Asshur gyermekei

Eredeti cím: Children of Asshur, The

0 672

Szerző: Robert E. Howard–Ramsey Campbell • Év: 1979

I.

 

Solomon Kane éberen meredt bele a sötétbe, miközben felkapta a hevenyészett fekhelyként szolgáló állatbőrökön heverő fegyvereit. Nem a kunyhó tetejét borító leveles ágakon kopogó trópusi eső zaja ébresztette fel, nem is a mennydörgés bömbölése, hanem a távolból hallatszó emberi fájdalom sikolya, és a trópusi vihar tombolásán áthatoló acélcsengés. Valamiféle harc dúlt a bennszülött faluban, ahol menedéket keresett a vihar elől, bár sokkal inkább úgy hangzott, mint egy rajtaütés. Miközben Solomon a kardját kereste, azon tűnődött, vajon miféle őserdei törzs lehet, amely éjszaka és ráadásul ilyen szörnyű viharban rohan le egy falut. Pisztolyai a kardja mellett hevertek, ezekhez azonban nem nyúlt, mivel tudta, hogy nem venné hasznukat a szakadó esőben... azonnal eláznának a gyújtókanócok.

Felöltözve feküdt le, csak lehajló karimájú kalapját és köpenyét vette le, s most anélkül, hogy e két darabot felöltötte volna, a kunyhó kijáratához ugrott. Egy cikkcakkos villám fényénél, amely mintha kettészakította volna az égboltot, kaotikus látvány tárult a szeme elé: a kunyhók között vad harc folyt, villogtak az acélpengék. A vihar tomboló zaján keresztül is hallotta a fekete bőrű falusiak kétségbeesett sikolyait és a támadók, számára ismeretlen nyelven, harsanó kiáltásait. Amint kilépett a kunyhóból, azonnal megérezte valakinek a jelenlétét a közvetlen közelében; majd egy újabb villám hasított végig az égen, kísérteties kék fénybe vonva mindent. Solomon ebben a pillanatban előredöfött a kardjával, teljes erejét beleadva a mozdulatba. Látta, amint a súlyos kard meghajlik a kezében. Szeme előtt vakító szikrák robbantak, amelyek a villám fényénél is élesebbek voltak, majd az éjszakai dzsungelnél is sötétebb feketeség borította be.

Hajnalodott az esőtől csöpögő dzsungelben, amikor Solomon Kane megmozdult, és felült a kunyhó előtti sárban. Feje, amelyet alvadt vér borított, tompán lüktetett. Lerázta magáról a kábultságot, és felállt. Az eső régen elállt, az égbolt tiszta volt. A falura csend borult, és Kane látta, hogy ez most már a holtak faluja. Férfiak, nők és gyermekek holttestei hevertek szerteszét... az utcákon, a kunyhók belsejében és ajtajában; némely kunyhót szó szerint darabokra szabdaltak, rejtőzködő áldozatokat keresve, vagy csupán a rombolás kedvéért. Bárkik voltak is a támadók, gondolta Solomon, nem ejtettek sok foglyot. Nem vitték el a falusiak lándzsáit, baltáit, főzőedényeit és tollas fejdíszeit, ami alátámasztani látszott első feltevését, miszerint egy kultúrában és kézművességben magasabb szinten álló törzs ütött rajta a falun. Magukkal vitték azonban az összes elefántcsontot, amit találtak, valamint, amint azt Kane később felfedezte, hosszú, kétélű kardját, katonai tőrét, pisztolyait és lőporos erszényeit. Továbbá elvitték Kane hegyes végű, különös faragású, macskafejű botját, amelyet barátjától, N’Longától, a nyugati parti varázslótól kapott, kalapjával és köpenyével együtt.

Kane ott állt a kihalt falu közepén, a történteken merengett, és furcsa gondolatok cikáztak a fejében. A falu lakóival előző este folytatott beszélgetése, amikor a vihar elől náluk keresett menedéket, semmiféle támpontot nem adott a támadók kilétére nézve. A falusiak maguk sem tudtak sokat a vidékről, ahová csak nemrég érkeztek, miután szülőföldjükről elűzte őket egy erősebb rivális törzs. Egyszerű, jó természetű emberek voltak, akik szívesen fogadták maguk között, és megosztották vele mindenüket. Kane szívében forró gyűlölet tombolt ismeretlen kiirtóik iránt, de még ennél is erősebb volt benne az olthatatlan kíváncsiság: az intelligens ember örök átka.

Kane ugyanis az éjszaka sötétjében egy döbbenetes rejtéllyel találta magát szemközt. És a vihar — a villámlás éles fénye — néhány másodpercre megmutatta támadója arcát; bősz, fekete szakállas alak volt, de ami a legdöbbenetesebb az egészben, fehér bőrű. A józan ész szerint több száz mérföldes körzetben még arab rablók sem lehettek, nemhogy fehér emberek. Kane-nek nem volt ideje megnézni a férfi ruházatát, azonban az a benyomása támadt, hogy az alak bizarr öltözéket viselt. És a laposan lesújtó kard, amely megvillant a fényben, és amely eltalálta... szinte biztos, hogy nem durva, bennszülött fegyver volt.

Kane a falut körülölelő kezdetleges agyagfalra és a szétszabdalt bambuszkapukra pillantott.. amelyeket a támadók döntöttek le. A vihar láthatóan szűnőben volt, amikor a falun rajtaütők elvonultak, mivel a kidöntött kapu és a dzsungel között széles, letaposott nyomsáv látszott.

Kane felvett egy közelben heverő bennszülött baltát. Ha az ismeretlen támadók közül el is esett valaki a harcban, holttestét társai magukkal vitték. Kane néhány nagy levélből hevenyészett kalapot készített, hogy megvédelmezze fejét a perzselő naptól, majd áthaladt a kapun, és nekivágott a csöpögő dzsungelnek, követve az ismeretlen támadók nyomait.

Az óriási fák alatt a nyomok tisztábbak voltak, és Kane látta, hogy a legtöbben szandált viseltek — méghozzá nagyon különös szandált. Néhányan mezítláb voltak, ami arra utalt, hogy a támadók foglyokat is ejtettek. A csapat meglehetősen nagy előnyre tett szert, ugyanis Kane hiába követte őket megállás nélkül, ruganyos léptekkel, fáradhatatlanul róva a hosszú mérföldeket, világosban nem sikerült utolérnie a karavánt.

Menet közben evett a faluból magával hozott ételből, és pihenés nélkül folytatta útját. Hajtotta a harag és a vágy, hogy megoldja annak a villámfény megvilágította arcnak a rejtélyét; ráadásul a támadók elrabolták a fegyvereit, és ezen a sötét vidéken a fegyverek jelentették az életet. Ahogy a nap közeledett a horizont felé, a dzsungel lassan erdőségnek adta át a helyét, és alkonyatkor Kane fűvel benőtt, lágyan hullámzó síkságra érkezett, amelyen csak itt-ott nőttek fák. A távolban alacsony hegyvonulat látszott. A nyomok egyenesen kivezettek a síkságra, és Kane sejtette, hogy a fosztogatók célja a messzi hegyvonulat.

Hirtelen megtorpant; a puszta fölött oroszlánok vérfagyasztó bömbölése szállt, különböző pontról verődve vissza újra és újra. A nagytestű macskák vadászatra indultak, és valóságos öngyilkosság lett volna nekivágni a nyílt pusztaságnak egyetlen baltával felszerelkezve. Kane talált egy magas fát, felmászott rá, és amennyire tudott, kényelembe helyezkedett az ágak között. A messzi távolban, a hegyek lábánál egy fénypontot látott. Majd ahogy jobban szemügyre vette a vidéket, a hegyek felé tartó fénypontok hosszan kígyózó sorát vette észre, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni az ég alján ragyogó csillagoktól. Rájött, hogy a foglyaikkal menetelő rablók csapatát látja. Fáklyákkal világították meg az utat maguk előtt, és gyorsan távolodtak. A fáklyák kétségtelenül az oroszlánok távoltartására szolgáltak, és Kane úgy okoskodott, hogy úti céljuk igen közel lehet, ha megkockáztatják az éjszakai menetelést egy ilyen prédára vadászó, vérengző vadállatoktól hemzsegő vidéken keresztül.

A ragyogó fénypontok felfelé araszoltak a hegyoldalon, a férfi egy ideig még látta őket fel-feltűnni, majd végleg elnyelte őket a sötétség.

Kane a rejtélyen töprengve álomba merült, miközben az éjszakai szellő az ősi Afrika sötét titkait susogta a levelek között, és bojtos farkukkal csapkodva oroszlánok bömböltek a fa alatt, éhes szemekkel meredve a magasba.

Amikor a hajnal bíbor és arany színekbe öltöztette a vidéket, Solomon felébredt, leereszkedett a fáról, és folytatta útját. Megette a magával hozott étel utolsó morzsáit, arra számítva, hogy a hegyek között talál valamiféle ennivalót, és ivott egy patakból, amely viszonylag tisztának tűnt. Tudta, ha nem talál ételt, igen kellemetlen helyzetbe kerül, de volt ő már máskor is éhes... bizony, és nemcsak éhes, hanem szomjas és kimerült is. Teste ugyan karcsú volt, de válla széles, és kemény, mint az acél.

Tehát merészen nekivágott a szavannának, és bár éberen figyelte az oroszlánokat, nem lassított léptein. A nap lassan felért az égbolt csúcsára, majd ereszkedni kezdett nyugat felé. Ahogy közeledett a hegyvonulathoz, egyre tisztábban látta a részleteket. Kiderült, hogy amit ő a távolból hegyvonulatnak vélt nem más, mint egyetlen, a síkság fölé magasodó hegy, amelynek teteje lapos, fennsíkhoz hasonló. A szélein fákat és magas füvet látott nőni, az oldala azonban kopár volt és sziklás. Ennek ellenére a különös hegy sehol sem tűnt magasabbnak hetven vagy nyolcvan lábnál, és a férfi úgy számította, hogy különösebb nehézség nélkül meg tudja mászni.

Ahogy közeledett, látta, hogy a hegy szinte egyetlen tömör tömbből áll, bár a tetejét viszonylag vastag földréteg borítja. Több helyen is hatalmas sziklák szakadtak le az oldalából, és ennek köszönhetően egy erős ember könnyedén feljuthatott a természetes lépcsőfokok és kapaszkodók segítségével. Azonban észrevett valami mást is: egy széles utat, amely meredeken kanyarogva vezetett fölfelé a hegyoldalon.

Kane megközelítette az utat, és közben szemügyre vette figyelemreméltó kivitelezését — egész biztosan nem állatcsapás volt, de még csak nem is bennszülött ösvény. Az utat a sziklába vágták, és simára csiszolt kőlapokkal borították.

Kane óvatos volt, mint egy farkas, és ezért inkább elkerülte az utat; kissé távolabb talált egy kevésbé meredek emelkedőt a hegyoldalban, és azon folytatta útját. A lábát szinte sehol nem tudta biztonságosan megvetni, és az ingatag sziklatömbök mindvégig legördüléssel fenyegették, ennek ellenére sikerült épségben felérnie a hegy tetejére.

Kane egy leomlott sziklatömbökkel teleszórt oldal tetején állt, amely meredeken ereszkedett lefelé, hogy aztán egy hatalmas, lapos fennsíkban folytatódjon, amelyet dús, zöld fű borított. A fennsík közepén... pislogott néhányat és megrázta a fejét, mert egy pillanatig azt hitte, valamiféle délibábot lát, vagy képzelődik. De nem! Még mindig ott volt: a füves síkság közepén egy vastag, erős fallal körülvett város állt. Látta a lőréses oromzatot, a tornyokat, és látta a rajtuk mozgó, apró alakokat. A városon túl egy kis tó csillogott, partján kertek és szántóföldek terpeszkedtek, valamint legelők tele állatokkal.

A puritán egy pillanatra megdermedt a látványtól, de a kövön megcsendülő vassarkantyú hangja hamar magához térítette. Amikor megpördült, egy emberrel találta magát szemközt, aki valamelyik sziklatömb mögül lépett ki. Nagydarab, erős férfi volt, csaknem olyan magas, mint Kane. Csupasz karján duzzadtak az izmok, lábai olyanok voltak, mint két vasoszlop. Arca pontos mása volt annak, amit Kane a villám fényében látott... fekete szakállas és vad; egy fehér ember arca. Szeméből sütött a dölyfös gőg, orra görbe volt, mint egy ragadozó madár csőre. Testét nyakától a térdéig vaspikkelyes páncéling borította, és a fején páncélsisakot viselt. Bal karját keményfából és bőrből készült pajzs védte, öve mellé egy tőr volt dugva, és kezében súlyos vasbuzogányt szorongatott.

Kane mindezt egy szempillantás alatt felmérte, miközben a harcos ordított egyet, és rávetette magát. Az angol tudta, itt szó sem lehet tárgyalásról; életre-halálra szóló viadalnak néz elébe. Ahogyan egy tigris vetődik, úgy lendült a harcos elé, izmos testének teljes erejével meglendítve a baltát. A harcos pajzsával kivédte a csapást. A balta éle félrecsúszott, nyele kettéhasadt Kane kezében, ugyanakkora kerek pajzs is szilánkokra hasadt.

Kane testét továbbvitte a lendület. A következő pillanatban nekicsapódott ellenfelének, aki elhajította használhatatlan pajzsát, egyensúlyát vesztve hátratántorodott, majd megragadta az angolt, és vadul dulakodni kezdtek. Feszülő izmokkal, hangosan fújtatva birkóztak, és Kane úgy morgott, mint egy farkas, megérezve ellenfele szörnyű erejét. A páncél akadályozta az angolt, a harcos pedig felemelte buzogányát, hogy lesújtson vele Kane fejére.

Kane megpróbálta kitámasztani a harcos karját, ujjai azonban elvétették a fogást, és a buzogány nekicsapódott a koponyájának. Kane agyát tűzforró köd borította el, és bár a harcos ezt kihasználva újra lesújtott, Kane ösztönösen elrántotta a fejét, így a buzogány a vállát érte. Bőre felhasadt, és a sebből ömleni kezdett a vér.

Kane a fájdalomtól felbőszülve vadul rávetette magát a harcosra, és vakon tapogatózó ujjai ráfonódtak ellenfele derekán viselt tőrére. Kirántotta, és vadul döfködni kezdett vele.

A két férfi szorosan egymásba kapaszkodva tántorgott, az egyik gyilkos dühvel újra és újra lesújtott a tőrrel, a másik minden erejével megpróbálta kiszabadítani a karját, hogy végre egyetlen halálos csapással elintézhesse ellenfelét. A harcos ügyetlen buzogánycsapásai ugyan lecsúsztak Kane fejéről és válláról, de erősen vérző sebeket ejtettek. Az angol elsötétülő agyába a fájdalom tüzes lándzsái fúródtak, és hiába igyekezett ellenfelébe mártani a tőrt, a páncél megvédte a harcost.

Kane vakon, kábultan és az ösztöneire hagyatkozva küzdött, ahogyan egy sebesült farkas, és amikor látta, hogy így nem megy semmire, végső elkeseredésében belemélyesztette fogait a harcos vastag nyakába. A felszakadó hús és a sugárban spriccelő vér iszonyatos üvöltést csalt ellenfele torkából. A lesújtani készülő buzogány lehullott, a harcos megtántorodott, és hanyatt esett. Kane is vele zuhant, és összekapaszkodva gurulni kezdtek a lejtőn. Leérkezve Kane-nek sikerült felülre kerülnie. A magasba emelt tőrön megcsillant a napfény, majd a következő pillanatban markolatig belefúródott a harcos feltépett torkába. Kane a lendület hatására előredőlt, és ott maradt fekve halott ellenfelén.

A két mozdulatlan test körül egyre nőtt a vértócsa. Az égen apró, fekete pöttyök jelentek meg, amelyek lassan körözve egyre lejjebb ereszkedtek.

Az út felől egy csapat közeledett, amelynek tagjai mind öltözéküket, mind külsőjüket tekintve hasonlítottak arra, aki holtan hevert Kane eszméletlen teste alatt. A küzdelem zaja csalta ide őket. Körülfogták a két mozdulatlan testet, és éles torokhangon tárgyalták a történteket. Kissé távolabb rabszolgák ácsorogtak teljes némaságban.

Amikor lehúzták az egyik testet a másikról, látták, hogy az egyik halott, a másik talán haldoklik. Némi megbeszélés után lándzsáikból és kardkötőikből hordágyakat készítettek, s megparancsolták rabszolgáiknak, tegyék fel azokra a testeket. A csapat megindult a síkság közepén álló titokzatos város felé.

 

II.


Solomon Kane visszanyerte az eszméletét. Finoman megmunkált bőrökből készült fekhelyen hevert egy nagy helyiségben, amelynek mind fala, mind mennyezete kőből épült. A szobának egyetlen ablaka volt, előtte vastag vasrácsokkal, és egyetlen ajtaja. Kívül egy jól megtermett harcos állt, aki nagyon hasonlított arra, akit harc közben megölt.

Kane a következő pillanatban valami mást is felfedezett: csuklóján, nyakán és bokáján aranyláncok voltak. A láncok bonyolult formában kapcsolódtak egymáshoz, és egy ezüst lakattal a falban lévő karikához.

Kane látta, hogy sebeit bekötözték, és miközben helyzetén töprengett, egy rabszolga lépett be az ajtón étellel és valami különös, lila borral. Az angol nem is tett kísérletet a beszélgetésre, inkább megette az ételt, és megitta az italt. A borban altató volt, és hamarosan mély álomba merült. Több órával később, amikor felébredt, látta, hogy kötéseit kicserélték. Az ajtó előtt már egy másik őr állt, bár kétségtelenül ugyanahhoz a fajtához tartozott, mint az előző… izmos, fekete szakállas és páncélt viselt.

Ez alkalommal amikor felébredt, erősnek és kipihentnek érezte magát. Kane eldöntötte, hogy amikor legközelebb visszatér a rabszolga, megpróbál megtudni valamit a különös helyről, ahová került. Bőrszandál csosszanása a kőpadlón valakinek a közeledtét jelezte, és Kane alig ült fel fekhelyén, amikor egy kis csoport lépett a szobába.

A háttérben ott állt a rabszolga, aki korábban az ételt hozta. A kis csoport tagjai simára borotvált arcú és fejű férfiak voltak, akik egyforma köntöst viseltek. Valamivel távolabb tőlük egy alak állt, akinek lénye az egész csoportot uralta. Magas volt és selyem öltözéke fölött aranypikkelyes páncélinget viselt. Kékesfekete haja és szakálla furcsán göndörödött; arca kegyetlen volt, s ragadozószerű. A szeméből sütő gőg, amely oly jellemző volt ennek az ismeretlen fajnak a tagjaira, ennél a férfinál még szembetűnőbb volt. Fején különös mintákkal díszített aranypántot viselt, kezében aranypálcát fogott. A többiek irányába tanúsított viselkedésére a mély alázat volt jellemző, ezért Kane sejtette, hogy vagy a város királyát, vagy a főpapját látja.

A szakállas férfi mellett egy alacsonyabb, kövér ember álldogált, akinek arca és feje szintén simára volt borotválva, s a háttérben ácsorgó csoport tagjaihoz hasonló öltözéket viselt, de jóval finomabb kivitelben. Kezében egy hatágú, drágakövekkel berakott nyelű korbácsot fogott. A szíjak háromszög alakú fémtüskékben végződtek, amitől a korbács egy különösen kegyetlen kínzószerszám benyomását keltette. Az alacsony alaknak apró, ravasz szeme volt, és viselkedését a jogart tartó férfi irányába tanúsított hízelkedő alázat és az alacsonyabb rangúak iránti türelmetlen zsarnokság keveréke jellemezte.

Kane viszonozta pillantásukat, és közben próbálta megfejteni magában, miért érzi őket ismerősnek. Volt valami ezeknek az embereknek az arcvonásaiban, ami halványan az arabokra emlékeztette, ugyanakkor egyáltalán nem hasonlítottak egyetlen arabra sem, akivel valaha találkozott. A kis csoport tagjai egymás között beszélgettek, és néha mintha a nyelvük is ismerős lett volna. Azonban Kane akárhogy erőltette az agyát, képtelen volt megmagyarázni magának különös érzését,

Végül a magas, jogart tartó férfi megfordult, és méltóságteljesen kivonult a szobából, nyomában kísérőivel. Kane egyedül maradt. Egy idő után a kövér ember visszatért fél tucat katonával és akolitussal, akik között ott volt a fiatal rabszolga, aki Kane ételét hozta, valamint egy magas, komor óriás, aki csupán egy ágyékkötőt viselt, és a derekán egy nagy kulcsot. A katonák, miközben ez az ember leakasztotta a láncokat a falban lévő karikáról, lándzsájukat Kane-re szegezték, majd megfogták a láncokat, és mutatták Kane-nek, hogy kövesse őket. A kis csapat a szobából kilépve egy óriási csarnokot körülölelő karzatok egyikére jutott. Emeletről emeltre haladtak egyre feljebb a karzatokon, míg végül beléptek egy helyiségbe, amely szinte pontos mása volt annak, ahol Kane magához tért. Láncait ráakasztották az ablak közelében, a falban lévő vaskarikára. Felállhatott, lefeküdhetett, vagy üldögélhetett a bőrökkel letakart ágyon, azonban hat lépésnél messzebbre egyik irányban sem távolodhatott el a karikától. Karnyújtásnyira tőle bort és ételt helyeztek el.
Kane magára maradt, és észrevette, hogy az ajtót nem reteszelték el, és nem maradt őr, aki vigyázna rá. Úgy gondolta, fogvatartói minden bizonnyal elegendőnek tartják a láncait, és miután sikertelenül próbált megszabadulni tőlük, rájött, hogy nem is tévedtek ezzel kapcsolatban. Amint azonban hamarosan felfedezte, még egy oka volt látszólagos nemtörődömségüknek.

Az angol kinézett az ablakon, ami nagyobb volt, mint az előző szobáé, és a rácsok sem voltak olyan vastagok. Olyan magasan volt, hogy szinte az egész várost látta cellájából. Keskeny sikátorok és széles, oszlopokkal és kőből faragott oroszlánokkal szegélyezett utak futottak a lapos tetejű házak között. A legtöbb ház kőből épült, a többi pedig napon szárított agyagtéglából. Volt valami robosztusság ebben az építészetben, amit Kane visszataszítónak talált... komor volt és súlyos, ami építői mogorvaságát és embertelen jellemét tükrözte.

A várost vastag, magas fal vette körül, amelyből szabályos közönként tornyok emelkedtek ki. Felfegyverzett őröket látott sétálni a falon, és eltűnődött ennek a népnek a különös, harcos természetén. A város utcáinak és piactereinek színes forgataga állandóan változó látvánnyal szolgált.

Ami az épületet illette, amelyben börtöne volt, Kane nagyon keveset tudott kivenni a jellegéből. Ugyanakkor, amikor lefelé nézett, egy sor lépcsőzetes emeletet látott, és ebből némi kellemetlen érzéssel arra következtetett, hogy az épület leginkább Bábel tornyához hasonlítható.

Kane ismét börtönének belsejére fordította a figyelmét. A falakat finoman megmunkált, színesre festett domborművek díszítették, és művészi jellegükben vetekedtek a legszebb munkákkal, amelyeket valaha Ázsiában vagy Európában látott. A legtöbb kép vadász- és csatajeleneteket ábrázolt — izmos, páncélt viselő, fekete szakállas férfiak, akiknek szakálla gyakran göndör volt, s akik oroszlánokat öltek vagy más harcosokat kergettek. Ezek az üldözöttek néhol meztelen, fekete bőrű emberek voltak, máskor olyanok, akik nagyon hasonlítottak üldözőikre.

Az emberi alakok távolról sem voltak olyan finom kidolgozásúak, mint az állatok; stilizáltságuk miatt merevnek és élettelennek tűntek. Az oroszlánokat ezzel szemben élénk realizmussal ábrázolták. Egyes képeken a szakállas harcosok orrlyukaikból tüzet fúvó csatamének vontatta harci szekereken vágtattak… és Kane-ben ezek láttán ismét feltámadt az a különös érzés, mintha már látta volna ezeket a jeleneteket — vagy hasonlóakat — valahol. A szekerek és a lovak élethűség terén szintén elmaradtak az oroszlánoktól, de ennek már nem a stilizálás volt az oka, hanem a művész tudatlansága, állapította meg Kane olyan hibákat észlelve, amelyek, figyelembe véve a rendkívül ügyes ábrázolást, igen meglepőek voltak.

 

Az idő gyorsan telt, miközben Kane a falakat díszítő képeket nézegette, és hamarosan megjelent a rabszolga ételt és italt hozva.

Amikor letette az ennivalót, Kane az egyik bennszülött törzs nyelvén, amelyhez, a törzsi sebhelyek alapján úgy gondolta, a rabszolga tartozhat, megszólította. A közönyös arc kissé felderült, és bár a férfi nem teljesen ugyanazon a nyelven válaszolt, Kane megértette.

— Milyen város ez?

— Ninn, bwana.

— Kik ezek az emberek?

A rabszolga bizonytalanul megrázta a fejét.

— Ők lenni nagyon régi nép, bwana. Hosszú ideje lakni itt.

— Az a királyuk volt, aki nálam járt az embereivel?

— Igen, bwana. Neki neve lenni Asshur-ras-arab király.

— És az a korbácsos ember?

— Yamen, a pap, perzsa bwana.

— Miért nevezel így? — kérdezte Kane értetlenül.

— A gazdáim is így neveznek, bwana... — A rabszolga hirtelen elsápadt, és összehúzta magát, amint az ajtóban egy magas alak árnyéka jelent meg. A cellába a borotvált fejű, félmeztelen óriás lépett be, mire a rabszolga rémülettől nyüszítve térdre roskadt. A vastag ujjak villámgyorsan a nyakára fonódtak, és Kane látta, hogy a szerencsétlen rabszolga szeme kiguvad és a nyelve kibuggyan a szájából. Vonaglott és vergődött, de mindhiába; karjai egyre erőtlenebbül csapkodtak, majd hirtelen elernyedt. A borotvált fejű harcos elengedte, mire a test a padlóra zuhant. A harcos összeütötte a tenyerét, és az ajtón két rabszolga lépett be. Arcuk hamuszürkére sápadt, amikor meglátták társuk hulláját, de egy intésre megragadták a lábát, és kihúzták a cellából.

A harcos megfordult, és opálos szemének kérlelhetetlen pillantása, amelyből mintha fenyegetés sütött volna, találkozott Kane-ével. Az angol halántékában vadul dobolt a gyűlölet, és a gyilkos volt, aki előbb elfordult a Kane tekintetéből áradó jeges haragtól. A harcos nesztelen léptekkel távozott, magára hagyva Kane-t.

A következő alkalommal egy karcsú, fiatal, értelmes arcú rabszolga hozta az ennivalót. Kane kísérletet sem tett a beszélgetésre; fogvatartói valamilyen okból nyilvánvalóan nem akarták, hogy bármit megtudjon róluk.

Kane-nek fogalma sem volt, hány napot töltött a toronyszobában. Minden nap ugyanolyan volt, mint az előző, és hamarosan teljesen elveszítette az időérzékét. Néha meglátogatta Yamen, a pap, és olyan elégedett önteltséggel nézett végig rajta, amitől Kane-nek vörös köd lepte el az agyát; időnként hangtalanul megjelent a gyilkos óriás, hogy aztán ugyanolyan hangtalanul eltűnjön.

Kane minden alkalommal megbűvölve meredt a néma óriás övén lógó kulcsra. Csak egyszer érné el a fickót... az óriás azonban gondosan távol tartotta magát Kane-től, kivéve ha a foglyot harcosok vették körül, rászegezett lándzsákkal.

Aztán egy éjszaka megjelent a szobában Yamen, a pap a néma óriással, akit Shenmek hívtak. Legalább ötven katona és akolitus kísérte őket. Shem kinyitotta a lakatot, amely Kane láncait a vaskarikához rögzítette, majd két oszlop katona és pap által közrefogva elindultak a hosszan kanyargó, lefelé vezető folyosókon. A fényt a falmélyedésekben és a papok kezében lobogó fáklyák szolgáltatták.

A fáklyák fényében Kane ismét szemügyre vette a falakat díszítő domborműveket. A legtöbb emberalak élet-nagyságú volt, és soknak a felületét erősen elkoptatta az idő. Kane észrevette, hogy a legtöbb faragás lovak vontatta, harcosok hajtotta harci szekereket ábrázol, és rájött, hogy a lovak és szekerek későbbi, tökéletlen alakjait ezekről a régi faragásokról másolták. Amennyire az ablakból látta, már nem voltak sem lovak, sem harci szekerek a városban. Különböző faji jellegzetességek nyilvánvalóak voltak az emberalakokon... a domináns faj kampós orra és fekete, göndör szakálla azonnal szembetűnt. Ellenfeleik gyakran fekete bőrűek voltak, máskor hozzájuk hasonló harcosok, és esetenként magas, karcsú férfiak, egyértelműen arab arcvonásokkal.

Kane döbbenten vette észre, hogy a régebbi jelenetek némelyikében olyan emberek szerepeltek, akiknek öltözéke és külseje egyáltalán nem hasonlított a ninnitákéra. Ezeket az idegeneket a művészek mindig csatajelenetekben ábrázolták, és amit Kane figyelemreméltónak talált, nem mindig visszavonulás közben. Úgy tűnt, gyakran győztek a csatákban, és az angol sehol nem látott ehhez a fajhoz tartozó rabszolgát. A legjobban azonban az alakok ismerős volta érdekelte... olyan volt ez, mint amikor a vándor egy idegen országban régi baráttal találkozik. Furcsa öltözéküktől és vastag, izmos karjuktól eltekintve akár angolok is lehettek volna európai arcvonásaikkal és szőke hajukkal.

Kane tudta, hogy valamikor réges-régen Ninn lakóinak ősei háborúztak az ő őseinek rokonaival. De vajon melyik korban és melyik országban? A falakon ábrázolt jelenetek nyilvánvalóan nem azon a vidéken játszódtak, amely most a ninniták otthonául szolgált, itt ugyanis nem voltak termékeny síkságok, fűvel borított dombok és szélesen hömpölygő folyók. Nagy városokat is látott a falakon, akkorákat, mint Ninn, de valahogy mégis különböztek Ninntől.

És Kane-nek hirtelen eszébe jutott, hol látott hasonló domborműveket, amelyeken fekete, göndör szakállú királyok gyilkolták az oroszlánokat harci szekérről. Omladozó falmaradványokon látta ezeket, amelyek egy rág elfeledett város helyét jelölték Mezopotámiában. A környékbeliek elmondása szerint ezek Ninive, az Isten által elátkozott város romjai voltak.

Az angol és kísérői elérték az óriási templom alsó szintjét, s vastag oszlopok között haladtak tovább, amelyeket a falakhoz hasonlóan faragások díszítettek. Idővel egy óriási kör alakú részhez értek a fal és a tartóoszlopok között. Kane egy hatalmas bálványt látott, amely masszív falból volt kifaragva... a bálvány kőarcáról ugyanúgy hiányzott minden emberi gyengeség és kedvesség, mint egy kőkorszaki szörnyetegéről.

A bálvánnyal szemben, az oszlopok árnyékában egy kőtrónon ült a király, Asshur-ras-arab. A fáklyák fénye oly különös módon világította meg éles vonású arcát, hogy Kane először azt hitte, egy újabb bálványt lát.

Az istenség előtt, szemben a király trónjával egy másik, kisebb trón állt, ez előtt pedig egy aranyból készült háromlábú parázstartó, amelyben szén égett, lassan füstölve.

Kane-re csillogó, zöld selyemköntöst terítettek, amely eltakarta rongyos, foltokkal tarkított ruháját és aranyból készült rabláncait. Öltöztetői intettek, hogy üljön le a kisebbik trónra, és Kane egyetlen hang nélkül engedelmeskedett. Ezt követően bokáját és csuklóját a trónhoz láncolták, majd úgy rendezték el a zöld selyemköntös redőit, hogy elrejtsék a láncokat.

Az alacsonyabb rangú papok és katonák távoztak; Kane, Yamen, a pap és a király egyedül maradtak. A hatalmas, fatörzshöz hasonló oszlopok árnyékában Kane időnként fém villanását látta, amely úgy imbolygott, mint sötétben a szentjánosbogár. Ez tehát azt jelentette, hogy a harcosok nem mentek messze, ott őrködnek a félhomályban. Az a benyomása támadt, hogy ez az egész jelenet egy előre megtervezett szertartás része. A sarlatánság sugallatát érezte az egész eljárásban.

Asshur-ras-arab most felemelte arany jogarát, és egyszer ráütött a trónja mellett lógó gongra. A félhomályos templomon tiszta, zengő hang futott végig, és még egy ideig halkan visszhangzott. Az oszlopok közötti úton egy csapat férfi közeledett, akikről Kane sejtette, a különös város nemesei lehetnek. Mindnyájan magasak voltak, szakállasak és gőgösek; ruházatuk csillogó selyem és ragyogó arany volt. Közöttük lépkedett egy fiatalember, végtagjain aranyból készült rabláncokkal, akinek arcán félelem és dac keveréke tükröződött.

A nemesek olyan mélyen meghajoltak a király előtt, hogy homlokuk a földet verte. A király mondott valamit, mire felegyenesedtek, és a bálvány előtt ülő angol felé fordultak. Yamen, kopasz fején és gonosz szemében megcsillanó fáklyafényében Úgy nézett ki, mint egy potrohos démon, különös kántálásba kezdett, és egy maréknyi port vetett a parázstartóba. Zöld füst emelkedett a magasba, félig eltakarva Kane arcát. Az angol fulladozott; a kellemetlen füst a torkát kaparta, szédült és álmosnak érezte magát. A világ forogni kezdett a szeme előtt, mintha részeg lenne, és vadul megrántotta láncait. Csak félig volt tudatában szavainak, miközben szokatlan angol szitkok törtek fel ajkáról.

Sűrű homályon keresztül hallotta, hogy Yamen a szitkai hallatán éles hangon felrikolt. Majd a por elégett, a füst eloszlott, és Kane szédülve, émelyegve ült a trónon.

Yamen a királyhoz fordult, mélyen meghajolt, majd amikor felegyenesedett, kinyújtotta karját, és zengő hangon beszélni kezdett. A király ünnepélyesen elismételte a szavait, és Kane látta, hogy a nemesi származású rab arca hamuszürkévé sápad. A következő pillanatban fogva tartói megragadták a karját, és a kis csoport lassan elvonult; lépteik zaja még hosszan visszhangzott a félhomályos csarnokban.

A katonák néma kísértetekként előtűntek a sötétből, és eloldották Kane láncait. Közrefogták, és a hosszú, kanyargó folyosókon visszakísérték a cellájába, ahol Shem ismét a falhoz láncolta. Kane tenyerébe támasztott állal hosszan töprengett a bizarr jeleneten, amelynek részese és szemtanúja volt. Idővel ráébredt, hogy kintről szokatlan zajokat hall.

Az angol felállt, és kinézett az ablakon. A piactéren nagy tüzek lobogtak, és emberalakok mozogtak körülöttük. Úgy tűnt, mindenki a tér közepén álló alak körül gyülekezik, de olyan szorosan bekerítették, hogy Kane szinte semmit nem látott belőle. A csoportot katonák vették körül; a tűz fénye megcsillant páncéljukon. A háttérben kiabáló, rikoltozó csőcselék tolongott.

Hirtelen szörnyű fájdalomüvöltés hasított bele az éjszakába, és a kiabálás egy pillanatra elhalt, hogy aztán még nagyobb erővel törjön ki. A kiáltások nagy része mintha tiltakozás lett volna, de ördögi kacaj, ujjongás és gúnyolódás is keveredett bele. A kísérteties, hátborzongató üvöltés még többször megismétlődött.

Hirtelen a folyosó felől meztelen talpak csattogása hallatszott, és a fiatal, Sula nevű rabszolga rontott be Kane cellájába. Izgatottan lihegve odafutott az ablakhoz, és kidugta a fejét. A téren lobogó fáklyák fénye megvilágította eltorzult arcát.

— Az emberek a lándzsásokkal küzdenek — lihegte, izgalmában megfeledkezve a parancsról, hogy tilos beszélnie a titokzatos fogollyal. — Az emberek szerették a fiatal Bel-lardath herceget... ó, bwana, ő egyáltalán nem volt gonosz! Miért parancsoltad azt a királynak, hogy elevenen nyúzassa meg?

— Én? — kiáltott fel Kane döbbenten. — Én semmi ilyesmit nem mondtam! Nem is ismerem ezt a herceget! Soha nem láttam korábban.

Sula megfordult, és belenézett Kane szemébe.

— Most már tudom, amit titokban eddig is sejtettem, bwana — szólt azon a, bantu nyelven, amit Kane is megértett. — Te nem vagy isten, és az istenek szószólója sem, hanem egy olyan ember vagy, amilyet már láttam, mielőtt Ninn város harcosai foglyul ejtettek volna. Egyszer régen, amikor még gyermek voltam, hozzád hasonló formájú emberek jöttek bennszülött szolgálóikkal, s tüzet és mennydörgést okádó botokkal legyilkolták harcosainkat.

— Valóban ember vagyok — mondta Kane értetlenül. De mi.. nem értem. Mit csinálnak ott lent a piactéren?

— Élve megnyúzzák Bel-lardath herceget — felelte Sula. — Az a szóbeszéd járta, hogy a király és Yamen gyűlölik a herceget, aki Abdulai véréből származik. Azonban a hercegnek sok híve volt, különösen az arbiik között, és még a király sem merte halálra ítélni. Amikor azonban téged behoztak a templomba titokban, hogy a városban senki ne tudjon róla, Yamen azt mondta, hogy te az istenek szószólója vagy. Kijelentette, hogy Baal megjelent előtte, és elárulta neki, hogy Bel-lardath herceg kihívta maga ellen az istenek haragját. Ezért a herceget az istenek mindentudó bölcse elé vitték...

Kane döbbenten motyogott az orra alatt. Még elgondolni is borzalmas, hogy válogatott angol szitkai egy embert szörnyű halálra ítéltek. Hát persze... a furfangos Yamen a saját kedve szerint fordította le az ő szitkozódását, és a herceg, akit Kane azelőtt soha nem látott, most ott vonaglik hóhérai nyúzókése alatt, miközben a tömeg egyik fele háborog, a másik fele ujjong.

— Sula — szólalt meg Kane —‚ hogyan nevezik ezek az emberek magukat?

— Asszírok, bwana — felelte a rabszolga a válla fölött, borzalommal meredve a piactér közepén játszódó iszonyatos jelenetre.

 

III.

 

Az elkövetkező napokban Sula többször is alkalmat talált, hogy beszéljen Kane-nel. Ninn lakóinak eredetéről nem sokat tudott mondani az angolnak, csak annyit, hogy réges-rég érkeztek kelet felől, és felépítették erős városukat ezen a fennsíkon. Csupán törzsének homályos legendáiban szerepelt ez a különös nép. Sula törzse, akik sulasoknak nevezték magukat, a messzi, déli síkságokon élt, és évszázadok óta háborúzott a város lakóival. Erős, harcos nép lévén időről időre megtámadták a ninnitákat, és a ninniták néha viszonozták a rajtaütést, bár nem szívesen hagyták el fennsíkjukat hosszabb időre. Sula is egy ilyen rajtaütés alkalmával esett fogságba. A törzsek idővel kezdték elkerülni a komor fennsíkot, így a ninniták kénytelenek voltak egyre hosszabb portyákra indulni, ha rabszolgákat akartak szerezni, és nemzedékről nemzedékre egyre messzebb hatoltak be a vadonba.

A rabszolgáknak nagyon nehéz az élete Ninnben, mondta Sula, és Kane elhitte — látva a korbácsnyomokat és sebhelyeket a fiatalember testén. Az évszázadok láthatóan semmit sem enyhítettek az ősi keleten közutálatnak örvendő asszírok keménységén és vérszomján.

Kane sokat tűnődött az ősi népnek ezen az ismeretlen vidéken való megjelenésén, Sula azonban semmi további tájékoztatással nem tudott szolgálni. Keletről jöttek, réges-rég Sula csak ennyit tudott. Az angol most már értette, miért tűnt oly ismerősnek a város lakóinak külseje és nyelve. Arcvonásaik eredeti sémita jelleget viseltek magukon, amely Mezopotámia mai lakói esetében már részben módosult, és nagyon sok szavuk nyilvánvaló hasonlóságot mutatott bizonyos héber szavakkal és kifejezésekkel.

Kane megtudta Sulától, hogy a város lakói nem mind egy vérből származnak. Nem keveredtek a rabszolgáikkal, vagy ha mégis, az ilyen házasságból származó gyermeket, alighogy megszületett, megölték. A legtöbben asszír vérből származtak, de volt egy másik ág is, az „arbii”, amelynek nem csak a köznép, de a nemesek között is voltak képviselői. Olyanok voltak, mint az asszírok, mégis különböztek tőlük.

Egy másik csoport a „kaldii” volt— mágusok és jövendőmondók, akiket az igazi asszírok nem tartottak nagy becsben. Shem és az ő fajtájához tartozók, mondta Sula, az elamiták. Nem voltak túl sokan, és a papok alkalmazták őket hóhérként és különös, természetellenes tettek végrehajtóiként. Sula sokat szenvedett Shem keze alatt, ahogyan a templom többi rabszolgája is.

Ugyanez a Shem volt az, akit Kane éhes tekintettel méregetett, mert a kopasz óriás övén ott lógott az aranykulcs, amely a szabadságot jelentette. Azonban mintha olvasna az angol hideg szemében, Shem nagyon óvatos volt Kane-nel szemben. Soha nem ment olyan közel hozzá, hogy a fogoly hosszú, acélos karja elérhesse, hacsak nem állták körül lándzsás katonák,

Nem telt el nap, hogy Kane ne hallotta volna a korbács suhogását, a rabszolgák fájdalmas üvöltését a billog vagy a nyúzókés alatt. Ninn maga a pokol, gondolta Kane, amelyet a démoni Asshur-ras-arab és ravasz segéde, Yamen, a pap uralnak. A király egyben főpap is volt, ahogyan királyi ősei a történelem előtti Ninivében. És Kane már tudta, azért nevezik őt perzsának, mert Úgy találják, hasonlít azoknak az ősi árja törzseknek a tagjaira, akik a hegyek közül lezúdulva lesöpörték az asszír birodalmat a föld színéről. Kétségtelenül azok elől a szőke hajú hódítók elől menekülve érkeztek Ninn lakói Afrikába.

Teltek a napok, és Kane Ninn városának foglyaként tengődött, de többé nem vitték a templomba, mint az istenek mindentudó bölcsét.

Egyik nap zavar támadt a városban. Kane hallotta a falakon felharsanó kürtök és üstdobok hangját. Az utcákon acél csörgött, és menetelő lábak dobogása szállt a magasba. Amikor kinézett az ablakon, a távolban egy csapat fekete bőrű, meztelen harcost látott közeledni a városhoz laza alakzatban. Lándzsáik csillogtak a napfényben, strucctollból készült fejdíszeik lobogtak a szélben, és rikoltásaikat még ilyen messziről is lehetett hallani.

Sula rontott be a cellába csillogó szemmel.

— Az én népem! — kiáltotta. — Harcba szállnak Ninn városával! Az én népem harcos nép! Bogaga a törzsfőnök,.. Katoyo a király. A sulasok törzsfőnökei erejükkel szerzik a rangot, ugyanis bárki, aki elég erős, hogy puszta kézzel megölje az előzőt, a helyébe lép, és ő lesz az új törzsfőnök. Bogaga is így szerezte a címét, de még nagyon sok napnak kell eltelnie, mielőtt bárki megölhetné, mert ő minden idők leghatalmasabb törzsfőnöke!

Kane ablakából jobb kilátás nyílt a falon kívül elterülő fennsíkra, mint bármelyik másik helyről, mivel cellája Baal templomának legfelső szintjén húzódott. Hamarosan megérkezett Yamen komor őreivel, Shem és még egy elamita. Megálltak a cella közepén, ahol Kane nem érhette el őket, és néztek kifelé az ablakon.

A város hatalmas kapui kitárultak; az asszír harcosok ellenségeik elé mentek. Kane ezerötszázra becsülte a fegyveres harcosok számát, ami azt jelentette, hogy körülbelül háromszázan maradtak a városban, a király és a nemesek testőrei, valamint az őrség tagjai.

A sereget négy osztagra osztották. A hatszáz emberből álló középső osztag haladt elől, míg a szárnyakat kétszer háromszáz harcos alkotta. A maradék háromszáz zárt rendben vonult a középső osztag mögött és a szárnyak között.

A harcosok lándzsákkal, kardokkal, buzogányokkal s súlyos, rövid íjakkal voltak felfegyverezve. Hátukon nyílvesszővel teli tegezt vittek.

A ninniták tökéletes rendben vonultak ki a síkságra, és várták a támadást, amely nem is késett soká. Kane a támadók számát legalább háromezerre becsülte. Megcsodálta arányos testfelépítésüket, és még ilyen távolságból is érzékelte bátorságukat. Támadásukban azonban nem volt semmiféle rendszer vagy taktika. Egyetlen rendezetlen, összevissza hordaként nyomultak előre, és a következő pillanatban valóságos nyílzápor zúdult rájuk, úgy ütve át bivalybőrből készült pajzsaikat, mint a papírt.

Az asszírok hátralódították pajzsaikat, s módszeresen feszítették meg és engedték el az íjhúrt. Igaz, ez nem is hasonlított Crecy és Agincourt íjászainak szabályos időközönként lezúduló nyílzáporára, azonban kitartóak voltak és megállás nélkül lőttek. A sulasok halált megvető bátorsággal rohantak tovább, egyenesen bele a szörnyű veszedelembe. Egész sorok hullottak el Kane szeme láttára, és a síkságot hamarosan hullák szőnyege terítette be. A támadók azonban csak nyomultak előre, miközben harcosaik hullottak, mint a legyek. Kane tisztelettel figyelte a sémita katonák fegyelmét, akik olyan higgadtan végezték a szükséges mozdulatokat, mintha a gyakorlótéren lennének. A szárnyak előrébb mozdultak, végük összekapcsolódott a középső osztag két végével, és ezáltal áthatolhatatlan falat alkottak. A szárnyak által közrefogott osztag, amely ez idáig nem vett részt a csatában, a helyén maradt.

A támadók serege megtört, a fekete harcosok támolyogva menekültek a halálos nyílvesszők elől, amelyekkel szemben az emberi test védtelen volt. A nagy, szabálytalan horda számtalan kis csapatra szakadt, és azokat a sulasokat, akik elkerülték a jobb szárny és a középső osztag nyílvesszőit, a ninnita harcosok lándzsái találták el. Azonban a bal szárnynál egy körülbelül négyszáz bennszülött harcosból álló csapatnak sikerült áttörnie a félelmetes nyílzáporon, és megszállottként üvöltve nekirontott az asszír szárnynak. Mielőtt azonban a lándzsák összecsaphattak volna, Kane látta, hogy a szárnyak között várakozó tartalékcsapat megfordul, és gyorsan a fenyegetett szárny segítségére siet. Hatszáz páncélos harcossal szemben a támadók tehetetlenek voltak.

Kardok is villantak a lándzsák között, és Kane látta, hogy a meztelen harcosok úgy hullanak, mint a gabona aratáskor. A véres földön bár nem csupán a támadók holttestei hevertek, de ahol egy asszír elhullott vagy megsebesült, ott tíz sulas vesztette életét.

A támadók maradéka lélekszakadva menekült a síkságon keresztül, és a páncélos harcosok gyorsan, de szabályos rendben követték őket, vadászva a legyőzöttekre és tőrt mártva a sebesültek szívébe. Nem ejtettek foglyokat.

A sulasok nem voltak jó rabszolgák, amint azt Solomon néhány pillanat múlva meglátta.

Kane cellájában a szemlélők az ablak előtt tolongtak, képtelenek voltak elvonni tekintetüket a vad és véres látványról. Sula mellkasa hevesen zihált a szenvedélytől; szemében a vadak vérszomja parázslott. Testvéreinek csatakiáltásai, előbb küzdelmük, majd legyilkolásuk látványa felébresztette harcos lelkében a szunnyadó vadságot.

Egy vérszomjas párduc üvöltésével rávetette magát gazdái hátára, és mielőtt bárki megmozdulhatott volna, kikapta a tőrt Shem öve mellől, és markolatig belevágta Yamen vállába. A pap felrikoltott, mint egy sérült nő, és térdre esett; vállából spriccelt a vér. Az elamiták megpróbálták lefogni a dühöngő rabszolgát. Shem a csuklóját akarta elkapni, de ekkor már a másik elamita és Sula összekapaszkodtak, gyilkos dühvel mártogatva egymásba tőreiket, amely egy szempillantás alatt csöpögött a vértől.

Habzó szájjal, vicsorogva küzdöttek, és támolygásuk közben meglökték Shemet, aki elvesztette az egyensúlyát, és Kane fekhelyére zuhant.

Mielőtt megmozdulhatott volna, az angol hatalmas macskaként rávetette magát. Végre elérkezett a pillanat, amelyre oly rég várt! Shemet a kezei közé kaphatta! Amint az elamita megpróbált felemelkedni, Kane teljes erőből beletérdelt a mellkasába, eltörve a bordáit. Kane acélujjai Shem nyakára fonódtak. Solomon csak félig volt tudatában az elamita vadállati vergődésének, aki hiába próbálkozott, hogy lefeszítse ujjait a torkáról. Az angol agyát vörös köd lepte el, és ezen keresztül csak halványan látta az egyre növekvő rémületet Shem embertelen szemében. Látta, hogy a véreres szemek kiguvadnak, a szája elnyílik, a nyelve kibuggyan, és a következő pillanatban a borotvált fej szörnyű szögben hátracsuklik; Shem nyaka, mint egy vastag ág, hangos reccsenéssel eltört, és a vergődő test elernyedt Kane kezében.

Az angol lekapta a kulcsot a halott férfi övéről, és egy szempillantással később már szabad emberként egyenesedett fel. Vad diadalmámort érzett, amint kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Körülnézett a cellában. Yamen a padlón hevert, és az élet szörnyű halálhörgések közepette távozott belőle; Sula és a másik elamita halott volt, gyakorlatilag darabokra szabdalták egymást.

Kane gyorsan kiszaladt a cellából. Nem volt semmiféle terve, csak szeretett volna minél előbb elmenekülni a templomból, amit raboskodása során legalább annyira meggyűlölt, mint magát a poklot. Amint végigfutott a lefelé ereszkedő, kanyargó folyosókon, senkivel sem találkozott. A templomszolgák minden bizonnyal a falakról figyelték a síkságon dühöngő csatát. A legalsó szinten azonban hirtelen szembetalálta magát az egyik templomi őrrel. Az őr ostobán rámeredt.

Kane azonban nem várta meg, hogy bármit tegyen, ököllel állon vágta a szakállas alakot, mire az egy hang nélkül elterült a földön. Kane felkapta az őr súlyos lándzsáját. Arra gondolt, talán az utcák kihaltak lesznek, mivel az emberek a csatát figyelik, és így észrevétlenül keresztülvághat a városon, és átjuthat a tó felé eső falon.

Végigfutott az oszlopokkal telezsúfolt templomon, és kirontott a hatalmas kapun. Egy csapat ember álldogált a közelben, és amikor meglátták a komor templom kapujában megjelenő különös alakot, rémülten kiabálva elmenekültek. Kane végigsietett a másik oldali városkapu felé vezető utcán, és közben csak néhány városlakót látott. Majd amikor befordult az egyik mellékutcába, igyekezve lerövidíteni az utat, mennydörgő bömbölés hallatszott.

Nem messze egy, négy rabszolga által szállított díszes gyaloghintót látott, olyat, amilyenben a nemesek utaznak.

A gyaloghintóban egy fiatal lány ült, akinek drágakövekkel kivarrott ruhája jelezte gazdagságát és előkelőségét.

A sarkon ebben a pillanatban fordult be egy hatalmas, sárgásbarna alak. Egy oroszlán elszabadult a város utcáin!

A rabszolgák elejtették a gyaloghintót, és üvöltve menekültek, míg a házak tetején gyülekező emberek rémülten ordítottak. A lány felsikoltott, és szédelegve felállt a hintóban, alig néhány lépésnyire a közeledő vadállattól. A rémülettől megdermedve meredt az oroszlánra.

Solomon Kane a vadállat első bömbölése hallatán vad elégedettséget érzett. Annyira meggyűlölte Ninn városát, hogy a gondolat, miszerint egy vérszomjas vadállat portyázik utcáin, és legyilkolja kegyetlen lakóit, kétségtelen kárörömmel töltötte el. Most azonban, amint meglátta a szánalomra méltó, törékeny lányt szemben állni az emberevő szörnyeteggel, megsajnálta, és gondolkodás nélkül cselekedett.

Ahogy az oroszlán hatalmas ugrással a lányra akart vetődni, Kane acélos izmainak teljes erejéből elhajította a lándzsát. A penge mélyen belefúródott a vadállat karcsú oldalába. Az oroszlán fülsüketítő bömbölést hallatott, és szinte megállt a levegőben, mintha egy erős kőfalnak ütközött volna. Hatalmas, kimeresztett karmai helyett az oldala csapódott neki a törékeny alaknak. A lány az ütéstől messzire repült, a hatalmas vadállat pedig hangos puffanással elterült a földön.

Kane, megfeledkezve helyzetéről, a lányhoz ugrott, és felemelte a földről, hogy lássa, nem sérült-e meg. Ez nem volt nehéz feladat, ugyanis a lány öltözéke, a legtöbb asszír nemeshölgy öltözékéhez hasonlóan, inkább ékszerekből állt, mintsem ruhadarabokból. Kane megnyugodva látta, hogy a lány, akit megmentett, csupán néhány horzsolást szenvedett, csak éppen nagyon meg van rémülve.

Talpra segítette, és ekkor vette észre, hogy közben bámészkodók egész kis serege gyűlt köréjük. Kane megfordult, hogy keresztülfurakodjon a tömegen, és az emberek nem is próbálták megakadályozni. Hirtelen azonban megjelent egy pap, és kiáltott valamit, miközben Kane-re mutatott. Az emberek azonnal félrehúzódtak, utat engedve a fél tucat lándzsás katonának. Kane szembefordult a pappal, és érezte a lelkében feltoluló indulatot. Készen állt közéjük vetni magát, és a lehető legnagyobb pusztítást véghezvinni, amit fegyvertelenül lehet, mielőtt meghal. Ekkor azonban menetelő lábak dobbanása hallatszott, és a sarkon egy csapat harcos tűnt fel, akiknek lándzsája véres volt a nemrég vívott csatától.

A lány felkiáltott, és kitárt karral a csapatot vezető fiatal parancsnok nyakába vetette magát, majd pergőn magyarázni kezdett a férfinak. Kane a beszélgetésből egyetlen szót sem értett. A tiszt kurta parancsszót vetett oda az őröknek, akik visszahúzódtak. Mosolyogva elindult Kane felé; kinyújtott kezében nem tartott fegyvert. Viselkedése egyértelműen barátságos volt, és az angol rájött, a tiszt megpróbálja kifejezni háláját a lány megmentéséért, aki vagy a húga, vagy a szerelme. A pap habzó szájjal szitkozódott, de a fiatal nemes éles hangon rászólt, és intett Kane-nek, hogy csatlakozzon hozzá. Látva az angol gyanakvását és tétovázását, előhúzta saját kardját, és markolattal előre odanyújtotta Kane-nek. Az angol elfogadta a fegyvert; udvarias gesztus lett volna ugyan visszautasítani, de Kane nem szeretett kockáztatni, és sokkal nagyobb biztonságban érezte magát fegyverrel a kezében.

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre