Prológus

 

Mintegy kétszázharminc eset közül, amelyek a Zöld tea címmel közreadott történethez többé-kevésbé hasonlatosak, a következőt szemeltem ki, és A kísérő szellem címmel bocsátom a nyilvánosság elé.

E kézirathoz doktor Hesselius szokása szerint néhány lap levélpapírt csatolt, melyen nyomtatáshoz igen hasonló, takaros kézírásával az esethez fűzött megjegyzései olvashatók. Idézem doktor Hesselius sorait:

“Igazat szólván meg kell hagynunk, hogy keresve sem találhatnánk szavahihetőbb elbeszélőt, mint a tiszteletre méltó ír lelkipásztort, akitől a Mr. Barton esetét tárgyaló irományt kaptam. Az irat mindazonáltal orvosi szempontból nem mondható tökéletesnek. Végső kórmegállapításomat csak akkor formálhatnám meg, ha értő orvosdoktor jelentésével bírnék, ki feljegyezte az eset fázisait, s kezdettől végig figyelemmel kísérte a páciens állapotát. Ismernem kellene Mr. Barton öröklött hajlamait, valamint – korai megnyilvánulásai alapján – a kórnak mélyebb gyökereit azoknál, amelyek most felfedezhetők.

A hasonló eseteket nagyjából három osztályba sorolhatjuk. Első megkülönböztető jegyük az alanyi, illetve a tárgyi jelleg. Azok közül, akiknek az érzékei állítólag természetfeletti benyomásokat fogadnak be, némelyek egyszerűen vizionálnak, s a felpanaszolt érzékcsalódások forrása beteg agyuk vagy idegrendszerük. Másokat kétségtelenül megfertőz az, amit spirituális közvetítésnek mondhatunk, s ez rajtuk kívül áll. Megint mások különféle állapotok vegyülékének tulajdoníthatják szenvedésüket. A belső érzék, igaz, befogadóképes; ám a kór hatására nyílik meg, és marad nyitva. A kór e formáját bizonyos értelemben a felhámszövet elvesztéséhez hasonlíthatnék, melynek következtében igen érzékeny rétegek kerülnek felszínre, s ezek védelmére a természet holmi bevonatféléről gondoskodik. E védőréteg elvesztése érzéketlenséget von maga után ama hatások iránt, amelyek ellen a réteg eredetileg védeni volt bennünket hivatott. Ám az agy, valamint az agy funkcióival és az érzéki benyomásokkal közvetlen kapcsolatban levő idegek esetén az agyi vérkeringés időszakos rezgési rendellenességet tanúsít, amelyet, úgy hiszem, kielégítően vizsgáltam és demonstráltam az A 17. szám alatt nyilvántartott kéziratos dolgozatomban. Mint az idézett dolgozatban bebizonyítom, e rezgési rendellenesség lényegében különbözik a hűdéses rendellenességtől, melynek tüneteit az A 19. szám alatt nyilvántartott dolgozatban vizsgálom. Szélsőséges eseteiben kivétel nélkül érzékcsalódások lépnek fel.

Amennyiben módomban állott volna megvizsgálni Mr. Barton esetének megvilágításra szoruló részleteit, minden nehézség nélkül a tényleges kórnak tulajdonítottam volna a tüneteket. Kórmegállapításom azonban így szükségszerűen feltevéseken alapul." így ír doktor Hesselius; levelének többi része csupán az orvostudományban járatos elme számára tartalmaz értékes adalékokat.

Nagytiszteletű Thomas Herbert úr elbeszélése, amely az eset minden részletét tartalmazza, az alábbi fejezetekben olvasható.

 

Léptek

 

A történet idejében, amelyet elmondandó vagyok, ifjú voltam, s közeli ismerőse e különös eset néhány szereplőjének ; érthető tehát, hogy az eset mély és tartós nyomot hagyott bennem. Megkísérlem tőlem telhető pontossággal elmesélni a történetet, elbeszélésembe vegyítvén természetesen az egyéb forrásokból szerzett értesüléseimet is, és – amennyire szerény erőmtől telik – igyekszem az eset lefolyását és végkifejletét burkoló sűrű homályt némiképpen felderíteni.

1794 táján történt, hogy egy bizonyos bárónak – akit ezután Sir James Barton néven említek – a testvéröccse hazatért Dublinba. Hírt, becsületet szerzett a haditengerészetnél eltöltött évek során mint őfelsége fregattkapitánya az amerikai háború java részében. Barton kapitány negyvenkétnegyvenhárom esztendős férfiú volt, kellemes, szellemes cimbora, ha éppen úgy hozta kedve, noha általában tartózkodó természetű, sőt olykor, mondhatni, borongós kedélyű.

Társaságban mindamellett senki sem vonhatta kétségbe, hogy úriember és a világ dolgaiban járatos. A tenger sokszor rajta hagyja a viharos évek bélyegét a veterán tengerészen ; ám Barton kapitányban nyoma sem volt hangos nyerseségnek; épp ellenkezőleg: modora sajátosan könnyed volt, csendes és csiszolt. Középtermetű férfi volt, erőteljes alkat; arcára mély redőket véstek gondolatai, arckifejezése komolyságra, néha talán még mélabúra is vallott. Mivel azonban, mint az imént említettük, kiváló neveltetésben részesült, mert családja előkelő volt és anyagi helyzete rózsás, mi sem természetesebb, mint hogy tárt karokkal fogadta Dublin legjobb társasága, s nem volt szüksége különösebb ajánlólevélre sem.

Barton kapitány nem volt nagy igényű ember. A város déli, divatos negyedében szállt meg, mindössze egy lova volt és egyetlen legénye, s bár híre járt, hogy szabadgondolkodó, életvitele tisztes volt, és erkölcséhez nem fért szó; nem lelte kedvét szerencsejátékban, tartózkodott az italtól, bűnös üzelmektől: magának való férfi volt, nehezen barátkozó, pajtáskodásra sem hajlott, s úgy tetszett: ha társaságot keres, a vidám forgatag szórakozását keresi inkább, semmint alkalmat arra, hogy a társaság egyes víg kedélyű tagjaival eszmét cseréljen vagy érzéseit megossza. Bartont épp ezért józan, megfontolt, zárkózott fickónak tartották, aki ügyes taktikával véd ki mindenfajta támadást, stratagémát, fondorlatot, mely agglegényi státusa ellen irányul. Minden jel arra vallott, hogy szép kort ér meg, gazdagon fog elhalálozni, s vagyonát alkalmasint valamelyik ispotályra hagyja.

Csakhamar kitűnt azonban, hogy Barton kapitány terveit illetőleg kudarcot vallott mindennemű találgatás. Egy ifjú hölgyet ugyanis – nevezzük Montague kisasszonynak – épp ez idő tájt vezetett be Dublin előkelő társaságába nagynénje, az özvegy Lady Rochdale. Montague kisasszonyt csinos külsővel és kitűnő tehetséggel áldotta meg az ég, s mert természetes esze túltengő jó kedéllyel párosult, csakhamar kedvence lett a társaságnak. Népszerűsége azonban a szép hölgynek jó ideig csak eszmei csodálatot biztosított, mely bárminő kellemesen tömjénezi is az ifjúságot, semmiképpen sem szükségszerű előzménye a házasságnak, annál is kevésbé, mert a szóban forgó ifjú hölgyről városszerte tudták, hogy személyi varázsán kívül sem égen, sem földön nincs más vagyona. A dolgok ilyetén állásának ismeretében bizonyára senki sem lepődik meg azon, hogy általános csodálkozás fogadta a tényt, amikor Barton kapitány látnivalóan komoly szándékkal közeledett a koldusszegény leányhoz.

Udvarlása, ahogy várható volt, sikerrel kecsegtetett, s az idős Lady Rochdale nemsokára mind a százötven legkedvesebb barátnéjának sorra elmondta bizalmasan, hogy a kapitány már elő is állott a házassági ajánlattal, s ő a maga részéről bele is egyezik, hogy húga, Montague kisasszony, kezét nyújtsa az érdemes hadfinak, természetesen ha a leány atyjának sem lesz ellenvetése. Ez az úr éppen hazafelé tart Indiából, s legkésőbb két-három hét múlva várják érkezését. Beleegyezése jóformán bizonyos, a halasztás tehát puszta formaság; a kapitányt és Montague kisasszonyt jegyespárként tartotta számon a társaság, Lady Rochdale pedig, ahogy a régimódi illem megkívánta – noha húga ettől bizonyára nagyon szívesen eltekintett volna –, tüstént kivonta a leendő arát a városbéli víg társaság forgatagából. Barton kapitány gyakori látogató és szívesen fogadott vendég volt a háznál, s osztályrészéül jutott mindama kiváltság és meghittség, mely előjoga az eljegyzett vőlegénynek, így állt a helyzet, midőn megkezdődött ama rejtélyes eseménysorozat, amelynek kibontakozása mélabús fellegbe burkolja történetünket.

Lady Rochdale szép úriházban lakott Dublin északi negyedében, míg Barton, mint már említettük, a déli negyedben szállt meg. Tekintélyes távolságra lakott szíve hölgyétől, s valahányszor az idős dámával és szép húgával töltötte az estét, magányosan gyalogolt haza szállására. Éji sétáján jó sokáig elhagyatott utcák során vitt az útja, ahol csupán alapja állott még az épülő házsoroknak.

Röviddel azután, hogy eljegyzésüket nyilvánosságra hozták, Barton kapitány egy este szokatlanul sokáig időzött a két hölgy társaságában. A társalgás a jelenésekre terelődött, s a kapitány a hírhedt hitetlenek kihívóan kétkedő modorában szólott a tárgyhoz. A “francia elvek" az idő tájt erősen divatoztak az előkelő társaságban, kivált abban a rétegében, mely a whigekhez húzott, és sem az idős dáma, sem a húga nem volt egészen ment e fertőzéstől, úgyhogy Barton kapitány ilyetén meggyőződését nem tartották a leendő frigy komoly akadályának.

A természetfölöttiről és a csodákról folyt a szó, és a kapitány továbbra is gunyoros, fölényes érveket hangoztatott. Barton kapitányt e tekintetben senki sem vádolhatta tettetéssel; az általa hajtogatott tételek szilárd hitének igaz alapjai voltak, ha szabad így mondanunk; s az alábbiakban kibontakozó és történetünkkel kapcsolatos számtalan, különös körülménynek talán legkülönösebbje, hogy éppen ő, hosszú évek formálta meggyőződéssel, őszintén hitetlen ember, épp ő legyen alanya e félelmetes befolyásnak, amelyet közönségesen csak természetfölöttinek szoktunk nevezni.

Jóval elmúlt már éjfél, amikor Mr. Barton elbúcsúzott a hölgyektől, s megindult magányos útján hazafelé. Csakhamar elérte azt az elhagyatott ösvényt, amelyet kétoldalt az épülő házaknak még csak törpécske falai szegélyeztek. Ködfátyol borította a hold arcát; a gyér fényben még sivárabbnak tűnt fel a kapitány előtt húzódó utca; mélységes, valamiképpen izgató csönd ült a tájon, nem törte meg más, csak a kapitány hangosan, élesen kopogó léptei. így tartott hát hazafelé, midőn hirtelen más léptek zaja ütötte meg a fülét, ütemes lépteké, vagy negyven lépéssel a háta mögött. Sohasem kellemes tudat, hogyha nyomon követik az embert, kiváltképp ily elhagyatott, isten háta mögötti tájon, s végül a kapitány elméjén olyannyira úrrá lett a gyanakvás, hogy sarkon fordult: szembe akart kerülni követőjével. S bár a holdvilág szinte nappali fénybe vonta a tájat, Barton mégsem látott senkit maga mögött.

A hallott lépteket semmiképp sem tarthatta a maga lépte visszhangzó zajának, hisz amint visszafordult, úgy dübörögtek léptei, hogy szinte rengett belé a föld – mindhiába. Noha nemigen hajlott a képzelődésre, most mégsem maradt más magyarázata, mint hogy elméje játszott vele ; hát mint afféle képzelet szülte csínyt, elhessegette magától a különös zörej emlékét. Továbbsietett; alig tett meg azonban vagy tíztizenkét lépést, íme: megint csak felhangzott a háta mögül az iménti furcsa zaj, s most mintegy bizonyítani akarván, hogy visszhangról szó sem lehet, a rejtélyes léptek olykor-olykor meglassúbbodtak, máskor meg hat-nyolc lépésnyi utat futva tettek meg, s végezetül közönséges ballagássá szelídültek.

Mint az előbb, Barton kapitány ismét sarkon fordult, s mint az előbb, most is éppoly hasztalan. Elhagyatott és néptelén volt végig az egész útszakasz. Visszament egy darabon, s szentül eltökélte: bármi okozta is e különös zörejt, mely annyira megzavarta, addig nem nyugszik, míg a forrását meg nem leli. Elhatározása azonban kudarcot vallott; s mi tagadás: a kétkedő természetű kapitány szívébe babonás félelem lopózott, s e szokatlan és kényelmetlen érzés akkor sem hagyta el, amikor megint megfordult, és folytatta útját. A kísérteties zaj kezdetben nem ismétlődött; ám alig érte el azt a pontot, ahol az imént megszakította útját és visszafordult, megint csak felhangzott a háta mögött a kopogás, méghozzá sebes futásra vallón, hogy a riadt éjjeli gyalogos úgy érezte, menten beéri láthatatlan üldözője.

A kapitány ismét megtorpant; a megmagyarázhatatlan jelenség furcsa, már-már a borzadállyal határos érzéssel töltötte el, s az egész valóján mindjobban eluralkodó izgatottságnak engedelmeskedve, elkiáltotta magát:

– Ki jár itt?

Cseppet sem kellemes izgalmat érez az ember, amikor a tökéletes magányban meghallja tulajdon hangját, s csak a néma csönd válaszol ; a kapitánynak is beleremegett minden idegszála, mint eddig talán még soha életében. És ahogy az elhagyatott utcán haladt, mindvégig ott kopogtak mögötte a titokzatos léptek, s bizony makacs büszkeségét alaposan próbára tette, hogy ellenálljon a kísértésnek, s ne váltson futólépésre, míg biztonságos menedéket nem talál. Már hazaért szállására, már a meghitt kandallótűz elé telepedett, s csak akkor csitult el kellőleg felzaklatott idegrendszere, hogy módszeresen végiggondolja s alaposan szemügyre vegye a jelenséget, amely ennyire kihozta sodrából. Hisz az efféle csekélység is elegendő, hogy kizökkentse egyensúlyából a gőgös kétkedést, s benső természetünk ősi, egyszerű törvényei megint csak a jussukat követeljék.

 

A vigyázó szem

 

Másnap Barton kapitány későn reggelizett, s közben az előző esti furcsa eseten járatta eszét, ezúttal kíváncsian inkább, mintsem rettegve – mert az éji képzelet homályos árnyait csakhamar elűzi a nap józan és derűs világa –, amikor legénye elébe tette a reggeli postával érkezett levelet.

A küldemény címzésében mindössze ha annyi volt figyelemre méltó, hogy az írás idegennek tetszett – vagy tán elváltoztatta keze írását a levél küldője –, mert a magas betűk balra dőltek; és a kapitány, a kíváncsiságnak ily esetekben gyakori, szándékos fokozásával, jó egy percig nézegette a címzést, mielőtt a levél pecsétjét feltörte volna. Amikor végre kibontotta az írást, a következő szöveget olvashatta – ugyanaz a kéz írta, mint a címzést:

 

Mr. Barton, a Delfin hajdani parancsnoka, veszélyben forog.

Okosan teszi, ha elkerüli ezentúl a....... Streetet (itt az előző esti furcsa kaland színhelyét nevezte meg a levélíró), mert ha máskor is arra jár, bajba keveredik. Fogadja hát meg egyszer s mindenkorra ezt a figyelmeztetést, s rettegjen, mert minden lépését figyeli

A VIGYÁZÓ SZEM

 

Barton kapitány újra meg újra elolvasta e különös irományt; forgatta erre, forgatta arra; megvizsgálta a papírt, gondosan szemügyre vette a kézírást. Mivel e tájon hiába kereskedett, a pecsétnek szentelte figyelmét; ez azonban nem volt más, mint egy kerek viaszpaca, amelyen – immár alig kivehetően – egy sebtében odaszorított hüvelykujj nyoma látszott. Se jel, sem utalás, semmiféle nyom nem árulta el a levél eredetét, s még találgatásra sem adódott lehetőség. A levélírót, úgy látszott, barátságos szándék vezérli, s mégis így zárta sorait: “...rettegjen, mert minden lépését figyeli..." Mindent egybevéve, a levél küldőjének személye s voltaképpeni célja megfejthetetlen talánnyá kerekedett, s hozzá, eléggé kellemetlen módon, mindez az előző esti kalandra utalt.

Valamilyen érzés, talán a büszkeség szavát követve, Mr. Barton senkinek, még jövendőbelijének sem említette a furcsa esetet. Bár az egész talán csekélységnek tűnik így elbeszélve, valójában nagyon is kellemetlenül érintette Barton kapitányt, állandó tápot adott képzeletének, s nem akaródzott elárulnia, még a szóban forgó hölgynek sem, hogy efféle gyengeségnek enged. Könnyen lehet, hogy a levél holmi ostoba tréfa csak, a titokzatos léptek pedig képzeletének szüleményei. Noha önmaga előtt is semmiségnek bélyegezte az egész ügyet, az emlék mégsem szűnt meg elméjét kísérteni: majd kínzó kételyekkel, majd meg mondhatatlan rossz érzéssel töltötte el lelkét. Annyi bizonyos, hogy a levélben veszélyesnek megjelölt utcát ezután jó darabig elkerülte.

Az imént közreadott levél vétele után vagy egy héttel történt valami, ami megint csak a különös küldeményre emlékeztette Barton kapitányt, vagy legalábbis késleltette az emlék és a kellemetlen utóhatás fokozatos elhalványulását.

Mint mondottam, eltelt némi idő azóta, s a kapitány egy este épp hazafelé tartott az akkoriban a Crow Streeten álló színházból, hol is kocsijukba segítvén Lady Rochdale-t és Montague kisasszonyt, maga még egy darabig elidőzött két-három ismerőssel. Az egyetem táján azonban ezektől is elbúcsúzott, s egymagában folytatta útját. Egy óra körül lehetett, az utca néptelen volt. Már barátai társaságában is, kiktől csak az imént vált el, hallotta néha (s mily kínos volt hallani!) a léptek kopogását, mintha makacsul a sarkukban volna valaki. Egyszer-kétszer hátrapillantott a kapitány, azzal a kellemetlen előérzettel, hogy megint afféle rejtélyes zaklatásban lesz része, amely egy héttel ezelőtt olyannyira kihozta a sodrából, s szívből remélte, hogy csak meglát valakit, akitől a hang eredhet. Hanem az utcán egy lélek sem járt; nem látott senkit, s amikor aztán magában baktatott szállása felé, mind nyugtalanabb lett, és mind kényelmetlenebb érzés kerítette hatalmába, ahogy egyre tisztábban, hangosabban kopogott mögötte a jól ismert s immáron rettegett léptek zaja a járdán.

Az egyetem kertjének magas kőkerítése mentén a kapitány járásával szinte egy ütemre kopogtak a léptek. Aztán megint az egyenlőtlen iram: hol lassított vagy húszyardnyi távon, hol meg ügetésbe csapott át, s így kongott-kopogott egész úton. A kapitány majd minden ötödik lépésénél megfordult, gyorsan, loppal hátrapillantott, de látni nem látott senkit. A megfoghatatlan és láthatatlan üldözőtől most már szinte elviselhetetlen rettegés fogta el ; s amikor végre hazaért, idegeinek feszültsége olyannyira fokozódott, hogy pihenésre, de még lefekvésre sem gondolhatott, egészen napkeltéig.

Kései álmából kopogás riasztotta fel: az ajtón zörögtek, s belépő legénye a reggeli postával érkezett leveleket nyújtotta át urának. Az egyik levél tüstént felkeltette a kapitány kíváncsiságát, s amint rápillantott a címzésre, máris hallatlan izgalom töltötte el. Mert a kézírást nyomban felismerte, s ahogy a levelet felbontotta, e szavak tárultak elébe:

 

Barton kapitány, ön hamarabb szabadul tulajdon árnyékától, mint tőlem; tehet bármit, én akkor látom, amikor kedvem tartja; s ön is meglát majd engem, hisz bármit gondol, nem szándékom elrejtőzni. Mindez azonban ne zavarja nyugalmát, Barton kapitány, hisz akinek jó a lelkiismerete, vajon miért ijesztené azt

A VIGYÁZÓ SZEM?

 

Szükségtelen hosszasan ecsetelnünk az érzést, mely a különös közlemény olvastán elöntötte a kapitány szívét. A levél kézhezvételét követő napokban Bartont szokatlanul szórakozottnak, kedvetlennek találták ismerősei; ám ennek okára senki rá nem jöhetett. Lehet, a testetlen lépteket még a képzelet szülte; ám a levelek természetét illetően semmivel sem áltathatta magát a kapitány, s keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy kézhezvételük a titokteljes hangokat követő reggelen furcsa véletlennek tűnt fel zaklatott elméjében. Valahol, rejtett gondolatai mélyén, óhatatlanul is összhangba hozta a sajátos esetet múltjának egy bizonyos szakaszával, melynek gyűlölte még az emlékét is.

Történt pedig épp ez idő tájt, hogy a közelgő esküvő mellett Barton kapitánynak, szerencséjére, más elfoglaltság is erősen igénybe vette idejét ; méghozzá valami régtől húzódó, bonyolult birtokper eligazítása. Az ügy sürgőssége és izgalma jótékony hatással volt a kapitányra, mert lassan-lassan elűzte a lelkére telepedő bánat fellegét, s kedve csakhamar régi fényében ragyogott.

Mindamellett ebben az időszakban is zaklatta olykor holmi halovány, elmosódó kopogás, mindig elhagyatott utcákon, nappal csakúgy, mint sötétedés után. Igaz, a kapitánynak annyi szenvedést okozó sajátos jelzések futólag s alig észrevehetően hangzottak fel csupán, olyannyira, hogy nemegyszer maga Barton sem tudta eldönteni, hall-e valamit valóban, vagy felzaklatott képzelete űzi vele csalóka játékait.

Egy este az alsóház felé tartott közös ismerősünk, bizonyos Norcott nevezetű képviselő kíséretében. Egyike volt ez ama ritka eseteknek, amikor Barton kapitány társaságában voltam jómagam is. Míg utunk célja felé igyekeztünk, észrevettem, hogy a kapitányon különös szórakozottság és némaság lett úrrá, oly mértékben, hogy az valamely, egész lényén hirtelen eluralkodó szorongásra vallott.

Később meg is tudtam, hogy sétánk során a kapitányt makacsul nyomon követték a jól ismert léptek.

Ám ezzel véget is ért az első, gyötrelmes szakasz az üldözés történetében, amelynek Barton kapitány immár tehetetlen áldozata volt, s a következő szakasz már egészen másfélének bizonyult.

 

A hirdetés

 

Az új hatások sorozatából, amelyek a kapitány további sorsát voltak hivatva eldönteni, ezen az estén tapasztaltam az elsőt ; s ha nincs kapcsolatban a későbbi események láncolatával, önmagában ez az eset nemigen hagyott volna nyomot emlékezetemben.

Elhagytuk az egyetem kertjét, s épp áthaladtunk a bejárat alatt, amikor sietős léptekkel, s úgy tetszett, vad izgalomban, egyenest felénk tartott egy férfi – ma már csak annyira emlékszem, hogy alacsony volt, idegesnek látszott, s holmi prémes útisapkafélét viselt –, s egész idő alatt sebesen és ingerülten motyogott magában.

Ez a fura figura egyenesen Barton felé igyekezett – ő volt a legközelebb hozzá hármunk közül –, majd megtorpant előtte, egy-két pillanatig már-már mániákusnak mondható vad dühvel meredt rá; aztán éppoly hirtelen sarkon fordult, s szakasztott oly sebes léptekkel eltűnt egy oldalfolyosón. Mai napig is tisztán emlékszem, mennyire megdöbbentett e férfi arca és magatartása, s hogy holmi megnevezhetetlen veszedelem előérzete fogott el. Emberi jelenség még sohasem keltett bennem ilyesféle érzést; ám nem felelne meg a valóságnak, ha azt állítanám, hogy e különös benyomás mértéken felül izgatott avagy nyugtalanított – egy különlegesen gonosz ábrázatot láttam csupán, amelyet mintha őrült düh hevített volna.

Annál jobban meglepett azonban a jelenésnek Barton kapitányra gyakorolt hatása. Sokat próbált, derék férfinak tartottam, ki semmiféle veszedelem közepette sem veszíti el hidegvérét – s e tudat csak még különösebb színben tüntette fel az iménti eset folyamán tanúsított magaviseletét. Ahogy az idegen közeledett, ő egy-két lépést hátrált, majd – mintha végső rettegés rántaná görcsbe – némán megragadta a karomat; aztán az alak távolodtával durván félrelökött, maga pedig néhány lépésnyire követte az idegent, majd fölöttébb zavartan megtorpant, s végezetül leroskadt egy padra. Sosem láttam még iszonyúbb, dermedtebb arckifejezést, mint amilyen Barton kapitányé volt.

– Mi lelte, Barton, az ég szerelmére? – kiáltott Norcott barátunk, akit őszintén megrémített a kapitány ábrázata. – Megsérült? Rosszul van? Beszéljen, mi a baj?

– Mit mondott az ott? Nem hallottam! Mi volt az? – hebegte Barton, ügyet sem vetve barátunk kérdéseire.

– Ej, semmiség! – felelte Norcott ugyancsak meglepetten. – Ki bánja, mit fecseg az a fickó?! Ön beteg, barátom, ne is tagadja; mindjárt kocsit hívok.

– Beteg?! Ó, nem... nem vagyok beteg – mondta a kapitány. Látszott: keservesen igyekszik visszanyerni önuralmát. – Hanem az igazat megvallva, fáradt vagyok; sok dolgom akadt az utóbbi időben, s talán a kelleténél több izgalmam is. Hisz tudják, mostanában a kancelláriára járok, s az efféle pörösködés bizony megviseli az embert. Egész este nem éreztem valami jól magam; de most már semmi bajom. Nohát, menjünk akkor tovább!

– Nem, nem, dehogy. Fogadja meg a szavamat, Barton; menjen haza. Pihennie kell, hiszen beteg, látom. Engedje meg, hogy hazakísérjem – mondta Norcott.

Magam is osztottam barátom véleményét, s napnál is világosabb volt, hogy maga Barton is hajlik a rábeszélésre. Csakhamar el is búcsúzott, udvariasan elhárítva a felajánlott kíséretet.

Norcotthoz nem fűzött annyira meghitt barátság, hogy az iménti jelenetet megvitathattam volna vele. Modorából azonban s a társalgásunk során elejtett néhány semmitmondó megjegyzéséből, sajnálkozó szavából arra következtettem, hogy akárcsak engem, őt sem győzte meg az a hirtelen rosszullét, amellyel Barton okolta sajátos viselkedését, s akárcsak én, Norcott is lappangó rejtélyt gyanít az ügy hátterében.

Másnap felkerestem szállásán Barton kapitányt. Érdeklődésemre a kapitány legénye közölte, hogy ura esti hazatérte óta nem lépte át a szobája küszöbét; mindamellett gyengélkedik csupán, baja nem fenyegető természetű, s remélhetőleg néhány nap múlva nyomtalanul elmúlik. Este Barton magához hívatta Richards doktort, Dublin akkori legdivatosabb s kiterjedt praxisnak örvendő orvosát, s mint hírlik, igen különös beszélgetés zajlott le kettőjük között.

A kapitány nemtörődöm, hányaveti módon közölte betegségének tüneteit, s ez furcsa közönyre vallott a gyógymódot illetőleg, és minden bizonnyal arra is, hogy elméjét igen erősen foglalkoztatja valami, jobban, mint jelenlegi gyengélkedése. Időnkénti heves szívdobogásról panaszkodott, s említette, hogy főfájás is gyakorta gyötri.

Richards doktor egyik kérdése azt firtatta: történt-e a közelmúltban holmi zavaró esemény, amely okot adhatna izgalomra, aggodalomra. Ezt a kapitány tüstént hevesen tagadta, mire az orvos abbeli véleményét nyilvánította, miszerint a kapitány egészségének más híja nincs, csupán egy kis emésztési zavar ; erre nyomban receptet is írt, s éppen távozni készült, amikor Mr. Barton, az olyan ember modorában, kinek az utolsó percben véletlenül eszébe ötlik valami, az ajtóból visszahívta.

– Megbocsásson, doktor uram, majd elfelejtettem: engedelmével feltennék önnek egy-két orvosi természetű kérdést. Különösnek hangzanak majd talán, de mivel egy fogadás sorsát hivatottak eldönteni, remélem, elnézi balgaságomat.

Az orvos hajlandónak mutatkozott válaszolni a kérdésekre.

Úgy tetszett, Bartonnak némi nehézségébe kerül megkezdeni a kérdezősködést, mert vagy egy percig sehogy sem tudott belefogni; fel-alá járkált a szobában, majd végre letelepedett, és így kezdte a szót:

– Bizonyára gyerekes kérdésnek tartja majd valamennyit, de a fogadást másképpen el nem dönthetjük; megkérdezem hát. Elsőnek is hadd tudakozódjam a merevgörcs felől. Hogyha valaki ebben a bántalomban szenvedett, s úgy tetszik, bele is halt, úgyhogy egy átlagos képességű orvos holtnak nyilvánította – lehetséges-e, hogy mégis feléled?

Richards doktor mosolyogva rázta a fejét.

– No de ha mégis... ha, mondjuk, tévedés esett – vette át ismét a szót a kapitány. – Tegyük fel, egy kocadoktorral megeshetik-e, hogy a baj valamely stádiumában a kór előrehaladott fokát halálnak véli?

– Aki valaha halált látott – felelte a doktor –, nem tévesztheti össze a merevgörccsel.

Barton egy-két percig elgondolkozott. – Hadd kérdezzek most még valamit ; jóllehet, ez még gyerekesebb kérdés lesz. Kérem, mondja meg nekem: vajon bizonyos külföldi ispotályokban, teszem azt, Nápolyban, nem nagyon lazák, megbízhatatlanok-e a fennálló szabályok? Nem történhet vajon tévedés, hiba a nevek regisztrálásában meg az effélékben?

Richards doktor odanyilatkozott, hogy ez a kérdés már meghaladja a tudományát.

– Nos hát úgy, doktor uram, hallja utolsó kérdésemet. Ezt már bizonyára nem állja meg nevetés nélkül; de azért csak kimondom, mert tudnom kell a választ. Az emberi nyavalyák sorában van-e olyan betegség, amelynek hatására az ember láthatólag összezsugorodik, s egész termete, arányosan kisebbedve, ám minden porcikájában megőrizve eredeti önmaga képét, csökken; bármiféle kór, ha mégoly ritka is, ha hihetetlennek tűnő is, mondom, van-e, amely ilyen hatással lehet emberi szervezetre?

Az orvos mosolyogva s határozott tagadással válaszolt.

– Akkor hát mondja meg – vetette oda a kapitány –, hogy ha valaki joggal tarthat valamely elszabadult eszelős őrült támadásától, szerezhet-e elfogatóparancsot ellene?

– Ez a kérdés inkább fiskálisra tartozik, nem énrám – mondta Richards doktor –, de úgy hiszem, ha a törvényhez fordul, kijárhatja ilyenféle parancs kiadatását.

Ezek után az orvos elbúcsúzott, ám a kapuban eszébe ötlött, hogy sétapálcáját a betegnél feledte – visszament hát érte. De rosszkor toppant be a szobába, mert egy papírlap, amelyben minden kétséget kizáróan a maga iménti receptjét ismerte fel, épp a lángokba vettetett, s a tűz mellett ülő kapitány arcát mélységes gond felhőzte.

Richards doktor, tapintatos férfiú lévén, úgy tett, mintha nem venné észre e szembetűnő jeleket, de amit látott, ékesen bizonyította, hogy Barton kapitány nem annyira testi nyavalyában szenved, mint inkább elméjét kezdte ki a kór.

Pár nap múlva a következő hirdetés jelent meg a dublini lapokban:

Amennyiben bizonyos Sylvester Yelland, őfelsége Delfin fregattjának egykori matróza, vagy pedig legközelebbi hozzátartozója jelentkezik Mr. Hubert Smith ügyvéd Dame Street-i irodájában, ott olyan értesülés várja, mely kétségkívül előnyére szolgál. Amennyiben az illető kerülni akarja a feltűnést, a nappal vagy az este bármely órájában jelentkezhet, egészen éjjel tizenkettőig; és ha a tárgyalás titoktartást igényel, úgy az ügy a legteljesebb diszkrécióval intéztetik.

Mint már korábban említettük, a Delfin fregattnak volt annak idején parancsnoka Barton kapitány; s ez a körülmény, valamint az a tény, hogy a hirdetést nagy fáradsággal és buzgalommal kézről kézre adott röpcédulákon is terjesztették, meg a lapokban is ismételten megjelent – hogy e különös közlemény mind szélesebb körben közhírré legyen –, arra a gondolatra vitte Richards doktort, hogy Barton kapitány végletes szorongása kapcsolatban lehet azzal a személlyel, akihez a hirdetés szólott, s hogy a hirdetés szerzője is maga a kapitány. Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy mindez csupán feltevés volt. A hirdetésben megjelölt ügyvéd semmiféle tájékoztatást nem volt hajlandó adni sem a hirdetés valódi céljáról, sem pedig arról, hogy kinek a megbízásából tétetett közzé.

 

Beszélgetés egy hittudóssal

 

Habár az utóbbi időben Mr. Barton lassan képzelt beteg hírébe került, e hírnévre még nem szolgált rá egészen. Jókedvűnek ugyan bajosan volt mondható, ám egyenletes kedélynek örvendett, s egyelőre nem vált állandó levertség rabjává. Épp ezért csakhamar visszatért régebbi szokásaihoz, s kedve derültének mi sem lehetett meggyőzőbb bizonysága, mint hogy egyik este megjelent a szabadkőművesek díszvacsoráján, mely érdemes szövetségnek maga is tagja volt. Kezdetben búsnak, tűnődőnek mutatkozott, tán többet is ivott a kelleténél – vélhetőleg eloszlatandó titkolt aggályait –, ám a jó bor meg a kellemes társaság hatására lassan (és rendes modorától eltérően) mind beszédesebb, sőt egyenesen izgága kedve támadt.

E különös izgatottság állapotában hagyta el az estélyi, úgy fél tizenegy tájban, s mert a vidám asztaltársaság hangulata széptevésre serkenti az erősebb nemet, kedve támadt felkeresni Lady Rochdale házát, s az est hátralevő óráit jegyesével és az idősebb hölggyel elmulatni.

Csakhamar el is ért a.....Streetre, ahol vidám társalgással szórakoztatta a hölgyeket. Senki ne higgye, hogy a kapitány netán túllépte a barátság és illem szabta határokat ; csupáncsak annyi történt, hogy a szokatlan mennyiségben fogyasztott bor virágos hangulatba ringatta, ám elméjét nem zavarta meg józan működésében, sem a modorát nem zökkentette ki a jólneveltség kerékvágásából. Emelkedett hangulata arra szolgált, hogy elűzte és feledtette az elméjét oly régóta nyomasztó, megfoghatatlan rossz érzést, amely bizonyos mértékig a jókedvű társaságtól is eltávolította volt; ám ahogy múltak az éji órák, e mesterkélt vidámság alábbhagyott, majd megint felütötte fejét a kínos érzés, és a kapitány ismét csak eltűnődő és aggályos lett, mint annak előtte. Végül elköszönt a hölgyektől; szívét közeli baj szorongó előérzete, elméjét pedig ezernyi rejtelmes gyanú kísértette, bár meg kell hagyni, hősiesen igyekezett leplezni rossz érzéseit, ha mégoly nehéz súllyal telepedtek is egész valójára.

Daliás erőfeszítése, hogy ellenálljon annak, amit gyöngeségnek bélyegzett, késztette arra a lépésre, mely az alábbiakban olvasható kalandba torkollott. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint kocsit hívatni, ám nem tagadhatta, hogy csakis az indítaná erre, amit megrögzött-makacsul babonás rettegésnek minősített. Megtehette volna azt is, hogy másfelé megy haza, nem a rejtelmes levélíró által veszélyesnek mondott úton, de ugyanazon okból elhessegette ezt az ideát is, majd nyakas és szinte eszeveszett elhatározással – hogy ugyanis a dolgokat ezáltal sietteti kifejletükben, hogy meglássa végre: van-e valós alapja régi félelmének, vagy ha nincs, meggyőző bizonyosságot szerezzen csalóka mivoltáról – szentül eltökélte, hogy ugyanazon az úton indul hazafelé, amelyet a mindörökre kínos emlékezetű éjszakán követett, azon az éjszakán, mely különös üldöztetésének kezdetét jelezte. Ámbátor az igazat megvallva, soha még kormányosnak, aki hajóját első ízben vezérli ellenséges ágyúnaszád lőtávolában, elszántsága erősebb próbára nem tétetett, mint a Barton kapitányé, ki most lélegzet-visszafojtva rótta magányos útját; azt az utat, amelyet a kétkedés és a józan ész minden erőfeszítésének ellenére gonosz hatással fertezettnek érzett.

Szilárd, fürge léptekkel folytatta az útját, ám izgalmában alig jutott lélegzethez; a rettegett hang azonban nem hangzott föl mögötte, s önbizalma már-már visszatért. Útja háromnegyedét zavartalanul megtévén, pislákoló olajlámpások füzére adta tudtul a népesebb utcák közeledtét.

Hanem a megkönnyebbülés csak pillanatnyi volt; néhány száz yardnyira puskalövés dörrent a háta mögül, s a füle mellett elsivító golyó igencsak riasztó és kellemetlen módon tépte szét biztonságérzetét. A kapitány ösztönszerűen vissza akart fordulni, hogy üldözőbe vegye az orvlövészt, azonban, mint már korábban említettük, az utat kétoldalt épülő fal szegélyezte, azon túl meg tágas mező terült el, tele törmelékkel, öreg, düledező mész- és téglaégető kemencékkel, s mindezen oly mélységes csönd uralkodott, mintha a sivár táj sötét és kietlen nyugalmát meg nem zavarta volna soha semmi. A kapitány egy szál magában ugyan vajmi kevés reménnyel eredhetett volna az orgyilkos nyomába, különösképpen mivel semmiféle zörej – sem távolodó léptek, sem más – nem segítette tájékozódását.

Szívében hevesen kavargó érzésekkel – hiszen élete épp most vettetett kis híján prédájául orgyilkos merényletnek, s menekülése a csodával volt határos! – Barton kapitány megfordult, s noha futásra épp nem vette, de ahogy csak bírta a lába, igyekezett tovább.

Mint mondottuk, néhány másodpercnyit időzött csak a nézelődéssel, s épp folytatta sietős útját, midőn egyszerre ott termett előtte az emlékezetes fickó a prémes sapkában. Hanem a találkozás csak pillanatnyi volt. A különös alak éppúgy szaporázta a lépést, s éppoly különös fenyegetés rajzolódott ábrázatára, mint előző találkozásuk alkalmával; s ahogy elsietett mellette, a kapitány dühös motyogást vélt hallani: – Még él! Még él!

Mr. Barton lelkiállapota most már egészségére és egész külsejére rányomta bélyegét; méghozzá oly mértékben, hogy a változás szemébe ötlött minden ismerősének. Bizonyos okból, melynek maga volt csak ismerője, egyetlen lépést sem tett annak érdekében, hogy az orgyilkos merényletről, melynek hajszál híján áldozatul esett, értesítse a hatóságokat; ellenkezőleg, kínos igyekezettel ügyelt arra, nehogy bárki is neszét vegye, s csak jó néhány héttel az eset után említette, s akkor is teljes titoktartást kérve, egy úriembernek, midőn már lelkének hányattatása ellenállhatatlanul kényszerítette, hogy baráti tanácsért folyamodjon.

Kedveszegettségében sem talált azonban a jó Barton csak kicsit is kielégítő okot, amivel megmagyarázza a világnak, hogy az utóbbi időben miért kerüli Montague kisasszony társaságát, s a világ szemében továbbra is magabízó és derűs képet kellett mutatnia.

Szenvedésének valódi okát és minden körülményét oly kényesen őrizte kutató szemek elől, hogy alapos gyanúval kell élnünk, miszerint e különös üldöztetés eredete nem volt ismeretlen előtte, természetére nézve pedig nyilván olyan, hogy a maga szántából felfedni nem tudta, vagy nem merte.

Hogy elméje így befelé fordult, s szüntelen elfoglaltsága lett ez a leplezni való kísértő félelem, érthetőleg mindjobban megzavarodott, s természetesen hozzáférhetőbb lett az idegrendszere ellen irányuló bármiféle támadásnak ; és ebben az állapotában arra kényszerült, hogy mind gyakrabban fogadja a loppal beköszöntő jelenés látogatását, mely kezdettől fogva oly földöntúli borzalommal ragadta meg képzeletét.

Körülbelül ez idő tájt kereste fel Barton kapitány az akkori esztendők ünnepelt prédikátorát, Macklin doktort, kit régebbről, futólag ismert; különös beszélgetés folyt le kettejük között.

A hittudós kollégiumi szobájában üldögélt, körötte kedvelt tárgykörének fóliánsai, s elmélyült olvasmányaiban, amikor bejelentették Barton kapitányt. A látogató modorában furcsamód elegyedő zavart és izgalmat látva, s ehhez hozzávéve tétova, zilált arckifejezését, a tudós férfiú arra a következtetésre jutott, hogy vendégét nemrégiben súlyos csapás érhette; az hagyott rajta ily feltűnő és riasztó nyomot. A szokásos udvarias üdvözlés és néhány semmitmondó szó után Barton kapitány, ki előtt nem maradt észrevétlen a megjelenése okozta döbbenet, melyet Macklin doktor sehogyan sem bírt elrejteni, ezzel a megjegyzéssel törte meg a rövidke szünetet:

– Futó ismeretségünk vélhetőleg nemigen indokolja betoppanásomat, Macklin doktor. Hadd mondjam meg: rendes körülmények között nem is merészeltem volna zavarni önt, de kérem, ne vegye látogatásomat henye időfecsérlésnek vagy orcátlan tolakodásnak. Bízom benne, hogy mindjárt más szemmel nézi, hogyha beszámolok önnek szorongattatásomról.

Macklin doktor sietősen félbeszakította és elhárította a mentegetőzést, ahogy. az illendőség előírja, aztán megint Barton vette át a szót:

– Türelmét szándékozom próbára tenni tanácskérésemmel. Türelmet mondok, de többet gondolok: emberséget is emlegethetnék, vagy akár részvétet is; mert bizony nagy az én szenvedésem.

– Kedves jó uram – felelt a hittudós –, magam volnék a legboldogabb, ha vigasztalást nyújthatnék önnek szorongattatásában, ámde...

– Tudom, tudom – vágott a szavába a kapitány. – Hitetlen vagyok, s ezért nem folyamodhatom a vallás segítségéhez. Ám ezt ne vegye, kérem, akadálynak. Legalábbis ne tételezze fel, hogy hiányzik belőlem az érdeklődés – a mélységes érdeklődés! – a tárgy iránt, ha mégoly bizonytalan is a meggyőződésem. Utóbbi időben olyan körülmények kényszerítették ilyen irányba figyelmemet, s oly módon, hogy az egész kérdést revideálni kényszerültem, elfogulatlanabb és készségesebb szívvel, mint eddigi életem során valaha is.

– Az ön problémái, úgy látom ennyiből, a jelenések bizonyságával kapcsolatosak – mondta a lelkész.

– Hogy... igen... meglehet; valójában szégyenkezve kell bevallanom: eddigelé magam sem vettem komolyan fontolóra tulajdon ellenvetéseimet, hogysem azokat összefüggően feltárhatnám, de... azonban bizonyos kérdés iránt határozott érdeklődést érzek.

Megint megállt, s Macklin doktor sürgetésére folytatta csak:

– Bárminő bizalmatlansággal viseltessem is a “jelenés"ként tanított dolgok hihetőségét illetően, egy tény felől mélységes és rémületes bizonyságot szereztem: hogy van a mi világunkon túl egy szellemi világ... egy rendszer, amelynek működését a kegyelem elrejti előlünk... egy rendszer, amelyről néha, nem teljes egészében, de annál borzasztóbban fellebben a fátyol. Tudom, biztosan tudom – folytatta Barton egyre izgatottabban –, hogy van Isten, egy félelmetes Isten, s hogy a bűn elnyeri büntetését. Útjai kifürkészhetetlenek, s emberi szemmel be nem láthatók: eszközei felfoghatatlanul rémületesek; igen, van egy szellemi rendszer... nagy Ég, minő rémséges bizonyságot szereztem róla!... rosszakaratú, engesztelhetetlen rendszer, s mindenható, hisz üldöztetése a kárhozat minden kínját méri rám! igen, igen, uram... a poklok őrjítő tüzében égek!

E szavak közben Barton kapitányon olyannyira úrrá lett a heves izgalom, hogy a hittudós kezdetben elcsodálkozott, azután megrémült. A kapitány izgatott hadarása s a minden vonásán eluralkodó megfoghatatlan iszonyat oly mértékben különbözött szokásos hűvös, szenvtelen magatartásától, hogy ez megdöbbenést s egyben mélységes együttérzést keltett a hallgatóban.

 

Barton kapitány kiönti szívét

 

– Drága jó uram – szólalt meg kis szünet után Macklin doktor –, félek, ön csakugyan szenved; de hadd kockáztassam meg a feltevést: a nyomás, amely önre nehezedik, kétségkívül testi okoknak tulajdonítható, és levegőváltozás és erősítőszerek bizonyára hathatósan elősegítik majd régi kedvének visszatértét, s hangulata ismét derűs lesz és nyugodt, mint annak előtte. Végtére is alighanem több igazság van, mintsem elismernünk jólesik, a régieknek abban a hitében, miszerint az elme rendetlen működése egyik vagy másik testi szerv rendetlen vagy renyhe működésének köszönhető. Higgye el, kedves uram, hogy enyhe diétával, testmozgással, s a jó egészség más elengedhetetlen feltételével, természetesen megfelelő irányítással, ön csakhamar visszanyerheti régi énjét.

– Macklin doktor – szólt Barton, s megremegett –, én nem áltatom magam efféle reménnyel. Reményem most már egy marad csak: hogy valamely szellemi erő révén, mely hatékonyabbnak bizonyul az engem gyötrő hatalomnál, ez legyőzhető, s én megmenekülök. Hogyha pedig ez nem lehetséges – elvesztem, most és mindörökre.

– De Mr. Barton, emlékezzék csak – unszolta a lelkész –, másnak is volt része hasonló szenvedésben, és...

– Nem, nem – rázta fejét ingerülten a kapitány –, nem, nagytiszteletű uram, ne nézzen engem hiszékeny vagy éppenséggel babonás embernek. Meglehet, túlságosan is hajlottam az ellenkező véglet felé, kétkedő voltam, s a hitre nehezen hajló; de volnék bár elérhetetlen a leghathatósabb érv számára, tagadnám bár meg tulajdon érzékeim ismételt, örökös tanúbizonyságát, akkor is... igen, mint most: kényszerülnék elhinni végre, hogy nem menekedhetem a bizonyosság, a lebírhatatlan bizonyosság elől, hogy üldöz, hogy minden léptemet kísérti... egy DÉMON!

Barton kapitány vonásait a borzadálynak szinte természetfeletti ereje világította meg, miközben verejték áztatta, halotti arcát e vallomás közben a lelkész felé fordította.

– Segítse meg az Isten, szegény barátom! – kiáltott riadtan Macklin doktor. – Segítse Isten; hisz ön valóban szenved, akármi okozta légyen szenvedését!

– Igen, igen, segítsen Isten – válaszolt zordonul a kapitány. – De hát segít-e? Vajon megsegít-e?!

– Imádkozzék; könyörögjön alázatos és bízó lélekkel!

– Imádkozzam! – visszhangozta Barton. – De ha egyszer nem tudok imádkozni! Éppúgy a hegyeket is megmozdíthatnám puszta akaratommal. Nincs nekem elegendő hitem az imádsághoz; valami a lelkem mélyén ellenáll az imádságnak. Ön lehetetlenséget, igen, lehetetlenséget kér tőlem.

– Nem úgy, ha egyszer megpróbálja – biztatta Macklin doktor.

– Megpróbálom! Próbáltam én, de már maga a próbálkozás is zavarral és rettegéssel tölt el. Hiába próbáltam, több is mint hiába. Az örökkévalóság és a végtelenség szörnyű, kimondhatatlan gondolata lenyűgöz, megőrjít, valahányszor elmém a Teremtőt akarja elképzelni; s én visszariadok a kísérlettől, rémülten, zavartan, borzadón. Én mondom önnek, Macklin doktor, ha megmenekszem, más lesz annak a módja. Tűrhetetlen számomra az örök Teremtő gondolata ; elmém tiltakozik ellene.

– Akkor hát mondja meg, kedves uram, mi módon lehetnék szolgálatára? – faggatta a lelkész. – Mit magyarázhatnék meg önnek? Mit mondhatok, mit tehetek, hogy könnyítsék a lelkén?

– Kérem, hallgasson meg előbb – felelte a kapitány megjuhászodva, s nyilvánvaló erőfeszítéssel próbált úrrá lenni izgatottságán. – Hallgasson meg, míg elbeszélem apróra a szörnyű üldöztetést, melynek súlya alatt éltem elviselhetetlenné vált – az üldöztetést, mely halálfélelmet keltett szívemben, s félelmét a síron túli életnek, de ez a rettegés semmivel sem enyhébb, mint jelen éltem gyűlölete!

Barton ekkor beszámolt az általunk már ismert körülményekről, azután így folytatta beszédét:

– Most már ez mindennapi eset... szinte megszokott...

Nem az, hogy mindennap látnám testi valójában... Istennek hála, ez ritkábban fordul elő. Istennek hála, e jelenés mondhatatlan borzadályától olykor napokra megkíméltetem, bár biztonságban nem erezhetem magam; hanem a tudat, hogy egy kárhozatos szellem kíséri és vigyázza minden léptemet – e tudattól soha, egyetlen múló pillanatra sem menekedhetem. Istenkáromlás kísért, kétségbeesett segélykiáltások és irtóztató gyűlölködés; minden utcasarkon hallom az iszonyú hangokat; éjjel is, mikor magam ülök szobámban, kísértenek mindig és mindenütt, s rettentő bűnökben marasztalnak el, és – nagy Isten! – közelgő bosszúval és örök nyomorúsággal fenyegetnek! Csitt! Hallja?! – kiáltott iszonyatos diadalmosollyal. – Nos... nos, ez talán meggyőzi önt!

A lelkész érezte, mint kúszik végig gerincén a megnevezhetetlen hideg borzadály, miközben egy hirtelen szélroham nyögésében hallotta vagy hallani vélte a szél süvítésével keveredő, alig tagolt hangját dühnek, gúnykacajnak.

– Hát ezt mire véli, tiszteletes uram? – kiáltott végül Barton kapitány, s hosszú sípoló lélegzetet vett.

– Mire vélném a szél fütyülését? – kérdezte a lelkész. – Mi van abban különös?

– A lég seregeinek ura – mormolta Barton, és összeborzadt.

– Ej, ej, kedves uram! – szólott a hittudós, önmagát is nyugtatván ; mert jóllehet fényes napvilág volt, látogatója oly nyilvánvalóan gyötrődött, hogy ideges feszültsége, mi tagadás, átragadt a jeles férfiúra is. – Nem szabad engednie efféle vad képzelgésnek: álljon ellen képzelete unszolásának!

– Persze, persze, állj ellen az ördögnek és minden kísértésének... de hogyan? Az ám: ez itt a kérdés. Mit tegyek... mit tehetnék?

– Kedves jó uram, mindez képzelődés – mondta a fóliánsok embere –, ön magamagát gyötri csak.

– Nem, nem, tiszteletes uram; nincs ebben semmi képzelődés – felelte türelmetlenül Barton kapitány. – Képzelődés? Talán ön is képzelődött az imént, amikor oly pokolbéli hangokat hallott? Még hogy képzelődés! Nem, nem...

– De hisz ön többször is látta azt a személyt – szólt az egyházi férfiú –, miért nem szólította meg, miért nem állottá útját? Nem tartja ön kissé elhamarkodottnak, hogy enyhe szóval éljek, ezt a feltevést, amellyel mindjárt természetfeletti hatást gyanít a dologban? Hisz eddig akármi történt, mindennek jó magyarázatát lehet találni, mihelyt az ember józanul a dolgok mélyére néz!

– Bizonyos körülmények vannak e mögött a... jelenés mögött – válaszolt Barton –, melyeket feltárni szükségtelen volna, de amelyek számomra kétségtelen bizonyítékai a jelenés borzasztó és földöntúli természetének. Tudom, hogy kísértőm nem emberi lény. Mondom: tudom, s bizonyíthatnám is az ön megelégedésére. – Egy pillanatnyi szünet után hozzáfűzte: – S hogy megszólítsam? Azt nem merem... nem, nem tehetem! Erőm elhagy, mihelyt megpillantom; elgyengülök a Halál színe előtt, az emberfeletti hatalom és gonoszság diadalittas jelenlétében ; erőm, képességeim, emlékezetem elillannak. Ó, Istenem! Attól tartok, uram, ön nem tudja, mit beszél. Ó, irgalom! legyen hozzám kegyelmes az Ég!

Az asztalra könyökölt, tenyerével végigsimította arcát, mintha borzasztó látványt akarna elhessegetni, s utolsó mondatát ismételgette újra meg újra.

– Macklin doktor •– mondta aztán hirtelen, s felegyenesedve a lelkész szemébe fúrta könyörgő tekintetét –, jól tudom, ön megtesz értem minden lehetőt. Most már apróra ismeri a kínzásomra küldött rejtélyes jelenés okát és minden körülményét. Mondom önnek: magam nem segíthetek magamon. Menekülésben nem reménykedhetem ; tehetetlen vagyok. Könyörgök önnek, mérlegelje alaposan ügyemet, s ha mások fohásza, igazak közbenjárása, bármiféle segítség vagy befolyás tehet értem valamit, kérem, könyörgök, a felséges Ég nevére rimánkodom önhöz: részeltessen e segítségben, mentsen meg ettől a haláltól! Küzdjön érettem, szánjon meg! Tudom, tudom, hogy megteszi; nem tagadhatja meg; ezért jöttem önhöz, ezt kérem öntől! Kérem, adjon csak egy szemernyi reményt útra valóul, halvány reménysugarát csupán a végső menekvésnek, s én felvértezem magam a további tűrésre, hogy elviseljem minden óráját a lidérces álomnak, mely immár életem formája lett!

Macklin doktor megnyugtatta a kapitányt: a legtöbb, amit érte tehet, hogy hő imát mond megmentéséért, s ezt legott meg is kezdi. Majd sietős és szomorú áldásával útnak bocsátotta. Barton a kapu előtt várakozó hintójához futott, összevonta a kárpitot, s elhajtatott. Macklin doktor visszatért dolgozószobájába, hol nyugalmasan eltűnődhetett a különös beszélgetésen, mely tanulmányaiban megzavarta.

 

Viszontlátás

 

Mi sem természetesebb, mint hogy Barton kapitány szokásainak különös változása nem maradt sokáig észrevétlen, s csakhamar általános szóbeszéd tárgya lett. Különböző elméletek születtek megokolására ; volt, aki titkolt anyagi gondok nyomasztó hatásának tulajdonította a változást; mások tudni vélték, hogy a kapitány vonakodik oltár elé vezetni elhamarkodottan eljegyzett aráját; megint mások szerint kezdődő elmebaj jelei mutatkoznak a kapitányon, s ez az utóbbi feltevés volt a legvalószínűbb és a városszerte kerengő pletykák között a legjobban felkapott.

E változásra – már első, tétova jelére – felfigyelt persze Montague kisasszony is. Kettejük kapcsolatának meghittsége, csakúgy, mint a tárgy iránti mélységes érdeklődése bőségesen adott okot is, módot is az ifjú hölgynek, hogy a nemére jellemző pontos és alapos megfigyelőkészségét sikeresen gyakorolja. A kapitány végül már oly ritkán látogatta, s ilyenkor is annyira szórakozottnak látszott, modora pedig különösnek, izgatottnak, hogy Lady Rochdale, minekutána több ízben is sejtette aggályait, sőt gyanúját, végül ennek érthetően hangot adott, s magyarázatot követelt. A magyarázat el is hangzott, s noha természeténél fogva elsőbb eloszlatta az idős dáma és az ifjú hölgy legnyomasztóbb gondját, a körülményei és a szóban forgó boldogtalan úriember lelki nyugalmát, sőt már-már szellemi épségét oly veszedelmesen fenyegető félelmetes következményei némi fontolgatás után az ő lelkűket is zavarral és rettegéssel töltötték el.

Montague generális, a fiatal hölgy édesapja, végre megérkezett. Futólag ismerte Barton kapitányt, vagy tíz-tizenkét évvel azelőtt találkoztak, s mert vagyonosnak és a jó társaság tagjának tudta, mi sem természetesebb, mint hogy kitűnő és kívánatos partinak tartotta leánya számára. Barton természetfölötti megkísérlésén csak nevetett, s tüstént felkereste leendő vejét.

– Kedves öcsém – folytatta vidáman, pár percnyi beszélgetés után –, hallom a húgomtól, hogy valamiféle sose hallott ördögfajzat kerülget téged!

Barton kapitány arca elborult, s mélyet sóhajtott.

– Nocsak, nocsak, ezt már nem szeretem – mondta a generális. – Ha valaki rád néz, azt hiheti, akasztásra készülsz, nem lakodalomra! Hisz az az ördögféle valóságos szentet csinált belőled!

Barton igyekezett másra terelni a szót.

– Nem addig van az – nevetett a vendég –, én már csak kimondom, ami a szívemet nyomja, s nem titkolom, mit gondolok e felől a história felől. No, ne haragudj hát; hiszen rossz téged így látni, a te korodban, hogy ijedtedben egész példássá jámborodtál, mint amikor rossz gyermeket mumussal riogatnak – hallom különben, hogy ez a te mumusod meglehetősen utálatos példány. Hanem komolyan, Larton öcsém, nem tetszik nekem, amiket rólad mesélnek, s ugyanakkor meggyőződésem, hogy nincs a dolog mögött olyasmi, amit ki ne lehetne deríteni, ha az ember a jó végéről fog hozzá, és sokat mondok, ha egy hét kell az egészhez!

– Ó, tábornok úr, ön nem is tudja... – kezdte a kapitány.

– Meglehet; de ahhoz eleget tudok, hogy bízzam az ügy felderítésében – vágott közbe az érdemes hadfi. – Tudom, hogy a bajt egy prémsapkás, nagykabátos fickó felbukkanása okozza, vörös mellénye van hozzá és rossz képe, nyomodba szegődik, elébed toppan minden utcasarkon, téged meg kilel tőle a hideg. Nohát, kedves barátom, én majd utánanézek, hogy ki ne csússzék a markunkból a pernahajder, s egy hónap sem telik bele, vagy magam verem laposra, vagy kocsihoz kötve korbácsoltatom ki a városból!

– Hogyha tudná, amit én tudok – mondta baljós izgalommal a kapitány –, másképpen beszélne, tábornok uram. Ne higgye, hogy ilyen gyengének vagy ostobának mutatkoznék, ha nem volna rá nagyon is jó okom, olyan perdöntő bizonyítékom, amelynek magam is csak hosszú tépelődés után voltam hajlandó hitelt adni. Itt a bizonyíték, ide zártam – s megkoppintotta a mellkasát, majd gondterhelten sóhajtozva fel-alá járkált a szobában.

– Márpedig, Barton öcsém – mondta a vendég –, én tízet teszek egy ellen, hogy nyakon csípem azt a kísérletet! Néhány nap múlva magad is meglátod, hogy nekem van igazam. így folytatta egy darabig a tábornok, de aztán egyszer csak megakadt benne a szó, mert nem kis meglepetésére Barton, aki az ablaknál állt, hirtelen megtántorodott, mintha főbe kólintották volna, reszkető kezét az utca felé nyújtotta, arca, szája hamuszínre sápadt, s azt rebegte:

– Nézze... nézze...

Montague generális felugrott, s a nappali szoba ablakából megpillantott egy alakot, akinek megjelenése, már amennyire első pillantásra megítélhette, pontosan megegyezett annak a személynek külsejével, kinek felbukkanása oly gyakorta és szörnyűségesen háborította fiatal barátjának lelki békességét.

Az alak épp elfordult a korláttól, melynek ez ideig hátát vetette, az öregúr meg pillanatnyi késlekedés nélkül felragadta pálcáját, kalapját, leszáguldott a lépcsőn, ki az utcára, abban a dühödt reményben, hogy elcsípheti s vakmerőségéért méltó fenyítésben részesítheti ezt a titokzatos alakot.

Körülnézett – mindhiába. Nyoma sem volt az idegennek, kit az imént a tulajdon két szemével látott. Lélekszakadva futott a legközelebbi sarokig, hátha megpillanthatja, de még csak hasonló alakot sem látott semerre. Kereste erre is, arra is, minden irányban szimatolta a nyomát, utcahosszat, s csak amikor a járókelők csodálkozó pillantásaira, nevetésére eszmélt, akkor látta be, hogy hiábavaló az üldözés. Lassúbbra fogta hát lépteit, sétapálcáját leeresztette, mivel az előbb még akaratlanul is fenyegetően suhogtatta, kalapját megigazította, ráérősen visszaballagott barátja szállására, ám magában bosszankodott, sőt restelkedett is. Sápadt és minden ízében reszkető Bartonra lelt; mindketten hallgattak egy darabig, noha más-más okból mind a ketten. Végül Barton suttogva megkérdezte:

– Látta?

– Hogy láttam-e? Mit? Kit? Hát hogyne láttam volna! – válaszolt morcosán a generális. – De hát mi haszna, mi kára, ha látom is? Hisz úgy fut az az alak, mint a lidérc. El akartam csípni, de elinalt, mire az ajtóhoz értem. No de hát üsse kő; legközelebb, öcsém, már másképpen szól a nóta; és szavamra mondom, ha egyszer a markomba kaparintom, megtáncoltatom a hátán a pálcámat, meg én, míg sírva-ríva nem bánja bűneit!

Akárhogy fogadkozott, bizonykodott is Montague tábornok. Barton kapitány szenvedése csak nem hagyott alább, s az oka éppoly megfoghatatlan maradt továbbra is. Akárhová ment, akárhogyan és bármilyen időben: a gyűlöletes jelenség, kinek borzasztó és titokteljes hatása egész lényén elhatalmasodott, most már állandóan a sarkában maradt, vagy hirtelen elébe toppant; sehol és semmikor nem volt biztonságban az iszonyú jelenéstől, mely ördögi kitartással üldözte.

Szorongattatása, gyötrődése, lelkének hányattatása napról napra fokozódott, és a szüntelen lelki kín végül egészségét is aláásta. Lady Rochdale és Montague generális együttes rábeszélése végül – meg kell hagyni, nem nagy nehézséggel meggyőzte a kapitányt, hogy jó lesz rövid utazást tennie Európában, s ez azzal a reménnyel kecsegtette mindnyájukat, hogy a tökéletes környezetváltozás talán erősebbnek bizonyul majd a megszokott körülmények és helyek képzettársításainál, melyeknek a kapitány kétkedésre hajlamos barátai Bartonnak általuk csupán ideges képzelgésnek tartott állapotát s ez állapot állandósulását tulajdonították.

Montague tábornok ezzel a felfogással ellentétben nagyon is meggyőződött róla, hogy a leendő vejét kísértő alak semmiképpen sem a kapitány elméjének szüleménye, hanem hús-vér teremtmény, szándéka pedig makacs és gonosz, meglehet: gyilkos is, és ezért nem marad el a boldogtalan férfi sarkából soha.

Még ez a feltevés sem volt azonban túlságosan rózsás; ám kétségtelen, ha Barton meggyőződik afelől, hogy a jelenség egyáltalán nem földöntúli, mindjárt nem lesz olyan félelmetes az egész história, s akkor majd megcsappan a kapitány egészségére gyakorolt ártó hatása is. Ezért a tábornok úgy okoskodott, hogy ha a zavaró jelenség elől puszta környezetváltozással menekülni lehet, napnál is világosabb, hogy eredete semmiképpen sem természetfölötti.

 

Menekülés

 

Barton hajlott a rábeszélésre, és Dublinből Angliába utazott Montague tábornok társaságában. Sebes vágtában haladtak Londonig, onnan Dover felé béreltek kocsit, a kikötőben pedig hajóra szálltak, és jó széllel csakhamar Calaisba értek. Elhagyva a honi partokat, Montague tábornok mindjobban bízott benne, hogy az utazás kedvező hatással lesz Barton kedélyére, mivel, az utóbbinak nem csekély megkönnyebbülésére és örömére, azóta képzeletében sem ismétlődött, még kevésbé a valóságban, semmi az otthoni borzalmakból, melyek kis híján a kétségbeesés örvényébe vonták már a boldogtalant.

Már-már léte elengedhetetlen feltételének kényszerült tekinteni a szörnyű jelenséget, s hogy most megszabadult tőle, és lelke lassan-lassan visszanyerte régi biztonságát, a kapitány szívét kimondhatatlan öröm töltötte el. Úgy érezte, megmenekült, s efeletti lelkesedésében ezernyi boldog képet festett jövőjéről, amelyre nem olyan régen még gondolni sem mert. Vagyis, röviden, a kapitány is meg a tábornok is titokban gratuláltak maguknak, hogy ilyen szerencsésen véget ért a hajsza, amely mondhatatlan kínnal sújtotta az üldözöttet.

Szép idő volt, s a befutó gőzöst henye nézelődők tömege várta a parton ; élvezték az érkezés vidám forgatagát. Montague generális pár lépéssel barátja előtt haladt, s ahogy utat vágott a tömegben, egy kis ember egyszer csak megérintette a karját, s széles vidéki tájszólásban így szólította meg:

– Monsieur nagyon siet; még elveszti a tömegben beteg barátját; mert az a szegény úr, bizony, már alig van magánál.

Montague sarkon fordult, s észrevette, hogy Barton valóban holtra sápadt. Odasietett hozzá, és aggódva tudakolta, mi bántja. Hanem a kapitány mintha nem is hallotta volna, hogy szólnak hozzá, s kétszer is meg kellett kérdezni, míg végre kinyögte:

– Ott van... láttam... láttam!

– Kit? Ó, a nyomorult!... Mikor? Hová lett? – kiáltott a tábornok, és körülnézett.

– Láttam... de már elment... – felelte elhalóan a kapitány.

– De hol... hol? Az isten szerelmére, beszélj már! – kiáltott hevesen Montague.

– Egy perce sincs... még... itt, itt... – rebegte Barton.

– De hát milyen volt? Mi volt rajta? Gyorsan, gyorsan, mondd hát! – unszolta izgatottan az öregúr, készen arra, hogy a tömeg közé rontson, és nyakon csípje a gaztevőt.

– Hisz megérintette a karját... meg is szólította önt... rám mutatott. Az Úr legyen irgalmas, én már nem menekülhetek! – mondta halkan, kétségbeesetten, a kárhozottak hangján Barton kapitány.

Montague közben már elcsörtetett, szívében remény és felháborodás kavargóit; de akármennyire emlékezetébe vésődött is az iménti idegen szokatlan megjelenése, mégsem lelt még csak hozzá hasonló személyt sem a kikötői tömegben.

Hosszas keresés után, amelyben számos ácsorgó segítségét is igénybe vette, s ezek annál is szívesebben állottak szolgálatára, mert azt hitték, valaki meglopta a jó urat, Montague generális végül kifulladva, zavartan, feladta a hiú üldözést.

– Hagyja csak, barátom – mondta Barton halotti hangon, és szemébe a halálos sebet kapott ember kísérteties tekintete költözött. – Hiába próbálnánk versenyre kelni vele. Akármi legyen is, közte és köztem most már eltéphetetlen a szörnyű kötelék, és soha, soha nem menekülhetek előle!

– Ejh, ostobaságot beszélsz, öcsém – vágott a szavába ingerülten is, zavartan is a tábornok. – Hagyd már ezt; ne is gondolj vele... én mondom, lefüleljük az alávaló gazembert!

Hanem ezután már hasztalan volt Barton kapitányt akár csak egy reménysugárral is kecsegtetni ; átadta magát a kétségbeesésnek. A megfoghatatlan s látszólag nagyon is alantas hatás felemésztette értelmének, jellemének, egészségének minden cseppnyi energiáját. Másra sem tudott gondolni, mint hogy hazatérjen Írországba, ahol, hitte, s most már remélte is, hamarosan utoléri a halál.

Haza is utazott késedelem nélkül, s hogy partot ért, megint csak kérlelhetetlen és rettegett üldözője nézett vele farkasszemet. Barton kapitányból most már nemcsak az életöröm meg a remény veszett ki nyomtalanul, hanem elhagyta önálló akarata is. Tehetetlenül átengedte magát legközelebbi barátai gondoskodásának. A végső kétségbeesés fásultságában szó nélkül elfogadta, bármit ajánlottak, tanácsoltak; s végül nem maradt más hátra, mint hogy elvigyék Lady Rochdale Clontarf környéki udvarházába, ahol a kapitány orvosának tanácsára – ki szilárdan kitartott amellett, hogy valamennyi észlelt tünet csupán holmi ideges zavar eredménye – úgy határoztak, hogy Barton ne hagyja el a házat, sőt még a lakosztályát se, melyből körülkerített udvarra esik kilátás, annak kapuját pedig éjjel-nappal zárva tartják. Ezek az óvintézkedések ha többet nem, annyit érnek, hogy semmiféle élőlény nem jelenhet meg a kapitány szeme előtt váratlanul, s nem adhat módot zaklatott képzeletének, hogy annak a szellemképnek nézze, amelyet, valamennyi barátjának egybehangzó véleménye szerint, Barton most már mindenkiben felismerni vél, aki csak egy szemernyit is emlékeztet ama bizonyos személyre.

Mindannyian remélték, hogy ez az életmód hat hétig, így, teljesen elzárva a külvilágtól, talán útját szegi majd a rémes hatásnak, s lassan eloszlathatja a levertségét, sőt megtöri a feltételezett betegség okául szolgáló képzettársítást, és új reményt ad a már-már reménytelennek tekintett gyógyuláshoz. Víg társaság, baráti kör veszi majd körül a szenvedőt, s mindannyian vérmes reményeket tápláltak afelől, hogy a tervezett gyógymód következtében végre alábbhagy Barton makacs képzelt betegsége.

Következésképpen Lady Rochdale, Montague generális meg a leánya – a kapitány gyűrűs menyasszonya – kíséretében szegény Barton, ki maga egy percre sem bízott, nem mert bízni a végső szabadulásban az életét szó szerint emésztő hihetetlen borzadálytól, elfoglalta lakosztályát, amelynek helyzete oltalmául szolgált a kimondhatatlan rettegést okozó félelmetes látogatások elől.

Kis idő elteltével a következetes gyógymód látható eredménnyel járt: a beteg kedélyében csakúgy, mint egészségében lassú, de biztos javulás mutatkozott. Félreértések elkerülése végett: teljes gyógyulással ez a javulás még korántsem kecsegtetett. Épp ellenkezőleg: aki nem látta a kapitányt különös szenvedésének kezdete óta, azt éppen megdöbbentette volna a derék úron végbement változás.

A javulást azonban, akármi csekély volt is, hálás örömmel fogadták mindannyian, kiváltképp az ifjú hölgy, akit Barton iránti vonzalma s jelenlegi kényes helyzete miatt, melyet jegyese rejtélyes és elhúzódó betegsége okozott, alig tartottak kevésbé sajnálatra méltónak, mint magát a kapitányt.

Eltelt egy hét, két hét, eltelt egy egész hónap – s íme, a gyűlölt látomás egyszer sem tért vissza. A kúra mind ez ideig teljes sikerrel járt. A képzettársítások lánca megszakadt; a túlterhelt elme szüntelen nyomása felengedett, s e viszonylag kedvező körülmények között a környező világgal való társas közösség tudata, az emberi érdeklődés némileg magához térítette Barton kapitányt.

Ekkortájt történt, hogy Lady Rochdale, aki azon idők éltes dámáinak szokása szerint nagy ismerője volt a régi családi recepteknek és lelkes gyakorlója a kuruzslás tudományának, éppen bizonyos kevéssé élvezhető, ám kétségkívül csodás hatású patikaszert kotyvasztott, s komornáját kiküldte a konyhakertbe a szükséges füvek hosszú listájával, hogy azokat gondosan szedegesse össze, és siessen vissza úrnőjéhez, ki épp a mondott cél érdekében serénykedett. A leány azonban dolgavégezetlen tért vissza, nagy izgatottan, riadtan. Különös okát adta idő előtti visszatértének és szembetűnő izgatottságának, s ezzel ugyancsak megdöbbentette az idős hölgyet.

 

Tompultság

 

A komorna szavaiból a következő derült ki: belépett a konyhakertbe eleget tenni úrnője parancsának, hozzálátott a kert sarkában sűrűn termő mindenféle füvek közül a megfelelőket kiválogatni, s e kellemes munkálkodás közben, mint mondta, csak hogy elszórakoztassa magát, holmi régi nótát dúdolgatott. Csakhamar azonban gunyoros visszhangja támadt énekének, s felnézve, a kertet övező galagonyasövényen át megpillantott egy furcsán rossz arcú kis embert, akinek ábrázata fenyegető rosszindulat jegyét viselte, ahogy ott állt egy karnyújtásnyira, a sövény túloldalán.

A leány, mint elmondta, úgy érezte, hogy földbe gyökerezik a lába, s ajkát egyetlen hang sem hagyhatja el, miközben az idegen üzenetet bízott rá Barton kapitány számára, amelynek annyi volt a veleje – jól emlékezett rá –, hogy ha a kapitány nem jön elő régi szokása szerint, s magát barátainak a szabad ég alatt meg nem mutatja, készüljön fel rá, hogy lakosztályában fogják felkeresni.

E rövid üzenet elhangzása után az idegen fenyegető ábrázattal leugrott a külső árokba, megragadta a vastag szárú futónövényt, s nekikészült, hogy átmásszék a kerítésen, mely tettet végrehajtania nem járt különösebb nehézséggel.

A leány természetesen nem várta be, sikerrel jár-e vállalkozása, hanem elhajította az összeszedett drágalátos kakukkfüvet, rozmaringot, sarkon fordult, s a rémület szárnyán beszökkent a házba. Lady Rochdale azonnali elbocsáttatás terhe mellett hallgatást parancsolt a leánynak, már ami az incidensnek Barton kapitányra vonatkozó részét illeti ; s szolgáinak nyomban elrendelte, hogy tüzetesen kutassák át a kertet és a környező mezőket. Az intézkedés azonban a szokásos kudarcba fulladt, és félelmetes, ködös balsejtelmek támadtak a nyomán. Lady Rochdale beszámolt bátyjának a történtekről, a história azonban jó ideig nem terjedt tovább, s természetesen nagy gonddal titkolták Barton kapitány előtt, akinek állapota, ha igen lassan is, tovább javult.

Most már néha-néha kisétált az említett udvarba is, amelyet magas fal vett körül, s akadályozta a kilátást. Itt tehát tökéletes biztonságban érezhette magát, s ha az egyik szolga hanyagságból durván meg nem sérti az előírt rendszabályokat, legalább még egy kis ideig élvezhette volna drága nyugalmát. Az országút felől fakapu nyílt erre az udvarra, ebbe kisajtol vágtak, amelyet viszont vasrács zárt el a külvilágtól. Szigorú parancsra a kaput éjjel-nappal zárva kellett tartani ; ennek ellenére azonban megtörtént egyszer, hogy Barton kapitány sétája közben lassan rótta a szűk térséget, s ahogy az udvar túlsó végébe ért, visszafordult – ám hirtelen meglátta, hogy a kisajtó tárva-nyitva áll, s a vasrács mögül kínzója bámul reá mozdulatlanul. Néhány pillanatig mintha a földhöz szegezték volna, elállt a lélegzete, kiszállt belőle a vér, annyira lenyűgözte a rettegett pillantás, majd tehetetlenül a kövezetre bukott.

Ott találtak rá néhány perc múlva, szobájába vitték, s ezt a lakosztályt már többé élve nem is hagyta el. Ettől fogva feltűnő és megmagyarázhatatlan változás lett úrrá Barton kapitány elméjének állapotán. Elszállt róla az izgatottság, s mintha elhagyta volna addigi kétségbeesése. Különös változás volt; földöntúli nyugalom szállta meg, akárha a sír várva várt békéje ülte volna meg elméjét.

– Montague barátom, nemsokára vége lesz a harcnak – mondta csendesen, ám szemében rettegés ült. – Végre nyughatom már a szellemek világától, ahonnan eljő büntetésem. Tudom, hogy szenvedésem hamarosan véget ér.

Montague tábornok unszolta: beszéljen.

– Igen – mondta halkabban a kapitány –, büntetésem kis híján bevégeztetett. A bánattól talán soha – az örökkévaló időben – meg nem menekülhetek, ám a rám kimért kínnak nemsokára vége. Vigasztalás jelent meg szemem előtt, s amit még meg kell vívnom az osztályrészemül szabott küzdelemből, alázatosan viselem, szinte reménykedőn.

– Örülök, hogy így megbékéltél, kedves barátom – mondta a generális –, megnyugvás, derű kell csak, s megint a régi leszel.

– Nem, nem, sose leszek én már a régi – mondta gyászosan a kapitány. – Nem vagyok már erre a világra való. Nemsokára meghalok; és nem félek többé a haláltól. Őt már csak egyszer látom, és akkor mindennek vége.

– Ezt mondta hát? – faggatta Montague.

– Hogy ő ezt mondta-e? Nem, nem: ő bajosan lehet jó hírek hozója; márpedig ez rég várt és jó hír, s oly kedvesen, ünnepien hangzott, oly nagy szeretettel, édesbúsan, hogy régi, régi helyeket és személyeket kellene említenem, ha úgy akarnám önnek elmagyarázni, hogy a kelleténél többet ne mondjak... – és a kapitány szemét elfutotta a könny.

– Ugyan, ugyan – szólt Montague tábornok, aki félreértette a kapitány érzéseinek forrását –, fel a fejjel, öcsém! Végtére mi más ez az egész, mint egy sereg balga álomkép; vagy pedig legrosszabb esetben holmi fortélyos gazember mesterkedése, aki élvezi az idegeid feletti hatalmát, és szívesen eljátszik ezzel ; alattomos csavargó, aki valami okból neheztel rád, s így fizet meg érte, mert nem mer férfimód kiállni.

– Neheztel, az ám, és joggal ; helyesen mondja – szólt borús borzongással a kapitány –, még hogy neheztel! Ó, istenem, hogyha az Ég megengedi a gonosznak, hogy végrehajtsa bosszútervét, s a bűnnek beteljesítését egy elveszett és rémítő áldozatára bízza, aki a vesztét embernek köszönheti, méghozzá épp annak, akit üldöznie rendeltetett; akkor, igen, akkor a pokol minden kínja és borzalma szabadul a földre! Hanem énhozzám irgalmas az Ég: végtére megadatott remélnem; s ha meghalhatnék úgy, hogy ne táruljon újból elém a látnom rendeltetett szörnyű látvány, örömest vetnék utolsó pillantást most erre a világra. De bár örömmel üdvözlöm a halált, oly kín facsarja szívemet, melyet ön meg sem érthet; őrjítő kín, eszeveszett rettegés, attól az utolsó találkozástól – vele, vele, a DÉMONNAL, ki a tátongó szakadék szélére vonszolt, s végül beletaszít. Még egyszer látnom kell őt, utoljára, de borzasztóbb körülmények között, mint eddig valaha is.

E szavak közben Barton kapitányt oly heves reszketés fogta el, hogy Montague generális őszintén aggódott a hirtelen zavar ereje láttán, és gyorsan visszaterelte a szót arra a témára, amely az imént láthatólag megnyugvást szerzett Barton kapitány lelkének.

– Nem volt az álom – mondta végül a kapitány – ; egész különös állapotban voltam; másképp, furcsán éreztem magam, s mégis oly valóságos volt mindaz, annyira tiszta és élénk, mint ahogy most látok és hallok ; valóság volt.

– De hát mit láttál, mit hallottál? – tudakolta a másik.

– Aléltságomból, amit az ő látása okozott – folytatta Barton, ügyet sem vetve a közbeszólásra –, csak lassan, nagyon lassan tértem magamhoz; nagy tó partján találtam magam, ott hevertem, néztem a tavat környező párás dombokat, s a lágy, édes-bús, rózsaszínű fényt, mely a vidéket beragyogta. Leírhatatlan szomorúság és magány érzete fogott el, de szebb volt a táj minden földi képnél. Fejemet egy leány ölében nyugtattam, s ő különös, csodás dalt énekelt, mely – szövegével-e vagy dallamával, nem tudom – életemről mesélt, mindarról, ami elmúlt és ami eljövendő. És az ének hallatára régi-régi, holtnak vélt érzéseim költöztek vissza szívembe, szememből patakzott a könny, mert oly szép volt az a titokzatos dal és oly földöntúlian édes a lány hangja; de mégis, mégis, ismerős volt, ó, mennyire ismerős ez a hang! s én elbűvölten hallgattam, és néztem a furcsa, elhagyatott tájat, mozdulatlan, szinte lélegzet-visszafojtva, és – ó, jaj nekem! – szememet nem fordítottam a közelemben tudott arc felé, oly nagy volt az egész valómat lenyűgöző varázs ereje. És ekkor lassan, csendesen, mind halványabb lett a dal és a táj, míg érzékeim előtt elsötétült és elnémult újra a világ. Mikor pedig megint erre a létre ébredtem, szívemet, mint ön tudja, vigasz töltötte el, mert éreztem, hogy sok bűnöm megbocsáttatott. – És Barton kapitány ekkor hosszan és keservesen zokogott.

Ez időtől fogva, mint mondottuk, elméjén mindjobban eluralgott a mély és csendes mélakór. Ezt az állapotot néha-néha megszakította valami: a kapitány ugyanis szentül hitte, hogy még egy utolsó jelenést fog látni, amelynek borzalma felülmúlja az eddigiekét. Ettől a reszketve várt, ismeretlen, gyötrő kíntól gyakran fogta el a végső szorongás és rettegés rohama, hogy a ház népe is babonás félelemmel telt el. Még aki eddig tagadta is természetfeletti tényezők közrejátszását a dologban, lelkének legmélyén most az is reszketett a sötét éjszakai magány óráin, ha körömszakadtáig tagadta is; s nem akadt senki, aki a kapitányt eltéríteni próbálta volna elhatározásától, miszerint most már éjjel-nappal szobájába zárkózott. A zsalu szorosra zárva; legénye pedig egy percre sem mozdult el ura mellől, még az ágya is ott állott a kapitány hálószobájában.

Hűséges, derék szolga volt; az inasok szokásos szolgálatain kívül, melyekre Barton egyébként nem is igen formált igényt, az ő kötelessége volt gondosan végrehajtani mindazt az óvintézkedést, mellyel gazdája védekezni próbált a “Vigyázó Szem" rettegett behatolása ellen. Ez intézkedések mellett pedig – melyek nem álltak egyébből, mint megelőzni gazdája netáni kitételét a rettegett hatásnak valamely fedetlen ablak, nyitva feledett ajtó révén – az inas dolga volt a kapitányt soha magára nem hagyni ; Barton számára ugyanis a magány érzése, ha csak pillanatnyi magányé is, szintoly elviselhetetlen volt, mint a gondolat, hogy valaha is az utcára lépjen; öntudatlan megsejtése a sorsnak, mely ott lapult már és várt reá.

 

Requiescat

 

Fölösleges mondanunk, hogy ily rejtelmes és szörnyű körülmények közepette nem történt további lépés a régóta tervezett házasság irányában. Éveik számában oly nagy volt a különbség, s a szokásaik között sem csekélyebb, hogy ez eleve kizárta holmi heves, romantikus vonzalom létrejöttét a kisasszony szívében Barton kapitány iránt. Aggódott jegyeséért, szívét gond töltötte el, gond – de nem vigasztalan bánat.

Mindazonáltal Montague kisasszony ideje jó részét arra szánta, hogy türelmesen, ám, sajna, sikertelenül, próbálta felvidítani a gyengélkedőt. Felolvasott neki, beszélgetett vele; hanem akármennyire igyekezett is, látható volt, hogy az állandó és örökké jelenvaló félelem el nem ereszti nyomorult áldozatának lelkét egy pillanatra sem.

Ismeretes dolog, hogy fiatal hölgyek nagyon szívesen tartanak kedves kis állatokat. Montague kisasszony kedvencei közé tartozott egy tekintélyes vén bagoly, melyet a kertész fogott egyszer, amint a roskatag istállót befutó repkény közt bóbiskolt, s nyomban elvitte ifjú úrnőjének.

Az ily kedvtelések sorsát szabályozó szeszély nyilvánult meg a különös kegyben, mellyel úrnője ezt a komor, baljós madarat első pillanattól elhalmozta; s tűnjék bármily jelentéktelennek e futó körülmény, mégis meg kell említenem, hisz a történet utolsó mozzanatával eléggé különös módon összefügg.

Barton nemhogy osztozott volna jegyese előszeretetében a madár iránt, inkább kezdettől fogva éppoly heves, mint amennyire indokolatlan ellenérzéssel viseltetett iránta. Még a közelségét sem szenvedhette; nevetséges irtózattal utálta, félte, s aki még sohasem észlelt efféle ellenérzést, hihetetlennek találta volna a kapitány rettegését.

Elég legyen ennyit mondanunk elöljáróban, s most már térjünk rá az utolsó jelenetre az események e furcsa láncolatában. Két órára járt egy téli éjszakán, s Barton, szokása szerint, ágyban feküdt; szolgája, mint említettük, ugyané szobában hált egy kisebb ágyon, az asztalon pedig gyertya égett. A legény hirtelen felriadt, mert ura így szólt hozzá:

– Sehogy sem bírom kiverni a fejemből, hogy az az átkozott madár elszabadult valahogyan, s itt lappang a szobában... vele álmodtam. Kelj fel, Smith; nézz körül, keresd meg. Irtóztató álom!

Az inas felkelt, átkutatta a szobát, s eközben egyszerre megütötte a fülét a jól ismert hang, elnyújtott sóhajtás inkább, mint sziszegés, amellyel ez a madárfajta rémíti titkos vadászútjain a csendes éjjelt. Közelségének e kísérteti jele – mert a hang a folyosóról eredt, amelyre Barton hálószobája nyílt – megszabta az inas fürkészésének irányát, kinyitotta az ajtót, s egy-két lépésnyire távolodott, hogy elkergesse a madarat. Alig lépett ki azonban a folyosóra, midőn mögötte lassan becsukódott az ajtó, úgy tetszett, enyhe légvonat hatására, de mivel az ajtó fölött ablakféle nyílt a falban, hogy nappal a folyosó világosabb legyen, s ezen áthatolt a benti gyertya fénye, az inas látott annyira, amennyire céljához szükséges volt.

Ahogy továbblépett, meghallotta gazdája hangját, ki a sűrűn elfüggönyözött ágyban feküdt, s így nem vette észre, hogy legénye kiment a szobából. Nevén szólította, s utasította, hogy az asztalkáról a gyertyát helyezze ágya mellé.

Az inas addigra már előrement a hosszú folyosón, s válaszolván nem akarta hangját felemelni, hogy az alvó háznépet fel ne riassza, halkan, sietősen visszaindult tehát, amikor, nem csekély ámulatára, nyugodt hangot hallott a szoba mélyéről felelni a kapitány utasítására, s az ajtó feletti ablakocskán át meglátta, amint a fény – mintha az úr parancsa szerint átvinnék a szobán – lassan helyet változtat. Borzadály dermesztette meg, ám ehhez szörnyű kíváncsiság is vegyült, ezért hát lélegzet-visszafojtva, hallgatózva állott meg a küszöbön, de arra már nem futotta lelkierejéből, hogy benyisson. Majd függönysuhogást hallott, aztán halk hangot, mintha nyugtalan gyermeket csitítgatna valaki, s eközben Barton kapitány fojtottan rémült nyögését: – Ó, uramisten! Uramisten! –, s ezt a felkiáltást ismételgette még jó néhányszor. Aztán csend lett, amelyet hamarosan újból megtört az iménti furcsa csitítgató hang. Végezetül pedig a gyötrelmes kínnak olyan rémítő és iszonyatos üvöltése tört elő egyetlen irtózatos robbanásban, hogy a legény lebírhatatlan rémületében az ajtóhoz rohant, és teljes erejéből kinyitni igyekezett. Hogy vad izgalmában rossz irányba forgatta-e a gombot, vagy az ajtót belülről csakugyan elreteszelték – nem tudni ; behatolnia azonban nem sikerült. S ahogy húzta, vonta, taszította az ajtót, mind vadabb üvöltések hallatszottak a szobából, s mindegyre hallatszott az a csitítgató hang is. A legény valósággal megdermedt rémületében, s nem is igen tudta, mit csinál; sarkon fordult, és végigrohant a folyosón, s közben a kezét tördelte reszkető határozatlanságában. A lépcsőnél a riadt és izgatott Montague tábornokba ütközött, s e pillanatban az iszonyú hangoknak is vége szakadt.

– Mi volt ez? Ki az... hol a gazdád? – kérdezte a tábornok, izgalmában hebegve. – Mi történt, az ég szerelmére? Baj esett?

– Irgalmazzon nekünk az ég, most már vége – felelte a legény, s borzadva tekintett urának szobája felé. – Meghalt, uram, egészen bizonyosan meghalt!

További érdeklődés nélkül, magyarázatot sem várva, Montague, és szorosan a nyomában a szolga, a hálószoba ajtajához sietett, megfordította az ajtó gombját, és kitárta az ajtót. Ahogy az ajtó engedett a nyomásnak, a baljós madár, amelynek keresésére indult volt a szolga, rémes, síri, figyelmeztető hangját hallatva felrebbent az ágy lábától, fejük fölött kirepült az ajtón, s röptében kioltotta Montague kezében a gyertyát, majd átviharzott az előcsarnok kis ablakán, és a kinti tér sötétjébe veszett.

– Ott van, Isten legyen irgalmas! – suttogta némi szünet után a szolga.

– Átkozott madara! – morgott a tábornok, kit megriasztott a hirtelen felbukkanó bagoly, s nem tudta elrejteni zavarát.

– A gyertya nincs a helyén – mondta a legény, újabb szünet után. – Tessék nézni, odavitték az ágyhoz!

– Húzd el a függönyt, fickó, ne tátsd a szád! – suttogta zordul Montague.

A legény tétovázott.

– Hát akkor tartsd ezt! – szólt türelmetlenül a generális; a gyertyatartót az inas kezébe nyomta, az ágyhoz lépett, és széthúzta a függönyt. Az ágy mellett égő gyertya fénye görnyedt alakra esett, ki félig ülő helyzetben kuporgott az ágy végében. Úgy tetszett, hátrahúzódott, ameddig az ágy deszkája engedte, s még egyre markolta most is az ágyruhát.

– Barton! Barton! Barton! – kiáltott a tábornok iszonyat és izgalom fűtötte hangon. Fogta a gyertyát, magasra emelte, hogy fénye az arcra essék. Merev vonású, sápadt arcot látott; az áll leesett, a szem kimerevedve, üresen bámult az ágy túlsó végébe.

– Úristen, hisz meghalt! – suttogta a generális, a rémes látványt szemlélve. Vagy egy percig bámultak rá, néma csendben. – És már ki is hűlt – folytatta aztán Montague, megérintve a holt kezet.

– Itt szakadjon rám az ég, uram – szólalt meg kis szünet után összeborzadva a legény –, ha nem volt ott még valaki mellette az ágyon. Nézze csak, uram, amott!

S az ágy végében látható bemélyedésre mutatott, amelyet mintha nehéz test nyomása hagyott volna ott. Montague hallgatott.

– Menjünk innét, uram, az ég szerelmére – suttogott a szolga, a tábornokhoz húzódott, és belekapaszkodott a karjába, míg körüljártatta reszketeg pillantását a szobán. – Most már úgysem tehetünk semmit: menjünk innét, az égre kérem!

Ekkor odakintről lépések hallatszottak, s Montague gyorsan ráparancsolt a legényre, hogy senkit be ne engedjen, ő pedig nagy nehezen megoldotta a halott ujainak görcsös szorítását az ágyruhán, s amennyire lehetett, fekvő helyzetbe igazgatta a testet. Akkor gondosan összevonta körülötte az ágy kárpitját, s maga is a közeledők elé sietett.

Szükségtelen volna követnünk a történettel csak lazán kapcsolatos személyek életének további folyását ; legyen elég annyit megjegyezni, hogy a titokzatos események okára sohasem derült fény; s mivel azóta oly hosszú idő telt el, alig hihető, hogy a homály valaha is megvilágosodik. Míg a föld titkai rejtve maradnak, az eseményekről sem hullhat le a misztérium fátyla.

Barton kapitány előéletének mindössze egy olyan mozzanatáról tudunk, mely kapcsolatba hozható az élete utolsó szakaszát kísérő szenvedéssel, s melyet maga is úgy tekintett, mint múltja valamely égbekiáltó bűnének megtorlását; s ez a körülmény is csak évekkel a halála után került napvilágra. A felfedezés természete kínos volt hátramaradottainak, és méltatlan a kapitány emlékéhez.

Kitűnt, hogy Barton kapitány, mintegy nyolc évvel Dublinba való végleges hazatérése előtt Plymouth városában bűnös viszonyt folytatott a parancsnoksága alá tartozó hajó egyik matrózának leányával. Az apa különleges durvasággal bánt a vétkes leánnyal, ki, úgy beszélték, csakhamar bele is halt bánatába. Feltételezve Barton bűnrészességét leánya vétkében, ez az ember feltűnően orcátlanul viselkedett parancsnokával, amit ez természetesen el nem tűrhetett – annál is kevésbé, mert tudott amannak a boldogtalan leánnyal való durva bánásmódjáról –, s válaszul olyan válogatottan borzalmas és önkényes megtorlások sorozatával élt, amilyet csak a tengerészregula lehetővé tesz. Az ember végre megszökött, míg a hajó Nápoly kikötőjében vesztegelt, de úgy hírlett, a városi kórházban meghalt, méghozzá a legutóbbi büntetés során szerzett sérülései következtében.

Hogy e körülmények valóban befolyásolták-e Barton kapitány későbbi életét vagy sem, azt most már lehetetlenség megmondani. Igen valószínűnek tetszik azonban, hogy – legalábbis a kapitány gondolataiban – szorosan kapcsolódtak ahhoz. Bármi légyen azonban a rejtélyes üldöztetés eredete és oka, nem férhet hozzá kétség, hogy végrehajtójának mibenlétét s eszközeit sűrű homály fedi ítéletnapig.

 

A kiadó utóirata

 

A fentebb írt esetet szó szerint a derék öreg lelkipásztor elbeszélése nyomán közöljük; tőle származott át a történet doktor Hesseliushoz. Mondatainak helyenkénti merevsége, máskor meg bőbeszédűsége ellenére is helyesnek véltem fenntartani magamnak a jogot, hogy biztosíthassam az olvasót: amikor e rendkívüli beszámoló kézirat formájában nyomdába került, a szerkesztő az eredeti szövegnek egyetlen betűjét sem változtatta meg.

(Dr. Hesselius iratainak kiadója)

Borbás Mária fordítása