I. KORAI IJEDELEM

 

Noha semmi esetre sem vagyunk fényűző emberek, egy kastélyban vagy Schlossban lakunk Stájerországban. A világnak ezen a részén csekély jövedelemmel is sokra lehet jutni. Évi nyolc– vagy kilencszáz csodákat tesz. A miénk odahaza, gazdag emberek között aligha felelt volna meg. Atyám angol, s így angol nevet viselek, noha Angliát soha nem láttam. De ezen az elhagyatott és kezdetleges helyen, ahol minden olyan csodálatosan olcsó, valóban nem látom, hogy ha bármennyi pénzünk lenne is, anyagilag fokozható volna egyáltalán a kényelmünk, sőt fényűzésünk.

Atyám osztrák szolgálatban volt, és amikor nyugdíjára meg szülői örökségére támaszkodva visszavonult, fillérekért megvásárolta ezt a főúri rezidenciát meg a kis birtokot. Semmi nem lehet ennél festőibb vagy magányosabb. Erdőben áll, egy kis dombon.

A nagyon vén és keskeny út a felvonóhíd előtt megy el, amelyet az én időmben soha nem vontak fel, meg a sügérrel teli vizesárok előtt, amelynek tükrén számos hattyú úszkált a vízililiomok lebegő, fehér ármádiája között.

Mindezek fölé emelkedik a kastély sokablakos homlokzata, a tornyok és a gótikus kápolna.

A kapu előtt az erdőben egy szabálytalan alakú és igen festői tisztás nyílik, és jobb kéz felé egy ívelt, gótikus hídon visz át az út egy folyó felett, amely a mély árnyékot vető fák között kanyarog.

Azt mondtam, hogy ez egy igen elhagyatott hely. (Ítéld meg, vajon igazat mondok-e. Ha az előcsarnok ajtajából az út felé nézek, jobbra tizenöt mérföldre és balra tizenkét mérföldre terjed az erdő, amelyikben a kastélyunk áll. A legközelebbi lakott falu a ti angol mérföldetekben számítva mintegy hétmérföldnyire van balra. A történeti képzettársításokra alkalmul szolgáló legközelebbi lakott várkastély az öreg Spielsdorf generálisé, csaknem tizenkét mérföldnyire jobbra.

Azt mondtam, „a legközelebbi lakott falu”, mert alig hárommérföldnyire nyugatra, vagyis Spielsdorf generális várkastélya irányában van egy romos falu a maga különös kis templomával, amely most fedetlen, és amelynek oldalhajójában ott málladoznak a néhai büszke Karnstein család sírboltjai. Valamikor az övék volt az ugyancsak omladozó kastély, amely az erdő sűrűjéből a városka hallgatag romjaira tekint alá.

E megragadó és búskomor hely elhagyatottságának okával kapcsolatban van egy legenda, amelyet majd máskor elmesélek.

Most azt kell elmondanom, hogy milyen kicsi az a társaság, amely kastélyunk lakóit alkotja. Nem számítom ide a szolgákat vagy azok hozzátartozóit, akik a kastélyhoz csatlakozó épületben foglalnak el szobákat. Figyelj és csodálkozz! Atyám, aki a legkedvesebb ember a földön, de öregszik, meg én, történetem idején mindössze tizenkilenc esztendős. Azóta nyolc év telt el. Én és atyám alkotta a családot a kastélyban. Amikor anyám, aki stájer volt, meghalt, én még csecsemő voltam, de volt egy jó természetű nevelőnőm, aki úgyszólván csecsemőkorom óta velem volt. Nem tudok olyan időkre visszaemlékezni, amikor az ő kövér, jóságos arca nem lett volna ismerős kép az emlékezetemben. Ez Madame Perrodon volt, berni születésű, akinek gondoskodása és jó természete részben kárpótolt engem anyám elvesztéséért, akire még csak nem is emlékszem, olyan rég veszítettem el. Madame Perrodon volt a harmadik az étkezőasztal körül ülő kis társaságban. Volt egy negyedik is, Mademoiselle De Lafontaine, egy hölgy, ahogy te mondanád, azt hiszem, „az utolsó simítást elvégző nevelőnő”. Franciául és németül beszélt, Madame Perrodon franciául, és törte az angolt, atyám meg én az angolt használtuk, amelyet naponta beszéltünk, – részben azért, nehogy kivesszen közöttünk ez a nyelv, részben pedig hazafias indítékokból. A következmény valóságos Bábel volt, amin az idegenek nevettek, s amit ebben az elbeszélésben nem fogok megkísérelni visszaadni. És kívülünk volt még két vagy három ifjú hölgy barátunk, nagyobbára korombeliek, akik rövidebb-hosszabb időre alkalmi látogatókként jöttek, és akiknek a látogatását magam is viszonoztam olykor.

Ezekből állt rendszeres társaságunk; természetesen voltak azért „szomszédok”, akik tizenöt-húsz mérföld távolságból be-betévedtek hozzánk. Mindazonáltal biztosíthatlak, hogy az életem meglehetősen magányos volt. Gouvernante-jaimnak éppen csak annyi hatalma volt fölöttem, amennyi, miként sejtheted, az ilyen bölcs személyeknek lehet egy fölöttébb elkényeztetett lány esetében, akinek a szülője megengedi, hogy csaknem mindenben a maga feje után menjen.

Életemben az első olyan esemény, amely rettenetes hatással volt rám, s a melyet valójában soha semmi nem törölt ki emlékezetemből, életem ama legkorábbi kellemetlenségeinek egyike volt, amelyekre vissza tudok emlékezni. Némelyek ezt olyan semmiségnek vélik majd, amiről nem kellene itt szólnom. Te azonban idővel meg fogod érteni, miért említem. A „bölcsőde”, ahogy nevezték, noha csak magam laktam benne, egy nagy szoba volt a kastély felső emeletén, rézsútos tölgyfa mennyezettel. Nem lehettem több hat esztendősnél, amikor egy éjszaka felébredtem, s ágyamból körülnézve a szobámban, nem láttam ott a gyermeklányt. A nörszöm sem volt ott, és azt hittem, egyedül vagyok. Nem ijedtem meg, mert egyike voltam azoknak a boldog gyermekeknek, akiktől tudatosan távol tartják a kísértettörténeteket, a tündérmeséket és mindazokat az ismereteket, amelyektől betakarjuk fejünket, ha váratlanul megreccsen az ajtó, vagy ha egy kialvó gyertya lángjának libbenése a mennyezetes ágy tartóoszlopának árnyékát arcunkhoz közelebb táncoltatja a falon. Mérges voltam és megbántott képzelt mellőzöttségem miatt, és pityeregni kezdtem, előkészületként egy szívből jövő bömbölési rohamhoz, amikor meglepetésemre megláttam egy ünnepélyes, ám igen bájos arcot, amint az ágy mellől rám néz. Egy fiatal hölgy arca volt, aki ott térdelt, mindkét keze a díszes ágytakaró alatt. Egyfajta boldog csodálkozással néztem rá, és abbahagytam a pityergést. Kezeivel simogatott, és mellém feküdt az ágyba, és mosolyogva magához vont; azonnal gyönyörűségesen lecsillapodtam és újra elaludtam. Arra az érzésre riadtam fel, mintha ugyanabban a pillanatban – két tűt szúrtak volna mélyen a mellembe, és hangosan felkiáltottam. A hölgy rám szegzett szemekkel visszahőkölt, azután lesiklott a padlóra, és – miként gondoltam – az ágy alá bújt.

Most először ijedtem meg, és teljes erővel kiabálni kezdtem. A nörsz, a gyermeklány, a házvezetőnő, mindenki odarohant, és amikor elmondtam, mi történt, nem csináltak belőle nagy dolgot, hanem tőlük telhetően igyekeztek megnyugtatni. Ám noha gyermek voltam, észrevettem, hogy arcukat szokatlan aggodalom sápasztja, és láttam, hogy az ágy alá néznek, és körültekintenek a szobában, majd az asztalok alá pillantanak, és szekrényeket nyitnak ki. És a házvezetőnő odasúgta a nörsznek:

– Húzza csak végig a kezét ezen a mélyedésen az ágyban; itt feküdt valaki, ez holtbiztos; még most is meleg a helye.

Emlékszem, hogy a gyermeklány cirógatott, és mind a hárman vizsgálták a mellemet, ott, ahol mondtam, hogy éreztem a szúrást, és kijelentették, hogy nincs semmilyen látható jele annak, hogy velem ilyesmi történt.

A házvezetőnő meg a gyerekszoba körüli teendők végzésével megbízott két másik szolgáló fenn virrasztott egész éjszaka; és ettől az időtől kezdve egészen tizennégy éves koromig egy szolgáló mindig ott töltötte az éjszakát a gyerekszobában.

Az eset után hosszú ideig nagyon ideges voltam. Orvost hívtak, az orvos fakó arcú, idősebb ember volt. Milyen jól emlékszem enyhén himlőhelyes, hosszú, mogorva arcára és gesztenyebarna vendéghajára. Jó ideig minden második napon eljött, és orvosságot adott be nekem, amit természetesen utáltam.

A jelenést követő reggel a rémület állapotában voltam, és nem viseltem el, hogy egy pillanatra is magamra hagyjanak, pedig már fényes nappal volt.

Emlékszem, hogy feljött atyám, és megállt az ágyamnál, és derűsen beszélt, és egy csomó mindent kérdezett a nörsztől, és a válaszok egyikére szívből nevetett; és megütögette a vállamat, és megcsókolt, és azt mondta nekem, hogy ne legyek megijedve, hogy ez nem volt semmi egyéb, csak álom, és nem lehet tőle semmi bajom.

De én nem vigasztalódtam meg, mert tudtam, hogy az idegen nő látogatása nem volt álom; és rettenetesen meg voltam rémülve.

Kicsit megvigasztalódtam, amikor a gyermeklány erősködött, hogy ő volt az, aki bejött és megnézett és mellém feküdt az ágyba, és félálomban kellett lennem, hogy nem ismertem meg az arcát. De ez nem nyugtatott meg egészen, noha a nörsz is megerősítette.

Emlékszem, hogy azon a napon egy tiszteletreméltó öreg ember fekete reverendában bejött a szobámba a nörsszel meg a gyermeklánnyal, és kicsit beszélgetett velük, és hozzám nagyon kedves volt; nagyon édes volt az arca és nyájas, és azt mondta nekem, hogy ők most imádkozni fognak, és összetette a két kezem, és arra kért, hogy halkan mondjam, amíg ők imádkoznak, „Uram, hallgasd meg az értünk szólók imáit, Jézus nevében”. Azt hiszem, pontosan ezek a szavak voltak azok, mert gyakran elismételtem őket magamban, és a nörszöm évekig mondatta velem imáimban.

Olyan jól emlékszem ennek a fekete reverendás, fehér hajú, öreg embernek figyelmes, édes arcára, amint ott állt abban az otromba, magas, barna szobában, körülötte a háromszáz éves, ódivatú, esetlen bútorokkal, a kis rácsos ablakon át, a szoba árnyas légkörébe bejutó gyér fényben. A három nő társaságában ott térdepelt, és reszketős, komoly hangon imádkozott, nekem úgy tűnt, hogy sokáig. Mindent elfelejtettem, ami addig történt velem, és egy ideig az is homályba merült, ami utána történt, ám az imént leírt jelenetek élénken állnak előttem, mint a varázstükör sötétséggel körülvett, kiemelkedő képei.

 

II. EGY VENDÉG

 

Most pedig valami olyan különöset fogok elmondani neked, hogy a szavahihetőségembe vetett töretlen hitedre lesz szükség, hogy elhidd a történetemet. Ez a történet mindazonáltal nemcsak igaz, hanem olyan igazság, aminek jómagam szemtanúja voltam.

Balzsamos nyári este volt, és atyám megkért, ahogy olykor szokott, hogy tegyek vele egy kis sétát azon a gyönyörű erdei tisztáson és nyiladékon át, amely– miként említettem – a kastélyunk előtt terült el.

– Spielsdorf generális nem tud olyan hamar eljönni hozzánk, mint ahogy reméltem – mondta atyám séta közben.

Úgy volt, hogy néhány hétre jön hozzánk látogatóba, és érkezését másnapra vártuk. Egy ifjú hölgyet is magával hoz, unokahúgát és gyámleányát, Mademoiselle Rheinfeldtet, akit soha nem láttam, de azt hallottam róla, hogy igen bájos leány, és sok boldog napra számítottam a társaságában. Csalódottabb voltam annál, mint ahogy ezt egy városban élő ifjú hölgy vagy szomszédok között sürgölődő valaki el tudja képzelni. Már hetek óta mindennap erről a látogatásról álmodoztam meg az általa ígért új ismeretségről.

– És mikor jön? – kérdeztem.

– Csak ősszel. Úgy számítom, hogy két hónap múlva – felelte atyám. – És most nagyon örülök, drágám, hogy Mademoiselle Rheinfeldtet soha nem ismerted.

– Miért örülsz ennek? – kérdeztem megbántottan és kíváncsian.

– Mert a szegény ifjú hölgy elhunyt – felelte atyám. – Egészen elfelejtettem, hogy nem mondtam neked, de nem voltál a szobában, amikor ma este megkaptam a tábornok levelét.

Meg voltam döbbenve. Spielsdorf generális első levelében, hat vagy hét héttel ezelőtt, említette, hogy a mademoiselle nincs olyan jól, mint szeretné, de a veszély legkisebb gyanújára sincs semmi ok.

– Itt van a tábornok levele – mondta atyám, és odaadta a levelet. – Félek, hogy nagyon szerencsétlennek érzi magát; úgy tűnik, hogy amikor a levelet írta, az őrület környékezte.

Hársfák fenséges csoportja alatt leültünk egy rönkpadra. Az erdei láthatár mögött teljes búskomor pompájában lenyugvóban volt a nap, és a folyó, amely az otthonunk mellett folyik tova, mint említettem, egy meredek ívű, öreg híd alatt, előkelő fák csoportjai között kanyarog, csaknem a lábunknál; tükrén visszaverődik az ég fakuló bíborvöröse. Spielsdorf generális levele olyan rendkívüli, olyan szenvedélyes és helyenként olyan ellentmondásos volt, hogy kétszer olvastam el – másodszor fennhangon az atyámnak –, és még mindig képtelen voltam eligazodni rajta, hacsak nem abból a feltevésből indulok ki, hogy bánata megzavarta az elméjét.

Ez állt benne: „Elvesztettem az én drága leányomat, mert leányomként szerettem. A kedves Bertha betegségének utolsó napjaiban képtelen voltam írni neked. Azt megelőzően fogalmam sem volt róla, hogy veszélyben van. Elvesztettem őt, és most tudok meg mindent, immár túlságosan későn. Az ártatlanság békéjében halt meg és egy áldott jövő dicső reményében. Mindezt a sátán csinálta, aki elárulta rajongó vendégszeretetünket. Azt hittem, hogy az ártatlanságot fogadom be házamba, a vidámságot, elveszett Berthámnak egy bájos társalkodónőt. Egek! Micsoda őrült voltam! Istennek hála, gyermekem úgy halt meg, hogy nem támadt benne gyanú szenvedéseinek oka felől. Anélkül ment el, hogy sejtette volna betegségének természetét meg mind e gyötrelem okozójának átkos szenvedélyét: Hátralévő napjaimat annak szentelem, hogy kinyomozzak és elpusztítsak egy szörnyet. Azt mondták, reménykedhetem benne, hogy elérem igazságos és kegyes célom. E pillanatban alig van villanásnyi fénysugár, amelyet követhetnék. Átkozom öntelt kétkedésemet, a felsőbbrendűség hitvány színlelését, vakságomat, önfejűségemet – mindent –, túlságosan későn. Nem tudok most összefüggően írni vagy beszélni. Az őrület környékez. Mihelyt kissé magamhoz térek, úgy gondolom, hogy egy ideig a nyomozásnak szentelem magam, ami esetleg egészen Bécsig is elvezethet engem. Valamikor ősszel, mostanhoz két hónapra vagy korábban, ha élek, meg foglak látogatni – azaz, ha megengeded; és akkor majd elmondok neked mindent, amit most nemigen merek papírra vetni. Isten veled! Imádkozz értem, drága barátom.”

Ezekkel a szavakkal végződött ez a különös levél. Noha soha nem láttam Bertha Rheinfeldtet, a váratlan hírtől szemem megtelt könnyel; döbbenet és mélységes csalódás vett erőt rajtam.

A nap immár lenyugodott és alkonyodott, amikor a tábornok levelét visszaadtam atyámnak.

Lágy, tiszta este volt, és mi őgyelegve törtük a fejünket, hogy mit is jelenthetnek azok a kegyetlen, összefüggéstelen mondatok, amelyeket az imént olvastam. Csaknem egymérföldnyire voltunk a kastély előtt elhaladó úttól, és ekkor már ragyogóan sütött a hold. A felvonóhídnál Madame Perrodonnal és Mademoiselle De Lafontaine-nel találkoztunk, akik főkötő nélkül kijöttek, hogy élvezzék a csodás holdfényt.

Ahogy közeledtünk hallottuk hadaró hangjukat, amint élénken beszélgettek. A felvonóhídnál csatlakoztunk hozzájuk, és megfordultunk, hogy velük együtt gyönyörködjünk a csodaszép látványban.

Előttünk terült el a tisztás és a nyiladék, ahol az imént sétáltunk. Bal kéz felé a keskeny út fejedelmi fák csoportjai között kanyargott tova, és a szem elől beleveszett az erdő sűrűjébe. Jobbra ugyanaz az út átmegy a meredek és festői hídon, amely mellett egy romos őrtorony düledezik, amelyik valaha ezt az átkelőhelyet vigyázta. A hídon túl egy fával benőtt hirtelen magaslat emelkedik; amelynek árnyékában borostyánnal borított szürke sziklák láthatók.

A gyep és a lapos földek felett füstként vékony páraréteg terült szét, áttetsző fátyolba vonva messzeségeket; és itt-ott megpillanthattuk a folyót, amely gyengén csillogott a holdfényben.

Ennél lágyabb, kedvesebb táj el sem képzelhető. Az imént hallott hír mélabússá tette, de a látvány mélységesen nyugalmas jellegét meg varázsos dicsfényét és meghatározhatatlanságát semmi sem zavarhatta meg.

Atyám, aki a festőiségben örömét lelte, és én csendben álltunk és néztük az alant elterülő térséget. A két derék nevelőnő; akik kissé hátrább álltak, a tájról csevegett, és ékesszólóan dicsérte a holdat.

Madame Perrodon kövér, középkorú és regényes hajlamú volt, és költői módon beszélt meg sóhajtozott. Mademoiselle De Lafontaine apja jogán, aki német volt, azt állította magáról, hogy lélektani, metafizikus és úgyszólván misztikus beállítottságú – most kijelentette; hogy amikor a holdnak ilyen erős a fénye, köztudomású, hogy ez valamilyen különös szellemi tevékenységet jelez. A telihold hatása, ha ilyen ragyogó a fénye, sokféle. Hat az álmokra, hat a holdkórosokra, hat az ideges emberekre; az élettel kapcsolatban csodálatos fizikai befolyása van. A mademoiselle elmesélte, hogy unokafivére, aki egy kereskedelmi hajón elsőtiszt volt, egy ilyen éjszaka a hátán fekve elszenderült a fedélzeten, miközben egész arcát megvilágította a telihold. Egyszer csak fölébredt, mert azt álmodta, hogy arcát megragadta egy öreg nő, és oldalra húzva borzalmasan eltorzította vonásait; és arckifejezése soha nem nyerte teljesen vissza egyensúlyát.

– A hold ma éjjel – folytatta – csupa igéző, mágneses erő, és lássák csak, ha megnézik maguk mögött a kastély homlokzatát, úgy tündöklik és csillog minden ablaka ebben az ezüstös ragyogásban, mintha láthatatlan kezek kivilágították volna a szobákat tündérvendégek fogadására.

Vannak a szellemnek olyan tétlen állapotai, amikor magunk nem hajlunk a beszédre, de mások beszélgetése kedves fásult fülünknek; és bámultam tovább, élvezve a hölgyek társalgásának csengő szavát.

– Ma este újra egyszer búslakodó kedvemben vagyok – mondta atyám, a csöndet követően; és Shakespeare-t idézte, akit angol nyelvtudásunk ápolása céljából gyakran olvasott fennhangon. Így szólt:

Bizony nem is tudom, miért e bú:

Untat, s mondod, hogy untat téged is;

De mint lepett meg, nem tudom.

– A többit elfelejtettem. De úgy érzem, mintha valamilyen nagy szerencsétlenség leskelődnék ránk. Felteszem, hogy a szegény tábornok lesújtó levelének köze van hozzá.

Ebben a pillanatban kocsikerekek és sok pata váratlan hangja az úton vonta magára figyelmünket.

Mintha a zaj a hídon túli emelkedő felől közeledett volna, és valóban, abból az irányból nagyon hamar feltűnt a kíséret. Két lovas haladt át elsőként a hídon, azután jött a négylovas hintó, majd két lovas zárta le a menetet.

Úgy tűnt, hogy egy rangos személy útibatárjáról van szó, és mi mindnyájan azonnal elmerülten figyelni kezdtük a szokatlan látványosságot. Néhány pillanat múlva a látvány sokkal érdekesebb lett, mert éppen, amikor a batár áthaladt a meredek híd tetőpontján, az egyik vezető megijedt valamitől, és rémületét a többivel is közölve, a lovak egy-két hőkölése után az egész társaság vad ügetésbe kezdett, és az elöl haladó két lovas között tovavágtatva a hurrikán sebességével dübörgött az úton felénk.

A jelenet izgalmát fájdalmasan fokozták a batár ablakából világosan hallható elnyújtott női sikolyok.

Mindannyian kíváncsian és rémülten előreszaladtunk, atyám csöndben, mi többiek a rémület különböző kiáltásait hallatva.

Bizonytalanságunk nem tartott sokáig. Közvetlenül mielőtt a kastély felvonóhídjához érkezik az ember, az úton, amelyen közeledtek, egy felséges hársfa áll az út mellett, a másik oldalon egy ódon kőkereszt. Ezt meglátva a lovak, amelyek szörnyű sebesen közeledtek, úgy félrerántották a kocsit, hogy egyik oldalon a kerekek felfutottak a hársfa kiálló gyökereire.

Tudtam, hogy mi fog következni. Eltakartam a szemem, hogy ne lássak, és elfordítottam a fejem. Ebben a szempillantásban barátnőim kiáltását hallottam, akik néhány lépést előrementek.

A kíváncsiság kinyitotta a szememet, és a teljes zűrzavar képe tárult elém. A lovak közül kettő a földön feküdt, a batár az oldalán, két kereke a levegőben. Az emberek az istrángok kiszabadításával voltak elfoglalva, és egy parancsoló fellépésű és termetű hölgy kiszállt a kocsiból, és ott állt összekulcsolt kézzel, a zsebkendőjét minduntalan a szeméhez emelve. A batár ajtaján keresztül most kiemeltek egy fiatal hölgyet, aki élettelennek látszott. Drága, öreg atyám már az idősebb hölgy mellett volt, kezében tartva kalapját, és nyilván felajánlotta segítségét és kastélyának erőforrásait. A hölgy, úgy tűnt, nem is hallja atyámat, vagy semmi másra nem tud nézni, csak a karcsú lányra, akit az út töltésére fektettek.

Közelebb mentem; az ifjú hölgy nyilvánvalóan eszméletlen volt, ámbár bizonyosan nem halott. Atyám, aki szeretett azzal kérkedni, hogy olyan orvosféle, éppen a lány csuklójára helyezte ujjait, és biztosította a hölgyet, aki a lány anyjának mondta magát, hogy a pulzusa vitathatatlanul kitapintható, noha gyenge és szabálytalan. A hölgy összekulcsolta a kezeit, és mintegy a hála hirtelen elragadtatásától felfelé fordította szemét, ám azonnal ismét kitört a maga színpadias módján, ami azt hiszem sajátja egyeseknek.

A hölgy olyan volt, akire egész életében azt mondják, hogy finom megjelenésű és valamikor csinosnak kellett lennie. Magas volt, de telt idomú; fekete bársonyöltözékében meglehetősen sápadtnak látszott, de megjelenése büszke és parancsoló volt, noha most különös izgalom tartotta hatalmában.

– Vajon balsorsra születtem, hogy így üldöz a baj? – Ezt mondta összekulcsolt kézzel, amikor odaértem. – Itt állok, egy utazás kellős közepén, amelytől élet és halál függ, s meglehet, ha egy órát veszítek. minden elvész, amit eddig végeztem. A gyermekem nem fog fölépülni annyira, hogy folytathassa az utat Isten tudja, meddig. Itt kell őt hagynom; nem tehetem, nem merem megkockáztatni a késlekedést. Uram, meg tudja mondani, mennyire van ide a legközelebbi falu? Ott kell őt hagynom, és visszatértemig, három hónapig nem fogom látni a drágámat, sőt hallani sem fogok felőle.

A kabátjánál fogva megragadtam atyámat, és komolyan súgtam a fülébe:

– Ó, papa, könyörgök, kérd meg, hogy hagyja nálunk... Olyan nagyszerű volna. Tedd meg, kérlek.

– Megtiszteltetés és kedves kötelezettség volna számunkra, ha madame leányom és az ő derék nevelőnője, Madame Perrodon gondjaira bízná gyermekét, és megengedné, hogy felügyeletem alatt mindaddig a vendégünk lehessen, amíg ön vissza nem tér. Azzal a gondoskodással és odaadással fogunk bánni vele, amit egy ilyen szent vagyontárgy megérdemel.

– Nem tehetem meg, uram, túlságosan kíméletlenül visszaélnék kedvességével és lovagiasságával – mondta eszelősen a hölgy.

Ellenkezőleg, nagyon nagy szívességet tenne vele, egy olyan pillanatban, amikor arra legnagyobb szükségünk van. Leányomnak éppen most okozott csalódást egy szerencsétlen balszerencse, mert elesett egy látogatástól, amelytől már régóta tetemes boldogságot remélt. Ha gondjainkra bízná ezt az ifjú hölgyet, ez lenne számára a legjobb vigasztalás. Az úton a legközelebbi falu messze van, és nincs olyan fogadója, ahol elhelyezni gondolja a lányát; nem engedheti meg neki, hogy utazását számottevő távolságra folytassa, ez veszélyes volna. Ha, miként mondja, nem szakíthatja meg utazását, még ma este meg kell tőle válnia, márpedig ezt sehol másutt nem teheti meg a gondosság és a gyengédség több őszinte biztosítékával, mint itt.

Ennek a hölgynek a viselkedésében és megjelenésében volt valami olyan előkelő, sőt tiszteletet keltó vonás, és a modora annyira lekötelező volt, hogy kíséretének méltóságától eltekintve is az a meggyőződés támadt az emberben, hogy jelentős személyről van szó.

Időközben visszaemelték kerekeire a hintót, és a lovak egészen engedékenyen ismét istrángjaik között voltak.

A hölgy egy pillantást vetett a lányára, amelyről úgy képzeltem, hogy nem olyan gyengéd, mint amilyenre a jelenet kezdete óta számíthatott az ember; azután könnyedén odaintett atyámnak, és vele együtt két-három lépéssel hallókörön kívülre távozott, és ott határozott és rideg arckifejezéssel beszélt hozzá, egészen másképp, mint eddig. Fölöttébb csodálkoztam, hogy atyám, úgy látszik, nem vette észre a változást, és ugyanakkor kimondhatatlanul kíváncsi is voltam, hogy megtudjam, mi lehetett az, amiről a hölgy olyan komolyan és gyorsan beszélt, csaknem a fülébe atyámnak.

Úgy gondolom, legfeljebb két-három percig volt így elfoglalva, azután megfordult, és néhány lépésre odavitte, ahol a lánya feküdt, félig Madame Perrodon karjában. A hölgy egy pillanatra a lánya mellé térdelt, és valamit suttogott a fülébe, a madame szerint egy kis áldást; azután gyorsan megcsókolta, majd beszállt a hintóba, amelynek ajtaját becsukták, az előkelő libériába öltözött lakájok felugrottak hátul a hintóra, a csatlósok megsarkantyúzták lovukat, a lovászfiúk megpattogtatták ostorukat, a lovak megugrottak és hirtelen vad ügetésbe kezdtek, amely hamarosan ismét azzal fenyegetett, hogy vágta lesz belőle; és a batár elrobogott, nyomában az ugyanolyan gyors ütemben eliramodó két hátulsó lovassal.

 

III. ÖSSZEHASONLÍTJUK ÉSZREVÉTELEINKET

 

Addig követtük tekintetünkkel az elvonuló díszkíséretet, amíg az egyhamar el nem tűnt a ködfátylas erdőben, és a paták meg a kerekek hangja el nem halt a csöndes éjszakai levegőben.

Semmi más nem maradt, ami bizonyíthatta volna nekünk, hogy a kaland nem a pillanat káprázata volt, csak az ifjú hölgy, aki éppen ebben a percben nyitotta ki szemét. Nem vettem észre, mert az arca nem felém volt fordulva, de felemelte fejét, és nyilvánvalóan körülnézett, s egy nagyon aranyos hangot hallottam, amint panaszosan megkérdi:

– Hol a mama? A mi derék Madame Perrodonunk válaszolt gyengéden, és hozzátett néhány vigasztaló és megnyugtató szót.

Azután hallottam, hogy a lány megkérdezi:

– Hol vagyok? Mi ez itt? – és ezután így szólt: – Nem látom a hintót és Matskát, hol van Matska?

A madame minden kérdésére válaszolt, amennyire megértette őket; és lassan-lassan az ifjú hölgy emlékezni kezdett rá, hogyan történt a baleset, és örült, amikor hallotta, hogy senki sem sérült meg, sem az utasok, sem a kísérők közül. És amikor megtudta, hogy a mamája itt hagyta őt, amíg vissza nem tér mintegy három hónap múlva, sírva fakadt.

Éppen indulni készültem, hogy vigasztaló szavaimmal kiegészítsem Madame Perrodon szavait, amikor Mademoiselle De Lafontaine a karomra tette a kezét, és így szólt:

– Ne menjen oda, most még nem tud egyszerre több emberrel beszélgetni; egy nagyon kis izgalom is visszavetheti.

Arra gondoltam, hogy mihelyt kényelmes körülmények között ágyban lesz, felrohanok hozzá a szobájába, és meglátogatom.

Atyám közben lóháton elküldött egy szolgálót az orvosért, aki mintegy hatmérföldnyire lakott, és egy hálószobát előkészíttetett a fiatal hölgy befogadására.

Az idegen most felemelkedett, és a madame karjára támaszkodva lassan átsétált a felvonóhídon és a kapun, be a kastélyba.

Az előcsarnokban szolgálók fogadták őt és vezették tovább a szobájába.

A szalon, amelyben rendszerint tartózkodni szoktunk, hosszú helyiség, négyablakos, s ezek a vizesárok meg a felvonóhíd felett a már több ízben leírt erdei tájra néztek.

Régi, faragott tölgyfa bútorok vannak benne, nagy, faragott szekrények, és a székek karmazsinvörös utrechti bársonnyal vannak kárpitozva. A falakat kárpit borítja, és köröskörül pompás, aranyozott keretekben életnagyságú alakok veszik körül az embert ódon és fölöttébb különös öltözékekben, és az ábrázolt személyek vadásznak, solymásznak és mindenképpen ünnepélyesek. Mindez nem túlságosan méltóságteljes, így az ember módfelett kényelmesen érezhette magát; és itt szoktunk teázni, mert atyám szokásos hazafias vonzalmaival ragaszkodott hozzá, hogy a nemzeti ital a mi kávénkkal és csokoládénkkal együtt rendszeresen megjelenjék asztalunkon.

Ezen az estén is itt ültünk, és a meggyújtott gyertyák fényénél az esti kalandról beszélgettünk.

Madame Perrodon és Mademoiselle De Lafontaine is társaságunk tagja volt. Az ifjú idegen, alighogy ágyába feküdt, mély álomba merült, és a két hölgy egy szolga gondjaira bízta őt.

– Tetszik a vendégünk? – kérdeztem a madame-tól, mihelyt belépett. – Mondj el mindent!

– Nagyon tetszik – felelt a madame –, úgy hiszem, a legbájosabb teremtés, akit valaha is láttam; a te korodbeli, és olyan finom és szép.

– A lehető leggyönyörűbb – vetette közbe a mademoiselle, aki egy pillanatra bekukkantott volt az idegen szobájába.

– És milyen édes a hangja! – tette hozzá Madame Perrodon.

– Észrevették azt a nőt a kocsiban, miután ismét felállították, aki nem szállt ki, csak az ablakon nézegetett kifelé? – érdeklődött a mademoiselle.

Nem, egyikünk sem látta.

Ezután elmondta, hogy egy visszataszító fekete nő bámult egész idő alatt a hintó ablakából, fején valamiféle színes turbánnal, gúnyosan bólintgatva és vigyorogva a hölgyek felé, parázsló tekintettel és nagy, fehér szemgolyókkal, és úgy vicsorgott, mintha őrjöngene.

– Látták, hogy milyen rossz külsejű emberek voltak a szolgák? – kérdezte a madame.

– Igen – mondta atyám, aki éppen ekkor lépett a szobába –, olyan ronda, sunyi tekintetű fickók, amilyeneket még életemben nem láttam. Remélem, nem fogják az erdőben kirabolni a szegény hölgyet. Ezek azonban ügyes gazemberek, mindent pillanatok alatt rendbe hoztak.

– Merném mondani, hogy a túlságosan hosszú utazás kimerítette őket – vélekedett a madame. – Azonkívül, hogy gonosznak látszottak, arcuk olyan furcsán beesett és sötét és mogorva volt. Bevallom, nagyon kíváncsi vagyok, de merem mondani, hogy a fiatal hölgy holnap mindent elmond nekünk, ha eléggé rendbe jön.

– Nem hiszem – mondta atyám titokzatos mosollyal és biccentve kicsit, mintha többet tudna a dologról, mint amennyit el akar nekünk mondani.

Ez még csak kíváncsibbá tett engem, és mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi történt közötte meg a fekete bársonyba öltözött hölgy között annak a rövid, de komoly beszélgetésnek során, amely közvetlen megelőzte eltávozásukat.

Alighogy magunkra maradtunk, kérlelni kezdtem, hogy beszélje el nekem. Nem kellett sokáig erőltetnem.

– Nincs rá különösebb ok, hogy ne mondjam el neked. Kifejezésre juttatta vonakodását, hogy leánya gondozásával terheljen bennünket, és elmondta, hogy egészségi állapota gyenge, és noha ideges, nem szoktak lenni rohamai – önként használta ezt a kifejezést –, sem képzelgései, lévén valójában tökéletesen ép.

– Nagyon furcsa, hogy így beszélt! – vetettem közbe. – Annyira szükségtelen volt.

– Mindenesetre ezt mondta – nevetett –, és minthogy mindent tudni akarsz, ami történt, noha valóban nagyon kevés történt, elmondtam. Aztán így folytatta: „Létfontosságú hosszú utat kell megtennem – hangsúlyozta –, gyorsan és titokban; három hónap múlva jövök vissza a gyermekemért; ez alatt az idő alatt a gyerek hallgatni fog afelől, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová utazunk.” Ez minden, amit mondott. Igen tiszta franciasággal beszélt. Amikor a „titokban” szót kimondta, néhány pillanat szünetet tartott, miközben szemét az enyémre szegezve mereven nézett. Úgy gondolom, erre nagy súlyt vet. Láthattad, hogy milyen gyorsan továbbment. Remélem, nem követtem el ostobaságot, amikor gondjaimba vettem a fiatal hölgyet.

Ami engem illet. én el voltam ragadtatva. Alig vártam, hogy láthassam és beszélhessek vele, hogy az orvos engedélyt adjon rá. Te, aki városban élsz, neked fogalmad sincs ’ róla, milyen nagy esemény egy új barát bemutatása abban a magányban, amely körülvett bennünket. Már csaknem egy óra volt, amikor az orvos megérkezett, de legalább annyira nem tudtam ágyba menni és aludni, mint amennyire nem tudtam volna a kerekeire visszaemelni a hintót, amely elvitte a fekete bársonyba öltözött hercegnőt.

Amikor az orvos lejött a szalonba, nagyon kedvező dolgokról számolt be a betegével kapcsolatban. Most ül az ágyában, a szívverése tökéletesen szabályos, szemmel láthatóan kifogástalanul érzi magát. Nem sérült meg, és idegei minden baj nélkül kiállták ezt a kis megrázkódtatást. Természetesen ha mind a ketten akarjuk, meglátogathatom, ebből nem származhat baj; és az engedély birtokában azonnal felküldtem valakit, hogy megérdeklődje, megengedi-e, hogy egypár percre meglátogassam a szobájában.

A szolgáló azon nyomban visszatért és jelentette, hogy a kisasszony hőn óhajtja látogatásomat. Biztos lehetsz benne, hogy pillanatig sem haboztam élni az engedéllyel. Vendégünk a kastély egyik legszebb szobájában feküdt. Talán egy kicsit méltóságteljes helyiség volt. Az ágy lábával szemben egy komor faliszőnyeg függött, Kleopátrát ábrázolta az áspiskígyókkal a keblén; és a többi falon is, kissé kifakultan, ünnepélyesen klasszikus jelenetek hivalkodtak. De a szoba többi dísze között elegendő aranyozott faragvány és különféle szín volt ahhoz, hogy kárpótoljon a régi gobelinek komorságáért.

Az ágy mellett gyertyák égtek. A lányka ült az ágyban; nyurga, csinos termetét abba a virághímes, puha selyemköntösbe bugyolálták, amelyet az anyja dobott rá, amikor a földön feküdt, s amelynek vastag, tűzdelt selyembélése volt.

Mi volt az, ami egy szempillantás alatt megnémított és arra késztetett, hogy egy-két lépést hátráljak, amikor az ágy mellé értem, és éppen azon voltam, hogy belekezdjek kis köszöntőmbe? Elmondom.

Pontosan azt az arcot láttam magam előtt, amely gyermekkoromban akkor éjjel meglátogatott, és amely annyira megragadt emlékezetemben, és amellyel, a rémülettől borzongva, hosszú éveken át olyan gyakran foglalkoztam gondolatban, amikor senki nem gyanította, hogy mi jár az eszemben.

Csinos, sőt gyönyörű arc volt; és amikor először pillantottam meg, ugyanaz a mélabús kifejezés ült rajta.

Ám ez csaknem azonnal a felismerés különös, rögzült mosolyába váltott át. Egy teljes percig csönd volt, és akkor végre a másik megszólalt; én nem tudtam.

– Milyen csodálatos! – kiáltott fel. – Tizenkét esztendővel ezelőtt álmomban egyszer láttam az arcod, és ez az arc azóta is kísértett.

– Valóban csodálatos! – ismételtem, egy nagy erőfeszítéssel leküzdve a borzadályt, amely egy időre belém fojtotta a szót. – Én biztos, hogy láttalak tizenkét évvel ezelőtt látomásban vagy’ valóságban. Nem tudtam elfelejteni az arcod. Azóta is a szemem előtt lebegett.

A mosolya meglágyult. Amit e mosolyban különösnek képzeltem, elmúlt, és most gödröcskés arcával együtt elbűvölően szép és értelmes volt.

Megnyugodtam, és nagyobb kedvvel folytattam, amit a vendégszeretet diktált, az üdvözlését, és elmondtam neki, hogy véletlen érkezése milyen nagy örömünkre szolgál, és kiváltképp nekem milyen nagy boldogság.

Amíg beszéltem, megfogtam a kezét. Kicsit bátortalan voltam, miként a magányos emberek, de a helyzet ékesszólóvá, sőt merésszé tett. Megszorította a kezem, rátette az övét az enyémre, és a szeme fénylett, amikor gyorsan a szemembe nézve ismét mosolygott és elpirult.

Üdvözlésemet nagyon bájosan viszonozta. Eltűnődve leültem az ágya mellé, és ő így beszélt:

– El kell mondanom a veled kapcsolatos látomásomat; fölöttébb különös, hogy neked is meg nekem is olyan élénk álmunk volt egymásról, hogy láttuk egymást, én téged, te meg engem olyannak, amilyenek most vagyunk, holott természetesen mind a ketten csak gyerekek voltunk. Hatesztendős lehettem, és egy zavaros és nyugtalan álomból ébredtem, s egy szobában találtam magam, amely nem hasonlított a gyerekszobámhoz, nehézkes, sötét faburkolata volt, körös-körül szekrényekkel és ágykeretekkel és székekkel meg padokkal. Azt gondoltam, hogy az ágyak mind üresek, és hogy a szobában én vagyok egyedül; és miután egy ideig nézelődtem a szobában, és megbámultam kiváltképpen egy kétágú vas gyertyatartót, amelyet bizonyosan megismernék, az egyik ágy alá másztam, hogy az ablakhoz jussak, de amikor előbújtam az ágy alól. valakit sírni hallottam. Még úgy, térdeplő helyzetben felnéztem, és megláttalak téged – igen, bizonyos, hogy te voltál – pontosan, ahogy most látlak; egy gyönyörű fiatal hölgy, aranyhajjal és nagy kék szemekkel, és az ajka mint a tiéd – te voltál, úgy ahogy most itt vagy. Olyan megnyerő látványt nyújtottál, hogy bemásztam az ágyadba, és átöleltelek, és azt hiszem, mind a ketten elaludtunk. Sikoltásra ébredtem; ültél az ágyban, és sikoltoztál. Megijedtem és lecsúsztam a földre, és úgy tűnt, hogy egy pillanatra elvesztettem az eszméletem; és amikor magamhoz tértem, újra otthon voltam a szobámban. Azóta sem felejtettem el az arcod. Puszta hasonlóság nem téveszthet meg. Te vagy az a hölgy, akit akkor láttam.

Most rajtam volt a sor. hogy beszámoljak az ezt kiegészítő látomásomról, amit meg is tettem új ismerősöm leplezetlen csodálkozására.

– Nem tudom, kinek kellene jobban megijednie a másiktól – mondta a vendég, újra, mosolyogva. – Ha nem lettél volna olyan szép, azt hiszem, nagyon megijedtem volna tőled, de minthogy olyan vagy, amilyen, és mindketten fiatalok vagyunk, azt érzem csak, hogy tizenkét esztendővel ezelőtt ismertelek meg, és van már jogom a bizalmadra; mindenesetre úgy tetszik, mintha kora gyermekkorunktól kezdve az volna megírva, hogy barátok legyünk. Szeretném tudni, hogy te is olyan különös vonzódást érzel-e irántam, mint én irántad. Nekem soha nem volt barátom – fogok-e most találni egyet? – Sóhajtott, és szép fekete szemét szenvedélyesen szegezte rám.

Nos, az igazság az, hogy magam sem tudtam megmondani, mit érzek a gyönyörű idegen iránt. Éreztem, hogy – a szavaival élve – „vonzódom” hozzá, de ugyanakkor volt valami taszításféle is. Ebben a kétértelmű érzésben azonban óriási mértékben túlsúlyban volt a vonzódás. Érdekesnek és megnyerőnek találtam a lányt, és olyan gyönyörű és leírhatatlanul rokonszenves volt.

Most észrevettem. hogy bágyadtság és kimerültség vesz erőt rajta, és siettem jó éjszakát kívánni.

– Az orvos úgy gondolja – tettem hozzá –, hogy szükséged lehet egy szolgálólányra ma éjjel; az egyik szolgálónk már kint várja, hogy bejöhessen hozzád, és itt virrasszon; meglátod, hogy nagyon használható és csöndes teremtés.

– Nagyon kedves tőletek, de nem tudok aludni, ha kísérő van a szobában, soha nem is tudtam. Nincs szükségem segítségre – és hogy bevalljam a gyengémet: nagyon félek a rablóktól. A házunkat egyszer kirabolták, és két szolgát megöltek, így aztán mindig magamra zárom az ajtót. Ez szokásommá vált – és ti olyan kedveseknek látszotok, tudom, hogy megbocsátjátok ezt nekem. Látom, hogy van a zárban kulcs.

Szép karjai közé szorított egy pillanatra, és a fülembe súgta:

– Jó éjszakát, drágám, nagyon rossz megválni tőled, de jó éjszakát. Holnap újra látlak, de ne korán.

Sóhajtva visszaereszkedett a párnára, és szép szemének szerető és mélabús tekintete követett, és újra suttogta:

– Jó éjt, drága barátnőm.

A fiatalok rokonszenve, sőt szeretete ösztönös eredetű. Hízelgett nekem az a nyilvánvaló, ámbár még megszolgálatlan mély rokonszenv, amelyet irányomban mutatott. Szerettem, hogy azonnal bizalmába fogadott. Komoly elhatározás volt, hogy nagyon jó barátok legyünk.

Eljött a másnap, és újra találkoztunk. El voltam ragadtatva pajtásomtól; azazhogy sok tekintetben.

Külseje nappali fényben sem változott semmit – kétségtelen, hogy a leggyönyörűbb teremtmény volt, akit valaha is láttam, és az, hogy a régi álmomban megjelent arcra emlékeztetett, nos ez a kellemetlenség elvesztette az első váratlan rádöbbenés hatását.

A leány megvallotta, hogy amikor meglátott, hasonló ijedtséget élt át, és ugyanazt a gyenge ellenszenvet érezte, amely keveredett az irántam érzett csodálattal. Együtt nevettünk most átmeneti rémületünkön.

 

IV. A SZOKÁSAI. EGY CSATANGOLAS

 

Említettem neked, hogy a legtöbb tekintetben el voltam ragadtatva tőle.

Volt egy és más, ami nem tetszett annyira.

A női átlagnál magasabb volt. Azzal kezdem, hogy leírást adok róla. Karcsú volt és csodálatosan kecses. Azon kívül, hogy a mozdulatai bágyadtak – nagyon bágyadtak voltak, a megjelenésében semmi olyan nem volt, ami betegségre vallott volna. Arcszíne dús és sugárzó volt, arcvonásai kicsik és gyönyörűen formáltak, szeme nagy, sötét és csillogó, haja valósággal csodálatos volt, ha leengedte a válla köré, sohasem láttam még ilyen felségesen dús és hosszú hajat; kezemet gyakran alája tettem, és csodálkozva nevettem, hogy milyen súlyos. Végtelenül finom szálú és puha volt, dús és nagyon sötét barna, amely mintha aranyba játszott volna. Imádtam, ha leengedte, és az saját súlyától aláomlott. Amikor a szobájában azon az édes, halk hangján beszélt, miközben hátradűlt a székében, én összefogtam, varkocsba fontam, majd szétterítettem, játszottam vele. Egek! Ha tudtam volna!

Mondtam, hogy voltak dolgok, amik nem tetszettek nekem. Említettem már, hogy az első éjszaka, amikor meglátogattam, megnyert magának a bizalmával, de azt tapasztaltam, hogy önmagával, az anyjával, a múltjával, valójában mindennel kapcsolatban, ami az életével, a terveivel és az emberekkel függött össze, lankadatlanul éber tartózkodást tanúsított. Mondhatnám, hogy nem viselkedtem okosan, talán nem volt igazam; mondhatnám, hogy tiszteletben kellett volna tartanom azt az ünnepélyes végzést, amelyet a fekete bársonyba öltözött, előkelő hölgy bízott atyámra. Ám a kíváncsiság nyughatatlan és gátlástalan szenvedély, és nincs olyan lány, aki türelemmel el tudná viselni, hogy az ő szenvedélyét megzavarja egy másik, Milyen baj származhatnék abból bárkire nézve is, ha elmondanák, amit oly hőn vágytam tudni? Nem bízott a józan eszemben vagy a becsületességemben? Miért ne hinne nekem, amikor én olyan ünnepélyesen biztosítottam róla, hogy nem árulok el egyetlen szót sem abból, amit elmond, egyetlen halandó lénynek sem.

Nekem úgy tűnt, hogy az évein túl valami hidegség volt mosolygó mélabújában, ahogy következetesen megtagadta, hogy akár csak a leghalványabb fénysugarat is nyújtsa nekem.

Nem mondhatom, hogy veszekedtünk ezen, mert ő semmin sem veszekedett volna. Természetesen nagyon csúnya és neveletlen dolog volt, hogy én nem tágítottam, de igazán nem tehettem róla. Pedig éppúgy békén hagyhattam volna.

Amit elmondott nekem, azt oktalanul semmibe sem vettem. Mindaz három nagyon bizonytalan közlésben csúcsosodott ki:

Először: A neve Carmilla.

Másodszor: Családja ősi nemesi család.

Harmadszor: Nyugat felé van az otthona.

Nem árulta el családjának nevét, sem a címerüket, sem birtokuk nevét, de még csak annak az országnak a nevét sem, ahol éltek.

Ne hidd azt, hogy én szüntelenül ezekkel a dolgokkal zaklattam őt. Alkalomra lestem, és inkább csak célozgattam rájuk, mintsem választ sürgettem volna kérdéseimre. Való igaz, hogy egyszer-kétszer közvetlenebbül támadtam rá, de függetlenül a taktikámtól, minden esetben a legteljesebb kudarc volt az eredmény. Nem használt sem szemrehányás, sem dédelgetés. De hozzá kell tennem, hogy olyan bájos mélabúval és bocsánatkérően tért ki a válaszadás elől, olyan sokszor, sőt szenvedéllyel hangoztatta, hogy szeret engem, és bízik a becsületességemben, és annyi reményt öntött belém, hogy végül is mindent meg fogok tudni, hogy a szívem mélyén hosszú ideig nem tudtam haragudni rá.

Szép karjait a nyakam köré szokta fonni, magához vont, és arcát az enyémhez téve suttogta, ajkával a fülemhez közel:

– Drágaságom, sebzett a kis szíved; ne gondold, hogy kegyetlen vagyok, amiért nem engedelmeskedem erőm és gyengeségem ellenállhatatlan törvényének; ha a drága szíved sebzett az én vad szívem is vele vérzik. Roppant alázatom elragadtatásában és a te meleg életedben élek, és te bele fogsz halni – halni, édesen belehalni – az enyémbe. Nem tehetek róla; ahogy mind közelebb kerülök hozzád, te a magad részéről mind közelebb kerülsz másokhoz, és megismered annak az elragadtatásnak a kegyetlenségét, ami nem más, mint szerelem. Ezért egy ideig még ne igyekezz többet megtudni rólam és az enyimekről, hanem egész szerető lelkeddel bízz bennem.

És amikor ilyen lelkesülten beszélt, még szorosabban magához ölelt remegő karjaival, és ajka lágy csókokat lehelve gyengéden parázslott arcomon.

Izgalma és beszédmódja érthetetlen volt számomra.

Meg kell mondanom, hogy ezekből a bolondos ölelésekből, amelyek nem nagyon gyakran fordultak elő, többnyire szerettem volna kiszabadítani magam, de az erőm mintha elhagyott volna. Elsuttogott szavai altatódalként hangzottak fülemben, és ellenállásomat révületbe csillapították, amelyből csak akkor látszottam magamhoz térni, amikor karjait visszavonta.

Ezekben a titokzatos kedélyállapotaiban nem szerettem őt. Valami különös, viharos izgatottságot érzékeltem, ami élvezetes volt, elvegyülve a félelem és az undor meghatározhatatlan érzésével. Az ilyen jelenetek idején nem voltak róla határozott gondolataim, de tudatában voltam egy imádatba növő szerelemnek és ugyanakkor az iszonyatnak is. Tudom, ez ellentmondás, de csak így tehetek kísérletet arra, hogy megmagyarázzam érzésemet.

Több mint tízesztendei megszakítás után írom most ezt, remegő kézzel, zavartan és borzadva emlékezve vissza bizonyos eseményekre és helyzetekre, amelyek megpróbáltatásain öntudatlanul mentem át, noha mindvégig élénken és nagyon élesen emlékeztem történetem fősodrára. Gyanítom azonban, hogy mindannyiunk életében vannak bizonyos érzelmes jelenetek, amelyek során szenvedélyünk a legvadabbul és legiszonyatosabban csapott a magasba, s mind közül ezekre emlékszünk a legelmosódóbban és leghomályosabban.

Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy a viharos lélegzetvételtől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta:

– Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. – Aztán hátravetette magát székében, s én ott maradtam reszketve.

– Rokonok vagyunk? – kérdeztem ilyenkor. – Mit jelenthet ez a viselkedésed? Talán emlékeztetlek valakire, akit szeretsz, de ne csináld ezt, utálom. Nem ismerek rád – nem ismerek magamra, amikor így nézel rám és így beszélsz.

Carmilla sóhajtani szokott indulatosságomon, azután elfordult és elengedte a kezem. Ezekkel a rendkívül furcsa megnyilvánulásokkal kapcsolatban hiába is próbáltam kialakítani bármilyen kielégítő elméletet – nem tudtam színlelésnek vagy cselfogásnak tulajdonítani. Ezek félreérthetetlenül az elnyomott ösztönök és érzelmek pillanatnyi kitörései voltak. Nem lehetséges, hogy anyjának kérdés nélkül elhangzott cáfolata ellenére időnként pillanatnyi elmezavar vesz erőt rajta? Vagy valami titok és egy regényes ábránd rejlik itt? Régi novelláskönyvekben olvastam ilyesmikről. Hátha egy fiúszerető találta meg ily módon az utat a kastélyba, és igyekszik álruhában udvarolni, egy derék öreg kalandornő segítségével? De e feltevés ellen sok minden szólt, bármennyire is legyezte volna ez a hiúságomat.

Nem kevés olyan figyelmességgel dicsekedhetnék, amilyeneket a férfias udvarlás kellemességei kínálnak. E szenvedélyes percek között a közhelyek, a vidámság, a tűnődő mélabú hosszú megszakításai következtek, amelyek alatt – kivéve, amikor észrevettem, hogy mélabús tűzzel teli tekintete engem követ – időnként meglehet, hogy semmit sem jelentettem számára. A titokzatos izgalom rövid időszakain kívül viselkedése kislányos volt; és valami bágyadtság volt mindig körülötte, ami merőben összeférhetetlen az egészség állapotában lévő hímnemű rendszerrel.

Bizonyos tekintetben furcsák voltak a szokásai. Egy városi hölgy szemében; mint te vagy, talán nem olyan egyedülállóak, mint ahogy nekünk, vidéki embereknek tűntek. Nagyon késön szokott lejönni, általában egy óra után, amikor is egy csésze csokoládét ivott, de nem evett hozzá semmit. Ezután sétálni mentünk, ami puszta csatangolás volt, s Carmilla csaknem rögtön kimerültnek látszott, és vagy visszatért a kastélyba, vagy leült a padok egyikére, amelyeket itt-ott állítottak fel a fák között. Ez testi bágyadtság volt, amelyben szelleme nem osztozott. Élénk társalgó volt mindig, és nagyon értelmes.

Néha egy-egy percre saját otthonára hivatkozott, vagy valamilyen kalandot vagy helyzetet említett, vagy egy korai emlékét, s ezek olyan embereket jeleztek; akiknek idegen szokásaik vannak. Olykor leírt szokásokat, amelyekről mi mit sem tudunk. Ezekből a váratlan utalásokból arra következtettem, hogy szülőhazája sokkal távolabb van, mint ahogy először képzeltem.

Amikor egy délután így ültünk a fák alatt, arra vonult egy temetési menet. Egy szép fiatal lány volt a halott, akit gyakran láttam, mert az egyik vadőr lánya volt. A szegény ember szeme fényének koporsója után lépegetett; egyetlen gyermeke volt, és látszott az apán, hogy csaknem megszakadt a szíve. Kettesével parasztok mentek mögötte, és egy gyászdalt énekeltek. Én felálltam, hogy kifejezésre juttassam tiszteletemet, amíg mellettünk haladnak el, és csatlakoztam a gyászénekhez.

Társam kicsit nyersen meglökött, s én meglepetten fordultam felé. Ridegen szólt:

– Nem hallod, hogy milyen hamisan énekelnek?

– Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy nagyon szépen – feleltem a félbeszakítás miatt bosszúsan, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nehogy a kis processziót alkotó emberek észrevegyék a történteket és megbántódjanak.

Ezért azonnal folytattam az éneket, de újra félbeszakítottak.

– Kiszakad a dobhártyám – szólt Carmilla, csaknem mérgesen, és csöpp ujjaival befogta a fülét. – Különben is, miképpen állíthatod, hogy a te vallásod meg az enyém ugyanaz; a ti szertartásaitok sértenek engem, és én gyűlölöm a temetést. Micsoda fontoskodás! Hiszen meg kell halnod neked is – mindenkinek meg kell halnia; és mindenki boldogabb, aki meghalt. Jer haza.

– Atyám a pappal elment a temetőbe. Azt hittem, tudod, hogy a leánykát ma temetik.

– A leánykát? Törődöm is én a parasztokkal. Nem is tudom, kiről van szó – felelt Carmilla, és szép szeme megvillant.

– Ő az a szegény lány, aki két hete azt képzelte, hogy kísértetet lát, és azóta is haldoklott, egészen tegnapig, amikor a lelke elszállt belőle.

– Ne beszélj nekem kísértetekről, mert nem fogok aludni ma éjjel.

– Remélem, nem jön valamilyen dögvész vagy láz; mindez nagyon arra vall – folytattam. – A kanász fiatal felesége csak egy hete halt meg; és azt mondta. hogy amikor ágyában feküdt, valami torkon ragadta, és csaknem megfojtotta. Papa azt mondja, hogy a láz bizonyos formáját ilyen borzalmas képzelgések kísérik. Az előtte való napon egészen jól volt, utána pedig összeroskadt, és egy hete meghalt.

– Remélem az ő temetése már megvolt, és a gyászénekén is túl vagyunk és semmi nem fogja sérteni a fülünket ezzel a hamis és zagyva gajdolással. Idegesít. Ülj ide mellém; egészen közel; fogd meg a kezem; szorítsd erősen – erősen –, még erősebben.

Visszafelé jöttünk egy darabon, amíg egy másik padhoz nem értünk.

Carmilla leült. Arca olyan változáson ment át, hogy egy pillanatra megijedtem, sőt megrémültem. Elsötétült és hihetetlenül sápadt lett; fogát meg kezét összeszorította, és szemöldökét összevonva összezárta az ajkát, és szemét mereven maga elé szegezte a földre, és egész teste úgy reszketett, olyan ellenállhatatlan, folytatólagos borzongással, mintha váltólázban lenne. Úgy látszott, hogy minden erejére szükség van egy roham elnyomására, amellyel azután lélegzetelállító küzdelmet folytatott. Végül kitört belőle a szenvedés halk, görcsös kiáltása, és a hisztéria fokozatosan alábbhagyott.

– Tessék! Ez annak a következménye, hogy az embert vallásos énekekkel fojtogatják! – mondta azután. – Ne engedj még el, még ne! Most már múlik.

És fokozatosan el is múlt. És talán azért, hogy eloszlassa azt a komor benyomást, amelyet a látvány bennem keltett, szokatlanul élénk és csevegő lett; és így kerültünk haza. Ez volt az első eset, hogy annak a kényes egészségi állapotának meghatározható tüneteit tapasztaltam nála, amelyről az anyja beszélt. Ugyancsak első ízben történt. hogy bármi olyannak a tanújelét adta, ami hasonlít a dühre.

Mindkettő elmúlt, mint a nyári felleg, és ezután már csupán egyetlenegyszer voltam szemtanúja az ő részéről a harag átmeneti jelének. Elmondom neked, miképpen történt. Ő meg én kinéztünk a hosszú szalon egyik ablakán, amikor a függőhídon át a kastélyudvarra lépett egy csavargó, akit nagyon jól ismertem. Általában kétszer egy évben jelent meg nálunk.

Púpos ember volt, azokkal az éles, ferde arcvonásokkal, amelyek többnyire a formátlanság kísérői. Hegyes fekete szakálla volt, és amikor mosolygott, szája az egyik fülétől a másikig húzódott, kivillantva hosszú, fehér szemfogait. Fekete és skarlátvörös bivalybőrbe volt öltözve, amelyen keresztben több szíjat meg övet viselt, mint amennyit meg tudtam számolni, s ezekről mindenféle holmi csüngött alá. Hátul egy laterna magicát és két dobozt cipelt, jól tudtam, hogy az egyik dobozban egy szalamander van, a másikban pedig egy nadragulya. Ez a két szörnyeteg meg szokta volt nevettetni atyámat. Majmok, papagájok, mókusok, halak és sündisznók szárított részeiből voltak összeállítva, nagy csínnal és fölöttébb hatásosan. Volt egy hegedűje, egy varázsdoboza, az övére csatolva két vívótőrje védőálarccal, s több más titokzatos csomag himbálódzott körülötte, a kezében pedig egy fekete pálcát tartott réz szorítópántokkal. Egy elvadult, vézna kutya volt a kísérőtársa, amely a sarkában volt, de a felvonóhídnál gyanakodva megtorpant, és kisvártatva gyászos csaholásba kezdett.

Közben a kókler megállt az udvar közepén, megemelte bolondos kalapját, és módfelett szertartásosan meghajolt felénk, miközben förtelmes franciasággal és nem jobb németséggel gördülékenyen hadarta el bókjait. Azután elővette hegedűjét, és nyekergetni kezdett rajta egy friss dallamot, amelyhez derűs összhangnélküliséggel énekelt, és olyan kacagtató modorban és élénk taglejtésekkel táncolt, hogy a kutya csaholása ellenére nevetnem kellett.

Ezután baljában a kalapjával, nyirettyűjével a hóna alatt mosolyok és bókolások közepette előrejött az ablakhoz, és folyékonyan. lélegzetvétel nélkül, hosszan felsorolta, hogy mi mindenhez ért, milyen eszközei vannak a legkülönbözőbb mesterségekhez, amelyeket szolgálatunkba állít, és hogy milyen érdekességek és mulatságok állnak rendelkezésére, amelyeket meghívásunk esetén kész bemutatni.

– Méltóztassanak a hölgyek vásárolni egy amulettet rontás ellen, ami úgy hírlik, farkas módra barangol keresztül-kasul ezekben az erdőkben – mondta, és a kövezetre dobta kalapját. – Jobbra-balra hullanak tőle az emberek, és itt a varázsszer, ami soha nem vall kudarcot; csak a vánkosára kell tűzni, és már az arcába nevethet a rontásnak.

Ezek a varázsszerek téglalap alakú pergamen szeletek voltak rejtett értelmű számjegyekkel meg ábrákkal.

Carmilla azonnal vett egyet, és így tettem én is.

A csavargó felnézett, mi pedig derűsen lemosolyogtunk rá; legalábbis ami engem illet. Ahogy fürkésző, fekete szemével ránk nézett, úgy tűnt, hogy felfedezett valamit, ami egy percre felkeltette kíváncsiságát.

Egy pillanat alatt kiterített egy különféle furcsa kis acéleszközükkel teli bőrcsomagot.

– Tekintsenek ide, hölgyeim – mondta hozzám fordulva, amíg kibontotta a csomagot – számos kevésbé hasznos dolog mellett a fogművesség mesterségével is foglalkozom. A nyavalya törje ki ezt a kutyát! – szakította félbe magát; – Kuss, te dög! Úgy vonít, hogy a hölgyek alig hallják a szavam. Az ön nagyszerű barátnőjének, a jobbján az ifjú hölgynek a legélesebb foga van – hosszú, keskeny, hegyes, akár az ár, akár a tű; haha! Ahogy felnéztem éles és távolba ható tekintetemmel, tisztán láttam. Ha mármost az ifjú hölgyet ez történetesen bántaná, márpedig kell hogy bántsa, azt hiszem, itt vagyok én, itt vannak a ráspolyaim, a lyukasztóm, a csipeszeim; ha a nagyságos kisasszonynak úgy tetszik, lekerekítem, és legömbölyítem őket; nem lesznek többé halfogai, hanem olyan fogai, amelyek egy ilyen gyönyörű ifjú hölgyet, mint ő, megilletnek. Hogyan? Neheztel az ifjú hölgy? Túlságosan szemtelen voltam? Megsértettem?

A fiatal hölgy valóban igen haragosnak látszott, amikor visszahúzódott az ablaktól. – Hogyan merészel ez a szélhámos megsérteni bennünket? Hol van az apád? Elégtételt kérek tőle. Az apám a kúthoz köttette és ostorral megkorbácsoltatta volna, és a kastélybilloggal csontig égetteti!

Egy-két lépést hátrált az ablaktól, és leült, és alighogy a sértő fél látkörén kívül került, mérge olyan hirtelen elcsitult, mint ahogy támadt, és fokozatosan visszatért a szokott hanghordozása, és úgy tűnt, hogy elfelejtette a kis púpost meg a bolondságait.

Atyám aznap este egészen le volt törve. Amikor bejött, elmondta, hogy újabb eset fordult elő, nagyon hasonló ahhoz a két végzetes esethez, amely nemrég történt. Birtokán egy fiatal parasztnak a nővére, innen mindössze egymérföldnyire, nagyon beteg volt, amint a paraszt leírta, csaknem ugyanolyan módon megtámadták, és állapota most lassan, de állandóan romlik.

– Mindez – mondta atyám – pontosan megmagyarázható természetes okokkal. Ezek a szerencsétlenek egymást fertőzik babonáikkal, és így a rémlátások, amelyek elárasztották szomszédaikat, képzeletükben megismétlődnek.

– De éppen ez az, ami az embert rettentően megijeszti – mondta Carmilla.

– Miért? – érdeklődött atyám.

– Úgy félek tőle, hogy azt képzelem: ilyen dolgokat látok. Azt hiszem, ez ugyanolyan rossz lenne, mint a valóság.

– Isten kezében vagyunk; semmi nem történhet az Ő jóváhagyása nélkül, és azok számára, akik szeretik Öt, mindennek jó vége lesz. Ö a mi odaadó teremtőnk; mindannyian az ő teremtményei vagyunk, és S gondoskodik rólunk.

– Teremtő?! Természet! – mondta feleletként az ifjú hölgy nyájas atyámnak. – És ez a baj, amelyik elárasztja az országot, természetes. A természet. Minden a természetből fakad, nem igaz? A mennyben, a földön és a föld alatt minden úgy cselekszik és úgy él, ahogy a természet rendeli. Én így gondolom.

– Az orvos azt mondta, hogy idejön ma – szólt atyám némi csönd után. – Tudni akarom, mi a véleménye erről, és hogy szerinte mit kellene tennünk.

– Az orvosok soha semmi jót nem tettek velem – mondta Carmilla. – Eszerint beteg voltál? – kérdeztem.

– Betegebb, mint te valaha is – felelte.

– Régen?

– Igen, régen. Szenvedtem ettől a betegségtől, de a fájdalmon meg a gyengeségeimen kívül mindent elfelejtettem, bár ezek nem voltak olyan nagyok, mint ahogyan más betegségektől szenved az ember.

– Még nagyon fiatal lehettél, nemde?

– Merem mondani; de ne beszéljünk többet róla. Te nem akarod megbántani a barátodat, igaz? – Bágyadt tekintettel a szemembe nézett, karját szerető mozdulattal a derekam köré fonta, és kivezetett a szobából. Atyám valamiféle papírokkal foglalatoskodott az ablaknál.

– Miért ijesztget minket előszeretettel a papád? – szólt a helyes lányka, és kicsit megborzongva sóhajtott.

– Nem ijesztget, kedves Carmilla, mi sem áll tőle távolabb ennél.

– Meg vagy ijedve, drágám?

– Nagyon is félnem kellene, ha azt képzelném, hogy bármennyire is fennáll annak valódi veszélye, hogy rám támadjanak, úgy, ahogy azokra a szegény emberekre rátámadtak.

– Félsz meghalni?

– Igen, mint ahogy mindenki más.

– De ha szeretők módján halnál meg, együtt, úgyhogy egymással élhessetek? Amíg a világon élnek, a lányok hernyók, hogy végül pillangókká legyenek, amikor eljött a nyár. Ám közben begubóznak és lárvává lesznek, nem látod – mindegyik a maga sajátos vonzalmaival, szükségszerűségeivel és szerkezetével. Ezt mondja Monsieur Buffon nagy könyvében, a szomszédos szobában.

Később, a nap folyamán megjött a doktor, és bezárkózott egy időre a papával. Hatvanon túli ügyes ember volt, rizsporozta magát, és sápadt arcát olyan simára borotválta, mint a tök. A papával együtt jött ki a szobából, és hallottam, hogy miközben kijöttek, a papa nevetett, és így szólt:

– Nos, csodálkozom; egy olyan bölcs ember, mint ön. Mit szól a szárnyas lovakhoz és a sárkányokhoz?

Az orvos mosolygott, és válaszként a fejét rázta.

– Mindazonáltal az élet meg a halál is titokzatos állapot, és keveset tudunk mindkettő forrásairól.

Eközben továbbmentek, és én nem hallottam többet. Akkor nem tudtam, hogy mit hozott szóba az orvos, de azt hiszem, most már sejtem.

 

V. CSODÁLATOS HASONLÓSÁG

 

Akkor este Grazból megérkezett a képtisztító komor, sötét arcú fia egy kétkerekű lovas kocsival, amelyen két nagy csomagolóláda volt, tele festményekkel. Harmincmérföldes út volt, és valahányszor küldönc érkezett a kastélyba a mi kis fővárosunkból, Grazból, köréje szoktunk csoportosulni az előcsarnokban, hogy halljuk a híreket.

Ez az érkezés valóságos szenzáció volt a mi világtól elzárt lakhelyünkön. A ládák az előcsarnokban maradtak, és a küldöncről a szolgák gondoskodtak, amíg megette a vacsoráját. Ezután segédlettel meg kalapáccsal, feszítővassal és csavarhúzókkal felszerelve az előcsarnokban találkozott velünk, ahol összegyűltünk, hogy tanúi legyünk a ládák kicsomagolásának.

Carmilla ott ült, és egykedvűen nézte, ahogy egyik a másik után előkerültek a felújítás folyamatán keresztülment régi festmények, csaknem csupa arckép. Anyám régi magyar családból való volt, és e képek zöme, amelyek most majd visszakerülnek régi helyükre, az ő révén került hozzánk.

Atyám jegyzéket tartott a kezében, és onnan olvasta, ahogy a művész előkotorta a megfelelő számokat. Nem tudom, hogy mennyire jó festmények voltak ezek, de az biztos, hogy nagyon régiek voltak, és némelyik közülük igen különös is. A legtöbbnek megvolt az az érdeme, hogy először láttam úgyszólván, mert az idők során a füst meg a por felismerhetetlenné tette őket.

– Van egy kép, amelyet még nem láttam – mondta atyám. – Az egyik sarokban, fent, ott a név, amennyire el tudtam olvasni, „Marcia Karnstein” és az évszám: „1698”. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lett a kép.

Emlékeztem rá; kis festmény volt, mintegy másfél láb magas és csaknem négyzet alakú, keret nélkül. de az idő annyira megfeketítette, hogy nem ismertem fel, mit ábrázol. A művész most kivette a ládából és szemmel látható büszkeséggel megmutatta. Gyönyörű volt; megrendítően szép; mintha élne. Carmilla hasonmása volt!

– Carmilla, drágám, ez valóságos csoda. Itt vagy ezen a képen, olyan mosolygó és eleven, csaknem megszólalsz. Nem gyönyörű, papa? És még a kis anyajegy is itt van a nyakadon.

Atyám nevetett, és azt mondta, hogy „valóban csodálatos hasonlóság”, de elfordította tekintetét, és meglepetésemre alig látszott rajta meglepetés, tovább beszélgetett a képtisztítóval, aki afféle művészember volt, és hozzáértéssel nyilatkozott portrékról vagy egyéb művekről, amelyeknek művészete visszaadta fényüket és színeiket, miközben én minél tovább néztem a képet, annál inkább csodálkoztam.

– Megengeded, papa, hogy a szobámba akasszam ezt a képet? – kérdeztem.

– Természetesen, drágám – mondta mosolyogva. – Nagyon örülök, hogy ennyire hasonlónak találod. Ha így van, akkor még szebbnek kell lennie.

A fiatal hölgy nem nyugtázta ezt a szép beszédet, úgy tűnt, hogy meg se hallotta. Hátradűlt a székében, gyönyörű két szemét a hosszú szempillák alatt elgondolkozva szegezte rám, és mintegy elragadtatva mosolygott.

– És most világosan elolvasható a sarokba írt név. Nem Marcia; úgy fest, mintha aranyból készült volna. A név Mircalla, Karnstein grófnője. és ez egy kis korona fölötte, és lent az évszám: A. D. 1698. A Karnsteinek leszármazottja vagyok; azaz a mama volt az.

– Ó! – szólt most a hölgy erőtlenül. – Én is az vagyok, azt hiszem, nagyon régi, ősi eredet. Vannak még élő Karnsteinek?

– Ezen a néven egy sem, azt hiszem. A család, azt hiszem, tönkrement valamilyen polgárháborúban, réges-rég, de a kastély romjai itt vannak mindössze mintegy hárommérföldnyire.

– Milyen érdekes! – mondta lankadtan Carmilla. – De nézzék csak, milyen gyönyörű holdvilág van! – Az előcsarnok ajtaja kissé nyitva állt, azon nézett kifelé. – Nem kószálnánk egyet az udvar körül? Lekukkanthatnánk az útra meg a folyóra.

– Olyan az este, mint amikor hozzánk érkeztél – mondtam. Mosolyogva sóhajtott.

Fölállt, s egymás derekát átkarolva kimentünk a kövezetre.

Csöndben, lassan sétáltunk le a felvonóhídhoz, ahol elénk tárult a gyönyörű táj.

– Így hát az az este járt az eszedben, amikor idejöttem? – Carmilla csaknem suttogott. – Örülsz, hogy jöttem?

– Nagyon, drága Carmilla – feleltem.

– És elkéred a képet, amely szerinted hasonlít rám, hogy a szobádba akaszd – suttogta, és sóhajtva szorosabbra vonta karját a derekam körül, és bájos fejét a vállamra hajtotta.

– Milyen regényes vagy, Carmilla – szóltam. – Ha egyszer majd elmondod a történeted. az főleg valamilyen nagy szerelemből fog állni. Szótlanul megcsókolt.

– Holtbiztos, Carmilla, hogy szerelmes voltál; hogy e pillanatban valamilyen szívügy van folyamatban.

– Senkibe nem voltam szerelmes, és nem is leszek soha – suttogta –, hacsak nem beléd.

Milyen gyönyörű volt a holdfényben!

Félénk és idegenszerű volt a tekintete, amellyel gyorsan nyakamba és hajamba rejtette arcát, izgatott sóhajtásokkal, amelyek csaknem zokogásnak hatottak, és keze, amellyel kezemet szorította, reszketett.

Puha arca ott izzott az enyémen.

– Drágám, drágám – suttogott –, én benned élek; és te meghalnál értem, annyira szeretlek.

Ellöktem magamtól.

Olyan tekintettel bámult rám, amelyből minden tűz, minden jelentés elszökött, arca színtelenné és érzéketlenné vált.

– Van valami borzongás a levegőben, drágám – mondta álmatagon. – Szinte didergek; álmodtam? Menjünk haza, Jer, menjünk, menjünk.

– Betegnek látszol, Carmilla; kicsit erőtlen vagy. Föltétlenül kell egy kis bort innod mondtam.

– Igen, majd iszom. Már jobban vagyok. Egy-két perc múlva egészen jól leszek. Igen, adj nekem egy kis bort – mondta Carmilla, amikor a kapuhoz közeledtünk. – Egy pillanatra nézzünk körül újra; ez talán az utolsó alkalom, hogy veled együtt láthatom a holdvilágot.

– Hogy érzed most magad, édes Carmilla? Valóban jobban vagy? – kérdeztem. Kezdtem megrémülni, nehogy lesújtson rá az a különös járvány, amely mint mondták, elárasztotta körülöttünk a vidéket.

– Papát módfelett bántaná – tettem hozzá –, ha arra gondolna, hogy neked akár csak a legkisebb bajod is van, és nem hozod azonnal a tudomásunkra. A közelünkben lakik egy nagyon ügyes doktor, az az orvos, aki ma a papánál volt.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes. Tudom, hogy milyen kedvesek vagytok mindannyian, de, drága gyermekem, egészen jól vagyok újra. A világon semmi bajom nincs. csak egy kicsit gyönge vagyok. Az emberek azt mondják erre; bágyadt. Képtelen vagyok erőfeszítésre, alig tudok elsétálni olyan messzire, mint egy hároméves gyermek, és az a kis erő, amim van, lépten-nyomon cserbenhagy, és ilyenkor olyan leszek, mint az imént láttad. De végül is nagyon könnyen magamhoz térek; egy pillanat alatt tökéletesen magamnál vagyok. Nézd, hogy rendbe jöttem most is.

Valóban rendbe jött, és még sokáig beszélgettünk. Carmilla nagyon élénk volt, és az egész este elmúlt anélkül, hogy újra előfordult volna az, amit én az elragadtatás állapotainak neveztem. Ezen azokat az eszeveszett beszédeket és tekintetet értettem, amelyek zavarba ejtettek, sőt megrémítettek.

De akkor este történt egy esemény, amely egészen új irányba terelte gondolataimat, és amely úgy tűnt, még Carmilla bágyatag természetét is felajzotta átmenetileg.

 

VI. EGY NAGYON KÜLÖNÖS RETTENET

 

Amikor beléptünk a szalonba, és leültünk a kávénk meg a csokoládénk mellé – noha Carmilla egyikből sem kért, úgy tűnt, hogy ismét tökéletesen jól van –. csatlakozott hozzánk a madame meg Mademoiselle De Lafontaine, és csináltunk egy kis kártyapartit, s közben bejött a papa; hogy elfogyassza a maga csésze teáját.

Miután befejeztük a játékot, odaült Carmilla mellé a szófára és kissé aggódva megkérdezte tőle, hogy hallott-e az anyjáról megérkezése óta.

Carmilla nemmel válaszolt.

Ekkor megkérdezte tőle, nem tudja-e, ez idő szerint hol lehetne utolérni egy levéllel.

– Megmondani nem tudom – válaszolt kétértelműen –, de arra gondoltam, hogy búcsút veszek önöktől, hiszen már eddig is túlontúl vendégszeretők és túlontúl kedvesek voltak hozzám. Rengeteg bajt okoztam önöknek, és szeretném, ha holnap postakocsit kaphatnék, és a nyomába indulhatnék. Tudom, hogy a végén hol találhatom meg, noha megmondani nem merem.

– Nem szabad ilyesmikről álmodoznia – jelentette ki atyám az én nagy megkönnyebbülésemre. – Nem tehetjük, hogy így szem elől veszítsük magát, és nem egyezem bele, hogy itt hagyjon bennünket, kivéve, ha az anyja védőkarjai között, aki olyan jó volt és beleegyezett, hogy velünk maradjon, amíg ő maga vissza nem tér. Boldog lettem volna, ha tudom, hogy hallott róla, de ma este még riasztóbb hírek érkeztek annak a titokzatos betegségnek a terjedéséről, amely rátört a szomszédságunkra, és gyönyörű vendégünk, fokozottan érzem a felelősséget az anyjától kapott tanács nélkül. De mindent el fogok követni, ami tőlem telik; és egy biztos: nem szabad arra gondolnia, hogy elhagy bennünket ilyen értelmű határozott anyai utasítás nélkül. Túlságosan nagy fájdalmat okozna az öntől való elválás ahhoz, hogy ilyen könnyen beleegyezzem.

– Köszönöm, uram, ezerszer köszönöm a vendégszeretetét – felelt Carmilla szégyenlős mosollyal. – Önök mindannyian túlzottan kedvesek voltak hozzám; egész eddigi életemben ritkán voltam olyan boldog, mint az ön gyönyörű kastélyában, az ön gondjaira bízva és a kedves leánya társaságában.

Ezek után atyám a maga régimódi modorában lovagiasan kezet csókolt neki, mosolyogva, mert tetszettek neki az iménti szavak.

Én szokás szerint szobájába kísértem Carmillát, és leültem és csevegtem vele, amíg ő lefekvéshez készülődött.

– Gondolod – szóltam végül –, hogy valaha is eljön az idő, amikor tökéletesen megbízol majd bennem?

Mosolyogva megfordult, de nem felelt, csak továbbra is mosolygott rám.

– Nem akarsz felelni? – kérdeztem. – Nem tudsz kedvező választ adni; nem kellett volna ezt megkérdeznem tőled.

– Nagyon jól tetted, hogy megkérdezted, ezt vagy bármi mást. Fogalmad sincs, milyen kedves vagy nekem, máskülönben nem gondolhatnád, hogy létezik olyan bizalom, amely túlságosan nagy ahhoz, hogy elvárhasd. De nincs apáca, akit fele olyan borzasztó fogadalom kötne, mint engem, és ez idő szerint még neked sem merem elmondani a történetemet. Nagyon közel van az idő, amikor mindent meg fogsz tudni. Kegyetlennek fogsz tartani engem, nagyon önzőnek, de a szerelem mindig önző; minél lángolóbb, annál önzőbb. Nem sejtheted, hogy milyen féltékeny vagyok. Velem kell jönnöd, szeretned kell engem mindhalálig, vagy gyűlölnöd, és mégis velem kell jönnöd, és gyűlölnöd kell engem a halálon át és azon túl. Az én fásult természetemben olyan szó, hogy közömbösség, nincs.

– Hallod-e Carmilla, már megint vad képtelenségeket beszélsz – mondtam sietve.

– Én nem, együgyű kis bolond, aki vagyok, tele szeszélyekkel és képzelgésekkel; a kedvedért úgy fogok beszélni, mint egy bölcs. Voltál valaha is bálban?

– Nem; hogy csapongasz. Milyen az a bál? Elbűvölő lehet.

– Már alig emlékszem rá, évekkel ezelőtt volt.

Nevettem.

– Nem vagy olyan öreg. Aligha felejthetted még el az első bálodat.

– Ha erőltetem, mindenre emlékszem vele kapcsolatban. Mindent látok, mint némelyek egy sűrű, fodrozódó, de átlátszó közegen át látják, mi történik felettük. Ami akkor éjjel történt, összezavarta a képet, és elhalványította színeit. Csaknem megöltek az ágyamban, megsebeztek itt – a melléhez nyúlt –, és azóta nem vagyok ugyanaz.

– Közel voltál a halálhoz?

– Igen, nagyon – egy kegyetlen szerelem –, különös szerelem, amely majdnem az életembe került. A szerelem megköveteli a maga áldozatait. Áldozat nincs vér nélkül. Most menjünk aludni; olyan lustának érzem magam.

Úgy feküdt, hogy két pici kezét dús, hullámos hajába temetve az arca alatt tartotta, kis feje a vánkoson, és csillogó szeme követett, bárhová is mentem, egyfajta szemérmes mosollyal, amelynek rejtjeleit nem tudtam megfejteni.

Jó éjszakát kívántam, és kellemetlen érzéssel kisomfordáltam a szobából.

Gyakran eltűnődtem rajta, hogy vajon csinos vendégünk imádkozik-e valamikor is. Az biztos, hogy én soha nem láttam térdelni. Reggel, amikor lejött, a családi imádságon már réges-rég túl voltunk mindig, és este sohasem ment át a szalonból az előcsarnokba, hogy csatlakozzék rövid esti imánkhoz.

Kétségbe vontam volna, hogy Carmilla keresztény, ha gondtalan beszélgetéseink során egyszer véletlenül el nem kottyantja, hogy megkeresztelték. A vallás olyan tárgy volt, amelyről soha egyetlen szót sem hallottam tőle. Ha jobban ismerem a világot, nem lepett volna meg annyira a vallás mellőzése vagy az iránta érzett ellenszenv.

Az ideges emberek óvatossága fertőző, és a hasonló vérmérsékletű emberek szinte bizonyos, hogy egy idő után utánozzák őket. Átvettem Carmilla szokását, és éjszakára bezártam hálószobám ajtaját, mert rám ragadt hóbortos félelme az éjféli behatolóktól és ólálkodó gyilkosoktól. Volt még egy elővigyázatosságból eredő szokása, amelyet szintén átvettem: gyors körülfürkészés a szobában, hogy megnyugtassam magam, nem rejtőzködik ott sem ólálkodó gyilkos, sem rabló.

Miután ezeket a bölcs rendszabályokat foganatosítottam, az ágyamba bújtam, és azon nyomban elaludtam. Egy mécses égett a szobámban – ez nagyon-nagyon régi szokásom volt, amelyről semmi pénzért le nem tettem volna.

Ilyen védelmi intézkedések megtétele után nyugodtan alhattam. Ám az álmok a kőfalakon át jönnek, sötét szobákat kivilágítanak vagy világosakat elsötétítenek, és a szereplők tetszésük szerint ki-be járnak, és nevetnek a lakatosok ügybuzgalmán.

Amit ezen az éjszakán álmodtam, az egy nagyon különös gyötrelem kezdete volt. Nem nevezhetem lidércálomnak, mert egyértelműen tudtam, hogy alszom. Ugyanúgy tudtam azonban, hogy a szobámban vagyok és ágyban fekszem, pontosan úgy, ahogy valóban volt. Láttam, vagy képzeltem, hogy látom a szobát meg a bútorokat, pontosan, ahogy utoljára láttam, azzal a különbséggel, hogy igen sötét volt, és az ágy lába körül valamit mozogni láttam, amiről eleinte nem tudtam, hogy micsoda. Ám hamarosan láttam, hogy az egy koromfekete állat, amelyik egy éktelen nagy macskához hasonlít. Úgy láttam, hogy meglehet vagy négy-öt láb hosszú, mert ahogy eljött a kandalló előtt, akkora volt, mint az ottani szőnyeg, és a ketrecbe zárt vadállatok komor nyugtalanságával tovább járkált föl-alá. Képzelheted, mennyire megrémültem, de nem tudtam kiáltani. Az állat meggyorsította lépteit, és a szobában egyre sötétebb lett, végül olyan sötét, hogy az állat két szemén kívül semmit nem láttam. Éreztem, amint könnyedén felugrott az ágyra. A két nagy szem közeledett az arcomhoz, és hirtelen éles fájdalmat éreztem, mintha két nagy tűt egy-két inchre egymástól, mélyen a mellembe döftek volna. A sikoltásomra ébredtem. A szobát megvilágította a mécses, amely egész éjszaka ott égett, s én láttam, hogy az ágy lábánál, attól kissé jobbra egy női alak áll. Sötét, bő ruhában volt, és a haja leeresztve a vállait takarta: Egy kőtömb nem lehetett volna csöndesebb nála. A lélegzetvétel legkisebb rezdülése sem hallatszott. Ahogy szemem rámeredt, úgy látszott, hogy az alak helyet változtatott, és most közelebb volt az ajtóhoz; azután egészen az ajtónál volt már, amikor az ajtó kinyílt, és az alak kisurrant.

Ettől megkönnyebbültem, és most már lélegzetet tudtam venni és megmoccantam. Első gondolatom az volt, hogy Carmilla megtréfált, és hogy elfelejtettem bezárni az ajtóm. Felugrottam, és megnéztem – az ajtó mint mindig, most is be volt zárva belülről. Nem mertem kinyitni, meg voltam rémülve. Beugrottam az ágyamba, és a fejemre húztam az ágytakarót, és úgy feküdtem ott félholtra válva reggelig.

 

VII. ELMERÜLÉS

 

Hiába is kísérelném meg ecsetelni neked azt a rémületet, amely még most is elfog, valahányszor ennek az éjszakának a történéseire gondolok. Ez nem olyan átmeneti rémület volt, amelyet egy álom hagy maga után. Úgy tűnt, hogy az idő csak fokozza, és ahhoz a szobához meg annak bútoraihoz kapcsolódott, amely magába fogadta a jelenést. Másnap egy percig sem tudtam egyedül maradni. Meg kellett volna mondanom papának, de két ellenkező okból nem tettem. Előbb azt gondoltam, hogy nevetni fog a történetemen, és nem bírtam volna elviselni, hogy úgy kezeljék, mint valami mókát; azután arra gondoltam, hogy azt képzeli majd: engem is megtámadott az a titokzatos kór, amely a szomszédságunkban garázdálkodik. Jómagamnak nem voltak ilyen aggodalmaim, és minthogy atyám az utóbbi időben elég rossz bőrben volt, nem akartam megijeszteni. Kevésbé voltam tartózkodó két jólelkű társalkodónőmmel, Madame Perrodonnal és a vidám Mademoiselle Lafontaine-nel szemben. Mindketten észrevették rajtam, hogy kedvetlen és ideges vagyok, és végül elmondtam nekik, mi az, ami a szívemet nyomja.

A mademoiselle nevetett, de úgy láttam, hogy Madame Perrodon nyugtalan lett.

– Apropó, macska – szólt a mademoiselle nevetve –, Carmilla hálószobájának ablaka mögött a hosszú hársfasoron kísértetek járnak!

– Ostobaság! – jelentette ki a madame, aki valószínűleg ide nem illőnek tartotta a témát. – És ki mesélte, drágám?

– Martin mondta, hogy amikor a régi udvari bejáratot javította, kétszer is napfelkelte előtt ment arra, és mindkétszer látta ugyanazt a női alakot, amint a hársfasoron lefelé ment.

– Nagyon is láthatja mindaddig, amíg a folyó menti legelőn megfejni való tehenek vannak – mondta a madame.

– Lehetséges, de Martin inkább azt választja, hogy megijed. Soha nem láttam bolondot jobban megijedve.

– Egy szót se szólt erről Carmillának – vetettem közbe –, mert szobájának ablakából leláthat erre a fasorra, és ha lehet, ő még nálam is gyávább.

Carmilla ezen a napon még a szokásosnál is később jött le.

– Ma éjjel úgy megijedtem – mesélte, amint kettesben maradtunk –, és biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűséget láttam volna, ha nem vásárolok talizmánt attól a szegény kis púpos embertől, akit olyan kemény szavakkal illettem. Azt álmodtam, hogy valami feketeség járta körbe az ágyamat, és az irtózatos rettegéstől felébredtem, és néhány másodpercre komolyan azt hittem, hogy egy sötét alakot látok a kandallópárkány közelében, de a vánkos alatt kitapogattam a talizmánomat, és abban a pillanatban, hogy ujjaim hozzáértek, az alak eltűnt, és én egészen bizonyos voltam benne, hogy ha nincs nálam a talizmán, valami borzalmas jelenik meg és talán meg is fojt, ahogy azokkal a szerencsét lenekkel is tette, akikről hallottunk.

– Nos, figyelj rám – kezdtem, és elmeséltem a kalandomat, amelynek felidézése úgy tűnt, hogy rémülettel tölti el.

– És kéznél volt a talizmánod? – kérdezte komolyan.

– Nem, egy porcelán vázába dobtam a szalonban, de minthogy annyira hiszel benne, ma éjszakára magamhoz veszem.

Időben eltávolodva nem tudom elmondani neked, de még csak megérteni sem tudom, hogy miként győztem le a rettegésemet olyan sikeresen, hogy a következő éjszaka mertem egyedül feküdni a szobámban. Határozottan emlékszem, hogy a talizmánt a párnámhoz tűztem. Csaknem rögtön elaludtam, és a szokásosnál még egészségesebben aludtam át az éjszakát.

A következő éjszakával ugyanígy volt. Ragyogó mélyen és álomtalanul aludtam. Ámde kissé fáradtan és mélabúsan ébredtem, noha ennek mértéke alig érte el azt a fokot, amely már csaknem fényűzésnek számított.

– Nos, ugye megmondtam – örvendezett Carmilla, amikor leírtam nyugodt alvásomat. – Ma éjjel én is remekül aludtam; hálóingem mellrészére tűztem a talizmánt. Tegnap éjjel túlságosan messze volt tőlem. Egészen biztos, hogy az álmon kívül minden képzelgés volt. Mindig azt hittem, hogy a rossz szellemek csinálják az álmokat, de az orvosunk azt mondta nekem, hogy ilyenek nincsenek. Valamilyen láz, mondta, vagy másik betegség jár arra, és amint gyakran megesik, kopogtat az ajtón, és miután nem tud bemenni, ezzel az ijedelemmel továbbmegy.

– És mit gondolsz – kérdeztem –, mi a talizmán?

– Valamikor megfüstölték vagy valamilyen szerbe mártották, és az nem más, mint egy malária elleni szer – felelt Carmilla.

– Akkor hát csak a testre hat?

– Persze; csak nem képzeled, hogy a gonosz szellemek megijednek egy darabka pántlikától vagy egy patikus illatszerétől? Nem, ezek a levegőben vándorló bajok az idegeket teszik először próbára, és így az agyat fertőzik meg; de mielőtt rabul ejthetnének, az ellenszer elűzi őket. Biztos, hogy a talizmán ezt tette értünk. Nincs benne semmi mágikus, merőben természetes az egész.

Boldogabb lettem volna, ha tökéletesen egyet tudok érteni Carmillával, de elkövettem minden tőlem telhetőt, és a benyomás ereje kissé alábbhagyott.

Néhány éjszaka mélyen aludtam, de reggelre mindig ugyanolyan fáradtnak éreztem magam, és egész nap valamiféle bágyadtság nehezedett rám. Úgy éreztem, megváltoztam. Valami különös mélabú lopódzott belém, és magam nem szakítottam volna meg ezt a hangulatot. A halál komor gondolatai kezdtek kinyílni bennem, és finoman, s valamiképp nem is keltve ellenérzést, elhatalmasodott rajtam a tudat, hogy lassan elmerülök. Ha ez szomorú volt is, a lelki hangulatot, amelyet előidézett, édesnek találtam. Bárhogyan is, a lelkem megnyugodott benne.

Nem ismertem volna el, hogy beteg vagyok, nem egyeztem volna bele, hogy szóljanak a papának, vagy hogy küldjenek a doktorért.

Carmilla az eddiginél is jobban ragaszkodott most hozzám, és a bágyadt imádat különös rohamai gyakoribbakká lettek. Minél jobban fogyott az erőm, és romlott a kedélyem, annál lángolóbban nézett rám. Ez mindig megijesztett, mintha valamilyen futó tébolyt látnék a tekintetében.

Anélkül hogy tudtam volna róla, ama legkülönösebb betegségnek, amelyben halandó valaha is szenvedett, meglehetősen előrehaladott állapotában voltam most. A korai tünetek között volt valamilyen megmagyarázhatatlan igézet, amely bőven kárpótolt a betegség e szakaszának elerőtlenítő hatásáért. Ez az igézet egy ideig növekedett, mígnem elért egy bizonyos pontig, amikor fokozatosan a rettenet érzése keveredett vele, s ez, miként hallani fogod, addig mélyült, míg egész életállapotomat elszíntelenítette és kiforgatta valójából.

Az első változás, amit tapasztaltam, meglehetősen kellemes volt. Igen közel volt ahhoz a fordulóponthoz. amelytől megkezdődött Avernus hanyatlása.

Bizonyos határozatlan és különös érzékletek látogattak meg álmomban. Az uralkodó érzés az a kellemes, sajátosan hűvös remegés, amelyet fürdéskor érzünk, amikor egy folyóban megyünk felfelé. Ezt hamarosan vég nélkülinek tűnő álmok kísérték, amelyek olyan elmosódóak voltak, hogy soha nem tudtam emlékezetembe idézni sem a helyszínt, sem a szereplőket, de még csak a történések valamilyen összefüggő részletét sem. Ezek az álmok azonban rettenetes benyomást hagytak maguk után, és olyan nagyfokú kimerültségérzést, mintha tartós és nagy lelki fáradalmakon és veszélyen mentem volna át. Mindezekről az álmokról ébredéskor csak annyi emlékem maradt, hogy egy csaknem sötét helyen voltam, és olyan emberekkel beszéltem, akiket alig láttam; és kivált egy tiszta hangé, nagyon mély női hangé, amely mintha távolról beszélne, lassan beszélt, és mindig ugyanannak a leírhatatlan ünnepélyességnek és félelemnek érzését keltette. Olykor úgy érzékeltem, mintha egy kezet húztak volna végig lágyan az arcomon és a nyakamon. Olykor olyan volt, mintha meleg ajkak csókdosnának, és egyre hosszabban s szerelmesebben, amikor elérték a torkomat, s itt megállapodtak. Szívverésem meggyorsult, légzésem szapora és heves lett; erőt vett rajtam a zokogás, amely fuldokló érzésbe torkollt, és rettenetes görcsös vonaglássá vált, amelyben érzékeim felmondták a szolgálatot, s önkívületbe estem.

E megmagyarázhatatlan állapot kezdete óta három hét telt el. A múlt hét folyamán szenvedéseim kiültek az arcomra. Sápadt lettem, pupillám kitágult, és szemem alá sötét árnyék települt, és a bágyadtság, amelyet már régóta éreztem, kezdett meglátszani viselkedésemen.

Atyám gyakran kérdezte, nem vagyok-e beteg, én azonban makacsul kitartottam amellett, hogy nincs semmi bajom. Hogy mért, magam sem tudom.

Bizonyos értelemben ez így is volt. Semmim nem fájt, nem panaszkodhattam testi rendellenességekről. Úgy tűnt, hogy panaszaim a képzelet vagy az idegek működésével kapcsolatosak, és bármilyen iszonyúak voltak is szenvedéseim, kóros tartózkodással úgyszólván teljesen magamnak tartottam meg őket.

Betegségem nem lehetett azonos azzal a rettenetes betegséggel, amelyet a parasztok rontásnak neveznek, mert én már három hete szenvedtem, ezek pedig három napnál hosszabb ideig. ritkán voltak betegek, mert a halál pontot tett szenvedéseik után.

Carmilla álmokról panaszkodott meg lázas érzetekről, de ezek semmi esetre sem voltak olyan ijesztőek, mint az enyémek. Azt mondom, hogy az én tüneteim rendkívül ijesztőek voltak. Ha képes lettem volna megérteni állapotomat, térden könyörögtem volna segítségért és tanácsért. Egy nem sejtett befolyás bódító ereje hatott rám, és érzékeim meggémberedtek.

Most el fogom mesélni neked egyik álmomat, amely egy furcsa felfedezéshez vezetett. Egy éjszaka a sötétben a megszokott hang helyett egy édes és lágy, de ugyanakkor rettenetes hangot hallottam, amely ezt mondta: „Anyád óva int: óvakodj a gyilkostól.”

Ebben a pillanatban váratlanul fény gyulladt, és megláttam Carmillát, aki fehér hálóingében az ágy lábánál állt, és tetőtől talpig vér borította.

Sikoltva ébredtem fel, mert torkon ragadott a gondolat, hogy Carmillát meggyilkolják. Emlékszem, hogy kiugrottam az ágyból, s a következő, amire emlékszem, hogy állok a folyosón és segítségért kiáltok.

A madame és a mademoiselle rémülten rohant ki a szobájából; a folyosón mindig égett egy mécses, és amikor ott láttak, hamarosan értesültek rémületem okáról. Ragaszkodtam hozzá, hogy kopogtassunk Carmilla ajtaján. Kopogtatásunkra nem érkezett válasz. Hamarosan dobogás és zajongás támadt. Carmilla nevét sikoltottuk, de mindhiába.

Mindannyian megrettentünk, mert az ajtó zárva volt. Páni félelemben visszarohantunk a szobámba. Ott hosszan és tébolyultan rángattuk a csengőt. Ha atyám szobája a háznak ezen az oldalán lett volna, azonnal segítségül hívtuk volna, de sajnos hallótávolon kívül volt, s ha el akartuk volna érni őt, ez valóságos kirándulás lett volna, amire egyikünknek sem volt bátorsága.

Hamarosan rohanva közeledtek azonban szolgák a földszint felől; közben magamra kaptam köntösömet, és papucsba bújtam, a társalkodónőim hasonlóképp. Amikor a folyosó felől felismertük a személyzet hangját, együtt kirontottunk, és miután ezúttal is eredménytelenül ismételtük meg a dörömbölést Carmilla ajtaján, elrendeltem, hogy az emberek törjék be az ajtót. Ez meg is történt, és mi felemelt gyertyáinkkal az ajtónyílásban álltunk, és szemünket meresztve néztünk be a szobába.

A nevén szólítottuk, de még most sem érkezett válasz. Körülnéztünk a szobában. Minden érintetlen volt, pontosan olyan állapotban, amilyenben volt, amikor jó éjszakát kívántam neki. De Carmilla nem volt sehol.

 

VIII. KUTATÁS

 

Amikor láttuk, hogy a szoba a mi erőszakos behatolásunktól eltekintve tökéletes rendben van, kezdtünk kicsit lehűlni, és hamarosan eléggé magunkhoz tértünk ahhoz, hogy elküldjük az embereket. Mademoiselle-nek az az ötlete támadt, hogy Carmilla talán felriadt az ajtó előtti zajongásra, és első ijedtségében kiugrott az ágyból, és elrejtőzött a ruhásszekrényben vagy a függöny mögött, ahonnan természetesen mindaddig nem tudott előjönni, amíg a főudvarmester és csatlósai vissza nem vonultak. Most hát újrakezdtük a kutatást, és ismét a nevén szólítottuk.

Hiábavaló volt minden. Zavartságunk és nyugtalanságunk fokozódott. Megvizsgáltuk az ablakokat, de azok biztosítva voltak. Én könyörögtem Carmillának, hogy ha valahová elrejtőzött, ezt a kegyetlen tréfát ne űzze tovább, hanem jöjjön elő, és ezzel vessen véget aggodalmunknak. De semmi nem használt. Ekkor már meg voltam győződve róla, hogy Carmilla nincs a szobában, sem az öltözőszobában, amelynek az ajtaja még mindig be volt zárva erről az oldalról. Arrafelé tehát nem mehetett. Carmilla felfedezte talán egyikét ama titkos folyosóknak, amelyek az öreg házvezetőnő szerint léteznek a kastélyban, noha ma már senki sem ismeri pontos helyüket. Egy kis idő, és nem kétséges, hogy mindennek kiderül a magyarázata – e pillanatban mindannyian fölöttébb zavartak voltunk.

Négy óra múlt, és úgy határoztam, hogy a sötétség hátralévő óráit a madame szobájában töltöm. A nappali fény nem oldotta meg nehézségeinket.

Másnap reggel az egész háztartás, élén atyámmal, a nyugtalanság állapotában volt. A kastély minden zugát átkutattuk. Átfésültük a földeket. Nem bukkantunk az eltűnt hölgy nyomára. Hozzáfogtak a folyó átboronálásához; atyám kétségbe volt esve; mit fog mondani a szegény leány anyjának, ha visszatér? Én is csaknem magamon kívül voltam, noha az én bánatom egészen más természetű volt.

A délelőtt készültségben és izgalomban telt el. Egy óra volt már, és még mindig semmi hír. Felrohantam Carmilla szobájába, és ott látom a fésülködőasztala mellett. Visszahőköltem a csodálkozástól. Nem akartam hinni a szememnek. Kecses kezével odaintett magához, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Arca rendkívüli félelmet fejezett ki.

Az öröm önkívületében rohantam hozzá; újra és újra megcsókoltam és átöleltem. A csengőhöz rohantam és hevesen megráztam, hogy mások is jöjjenek oda, és vessenek véget azon nyomban atyám nyugtalanságának.

– Drága Carmilla, mi történt veled az este óta? Aggódásunkban már rémeket láttunk – kiáltottam. – Hol voltál? Hogyan jöttél vissza?

– Ez az éjszaka a csodák éjszakája volt – mondta.

– Az istenért, mondj el mindent.

– Éjjel két óra múlt – kezdte Carmilla –, amikor szokás szerint aludni tértem. Szobám ajtajai zárva voltak, az öltözőszobámé és az, amelyik a folyosóra nyílik. Alvásom zavartalan volt, és amennyire tudom, nem álmodtam semmit; de éppen az imént az öltözőszoba kanapéján ébredtem fel, és a két szoba közötti ajtót nyitva találtam, a másik ajtót pedig feltörve. Miképpen történhetett mindez anélkül, hogy felébredtem volna? Hiszen jókora lármával mehetett mindez végbe, márpedig én kiváltképpen könnyen ébredek. És hogy történhetett, hogy kivettek az ágyamból, anélkül, hogy alvásom félbeszakadt volna, holott engem a legkisebb zaj is felriaszt?

Ekkorra már a madame, a mademoiselle, atyám és egy csomó szolgáló is a szobában volt. Carmillát természetesen elhalmozták kérdésekkel, szerencsekívánatokkal és üdvözlő szavakkal. Csak egyetlen történetből állt a mondanivalója. és úgy tűnt, hogy az egész társaságból ő képes a legkevésbé valamilyen magyarázatot adni arra, ami történt.

Atyám elgondolkodva fel-alá járt a szobában. Láttam, hogy Carmilla szeme néhány másodpercig alattomos, sötét pillantással követi.

Amikor atyám elküldte a szolgálókat, a mademoiselle pedig elment, hogy megkeressen egy kis üveg valerianát és repülősót, és csak hárman maradtunk Carmillával: az atyám, a madame meg én, atyám gondolataiba merülten Carmillához ment, nagyon kedvesen megfogta a kezét, a szófához vezette, és leült mellé.

– Ugye megbocsát, drágám, ha megkockáztatok egy feltevést, és felteszek egy kérdést?

– Kinek is volna ehhez több joga? – mondta Carmilla. – Tessék kérdezni, amit óhajt, és én mindent elmondok. Az én történetem azonban egyszerűen a zűrzavar és a sötétség története. Jómagam semmit, de semmit nem tudok. Tessék bármit kérdezni, de természetesen tud róla, hogy a mama korlátozta szólásszabadságomat.

– Tökéletesen így van, drága gyermekem. Nem kell azokat a tárgyakat megközelítenem, amelyekről a mama azt kívánja, hogy hallgassunk. Nos, az elmúlt éjszaka csodája abból áll, hogy kegyedet kimozdították az ágyából és a szobájából, anélkül hogy felébredt volna, és ez a kimozdítás látszólag olyan körülmények között történt, hogy az ablakok biztosítva. voltak, a két ajtó pedig belülről be volt zárva. Elmondom az elméletemet, de előbb felteszek egy kérdést.

Carmilla csüggedten a kezére támaszkodott, madame meg én lélegzetünket visszafojtva figyeltünk.

– Nos, kérdésem a következő. Felmerült valaha is a gyanú, hogy kegyed alvajáró?

– Egészen kis koromtól kezdve soha.

– De amikor kicsi volt, előfordult, hogy álmában járt?

– Igen, tudom; hogy alvajáró voltam. Olyan gyakran mondta nekem az öreg dajkám.

Atyám mosolyogva bólintott.

– Nos, hát a dolog a következőképp történt. Alvás közben felkelt, kizárta az ajtót, de úgy, hogy nem hagyta benne a kulcsot, mint szokta, hanem kivette, és a másik oldal felől bezárta az ajtót; azután újra kihúzta a kulcsot, és magával vitte a huszonöt szoba valamelyikébe ezen az emeleten vagy talán a második emeleten vagy a földszinten. Itt annyi szoba meg fülke van, olyan sok nehéz bútor és akkora halom ócskaság (régi háztartási limlom), hogy ennek az öreg háznak az alapos átkutatása egy hétig is eltartana. Érti már, mire gondolok?

– Értem, de nem mindent – felelte Carmilla.

– És azt miképpen magyarázod meg, papa, hogy annak az öltözőszobának a pamlagán találta magát, amelyet olyan gondosan átkutattunk?

– Azután ért oda, hogy átkutattátok, még mindig álmában, végül pedig hirtelen felébredt, és annyira meglepődött, hogy ott van, ahol volt, mint bárki más meglepődött volna. Bárcsak minden titkot ilyen könnyen és ártalmatlan módon lehetne megmagyarázni, mint a kegyedét, Carmilla – mondta nevetve. – És így szerencsét kívánhatunk magunknak, hogy a történtek legtermészetesebb magyarázata nem feltételez semmiféle kuruzslást, semmiféle zárrongálást, se betörőket, se méregkeverőket, se boszorkányokat; semmit, ami biztonságunkat illetően félelemmel kellene hogy eltöltse Carmillát vagy bárki mást.

Carmilla elragadó tekintettel nézett atyámra. Arcának színárnyalatainál semmi nem lehetett gyönyörűbb. Azt hiszem, szépségét csak fokozta a rá oly jellemző, különös, kecses bágyadtság. Atyám alighanem magában összehasonlította Carmilla külsejét az enyémmel, mert így szólt:

– Szeretném, ha szegény Laurám jobban hasonlítana önmagára – és sóhajtott. így riadalmunk jól végződött, és Carmilla ismét barátai között volt.

 

IX. AZ ORVOS

 

Minthogy Carmilla hallani sem akart róla, hogy valaki ott aludjon a szobájában, atyám úgy intézkedett, hogy az ajtaja előtt egy szolga aludjon. Ha még egyszer megkísérelne egy ilyen kirándulást, már saját ajtajánál feltartóztatnák.

Ez az éjszaka nyugodtan telt el, és másnap kora délelőtt megérkezett az orvos, hogy engem megnézzen. Atyám menesztett érte, anélkül hogy nekem szólt volna róla.

A madame elkísért a könyvtárterembe, ahol a fehér hajú és pápaszemes komoly kis doktor várt rám.

Elmondtam a történetemet, és ahogy előrehaladtam benne, az orvos egyre komorabb lett.

Az egyik ablakmélyedésben álltunk, ő meg én, egymással szemben. Amikor bevégeztem beszámolómat, vállával a falnak dőlt, és szemét rám szegezte. Komoly tekintete érdeklődést mutatott, amelybe árnyalatnyi rémület vegyült.

Egypercnyi gondolkodás után megkérdezte a madame-ot, hogy beszélhetne-e atyámmal.

E kívánságnak megfelelően érte küldtek, és amikor belépett a szobába, mosolyogva mondta:

– Gondolom, azt kívánja közölni velem, doktor, hogy vén bolond vagyok, amiért Önt idehozattam; remélem, az vagyok.

De mosolya lefagyott az arcáról, amikor az orvos igen komoly arccal magához intette. Atyám és az orvos ugyanabban az ablakmélyedésben beszélgetett egy ideig, amelyikben az imént még én értekeztem a doktorral. Társalgásuk komolynak és érvelőnek tűnt. A szoba nagyon nagy, és én a madame társaságában a kíváncsiságtól égve a túlsó végén álltam. Egyetlen szót sem hallottunk azonban, mert nagyon halkan beszélgettek, és a mély ablakzug teljesen eltakarta szemünk elől a doktort és csaknem ugyanannyira atyámat, akinek csak lábát, karját és vállát láthattuk; és feltehető, hogy szavukat annál kevésbé hallhattuk, mert a vastag fal meg az ablak valóságos kis fülkét alakított ki.

Egy idő után meglőttam atyám arcát, aki a szobába nézett; sápadt, elgondolkodó és, úgy képzeltem, izgatott volt.

– Laura, kedves, jer ide egy percre. Madame, a doktor azt mondja, hogy magát egyelőre nem fogjuk terhelni.

A szólításnak megfelelően elindultam, ezúttal első ízben kissé ijedten, mert ámbár igen gyengének éreztem magam, de semmi esetre sem betegnek. És az ember mindig azt képzeli, hogy tetszése szerint bármikor erőre kaphat.

Atyám a kezét nyújtotta felém, ahogy közeledtem, de az orvosra nézett, és így szólt: – Bizonyos, hogy nagyon furcsa ez a dolog, nem nagyon értem. Laura, jer ide, kedvesem; figyelj doktor Spielsbergre, és próbálj visszaemlékezni.

– Említetted, hogy akkor éjszaka, amikor első rémálmodat átélted, olyan érzésed volt, mintha a nyakad körül valahol két tűt szúrtak volna beléd. Van ott valamilyen sérülés?

– Egyáltalán nincs – feleltem.

– Meg tudod mutatni az ujjaddal, hogy körülbelül hová döfték be a tűket?

– Egész közel a torkomhoz, ide – feleltem.

Reggeli köntös volt rajtam, amely elfedte az általam mutatott helyet.

– Most önmaga is megbizonyosodhat róla – mondta az orvos. – Ugye nem baj, ha a papa egy icipicit szétnyitja a köntösét. Fontos, hogy felderítsük annak az ártalomnak egy tünetét, amelyben szenved.

Beleegyeztem. Csak egy inch-csel kellett köntösöm gallérját lejjebb tolni.

– Szent Isten! Így van! – kiáltott atyám, és elsápadt.

– Most saját szemével láthatja – mondta az orvos komor diadallal.

– Mi van ott ? – szóltam, és kezdtem megrémülni.

– Semmi, kedves ifjú hölgy, csak egy kis kék folt, nem nagyobb, mint kisujjának hegye; és most – folytatta atyámhoz fordulva – az a kérdés, hogy mit a leghelyesebb tennünk.

– Van valami veszély? – erősködtem nagy felindulásban.

– Bízom benne, hogy nincs, kedvesem – felelt az orvos. – Nem látom, miért ne gyógyulhatna meg. Nem látom, miért ne kezdhetné magát azonnal jobban érezni. Ez az a hely, ahol a fojtogató érzés kezdődik?

– Igen – válaszoltam.

– És most emlékezzék vissza, amennyire csak tud: ugyanez a hely volt afféle központja annak a remegésnek, amelyet éppen az imént úgy írt le, mint egy folyó hideg sodrát, ha szembefolyik magával?

– Lehetséges; azt hiszem, igen.

– Látja, kérem? – tette hozzá, atyámhoz fordulva. – Beszélhetek a madame-mal?

– Természetesen – felelt atyám.

Magához hívta a madame-ot, és így szólt hozzá:

– Úgy látom, hogy fiatal barátnőm nincs valami jó bőrben. Remélem, állapota nem jár különös következményekkel, de szükség lesz bizonyos intézkedésekre, amelyeket majd elmondok; de addig is legyen olyan jő, madame, és egy pillanatra se hagyja magára Laura kisasszonyt.

– Tudom, megbízhatunk a kedvességében, madame – tette hozzá atyám. A madame buzgón helyeselt.

– Te pedig; drága Laura, tudom, meg fogod tartani a doktor úr rendelkezéseit.

– Meg kell kérdeznem a véleményét egy másik betegről is, akinek a tünetei hasonlítanak kissé a leányoméihoz, amelyeket éppen az imént mondtam el önnek részletesen. E tünetek sokkal enyhébbek ugyan, de azt hiszem, ugyanolyan fajták. Egy ifjú hölgyről van szó, aki a vendégünk, De mint említette, délután erre jár ismét, nem tehetne hát jobbat, mint hogy nálunk vacsorázik, és akkor őt is láthatja. Csak délután jön le a szobájából.

– Köszönöm – mondta az orvos. – Akkor hát ma este hét óra körül itt leszek.

Ezután megismételték rendelkezéseiket nekem és a madame-nak, és miután megosztották közöttünk a feladatokat, atyám az orvossal elhagyta a könyvtárszobát, és láttam, hogy a kastély előtti füves teraszon, az út és a vizesárok között egy ideig még föl-alá sétáltak, nyilvánvalóan komoly beszélgetésbe merülve.

Az orvos nem tért vissza. Láttam, hogy felül a lovára, búcsút int, és ellovagol kelet felé, az erdőn át. Csaknem ugyanakkor láttam, hogy Dranfeldből megérkezik az ember a levelekkel, leszáll a lóról, és a csomagot átadja atyámnak.

Közben a madame és én nagyon el voltunk foglalva: találgattuk, milyen okai lehetnek annak a különös és komoly rendelkezésnek, amelyet az orvos meg atyám egymással vetekedve kötöttek a lelkünkre. Mint később elmondta nekem, a madame attól félt, hogy az orvos valamilyen hirtelen rohamtól tart, és hogy azonnali segítség híján vagy elveszthetem az életem, vagy legalábbis komoly sérülést szenvedhetek.

Ez a magyarázat nem jutott eszembe, és én az idegeim szempontjából talán szerencsésen azt képzeltem, hogy ezt a rendelkezést egyszerűen csak azért hozták, hogy egy állandótársat biztosítsanak, aki megakadályozza, hogy túlságosan megerőltessem magam, vagy hogy éretlen gyümölcsöt egyem, vagy ama többtucatnyi bohóság valamelyikét elkövessem, amire állítólag a fiatalok hajlamosak.

Úgy félóra múlva bejött atyám – kezében levelet tartott –, és így szólt:

– Késve érkezett ez a levél. Spielsdorf tábornoktól jött. Megérkezhetett volna tegnap, lehet, hogy holnapig nem jön meg, vagy ma érkezik ide a generális.

A kezembe tette a nyitott borítékot, de nem látszott rajta, hogy örülne, mint szokott, ha vendéget várt, kivált olyan szeretett vendéget, mint a tábornok. Ellenkezőleg, úgy tűnt, mintha a pokolba kívánná vendégét. Szemlátomást valami járt az eszében, amit semmiképp sem akart kikürtölni.

– Papa drága, elmondanád nekem? – kérdeztem, hirtelen a karjára téve kezem, és – biztos vagyok benne – könyörgőn nézve a szemébe.

– Talán – felelte, becézőn megsimogatva a hajam a szemem felett. – Nagyon betegnek tart az orvos?

– Nem, kedvesem; úgy gondolja, ha helyes intézkedéseket teszünk, egy-két napon belül ismét rendben leszel, legalábbis a teljes gyógyulás útján fogsz haladni – felelt, kicsit szárazon. – Szerettem volna, ha jó barátunk, a tábornok más időpontot választ; azaz szerettem volna, ha te makkegészségesen tudnád őt fogadni.

– De kérlek, papa, mondd meg – erősködtem –, az orvos szerint mi van velem?

– Semmi; ne gyötörj a kérdéseiddel – felelte, s nem emlékszem, hogy valaha is ilyen ingerültnek láttam volna. S feltehetően azért, mert látta, hogy meg vagyok bántva, megcsókolt és hozzátette: – Egy-két nap múlva mindent fogsz tudni, azazhogy mindent, amit én tudok. Addig pedig ne foglalkozz a gondolattal.

Megfordult és kiment a szobából, de visszajött, még mielőtt végiggondolhattam volna, tűnődve, hogy milyen furcsa mindez. Csak azért jött, hogy megmondja: Kamsteinba megy, és úgy rendelkezett, hogy tizenkettőre legyen útra kész a kocsi, és én meg a madame kísérjük el őt. A papot akarja ott meglátogatni, akinek a parókiája közel van Azokhoz a festői tájakhoz, és mivel Carmilla soha nem látta őket, utánunk jöhetne, miután lejött, a mademoiselle-lel, aki magával hozna minden szükségeset, és rendeznénk egy pikniket a kastély romjai között.

A fentieknek megfelelően tizenkettőkor útra kész voltam, és nemsokára atyámmal és a madame-mal együtt elindultunk tervezett utunkra. Keresztülhajtva a felvonóhídon, jobbra fordultunk, és rátérve az országútra, az ívelt gótikus hídon át nyugatnak tartottunk, hogy eljussunk Karnstein néptelen falvába és a romos kastélyhoz.

Ennél szebb erdei utazás el sem képzelhető. A sík terep enyhe dombokban és völgyekben folytatódik, s mindez gyönyörű erdőbe öltözött, amelyből tökéletesen hiányzik a formáknak az a viszonylagos mesterkéltsége, amelyet a korai művelés és nyesés kölcsönöz az ültetett növényzetnek.

A terep egyenetlenségei következtében az út gyakorta váltóztatja irányát és ír le gyönyörű kanyarokat a szaggatott völgyek körül és a dombok lejtősebb oldalain, a terepviszonyok szinte kimeríthetetlen változatossága közepett.

Amikor e helyek valamelyikén befordultunk, egyszer csak szembetalálkoztunk öreg barátunkkal, a tábornokkal, aki egy lovas szolga kíséretében felénk lovagolt. Úti bőröndjeit egy bérelt vonatkocsi vitte utána, ahogy mifelénk a társzekeret nevezik.

Amikor odaérkeztünk, a tábornok leszállt a lóról, és a szokásos üdvözlések után hagyta magát rábeszélni, hogy fogadja el hintónkban az üres ülést, a lovát pedig a szolga vigye magával a házunkba.

 

X. GYÁSZBAN

 

Mintegy tíz hónapja láttuk utoljára, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy külsejét évekkel öregítse. Soványabb lett; valami komorság és aggodalom foglalta el annak a szívélyes derűnek a helyét, ami azelőtt vonásait jellemezte. Mindig átható tekintetű, sötétkék szeme komolyabb fénnyel világított bozontos, ősz szemöldöke alól. Maga a változás nagyobb volt, mint amit egyedül a bánat szokott előidézni, és úgy tűnt, hogy haragosabb szenvedélyek játszottak ebben közre.

Alighogy folytattuk utunkat, a tábornok szokásos katonás egyenességével beszélni kezdett a veszteségről, ahogy kifejezte magát, amely szeretett unokahúgának és gyámleányának halálával érte. Aztán a heves keserűség és dühös szenvedély hangján, gyalázkodva kitört azok ellen a „pokoli mesterkedések” ellen, amelyeknek gyámleánya áldozatul esett, és több ingerültséggel, mint kegyelettel fejezte ki csodálkozását, hogy az ég eltűri a pokol bujaságainak és gonoszságának ekkora szörnyűségeit.

Atyám azonnal látta, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ezért megkérdezte, hogy nem érinti-e túlságosan kínosan, ha azokról a körülményekről beszél, amelyek alapján indokoltnak tartja azokat az erős kitételeket, amelyekkel kifejezte magát.

– Én szívesen elmesélek mindent – mondta a tábornok –, de az az érzésem, nem fognak hinni nekem.

– Miért ne hinném el? – kérdezte atyám.

– Azért – felelte ingerlékenyen –, mert csak azt hiszed el, ami megegyezik saját előítéleteiddel és illúzióiddal. Jól emlékszem rá, hogy én is ilyen voltam, de azóta sokat tanultam.

– Tégy próbát velem – mondta atyám –, nem vagyok olyan dogmatikus, mint gondolod. Azonfelül nagyon jól tudom, hogy általában csak bizonyított dolgokban hiszel, éppen ezért nagyon is hajlok rá, hogy tiszteletben tartsam következtetéseidet.

– Igazad van, amikor feltételezed, hogy nem hagytam könnyen rábírni magam, hogy higgyek a csodában – mert amit átéltem, az valóságos csoda –, és rendkívüli bizonyítékok késztettek arra, hogy hitelt adjak annak, ami minden elgondolásommal szögesen ellentétes volt. Egy természetfölötti összeesküvés rászedett balekjává tettek.

Annak ellenére, hogy atyám még az imént a tábornok ítélőképességébe vetett bizalmáról vallott, láttam, hogy ezen a ponton olyan tekintetet ver a tábornokra, amely – úgy gondoltam – kifejezett gyanakvást árul el szellemi épség vonatkozásában.

Szerencsére a tábornok nem vette észre. Komoran és kíváncsian az erdő előttünk kinyíló tisztásaiba és nyiladékaiba küldte tekintetét.

– A karnsteini romokhoz mentek? – kérdezte. – Micsoda véletlen szerencse! Tudod-e, hogy éppen kérni akartalak, vigyél el oda, hogy megtekintsem a romokat. Különleges célom van vele. Van ott egy romos kápolna, nemde? A kihalt család sok tagjának a sírjával.

– Igen? Nagyon érdekes – mondta atyám. – Remélem, arra gondolsz, hogy magadnak követeld a címet meg a birtokokat.

Atyám ezt vidáman mondta, ám a tábornoknak nem jutott eszébe, hogy nevessen vagy legalább mosolyogjon, pedig az udvariasság ezt megkövetelte volna egy barát tréfája hallatán; ellenkezőleg, komor, sőt vad tekintettel nézett maga elé, olyasmin rágódván, ami felkavarta haragját, és rémületet keltett benne.

– Egészen másról van szó – mondta mogorván. – Ki akarok ásni néhányat e finom népek közül. Remélem, hogy Isten áldásával egy kegyes templomgyalázást követhetek el ott, amely földünket meg fogja szabadítani bizonyos szörnyetegektől, és a becsületes emberek számára lehetővé teszi, hogy ágyukban alhassanak, anélkül hogy gyilkosok megölnék őket. Különös dolgokat kell elmondanom neked, drága barátom, olyanokat, amilyeneket jómagam még néhány hónappal ezelőtt is mint hihetetleneket megvetéssel elutasítottam volna.

Atyám újra ránézett, de ezúttal nem gyanakvó pillantással, hanem átható értelemmel. – A Karnstein-ház – mondta – régen kihalt, legalább száz esztendeje. Drága feleségem anyai ágon a Karnsteinektől származott. De a név és a cím régen megszűnt létezni. A kastély csupa rom, maga a falu elnéptelenedett. Van vagy ötven esztendeje is, hogy itt kéményt füstölni láttak; egyetlen háztető sincs már.

– Így igaz. Amióta utoljára láttalak, sok mindent hallottam erről, olyan sok mindent, hogy te is csodálkozni fogsz. De legjobb lesz, ha olyan sorrendben beszélek el mindent, ahogy megtörtént – mondta a tábornok. – Te láttad az én drága gyámleányomat, mondhatnám úgy is, hogy gyermekemet. Nem ismerek nála gyönyörűbb teremtést, és még alig három hónapja is nála virágzóbbat.

– Igen, szegény teremtés! Amikor utoljára láttam, rendkívül bájos volt – mondta atyám. – Nem tudom elmondani, mennyire lesújtott a hír, drága barátom; tudom, mekkora csapás ez neked.

Megfogta a tábornok kezét és együttérzőn megszorította, amit az viszonzott. Könnyek gyűltek az öreg katona szemébe. Nem igyekezett elrejteni őket.

– Nagyon régi barátok vagyunk – mondta –; tudtam, hogy együttérzel velem, aki itt maradtam gyermektelenül. A leánykát igen-igen megkedveltem, s ő gondoskodásomat ragaszkodással hálálta meg, amely derűssé tette otthonomat és boldoggá életemet. Mindennek vége, Lehet, hogy nem sok évem van még hátra e földön, de Isten kegyelméből remélem, hogy mielőtt meghalok, szolgálatot tehetek az emberiségnek, és elősegíthetem, hogy az Ég bosszút álljon azokon a gonosz szellemeken, akik reményeinek és szépségének tavaszán meggyilkolták szegény gyermekemet!

– Az imént mondtad, hogy szándékodban van elmesélni mindent, úgy, ahogy történt – szólt atyám. – Nagyon kérlek, kezdj hozzá. Biztosíthatlak, hogy nem puszta kíváncsiság az, ami sarkall.

Közben elérkeztünk arra a pontra, ahol a drunstalli út, amelyen a tábornok jött, eltér arról az útról, amelyen mi haladtunk Karnstein irányában.

– Mennyire vagyunk a romoktól? – érdeklődött a tábornok, nyugtalanul tekintve előre. – Mintegy hárommérföldnyire – felelt atyám. – Könyörgök, beszéld el a történetet, amelyet olyan kedves voltál ígérni nekünk.

 

XI. A TÖRTÉNET

 

– Tiszta szívemből – mondta a tábornok, nem csekély erőfeszítéssel. És rövid szünet után, amelyben elrendezte tárgyát, hozzákezdett az egyik legkülönösebb elbeszéléshez, amelyet valaha is hallottam.

– Drága gyermekem nagy örömmel készült a látogatásra, miután oly kedves voltál, és meghívtad bájos leányodhoz. – Itt gálánsan, de búskomor arccal felém fordult és meghajolt. – Közben meghívást kaptunk öreg barátomhoz, Carlsfeld grófhoz, akinek a kastélya mintegy húszmérföldnyire van, Karnstein másik oldalán. Arról volt szó, hogy részt vegyünk egy ünnepségsorozaton, amelyet, emlékszel, előkelő látogatója, Károly nagyherceg tiszteletére rendezett.

– Igen, és gondolom, hogy ragyogó ünnepségek voltak – mondta atyám.

– Fejedelmiek! A vendéglátása egészen királyi volt. Az övé Aladdin csodalámpája. Az az éjszaka, amelytől bánatomat számítom, egy fényűző álarcosbálnak volt szentelve. Nyitva voltak a kertek, a fákon színes lampionok függtek. Olyan tűzijáték volt, amilyennek még maga Párizs sem volt soha tanúja. És micsoda zene – tudod, a zene a gyengém –, micsoda elbűvölő zene! Talán a világ legjobb zenekara és a legkiválóbb énekesek, akiket csak össze lehetett gyűjteni a legnagyobb európai operaházakból. Ahogy e fantasztikusan kivilágított kertekben sétáltál, miközben a holdsütötte kastély hosszú ablaksoraiból rózsaszínű fényt árasztott, egyszer csak mintha meghallottad volna azokat az elbűvölő hangokat, amelyek valamely facsoport csöndjéből lopakodtak elő, vagy a tavon úszó csónakokból emelkedtek fel. Ahogy néztem és hallgattam, úgy éreztem magam, mintha visszavittek volna kora ifjúságom romantikájába és költészetébe.

Amikor a tűzijáték véget ért, és kezdetét vette a bál, visszatértünk az előkelő termekbe, amelyek nyitva álltak a táncosok számára. Egy álarcosbál, tudod, mindig gyönyörű látvány, de ilyen ragyogó spektákulumot még soha nem láttam.

Nagyon arisztokratikus gyülekezet volt, én voltam úgyszólván az egyetlen „senki” a jelenlévők között.

Drága gyermekem valósággal gyönyörű volt. Nem viselt álarcot. Mindig csinos arcvonásainak kimondhatatlan bájt kölcsönzött izgalma és elragadtatása. Észrevettem, hogy egy fejedelmien öltözött, de álarcot viselő ifjú hölgy mintha rendkívüli érdeklődéssel figyelte volna gyámleányomat. Az este folyamán korábban láttam már a nagy előcsarnokban, majd újra, pár percre, a kastély ablakai alatti teraszon, amikor egymás közelében sétáltunk el. Nem egyedül volt, egy gazdag és ünnepélyes öltözékű, ugyancsak álarcot viselő hölgy kísérte, akinek méltóságteljes viselkedése rangos személyre vallott. Ha a fiatal hölgy nem viselt volna álarcot, természetesen biztosabban eldönthettem volna a kérdést, hogy valóban figyeli-e az én szegény drágaságomat. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy figyelte.

Az egyik szalonban tartózkodtunk. Szegény drága gyermekem táncolt, és utána pihent kicsit az egyik széken, közel az ajtóhoz; a közelben álltam én is. Az említett két hölgy arrafelé jött, és a fiatalabbik leült a gyámleányom melletti székre, míg társa mellém állt, és kis ideig halk hangon mondott valamit a védencének.

Élve az álarca adta lehetőséggel ezután hozzám fordult, és mintha régi barátok lennénk, nevemen szólított, és beszélgetni kezdett velem, ami alaposan felkeltette kíváncsiságomat. Több helyszínre hivatkozott, ahol találkozott velem, az udvarnál és előkelő házakban. Kis, jelentéktelen esetekre célozgatott, amelyekre már régen nem gondoltam, de most kiderült, hogy emlékük csupán tetszhalott volt, mert a hölgy első érintésére azon nyomban életre kelt.

Percről percre egyre jobban fúrta az oldalamat, hogy ki ez a hölgy. Kísérleteimet, hogy megtudjam, nagyon ügyesen és kellemesen elhárította. Semmiképp sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy honnan eredhet az a tájékozottság, amelyet életem sok szakaszával kapcsolatban mutatott; és úgy tűnt, hogy természetellenes örömet talál abban, hogy kíváncsiságomat kudarcba fullassza és lássa, amint türelmetlen zavaromban egyik feltevésből a másikba bukdácsolok.

Időközben az ifjú hölgy, akit anyja a szokatlan Millarca néven szólított, amikor egyszer-kétszer hozzá fordult, ugyanolyan könnyedén és kecsesen beszélgetésbe elegyedett gyámleányommal.

Azzal mutatkozott be, hogy anyja nagyon régi ismerősöm. A kellemes vakmerőségről beszélt, amelyet az álarc tesz lehetővé. Úgy beszélt, mint egy barát; megcsodálta a ruháját, és nagyon kedvesen célozgatott a szépsége iránti csodálatra. Azzal szórakoztatta szegény gyermekemet, hogy nevetve bíráló megjegyzéseket tett a báltermet zsúfolásig megtöltő emberekre, és nevetett gyámleányom jókedvén. Amikor úgy tetszett neki, nagyon szellemes és élénk volt, és rövidesen nagyon jó barátnőkké lettek, és a fiatal idegen levette álarcát, egy feltűnően szép arcot téve láthatóvá. Soha addig nem láttam ezt az arcot, drága gyermekem sem. De az arc újdonsága ellenére a vonásai olyan elragadóak és kedvesek voltak, hogy hathatós vonzásuknak lehetetlen volt ellenállni. Szegény gyermekem sem tudott. Soha senkit nem láttam még, aki első látásra annyira el lett volna ragadtatva egy másiktól, mint gyámleányom, hacsak éppenséggel nem az idegen maga, aki mintha egészen belehabarodott volna.

Közben, élve az álarcosbál adta lehetőségekkel, kérdésekkel árasztottam el az idősebb hölgyet.

– Alaposan zavarba hozott – mondtam nevetve. – Nem elég ez önnek? Nem egyeznék bele most már, hogy egyenlő feltételekkel álljunk szemben egymással? Kérem, legyen olyan kedves, és vegye le az álarcát.

– Ennél ésszerűtlenebb kívánságot el sem tudok képzelni – felelte a hölgy. – Arra kér egy nőt, hogy adja fel előnyét! És különben is: miből gondolja, hogy megismerne? Az ember az évek során változik.

– Miként láthatja – mondtam, meghajlással és, gondolom, egy meglehetősen mélabús kis nevetéssel.

– Miként a filozófusok mondják – igazított ki. – És honnan tudja, hogy segítene magán, ha meglátná az arcomat?

– Szívesen megkockáztatnám – feleltem. – Hiábavaló próbálkozás, hogy öregasszonyt csináljon magából. A termete elárulja.

– Akárhogyan is, évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam önt, inkább, semmint ön látott engem, mert éppen ez az, amin tűnődöm, Millarca a leányom, tehát nem lehetek fiatal, még olyanok véleménye szerint sem, akiket az idő megtanított az engedékenységre, és előfordulhat, hogy nem szeretném, ha összehasonlítana azzal a nővel, aki az emlékezetében vagyok. Önnek nincs álarca, amelyet levehetne. Nem tud hát cserében semmit sem ajánlani.

– A könyörületéhez folyamodom, hogy levegye.

– Én meg az önéhez, hogy hagyja ott maradni, ahol van – felelte.

– Akkor legalább annyit áruljon el, hogy francia-e vagy német; ön mindkét nyelven olyan tökéletesen beszél.

– Nem hiszem, hogy ezt megmondom önnek, tábornok; ön meg akar lepni, és azon gondolkodik, hogy milyen támadási pontot válasszon.

– Mindenesetre azt nem fogja tagadni – mondottam –, hogy miután megtisztelt engedélyével, hogy társaloghatok önnel, kellene tudnom, hogy miképpen szólítsam. Mondhatom azt, hogy grófnő?

Nevetett, és nem kétséges, hogy újabb kibúvóval találom szemben magam – ha egyáltalán fel tudok készülni minden eshetőségre egy olyan beszélgetésben, amelynek körülményeit, most már tudom, a legfortélyosabb módon – hiszen a véletlen módosíthatott rajtuk – előre elrendezték.

– Ami ezt illeti – kezdett hozzá, de csaknem amint szóra nyílt a szája, félbeszakította egy feketébe öltözött úr, aki kiváltképpen elegáns és előkelő benyomást keltett, viszont arca olyan halálosan sápadt volt, amilyent élő embernél még soha nem láttam. Sem álarcot, sem jelmezt nem viselt, az előkelő urak egyszerű estélyi ruhája volt rajta; és mosolytalan arccal, de udvarias és szokatlanul mély meghajlással így szólt:

– Megengedi, grófnő, hogy néhány szót szóljak valamiről, ami érdekelheti önt?

A hölgy gyorsan feléje fordult, és a hallgatás jeleként ajkára tette ujját; azután hozzám fordult:

– Kérem, tábornok, tartsa fenn a helyem. Csak néhány szót beszélünk, aztán visszajövök.

És miután játékosan megadta utasítását, a fekete öltözékű úriemberrel kicsit arrébb ment, és néhány percig szemlátomást igen komolyan beszélgetett vele. Azután együtt lassan továbbsétáltak a tömegben, és néhány percre szem elől vesztettem őket.

Én a szünetet azzal töltöttem, hogy a fejemet törtem, találgatva, ki lehet ez a hölgy, aki olyan kedvesen látszik visszaemlékezni rám, és arra gondoltam, hogy megfordulok, és csatlakozom az én bájos gyámleányomnak meg a grófnő lányának beszélgetéséhez, és megpróbálom, hátha meglepetést tartogathatok számára, mire visszatér, és tudom a nevét, a rangját, kastélyának és birtokainak helyét. Ám ebben a percben a hölgy visszatért, s kíséretében volt a feketébe öltözött sápadt ember is, aki így szólt:

– Visszajövök és tájékoztatom önt, grófnő, amint hintója előállt. Meghajolt és elment.

 

XII. A KÉRELEM

 

– Akkor hát elveszítjük önt, grófnő, de remélem, csupán néhány órára – mondtam mély meghajlással.

– Ez is lehet, de az is, hogy néhány hétre. Nagyon balszerencsés dolog, hogy éppen most kellett beszélnie velem. Nos, hát ismer már?

Biztosítottam, hogy nem ismerem.

– Rám fog ismerni – mondta –, de nem most. Régebbi és jobb barátok vagyunk, mint ahogy netán gyanítja, de ma még nem árulhatom el kilétemet. Három hét múlva útba ejtem a csodálatos kastélyát, amelyről már tájékozódtam. Akkor egy-két órára bekukkantok magához, és felújítjuk majd a barátságot, amely ezer kellemes emléket hagyott bennem maga után. Ebben a pillanatban valóságos mennykőcsapásként ért egy hír. El kell most indulnom, és kanyargós úton csaknem száz mérföldet kell utaznom, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal. Gondjaim megsokszorozódnak. Csak a kötelező tartózkodás, amellyel nevemnek tartozom, tart vissza attól, hogy egy igen különös kérést terjesszek ön elé. Szegény gyermekem még nem kapott teljesen erőre. Lova felbukott vele egy vadászaton, amelyre nézőként ő is kilovagolt, és idegei még nem heverték ki a megrázkódtatást, és az orvosunk azt mondta, hogy egy ideig még semmi esetre sem szabad túlerőltetnie magát. Következésképp sűrű megszakításokkal utaztunk ide – alig húsz mérföldet tettünk meg naponta. Most éjt nappá téve kell utaznom, mert élethalálról van szó – olyan küldetés az enyém, amelynek kritikus és következményekkel terhes természetéről akkor adhatok majd magyarázatot, amikor ismét találkozunk. mint remélem, néhány hét múlva. Akkor már nem kell majd titkolóznom.

A továbbiakban előadta kérelmét, és ez egy olyan személy hangján történt, akitől egy ilyen óhaj inkább adománynak számít, semmint szívességkérésnek. Ez csupán a modorban fejeződött ki s alighanem merőben öntudatlanul. Mert azoknál a szavaknál, amelyeket használt, semmi sem lehetett volna esdeklőbb. Maga a kérés egyszerűen az volt, hogy távolléte alatt nem viselném-e gondját az ő leányának.

Ha mindent tekintetbe veszünk, ez különös, hogy ne mondjam, merész kérés volt. Mintegy azzal fegyverzett le engem, hogy maga hivatkozott egyetértően mindarra, amit ez ellen fel lehet hozni, és teljes egészében a lovagiasságomra hagyatkozott. Ugyanebben a pillanatban olyan végzetszerűen, mintha mindaz, ami történt, eleve elrendeltetett lett volna, szegény gyermekem odajött hozzám, és suttogva könyörögni kezdett, hogy hívjam meg új barátnőjét, Millarcát egy látogatásra. Amikor ő ezt szóvá tette neki, azt mondta, hogy ha a mamája beleegyezik, ő rendkívül örülne neki.

Ha mindez máskor történik, azt mondtam volna neki, hogy várjon egy kicsit, legalább addig, amíg megtudjuk, hogy kik ők. De egy pillanat gondolkodási időm sem volt. A két hölgy közösen támadt rám, és meg kell vallanom, hogy az ifjú hölgy kifinomult és gyönyörű arca, ami körül volt valami szerfelett elragadó, valamint rangos származásának eleganciája és tüze cselekvésre késztettek, és teljességgel legyőzetve megadtam magam, s túlságosan is könnyedén elvállaltam az ifjú hölgy gondozását, akit anyja Millarcának nevezett.

A grófnő odaintette a lányát, s ez komor figyelemmel hallgatta, amint anyja nagy általánosságban elmondta neki, hogy váratlan és visszautasíthatatlan meghívást kapott, és hogy megbeszélte velem: távollétében én fogom gondját viselni, s hozzátette, hogy egyike vagyok az ő legrégebbi és nagyra becsült barátainak.

Jómagam természetesen úgy beszéltem, ahogy ezt az eset megkívánni látszott, és ha jól meggondolom a dolgot, olyan helyzetben találtam magam, amely félig sem volt ínyemre.

A feketébe öltözött úr visszatért, és igen szertartásosan kivezette a hölgyet a teremből. Ennek az úriembernek a viselkedése nyomán kialakult bennem a meggyőződés, hogy a grófnő sokkal, de sokkal fontosabb személyiség, mint azt szerény titulusa alapján feltételezhetné az ember.

Utoljára meghagyta, hogy visszatéréséig ne próbálkozzak meg annál többet megtudni róla, mint amennyit már eddig is kitaláltam. Kiváló házigazdánk, akinek a vendége volt, ismeri ennek okait.

– De itt – mondta a grófnő – sem én, sem leányom nem lennénk biztonságban egy napnál tovább. Úgy egy órával ezelőtt meggondolatlanul levettem egy pillanatra az álarcomat, és immár túl későn az volt a benyomásom, hogy látott engem. Ezért elhatároztam, hogy keresek rá alkalmat, hogy kicsit beszélgethessek magával. Ha úgy találtam volna, hogy valóban látott, az ön fejlett becsületérzésére hagyatkoztam volna, hogy néhány hétre őrizze meg a titkom. A valóság az, hogy örülök, amiért nem látott engem; ám ha most gyanítaná, vagy hosszas megfontolás után gyanítani fogja, ki vagyok, hasonlóképp teljes mértékben a becsületére bízom magam. Leányom ugyanúgy őrizni fogja a titkot, és jól tudom, hogy ön időről időre emlékeztetni fogja rá, nehogy meggondolatlanul kifecsegje.

Suttogva néhány szót szólt a lányához, kétszer sietve megcsókolta, és a feketébe öltözött sápadt úriember kíséretében elindult, és eltűnt a tömegben.

– A szomszéd szobában – mondta Millarca – van egy ablak, amelyik a kapura néz. Szeretnék egy utolsó pillantást vetni a mamára és csókot dobni neki.

Mi természetesen beleegyeztünk, és az ablakhoz kísértük Millarcát. Kinéztünk, és láttunk egy régimódi, tetszetős hintót egy csapat futárral meg lakájjal. Láttuk a feketébe öltözött, sápadt úriember nyúlánk alakját, amint egy vastag bársonyköpenyt terített a hölgy vállára, és a csuklyáját a fejére húzta. A grófnő felé biccentett, és kezével éppen csak hogy megérintette a férfi kezét. Ez többször mélyen meghajolt, amint az ajtó becsukódott, és a hintó mozgásba jött.

– Elment – sóhajtott Millarca.

– Elment – ismételtem meg magamban, és a sietős percek alatt, amelyek beleegyezésem óta teltek el, most először ébredtem rá, hogy milyen ostobaságot követtem el.

– Nem nézett föl – mondta az ifjú hölgy panaszosan.

– A grófnő talán levette az álarcát, és nem akarta megmutatni az arcát – mondtam –, és honnan tudhatta volna, hogy ön az ablakban van.

Millarca sóhajtott és rám nézett. Olyan gyönyörű volt, hogy megenyhültem. Sajnáltam, hogy egy percig megbántam vendégszeretetemet, és elhatároztam, hogy kárpótlom az általam nyújtott fogadtatás be nem vallott bárdolatlanságáért.

Az ifjú hölgy felvette álarcát, és csatlakozott gyámleányomhoz, aki igyekezett rábeszélni, hogy térjünk vissza a kertbe, ahol rövidesen folytatódik a hangverseny. így is lőn, és fel-alá sétáltunk a kastély ablakai alatti teraszon. Millarca egészen bizalmas lett hozzánk, és azzal szórakoztatott bennünket, hogy élénk színekkel lefestette az előkelőségeket, akiket a teraszon láttunk, és történeteket mesélt róluk. Én percről percre egyre jobban megkedveltem. Pletykálkodása nem volt rosszindulatú, ugyanakkor engem, aki olyan régen nem fordultam meg odakint a nagyvilágban, rendkívül szórakoztatott. Arra gondoltam, hogy odahaza az olykor unalmas estéknek életet fog kölcsönözni.

Amikor a bál véget ért, a reggeli nap már csaknem elérte a láthatárt. A nagyhercegnek egészen addig méltóztatott táncolnia, így a hűséges alattvalók nem mehettek el, és nem gondolhattak lefekvésre.

Éppen keresztülfurakodtunk egy zsúfolt szalonon, amikor gyámleányom megkérdezett, hogy hová tűnt Millarca. Én azt hittem, a gyámleányommal van, ő pedig azt hitte, hogy velem van. Tény, hogy nyoma veszett.

Mindent elkövettem, hogy megtaláljam, de erőfeszítéseim kudarcot vallottak. Attól féltem, hogy egy pillanatnyi különválás zűrzavarában tévedésből másokról gondolta, hogy az új barátai, és esetleg azokat követte és vesztette szem elől a nagy kiterjedésű kertekben, amelyek nyitva voltak számunkra.

Most ismertem csak fel igazán, hogy milyen újabb ostobaságot követtem el: gondjaimba fogadtam egy ifjú hölgyet, akiről még annyit sem tudok, hogy mi a neve; és minthogy béklyóba vertek ígéreteim, amelyek rám kényszerítésének okairól mit se tudtam, még csak nem is kérdezősködhettem mondván, hogy az elveszett fiatal hölgy annak a grófnőnek a lánya, aki néhány órával ezelőtt eltávozott.

Megvirradt. Már magasan állt a nap, amikor abbahagytam a keresést. Másnap csaknem két óra volt már, amikor az első híradást megkaptam elveszett gyámoltamról. Körülbelül ennyi lehetett, amikor egy inas kopogtatott unokahúgom ajtaján, és közölte, hogy egy ifjú hölgy, aki alighanem nagyon szorult helyzetben volt, komolyan kérte, hogy tudja meg, hol találhatná meg báró Spielsdorf tábornokot meg az ifjú hölgyet, a leányát, akikre az édesanyja bízta őt.

Nem lehetett kétség afelől, hogy a csekély pontatlanság ellenére megkerült a mi fiatal barátnőnk, és úgy is lőn. Bár adta volna az ég, hogy elveszítsük!

Szegény gyermekemnek valamilyen történetet mesélt annak magyarázatául, hogy miért nem talált meg minket olyan sokáig. Azt mondta, hogy nagyon késő volt már, amikor kétségbeesetten hogy nem talál meg bennünket, a házvezetőnő hálószobájába keveredett, és ott mély álomba merült, amely hosszú ideig tartott ugyan, de aligha volt elég ahhoz, hogy a bál fáradalmai után visszanyerje erejét.

Ezen a napon Millarca hazajött velünk. Végül is fölöttébb boldog voltam, hogy egy ilyen bájos pajtást szereztem drága leányomnak.

 

XIII. AZ ERDŐLAKÓ

 

Mindamellett hamarosan némi bökkenők merültek fel. Először is Millarca rendkívüli bágyadtságról panaszkodott – legutóbbi betegségéből maradt vissza ez a gyengeség és már javában benne voltunk a délutánban, valahányszor lejött a szobájából. Továbbá noha belülről mindig bezárta szobájának ajtaját, és mindaddig soha nem vette ki a kulcsot a helyéről, amíg be nem bocsátotta a szolgálólányt, hogy segítsen neki az öltözködésben, véletlenül felfedeztük, hogy a kora reggeli órákban és napközben is különböző időkben, még mielőtt szerette volna, hogy ébrenlétéről tudomást szerezzünk, nos, véletlenül felfedeztük, hogy olykor kétségtelenül távol van a szobájából. A kastély ablakaiból többször is meglátták, hogy a pirkadat első halvány szürkeségében a fák között megy keleti irányban, és úgy fest; mintha révületben volna. Ez meggyőzött engem afelől, hogy Millarca alvajáró. Ám ez a feltevés nem oldotta meg a rejtélyt. Miképpen jött ki a szobájából, miközben a szoba ajtaja belülről zárva maradt? .Miképpen szökött ki a házból, anélkül hogy ajtót vagy ablakot kireteszelt volna?

Töprengéseim közepette egy sokkal sürgetőbb aggodalom jelentkezett.

Drága gyermekem kezdte elveszíteni színét és egészségét, és ezt olyan titokzatos, sőt ijesztő módon, hogy alaposan megrémültem.

Először rémálmok kezdték gyötörni; azután azt képzelte, hogy egy elmosódó körvonalú kísértet járkál ágyának lába körül, egyik oldalról a másikra, amely olykor Millarcára hasonlít, olykor meg valamilyen vadállatra. Végül érzések jöttek. Egy nem kellemetlen, de nagyon sajátos érzés, mondta, hasonlít ahhoz, amikor egy jeges vizű folyóban megyünk ár ellen, és a víz a mellünket pocskolja. Később olyasmit érzett, mintha két nagy tűt döfnének belé, kicsit a torka alatt, s az éles fájdalmat okoz. Néhány éjszaka múlva fokozatos és görcsös fulladásérzés következett, ami eszméletvesztésbe torkollott.

Minden szót tisztán hallottam, amit a kedves öreg generális mondott, mert ebben az időben a tetőtlen faluhoz közeledve, amelyben kéményfüst több mint fél évszázada nem látszott, az út mindkét oldatán elterülő legelőn haladtunk előre.

Gondolhatod, milyen furcsán éreztem magam, amikor a szegény leány által átélt tünetekben a sajátjaimat hallottam ilyen pontosan leírva. Az a leány élte át e tüneteket, aki – ha nem következik be a katasztrófa – e pillanatban atyám kastélyában lenne látogató. Azt is feltételezheted, hogy mit éreztem, amikor a tábornok által részletezett szokásokban és titokzatos sajátosságokban valójában gyönyörű vendégünk, Carmilla szokásaira és furcsaságaira ismertem!

Kilátás nyílt az erdőn át, és egyszer csak a romba dőlt falu kéményei és omladozó oromfalai között voltunk, és egy kis dombtetőn a használaton kívül helyezett kastély tornyai és erődfalai magasodtak fölénk, hatalmas iák csoportjainak koszorújában.

Ijesztő révületben és hangtalanul szálltam ki a hintóból, mert mindannyiunknak bőven volt min töprengenünk; egykettőre fent voltunk a dombtetőn, és beléptünk a kastély tágas helyiségei, kanyargó lépcsői és sötét folyosói közé.

– És ez volt valaha a Karnsteinek fejedelmi lakhelye! – szólalt meg végre az öreg tábornok, amikor egy nagy ablakból szétnézve meglátta a falut és a messzire tárulkozó, hullámos, erdőborította tájat. – Gonosz család volt, és itt írták vérfoltos krónikáikat folytatta. – Kegyetlen sors, hogy még haláluk után is gyötrik az emberi nemet förtelmes kedvteléseikkel. Az ott lenn a Karnsteinek kápolnája.

Egy gótikus építmény szürke falaira mutatott, kicsit lejjebb a domboldalon.

– És egy erdei favágó fejszéjét hallom – tette hozzá –, aki ott munkálkodik a kápolnát körülvevő fák között. Ő talán meg tudja adni a felvilágosítást, amely után járok, és megmutatja, hová van eltemetve Mircalla Karnstein grófnője. Ezek a falusiak megőrzik azoknak a helybeli nagy családoknak hagyományait, amelyek története a gazdagok és magas rangúak között azonnal feledésbe merül, mihelyt maguk a családok kihalnak.

– Van odahaza egy képmásunk Mircalláról, Karnstein grófnőjéről. Szeretnéd látni? – kérdezte atyám.

– Ráérünk még, kedves barátom – felelt a tábornok. – Azt hiszem, láttam az eredetit; és egyik oka, amiért korábban indultam hozzád, mint eleinte szándékomban volt, az, hogy átkutassuk azt a kápolnát, amely immár itt van a közelünkben.

– Hogyan? Te láttad Mircalla grófnőt? – kiáltott atyám. – De hiszen ő több mint egy évszázaddal ezelőtt meghalt!

– Nem annyira, mint képzelnéd; ezt mondják – felelte a tábornok.

– Megvallom, tábornokom, hogy egészen összezavarsz – mondta atyám; és úgy nézett rá – képzeltem egy pillanatra –, mintha visszatért volna a gyanúja, melyet korábban fedeztem fel nála. Ám ha az öreg generális viselkedésében olykor volt is düh és megvetés, hóbortosságnak nyoma sem volt.

Amikor a gótikus templom – mert méretei alapján így is joggal nevezhetnénk – súlyos boltíve alatt elhaladtunk, a tábornok újra megszólalt:

– Abban a néhány esztendőben, ami számomra itt a földön még hátravan, csupán egy dolog maradt, ami érdekel, éspedig az, hogy végrehajtsam rajta a bosszú művét, amelyet Istennek hála még elvégezhet egy halandó kéz.

– Milyen bosszúra gondolsz? – kérdezte atyám egyre nagyobb csodálkozással.

– A szörnyeteg lefejezésére – felelt a tábornok hirtelen, vad felindulással, és akkorát dobbantott, hogy a komor visszhang betöltötte az üres romépületet, és ugyanakkor a magasba lendítette ökölbe szorított kezét, mintha egy fejsze nyelét szorongatná, és bőszen rázta a levegőben.

– Hogyan? – kiáltott atyám olyan elképedten, mint még soha. – Lecsapom a fejét.

– Levágod a fejét?

– Úgy ám, egy szekercével, egy ásóval vagy bármivel, amivel széthasíthatom azt a gyilkos torkát. Hallani fogod – válaszolta a dühtől remegve. És előresietve így szólt: – Ez a gerenda megfelel ülőhelynek; kedves gyermeked elfáradt, hadd üljön le, én pedig néhány mondattal bevégzem borzalmas történetemet.

A négyszegletes fatömb, amely a kápolna fűvel benőtt kövezetén hevert, olyan volt, mint egy pad, és én nagyon örültem, hogy leülhetek, közben pedig a tábornok odahívta a favágót, aki az öreg falakra támaszkodó néhány ágat távolított el, és kezében fejszével a keménykötésű, öreg fickó ott állt előttünk.

Semmit nem tudott mondani nekünk ezekről a síremlékekről, de van egy öregember, mondta, az itteni erdőőr, aki ez idő szerint a pap házában időz, kétmérföldnyire innen. az meg tudja mutatni a hajdani Karnstein család minden sírkövét; és csekély borravalóért elvállalta, hogy idehozza az erdőőrt, ha kölcsönadjuk az egyik lovunkat. Alig több mint félóra alatt megfordul vele.

– Régen dolgozik már ebben az erdőben? – kérdezte atyám az öregtől.

– Gyerekkorom óta favágó vagyok itt – válaszolt helyi kiejtéssel – az erdész keze alatt. Az volt apám is meg annak az apja, és így tovább, sok nemzedéken át, ameddig csak el tudok számolni. Meg tudnám mutatni itt a faluban azt a házat, amelyben az őseim éltek.

– Hogyan történt, hogy elnéptelenedett a falu? – érdeklődött a tábornok.

– A hazajáró lelkek okozták a bajt, uram. Közülük többet sikerült a sírjukig nyomon követnünk, ott a szokásos próbákkal lelepleztük és a szokásos módon, fejvétellel, karóval és égetéssel kiirtottuk őket. De addig sokat megöltek a falubeliek közül.

De e törvényes eljárások után – folytatta –, azután, hogy olyan sok sírt felnyitottunk és annyi vámpírt megfosztottunk borzalmas életrekelésük lehetőségétől, a falu mégsem könnyebbült meg. Véletlenül erre járt akkoriban egy morvaországbeli nemesember, hallotta, miképpen állnak itt a dolgok, és minthogy számos honfitársához hasonlóan ő is járatos volt az ilyen dolgokban, felajánlotta, hogy megszabadítja a falut hóhérától. A következőképp járt el: holdvilágos éjszaka lévén röviddel napnyugta után felment ennek a kápolnának a tornyába, ahonnan tisztán láthatta maga alatt a temetőt; az urak is láthatják abból az ablakból. Erről a helyről addig figyeli, amíg meg nem látta a vámpírt sírjából kikelni, a vászonkelmét, amelybe takarva volt, letenni a sir mellé, és a falu felé tovasiklani, hogy meggyötörje annak lakóit.

Mindezt látva az idegen lejött a templomtoronyból, fogta a vámpír vászonpólyáját és újra felmászva a toronyba, oda magával vitte. Amikor a vámpír visszatért zsákmányszerző körútjáról, és nem találta vászonleplét, őrjöngő dühvel rákiáltott a morvára, akit meglátott a torony csúcsán, és aki válaszul intett neki, hogy jöjjön föl a toronyba, és vegye el. Mire a vámpír, elfogadva meghívását, megindult felfelé a toronyba, és amint az oromzatra érkezett, a morva kardjának egyetlen csapásával kettéhasította a koponyáját, és letaszította a vámpírt a templomkertbe, ahová a kanyargó lépcsőn aláereszkedve sietve követte az idegen, és levágta a fejét. Másnap a levágott fejet meg a testet átadta a falubelieknek, akik annak rendje és módja szerint karóba húzták és elégették.

Ez a morvahonbeli nemesember a család akkori fejétől felhatalmazást kapott, hogy Mircallának, Karnstein grófnőjének sírkövét eltávolítsa, ami meg is történt, úgyhogy kis idő múlva a helye tökéletesen feledésbe merült.

– Megmutatná, hol állt a sír? – kérdezte mohó érdeklődéssel a tábornok. Az erdei ember a fejét rázta és mosolygott.

– Azt ma már egyetlen élő lélek sem tudná megmondani – felelte, – Egyébként azt mondják, hogy a holttestet is elvitték; ám ezt sem tudja senki biztosan.

Így szólván, ledobta fejszéjét, és minthogy az idő sürgetett, eltávozott, s mi ott maradtunk, hogy meghallgassuk a tábornok különös történetének végét.

 

XIV. A TALÁLKOZÁS

 

– Drága gyermekem állapota egyre romlott – folytatta az elbeszélést. – Az orvosnak, aki látogatta, a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hogy milyen betegség támadhatta meg, mert én akkor már betegségnek véltem. Látta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, és konzultációt javasolt. Grazból kihívtam egy rátermettebb orvost. Több nap eltelt, amíg megérkezett. Jószívű, istenfélő, valamint tanult ember volt. Miután együtt megnézték szegény gyámleányomat, félrevonultak a könyvtáramba, hogy tanácskozzanak és vitatkozzanak. Én a szomszédos szobában vártam, hogy hívjanak, és hallottam, hogy a két úriember a szigorúan bölcseleti vita hangjánál kissé emeltebb hangon tárgyal. Kopogtam és beléptem. Azt találtam, hogy az öreg grazi orvos az elméletét hangoztatta. Vetélytársa azt leplezetlen gúnnyal, sőt hahotázva támadta. Amikor beléptem, ezek az illetlen megnyilvánulások alábbhagytak, és a veszekedés véget ért.

– Uram – mondta első orvosom –, tudós testvérem alighanem azt gondolja, hogy önnek nem doktorra, hanem ördögűzőre van szüksége.

– Bocsánat – szólt az idős grazi orvos, és látszott rajta, hogy bosszús –, majd máskor a magam módján ismertetni fogom az esetről vallott nézetemet. Sajnálom, tábornok úr, hogy tapasztalataimmal és tudásommal nem lehetek szolgálatára. Mielőtt megyek, megtisztelem magamat azzal, hogy valamit javasolok önnek.

Elgondolkodva nézett maga elé, azután leült egy asztalhoz, és írni kezdett. Mélységesen csalódva meghajoltam, és amikor megfordultam, hogy kimenjek, a másik orvos a válla felett az írásba merült társára mutatott, aztán egy vállrándítással jelentőségteljesen megérintette a homlokát.

Így hát a konzultálás után ugyanott voltam, mint előtte. Merőben zaklatottan kimentem a kertbe. Tíz-tizenöt perc múlva a grazi orvos meglepett. Mentegetőzött, amiért utánam jött, de nem tudott volna lelkiismeret-furdalás nélkül távozni, ha nem beszélünk még néhány szót. Azt mondta, hogy nem tévedhet: nincs olyan természetes betegség, amelynek ugyanilyen tünetei lennének, és hogy a halál már igen közel van. Maradt azonban még egy, alkalmasint két nap az életnek. Ha azonnal feltartóztatnánk a végzetes rohamot, gondos és szakavatott ápolással még visszanyerheti erejét. De minden a megmásíthatatlan határaitól függ. Egyetlen további támadás kiolthatja az életerő utolsó szikráját is, amely amúgy is minden pillanatban kialudhat.

– És miféle roham az, amiről ön beszél? – vetettem közbe.

– Ebben a feljegyzésben minden világosan bennfoglaltatik. Ezt azzal a határozott feltétellel adom a kezébe, hogy elküld a legközelebbi papért, és az ő jelenlétében felbontja a levelet; de semmi esetre se olvassa el, amíg a pap nincs itt, mert semmibe venné, holott élet-halálról van szó. Ha nem találna papot, akkor, de csak akkor elolvashatja.

Mielőtt végleg elbúcsúzott volna, megkérdezte, nem kívánok-e találkozni egy emberrel, aki a szóban forgó tárgyban különösképp tanult, ami, ha majd elolvasom a levelét, valószínűleg mindenekfelett érdekelne, és komolyan a lelkemre kötötte, hogy hívjam meg, amikor meglátogatom ott azt az embert. És ezzel eltávozott.

Az egyházfi távol volt, s így magamban olvastam el a levelet. Máskor vagy más esetben gúnyolódásra késztetett volna, de van-e olyan kuruzslás, amelyhez ne folyamodnának az emberek végső esetben, amikor minden hagyományos eszköz kudarcot vallott, és egy szeretett lény élete forog kockán?

Ennél képtelenebb dolog nincs, mondanátok, mint ennek a tudós embernek a levele. Elég szörnyű volt ahhoz, hogy annak alapján tébolydába zárják. Azt írta benne, hogy a beteg egy vámpír tátogatásaitól szenved! Azt állította, hogy a szúrások, amelyeket gyámleányom saját leírása szerint a torka közelében érzett, annak a két hosszú keskeny és éles fognak a behatolásai, amely, mint mindenki tudja, a vámpírok sajátossága; és nincs helye kétségnek, tette hozzá, hivatkozva a jól körülhatárolt kis kék foltra, amelynek leírása pontosan megegyezik a démon ajkai által okozott foltokéval, és a beteg által leírt minden tünet hajszálra egybevág azokkal a tünetekkel, amelyeket minden egyes hasonló esetben feljegyeztek.

Minthogy jómagam a legnagyobb kétségeket táplálom az olyan szokatlan természeti tünemények iránt, mint a vámpír, a derék doktor természetfeletti elmélete megítélésem szerint egy újabb esete annak, hogy a tudomány meg az értelem furcsa módon társul valamiféle hallucinációval. Mindazonáltal olyan nyomorult állapotban voltam, hogy inkább, mintsem semmit se tegyek, a levél útmutatásai szerint jártam el.

Elrejtőztem a sötét öltözőszobában, amely a szegény beteg szobájába nyílt, ahol egy gyertya égett, és addig figyeltem, amíg gyámleányom mélyen el nem aludt. Ekkor az ajtóhoz álltam, úgyhogy ki tudjak lesni a szűk résen, és az előírásoknak megfelelően kardomat magam mellé tettem egy asztalra. Kevéssel egy óra után egy nagy fekete valamit láttam, elmosódó körvonalakkal, amint– nekem úgy tűnt-felkapaszkodik az ágy lábain, és gyorsan végigterült az ágyon, fel, egészen a szegény lány torkáig, ahol egy pillanat alatt nagy, lüktető tömeggé dagadt.

Néhány pillanatig megkövülten álltam. Ezután karddal a kezemben előreugrottam. A fekete teremtmény hirtelen összehúzódott az ágy lába felé, lesiklott róla és az ágy lábától mintegy yardnyira megállt, és rám szegezte alattomosan vad és borzadályos tekintetét. Millarcát láttam magam előtt. Nem tudom, mi járt az eszemben, de ösztönösen felé sújtottam a kardommal. Láttam, hogy ott áll az ajtó mellett sértetlenül. Megborzadva utána vetettem maga, és újra lesújtottam rá. Már nem volt ott! Kardom szilánkokra tört, ahogy az ajtóra csapódott.

Nem tudom leírni mindazt, ami ezen a rettenetes éjszakán történt. Az egész ház felriadt és megmozdult. Millarca, a kísértet eltűnt, de áldozatának állapota gyorsan romlott, és még pirkadat előtt meghalt.

Az öreg tábornok felindult állapotban volt. Nem szóltunk hozzá. Atyám néhány lépéssel odébb ment, és olvasgatni kezdte a feliratokat a sírköveken, és e tevékenység közben átlépte egy oldalkápolna ajtaját, s ott folytatta kutatómunkáját. A tábornok a falhoz támaszkodva a szemét törülgette, miközben nagyokat sóhajtott. Én megkönnyebbültem, amikor meghallottam Carmilla meg a madame hangját, akik e pillanatban odakintről közeledtek. De a hangok elhaltak.

Ebben a magányban, közvetlenül azután, hogy fültanúja lehettem egy ennyire különös történetnek, amely ugyebár ezekkel a nagy és rangos halottakkal állt kapcsolatban, akiknek síremléke itt omladozik körülöttem e poros és borostyánfedte falak között, és amelynek minden egyes mozzanata olyan ijesztően egybevág az én titokzatos esetemmel – ezen a kísértetjárta helyen amelyet homályba burkolnak a minden oldalról magasan a csöndes falak fölé tornyosuló, sűrű lombok – a rémület kezdett belém lopakodni, és elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy lám, a barátaim magamra hagynak, és nem zavarják meg ezt a szomorú és baljós jelenetet.

Az öreg tábornok szeme a földre volt szegezve, amint kezével egy darabokra tört síremlék talapzatára támaszkodott.

Egy keskeny, ívelt kapubolt alatt, amelyet ama groteszk démonok egyike koronázott meg, melyben a régi, gótikus kőfaragók cinikus és hátborzongató képzelete örömét lelte, örvendezve megláttam Carmilla gyönyörű arcát és termetét, amint belépett az árnyas kápolnába.

Éppen azon voltam, hogy sajátosan elragadó mosolyára válaszul felálljak és megszólaljak, és mosolyogva felé biccentettem, amikor mellettem az öregember egy kiáltással felkapta a favágó szekercéjét, és előreugrott. Amikor Carmilla meglátta az öreget, arcvonásai hirtelen állatiassá változtak. Szempillantás alatti és borzalmas átalakulás volt ez, miközben lekuporodva hátralépett. Mielőtt felsikolthattam volna, az öreg teljes erőből felé vágott, de Carmilla elhajolt az ütés elől, és sértetlenül megragadta csöpp markával a csuklójánál az öreget. Ez egy pillanatig erejét megfeszítve próbálta kiszabadítani a karját, de tenyere kinyílt, a balta a földre esett, és a lány elment.

A tábornok a falhoz tántorgott. Szürke haja felfelé állt, arca csillogott a verítéktől, úgy festett, mint aki azon a ponton van, hogy meghal.

A szörnyű jelenet egy pillanatig tartott.

Az első, amire ezt követően emlékszem, az, hogy előttem áll a madame, és türelmetlenül, újra meg újra ismétli a kérdést:

– Hol van Carmilla kisasszony? Végre válaszoltam:

– Nem tudom... nem tudom megmondani... arra ment – és a kapura mutattam, amelyen át a madame éppen belépett –; egy-két perce csak.

– De ott álltam az átjáróban azóta, hogy Carmilla kisasszony ide belépett, és nem tért vissza.

Ezután a madame minden ajtóból, átjáróból és az ablakokból szólítani kezdte: – Carmilla! –, de nem jött válasz.

– Carmillának nevezi magát? – kérdezte a tábornok, még mindig felindultan. – Igen, Carmilla – feleltem.

– Persze – szólt a tábornok –, ez Millarca. Ugyanaz a személy ez, akit réges-régen Mircallának, Karnstein grófnőjének hívtak. Távozzék erről az elátkozott helyről, szegény gyermekem, olyan gyorsan, ahogy csak tud. Hajtasson a pap házához, és maradjon ott, amíg mi megérkezünk. Induljon! Bár soha többé ne látná Carmillát; itt nem fogja megtalálni.

 

XV. ISTENÍTÉLET ÉS KIVÉGZÉS

 

Amíg beszélt, azon a kapun át, amelyen Carmilla bejött, majd eltávozott, egy ember lépett be a kápolnába, olyan különös külsejű, amilyet még soha nem láttam. Magas volt, tyúkmellű, görnyedt, felhúzott vállakkal, és feketébe volt öltözve. Arca barna volt, beszáradt, és mély barázdák szántották; furcsa formájú kalapot hordott, széles karimával. Őszülő, hosszú haja a vállát verte. Orrán arany pápaszem volt, és lassan jött, furcsán imbolygó cammogással, arcát hol az ég felé emelte, hol meg a föld felé fordította, és úgy tűnt, hogy örök mosoly ül rajta. Két hosszú, vékony karját lengette, és nevetségesen nagy, ócska fekete kesztyűbe bújtatott vézna kezével a végtelenségig szórakozottan integetett és gesztikulált.

– Ő az! – kiáltott a tábornok, és leplezetlen örömmel indult feléje. – Kedves báróm, boldog vagyok, hogy láthatom, nem reméltem, hogy ilyen hamar találkozunk. – Intett atyámnak, aki most tért vissza, és a fantasztikus öregurat, akit bárónak nevezett, odavezette atyámhoz, és szertartásosan bemutatta őket egymásnak, mire azonnal komoly társalgásba kezdtek. Az idegen kivett a zsebéből egy papírtekercset és kiterítette egy mellettük heverő kopott sírkőre. Egy csavarirónt tartott az ujjai között, és azzal képzeletbeli vonalakat húzott, ponttól pontig, a papíron, s minthogy közben együtt gyakran pillantottak a papírról az épület egyes pontjaira, arra a következtetésre jutottam, hogy a kápolna tervrajza van előttük. Szavait, amit előadásnak is nevezhetnék, azzal kísérte, hogy időnként részleteket olvasott fel egy piszkos kis könyvből, amelynek sárga lapjai apró betűkkel voltak teleírva.

Együtt lassan végigsétáltak az oldalhajón, szemben azzal a hellyel, ahol én álltam, és közben beszélgettek; azután kezdtek lépésekkel távolságokat mérni, és végül együtt megálltak az oldalfal egy darabjával szemben, és aprólékos gonddal vizsgálni kezdték a falat. Félrevonták az alácsüngő borostyánleveleket, és botjaik végével kopogtatni kezdték a vakolatot, egyes helyeken megkaparták, másutt megütötték. Végre megbizonyosodtak róla, hogy ott egy széles márványlap van s azon domborművű, vésett betűk.

A favágó segítségével, aki hamarosan visszatért, napfényre került egy sírfelirat meg egy vésett címerpajzs. Kiderült, hogy a sír, amelyre bukkantak, Mircallának, Karnstein grófnőjének rég elveszett sírja.

Az öreg tábornok, noha attól tartok, hogy nem volt éppen imádkozó kedvében, néma hálaadással kezét és szemét néhány másodpercre az ég felé emelte.

– Holnap – hallottam a szavait – itt lesz a rendőrkapitány, és a törvény szerint megtartjuk a vizsgálatot.

Azután az arany pápaszemes öregúrhoz fordult, akiről leírást adtam, és mindkét kezét melegen megrázva így szólt:

– Báró, miképpen köszönhetem ezt meg önnek? Miképpen köszönhetjük meg mindannyian? Egy olyan dögvésztől szabadította meg ezt a környéket, amely több mint egy évszázada sújtotta lakóit. Istennek hála, végre rátaláltunk a szörnyű ellenségre.

Atyám félrevonta az idegent, és a tábornok utánuk ment. Tudtam, hogy hallótávolon kívül viszi őket, talán azért, hogy az én esetemet elmesélje, és láttam, hogy beszélgetés közben egy-egy gyors pillantást vetnek rám.

Atyám odajött hozzám, újra és újra megcsókolt, és kivezetve engem a kápolnából így szólt:

– Ideje, hogy hazatérjünk, de előbb kiegészítjük társaságunkat a derék pappal, aki egy ugrásra ide lakik, és rábeszéljük, hogy kísérjen el bennünket a kastélyba. Vállalkozásunk sikeres volt, én pedig örültem, amikor hazaérkeztünk, mert kimondhatatlanul fáradt voltam. De megelégedésem ijedtségre változott, amikor megtudtam, hogy nincs hír Carmilláról. A jelenetről, amely a romos kápolnában lejátszódott, semmiféle magyarázatot nem kaptam, és világos volt, hogy ez titok, amelyet atyám egyelőre nem kívánt felfedni előttem.

Carmilla baljóslatú távolléte még csak fokozta a jelenet emlékének számomra rémületes voltát. Az éjszaka előkészületei egyedülállóak voltak. Ezúttal két szolgáló meg a madame volt kijelölve, hogy a szobámban virrasszanak, az egyházi személy pedig atyámmal a csatlakozó öltözőszobában őrködött.

A pap ezen az estén bizonyos ünnepélyes szertartásokat mutatott be, amelyek jelentőségét épp annyira nem értettem meg, mint azoknak a rendkívüli óvatossági intézkedéseknek az okát, amelyeket alvás alatti biztonságom érdekében tettek.

Néhány nap múlva minden megvilágosodott előttem.

Carmilla eltűnését követően vége szakadt éjszakai szenvedéseimnek.

Bizonyára hallottál már arról a rémséges hiedelemről, amely széltében-hosszában el van terjedve Felső– és Alsó-Stájerországban, Morvaországban, Sziléziában, Török-Szerbiában, Lengyelországban és még Oroszországban is – a vámpírok úgynevezett babonájáról.

Ha ér valamit az emberi tanúságtétel, amelyet körültekintő gonddal és ünnepélyességgel, pártatlanul, megszámlálhatatlan bizottság előtt tettek, amelyek számos tagból álltak, valamennyi megvesztegethetetlenség és értelmesség alapján kiválasztva, és olyan jegyzőkönyv-tömkeleget állítva elő, amelynek terjedelme talán felülmúlja az esetek összes többi osztályáról készült jegyzőkönyvekét, akkor nehéz tagadni vagy akár csak kétségbe vonni is az olyan jelenség, mint a vámpír létezését.

Ami engem illet, semmilyen más magyarázatot nem hallottam mindarra, aminek magam voltam tanúja, és amit magam éltem át, mint amellyel az ország ősi, jól bizonyított hite szolgál.

Másnap sor került a hivatalos eljárásra a karnsteini kápolnában. Felnyitották Mircalla grófnő sírját, és a tábornok meg atyám abban az arcban, amely most eléjük tárult, felismerték hitszegő és gyönyörű vendégüket. Noha százötven esztendő telt el a grófnő temetése óta, arcvonásait az élet melege színezte. Szeme nyitva volt, a koporsó nem lehelt magából hullaszagot. A két orvos – egyikük hivatalból jelent meg, a másik a vizsgálat kezdeményezője részéről volt jelen – igazolta a csodálatos tényt, hogy gyenge, de érzékelhető légzés és ennek megfelelő szívműködés volt észlelhető. A végtagok tökéletesen hajlíthatók voltak, a hús rugalmas, és az ólomkoporsóban annyi friss vér volt, hogy a test hét inch mélyen merült belé. Itt volt hát a vámpírizmus minden közismert jele és bizonyítéka. Ezért az ősi gyakorlatnak megfelelően kiemelték a testet, és egy hegyes karót keresztülszúrtak a vámpír szívén, aki ebben a pillanatban dermesztő sikolyt hallatott, minden tekintetben olyat, amely egy eleven ember torkából szakadhat ki a végső haláltusában. Ezután lecsapták a fejét, mire az átvágott nyakból sugárban ömlött a vér. A testet meg a fejet ezután egy farakásra helyezték és hamuvá égették, amit a folyóba szórtak, amelynek sodra magával vitte; és vámpírlátogatásától azóta sem gyötörtetett meg senki errefelé.

Atyámnak van egy másolata a Császári Bizottság jelentéséről, mindazoknak az aláírásával, akik az eljárásnál jelen voltak, az állítások megerősítése céljából. Erről az utolsó, megrázó jelenetről szóló beszámolómat ebből a hivatalos írásból foglaltam össze.

 

XVI. BEFEJEZÉS

 

Nyilván azt hiszed, hogy mindezt hidegvérrel írtam le. Korántsem; felindulás nélkül nem tudok rágondolni. Semmi más, csak az oly sokszor kifejezésre juttatott komoly óhajod vehetett rá, hogy leüljek egy olyan feladathoz, amely idegeimet hónapokra szólóan felborzolta és újra felidézte annak a kimondhatatlan borzalomnak az árnyékát, amely megpróbáltatásom után még évekig félelmetessé tette nappalaimat és éjszakáimat, elviselhetetlenül rémítővé a magányt.

Hadd fűzzek még hozzá egy-két szót a furcsa Vordenburg báróról, akinek különös ismeretei Mircalla grófnő sírjának felfedezése miatt leköteleztek bennünket.

Grazot választotta lakhelyéül, ahol nyomorúságos kegydíjból élve – ez volt minden, ami rámaradt a család egykori fejedelmi birtokaiból Felső-Stájerországban –, a vámpírizmus csodálatosan hitelesnek bizonyult hagyományának aprólékos és fáradságos kutatására áldozta minden idejét. A tárgyról szóló minden nagy és kis munka keze ügyében volt. Magia Posthuma, Phlegon de Mirabilibus, Augustinus de cura pro Mortuis. John Christofer Herenbergtől a Philosophicae et Christianae Cogitationes de Vampiris, és ezernyi más, amelyekből csak néhányra emlékszem az atyámnak kölcsönadottak közül. Terjedelmes kivonatot készített az összes bírósági esetről, és ebből olyan elvek rendszerét vonatkoztatta el, amelyek úgy tűnik, hogy kormányozzák a vámpír állapotát – egyesek minden esetben, mások csupán alkalmanként. Megemlíthetem futólag, hogy az ilyen fajta hazajáró kísérteteknek tulajdonított halálos sápadtság puszta hatásvadász képzelgés. Mind a sírban, mind pedig ha emberi társaságban mutatkoznak, megjelenésük egészséges, életteli. Valahányszor megvilágítjuk őket koporsójukban, ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint amelyek felsoroltattak a régen meghalt Karnstein grófnő vámpíréletét bizonyító tünetekként.

Mindig bevallották, hogy teljességgel érthetetlen, miképpen szöknek ki sírjukból naponta néhány órára és térnek oda vissza, anélkül hogy a földet elmozdítanák, vagy a háborítás legcsekélyebb nyomát hagynák is a koporsó vagy a szemfödél állapotán. A vámpír kétéltű létezését a sírban naponta megújuló alvása tartja fenn. A lüktető vér utáni borzalmas sóvárgása kölcsönzi az életerőt újraébredő létezéséhez. A vámpír hajlamos rá, hogy bizonyos személyek hatására a szerelmi szenvedélyhez hasonló, viharos elragadtatás kerítse hatalmába. E személyek üldözése során kimeríthetetlennek bizonyul a türelem gyakorlásában és a hadicselek alkalmazásában, mert egy bizonyos cél elérését százféleképpen gátolhatják. Nem nyugszik addig, amíg szenvedélyét ki nem elégítette, és meg nem csapolta megkívánt áldozatának vérét, ki nem szívta életét. Ám ezekben az esetekben a vámpír jól fog gazdálkodni, és gyilkos élvezetét megnyújtja egy ínyenc kifinomultságával, és fokozza az agyafúrt udvarlás egyre hevesebb közeledéseivel. Ezekben az esetekben alighanem valami olyasmire epekszik, mint rokonszenv és egyetértés. A közönséges esetekben egyenesen céljához megy, erőszakkal hatalmába keríti, és gyakran egyetlen lakoma keretében megfojtja és kiszívja.

Látszólag a vámpír bizonyos helyzetekben különleges feltételeknek van alávetve. Az általam elmondott esetben Mircalla alighanem egy olyan névhez volt kötve, amely ha nem is az eredeti neve volt, legalább ugyanazokból a betűkből álljon, ahogy mondjuk, anagrammaszerűen, egyetlen betű elhagyása vagy hozzáadása nélkül. Ennek a feltételnek megfelelt a Carmilla, de a Millarca is.

Carmilla kiűzése után Vordenburg báró két-három hetet nálunk töltött, és ezalatt atyám elmesélte neki a morvaországbeli nemesembernek meg a karnsteini temető vámpírjának a történetét, és utána megkérdezte a bárót, miképpen fedezte fel Mircalla grófnő régóta rejtett sírjának pontos helyét. A báró groteszk arcvonásait titokzatos mosollyá ráncolta össze; egyre mosolyogva lenézett elnyűtt szemüvegtokjára, és ügyetlenül babrált vele. Aztán felnézett és így szólt:

– Számos olyan folyóiratom és más dolgozatom van, amelyet ez a figyelemre méltó ember írt; közöttük a legérdekesebb éppen arról a karnsteini látogatásáról szól, amelyről ön beszélt. Természetesen a hagyomány kicsit elszínez és torzít. Joggal nevezhette ön morvaországbeli nemesembernek, mert odaköltözött, és amellett valóban nemes volt. Az igazság azonban az, hogy Felső-Stájerországban született. Elég az hozzá, hogy egészen fiatalon szenvedélyes és kedvelt szeretője volt a gyönyörű Mircallának, Karnstein grófnőjének. Az asszony korai halála vigasztalhatatlan gyászba borította. A vámpírok tulajdonsága a növekedés és sokszorozódás, ám egy meghatározott és kísérteties törvény szerint.

Tegyük fel, hogy adva van egy térség, amely kezdetben tökéletesen mentes ettől a pestistől. Miképpen kezdődik a dolog, és hogyan sokszorozza meg magát? Elmondom önnek. Egy többé-kevésbé gonosz ember véget vet az életének. Az öngyilkosokból bizonyos körülmények között vámpír lesz. Mint kísértet álmukban látogat meg élő embereket; ezek meghalnak, és sírjukban csaknem minden esetben vámpírrá alakulnak át. Ez történt a gyönyörű Mircalla esetében is, akit e démonok egyike kísértett. Vordenburg nevű ősöm, akinek rangját még én is viselem, ezt hamar felfedezte, és további tanulmányoknak szentelte magát, amelyek folyamán sok egyéb ismeretre is szert tett.

A többi között arra a következtetésre jutott, hogy a halott grófnő, akit ő életében bálványozott, előbb-utóbb valószínűleg a vámpírság gyanújába keveredik. Akárhogyan is van, rémülettel töltötte el az elképzelés, hogy a grófnő földi maradványait egy halál utáni kivégzés őrületével megszentségteleníthetik. Maradt utána egy érdekes irat, amelyben azt bizonyítja, hogy kétéltű létezéséből való kiűzetése után a vámpírra sokkalta borzalmasabb élet vár; és úgy határozott, hogy megmenti ettől a sorstól valaha imádott Mircalláját.

Ideutazott azzal a cselfogással, hogy elviszi innen a grófnő maradványait, ám valódi célja a síremlék megsemmisítése volt. Mikor meglepte az öregség, és a búcsúzó évek árnyékából visszatekintett távozó életének eseményeire, más szemszögből ítélte meg cselekedeteit, és erőt vett rajta a rémület. Papírrá vetette azokat a rajzokat és feljegyzéseket, amelyek elvezettek engem a sírhoz, és írásban bevallotta az elkövetett csalást. Ha ebben az ügyben további lépéseket tervezett, ezek megtételében megakadályozta a halál; és egy távoli leszármazott keze – sokak számára túlságosan későn – elirányította az üldözőket a vadállat búvóhelyéhez.

Kicsit még beszélgettünk, és ekkor egyebek között még ezt mondta:

– A vámpír egyik jele kezének szorítása. Mircalla keskeny keze acélsatuként kapcsolódott a tábornok csuklója köré, amikor az felemelte a szekercét, hogy lesújtson vele. De a vámpír kezének ereje nem korlátozódik csupán a szorításra; a végtag, amelyet megragad, elzsibbad, s ez a dermedtség csak lassan múlik el, ha egyáltalán elmúlik.

A következő tavaszon atyámmal körutazást tettünk Itáliában. Több mint egy évig voltunk távol. Sokáig tartott, amíg a nemrég lezajlott események keltette rémület lecsillapodott bennem; és Carmilla képe a mai napig is vissza-visszatér emlékezetemben, váltakozva, egyszer a játékos, bágyadt, gyönyörű lány és egyszer a vonagló démon, akit a romos templomban láttam; és gyakran tér vissza olyankor, amikor álmodozni kezdek, azt képzelve, hogy az öltözőszoba ajtajánál Carmilla könnyű lépteit hallottam.

Elek István fordítása