Cthulhu hívása

Eredeti cím: Call of Cthulhu, The

4 24008

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1926

„Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet és a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek nevezve őket.”

Algernon Blackwood

 

I. A dombormű

 

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.

A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis derűlátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint ahogy így van ez a valóság mind rettentő megnyilatkozásával) két teljesen különböző dolog egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha senki nem teszi meg utánam ezt a lépést; én a magam részéről ennek a szörnyűséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott, és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a hirtelen halál.

A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám, George Gammell Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a Rhode Island-i Providence város Brown Egyetemén, élemedett korában elhalálozott. Angell professzor nagy szaktekintélynek számított az ősi feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves múzeumok igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett elhunyta. A haláleset sajátos jelentőségét csak fokozták különös körülményei. A szomorú vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idős professzort; hirtelen összeroskadt, miután több szemtanú vallomása szerint nekiment egy tengerész külsejű négernek, aki a meredek domboldal egy homályos hátsó udvarából került elő, ahol le lehetett rövidíteni a kikötőből az elhunyt William Street-i házához vezető utat. Az orvosok nem találtak semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda lyukadtak ki, hogy a halál oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a meredek kapaszkodó hatására vált kritikussá az előrehaladott korú professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb okát, miért ne elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi időben azonban hajlok a kételkedésre – és nemcsak arra. Mint nagybátyám örököse és végrendeletének kijelölt végrehajtója – lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a halál –, gondosan áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész csomaggal hozattam belőlük bostoni lakásomra. Az anyagból később sok minden közzétételre kerül majd, az Amerikai Archeológia Társaság szíves támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant titokzatosnak találtam, és valami visszatartott tőle, hogy említést tegyek róla másoknak. Zárva volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott, hogy próbát tegyek a professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik zsebében hordott. Ezután valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb rejtéllyel találtam szemben magam. Mert ugyan miféle jelentőséggel bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormű, amit találtam benne? Csak nem dőlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált képfaragót, aki felelős agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért.

A dombormű többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy hüvelykre, hossza és szélessége megközelítőleg öt-hat hüvelykre rúghatott; igen valószínűnek tűnt, hogy a közelmúltban készítették. A rajta található jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk sugallt sejtelmek alapján mindennek voltak nevezhetők, csak modernnek nem; mert jóllehet a kubisták és futuristák képei sokszínűek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük azt a rejtett szabályelvűséget, amely a történelem előtti feliratokban bujkál. Márpedig valami írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám iratait és házi gyűjteményét, semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak távoli rokonságot sem megállapítani vele.

Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal képnek szántak, ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy pontosan megállapítsam, mit ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tűnt, vagy olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget jelképez; alakja csak elképesztően beteges képzelőerőből fakadhatott. Ha azt mondom, hogy a látványra némiképp túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk, pikkelyes testen csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly rettenetesen ijesztővé tette. Az alak mögött a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna ködös utalást.

A csodaleletet kísérő mellékletek – egy nagy paksaméta kivágott újságcikken kívül – Angell professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem tarthattak igényt különösebb irodalmi színvonalra. A fő dokumentum a CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan aprólékos kalligráfiával rajzoltak a sűrűn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a döbbenetesen idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az elsőnek a címe „1925 – Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street 7. Providence, Rh. I” volt, míg a másodiké „John R. Legrasse felügyelő beszámolója, Bienville St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. – Megjegyzések & Webb professzor híradása”. A többi kézirat jobbára rövid feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt különböző személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus könyvekből és folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ ELVESZETT LEMURIA c. művéből). A fennmaradó részt sietősen papírra vetett megjegyzések tették ki, bizonyos titkos kultuszokra és hosszú időkön át fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertől AZ ARANYÁG, vagy Miss Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetőleg az 1925 tavaszán fellépő tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire vonatkoztak.

A nagy kézirat első oldala egy igen különös történetről számolt be. Úgy látszik, hogy 1925. március elsején Angell professzort felkereste egy sötét bőrű, vékony, meglehetősen neurotikus külsejű fiatalember; ő hozta magával a sajátos domborművet, ami még egészen friss és nedves volt. Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám fölismerte benne egy gazdag és előkelő családnak amelyhez baráti viszony fűzte – a legifjabb gyermekét. Henry az utóbbi időben szobrászatot tanult a Rhode Island-i művészegyetemen, és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys épületben. Wilcox zseniális, de különc fiatalember volt. Gyermekkorától fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl magára a figyelmet. Ő pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén kereskedőváros józan fejű lakói egyszerűen kótyagosnak titulálták. Sosem szívelte különösebben az évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott társaságban, és már csak a művészlelkeknek egy kis köre ismerte őt a közeli városokban, mivel még a konzervatív hagyományait roppantul féltő Providence Art Club is reménytelennek találta.

E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája régészeti szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha megfejti neki a domborművön található hieroglifákat. Erőltetett, mesterkélt módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és vajmi kevéssé volt alkalmas rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetősen éles hangon válaszolt neki, mert a dombormű feltűnően friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett bácsikámra, hogy később szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költőinek bizonyult (ami máskülönben – Wilcoxot ismerve – valószínűleg az egész beszélgetést jellemezte): „A dombormú valóban teljesen új, mert ma éjjel készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról szólt; márpedig az álmok ősibbek a merengő Türosznál, vagy a szfinxnél, mely gondolatokba merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál is!”

Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló emlékképekig nyúlt vissza, s azonnal felkeltette nagybátyám lázas érdeklődését. Előző éjjel gyenge földrengést regisztráltak, hosszú évek óta az első érzékelhető szeizmikus mozgást Új-Angliában; és Wilcox fantáziája elképesztő ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt, soha nem tapasztalt álmot látott egy titáni sziklatömbökből és az egekből alázuhant monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögő, zöld iszap lepte köveit, és vészjósló borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították, s valahonnan a mélyből – hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani – egy HANG döndült föl, ami nem volt hang, legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb őrület képes szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betűkombinációval igyekezett visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant érdeklődésnek, ami a professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta. Nyomban nekilátott tudományos részletességgel kikérdezni a szobrászt, és szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a domborművet, amelynek formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember rajtakapta magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox később beszámolt róla nekem, a korával mentegetőzött, amiért nem ismerte föl azonnal az ábrát és a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos kérdését rendkívül furcsának találta, mindenekelőtt azokat, amik a szörnyalakot ősi kultuszokkal és társadalmi formákkal próbálták kapcsolatba hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy hallgatni fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány szektába. Mikor Angell professzor végül meggyőződött róla, hogy a szobrász valóban nem tud sem titkos kultuszokról, sem tiltott hagyományokról, nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is folyamatosan tájékoztassa őt az álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az első konzultációt követően részletesen beszámol a fiatalember mindennapos látogatásairól, melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel szolgált az éjszakai képsorokról; gigászi iszonyat toronylik a fekete égre, roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti hangok rágják bele magukat csikorogta az agykéregbe...

A két leggyakrabban előforduló szót a „Cthulhu R’lyeh” hangsorral lehetne megközelítőleg visszaadni.

Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos időpontban, s bácsikám utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erőt rajta, mire a családjához szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más művészt felriasztott álmából az épületben ordításával, s azóta bizonytalan állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium határán.

Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen lelkiismeretesen nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt Thayer Street-i rendelőjében.

Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyűségek között hánykolódott; az orvos néha megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok ismétlődése tartozott ide, hanem egészen összefüggéstelen töredékek is fölbukkantak egy gigászi, „mérföldmagas” DOLOGGAL, továbbá valami meghatározhatatlan kaparászással és kopogással kapcsolatban. Wilcox sosem nyilatkozott lázálmai során erről a valamiről, ám egyes zavaros szófoszlányok – Dr. Tobey tolmácsolásában – meggyőzték róla a professzort, hogy azonos azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember megkísérelt képileg ábrázolni álomdomborművén. Egyébként ha az ifjú művész ezt a DOLGOT említette, fűzte hozzá a doktor, az mindig a letargiába való feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt, hogy a testhőmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám máskülönben egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem elmezavart.

Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden tünete megszűnt. Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van otthon, és a leghalványabban sem emlékezett rá, mi történt vele március 22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a valóságban. Miután orvosa egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a szálláshelyére; Angell professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától kozmikus álmai nyomtalanul eltűntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen haszontalan értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak soráról, végül felhagyott a további vizsgálatokkal.

Itt ér véget a kézirat első része; ám egyes utalások, amiket bizonyos különálló feljegyzésekre tesz, roppantul elgondolkodtattak – olyannyira, hogy már csak mélyen gyökerező bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban életbölcseletem legfőbb alkotóelemének számított) gyanakodtam továbbra is az ifjú művészre. A kérdéses feljegyzések különféle személyek álmairól szóltak ugyanabban az időszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentően széles körű kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez különösebb alkalmatlankodás nélkül fordulhatott; megkérte őket, hogy írják le neki az álmaikat, és részletesen számoljanak be róla, ha voltak esetleg különleges vízióik az utóbbi időben. Körkérdését úgy látszik, vegyes érzelmekkel fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem maradt fenn, ám feljegyzései alapos és valóban átfogó gyűjteményt alkotnak. A társasági és üzleti élet átlagemberei – a hagyományos „föld sója” Új-Angliában – szinte kizárólag negatív válaszokkal szolgáltak, habár egyes esetelvben fel-felbukkannak ijesztő, ám formátlan látomások, mindig március 23. és április 2. között – azaz abban az időszakban, mikor a fiatal Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a dolog, noha négy esetben futó benyomások voltak tetten érhetők különös, idegen vidékekről, egy ízben pedig iszonyatos félelemről esik szó valami természetfölötti hatalomtól.

A legfontosabb válaszok költőktől és festőktől érkeztek, s meg vagyok győződve róla, hogy ha módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör közöttük a pánik. Az eredeti levelek hiányában felmerült bennem a gyanú, hogy az anyag összeállítója rávezető kérdéseket tett föl, vagy tudat alatt már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól ismervén a bácsikám birtokában lévő adatokat, tudatosan az agg kutató becsapásán fáradozott. A művészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító história körvonalai bontakoztak ki. Február 28-a és április 1-je között jó részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása Wilcox delíriumával egyidőben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által ecsetelthez hasonló kusza hangokról és jelenetekről. Néhányan bevallották, hogy heves félelmet éreztek a gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok időszakának vége felé egyre gyakrabban bukkan föl. Egy eset, amellyel a feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan végződött. Az áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a teozófia és okkultizmus iránt, emésztő téboly vett erőt pontosan ugyanazon a napon, amikor Wilcox megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza nincs sikoltozás közepette, amelyben könyörgött, hogy mentsék meg őt a pokolszülte szörnyetegektől, el is halálozott. Ha bácsikám feljegyzéseiben neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ, magánjellegű kutatásokat folytattam volna ellenőrzés végett; így azonban csak kevés vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben alátámasztották az általa leírtakat. Gyakran vetődött fel bennem a kérdés, hogy nagybátyám vizsgálatának valamennyi alanyára olyan mély hatást tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra. Mindenesetre jó dolog, hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre.

Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc viselkedés eseteiről számoltak be a kérdéses időszak folyamán. Angell professzor egy egész irodát foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek mennyisége döbbenetes volt, s a Föld minden vidékét átölelték. Éjszakai öngyilkosság Londonban – egy magányos alvó iszonyatos sikoly kíséretében kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap szerkesztőségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövőképet alakít ki álombeli látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus egyesületről adnak hírt, amely fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a „dicsőséges beteljesülés” óráját, ám az végül nem következik be; különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívők őrjöngenek haiti orgiákon, s a fekete-afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami rejtélyes mormogásról a bozótban. Amerikai katonatisztek lázadozó törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus levanteiek terrorizálnak New York-i rendőröket a március 22-éről 23-ára virradó éjszakán. Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s az Ardois-Bonnot iskola egyik festőművésze egy istenkáromló, pogány álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az 1926-os párizsi Tavaszi Kiállításon. Az ideggyógyintézetekből jelentett esetek annyira megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem vette észre ezeket a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét következtetéseket belőlük. Mindent összevetve az újságkivágások halma iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a hetyke racionalizmust, amellyel először félrelöktem őket, akkortájt inkább arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen ősi, tiltott dolgokról beszél a professzornak.

 

II. Legrasse felügyelő beszámolója

 

Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a domborművet oly jelentőségteljessé tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú kézirat második felének. Úgy látszik, Angell professzornak már korábban is alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a kimondhatatlan szörnyűségek pokoli kontúrja, s nem első ízben találkozott az ismeretlen hieroglifákkal meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán „Cthulhu” alakban lehet visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató összefüggésben vetődött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte ostromolni az ifjú Wilcoxot.

Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évből, tizenhét esztendővel azelőttről származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves kongresszusát tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint elismert szaktekintély, minden tanácskozáson fő helyet foglalt el, s egyike volt azoknak. akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és problémákkal a gyűlésen megjelenő számtalan kívülálló. Ezek szóvivője – és rövid időn belül valamennyi résztvevő szemében az érdeklődés középpontja – egy átlagos külsejű, középkorú férfi lett, aki Los Angelesből utazott ide, hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára, amellyel máshová nem fordulhatott. Az illető John Raymond Legrasse rendőrfelügyelő volt; magával hozta a tárgyat is, ami miatt jött – egy groteszk, szörnyen visszataszító és szemmel láthatólag elképesztően régi kőszobrocskát, amelynek eredetét nem tudta megállapítani.

Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelő a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsította az archeológia iránt. Ellenkezőleg, kíváncsisága kizárólag szakmai okokból táplálkozott. A szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendőri akció során a New Orleans-tól délre eső sűrű, erdős mocsarakban, egy vudu összejövetel felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló módon kegyetlenek voltak, hogy a rendőrség valami mindeddig teljesen ismeretlen, sötét kultuszra kezdet gyanakodni, amely ördögibb a legfeketébb afro-amerikai vudu-köröknél is. A szoboralak eredetét egyáltalán nem lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból kiszedett szófukar, hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendőrség a történetbúvárokhoz magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt – ami talán lehetővé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék.

Legrasse felügyelő aligha számolt vele, micsoda feltűnést fog kelteni a kérése. A szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendő volt hozzá, hogy az összegyűlt tudósok valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy percnyi időt sem vesztegetve sereglettek a felügyelő köré, és bámulták az aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban mindeddig ismeretlen, archaikus korokra nyitott szédítő távlatokat. Nincs az az iskolája az ismert szobrászművészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes tárgynak; ám az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kőbe evődött porszemcsék minden jel szent évszázadokat, sőt évezredeket zártak magukba.

A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse, hét-nyolc hüvelyk magas volt, s művészileg tökéletes. Valami szörnyeteget ábrázolt, amelynek körvonalai homályosan emlékeztettek az emberére, ám tintahalszerű feje volt, amelynek arca kusza csápok zűrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tűnő törzsben folytatódott, a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak voltak megfigyelhetők.

Ez a valami, amely mintha hajmeresztő, torz rosszindulattal egyesítette volna magában a különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak tűnt, s visszataszító pózban gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek borítottak. Szárnyának csúcsa az emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen terpeszkedett, míg a görbe békalábak hosszú, pengeszerű karmai az elülső peremet markolták, félig lelógva róla A puhatestű fej előrehajlott, úgyhogy az arc csápjai súrolták a hatalmas mellső mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az egész látványban abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál is inkább titkos félelmeket ébresztett, mivel a szobor eredetét illetően senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen, években ki sem fejezhető kora nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy sem, amely az antik civilizációk – vagy bármely más korszak – valamely ismert kultúrköréhez kapcsolta volna.

Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kőnek, amit aranyszínű és irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az evilági ásványtanhoz és geológiához. Titokzatosak voltak a tuskón található írásjelek is; a kongresszus résztvevői közül (noha soraikba tartozott a paleográfia legnevesebb szakértőinek legalább a fele) senki sem tudta kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A kő, a szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely hátborzongatóan idegen az általunk ismert emberiségtől, s borzalmas módon az életnek oly ősi, vészjósló összefüggéseire engedtek következtetni, melyek teljesen kívül esnek a világról általunk alkotott elképzeléseken.

És mégis, miközben minden résztvevő a fejét rázta, s be kellett vallania a felügyelőnek, hogy tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki emlékezni vélt valami bizarr, halvány párhuzamra a szörnyalakkal meg az írásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de elmesélte azt a keveset, amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az antropológia professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendő kutató.

Webb professzor negyvennyolc évvel azelőtt részt vett egy expedíción, amely rúnafeliratok után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt sikerrel; ám a nyugat-grönlandi partvidék legészakibb részén egy elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára bukkant, amelynek vallását – az ördögimádat egy érdekes változatát – különösen vérszomjas és visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében teljesen ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt állították róla, hogy iszonyú, ősi időkből maradt fönn, és még a világ teremtése előtt keletkezett. A kimondhatatlan szertartásokon és a rituális emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos furcsa imák is, amiket a legfőbb és legöregebb ördöghöz – az eszkimók nyelvén TORNASUK-hoz intéztek, s amikről Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz ördöghitű sámán közreműködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot készített, melyben igyekezett a szöveg szavait latin betűkkel visszaadni. Ám pillanatnyilag fontosabbnak tűnt az a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a jégszirtek fölött felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kőből faragott, esetlen domborműről volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott rejtélyes írásjelek körében – és amennyire az érdemes tudós vissza tudott emlékezni rá, minden lényeges vonásában durva párhuzama volt Legrasse felügyelő bestiális bálványának.

Az összegyűlt résztvevők döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat, Legrasse felügyelő azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot tulajdonított nekik, és azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb professzort. Mivel följegyzéseket készített magának az emberei által őrizetbe vett vudu-hivők egyik szertartásáról, esdekelve kérte az öreg tudóst, hogy próbáljon a lehető legpontosabban visszaemlékezni, milyen szavakat vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítő összehasonlítása következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd állt be, mikor a detektív és az antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a két pokoli szertartás szövege – noha szinte világok választják el őket egymástól – csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó sámánok és a louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima kántálásában tartott rövid szüneteknek felelnek meg):

 

PH’NGLUI MGLW’NAFH CTHULHU R’LYEH WGAH’NAGL FHTAGN.

