehetőségei merülnek fel, tegyünk hozzá bármit, amit előnyösnek vélünk – ám a korábban megírt részeket újraolvasva, azokat hozzuk összhangba az új történettervvel. Illesszünk be vagy töröljünk akár egész részeket, ha szükségesnek vagy kívánatosnak ítéljük, és próbálkozzunk többféle kezdéssel és befejezéssel, míg rá nem lelünk a legjobb megoldásra. Ám mindenképp bizonyosodjunk meg róla, hogy a történetben előforduló valamennyi utalás egybevág a végső szerkezettel. Szabaduljunk meg minden sallangtól legyen az szó, mondat, bekezdés, vagy akár egész epizód vagy alkotóelem –, ám közben tartsuk szem előtt a részletek átfogó összhangba hozásának szükségességét.

4. Nézzük át a teljes szöveget, különös figyelmet szentelve a szóválasztásnak, a mondatszerkesztésnek, a prózaritmusnak. a részek arányos elrendezésének, a hangulatkeltés finomságainak, az átmenetek (két jelenet, vagy lassú és részletesen kidolgozott cselekménymozzanat, valamint gyors és vázlatos, hosszabb időtartamot átívelő szakasz közötti átvezetések) könnyedségének és meggyőző hatásának, a befejezésnek, a tetőpontoknak stb., a drámai feszültségnek, a hangulat valószerűségének és számos más elemnek.

5. Készítsünk el egy letisztázott, végső változatot – és ne ódzkodjunk az utólagos javításoktól, amennyiben a tárgyhoz tartozónak tűnnek.

A fentebb felsorolt lépések közül az első gyakorta pusztán szellemi folyamat – körülmények és történések sorának fejbeni végiggondolása, melyeket soha nem vetek papírra, míg ki nem dolgoztam az elbeszélés rendjében összerendezett részletes szinopszist. Előfordul néha, hogy belefogok az írásba, mielőtt tudnám, miként fogom kidolgozni az ötletet – ilyenkor olyféle kérdés vetődik fel bennem, mely eleve indítékokat és körüljárást igényel.

Megítélésem szerint négy jól elkülöníthető fajtájuk létezik a rémtörténeteknek; az egyik valamely hangulatot vagy érzést fejez ki, a másik valamely képszerű elgondolást jelenít meg, a harmadik valamely általános helyzetet, körülményt, legendát, vagy egyéni elképzelést ír le, a negyedik pedig valamely meghatározott életképet, sajátságos drámai helyzetet vagy végkifejletet önt szavakba. Másfajta megközelítés szerint a rémtörténetek két nagyobb kategóriába sorolhatók – az egyikben a csoda vagy a rémség bizonyos körülményhez vagy jelenséghez kapcsolható. a másikban ugyanakkor személyek bizonyos cselekedetei kötődnek valamely rendkívüli körülményhez vagy jelenséghez.

Úgy tűnik, hogy a rémtörténetek mindegyike – különös tekintettel a borzongató elbeszélésekre – öt elkülöníthető elemet foglal magába: a) valamely alapvető, mögöttes iszonyatot vagy, abnormitást – körülményt, lényt stb., b) az iszonyat egyetemes következményeit vagy kihatásait, c) a megnyilvánulás módozatát – vagyis a megfigyelt iszonyatot vagy jelenséget megtestesítő tárgyat, d) a félelemnek mint az iszonyatra adott reakciónak a fajtáit, valamint e) az iszonyat tényleges hatását az adott körülmények viszonyrendszerében.

A rémtörténetek írása közben mindig igyekszem gondosan megteremteni a kívánt hangulatot és kedélyállapotot, és a megfelelő részletekre helyezni a hangsúlyt. Nem lehetséges-kivéve az éretlen, sarlatán ponyvairodalomban – tényszerű cselekedetek és szokványos érzelmek közönséges elbeszélésével számot adni lehetetlen, valószerűtlen vagy elképzelhetetlen jelenségekről. A felfoghatatlan események és körülmények sajátságosan leküzdendő akadályt jelentenek, amin kizárólag akképp lehet felülkerekedni, ha az adott rendkívüli jelenségre vonatkozó részleteket kivéve a történet minden mozzanatát átgondolt realizmus jellemzi. Eme rendkívüli jelenséghez ellenben magával ragadó és szándékolt módon-lassú és átgondolt érzelmi "fokozás" alkalmazásával – kell közelíteni, máskülönben vérszegénynek és érdektelennek tűnhet. Minthogy ez a történet elsődleges eleme, puszta létével háttérbe kell szorítania a hősöket és az eseményeket. A jellemeknek és a történéseknek azonban mindenkor következeteseknek és természeteseknek kell maradniuk, kivéve azokat a pillanatokat, mikor érintkezésbe lépnek a rendkívüli jelenséggel. A jelenséghez való viszonyukban a jellemeknek éppoly hitetlenkedő döbbenetet kell mutatniuk, mint amilyet hasonló személyek hasonló helyzetben a valós életben is mutatnának. Soha ne vegyük természetesnek a rendkívüli jelenségeket. Még ha a hősök vélhetően hozzászoktak is a jelenséghez, akkor sem tekintek el attól, hogy félelmetesnek és lenyűgözőnek ábrázoljam a jelenséget, hiszen az olvasóra is hasonló hatást kell gyakorolnia. A nyegle stílus tönkretesz bármely komolynak szánt fantáziaművet.

A hangulat, és nem a cselekmény a rémtörténet elsődlegesen megkívánt alkotóeleme. Valójában a rémtörténet legfeljebb egy bizonyos fajta emberi kedélyállapot életszerű ábrázolása lehet. Amennyiben más próbál lenni, rögtön silánnyá, gyermeteggé és hiteltelenné válik. A fő hangsúlynak a finom sejtetésre – a szövegben megbúvó utalásokra és kiválasztott képzetekkel társítható részletekre kell kerülnie, melyek hangulatárnyalatokat fejeznek ki, és fokozatosan a nem valós valóságosságáról győzik meg az olvasót. Kerüljük a színezet és jelképiség homályától eltekintve sem lényegiséggel, sem jelentőséggel nem bíró hihetetlen történések egyhangú lajstromát.

Ezen szabályokhoz és kívánalmakhoz tartottam magamat – tudatosan vagy öntudatlanul –, mióta első alkalommal próbálkoztam komoly fantáziamű megírásával. Az eredmény sikerültsége természetszerűen vitatható – azt azonban bizton kijelenthetem, hogy ha a fenti néhány bekezdésben felvázolt szempontot figyelmen kívül hagyom, írásaim jelenlegi formájuknál sokszorta hitványabbra sikerültek volna.

Galamb Zoltán fordítása