Utca, Az

Eredeti cím: Street, The

0 1112

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1920

Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mesélek.

Erős és becsületes emberek alakították ki az Utcát: bátor véreink, kik a Szent Szigetekről érkeztek a tengeren át. Kezdetben csupán vízhordók taposta ösvény vezetett az erdei pataktól a part menti házakig. Aztán, ahogy egyre többen költöztek a szaporodó házakba, és új lakóhely után kellett nézniük, kunyhókat építettek az északi oldalon, vaskos tölgygerendákból és kőfallal az erdő felé, mivel a rengetegben tüzes nyílvesszőkkel felszerelkezett indiánok ólálkodtak. Néhány esztendő elteltével pedig az Utca déli oldalán is megjelentek a kunyhók.

Az Utcán mindkét irányba kúpos kalapos, komoly férfiak rótták, többnyire muskétával vagy vadászpuskával a kezükben. Velük voltak még főkötős feleségeik és szótlan gyermekeik. Esténként a férfiak asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt leültek hatalmas kandallóik mellé, hogy olvassanak és beszélgessenek. Fölöttébb egyszerű dolgokról olvastak és beszéltek, mégis ezek a dolgok adtak nekik bátorságot és erényességet, és segítették őket nappal leigázni az erdőt és megművelni a földeket. A gyermekek pedig figyeltek, hogy megismerjék a régi idők törvényeit és tetteit, valamint a drága Angolhont, melyet sohasem láttak, és felidézni sem tudtak.

Aztán háború dúlt, ami után az indiánok nem zargatták többé az Utcát. A dolgos férfiak vagyona egyre gyarapodott, és amennyire tőlük telt, élvezték az életet. A gyermekek pedig felcseperedtek, és még több család érkezett a Szülőföldről, hogy letelepedjenek az Utcában. Majd a gyermekek gyermekei, de meg az újonnan érkezettek gyermekei is felnőttek. A kis település várossá fejlődött, a kunyhók helyén pedig sorra házak épültek – egyszerű, takaros, fából és kőből készült házak, kőlépcsővel és vaskorláttal, félkör alakú, világító ablakokkal a bejáratok felett. Nem holmi silány építmények voltak e házak, hiszen több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Belsejüket faragott kandallópárkányok, elegáns lépcsők, valamint praktikus, kényelmes bútorok, és a Szülőföldről hozatott porcelán és ezüst étkészletek díszítették.

Az Utca így magába itta egy ifjú nemzet álmait, és lakosaival együtt örvendezett, akik egyre kifinomultabbá és boldogabbá váltak. Ahol egykor pusztán erő és becsület lakott, immár ízlésnek és műveltségnek is jutott hely. Könyvek, festmények és hangszerek költöztek a házakba, a fiatalemberek pedig az északi síkon felépült egyetemre jártak. A kúpos kalapok, rövid kardok, a csipkék, és rizsporos parókák világát felváltotta a macskakő, melyen telivérek patái kocogtak és aranyozott hintók abroncsa zörgött, s a macskakő mellett téglajárdák húzódtak, rajta kikötőoszlopokkal és felhágókövekkel.

Az Utcában számos fa állt: büszke szilfák, tölgyek és juharok; ezért nyaranta zöldbe borult minden, és madárdaltól volt hangos a tér. A házak mögött pedig fallal körülvett rózsakertek rejteztek, bennük élő sövénnyel övezett járdákkal és napórával, ahová estelente kápráztatón sütött le a hold és a csillagok fénye, és az illatos virágok szirmain a harmat csillogott.

Az Utca így álmodott tovább, mit sem törődve balsorssal, háborúval és változással. Egy alkalommal a fiatalemberek többsége eltávozott, és soha nem tért vissza. Akkor történt mindez, mikor felcsavarták a régi zászlót, és csillagos-sávos lobogót húztak fel helyette. Ám jóllehet a férfiak hatalmas változásokról beszéltek, az Utca egyáltalán nem érzékelte ezeket, hiszen ugyanazok lakták, ugyanazokról a dolgokról társalogtak, és ugyanabban a hangnemben, mint azelőtt. A fák pedig továbbra is menedéket nyújtottak az énekesmadaraknak, éjjelente a holdsugár és a csillagok fénye ugyanúgy megcsillant a harmatos bimbókon, melyek a fallal körülvett rózsakertekben virultak.

Ekkoriban már egyetlen kardot, parókát vagy háromszögletű kalapot sem lehetett látni az Utcában. Mennyire furcsán hatottak a helybéliek sétapálcáikkal, hosszú hódprém kabátjaikkal és rövidre nyírt hajukkal! A távolból újszerű hangok érkeztek: előbb furcsa pöfögés és sivítás hallatszott a mérföldnyire zuhogó folyó felől, aztán pedig, sok évvel később, furcsa pöfögés, sivítás, és zötykölődés zaja verte fel a csendet. A levegő már nem volt olyan tiszta, mint azelőtt, a hely szelleme azonban semmit sem változott. Az ősök vére és lelke alakította ilyenné az Utcát. A hely szelleme még akkor sem változott, mikor felszaggatták a földet, hogy különös csöveket fektessenek bele, vagy mikor magas póznákat állítottak fel, amik között bizarr vezetékek feszültek. Oly sok ősi tudás halmozódott fel az Utcában, hogy a múltat képtelenségnek tűnt elfelejteni.

Aztán kegyetlen napok következtek, mikor sokan, akik régebben ismerték az Utcát, már nem ismertek rá, és olyanok is megismerték, akik azelőtt nem is tudtak róla, aztán eltávoztak, mert durván és fülsértően beszéltek, arcuk és tekintetük pedig nem sok jóról árulkodott. Gondolataik ugyancsak viaskodtak az Utca bölcs és belátó szellemével, s ezért az Utca némán sopánkodott, ahogy a házak sorra összeroskadtak, egymás után elpusztultak a fák, a rózsakerteket pedig benőtte a gyom és a gaz. Ám egy napon ismét büszkeség töltötte el, mikor ifjak vonultak végig rajta, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Az ifjak kék egyenruhát viseltek.

Az évek multával még cudarabb idők köszöntöttek az Utcára. A fák mind odalettek, a rózsakertek helyén a párhuzamos utcákban felhúzott olcsó, ocsmány épületek tűzfalai magasodtak. A házak mégis a helyükön maradtak, mivel nem tudta kikezdeni őket sem az idő, sem a férgek és a fergetegek, végtére is több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Újfajta ábrázatok jelentek meg az Utcában, sötét és baljóslatú arcok, melyek tulajdonosai szokatlan szavakat használtak, és ismert vagy ismeretlen betűket pingáltak a rogyadozó házak falára. Az árkokban kézikocsik halmozódtak. Áporodott. meghatározhatatlan bűz telepedett rá a helyre, és az ősi szellem nyugovóra tért.

Aztán egyszer csak nagy izgalom keletkezett az Utcában. A tengeren túl háború és forradalom tombolt; megdőlt egy dinasztia, elkorcsosult alattvalói pedig kétes szándékkal a Nyugati Vidékre özönlöttek. Sokan közülük beköltöztek az ütött-kopott házakba, melyek valaha ismerték a madarak dalát és a rózsa illatát. Majd maga a Nyugati Vidék is felocsúdott, és segítő kezet nyújtott a Szülőföldnek a civilizációért folytatott gigászi küzdelemben. A városokban ismét a régi zászló lobogott, mellette az új lobogó és egy egyszerűbb, mégis dicső trikolor. Az Utcában viszont nem sok zászlóba kaphatott bele a szél, mivel ott a félelem, gyűlölködés és tudatlanság vert tanyát. Az ifjak ismét végigvonultak rajta, ámde nem egészen úgy, ahogy egykoron tették. Valami hiányzott belőlük. És az egykori ifjak fiai, akik barnászöld zubbonyokban, őseik igaz szellemében meneteltek előre, távoli helyekről érkeztek, és nem ismerték az Utcát, valamint annak ősi szellemét.

A tengeren túl világraszóló győzelmet arattak, és az ifjak többsége diadalittasan érkezett haza. Akikből azelőtt hiányzott valami. most már teljessé váltak, mégis a félelem, gyűlölködés és tudatlanság uralkodott az Utcában; sokan maradtak hátra ugyanis, és a távoli helyekró1 sok idegen költözött az ódon házakba. Az ifjak pedig, akik visszatértek, már nem ezekben laktak. Az idegenek többségének ábrázata sötét volt és baljóslatú, mégis akadt köztük néhány, kinek arca azokéra hasonlított, akik létrehozták az Utcát, és megformálták a szellemét. Hasonlók voltak, mégsem ugyanolyanok, hiszen mindannyiuk tekintetében furcsa, természetellenes tűz lobogott, mintha becsvágy, mohóság, bosszúszomj vagy vakbuzgalom fűtötte volna őket. Zaklatottság és árulás honolt a kevesek között, akik gonosz terveket szőttek, hogy halálos csapást mérhessenek a Nyugati Vidékre, és aztán hatalomra emelkedjenek a romok fölött, miképpen a gyilkosok is hatalmuk alá kerítették a boldogtalan, fagyos földeket, ahonnan a többségük érkezett. A szervezkedés gócpontjára pedig az Utcában lehetett rálelni, melynek rogyadozó házaiban gyűltek össze az idegen viszálykeltők, és harsogták tele a szobákat a vér, láng és gazság napjáról szóló tervekkel és beszédekkel.

Az Utca különféle különös gyülekezeteiről sokat beszélt a Törvény, ám bizonyítani szinte semmit nem tudott. Szorgalmasan jártak meghallgatni egymást meg nem vallott célokért küzdő emberek Petrovics pékségébe, Rifkin hitvány Modern Közgazdasági Iskolájába, a Kör Társasági Klubba, a Szabadság kávéházba és más hasonló helyekre. Tömegek vettek részt a vészterhes összejöveteleken, de mindig körültekintően, vagy idegen nyelven beszéltek. A régi házak azonban továbbra is fennmaradtak, a nemesebb, elmúlt századok, a markos telepesek és a holdfényben úszó harmatos rózsakertek elfeledett tudásával a szívükben. Elvétve egy-egy magányos költő vagy utazó érkezett ide, hogy szemügyre vegye őket, és megpróbálja megörökíteni kopott dicsfényüket; az efféle utazókból és költőkből azonban fölöttébb kevés akadt.

Az a hír járta, hogy a házak egyikében egy kiterjedt terroristacsoport vezetője rejtőzött el, aki a kiszemelt napon jelt ad a véres orgiára, melynek során megsemmisítenék Amerikát és a régi jó hagyományokat, melyeket annyira kedvelt az Utca. Szórólapok és kiáltványok úszkáltak az árkok szennyes vizében; különféle nyelveken és betűkkel kinyomtatott szórólapok és kiáltványok, de mindegyik bűnre és lázadásra buzdított. Ezek az írások arra biztatták az embereket, hogy döntsék romba atyáink magasztos törvényeit és erkölcseit, tiporják el az amerikai szellemet – azt a szellemet, ami másfélezer évnyi angolszász szabadság, igazságosság és mérsékletesség öröksége volt. Azt állították, hogy az Utca füstös képű lakói, akik a rothadó épületekben gyűltek össze, ocsmány forradalmat eszeltek ki, és parancsszavukra esztelen, eltompult barmok milliói eresztik ki undorító karmaikat városok ezreinek nyomornegyedeiben, hogy addig pusztítsanak, kaszaboljanak és gyújtogassanak, míg atyáink földje semmivé nem lesz. Mindezt elmondták és elismételték, és sokan rettegve várták a július negyedikét, amire a különös írások utaltak; mégsem lehetett olyasmit találni, ami alapján vádat emelhettek volna. Senki nem tudta megmondani, kinek a letartóztatása vágná el rögtön a gyökerénél a gyalázatos szervezkedést. A kékkabátos rendőrök számtalanszor átkutatták a düledező házakat, bár végül elmaradtak; már ők is beleuntak a törvényes rendbe, és a sorsára hagyták a várost. Aztán barnászöld zubbonyosok jöttek muskétákkal, míg végül úgy tűnt, mintha az Utca lesújtó álmába régvolt idők kísértő képei vegyültek volna, mikor még kúpos kalapos férfiak bandukoltak muskétával kezükben az erdei pataktól a part menti házak felé. Ám semmilyen tett nem tartóztathatta fel a közelgő kataklizmát, hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak fortélyossága régről ismert volt.

Az Utca így nyugtalanul álmodott tovább, mígnem egy éjjelen Petrovics pékségében, Rifkin Modern Közgazdasági Iskolájában, a Kör Társasági Klubban, a Szabadság kávéházban és más helyeken az iszonytató diadaltól és várakozástól kikerekedett szemű férfiak hatalmas hordákba verődtek össze. Eldugott vezetékeken érthetetlen üzenetek cikáztak, és sokan még érthetetlenebb üzeneteket emlegettek; ám sejteni sem lehetett, mi folyik valójában, míg a veszély el nem múlt a Nyugati Vidék feje fölül. A barnászöld zubbonyosoknak fogalmuk se volt arról, hogy mi történik, vagy hogy mitévők legyenek; hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak jól értettek az ármánykodáshoz és az álcázáshoz.

A barnászöld zubbonyosok mégis örökké emlékezni fognak arra az éjszakára, és megemlítik az Utcát, mikor unokáiknak elmesélik a történetét; hiszen a reggel közeledtével sokuk váratlan feladatot kapott. Köztudott volt, hogy az anarchia fészke rég elaggott, és a házakat kikezdte az idő, a férgek és a förgetegek; de vajon ama nyári éj eseményei csupán kísérteties egyöntetűségük okán tűntek oly meglepőnek? Hiszen valóban különös, habár természetes fordulatot vettek az események. Nem sokkal éjfél után ugyanis az idő, a férgek és a förgetegek sokévnyi romboló munkája váratlanul félelmetes végkifejletbe torkollott; a robaj elülte után két ódon kémény és egy masszív téglafal kivételével semmi sem maradt állva az Utcában. A romok közül pedig senki sem került elő elevenen. Egy költő és egy utazó, akik a hatalmas tömeggel együtt felkeresték a helyszínt, igencsak furcsákat mesélnek. A költő azt meséli, hogy míg el nem jött a hajnal, alig tudta kivenni a szennyes romokat az ívlámpák fényében: hogy az omladék fölött egy másik kép derengett, holdfényben tündöklő házakkal, büszke szilfákkal, tölgyekkel és juharokkal. Az utazó pedig megesküdne rá, hogy a megszokott bűz helyett virágzó rózsafák illata áradt a helyből. Ámde a költők álmai és az utazók meséi vajon hírhedten nem csupán az elme szüleményei?

Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mégis elmondtam, amit tudok.

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre