A történet egy bizonyos decemberi csütörtök délelőtt kezdődött. Valami rejtélyes mozgást fedeztem fel – vagy csak úgy vélem, hogy láttam –, abban az antik koppenhágai tükörben. Valami megmozdult – valami visszatükröződött az üvegben, annak ellenére, hogy egyedül voltam otthon, a szállásomon. Vártam, aprólékosan körbekémleltem minden sarkot, s mivel csak a szemem káprázott, folytattam a tisztálkodást.

Az ódon tükröt, vastag porréteg és pókháló-erdő alatt fedeztem fel egy elhagyott birtok melléképületei között, Santa Cruz ritkán lakott Northside-i vidékén. Az Államokba – feltárt adataim alapján – a Virgin-szigetekről kerülhetett be. A vénséges üveg mástól is veszített fényéből, nemcsak a kétszáz trópusi év klímájának párás terhétől, és az elegáns mintázat az aranyozott keret teteje mentén csúnyán meg is volt nyomorítva. A keret hátuljáról egyes részeket óvatosan lefejtettem és félretettem, mielőtt becsomagoltam volna a többi tartozékkal együtt.

Most, évek múltával, félig vendégként, félig mint oktató laktam öreg Browne barátom magániskolájába Connecticut egyik széljárta domboldalában – a kollégium egyik használaton kívüli szárnyát elfoglalva, ahol két szobát és egy előszobát bútorozhattam be magamnak. A régi tükör kopott matracok közé volt biztonságosan beállítva, ez volt az első vagyontárgyam, amit megérkezésemkor kicsomagoltam, és felakasztottam a nappali előkelő helyére egy ódon rózsafa polc fölé, melyet még az üknagyanyámtól örököltem.

A hálószobám ajtaja éppen átellenben volt a nappalival; egy keskeny folyosó végéről nyílt. Fiókos szekrényem üvegén keresztül a nagyobb tükörből visszaverődve láthattam a két ajtónyílást – amelyekre pontosan lefelé pillantva végtelennek tűnő, bár szűkülő folyosó képe vetítődött. Csütörtök reggel még azt gondoltam, hogy képzelődöm az üres folyosón mozgó tünemény hatására – de aztán hamarosan el is felejtettem a dolgot.

Az étkezőbe lépve mindenkiből áradt a panasz; fázott az egész kollégium. Hamarosan megtudtam, hogy az iskola központi kazánja ment tönkre. Különösen hűvös hajnal virradt ránk, én is dideregtem, ezért úgy határoztam, nem kínozom értelmetlenül hallgatóimat a hideg osztályteremben. Osztályomat áthívtam inkább a nappalimba egy kötetlen baráti beszélgetésre kandallóm melege mellé – az ötletet a fiúk lelkesen fogadták.

Miután a társaság szétszéledt, egyik – különösen fázós – tanítványom, bizonyos Robert Grandison arra kért, hogy másnap reggelig nálam maradhasson. Örömmel fogadtam társaságát, kértem, hogy helyezze magát kényelembe. Dolgozószobámban a kandalló előtt egy kényelmes karosszéket foglalt el.

Bár nem sok idő telt el, Robert mégis felállt s átült egy másik székbe – némileg távolabb a frissen feltöltött lámpától, a fiú a helycserével közvetlenül az öreg tükörrel szembe került. A szoba távolabbi sarkában ülve vettem észre, hogy Robert szeme a homályos, fakó üvegre mered. Csodálkoztam, mi lehet azon olyan érdekes, magamban a korábbi, reggeli jelenségen tűnődtem. Ahogy az idő múlott, megszakítás nélkül figyelte a tükröt, homlokán mintha ráncokat véltem volna felfedezni.

Végül óvatosan csak rá kérdeztem, mi is történt. Lassan, de már kisimult homlokkal nézett fel, majd kicsit később óvatosan válaszolt:

– Valami hiba van az üvegen – vagy valami hullámok, Mr. Canevin. Észrevettem, hogy valamennyi redő egy bizonyos pontból indul ki. Nézze! Mindjárt megmutatom, hogy honnan.

A fiú felugrott, a tükör mellé lépett, és a bal alsó sarok közelében egy pontra bökött.

– Itt van, uram – magyarázta, felém nézett, miközben ujját a kiválasztott ponton tartotta.

Mozgás közben az ujját továbbra is az üvegre nyomta. Hirtelen könnyedén elrántotta a kezét, halk felmordult:

– Jaj de fura! – pillantott döbbent rémülettel az üvegre.

– Mi történt? – kérdeztem felriadva, s azonnal felálltam a fotelből.

– Vajon ezt… – zavartnak látszott.

– Igen, ezt – tisztán éreztem –, amikor az ujjamat az üvegnek nyomtam. Teljesen nevetségesnek érzem magam, uram, de – igen ez volt életem legsajátságosabb élménye… – Robert tizenöt éve során ezt a kifejezést még nem használta.

Odamentem és megmutatta nekem a kérdéses pontot.

– Azt gondolhatja, uram, hogy megbolondultam – mondta szégyenkezve – De – innen jobb oldalról már nem vagyok egészen biztos magamban. A székből jóval tisztábban látszott.

Most már teljesen felélénkültem, leültem abba a székbe, ahonnan Robert bámulta a tükröt és figyelte azt a bizonyos pontot az üvegen.

Azonnal felismertem a jelenséget. A tükörre pillantva félreismerhetetlenül megjelent az ősrégi üveg összes örvénye, felületi vonalak sokaságát fedeztem fel, amint konvergáló jelleggel futottak szerte egy központi magtól és kifelé belevesztek az üveg anyagába.

Felálltam és a tükörhöz közeledtem, ám nem sokáig követhettem azt a bizonyos pontot. Csak adott szögből volt tisztán látható. Közvetlen közelről szemlélve, a tükör normál visszaverődés mellett elrejtette a hullámokat – tükörképemen nem láttam semmi változást. Igencsak furfangos talányba ütköztem.

Ám ekkor megszólalt az iskolai csengő, a megzavarodott Robert Grandison elsietett, én pedig egyedül maradtam kis optikai fejtörőmmel. Keresztülmentem a folyosón, az ablakokon kissé felhúztam a redőnyöket, mire a fiókos szekrény üvegajtajában felfedeztem annak a bizonyos pontnak a visszatükröződését. Nem volt túl nehéz rátalálni, csak feszült figyelem és a dolog következetes elemzése volt szükséges ahhoz, hogy ismét észlelhessem a „mozgást”. Meglazítottam a galléromat, a tüneményt egy bizonyos szögből újravizsgálva „bevillant a kép”.

A bizonytalan „mozgás” most egyértelművé és határozottá vált – a csavarmozgásnak, vagy örvénylésnek láttam, majdnem olyan intenzív mint a forgószél vagy a víztölcsér, sőt inkább őszi forgatagnak tűnt, szinte láttam, ahogy a levelek körbe-körbe táncolnak a szélben. Olyan volt ez, mint a bolygók mozgása, kettős mozgás – körpályán, és ugyanakkor befelé is, mintha az örvénylő vonalakat az üveg egy bizonyos belső pontja felé – a mag felé – vezetné valami ismeretlen erő. Bár teljesen valósnak tűnt, szinte megbénított a varázs, tudatosan úgy éreztem, hogy csak a káprázat játszhat érzékeimmel. Ám éreztem a szívóerő jelenlétét is, és megértettem, mit takar Robert zavart magyarázkodása: „Mintha belenyomódna az ujjam.”

Hirtelen hideg futott végig a gerincemen. Valami felettébb furcsa dologba botlottunk. Robert Grandison sóvárgó arcát idéztem fel, szinte sajnálta, amikor a felhangzó csengőszóra az osztályterembe kellett vonulnia. Ahogy a válla fölött visszanézett, majd engedelmesen elindult kifelé a folyosóra… elhatároztam, hogy mindenféle vizsgálatba bevonom őt, amelyet az ismeretlen jelenség megoldására kell kezdeményeznünk.

Az izgalmas események ugyanúgy Roberthez kötődtek, a nap további részében minden figyelmemet a tükörnek szenteltem. Minden úgy történt, mint reggel, negyed hatig nem mentem az iskolába. Ekkor újabb megbeszélést hirdettem, kötelezővé téve a megjelenést. Legnagyobb megdöbbenésemre és csalódásomra éppen Robert tüntetett távollétével. Mint kiderült, más sem találkozott vele. Este éppen Browne újságolta, hogy a fiú nagyon zavartan viselkedett. Keresték a szobájában, az egész gimnáziumban, és tulajdonlképpen minden lehetséges helyen, ahol csak számíthattunk a felbukkanására, bár minden tulajdonát – beleértve még az utcai ruháját is – fellelhettünk a szobájában.

Ezen az estén senki nem találkozott vele; nem látták az utcán sem sétálni, és a jégpályán sem járt. Felhívták telefonon a környék valamennyi kereskedőjét is, ám hiába. Egyszerűen két óra tizenötkor, amikor az iskolából kijött, felment a Hármas Számú Kollégiumban a lépcsőn, belépett a szobájába, azóta nyoma veszett.

Amikor Robert eltűnése bizonyossá vált, a szenzáció hamar szertefutott az egész iskolában. Mr. Browne-t mélységesen lesújtotta, hogy az általa példás szervezettséggel vezetett intézményben ilyen példátlan esemény előfordulhat. Mindennek maga járt utána, megtudta, hogy Robert nem indult haza Nyugat-Pennsylvaniába, és egyetlen olyan társaságban nem leltek nyomára, ahol még megfordulhatott volna. A tanárok pedig hiába pásztázták végig utána a havas külváros minden lehetséges pontját az iskola környékén. Egyszerűen eltűnt, közel s távol hiába keresték.

Robert szülei az eltűnést követő második nap délutánján érkeztek meg. Csendesen vették tudomásul a kutatás eredménytelenségéről érkező híreket, bár természetesen megrendítette őket ez a nem várt csapás. Browne szerint tíz évet öregedtek az ismert okok miatt, az igazgató tapintatosan bánt a szülőkkel, de ennél többet nem tehetett értük. A negyedik napon az ügyet az iskola vezetése, mint megfejthetetlen rejtélyt zárta le. Mr. és Mrs. Grandison kelletlenül utaztak haza, a következő reggelen pedig kezdődött a tíz napos karácsonyi iskolaszünet.

A fiúk és tanáraik a szokásos vakációs hangulatban utaztak el, mindössze Browne a felesége és a személyzet maradt. Na és természetesen én, mint a hatalmas épület egyedüli bérlőtársa. A fiúk és a tanárok nélkül azonban teljesen kihaltnak tűnt az iskola.

Azon a délutánon a kandalló előtt ülve Robert különös eltűnésén elmélkedtem. Különféle fantasztikus elméleti lehetőségeket, teóriákat gyártottam. Estére megfájdult a fejem is, ezért csak egy kis könnyű levest vacsoráztam. Az épületek körül végzett rövid séta után visszatértem a nappalimba és újra a problémán elmélkedtem. Valamivel tíz óra után arra ébredtem karosszékemben, hogy fázom és didergek, a kandallóban szendergésem közben kialudt a tűz. Kényelmetlenül éreztem magam. A halvány remény és várakozás valamiféle különös keverék-érzete teljesen kiverte szemeimből az álmot. A kezdeti probléma tért ismét vissza, és újra csak felzaklatott. Gondtalan szundikálásom közben támadt fura érzésem tovább bővült azzal a halovány, és alig felismerhető ideával, hogy Robert Grandison talán kétségbeesetten próbál velem kapcsolatba lépni. Végül az ágyhoz mentem és egy kézlegyintéssel elhessegettem ezt az oktalan gondolatot. Szinte teljesen bizonyos voltam abban, hogy ifjú Robert barátom életben és biztonságban van.

Hogy fogékony vagyok az efféle furcsa fogalmakra és történésekre, azon nem csodálkoznak azok, akik tudnak a hosszú nyugat-Indiai tartózkodásomról és arról, hogy lezártam minden kapcsolatot az ott történt megmagyarázatlan eseményekkel. Ezek ismeretében nem tűnhet különösnek, hogy sürgető vágyat éreztem valamiféle mentális kommunikációs kapcsolatot létesíteni az eltűnt fiúval. A tisztán tudományos szakemberek is egyértelműen megerősítik, Freud-dal, Jung-gal, és Adler-rel az élen, hogy a tudatalatti a külső benyomások érzékelésére alvás közben a legnyitottabb; habár ilyen benyomás éber állapotban ritkán éri az embert.

Egy lépéssel továbblépve és elfogadva a telepatikus erő létezését, az következik, hogy ezek az erők legérzékenyebben az alvó emberre hatnak, így, ha valaha is üzenetet kaphatok Robert-től, azt csakis a legmélyebb álmaim alatt kaphatom. Természetesen elveszítem az üzenet tartalmát ha felébredek, ám megvan bennem a hajlam az álmok közben nyert információk kiszűrésére, melyhez a kellő gyakorlatot és a mentális fegyelmet a földkerekség különböző rejtélyes zugaiban sajátítottam el.

Ebben a pillanatban fel kellett ébrednem; álomképeim dinamikájából és az éber időközök hiányából úgy véltem, hogy nagyon mélyen elaludhattam. Hat óra negyvenöt volt, mikor felébredtem, emlékeim között még ott lebegett egy benyomás, egy sugallat, amely kiemelte tudatomat a kóros mélységű álomképek világából. Elmémben egy abszurd kép vibrált, Robert Grandisont fakó, zöldes sötétkék bőrű fiúként láttam; Robert kétségbeesetten próbált kommunikálni velem, szinte leküzdhetetlen nehézségek árán sikerült rálelnie az útra. Úgy tűnt, a tér egy különös darabja választott el bennünket egymástól – egy rejtélyes, láthatatlan fal, mely mindkettőnket teljesen meghökkentett.

Igen, láttam Robertet, bár igen távolról, ugyanakkor pedig közvetlen mellettem volt; elég csalókának tűnt a látvány. Egyszerre volt jelen a valóságosnál nagyobb és kisebb méretben, látszólagos mérete közvetlenül változott a távolsággal ellentétesen, miközben társalgásunk során ide-oda sétált. Kétségkívül akkor nőtt, amikor távolodott vagy hátrafelé lépett, és vice versa; a perspektíva törvényeivel merőben ellentétesen. Tekintete ködös volt és bizonytalan – mintha nem rendelkezne éles vagy állandó körvonalakkal; színének és ruházatának anomáliái ejtettek engem először teljesen zavarba.

Álmom bizonyos pontjain Robert fáradozásai végül hallható beszédben kristályosodtak ki, szavai rendellenesen tompának és „vastag”-nak tűntek. Egy ideig nem értettem meg belőle semmit, bármit is mondott, ám álmomban már fenn tudtam tartani a kapcsolatot azzal a hellyel, ahonnan szólni próbált hozzám, amit komoly eredményként értékelek. Azt sem értettem, miért olyan esetlenül és értelmetlenül artikulál. Idővel elkezdtem megkülönböztetni a szavakat és a kifejezéseket, majd később már annyira, hogy elegendő volt álmaim közepette fenntartani, illetve stabilizálni azt a bizonyos mentális kapcsolatot, melyet korábban az eseményeknek a teljes hihetetlensége miatt tudatom alatt ösztönösen visszautasítottam.

Nem tudom mennyi ideig hallgattam és próbáltam értelmezni azokat a nehézkes szavakat mély álmom közben, de óráknak kellett eltelnie, miközben a különös távolságból beszélő történetét magyarázta. Rádöbbentem, hogy nem kérhetem mások segítségét egyértelmű és olyan megdönthetetlen bizonyítékok hiányában, melyek nélkül egyedül én hittem és egyedül én fogadtam el e hátborzongató kapcsolat valódiságát. A fiú nyilvánvalóan az arcomat nézte – fogékony álomban mozogva – különös csapdájában; s idővel kezdtem megértetni vele magamat, láttam rajta, hogy megkönnyebbül: a hála és a remény jeleit is észleltem ábrázatán.

Az összes kísérlet, amely arra irányult, hogy Robert üzenetének nyomára jussak, hirtelen ébredésemmel mindezidáig meghiúsult. Eljutottam beszámolóm azon pontjáig, ahonnan szavaimat már különös gondossággal kell megválogatnom. Annyira kuszának tűnik minden, rendkívüli nehézséget okoz folytatnom feljegyzéseimet, mintha irányvesztetten, tehetetlenül bukdácsolnék. Úgy fogalmazhatok, a felfedezés olyanfajta kapcsolat révén eresztett gyökeret elmémben, melyet éber állapotban tartózkodnék megfogalmazni. Ezt a kapcsolatot habozás nélkül létre kell hoznom azon a régi koppenhágai tükrön keresztül, amelyik a mozgás jeleit sugalmazta nekem az eltűnés reggelén, és melynek örvényszerű kontúrjai és a szívóhatás érzékelhető illúziója később mindkettőnkre, Robertre és rám is olyan bűverőt fejtett ki.

Álláspontom nem változott, bár józan eszem korábban már visszautasította, megérzéseim alapján nem több mint fantasztikus képzelgés. Mintha Alice meséjének képei elevenedtek volna meg és váltak volna szemem előtt valóságossá.

Vitathatatlan, hogy ez az üveglap valóban rosszindulatú, rendellenes szívóerővel bír; és az elkeseredett fiú álmomban egyértelműen olyan kiterjedésekbe, formákba folyt át, melyek sértik az emberi tudomány által korábban alkotott valamennyi elméletet és minden ősrégi törvényét, melyeknek alapja a három dimenzió léte.

Ez a tárgy több volt mint egy tükör – ez egy kapu volt; egy fortélyos csapda; egyfajta kontaktus a tér olyan tartományaihoz, melyet nem a látható világegyetemünk lakóinak terveztek, és a tartományok léte csak a legbonyolultabb nem-euklidészi matematika kifejezéseivel magyarázható. Valami cudar módon Robert Grandisont kívülről ejtette fogságba az üveg: s ott bezárva, szabadulására vár.

Fontos, hogy ezt követően már ébredés után sem fért kétség felismeréseim valódiságához. Hogy valóban beszélgetést folytattam egy transzdimenzionális Roberttel, bár ahogy felidézem az egész epizódot merengéseimről Robert eltűnéséről és a tükörrel kapcsolatos régi illúziókról, már korábban is volt valami halvány gyanúm arra vonatkozólag, hogy esetleg reális eseménnyel találtam magam szemben.

A történet így a leghihetetlenebb, bizarrabb jelleget öltötte. Az már bizonyítást nyert, hogy Robert eltűnésének reggelén rendkívül zaklatott volt, melyet egyértelműen az ősi tükörnek tulajdoníthattunk. Az iskolai órákat követően, emlékezetem szerint visszajött a nappalimba, és folytatta a vizsgálódást. Mikor megérkezett, a tanítás befejeztekor, valamivel két óra húsz után lehetett, én már kint voltam a városban. Mivel nem talált meg, úgy gondolta nem lenne ellenvetésem, hogy ott szöszmötöljön, egyenesen a nappaliba ment, a tükörhöz, hogy tovább vizsgálgassa azt a helyet, ahol azt az tölcsérszerű, konvergáló hullámot észleltük a tükör anyagában.

Váratlanul ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tenyerét az örvény központjára tapassza. Vonakodva, józan esze ellenére tette meg, és ugyanazt a meghökkentő, furcsa, szinte fájdalmas szívóerőt érezte, amit reggel is. Rögtön ezt követően – minden előzetes figyelmeztető jel nélkül testének minden izma és csontja remegni kezdett, és végtagjai mintha ki akarnának törzséből szakadni, megcsavarodtak, kipúposodtak, minden idege feszült és fájt – majd hirtelen mintha húzná valami, s végül belül találta magát.

Kínzó fájdalmai tüstént megszűntek, szervezete hirtelen ellazult. Úgy érezte, saját bevallása szerint, mintha csak most született volna – egy sejtelem, mely megmaradt, bármit is próbált csinálni, sétálni, görnyedni, fejét forgatni vagy egyáltalán beszélni. Minden mozdulat olyan esetlenül, nehezen ment, mintha csak most tanulná a mozgást, érezte, hogy teste körül semmi sem stimmel.

Ez a képzet egész sokáig megmaradt benne, mert Robert teste, mint szerveinek egysége, tiltakozott a hirtelen megváltozott körülmények ellen. Mindezek közül a beszéd maradt a legbonyolultabb; talán, mert sok szervnek, izomnak, ínnak az együttes munkáját követelte. A fiú lábai voltak az első szervek, melyek igazodtak az üvegen belüli, különleges feltételekhez.

A reggeli órák közben elemezni próbáltam az egész problémakört; s összefüggéseket találni a látottak és hallottak között, elvetve az emberi értelem természetes szkepticizmusát, és végiggondolni mindazokat a lehetőségeket, melyek segítségével Robert páratlan börtönéből kiszabadulhat.

Ahogy ezeket a következtetéseket megtettem egy sor korábban zavart okozó pont vált számomra tisztává – vagy legalábbis tisztábbá.

Ilyen volt például Robert „átkolorizálódásának” problémája. Arca és kezei, ahogy korábban jeleztem, valamiféle matt zöldes sötétkék színt vettek fel; és rájöttem, hogy eredetileg kék Norfolk zakójának színe változott fakó citromsárgává, nadrágja viszont ugyanaz a normális szürke maradt, mint korábban. Felébredésem után elemezgetve a jelenséget, úgy találtam, hogy minden körülmény teljesen rokon azzal a felismeréssel, melyet a fordított perspektívánál tapasztaltam, nevezetesen hogy Robertet nőni láttam, amikor távolodott, és zsugorodni, amikor közeledett. Itt is egy fizikai reverzibilitás történt – a színcsere-jelenség minden eleme ebben az ismeretlen dimenzióban pontosan ellentétes volt azzal, amely a szabályos életben az adott körülmények között jellemző lehet. A fizikában a tipikus komplementer színek a kék, a sárga, valamint a vörös és a zöld. Ezeket párban keverve eredményül szürkét kell kapnunk. Robert természetes színe fényes-rózsaszín árnyalat, melynek zöldeskék az ellentéte, ahogy kivettem. Kék kabátja sárga lett, míg szürke nadrágja szürke is maradt. Ez meg is zavart, ám rájöttem, hogy szürke marad az ellentett komponensek keveréke is. A szürkének nincs ellentettje – vagy ha van, akkor az önmaga.

A másik megfejtett talány Robert érdekes módon tompa és zöngés beszéde volt – melyet testének rendellenes működéséből adódó sutaságával és azokkal a kényelmetlen érzésekkel magyarázhatunk, melyre már a fiú panaszkodott. Kezdetben ez valóban komoly nehézséget jelentett, ám hosszabb idő elteltével megtaláltam rá a vélhetően valós magyarázatot. Erre is csak ugyanaz lehetett a magyarázat mint a perspektívára és a színek invertálódására. A negyedik dimenzióban bármi szükségszerűen ellentétes kell hogy legyen – a kezek és lábak ugyanúgy felcserélődtek, ahogy az a színekkel és a perspektívákkal történt. Analóg módon minden más páros szervnek helyet kellett cserélnie, mint az orrcimpáknak, füleknek, szemeknek. Így nem csodálkozhatunk Robert beszédének nehézkességén annak tudatában, hogy helyet cseréltek fogai, hangszálai, nyelve tükörképére váltott.

Ahogy az idő múlásával újabb és újabb tényekre derült fény, mindinkább erősödött az a véleményem, hogy őrjítő álmom maga a valóság. Egyre jobban és jobban hajtott a kényszer, hogy tegyek valamit, bár úgy tűnt mástól nem kaphatok sem tanácsot, sem segítséget. Egy olyan történetet, mellyel előállhatnék – mindenki ködös álmomként értékelne – és egyetlen eredménye az lenne, ha segítséget kérnék, hogy – jó esetben – köznevetség tárgya lennék, de valószínűleg kétségbe vonnák beszámíthatóságomat is. Ám vajon kell-e bármit is tennem – segítséggel, vagy segítség nélkül –, ezekkel a részeredményekkel, melyeket éjszakai benyomásaim illetve álmaim segítségével szereztem? Valamit kell, ismertem el magamnak végül, több információt kell szereznem, mielőtt tervet készíthetek Robert kiszabadítására.

Csak álom közben állhatnak össze mindezek a kedvező feltételek, ebből merítettem bátorságot és reményt. Igen, minden valószínűség szerint újra kialakul kettőnk között a telepatikus kapcsolat, mihelyt újra mély álomba merülök.

Alvásomhoz minden feltétel tökéletesen állt össze: délután, egy kiadós estebéd után erős elszántsággal menekültem el Browne és neje elől. Kerülnöm kellett tolakodó társaságukat, mert gondolataimat könnyedén megzavarhatták. Alig csukódtak le szemeim, máris egy homályos telepatikus kép kezdett összeállni előttem; és nemsokára ugyanaz a végtelen izgalom járt át, amely már korábban is.

Mintha valami megváltozott volna a korábbiakhoz képest; egyre többet és többet értettem meg beszéd közben a szövegből.

Elégedetten láttam, hogy reggeli következtetéseim java igazolódott, bár kapcsolatunk különös módon még ébredésem előtt megszakadt. Robert már a kapcsolat megszűnte előtt nyugtalannak tűnt, de ezt magamnak a már korábban ismertetett tényekkel magyaráztam, melyek e négydimenziós börtön sajátosságai: a színinvertáció, a perspektíva-invertáció, és a többi.

Azt is közölte, hogy tökéletes közérzete és fizikai állapota dacára, környezetében érdekes módon látszólag hiányoznak a legszükségesebb emberi életfeltételek. A táplálék például teljesen felesleges volt – egy körülmény, mely legalább annyira egyedülálló, mint a tárgyak és tulajdonságok általános reverziója, bár az utóbbit, vagyis a dolgok állapotának furcsaságait a későbbiekben bizonyítható matematikai törvények magyarázhatták.

Az információ másik alapvető eleme az volt, hogy az üvegből az egyetlen kijárat a világba a belépés útja volt, és hogy ez folyamatosan el volt zárva és áthatolhatatlanul lepecsételve, a kiút és Robert szabadulása aggasztóan távolinak tűnt.

Ezen az éjjelen Robert még egyszer hívott; pihenő elmém egyre fogékonyabbá vált az érkező jelekre. Erőfeszítései a kapcsolatfelvételre kétségbeesettnek és időnként szánalmasnak tűntek; időnként a telepatikus kapcsolat gyengülni látszott, máskor a fáradtság, az izgalom jelei, vagy mintha a kapcsolat megszakadásától való félelem akarná gátolni és tompítani beszédét. A telepatikus információ töredékes volt és gyakran szinte artikulálatlan, három nap minden szorgalma kellett ahhoz, hogy megfelelő módon osztályozhassam és értékelhessem a hallottakat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a jóravaló fiút mielőbb visszahozhassuk a saját világunkba.

Az a négydimenziós vidék, amiben Robert találta magát, nem hasonlított a fantasztikus történetek megszokott színhelyeihez, idegen tájak és fantasztikus lakóik ismeretlen és végtelen birodalmához; sokkal inkább saját szárazföldi szféránk egyes korlátozott régióinak bizonyos vetülete volt, a térnek egy idegen és szabályaink szerint elérhetetlen aspektusából vagy irányából szemlélve. Egy groteszk módon töredékes, felfoghatatlan, heterogén világba került – nyilvánvalóan egymáshoz nem tartozó képek sorozata tűnt fel előtte egymásba olvadva, kuszán összefolyva; alkotó elemeik egyértelműen eltérnek attól a fizikai állapottól, melyet az ősrégi tükör által beszippantott tárgyak – Roberthez hasonlóan – képviselnek. Ezek a képek, mint álomszerű jelenségek vagy bűverővel fénylő tájak – annak a fiúnak a meghatározhatatlan vizuális benyomásai voltak, aki nem igazán volt része ennek az egésznek, mert a táj, melybe belecsöppent, illetve amelyben mozoghatott panorámaszerű hátterekből vagy éteri környezetből állt össze.

A képek egyetlen szegmensét sem tudta megérinteni – falakat, fákat, bútorzatot és hasonlókat – de vajon azért-e, mert nem bírtak anyagi jelleggel, vagy mert Robert közeledtére mindig távolodtak, egymaga képtelen volt ezt a kérdést megválaszolni. Minden hígfolyósnak, tünékenynek, és valótlannak tűnt. Séta közben olyan érzése támadt, mintha talpa alatt a látható táj felszíne emelkedne – talaj, ösvény, pázsit, vagy bármi –; de vizsgálatai mindig azt mutatták, hogy ez a képzet csupán illúzió. Léptei során mindig ugyanakkora ellenállásba ütközött, – és kezeivel sem tapasztalt mást, amikor lehajolt, hogy a talaj bonyolultságát tapintásával is ellenőrizhesse. Nem tudta másként leírni ezt az alapzatot vagy korlátoló síkot, melyen sétált, mint bármilyen más definíciót, saját súlyának mintegy látszólagos absztrakt nyomás-egyensúlya. Tapintásra semmi határozott különbséget nem tapasztalt, ám a környezet fizikai tulajdonságait egyfajta korlátozott levitációs erő egészítette ki, melynek mértéke a magasságtól függött. Valójában soha nem kellett lépcsőket másznia, bár fokozatosan egy alacsonyabb szintről egy magasabbra jutott.

Sétája során az árnyékok vagy élettelen fókuszok olyan vidékére jutott, ahol a képek összes részlete érdekes módon keveredett. A tárgyak oly módon folytak egybe, hogy olyan határozatlan, kétértelmű vagy éppen értelmezhetetlen képek tárultak szeme elé: mint például a helyi vegetáció és a szobai bútorzat egybeolvadt látványa. A környező formák árasztotta fényen kívül természetesen az a bizonyos inverz-szín séma is zavart okozott: a vörösen fénylő fű, sárga ég fekete és szürke felhőalakok kavargásával, fehér fatönkök, és zöld téglafalak – mindez egy hihetetlenül groteszk összképpé állt össze. Itt volt még a nappalok és éjszakák váltakozása, ahogy a fény és a sötétség szabályos órái váltakoztak, a tükör a föld bármelyik pontjának pillanatnyi fényét képes volt visszaadni.

Ezek a látszólag csekély jelentőségű víziók csak addig okoztak Robertnek nehézséget, míg rá nem jött, hogy ezek a régi üveg rendkívül hosszú idő alatt létrejövő tükröződései. Ezt látszik igazolni a használati tárgyak hiánya is, és az a tény, hogy többnyire kapualjak, ablakok körvonalai voltak e látomások határai. Az üveg, úgy tűnt, képes tárolni ezeket a hosszan megvilágított, felfoghatatlan képeket, bár képtelen akármilyen anyagi részecskét abszorbeálni olyan módon, ahogy Robertet is elnyelte, ehhez rendkívüli körülmények szükségeltetnek.

De – legalábbis számomra – az őrületes jelenség leghihetetlenebb a pontja, a bennünket körbevevő tér általunk ismert törvényeinek szörnyűséges kiforgatása volt, a mód, melyekkel a tényleges földi tájakat különböző csalóka jelenetekként ábrázolta. Úgy is mondhatnám, hogy az üveg „elraktározza” ennek a vidéknek a képeit, de természetesen ez egy igen pontatlan meghatározás. Az az igazság, hogy a tükör minden képet két komponensből állít össze: egy valóságos négydimenziósból és a megfelelő földi táj negyedik dimenzióba vetített látszólagos képéből, ezért, amikor Robert helyet változtatott; mintha a saját szobám képét pillantottam volna meg telepatikus üzenetváltásaink alkalmával. Ekkor földi pozíciója csakugyan megfelelt a szobámnak, bár azok között a térbeli feltételek között, melyek minden érzékszervi kontaktust kiszűrtek az egyik irányban, testén keresztül a csapda háromdimenziós vetületét láthattam.

Elméletileg leírva, az üveg rabja pár pillanaton belül képes eljutni bolygónk bármely pontjára – bármelyik helyiségbe, mindenhova, amelyek valaha is visszaverődtek a tükör felszínén. Talán éppen ez okozta – ha a tükör nem elég sokáig volt egy adott helyre kifüggesztve –, hogy teljesen csalóka képet adott; a szárazföldi képen több-kevesebb alaktalan árnyék is megjelent. A határozott képeket látszólag határtalan, közömbös szürke folt foglalta körbe, melyről Robert semmi biztosat nem tudott, és amelyekbe túl távolra sohasem merészkedett, nehogy végleg elveszítse a menekülés reményét, nehogy örökre eltévedjen a valós és tükörvilág hasonlatosságai között.

A legkorábbi furcsaságok közül, melyekkel Robert szolgált, ott volt az a tény is, hogy nem ő az egyedüli foglya ennek a tükörvilágnak. Voltak mások is, valamennyien középkori ruhában – egy testes, középkorú úriember hímzett, bársony térdnadrágban, akinek folyékony angolságát skandináv akcentus jellemezte; egy valóban bájos kisleány eredeti szőke hajjal, mely itt sima sötétkékben tündökölt; két nyilvánvalóan néma néger férfi, akiknek barna bőre groteszk módon sápadt-fehér jelleget kapott; három fiatal férfi; egy fiatalasszony; egy egészen aprócska gyermek, szinte csecsemő; és egy szikár, már öregedő dán férfi. Ez utóbbinál rendkívül furcsa, már-már aggasztó látványt nyújtott az ábrázatán megjelentő valamifajta félig rosszindulatba hajló intellektualitás.

Az utoljára említett személy Axel Holm volt. Rövid szaténruhát viselt, alul kiszélesedő köpenyt, és olyan, dús, fürtös parókát viselt, amely valamikor kétszáz évvel korábban felelhetett meg a kor divatjának. Feltűnt, hogy a kis csoporton belül mekkora tisztelet övezi, mintha valamennyiük sorsáért ő lenne a felelős. Ő volt az, aki, mint az üvegkészítés művészetében és a mágiában egyaránt nagy jártasságot szerzett mester, egykor megalkotta ezt a furcsa dimenzionális börtönt, és amelybe visszavonult rabszolgáival, és azokkal, akik hívó szavára vagy csábítására vállalták az önkéntes száműzetést egy idegen világba, oly időtartamra, melyet a tükör kiállhat.

Holm a tizenhetedik század elején született, világraszóló megbecsülést és sikert ért el, mint üvegfúvó, –öntő és –csiszoló mester Koppenhágában. Az általa készített üvegmunkák, különösen a korabeli szalonokban megtalálható hatalmas tükrök, különösen nagy értékkel bírtak. De ugyanakkor az a merész elme, amelyik Európa legismertebb és legmegbecsültebb üvegművesévé vált, nem elégedett meg ennyivel, kíváncsisága és nagyravágyása túlmutatott a tisztán szakmai tudás szféráján. A környező világot tanulmányozva az emberi tudás és ismeretanyag határai izgatták. Valamilyen sötét utat keresett – és talált –, amellyel ezek a korlátok ledönthetők, végül bármely halandónál többet ért el. Valami, az örökkévalósághoz hasonlatos lét után vágyakozott, melyhez végül valamiféleképpen éppen a tükör nyújtott megoldást. A negyedik dimenzió rejtelmeinek mélyebb tanulmányozása messze korunk és Einstein munkássága előtt megkezdődött, és Holm, mint korának minden eljárását ismerő szakember, tisztában volt azzal, hogy a térnek e rejtett állapotába behatolva a test öregedése, elhasználódása megáll. Kutatásai kimutatták, hogy a visszatükröződés elvével kétségtelenül kialakítható egy fő kapu az általunk ismert három dimenzión túl; sőt még a véletlen is a kezére játszott; hozzájutott egy olyan aprócska, ám igazán ősi üvegcseréphez, azokkal a kriptikus rekvizitumokkal egyetemben, melyeket hite szerint hasznára tudott fordítani. Ha egyszer ebbe a tükörbe „belülre” transzportálhatná testét, érezte, hogy „élete” az érzékek és a tudat látszólag örök időkig tartható, feltéve, hogy a tükör is meg tud maradni korlátlan ideig törés vagy egyéb sérülés, elhasználódás, vakulás nélkül.

Holm készített egy pazar tükröt, féltőn vigyázta és nagy gondossággal kezelte; ebbe a furfangos módon öntött anyagba alakította ki a furcsa örvény-képződményt. Így jutott menedékhez és csapdához, majd elkezdte tervezni a belépés módját és a birtokbavétel feltételeit. Magával akarta vinni szolgáit és társait, és idővel, ahogy előrehaladt a kísérletek lebonyolításában, az üvegbe előreküldte két megbízható feketebőrű szolgáját, akiket a Nyugat-Indiákról hozott magával. Igen, pontosan úgy történt, ahogy azt korábban megsejtette, ez volt az első konkrét bizonyítéka annak az elméletnek, amit csak alkotó fantázia szülhet.

Kétségtelenül egy ember tudása által meg valósult, ami a mi világunkból hiányzik, a nagy álom, a bentiek természetes életfolyamata megáll, ám azonnal újraindul, amint megkísérelünk visszatérni ebbe a világba. De bármilyen szerencsétlen repedés a rideg anyagban vagy más baleset örökre elzárhatja a visszatérés útját mindazok elől, akik beléptek ebbe a rejtett világba. Az idő a bentieken nem hagyhat nyomot, és ételre-italra sincs szükségük.

Hogy ezt az önnönmagának kreált börtön minél komfortosabb legyen, Holm előre küldött bizonyos könyveket és egyéb írásokat, egy széket egy pazar íróasztalt, és pár egyéb kiegészítőt is. Tudta jól, hogy a kép, amelyet az üveg visszaver vagy abszorbeál, nem tapintható, egyszerűen álomként ölel körül. A história meghatározó fejezete volt, amikor 1687-ben Holm önmagán is kipróbálta módszerét; a győzelem és rémület vegyes érzelmeitől kísérve lépett át a kapun. Ha valami balul sül el, esetleg örökre elveszik a sötét és elképzelhetetlen multidimenziók között.

Az első ötven évben egyszerűen képtelen volt szolgáiból és követőiből álló kis csapatát gyarapítani, ám később sikerült azt a telepatikus módszert tökéletesíteni, mellyel az üvegbe zárhatja a külső világ aprócska szegmensét, és a tükör közelébe csalogathatja azokat a kíváncsi, telepatikusan érzékeny személyeket, olyan közelségbe, ahol már érvényesül a tükör furcsa szívóhatása. Robert is így esett csapdába, valamiféle vágy ébredt benne, hogy megnyomja azt a bizonyos pontot, azt az „ajtót”, mely a bentiek csalijaként szolgált. Ez a kapcsolat csak telepatikus úton létezett, a bentiek közül képtelen volt bárki is kitekinteni az emberek világába.

Valójában igen hitvány lét volt, amit Holm és csoportja az üveg belsejében élt. A tükör az utolsó száz évet egy fészer poros falára akasztva vészelte át – itt találtam rá –, így száz év után Robert volt az első, aki horogra akadt. Érkezése rendkívüli eseménynek számított, abból a külső világból hozott friss információt, melynek hírei a bezárt zöm számára közömbösnek, sőt érdektelennek kellett, hogy számítsanak. Robertre – fiatalsága dacára is – szinte megsemmisítő erővel hatott, mintegy arculcsapásként élte meg a tizenhetedik és tizennyolcadik század eleven embereivel való találkozást és társalgást.

A rabok létének halálos egyhangúsága csak tétova sejtelmeket engedett. Mint ahogy korábban már szóba került, mozgásterük csak olyan helyiségekre korlátozódott, amelyeknek képét a tükör hosszú évekig visszaverte; bár ezek közül számos helyszín homályossá vált, és idegenszerűvé fakult az üveg felszínét károsító trópusi klíma hatására. Bizonyos helységek azonban fényesek és pompázatosak voltak, így a csoport általában ezekben tartózkodott. De környezetükkel nem lehettek elégedettek; mivel a környező tárgyak valótlan és felfoghatatlan látványt nyújtottak, ezek a határozatlan víziók pedig gyakran hozták őket zavarba. Amikor a sötétség unalmas időszakai következtek, általános szokásukká vált, hogy emlékeik mélyére merültek vagy társalogtak. Mindebben furcsa még az is, hogy a szánalomra méltó csoport tagjainak személyisége nem változott, de nem is változhatott, mióta a környező téridő nem hatott rájuk.

A tükörbörtönben található élettelen tárgyak száma, a rabok ruházatát leszámítva, jelentéktelen volt, elsősorban Holm személyes tárgyaira és kellékeire korlátozódott. Mindenféle bútorzat nélkül pihentek, bár az alvásigény és a fáradtság eltűnésével megszűntek más, az alapvető életfunkciók fenntartásához szükséges igények is. Ezeken az élettelen tárgyakon sem fogott a kor, ahogy az élőkre sem hatott a múló idő. Az állati élet alsóbb formái pedig teljesen hiányoztak.

Robert legtöbb információja Herr Thiele-től származott, attól az úriembertől, aki skandináv akcentussal beszélte az angolt. Az előkelő dán hamar kivívta a csoport tiszteletét, és kimért lassú tempóban, tisztelettel beszélt. A többiek viszonozták jóindulatát és udvarias modorát; Holm maga is látszólag jószándékkal viseltetett iránta, sőt, idővel különböző praktikákba is beavatta, beleértve a csapda ajtajának elvét is.

A fiú később elmesélte, hogy soha nem volt megfelelően érzékeny a kommunikáció közöttünk, amikor Holm a közelben tartózkodott. Kétszer is megtörtént, hogy megpróbált kapcsolatba lépni velem, ám amikor feltűnt a közelben Holm; a kapcsolat azonnal megszakadt. Egyedül pedig képtelen voltam a tükör mögötti világba bepillantani. Robert látható képe, mely mind testét, mind ruházatát tartalmazta, olyan volt – mintha nehézkes hangját érzékelném képként és mintha önmagamat láttam volna ebben a képben viszont – tisztán telepatikus úton; és nem tartalmazott valódi interdimenzionális látványt sem. Mivel Robert telepatikus képességei Holm-éval azonos szinten lehettek, néhány erős képet küldhetett volna, függetlenül a másik személy közelségétől.

Természetesen a vizsgálódás ezen időszakában is kétségbeesetten próbálkoztam megtalálni a megfelelő módszert Robert kimenekítésére. A negyedik napon – Robert eltűnése óta már kilenc nap telt el – rájöttem a megoldásra. Minden körülményt mérlegelve az én nehézkesen szabályokba foglalt eljárásom nem volt igazán bonyolult; mégsem tudtam előre megmondani, hogyan is fog működni, s megmaradt az a rémületes lehetőség is, hogy valami előre nem látható dolog miatt végzetessé válik a kísérlet. Alapvetően az eljárást az a tény határozta meg, hogy a tükör anyagából – belülről – nem létezik kiút. Ha Holm és foglyai előtt belülről lezárult a menekülés lehetősége, akkor csak a kinti világból képzelhető el a szabadulás. A többi rab sorsa nem izgatott túlságosan, nem érdekelt, túléli-e más is, Axel Holm sorsa pedig abszolút érdektelen maradt számomra. Amit Roberttől hallottam, az minden volt, csak nem megnyugtató, és persze nem kívánhattam tőle, hogy a szobám falát díszítse, a lehető legrövidebb időn belül mentesítenem kell őt annak a másik világnak a gonosz hatalma alól. A telepatikus üzenetek felszabadító hatása nem hatott tisztán azokra, akik túl hosszú idő óta voltak az üveg foglyai.

Ezen túl, egy utolsó aprócska probléma még siker esetére is maradt – mégpedig az, hogy miként csöppenhet vissza Robert az iskola megszokott életébe anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene. Kudarc esetén, és ezért volt tanácsos tanúk nélkül végrehajtani a kísérletet – nem kell erről beszélni, én pedig nem mondhatom el akkor sem a tényeket, ha sikerrel járunk. Annak ellenére, hogy a valóság még mindig csak egy őrült érzékcsalódásnak tűnt, bármikor képes voltam elmémet a jelenből a már bemutatott merev álomképek közé kényszeríteni.

Amikor ezeket a problémákat a lehetséges mélységig végigelemeztem, szereztem egy megfelelő méretű nagyítóüveget az iskolai szertárból és végigvizsgáltam az örvénymag minden egyes négyzetmilliméterét, hogy meghatározzam és körbejelöljem a régi tükör és a Holm által beleöntött különleges tulajdonságokkal bíró üveg határvonalát. Még a nagyító segítségével sem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani, hol húzódik a régi tükör és a dán mágus üvegének határvonala, de egy hosszadalmas vizsgálatot követően sikerült puha kék ceruzával körbejelölnöm az idegen üvegdarabka ovális kerületét. Ezt követően Stamford-ba utaztam, ahol egy különleges üvegvágó szerszámot szereztem be, mert fő elképzelésem az volt, hogy először eltávolítom az ősi, mágikus erővel rendelkező tükörből az utólag beöntött darabot, majd a további műveletekre ezután kerítek sort.

Következő lépésem az volt, hogy kiszámítsam a döntő kísérlet legmegfelelőbb időpontját. Végül is hajnali fél háromban határoztam meg az időpontot – egy részt, mert ekkor nem zavarhatja meg senki a kísérletet, másrész pedig, mert éppen „ellentétes” a délután kettő-harminccal, azzal az időponttal, amikor Robert nagy valószínűséggel behatolt a tükörbe. Hogy így „ellentétesen” szabad, vagy nem szabad, talán nem is fontos, de abban legalább bizonyos voltam, hogy a kiválasztott óra épp olyan jó, mint akármi más – sőt talán ez lesz a legmegfelelőbb.

Végül is az eltűnést követő tizenegyedik napon, kora reggelre időzítettem ezt a munkát, leeresztettem a nappaliban az összes redőnyt és a bejárati ajtót is bezártam. Amikor mindennel elkészültem, nagy óvatossággal láttam munkának. Lélegzetvisszafojtva, sebészi aprólékossággal vezettem az előre kijelölt elliptikus vonalat, míg körbe nem metszettem az örvény-darabkát acélkerekes szerszámommal. A fél hüvelyk vastag ősrégi üveg, határozottan megrepedt az erős, egyenletes nyomás alatt; majd még egyszer, másodszorra is körbevezettem acélkereket – az előzőnél mélyebben – az üvegbe.

Ezután rendkívüli óvatossággal emeltem le a nehéz tükröt kampójáról, képével befelé a falnak támasztottam; és felfeszítettem a tükör hátát borító vékony deszkalapokat. Hasonló óvatossággal, finom metszésekkel vezettem körbe a bejelölt terület körül az üvegvágó keményfa-nyelét.

Már a legelső metszésre kifordult az örvényt tartalmazó rész az üvegből, és lepottyant Bokhara-szőnyegemre. Nem tudtam, mi történhetett ezután, de valamit felszabadíthattam, egy mély akaratlan sóhaj szakadt fel belőlem. Abban a pillanatban térdre zuhantam, s arcom egymagasságba került az üvegbe újonnan hasított nyílással; majd ahogy levegő után kapkodtam orromat jellegzetes áporodott bűz csapta meg – egy szag, amelyhez hasonlóval még sohasem találkoztam. Majd szemeim előtt összefutott a kép, fakószürkévé olvadtak a tárgyak és éreztem, ahogy egy láthatatlan hatalom úrrá lesz testemen, izmaimból elszáll az erő és tudtam, hogy pillanatokon belül összecsuklom.

Arra még emlékszem, hogy hiába próbáltam megkapaszkodni a legközelebbi ablak sötétítőfüggönyébe, éreztem, ahogy végigreped a varrás. Lassan a padlóra csusszantam, majd a feledés sötétje borult rám.

Mikor öntudatom visszanyertem, ott feküdtem hanyatt, azon a bizonyos Bokhara-szőnyegen, lábaim égnek meredtek. A szoba levegőjét átjárta az a tömény, ismeretlen eredetű áporodott, büdös szag, és amint szemeim előtt összefüggő, értékelhető képek kezdtek összeállni, azt láttam, hogy Robert Grandison áll előttem. Ő volt az, hús-vér valójában, természetes, pirospozsgás arcszínnel, és ő volt, aki lábaimat megemelte, hogy agyam vérellátását biztosíthassa, pontosan úgy, ahogy az ájultak ellátását az elsősegélynyújtó tanfolyamon oktatják. A fojtogató szagtól egy ideig megszólalni is képtelen voltam, ám hamar úrrá lettem ezen a problémán is. Úgy éreztem képes vagyok beszélni és mozogni is egyszerre.

Kezem felemeltem és erőtlenül Robert felé intettem.

– Rendben van, öregem, – morogtam, – engedd, hogy megpróbáljak magamtól lábra állni. Ezer köszönet. Minden rendben van – azt gondolom – az egészet az a szag okozta, amit belélegeztem. Nyissad ki a legtávolabbi ablakot, kérlek – az alját húzd fel. Úgy, jó lesz – köszönöm. Nem – a redőnyt hagyd így leengedve.

A lábaimmal küszködtem, vérkeringésem csak lassanként állt helyre, míg végül az egyik karosszék támlájába kapaszkodva felegyenesedtem. Még „pityókás” voltam, de az ablakon beáramló friss, csípősen hűvös levegő gyorsan kijózanított. Leültem a karosszékbe és azt figyeltem, ahogy Robert felém közeledik.

– Először is – sietetve kezdtem mondókámat, – mesélj, Robert – a többiekkel – Holmmal mi történt? Mi történt velük, amikor – kinyitottam a kijáratot?

Robert a szobán keresztül félúton megállt és szinte ünnepélyesen nézett rám.

– Láttam őket eltűnni – a nemlétbe – Mr. Canevin, – mondta komolyan – és velük együtt – mindent. Nincs már ott semmiféle „belül”, uram – hála Istennek, és önnek, uram!

És az ifjú Robert végre megkönnyebbülhetett, tizenegy szörnyű nap kitartó erőfeszítései, folyamatos idegi és fizikai terhelése után úgy omlott össze hirtelen, mint egy aprócska gyermek és hisztérikus, hangos, fullasztó zokogásban tört ki.

Felsegítettem és óvatosan az asztalhoz ültettem, és egy puha takarót terítettem rá. Ott ült az asztalnál, az asztallapra könyökölt, kezével támasztotta a homlokát.

– Nyugodj meg, öreg cimbora, – próbáltam csillapítani.

Ám amilyen hirtelen tört ki, olyan gyorsan meg is szűnt a fiú sírógörcse, Robert megnyugodott, s közben csendes, halk szavakkal ecsetelni kezdtem további terveimet, melyek segítségével visszazökkenhet megszokott iskolai életébe. A kívülállókkal szemben szükségesnek láttam elhallgatni mind a különleges helyzetet, mind a hihetetlen igazságot és helyette egy elfogadható magyarázatot adni; míg végül a fiú türelmetlenül felült, mesélve szabadulása részleteit és figyelni az általam kigondolt instrukciókra. Robert, úgy tűnik, a hálószobám „számított terület”-én belül tartózkodott, amikor megnyitottam a visszautat, és abban a valóságos szobában bukkant fel, ahol ebben az időben „kívül” tartózkodott. Egyszer csak azt hallotta, hogy valami leborul a nappaliban, sietett hát megnézni, mi is történt, így talált rám, ott feküdtem a szőnyegen eszméletlenül.

Szükséges még röviden említést tennem arról is, hogyan csempésztem ki az ablakon Robert barátomat: egy régi kalapomat és szvetteremet húztam rá, s zajtalanul induló kocsimmal vittem lefelé az úton, óvatosan vezetve egy hiteles mesét rögtönöztem, majd visszatérve felébresztettem Browne-t hogy elújságoljam neki a nagy hírt: Robert megkerült. Úgy magyaráztam, Robert eltűnése délutánján egyedül sétált, két fiatalember pedig felvette a kocsijába, ám tréfából leghatározottabb tiltakozása ellenére sem tették ki Stamfordnál, hanem továbbhajtottak vele kifelé a városból. Egy piros lámpánál kiugrott a kocsiból, hogy megpróbáljon a visszafelé útra stoppolni, de amikor a lámpa zöldre váltott egy gépkocsi alá került – tíz nappal később tért magához azoknak az embereknek a Greenwich-i otthonában, akik elgázolták. Hozzátettem még, hogy mivel iskolaszünet volt, amikor az iskolába telefonált, és egyedül engem tudott értesíteni balesetéről, így hát én siettem érte autómban anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna.

Browne, aki telefonon azonnal értesítette Robert szüleit, minden további nélkül elfogadta az általam előadott történetet, és később sem kérdezett semmi kényeset. Úgy oldottuk meg a dolgot, hogy Robert ágyban maradhasson tökéletes felépüléséig, hogy Mrs. Browne vállalta; vigyáz rá, korábban ápolónőként dolgozott. Mivel a karácsonyi szünidőből még maradt elegendő időnk, így Robert töredékes álom-történetében sikerült kitölteni bizonyos hézagokat is.

Néha-néha már mindketten szinte kétségbevontuk a valóságot; azon csodálkozva vajon nem lettünk-e mindketten valami szörnyű csalás áldozatai, melyet a fénylő tükör hipnotikus hatása keltett, és vajon nem az autóstop és a baleset meséje volt-e végül is a színtiszta valóság. De mi más is térhetne vissza néhány szörnyű és gyakran visszatérő emlékkép kíséretében; nekem, Robert álomalakja, vastag, tompa hangja és megcserélődött színei; neki, a régmúlt embereinek és halott képeknek fantasztikus illúziója, melyhez ő volt a tanú. És ott volt még annak a kárhozó, poros szag emléke... Tudtuk, hogy így történt: egy pillanat alatt köddé váltak, akik egy évszázada, s még korábban léptek be ebbe az idegen dimenzióba.

Ráadásul, legalább két szálon sikerült nyomot fognom; a kutatásaim eredménnyel jártak a régi dán évkönyvekben, ahol több helyen is utalást találtam egy bizonyos Axel Holm nevű varázslóra vonatkozóan. Valódi személyt kerestem, s a folklórban, valamint írott dokumentumokban is ráleltem; és sűrű könyvtárlátogatással, valamint különböző dán tudósok értekezései folytán még jobban fény derült a gonosz mivoltára. Csak annyit szükséges előadnom, hogy a koppenhágai születésű üvegfúvót – 1612-ben született – ördögimádatáról ismerték, és üldözték eltűnéséig, majd mintegy kétszáz éve ténykedéséről rejtelmes sőt félelmetes vita alakult ki. Egyfajta kíváncsi vágyat lobbantott lángra; a tudás vágyát, mely minden dolog megismerésére, sőt az emberiség korlátainak legyőzésére irányult, a vágyat, mely rejtett és tiltott régiók mélyen megbúvó titkaiba kíván leásni, a vágyat, mely bennünk él gyermekkorunk óta.

Azt tartották róla, hogy a boszorkánykultusz egyik rettegett csoportjához csatlakozott, és rövid idő alatt az ősi skandináv mítosz terjedelmes tanainak – Lokival, a Viszálykováccsal és Fenrirrel, az átkozott Óriásfarkassal egyetemben – nagy hírű ismerőjévé vált. Idegen érdekek és célok vezérelték, melyeket csak kevesen ismerhettek, de közülük is elismerték néhányan e célok tűrhetetlen gonoszságát. Ezt igazolja az a tény is, hogy két néger segítője, eredetileg a dán Nyugat-Indiákról származó szolgái, majd nem sokkal érkezésük után megnémultak. Szintén erre utalhat az is, hogy mi módon és milyen gyorsasággal tűntek el végleg az akkori emberek látóköréből.

Ekkortájt gyökerezhetett meg elméjében a halhatatlanság üvegével elérhető végtelen élet titkos gondolata. Ahogy ahhoz az elképzelhetetlen régmúltból származó megbűvölt tükördarabkához hozzájutott; a rossz nyelvek azt pletykálták, hogy állítólag egy másik mágustól csente, aki mindössze azzal bízta meg, hogy a tükör megfakult fényét varázsolja újjá.

Ez a tükör – a néphit és a szájhagyomány szerint éppolyan értékes ereklyének számított, mint a jólismert Minerva Aegis-e vagy Thor Kalapácsa – egy aprócska ovális tárgy volt, melyet „Loki Üvege” néven ismertek. Valamiféle olvasztható ásványból csiszolták és olyan varázslatos tulajdonságokkal bírt, mint például a közeli jövő eseményeinek bemutatása, vagy a másik hasznos képesség, mely segítségével az üvegdarabka birtokosa ellenségei után kémkedhet. Ezek az üvegmélyben rejtező tulajdonságok csak egy tapasztalt mágus kezében bírhatnak értékkel, ezt még a városiak sem vonhatják kétségbe. Egyes nagytudású személyek pedig a rendkívüli fontosságú üveg legendáját Holm már úton-útfélen emlegetett kísérletének kapcsolták. A varázsló 1687-ben eltűnt, javait elkótyavetyélték és széthordták a világban, közülük mindössze a fantasztikus legenda felhője maradt és gomolygott tovább. Mindent összegezve, utólag felszabadultan nevethetünk a történeten a nem is olyan rendkívüli megoldás birtokában. Felidéztem az álom-üzeneteket és Robert Grandison valamennyi hívását; a zavaró talányok megoldására alkotott valamennyi elképzelésem igazolódott.

De miképp korábban már utaltam a dologra, van még a bizonyítékoknak egy eléggé egyértelmű másik vonala is – bár egészen más jellegű – értelmezésem szerint. Két nappal szabadulása után – bár Robert sokat erősödött és kiállása is javult –, miközben tüzelőt rakott a kandallóba, suta mozdulataira figyeltem fel, majd hirtelen ötlettől vezérelve cselekedtem. A dolgozóasztalomhoz hívtam, és arra kértem, vegye fel az asztalról a tintatartót – szinte meg sem lepődtem azon, hogy születése óta jobbkezes létére önkéntelenül is bal kézzel nyúlt. Anélkül, hogy megriasztottam volna, arra kértem, gombolja ki a kabátját és engedje, hogy meghallgassam a szívverését. Fülemet a mellkasához szorítottam – hetek teltek el, amikor bevallottam neki –, hogy a szívét a jobb oldalán érzem dobogni.

Jobbkezesként lett az üveg foglya, és valamennyi szerve normál pozícióban volt. Balkezessé vált és szervei ellentétesen helyezkednek el, kétségtelenül élete végéig ebben az állapotban fog maradni. Bizonyított tehát, hogy a dimenzionális átmenet nem volt illúzió – szervezetének fizikai értelemben vett cseréje tapintható és félreérthetetlen volt. Az üveg természetes kijáratán történő távozás talán visszafordította volna Robert szervezetét eredeti felépítésébe – úgy ahogy felbukkanásakor testének és ruházatának színe is visszaalakult. A kierőszakolt természetű menekülés, bár valami fonák helyzetet teremtett a méretek terén; azért Robert szempontjából kétségtelenül kedvezőbben alakult, és természetesen jobban titkolható, mintha a színkromatikus hullám-frekvenciák maradtak volna meg az üvegbörtönön belüli állapotban.

Nem pusztán kinyitottam Holm csapdáját; hanem el is pusztítottam ezt; és Robert menekülése során a megsemmisülés minden stádiumát néhány „megfordult” tárgy elpusztulása jelezte. Jellemző még az is, hogy Robert menekülésekor az érzett fájdalmak nem voltak összehasonlíthatóak a belépéskor tapasztaltakkal. A pusztulás még gyorsabban történt, a fiú szörnyű színeire gondolva megborzongtam, ez ösztönző erővel szolgált végig a tizenegy nap folyamán. Mindezt azzal egészíthetem ki, hogy Robert sikeres megmenekülése után megvizsgáltam azt a gyűrött, eldobott ruhát, amit a tükörcsapdában viselt, és azt találtam amit vártam; teljesen megfordultak a zsebek, a gombok, és minden más megfelelő részlet.

Az időfakította és immár ártalmatlan tükörből kivágva, Loki Üvege pillanatnyilag levélnehezékként feküdt egy papírkötegen az íróasztalomon itt St. Thomas-ban, az egykori Dán Nyugat-Indiák – most az amerikai Virgin-szigetek – legnagyobb városában. A régi Szendvics-üveg különböző gyűjtői tévesen azt hihették volna róla, hogy korai amerikai munka – ám az én titkom marad, hogy papírnehezékem finom antik darab és több mint ősidők mesterműve. És e tárgyakkal szemben támasztott rajongásomból a közelmúlt eseményei sem ábrándítottak ki.

Vitális Imre fordítása