 

Legrasse egy ponton megelőzte Webb professzort: néhány korcs papból sikerült kiszednie ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idősebb szektatagok előtt még ismeretes volt. A szöveg szerintük körülbelül annyit tesz:

 

R’LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU.

 

Ezután pedig, mivel mindenfelől kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelő részletesen elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek minden jel szerint nagy fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a mítoszteremtők és teozófusok legvadabb álmait, s megdöbbentő fokú kozmikus képzelőerőről tett tanúságot azoknak a kitaszított páriáknak a körében, ahol az ember ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New Orleans-tól délre eső mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek egyszerű, jámbor leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos valamitől, ami csak éjszaka mutatkozott. Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról; és mióta a baljós tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott erdők mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek eltűnt közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépő sikolyokról rebesgettek, kísérteties, vad litániákról és pusztulásba csalogató lidércfényekről szóló hírek kaptak lábra; az emberek már nem bírják tovább, tette hozzá a holtra rémült küldött, aki a beadványt hozta.

Így került sor rá, hogy késő délután húsz rendőr vonult ki két lovaskocsival és egy automobillal; vezetőül a reszkető telepes ajánlkozott. Mikor a járható útnak vége szakadt, kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul törtek utat maguknak egy hátborzongató cipruserdőben, amely alig-alig látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és ellenséges spanyolmoha-indák akadályozták őket minden lépésnél, s itt-ott morbid, hajdani szálláshelyekre utaló nyálkás kőhalmok és rothadó falcsonkok erősítették bennük azt a baljós előérzetet, amit minden torzan nőtt fa, minden nedvesen csillogó gombafészek sugallt. Végül megpillantották a települést, pár nyomorúságos külsejű kunyhót, ahonnan hisztérikus telepesek özönlöttek elő, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá vált a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, időnként velőtrázó sikolyokat sodort magával. Úgy tűnt, az éj végtelen sötétjén túl valami vörhenyes szikra csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha rettegtek tőle, hogy megint magukra maradnak, egyetlen rémült telepes sem mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyű kultuszhelynek az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelőnek és tizenkilenc társának nem maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete bugyraiba, ahová előttük emberi lény még nem tette be a lábát.

A terület, ahová a rendőrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírűnek számított. Teljesen feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem tette be oda, de sötét legendák járták egy titkos tóról, amelyben egy hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerű valami éli életét a halandó szemek elől rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú ördögök rajzanak elő a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt beszélték, ott volt már D’lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdő vadjai és madarai előtt is. Maga volt a testet öltött lidércnyomás, s megpillantani őt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor azonban fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tőle. A jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén zajlottak, ami már önmagában is elég szörnyű volt: talán puszta helyszínük jobban megrémisztette a telepeseket, mint az ijesztő sikolyok meg a hátborzongató események.

Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a zajokat, amiket Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a cuppogó mocsáron a vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába. Vannak olyan hangok, amelyek a humán lényekre jellemzők, és olyanok is, amelyek az állatokra; és az embernek végigfut a hideg a hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális őrjöngés találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött, amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha pestisbűzös szélvihar volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás időnként alábbhagyott, ilyenkor durva hangok rendezett kórusa kezdte kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: „PH’NGLUI MGLW’NAFH CTHULHU R’LYEH WGAH’NAGL FHTAGN”.

Az emberek most az erdőnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni kezdtek, s hirtelen szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel. Négyen meginogtak közülük, egy eszméletlenül roskadt össze, kettejüket pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába, kiabálásukat azonban szerencsére elnyomta a hagymázas kakofónia. Legrasse egy kis Kentucky bourbont erőltetett az ájult rendőr ajkai közé, aztán valamennyien reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló képre.

A lápi tisztáson egy megközelítőleg egy ACRE területű, fűvel benőtt sziget emelkedett, amely fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való leírhatatlan emberi torzszülött ugrált és vonaglott, akiknek külsejét csak egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna visszaadni. Teljesen pucéran nyerítettek, bőgtek és rángatóztak egy hatalmas tűzgyűrű körül; a lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek betekintést középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a vészterhes, faragott kőszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány vette körül szabályos közökben, ezekről lógtak fejjel lefelé az eltűntként bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul megcsonkított holttestei. A bitók körén belül őrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege; a tüzes gyűrű és a tetemek gyűrűje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás főiránya balról-jobbra tartott.

Az persze csak visszhang vagy képzelődés lehetett, hogy az egyik rendőr, egy könnyen felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a szentségtelen imádságra valahonnan a sötét messzeségből, az ősi legendák iszonyú erdejének mélyéről. Később fölkerestem és kifaggattam ezt az embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat engedett meg magának távoli szárnysuhogásra, rőt szemek csillogására, és valami fakószín, hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött – persze arra a következetésre jutottam, hogy a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a fülébe a babonáikat.

Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg száznál is több korcsfajzatot számlált, a rendőrök bíztak fegyvereik erejében, és elszántan az ocsmány falkára vetették magukat. Öt percig leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak, lövések durrantak, meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltűnni az erdőben – végül azonban Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek, rendőreinek felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan hevert a földön, két súlyos sebesültet pedig fogolytársaik vittek rögtönzött hordágyakon. A szobrocskát nagy elővigyázatossággal eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse őrizetére bízták.

A nagy megerőltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat vizsgálatnak vetették alá az ügyészségen; valamennyiükről kiderült, hogy igen alacsony sorú emberek, kevert vérűek és szellemileg kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger és mulatt pedig – többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók – vudu elemeket vitt az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további kérdések föltevése előtt is látszott, hogy az ügynek sokkal mélyebb és ősibb háttere van az egyszerű fekete-afrikai fetisizmusnál. Bármennyire degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztető kreatúrák, mégis megdöbbentő makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi eszméihez.

Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú időkkel az ember megjelenése előtt éltek a Földön, s az űrből érkeztek, az akkor még ifjú világra. Az ÖREGEK azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger mélyére; halott testük azonban megosztotta titkaikat egy emberrel, aki ezután máig elevenen élő kultuszt alapított. Ide tartozik az ő szektájuk is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ félreeső pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R’lyeh roppant, tengerfenéki városából a felszínre nem emelkedik papjai szavára a hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az egész földkerekséget. Egy napon, ha a csillagok állása kedvező lesz, szólítani fogja hűséges híveit, és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa.

Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyűbb kínzásokkal sem lehet kicsikarni belőlük. Az ember nincs egyedül a Földön az általa ismert dolgok között; az árnyékból néha különös formák bukkannak elő, hogy próbára tegyék a kishitűeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki sem tudja megmondani, hasonlítanak-e hozzá a többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes lenne elolvasni az írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról... A szertartásos dal nem tartalmazza a titkot – azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak suttogják. Az ima csupán azt jelenti, hogy „R’LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU”.

Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák őket; a többit különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul tagadták, hogy részt vettek volna a rituális gyilkosságokban, s azt állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el, akik az elátkozott erdők mélyéről keresték fel őket gyülekezőhelyükön. Ezeknek a rejtélyes valakiknek a titkos ösvényeiről azonban nem sikerült megtudni semmi közelebbit. Amit a rendőrség egyáltalán kiderített annak főleg egy vénségesen vén Castro nevű a mesztic volt a forrása, aki azt állította magáról, hogy távoli, idegen kikötőket járt be, és a kínai hegyekben beszélt a kultusz vezetőivel, akik fölülemelkedtek a halálon.

Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki, amelyek mellett a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak, s amelyek ijesztően ifjúnak és mulandónak tüntetik föl az egész emberi világot. Voltak korok amikor más fajok uralták a földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezőre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni ŐKET. Mert ŐK is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.

Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk – amit a varázserejű bálvány is bizonyít –, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R’lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni ŐKET. Ekkor azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami védi ŐKET, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak – így hát nem tehetnek egyebet, csak feküsznek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el. Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ŐK nem a szájukkal, hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az ősidőkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki, hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendő szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket.

A régi időkben a rejtőző ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt valami. R’lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták ŐKET a híveiktől. Emlékezetük azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz. Itt a vén Castro sietve megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi többet kicsalni belőle. Furcsamód az ÖREGEK méreteiről sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az őrült arab, Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány kétértelmű célzást, amit a beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel mindenekelőtt a hírhedt, vitatott versre utalt:

 

Meghalni nem halhat meg az,

Mi öröklétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik – a Halál.

 

Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre sem döbbentette meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor azt állította, hogy ez mélységes titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt deríteni az ügyre, sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetően, ezért a detektív elhatározta, hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb professzor grönlandi történetére.

A lázas érdeklődés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló bálványkép a kongresszuson keltett, jól tükröződik a jelenlevők későbbi levelezésében; a nyilvánosság előtt azonban az esetet alig említették. Akik alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és sarlatánságnak, azoknak első gondolata az elővigyázatosság. Legrasse egy időre kölcsönadta a szobrocskát Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követően azonban visszaszolgáltatták neki, és még ma is az ő birtokában van, ahol nemrégiben nekem is alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és kétségtelenül hasonlít a fiatal Wilcox álomdomborművéhez.

Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a szobrász elbeszélésének hallatára, mert – mindannak ismeretében, amit Legrasse a kultuszról kiderített – meglehetősen elképesztő gondolatok vetődhettek föl benne, miután végighallgatta az érzékeny fiatalember beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt szobornak és a sátáni grönlandi domborműnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem látomásaiban fölbukkant legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet egyként használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától értetődik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörű vizsgátokba kezdett: bár én személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox valamiképpen értesült a kultuszról, és szórakozásból kitalált egy sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet nagybátyám szemében.

Pedig a professzor által összegyűjtött álomleírások és újságcikkek egyértelmű tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális világnézetem és az egész gyanús történet arra ösztönzött. hogy – mint akkor véltem – igen ésszerű következtetésekre jussak.

Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a teozófiai és néprajzi citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a kultuszról, útra keltem Providence-be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt, és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de éretlen tréfát űzni egy tudós öregemberrel.

Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17. századi breton építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában, amely néhány tetszetős, koloniál stílusú ház közé fészkelte be magát a régi dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli templomtornyának árnyékában. Munka közben találtam őt a szobájában, és azonnal el kellett ismernem, hogy – a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve – egy rendkívüli szobrászzsenivel állok szemben. Idővel azt hiszem, nagy hírnévre fog még szert tenni, mint az egyik legjelentősebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az álomképeket és fantáziákat formázza agyagba – s kerít majd sort egy szép napon a márványra is – amelyeket Arthur Machen prózája, Clark Ashton Smith versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben.

Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt – fáradtan fordult oda hozzám udvarias kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg, hogy mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki vagyok, némi érdeklődés csillant föl a szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis mértékben fölkeltette a kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait, ám sosem indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintően valami ellentmondáson kapni.

Rövid idő leforgása alatt meggyőződtem teljes őszinteségéről, mert félre nem érthető színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik igen mélyen befolyásolták a művészetét, s mutatott nekem egy morbid szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét kisugárzás áradt, hogy szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját álomdomborművén kívül soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta volna neki; a körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelműen a szörnyűséges óriásalakra emlékeztetett, amelyről lázálmában fantáziált. Hogy a titkos kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám záporozó kérdéseiből kihámozhatott, az hamarosan világossá vált előttem, és elképedve töprengtem el rajta, miféle forrásból juthatott az iszonyú benyomásokhoz.

Különös, költői módon beszélt az álmairól; hajmeresztő kifejezőerőről tett tanúbizonyságot, mikor az iszapos, zöld sziklatömbökből emelt komor, titáni árnyékvárost ecsetelte, amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM VOLT RENDJÉN –, s fojtó szorongással hallottam szájából az Alvilág szakadatlan, hívó szavát:

 

„CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN.”

 

Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek, amely a halott Cthulhu hosszú őrségéről regél R’lyeh sziklaboltívei alatt, s az élmény minden racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos voltam benne, hogy Wilcox egy régi beszélgetés során hallhatott valamit a kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties olvasmányainak és gazdag képzelőerejének dús kavalkádjában. Később aztán, mivel olyannyira felkavaró volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte őt a dombormű, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve nem tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem tartozott az olyasfajta emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé öntelt volt és arrogáns; de most már be tudtam látni, hogy mindvégig őszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan elbúcsúztam tőle, s tehetségének kijáró sikert kívántam neki.

Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s időnként arról álmodoztam, hogy híres ember lesz belőlem, ha fényt derítek eredetére és más vallásokhoz fűződő kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam, fölkerestem Legrasse-t és más olyan személyeket, akik annak idején részt vettek a rendőri akcióban vagy látták a szobrot, sőt még a fogságra vetett bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak. A vén Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából hallottam, méghozzá elképesztő elevenséggel – noha tulajdonképpen nem volt egyéb, mint nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedő alátámasztása –, az ismételten megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy sajátos, titkos és igen ősi vallásnak bukkantam a nyomára, amelynek földerítése neves néprajztudóst csinálna belőlem. Felfogásom akkor még teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! –, és megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az álomleírások és az újságcikkek egyezéseit.

Amire akkortájt kezdtem gyanakodni – és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS VAGYOK –, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felől a dombra vezető szűk, keskeny sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség nyüzsgött, miután egy néger matróz durván lökött rajta. Nem felejtettem el a louisianai bálványimádók módszereit, és nem lepne meg, ha alattomos cselekről, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly ősiek és kegyetlenek, mint a fénytől irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos dolgokat, és most halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután a fiatal szobrász álma új lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell professzornak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy tovább bővítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk; most már én is sok mindent tudok.

 

III. Őrület a tengerből

 

Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám felejteni egy puszta véletlennek a következményeit, amely megakasztotta tekintetemet egy porfogónak használt régi újságlapon. Más körülmények között egyáltalán nem törődtem volna vele, hiszen egy ausztrál hírlapnak, a SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április. 18.-i száma volt az. Nyilván elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyűjtötte az anyagot bácsikám kutatásaihoz.

Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által „Cthulhu-kultusznak” nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál voltam látogatóban a New Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert mineralógusánál és kurátoránál. Éppen néhány kiállított ásványt nézegettem, melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek rendezetlenül a polcon, mikor pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon, amit a kőzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó egy szörnyűséges kőszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett a Legrasse által a louisianai mocsarakban talált példánnyal.

Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a cikket; de csalódás ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban találtam benne, az végül hallatlan kihatásokkal volt akadozni kezdő kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A cikk a következőképpen hangzott:

 

REJTÉLYES RONCS A TENGEREN

A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre – Egy túlélő és egy halott a fedélzeten – Elkeseredett csata és emberhalál a tengeren – A második tiszt nem hajlandó részletes vallomást tenni – Rejtélyes bálvány a kabinban – A vizsgálat folyamatban van.

A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT, Valparaisóból hazatérőben ma éjszaka futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált, kismerülésű gőzöst hozott magával vontatókötélre véve: az új-zélandi Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésű jachtot. A hajót utoljára április 12-én látták a déli szélesség 34° 21’ és a nyugati hosszúság 152° 12’ alatt; a fedélzeten egy élő embert és egy halottat találtak.

A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a szokatlanul erős széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentős mértékben eltért déli irányban. A roncsot április 12-én pillantották meg. A fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélőt találtak a minden jel szerint több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A túlélő egy ismeretlen eredetű kőbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a Királyi Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle felvilágosítást nem tudott adni; saját állítása szerint a jacht egyik kabinjában találta, egy faragott szelencében.

Az illető rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített történetet adott elő. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég, meglehetősen intelligensnek látszik, és második tisztként szolgált az EMMA elnevezésű kétárbocos aucklandi szkúneren, amely február 20-án indult útnak tizenegy fős legénységgel Callao felé.

Elmondása szerint az EMMA a viharos idő miatt március 1-jén messze letért kitűzött útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51’ és a nyugati hosszúság 128° 34’ alatt találkozott az ALERT-tel, amelynek legénysége meglehetősen rossz külsejű kanakákból és félvérekből állt. Ezek kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az EMMA legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és süllyedni kezdett. mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé manőverezni, és megcsáklyázni azt. A fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket megölni – csaknem állati szintre süllyedt emberekről volt szó, akik, jóllehet túlerőben voltak, nem értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember – köztük Collins kapitány és Green első tiszt – elesett. A megmaradt nyolc tengerész a rangidős Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban, mivel meg szerették volna állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni őket.

Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert szigetről – kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket vesztették. Johansen azt állítja, hogy egy szakadékba zuhantak, és nem hajlandó a halálukról közelebbit mondani.

Később megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerős vizekre jutni vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette őket a pályájukról.

Ettől az időponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélő semmire nem emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti matróz. Briden halálának okát nem lehetett megállapítani: feltehetően a kimerültség végzett vele.

Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergőzös volt, s a partvidéken igen rossz hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport tulajdonát képezte, amelynek gyakori összejövetelei és éjszakai kóborlásai az erdőben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a március elsejei nagy vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt.

Aucklandi munkatársunk megerősítette, hogy az EMMA legénysége igen megbízható hírben állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemű embernek jellemzi.

A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden kísérletet megtesz rá, hogy Johansent bővebb beszámolóra bírja.

 

Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat váltott ki belőlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek bizonyítják, hogy a tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka volt rá az ALERT legénységének, fedélzetükön borzalmas bálványképükkel, hogy megakadályozzák az EMMA továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen sziget, ahonnan a szkúner legénységéből hatan nem tértek vissza, és mi volt az, amiről Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott? Milyen eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben a korcs kultusz tevékenységéről? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit jelentsen az időpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem természetes láncolata, amely tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a bácsikám által feljegyzett különféle eseményeket?

Március 1-jén – azaz minálunk február 28-án – kisebb földrengés történik, és vihar támad. Dunedinből teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha valami felsőbb utasítást kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a költők és művészek valami különös, iszappal borított monolitvárosról kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában domborműbe faragja a szörnyűséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége kiköt egy ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az időpontban tetőznek az érzékeny művészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg üldözésétől rettegnek: egy építész megőrül, egy szobrász delíriumba zuhan! És mit takar ez az április másodikai dátum, amikor minden álomnak egy csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról, Wilcox pedig sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez – és mihez kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgető, csillagszülött ÖREGEKRE és az Ő elkövetkező világuralmukra, meg arra a képességükre, hogy URALKODNAK AZ ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén, melyek messze meghaladják az emberi képzelőerőt? Ha így volna, az iszonyat mégsem hatolt be, csak a tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely kezdte hatalmába keríteni az emberiséget, hirtelen vége szakadt.

Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a háziúrtól, és vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá Dunedinben voltam, de nem sokat derítettem ki a különös bálványimádókról, akik régebben a kis kikötői lebujokban őgyelegtek: egyesek azonban célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe telepedtek át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekről számoltak be a távoli dombokon.

Aucklandben megtudtam, hogy Johansen ősz hajjal tért vissza az eredmény nélkül záruló sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba költözött a feleségével együtt. Élményeiről a barátainak sem mesélt többet, mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb, amit tehettek értem, az volt, hogy megadták új oslói címét.

Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes matrózokkal és a Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et, amit azóta eladtak, s most kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam rajta semmi érdekeset. A kuporgó, tintahalfejű szobrot a Hyde Park Múzeumban őrizték: hosszan és behatóan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy hajmeresztően tökéletes munka, és ugyanazok a titkok lengik körül, mint Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen alapanyag. A múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi ehhez hasonlítható kőzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a vén Castro Legrasse-nak a NAGY ÖREGEKRŐL: „A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.”

Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem Oslóban Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég fővárosba hajóztam, s egy napfényes, őszi reggelen kiléptem a díszes rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid szárazföldi utat konflison tettem meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház ajtaján. Egy szomorú szemű, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserű csalódást éreztem, mikor megtudtam, hogy Johansen halott.

Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös események a Csendes-óceánon nagyon megviselték. Ő sem tudott többet mondani nekem, mint mások; a férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol nyelven, amit ő nem ért. Johansen éppen a Göteborg-dokk közelében sétált egy szűk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból véletlenül rázuhant egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielőtt a kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni hirtelen halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta.

Sikerült meggyőznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott férjének, úgyhogy átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az angliai átkelés alatt nekiláttam elolvasni.

Egyszerű, elég összefüggéstelen történet volt – naiv kísérlet az utólagos naplóírásra –, amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút minden egyes napját. Nem lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl homályos és terjedelmes, de megpróbálom összefoglalni a legfontosabb elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira elviselhetetlenné számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a fülemet.

Johansen hál’ istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT is; én azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a megszokott életünk színfalai mögött szüntelen ott leselkedő borzalmakra gondolok: az őscsillagokról való kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek az óceán mélyén alusszák álmukat, és a lidércnyomásos kultuszra, amely bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra szabadítsa ŐKET, mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg sziklavárosukat.

Johansen utazása úgy kezdődött, ahogy a Tengernagyi Hivatalnak beszámolt róla. A megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest belehajózott a földrengés szülte vihar legszörnyűbb tombolásába – ez volt az az erő, ami kiemelte a tengerfenékről azt az iszonyatot, amely aztán belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült újra irányításuk alá vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT fel nem tartóztatta őket. A kultusz sötét bőrű sátánjait a tengerésztiszt csak mélységes undorral említi. Valami irtózat lengte körül őket, mely szinte kötelességnek tüntette fel elpusztításukat, s Johansen őszinte döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán kegyetlenséget vetettek a szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, előbb egy roppant kőoszlopot pillantottak meg a tengerből kimagasodni, majd a déli szélesség 47° 9’ és a nyugati hosszúság 126° 43’ alatt titáni méretű, rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bűzlő falak körvonalai sejlettek föl előttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyűséget mióta létezik, csak egyszer hordott a hátán a Föld: R’lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet beláthatatlan korokkal az emberi történelem kezdete előtt emeltek azok a förtelmes óriások, akik a fekete csillagokból ereszkedtek alá a mi világunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy Cthulhu rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta először azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az érzékenyek álmait, s szigorú utasítással parancsba adták a hívőknek, hogy keljenek zarándokútra az ő kiszabadításukra. Minderről Johansennek sejtelme sem volt, de Isten a megmondhatója, hogy eleget látott!

Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból, a rettentő, monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott sírja mélyébe zárva. Ha annak a kiterjedésére gondolok, ami odalent húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztő vágy támad bennem, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit páni félelem fogta el az ősi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földről, de nem is bármi más egészséges világról való. A rémült beszámoló minden sorából kitetszik, mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök hihetetlen méretétől, a roppant, faragott monolitok szédítő magasságától, s mindenekelőtt a meghökkentő hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált különös bálvány között fennállott.

Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról beszél; mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó benyomásokat rögzít, hajmeresztően nagy szögekről, meg a kőlapokról, melyek túl hatalmasak hozzá, hogy erről a világról származzanak, s hátborzongató ábrák és szentségtörő hieroglifák borítják őket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem, mert valami olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. Ő azt mondta nekem, hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra ismertektől. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerű tengerész is, csakhogy ő az idegcsikorgató valóságot látta.

Johansen és emberei egy lejtős homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre az ocsmány Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benőtt titáni kőtömböket másztak meg, melyek talán lépcsőfokok voltak, de nem emberi láb számára. Még a nap is eltorzult az égen, amint küszködve igyekezett átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a természetellenes vizekről; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák csalóka szögeiben és sarkaiban, amik első látásra homorúnak, a következő pillanatban domborúnak tetszettek.

Félelem vett erőt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak köveket, hínárt és iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna, ha nem tartanak a többiek megvetésétől, és csak fél szívvel kutattak valami mozdítható tárgy után – mindhiába –, hogy magukkal vigyék emlékbe és bizonyítékul.

Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és lekiáltott, hogy talált valamit. A többiek követték őt, és kíváncsian meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a már ismert polip– vagy sárkánylény domborműves ábrázolásával. Johansen szerint úgy nézett ki, mint egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapuféléről lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerű kőfaragások – csak abban nem tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetű-e, mint egy csapóajtó, vagy ferde síkban van, mint egy szabadba nyíló pincelejárat. Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a geometriája teljesen ki volt facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és a talaj, amin mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete.

Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán Donovan gondosan végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot lelkiismeretesen megvizsgálva. Rettentő magasra mászott a groteszk kőalakzaton – persze, ha az ember akarja, mászásnak nevezi, ha akarja, nem; meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt –, és mindenkiben fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas ajtó? Ekkor hirtelen a több ACRE területű kőlap a felső végén egész halkan és finoman engedett a nyomásnak, s ők látták, hogy ki van egyensúlyozva. Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán, s tengerésztársaival együtt figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az őrült, prizmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott, mintha a fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították volna.

A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belőle. Azt mondom, áradt, ÉS NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhőként gomolygott elő évezredes börtönéből, s tisztán láthatóan elsötétítette a napot, ahogy nehézkes denevérszárnyakon emelkedni kezdett a hátrahőkölő égbolt felé. A megnyíló mélységből feltörő bűz elviselhetetlen volt. Végül a jó fülű Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani odalentről. Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva előcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az őrült város méreggel átjárt levegőjébe.

A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez a ponthoz ért beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak vissza a hajóra, kettő abban a szempillantásban szörnyethalt, valószínűleg a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség volt leírni – nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő csápokkal imbolyogva ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben a pillanatban a világ túloldalán megőrült egy neves építész, a boldogtalan Wilcoxon pedig hagymázas lázroham tört ki? A bálványképek valósága, a csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt, hogy igényt emeljen arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvező volt, s aminek előmozdításán egy évezredes kultusz hosszú időn át hiába fáradozott, azt merő véletlenségből elérte egy maroknyi mit sem sejtő tengere. A Nagy Cthulhu évmilliók óta először pillantotta meg a napvilágot, és tombolt pusztító mámorában!

Három ember azonnal eltűnt az iszamós agyarak között, mielőtt akár egy mozdulatot tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk – ha ugyan létezik az univerzumban irgalom! Donovan, Guerrera és Angström voltak azok. Miközben a megmaradt három tengerész fejvesztve menekült a végenincs, hínárlepte kőlapokon a csónak felé, Parker elcsúszott, és Johansen bármire megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és Johansen érte el a csónakot, s eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyűséges DOLOG lebukdácsolt a csúszós sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak néhány pillanat műve volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan rohantak a gőzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte a mérgező vizet, mialatt a nem evilági hullapart kőtömbjei között ott nyáladzott, hörgött és fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG, mint a menekülő Odüsszeusz hajóját elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy Cthulhu, vakmerőbbnek mutatkozván a hősének küklopszánál, hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat kavaró, kozmikus erejű csapásokkal üldözőbe vette őket. Briden eszét vesztette, mikor visszanézett rá, s szörnyű, hátborzongató nevetőgörcs fogta el, amelynek nem is vetett véget, csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban tévelygő Johansen mellett.

Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hgy a DOLOG könnyedén utoléri az ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak egyetlen esélye mart; teljes sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a kormánykereket. És miközben a felkavart tenger tajtékos hullámokat vetett, miközben a forró gőz kis híján szétrobbantotta a kazánt, a bátor norvég a hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldöző massza felé fordította, amely úgy emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem előtti hadigálya. A szörnyűséges polipfej tekergőző csápjai már-már a hajókorlátra fonódtak, ám Johansen rendíthetetlenül tartotta az irányt.

Ekkor szörnyű dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna szét; nyúlós, epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet olyan bűz öntötte el, akárha milliónyi sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy hang, melyet a legvakmerőbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami szörnyűséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró szagú, zöld felhő burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol – Isten az égben! – a névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen bár, de kezdte újra felölteni gyűlöletes eredeti alakját, miközben minden másodperccel nőtt a távolság, amely a lázasan dohogó kazánú ALERT-től elválasztotta.

Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta naphosszat, alig evett valamit, és nem sokat törődött a hajón kóválygó, szüntelenül kacagó őrülttel sem. A jacht kormányzásával nem is próbálkozott, mert az átéltektől megroppant benne valami. Aztán jött az április 2.-i vihar, s innentől megsűrűsödnek a homályos foltok emlékezetében. Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud, szédítő üstököscsóvák meglovaglásáról az őrjöngve forgó világban, hisztérikus zuhanásról a hold magasságából valami pokoli szakadékba, majd gyomorkavaró emelkedésről a mélységekből a hold felé – s mindezt az újra elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld, denevérszárnyú ördögeinek csúfos, bömbölő kacaja kísérte.

Ezekből a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi Hivatal ítélőszéke, a dunedini utcák ismerős arculata, s végül a hazatérés az Egeberg oldalában emelkedő kis házba. Egyszerűen nem mondhatott semmit – őrültnek tartották volna. Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielőtt elérné őt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a felesége bármit is megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitől.

Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a dombormű és Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az írást is – mint beszámíthatóságom bizonyítékát, melyben összefoglalom mindazt, amire remélem, soha senki nem fog rádöbbeni utánam. Én láttam, miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte számomra a legszebb kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem, hogy még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal és Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem pusztult ki még.

És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a kor óta rejti ŐT, amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét visszasüllyedt a tengermélyre, mert az áprilisi vihart követően a VIGILANT áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban továbbra is itt üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreeső erdőiben a bálványok-koronázta monolitok körül. ŐT a citadella elsüllyedtével ismét magába nyelték a fekete ősvermek, különben most rettegés és iszonyat dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár ránk? Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jő az emberek ingatag városaira. Eljön majd az idő; de erre nem szabad gondolnom, s amúgy is képtelen vagyok rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném túl a kéziratot, végrendeletem végrehajtói kellő előrelátásról tegyenek tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé kerüljön.

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

August Derleth:
Gable Window, The (Murky Glass, The)

Wilbur toronyszobájának ablaka egy másik dimenzióba vezető kapu. A férfi az egyik rejtélyes könyvben leírást talál a kapu használatáról. Az aktivált dimenziókapun félelmet, és undort keltő szörnyek próbálnak áthatolni...

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Nymph's Reply to the Modern Business Man, The

Válasz Olive G. Owen versére.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Ákos

Dátum: 2023-06-05 00:46:30
 

Ez most a teljes történet ?

2.

Mayatraveler

Dátum: 2020-01-19 20:14:52
 

Igazi remekmű! Rég elfeledett, mélységesen mély, sötét kultuszok árnyas visszhangja, amit az író meghallott és megírt nekünk...

3.

Meiosis

Dátum: 2014-05-02 14:04:59
 

Elvileg több valóságalapja van, mint amennyit tulajdonítanak neki. Nem tudom, mennyire valószínű.

4.

anonymous

Dátum: 2005-05-28 00:00:00
 

Imádom!!! Ez a kedvenc művem tőle!!!!

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre