Lepke, A

Eredeti cím: Moth, The

0 477

Szerző: Herbert George Wells • Év: 1895

Bizonyára hallottak már Hapleyről – nem az ifjabbik W. T. Hapleyről, hanem a híres Hapleyről, a Hapley-féle Periplaneta felfedezőjéről, a rovartantudósról.

S ha igen, biztosan értesültek a Hapley és Pawkins professzor között dúló szörnyű viszályról, bár bizonyos következményei talán újdonságként hatnak. Azok részére, akik az ügyről mégsem hallottak, szükséges egy-két szó magyarázat, amelyet a tunyább olvasó pár pillantás után átlapozhat, ha nemtörődömsége netán erre tenné hajlamossá.

Hihetetlen, mennyire általános a tájékozatlanság még olyan igazán fontos dolgokban is, mint ez a Hapley-Pawkins viszály. Itt van például az a korszakos jelentőségű polémia, amely megrázkódtatta a Geológiai Társaságot, és amely őszinte meggyőződésem szerint majdnem teljesen ismeretlen maradt ezen testület tagságán kívül eső körökben. Magam hallottam még általános műveltségű emberektől is, hogy úgy emlegették ezeken az üléseken végbemenő nagy jeleneteket, mint holmi egyházközségi tanácsülési perpatvart. És mégis, az angol és skót geológusok közötti gyűlölködés immár fél század óta tart, sőt „számos mély nyomot hagyott a tudomány épületén”. Ez a Hapley-Pawkins ügy pedig, jóllehet személyesebb természetű, ugyanolyan mély, ha ugyan nem mélyebb szenvedélyeket kavart fel. A hétköznapi embernek fogalma sincs arról a buzgalomról, amely egy tudományos kutatót lelkesít, sem az ellentmondás szenvedélyéről, amelyet benne felkelthetünk. Ez az odium theologicum, új megjelenési formában. Akadnak emberek például, akik Sir Ray Lankestert szívesen elégetnék Smithfieldben azért, ahogyan a puhatestűeket az Enciklopédiában tárgyalta. A lábasfejűek rendjének az a fantasztikus kibővítése, hogy magába zárhassa a tengeri pillangósokat... De elkanyarodtam Hapleytől és Pawkinstól.

Sok-sok évvel ezelőtt kezdődött a mikrolepidopterák (akármicsodák is ezek) revíziójával, amelynek során Pawkins kiirtott egy Hapley által felfedezett új fajt. Hapley, aki mindig is veszekedős természetű volt, Pawkins egész osztályozásának éles visszautasításával válaszolt. Viszonválaszában Pawkins úgy állította be a helyzetet, hogy Hapley mikroszkópja éppolyan tökéletlen, mint megfigyelőképessége, és „felelőtlen, minden lében kanál”-nak nevezte – Hapley ez időben még nem volt professzor. Hapley replikájában „kétbalkezes gyűjtőkről” beszélt, és Pawkins revíziós munkáját, mintegy véletlenségből, a „hozzá nem értés csodájának” minősítette. Késhegyig menő harc volt. Mindazonáltal az olvasót alig érdekelheti e két nagy ember viszálykodásának részletes taglalása, sem az, hogy miként szélesedett a közöttük levő szakadék, amíg a mikrolepidoptera-ügy után a rovartan minden nyitott kérdésében hadilábon nem álltak egymással. Emlékezetre méltó helyzetek adódtak. Időnként a Királyi Rovartani Társaság ülései kísértetiesen hasonlítottak a képviselőházéra. Mindent egybevetve úgy vélem, hogy kettőjük közül Pawkins járt közelebb az igazsághoz. De Hapley jártas volt az ékesszólásban, tudós emberekben ritkán található érzéke volt a gúnyolódáshoz, roppant energiával volt megáldva, és csodálatos sérelemérzéket tanúsított a kiirtott rovarfaj kérdésében. Ezzel szemben Pawkins nehézkes fellépésű, unalmas beszédű ember volt, aki alakra nézve erősen emlékeztetett egy vizeshordóra; túl aprólékos volt a bizonyítékok elbírálásánál; továbbá némelyek azzal gyanúsították, hogy múzeumi kinevezésekkel üzérkedik. Ezek után a fiatalság Hapley körül csoportosult, és neki tapsolt. Kezdetétől fogva dühödt és hosszú küzdelem volt, amely végül könyörtelen antagonizmussá fajult. A szerencse forgandósága: ahogy a mérleg hol az egyik, hol a másik fél javára billent; ahogy Pawkins valami sikere Hapleyt gyötörte, vagy Hapley szárnyalta túl Pawkinst – mindez inkább a rovartan történetére, mint erre az elbeszélésre tartozik.

1891-ben történt, hogy Pawkins, akinek egészsége egy idő óta romlott, tanulmányt tett közzé a halálfejes lepke „középső csíralemezéről”. Hogy mi lehet a halálfejes lepke középső csíralemeze, e történet szempontjából teljesen lényegtelen. Tény az, hogy a tanulmány jóval Pawkins megszokott színvonala alatt volt, és ez kapóra jött Hapleynek, aki évek óta erre az alkalomra várt. Bizonyára éjjel-nappal dolgozott, hogy előnyét minél jobban kihasználja.

Egy mélyreható kritikai tanulmányban Pawkinst foszlányokká tépte – az ember szinte maga elé képzeli zilált fekete haját, furcsán villogó sötét tekintetét, amint nekitámad ellenfelének. Pawkins egy felszólalás keretében színtelen, akadozó választ adott, amelyet kínos szünetek szakítottak meg, de amelyből kihangzott a gyűlölködés. Semmi kétség nem volt afelől, hogy sérteni akarta Hapleyt, de nem volt hozzá ereje. Hallgatói közül azonban – én magam ezen az ülésen nem vettem részt – kevesen fogták fel, hogy emberük milyen beteg.

Hapley legyűrte ellenfelét, és most meg akarta adni a kegyelemdöfést. A lepkék fejlődése általában c. legközelebbi tanulmányában brutális támadást intézett Pawkins ellen. A tanulmány, amely igen sok munkáról tanúskodott, élesen polemikus hangú volt, bár egy szerkesztőségi megjegyzés bizonysága szerint, közzététele előtt még enyhítették is. Mindez Pawkinst nyilván teljesen megszégyenítette, és tekintélyét aláásta. Kibúvót nem hagyott. Érvelése gyilkos erejű volt, hangja teljességgel fölényes. Borzasztó dolog ez egy ember életpályájának alkonyán.

A rovartudós körök lélegzet-visszafojtva vártak Pawkins viszonválaszára. Biztosan válaszol, mert Pawkinsnak mindig helyén volt a szíve. De a válasz mindenkit meglepett, mert Pawkins viszonválasza abból állt, hogy influenzát kapott, amely tüdőgyulladásba ment át, és belehalt.

A válasz talán a leghatásosabb volt, amit az adott körülmények között csak adhatott, és a közhangulatot nagyrészt Hapley ellen fordította. Ugyanazok, akik a két gladiátort a legvidámabban biztatták, az esemény hatására más világításban látták a dolgokat. Alig lehetett kétséges, hogy a vereség okozta izgalom hozzájárult Pawkins halálához. Még a tudományos polemizálásnak is van határa – hangoztatták a megfontoltabb elemek. Pedig a következő lehengerlő támadás már nyomdában volt, és a temetés előtti napon jelent meg. Nem hiszem, hogy Hapley megerőltette magát, hogy leállítsa. Sokan emlékeztek még, Hapley milyen szívóssággal üldözte vetélytársát, de elfeledték a vetélytárs fogyatékosságait. A maró szatíra nem a legillendőbb gyászbeszéd. Az esetről a napilapok is írtak. Ezért gondoltam, hogy jóformán mindenki hallott Hapleyről és erről a polémiáról. De, amint már említettem is, a tudomány munkásai szinte elzárva élnek saját világukban, úgy lehet a fele azoknak, akik évről évre végigmennek a Piccadillyn, az Akadémiába, nem tudná megmondani, hol székelnek a tudós társaságok. Sőt talán sokan azt hiszik, hogy a tudományos kutatás afféle boldog családi kalitka, amelyben mindenféle ember békében megfér a többiekkel.

Szíve mélyén Hapley nem tudta megbocsátani Pawkinsnak, hogy meghalt. Először is hitvány trükk volt a részéről, amiért elmenekült a teljes lehengerlés elől, amire Hapley oly buzgón készült, másodszor pedig Hapley elméjében különös törést okozott. Húsz esztendőn át keményen dolgozott, néha késő éjszakáig, és hetenként hét napot, mikroszkóppal, szikével, lepkehálóval és tollal – és mindezt jóformán teljesen Pawkinsszal kapcsolatban. Európai hírneve ennek a mély ellenszenvnek mintegy véletlen következménye volt csupán. Ebben az utolsó vitában fokozatosan jutott el a drámai végkifejletig. Az elpusztította ugyan Pawkinst, de Hapley életét is úgyszólván felborította, s orvosa azt tanácsolta neki, hogy egy időre hagyja abba a munkát, és pihenjen. Így hát Hapley lement egy csöndes kenti faluba, ahol éjjel-nappal Pawkinsra meg azokra a jó dolgokra gondolt, amiket most már lehetetlen volt róla elmondania.

Végül Hapley kezdte belátni, milyen irányban halad ez az elfogultság. Elhatározta, hogy szembeszáll vele, és nekiállt regényt olvasni. De nem tudta figyelmét Pawkinsról elterelni, amint sápadt arccal utolsó beszédét mondja – amelynek minden mondata remek támadási felület az ő számára. Detektívregényekre adta magát, de rájött, hogy az ilyesmi nem tudja lekötni. Olvasta Stevenson „Szigetéji mulatságai”-t, amíg csak „oksági érzékét” a Palack Szelleme elviselhetetlenül meg nem botránkoztatta. Azután Kiplinghez fordult, és rájött, hogy ő „semmit sem bizonyít”, s azonfelül tiszteletlen és közönséges. Ezeknek a tudományos embereknek is megvannak a maguk korlátai. Később szerencsétlenségére megpróbálta Besant Belső ház-át, de figyelmét már az első fejezet a tudós társaságok, valamint Pawkins felé fordította.

Hapley ezek után a sakkra tért át, s ezt némileg megnyugtatónak találta. A lépéseket, a kezdő cseleket és a gyakoribb végjátéki helyzeteket gyorsan elsajátította, úgyhogy a lelkészt mind többször megverte. Csakhogy az ellenfél királyának hengeres körvonalai Pawkinshoz kezdtek hasonlítani, amint az feláll, és a sakk-matt ellen hasztalan kapkod levegő után, s Hapley elhatározta, hogy abbahagyja a sakkozást is.

Egy új tudományág művelése végül is talán jobb kikapcsolódás lenne. A legjobb pihenés a változatosság. Hapley úgy döntött, hogy a kovamoszatokra veti magát, és egyik kisebb mikroszkópját, valamint a Halibut-féle monográfiát maga után küldette Londonból. Azt gondolta, ha talán sikerülne Halibuttal kiadós vitába keverednie, újrakezdhetné az életét, és elfelejtené Pawkinst. A maga megszokott, energikus tempójában rövidesen munkába is merült, hogy az út menti tócsák ezen mikroszkopikus honosait tanulmányozza.

A kovamoszatok harmadik napján történt, hogy Hapley a helyi fauna újszerű gyarapodását vette észre. Későig dolgozott a mikroszkópján, és szobájában az egyetlen fényforrást egy különleges alakú, zöld ernyős, fényesen ragyogó kis lámpa alkotta. Mint minden tapasztalt mikroszkópos, ő is nyitva tartotta mindkét szemét. Ez az egyetlen mód a túlságos kifáradás elkerülésére. Fél szemével a műszert kémlelte, és világosan, tisztán kivehetően lebegett előtte a mikroszkóp kör alakú mezője, amelyen keresztül egy barna kovamoszat haladt lassú mozgással. A másik szemével Hapley mintegy nézés nélkül látott. A műszer rézkerete, az asztalterítő megvilágított foltja, egy ív levélpapír, a lámpa talpazata, és mögötte terjengő sötét szoba csak homályosan hatolt tudatába.

Figyelme hirtelen egyik szeméről a másikra terelődött. Az asztalterítő olyan anyagból készült, amit a boltosok kárpitszövetnek neveznek, és igen élénk színezésű volt; szürkés alapon arany rajzolat, s szórványosan bíbor és halványkék. Egy ponton a mintázat mintha elmozdult volna, és ott a színek vibráló mozgásba kezdtek.

Egyszerre csak Hapley visszakapta a fejét, és mindkét szemével bámult. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

Egy nagy lepke volt ott, pillangó módjára kiterjesztett szárnyakkal.

Különös, hogy egyáltalán a szobában van, mikor az ablak csukva van. Különös, hogy nem keltette fel figyelmét, amikor mostani helyére szállt. Különös, hogy színezése így összeillik az asztalterítőével. Még sokkal különösebb, hogy előtte, a nagy entomológus Hapley előtt a lepke teljesen ismeretlen. Semmi érzékcsalódás. A lepke lassan mászott a lámpa talapzata felé.

– Jóságos ég, egy új faj! Méghozzá Angliában! – kiáltott fel Hapley bámulva.

Hirtelen Pawkinsra gondolt. Semmi sem dühítette volna fel Pawkinst jobban... És Pawkins halott!

Valami a rovar feje és törzse körül meglepően emlékeztetett Pawkinsra, éppúgy, mint a sakk király.

– Az ördög vigye el Pawkinst – mondta Hapley –, ezt meg kell fognom. – Körülnézett valami lepkefogó alkalmatosság után, és lassan felemelkedett székéből. Hirtelen a rovar is felszállt, hozzáütődött a lámpaernyő pereméhez – Hapley hallotta a koppanást –, és elenyészett az árnyékban.

Hapley gyors mozdulattal lekapta a lámpaernyőt, úgyhogy az egész szoba megvilágosodott. A valami eltűnt, de gyakorlott szeme mindjárt felfedezte az ajtó mellett, a tapétán. A lámpaernyőt fogáshoz készen tartva, elindult a lepke felé. Mielőtt azonban kéztávolságra ért volna, a lepke felszállt, és körbe-körbe repkedett a szobában. Fajtájának szokása szerint hirtelen felrebbenve és keringve repült, majd itt tűnt el, majd ott tűnt elő. Egyszer Hapley rácsapott, de elvétette. Majd ismét.

Harmadszorra eltalálta a mikroszkópot. A műszer megbillent, megütötte és felborította a lámpát, majd nagy zajjal a padlóra esett. A lámpa fordult egyet az asztalon, és nagy szerencsére kialudt. Hapley sötétségben maradt. Megrezzenve érezte, amint a különös lepke az arcához csapódik.

Tébolyító volt. Ha kinyitja a szobaajtót, az a valami elmenekül. A sötétben tisztán látta, amint Pawkins kineveti. Pawkins mindig is ilyen zsírosan nevetett. Hapley dühödten káromkodott és toporzékolt.

Az ajtón félénken kopogtak. Azután kinyílt talán egy lábnyira és igen lassan. Egy rózsaszín gyertya lángja mögül a szobaasszony riadt arca tűnt elő; ősz haját hálófőkötő fedte, és bíborvörös köntöst viselt.

– Mi volt ez a szörnyű csörömpölés? – kérdezte. – Történt...? – A furcsa lepke ott repdesett az ajtónyílásban.

– Csukja be azt az ajtót! – kiáltotta Hapley, és hirtelen hozzáugrott.

Az ajtó gyorsan becsapódott. Hapley magára maradt a sötétben. A beállott csendben hallotta, amint a szobaasszony gyorsan fut fel a lépcsőn, bezárja az ajtaját, valami nehéz tárgyat vonszol át a szobán, és azt az ajtónak támasztja.

Hapley előtt nyilvánvalóvá vált, hogy viselkedése és megjelenése különös, sőt ijesztő volt. Vigye el az ördög a lepkét! Meg Pawkinst is! De azért kár lenne a lepkét most elveszíteni. Tapogatózva eljutott a hallba, és megtalálta a gyufát, miután kalapját nagy zajjal a földre sodorta. A meggyújtott gyertya fényénél visszatért a nappali szobába. Semmiféle lepke nem volt látható. Mégis, egy pillanatig úgy érezte, mintha az a valami ott szállongott volna a feje körül. Hapley nagy hirtelen elhatározta, hogy feledi a lepkét, és lefekszik. De fel volt zaklatva. Egész éjjel nyugtalanul aludt, és a lepkéről, Pawkinsról, meg a szobaasszonyáról álmodott. Kétszer is felkászálódott, hogy hideg vízzel locsolgassa a fejét.

Azzal teljesen tisztában volt, hogy a szobaasszonya semmiképpen sem tudná mire vélni a különös lepke ügyét, főleg, hogy nem sikerült megfognia. Senki más, csak egy entomológus érthetné meg őt. A szobaasszony nyilvánvalóan megrémült a viselkedésétől, és Hapley sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan magyarázza ki magát. Elhatározta tehát, hogy nem szól semmit a történtekről. Reggeli után meglátta az asszonyt a kertben, és úgy gondolta, utánamegy, beszél vele, hogy megnyugtassa. Beszélgetett vele a babról meg a krumpliról, méhekről, hernyókról és a gyümölcs áráról. Az asszony szokásos modorában válaszolgatott, de kissé gyanakodva nézett rá, és úgy járkált vele, hogy mindig egy virágágy vagy egy sor bab, vagy valami hasonló legyen kettőjük között. Kis idő múltán a helyzet kezdte ingerelni Hapleyt, és hogy bosszúságát palástolja, bement a házba, majd nemsokára elment sétálni.

A lepke vagy pillangó, amely különös módon, mintha Pawkins egyéniségének bélyegét viselte volna magán, hozzá-hozzászegődött séta közben, bár Hapley minden tőle telhetőt elkövetett, hogy figyelmét elterelje róla. Egy ízben egész tisztán látta, lelapult szárnyakkal, a régi kőfalon, amely a park nyugati peremén húzódik, de hozzálépve rájött, hogy az csak két folt szürke és sárga zuzmó.

„Ez – mondta Hapley magában – fordított mimikri. Ahelyett, hogy egy pillangó kőnek látszana, itt van egy kő, amelyik pillangóhoz hasonlít.”

Egyszer valami lebegett és röpködött a feje körül, de akaraterejének megfeszítésével ezt a benyomást elhessegette magától.

Délután Hapley meglátogatta a lelkészt, és teológiai kérdéseken vitatkoztak. Egy vadrózsával befutott kis lugasban ültek, és a vita hevében buzgón dohányoztak.

– Nézze csak azt a lepkét – szólt Hapley váratlanul, az asztal szélére mutatva.

– Hol? – kérdezte a lelkész.

– Nem lát egy lepkét ott az asztal szélén?

– Nem én – mondta a lelkész.

Hapley elképedt. Levegő után kapkodott. A lelkész bámulva nézett rá. Nyilvánvaló, hogy ő sem látott semmit.

– A hit szeme sem élesebb, mint a tudományé – mondta Hapley zavartan.

– Nem értem, mire gondol – válaszolta a plébános abban a hiszemben, hogy Hapley előző vitájukra gondol.

Éjjel felfedezte, hogy a lepke a takaróján mászik. Hapley az ágya szélén üldögélt ingujjban, és önmagával vitázott. Vajon csak puszta érzékcsalódás? Tudta, hogy már nem ura önmagának, de küzdött a józan észért ugyanazzal a csendes határozottsággal, amelyet azelőtt Pawkins iránt tanúsított. A beidegződés olyan makacs volt, hogy Hapley úgy érezte, mintha még mindig Pawkinsszal hadakozna. Járatos volt a pszichológiában, és tudta, hogy az effajta vizuális képzelgés szellemi túlerőltetés eredményeként szokott jelentkezni. Csak az az érthetetlen, hogy nemcsak látta a lepkét, hanem hallotta is, amint a lámpaernyő szélét súrolta, vagy azután, ahogy a falnak ütődött, és azt is érezte, hogy a sötétben az arcához csapódott.

Ránézett. Egyáltalán nem álomszerű tünemény volt, hanem a gyertyafényben tökéletesen tisztán kivehető, térbeli test. Látta a szőrös törzset, a rövid pelyhes tapogatókat, az ízelt lábakat, sőt egy foltot is, ahol a hímpor ledörzsölődött a szárnyakról. Hirtelen méregbe jött, amiért fél egy kis rovartól.

A szobaasszony úgy intézte, hogy a szolgáló ezen az éjszakán az ő szobájában aludjon, mert félt egyedül. Ezenkívül az ajtót bezárta, és egy fiókos szekrénnyel eltorlaszolta. Lefekvés után hallgatóztak, vagy suttogva beszélgettek, de semmi aggasztó nem történt. Végül tizenegy órakor rászánták magukat, hogy a gyertyát elfújják, és mindketten elszunnyadtak. De hamarosan felriadtak, és a sötétben füleltek.

Hapley szobájából papucsos lábak csoszogása hallatszott. Egy szék felborult, és valami erősen a falhoz csapódott. Majd egy porcelán csecsebecse tört darabokra a kandallópárkány védőrácsához ütközve. Egyszerre csak kivágódott Hapley szobájának ajtaja, és a pihenő felől mozgást hallottak. Egymáshoz bújtak és figyeltek. Az volt a benyomásuk, mintha a lakó a lépcsőn táncolna. Hol gyorsan lement három-négy lépcsőfokot, hol ismét vissza, majd lesietett a hallba. Hallották, amint az esernyőtartó felborul, és a felülvilágító ablak összetörik. Azután a retesz csúszása és lánccsörgés hallatszott. Hapley kinyitotta a bejárati ajtót.

Sietve az ablakhoz mentek. Sápadt, borongós éjszaka volt. Majdnem összefüggő esőfelhőtakaró suhant el a hold előtt, és a ház előtti sövény meg fák feketén emelkedtek ki az úttest fakó hátteréből. Észrevették Hapleyt, aki ingben és fehér nadrágban úgy hatott, mint egy kísértet, amint az úton ide-oda futkosott, és a levegőt csapkodta. Néha megállt, majd nekirugaszkodott valami láthatatlan dolognak, másszor óvatos léptekkel lopakodott felé. Végül elindult az úton, a kopár dombok irányába, és eltűnt a szemük elől. Amíg azon vitatkoztak, hogy ki menjen le az ajtót bezárni, Hapley visszatért. Gyors léptekkel egyenesen a házba ment, az ajtót gondosan bezárta, és zajtalanul lefeküdt.

– Colville-né asszony – szólt le a lépcsőn Hapley másnap reggel –, remélem, nem ijesztettem meg az este.

– Ezt aztán joggal kérdezheti! – mondta Colville-né.

– Az igazság az, hogy én holdkóros vagyok, és az elmúlt két éjjel nem volt altatóm. Nincs mitől tartania. Sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem. Átmegyek Shorehambe, és hozok valamit, amitől jól alszom. Már tegnap ezt kellett volna tennem.

De félúton a dombokon át, a gipszbányánál a lepke ismét útjába került Hapleynek. Folytatta útját, és próbálta figyelmét sakkproblémákra összpontosítani, de hiába. A valami csapkodott az arcába, és ő önvédelemből a kalapjával ütött felé. Végül is a düh – a régi düh, amely olyan gyakran tüzelte Pawkins ellen, ismét hatalmába kerítette. Csak ment és ment, ugrálva és csapkodva a szédítően cikázó rovar felé. Egyszerre csak kicsúszott a föld a lába alól, és fejjel előrezuhant.

Érzeteiben itt kiesés mutatkozott, s csak azt vette észre, hogy a gipszbánya nyílása előtt maga alá csavarodott lábbal, egy kvarckavicshalom tetején ül. A különös lepke még mindig a feje körül repkedett. Felé csapott a kezével, és amint a fejét elfordította, két embert látott közeledni. Az egyik a falusi orvos volt. Az volt az érzése, hogy ez szerencse. De azután rendkívüli élénkséggel hatolt agyába az a gondolat, hogy rajta kívül soha senki nem láthatja a különös lepkét, és hogy saját érdekében jó lesz róla hallgatni.

Késő éjjel azonban, miután törött lábát helyre tették, belázasodott, és az önuralomról elfelejtkezett. Hanyatt feküdt az ágyán, és szemét körüljártatta a falon, hogy lássa, ott van-e még a lepke a közelben. Próbálta fékezni magát, de hiába. Az éjjeli lámpa fényénél rövidesen megpillantotta a furcsa teremtést, amint a zöld asztalterítőn, a keze közvetlen szomszédságában pihent. Szárnyai megrebbentek. Hapley hirtelen felindulásában felé sújtott az öklével, s az ápolónő sikoltva ébredt fel. Elhibázta.

– Ez a lepke! – mondta Hapley, azután hozzátette: – Semmi, csak képzelődés.

Egész idő alatt tisztán látta, amint a rovar a függönyrúdon mászott ide-oda, vagy repkedett a szobában. Azt is észrevette, hogy az ápolónő mindebből semmit sem lát, és furcsán néz rá. Meg kell őriznie az önuralmát. Tudta, hogy elveszett ember, ha elengedi magát. Mégis, ahogy az éj haladt, a láz mindinkább úrrá lett rajta, és éppen a rettegés, hogy meglátja a lepkét, kényszerítette, hogy meglássa. Öt óra tájban, ahogy a reggeli szürkület beállt, megpróbált kimászni az ágyból, hogy megfogja a lepkét, bár lábszárát hasogatta a fájdalom. Az ápolónőnek küszködnie kellett, hogy megfékezze.

Ezután az ágyhoz kötözték. Erre a lepke merészebb lett, és egyszer Hapley úgy érezte, hogy a hajára telepedett. Azután, mivel vadul hadonászni kezdett, a karját is lekötözték. Mire a lepke odarepült, és az arcán kezdett mászkálni. Hapley sírt, átkozódott, sikoltozott, könyörgött, hogy a lepkét vegyék le róla – de eredménytelenül.

Az orvos fafejű, éppen hogy végzett általános orvos volt, és teljesen járatlan a lélektan tudományában. Egyszerűen kijelentette, hogy nincs ott semmiféle lepke. Ha lett volna fantáziája, talán még megmenthette volna balsorsától Hapleyt, úgy, hogy beleéli magát az ő érzékcsalódásába, és könyörgésének eleget téve, fátyolszövettel fedi be az arcát. Az orvos azonban, mint mondtam, fafejű volt, és Hapley ott maradt az ágyhoz kötözve, amíg csak a lába meg nem gyógyult, a képzeletbeli lepke pedig ott mászkált rajta. Nem is hagyta el soha, amíg ébren volt, álmaiban pedig szörnyeteggé torzult. Ébrenléte alatt az alvás után vágyódott, az alvásból pedig sikoltva ébredt.

Így most már Hapley hátralevő napjait egy párnázott szobában tölti, s egy lepke gyötri, amelyet senki más nem lát. Az elmegyógyintézeti orvos hallucinációnak mondja. Hapley azonban, amikor jobb kedélyállapotban van, és beszélni is tud, azt mondja, hogy az Pawkins szelleme, ennélfogva a maga nemében páratlan példány, és bőven megéri a fáradságot, hogy megfogja.

 

Mikó Imre fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre