Szokatlanul hideg augusztusi délután volt, amikor Karl Turner benyitott az ódon Temphill temető hatalmas kovácsoltvas kapuján. Mindössze egy nyolcvanlapos A3-as vázlattömböt szorított hóna alá, és kezében-zsebében egy marék rajzszénnel érkezett a pusztuló Cotswold városkába azzal a szándékkal, hogy kiegészítse sírkőnyomataiból álló gyűjteményét. Barátai többségének az volt a véleménye, hogy eléggé morbid módját választotta a szabadidő hasznos eltöltésének, sőt megkérdőjelezték hasznosságát is, ám Karl nem törődött velük, már az egyszerűbb, igénytelenebb művészi vésetek látványa is különös lázba hozta.

Mint horror-illusztrátor, hátborzongató munkáihoz szerzett ezekből a régmúltidéző kövekből megfelelő ihletet. Régóta érezte magában a késztetést, hogy így gyűjtse a hátborzongató témákat, és feltételezett művészi fejlődését fémjelezte az igényes kivitelű, ám rendkívül nyomasztó, és kivétel nélkül sötét tónusú borítóinak és képeinek gyorsan növekvő száma.

A temető talán ötven fakó sírt tartalmazott, a romlás legkülönbözőbb fokain, de meglepetésére, a sírkövek a várhatónál sokkal jobb állapotban maradtak meg. A térdmagasságig növő dudva, fű, és iszalag azonban, mint néma tanúk, vallottak a temető látogatóinak a High Street-i templom és temlomkert hanyatlásáról. A helyi elöljáróság csekély anyagi hozzájárulása pedig nem volt elegendő a pusztulás megállítására. Volt azonban néhány régió – Karl általában ezeket kereste és találta a legjobbaknak, zuzmóval és nedves mohával borított, ódon sírkövek, melyekbe gyönyörű, míves kidolgozású képeket vésett az egykori művész. Meg akarta tisztítani őket a fojtogató gyomoktól, hogy mindegyik kőről egyformán jó minőségű lenyomatot szerezzen, de azt látta, hogy bizony túl nagy munka lenne belefogni, oly sűrűn és erősen elburjánzott a gyom, és oly bőségesen lepte be e köveket a beteg, szürke fű.

Karlnál rajzeszközein kívül semmi sem volt, de ahogy az egy temperametumos fiatalembernél szokásos, habozás nélkül gázolt keresztül a magasra nőtt füvön, dudván a legtávolabbi sarokban levő kőcsoporthoz, amely a temető régebbi része lehetett. A szaporán terjedő aljnövényzetben a borostyánszerű indák, és burjánzó örökzöldek között csak bukdácsolni tudott, jóval nehezebben haladt előre, mint ahogy először felmérte, a vékony, erős kacsok belekapaszkodtak csizmájába és farmernadrágjába. Végül kisebb horzsolások árán, de komolyabb sérültések nélkül jutott el céljához.

Megtámaszkodott az első kövön, majdnem átesett rajta – mert ezt az egyet teljesen elrejtette a buja gonosz-zöld növényzet; s persze már lépésnyi távolságból sem volt látható belőle semmi.

Két láb magas gránittömb volt, foltok rútították, széleit belepte a sárgászöld zúzmó. Letette a rajztömböt és a szénceruzákat, majd a kő homloklapjáról ujjaival óvatosan ledörzsölte, lesöprögette a kapaszkodó növénydarabkákat és salétromos morzsalékot. A gránit sértetlenül állt ellen időnek, esőnek, s a napfény feltárta az eddig rejtező vésetet. Rápillantott a feliratra: Thomas Harcott 1605-1611, Az Úr Isteni Irgalma megszabadította. Élt hat évet. A temetőben mindig a gyermeksírokat találta a legtragikusabbnak, mert ezek ébreszték fel lelkében leginkább a halandóság és a védtelenség érzetét. És ezek késztették őt leginkább arra is; hogy képi formába öntse gyermekkori félelmeit, és ezek a feliratok és ábrák segítettek felszabadítani és kiűzni a lelke mélyén meghúzódó szorongást, melyet aztán papíron vagy vásznon formált képpé. Pár percig elmerengett a felirat furcsaságán. Különös, ’Az Úr Isteni Irgalma megszabadította’, micsoda szokatlan megfogalmazása az elmúlásnak.

Vajon mitől szabadította meg? Karl tudatában volt Temphill hírhedt voltával, a környék lakossága a helyet a gonosszal azonosította, ő is hallott már néhány furcsa, képtelen történetet, melyek néha-néha eljutottak távolabbi vidékekre is.

Vállat vont, majd hátranyúlt a mögötte heverő vázlatfüzetért, kitépett belőle egy lapot, majd a letisztított kőfelületre illesztette. Egy nagyobbacska szénrudat fogott óvatosan jobb keze mutató és hüvelyujjai közé, vigyázva, össze ne törje. A papírlapot teste bal oldalával és bal kezével szorította a másolandó felületre, s apró, óvatos, satírozó mozdulatokkal vitte át a feliratot a papírra.

– Én szólok. Bocsánatot kérek... – Halk, kíváncsi hang szólalt meg a temető kapujából.

Karl ijedten fordult hátra a síri csendet hirtelen megtörő reszelős hang hallatán. Egy töpörödött öregember sötétlő, meredő szemeivel gyanúsan méregette a fiatalembert.

– Micsinál maga itt?

Elejtette a széndarabkát, ellépett a kő mellől, így a féligkész másolat lábaihoz hullott a fűre. Szembefordult a vénemberrel. Érezve, hogy mint hívatlan látogatót, nem látják szívesen ezen a szomorú helyen:

– Sírfeliratokat másolok...

Mielőtt a mondatot be tudta volna fejezni, az ember elindult felé, s szintén üggyel-bajjal jutott el a távoli sírcsoporthoz.

– Sajnálom, hogy megzavartam. Én vagyok a gyülekezet lelkipásztora, örülök, hogy találkoztunk.

Karl érezte, ahogy pillanatok alatt elszállt a hirtelen rátelepült zavarodottság, ám valamiféle rossz közérzet telepedett rá helyette. Volt valami a lelkész körül, amitől olyan érzete támadt, hogy ez az ember általában nem fogadja olyan jó szívvel a "kintiek", a turisták és átutazók közeledését, mint a tőzsgyökeres ittlakókét.

Az öreg teljesen nyugodtnak tűnt, ám Karlban nőtt a feszültség és az ingerültség.

– Maga szívesen csinál ilyenfajta lenyomatokat? Van néhány sokkal jobb, arra befelé. Jöjjön, megmutatom magának. – Karl újra összeszedte felszerelését és szó nélkül követte a lelkészt befelé, a fekete csúcsos templom belsejébe. Ahogy megérkeztek, megállapíthatta, hogy a vénember nem túlzott és nekilátott teendőjének, amihez mellette asszisztált a lelkipásztor. Az időt kényelmes beszélgetéssel ütötték el.

– Mi hozta önt Temphill-be, Mr. Turner?

– Egy barátom élt itt valamikor. Ő mesélt a templomról.

– Valamikor? Mi volt neve?

– Albert Young-nak hívták. Itt lakott a South Street 11-ben. Újságíró volt, és egyszer csak eltűnt...

Karl észrevesz, hogy egy pillanatra megrándult a lelkész szemöldöke és kissé el is sápadt.

– Ismerte talán?

– Nem.

Mintha a lelkész túl hirtelen vágta volna rá a választ... Karl folytatta.

– Mindig győzködött, hogy el kéne jönnöm ide, másolatot szerezni az itteni anyagokból. Szokatlan munkák... így mondta. Feltétlenül egészítsem ki velük a gyűjteményemet.

– Szereti a szokatlan dolgokat? Úgy gondolom, tudnék mutatni magának valami egészen... kivételeset.

A magabiztos mosoly visszatért a szentatya arcára.

– Igen, persze... a meglepő témákat. Az utasításai szerint járok el. A magam ura vagyok, ez az egyetlen dolog, amiért ide jöttem.

A lelkész hangjába furcsa él vegyült, egy kellemetlenül gúnyolódó hangszín, amitől Karl elbátortalanodott.

– Bizonyára ismeri a Goatswood irányában elterülő erdőséget?

– Valamennyire. Albert említette őket néhányszor, ez volt Temphillben, ami őt igazán érdekelte.

– Rendben van, induljon el abba az irányba. Ha ezeket a másolatokat csakugyan szeretné, akkor ezt a helyet feltétlenül meg kell látogatnia.

– Ez csak az út egy darabkája, nem fog hamarosan besötétedni?

– Nem kell aggódnia emiatt. Hamar megtalálja azt, amit keres.

* * *

A mezőn keresztül meredeken emelkedett az út és fokozatosan keskeny, kanyargós ösvénnyé szűkült, s ez az ösvény közvetlenül vezetett be az erdőbe. Karl követte az utat, bár nem tetszett neki a furcsa erdő nyomasztó atmoszférája. Az ösvényről sűrűnek, sötétnek és homályosnak látszott, de innen bentről látszott, hogy igazából mennyire is sötét. Igazán sűrű lehet a lombozata, ismerte fel, ezért zárja ki olyan jól a napfényt. Ahogy csökkent a belsejében dúló feszültség, Karl fütyörészni kezdett, ám észrevette, hogy ha hirtelen abbahagyja, ismeretlen eredetű zajokat hall a távolból.

Egyszer Karl tompa fém csillanását is látni vélte, ám elvetette a gondolatot, az égen a felhők gyorsabban sorjáztak tova, mint ahogy az természetes körülmények között lenni szokott. Fázott, bár a nap úgy ragyogott, mint érkezésekor, de talán elvesztette időérzékét a templomban tett látogatása során. Tovább haladt előre a fák között, s teljesen megnyugodott. Felnézett előre és látta amit csak egy kevéssel több kanyar és forduló marad az ösvényen és a fák is egyre vastagabbnak tűntek. Ahogy továbbhaladt, egyre szembetűnőbbé vált a fák természetellenes alakja is, abnormálisan robosztusnak, itt-ott puffadtnak és formátlannak tűntek, a fatörzsek különösen görbén tekeregtek, az ágak pedig úgy lógtak és úgy csavarodtak, mintha fájdalom kínozná őket. Szellő járt a lombok között, susogó, suttogó hangot keltve.

Ha a lelkész ígérete nem válik be,vagy nem találja meg a keresett dolgot, Karl úgy gondolta, még az hasznos lenne, ha itt az erdőben ülne le és készítene vázlatokat. Volt valami határozottan baljóslatú a levegőben, melytől a hátán hideg futkározott. Ahogy folytatta útját a félhomályban, kaleidoszkópszerű fény pislogott a szélfútta, mozgó ágak zöldjén keresztül a távolból. Karl észrevette ugyan, de nem jött rá, mitől olyan kopottas az ösvény, s nem tudta elképzelni, miféle lények járnak erre, azt pedig főleg nem, hogy mi célból. A fák nem tűntek az alkalmi túrázók számára túl hívogatónak. Ellenőrizte a kapott útirányt, aztán ráfordult arra a másik ösvényre, amely arra a visszarettentő útra vezetett, a homályos árnyékok közé. Karl több kiálló gyökérdarabban is megbotlott, valami újra felkeltette a gyanúját, megállt és az egyik gyökérdarabot megvizsgálva úgy találta, hogy a környező fák méreteihez képest is túl erős és túlontúl vastag e fák látható gyökérzete.

Úgy találta, hogy egyre sötétebb lesz, s mivel ez égen sötét felhők gyülekeztek, vázlattömbjét a kabátjába bugyolálta, mert nem szerette volna, ha elázik és eddigi munkái teljesen tönkremennének. Hirtelen az ösvény véget ért és Karl a környező vidéket bámulta.. Egy tisztásra került, gyenge napfény szűrődött be a facsoport lombozatán keresztül, s vetett furcsán tekergő árnyékot a sáros talajon. Azt kereste, amiért a templom lelkésze ideirányította, s végül a távolban fel is fedezett egy hatalmas fát, amikor szemeivel újra végigpásztázta a környéket. Pillantása azonnal visszatért a különös látványra, s meglepetten felhorkantott. Majdnem megbotlott rohanás közben, amíg a fához ért, s a fa kérgén a legfurcsább véseteket pillantotta meg, melyekkel valaha is találkozott. A fa a lomb takarásáig be volt borítva ezekkel az ábrákkal és jelekkel, s látszatra úgy tűnt, hogy időtlen idők óta díszítik, vagy csúfítják a fa kérgét, ám semmi jel nem mutatott arra, hogy a fa növekedtével és a kéreg változásaival ezek az ábrák a legkisebb mértékben torzultak volna.

A vésések egy beteg lángelme munkáját tükrözték, táncoló, vonagló figurák szörnyű önkívületben, különféle duzzanatok és csápok együttese alkotott sohasemlátott kreatúrákat; s emellett a fa ezen részén olyan vallási szimbólumokat is felfedezett, melyek a Severn Valley-i holt ágban működő szektánál fordultak elő Karl ismeretei szerint. Vajon ezekről Albert semmit sem tudott? Ujjbegyével végigkövette az aprólékosan vésett alakokat, csodálva részletgazdagságukat. Ahogy a képeket szemével nyomon követte, a táncoló figurák képe mámoros őrjöngésbe folyt át, bakkecskékkel, szatírokkal párt alkotva és egyre több baljós tekintet nézett vissza rá, vajon ezeken a bálványimádó ábrázatokon miért nem jelentkezik a fájdalom legcsekélyebb jele sem?

Karl letette papírját és a faszenet, látni akarta a törzsbe magasabbra vésett ábrákat, felkapaszkodott tehát egy lelógó ágra, azt remélte, feljebb még démonibb, még istentelenebb alakokkal fog találkozni. A lidérces alakokat a megbomlott agyú művész úgy ábrázolta, mintha egy központi, még részletesebben kidolgozott figura körül járnák idegborzoló táncukat, egy képződmény körül, melyből nem volt kivehető más, csak az ég felé nyúló gyökerek és csápok sokasága, bénult ujjak csoportjaként... és egy hatalmas száj. Az undorító táncosok teste, törzse természetellenes szögekben feszült-tekeredett, lábaik hátrahajoltak, nyakuk megcsavarodott. Karl még feljebb húzta magát a fa ágai között. Most a táncoló figurák még több iszonyatot tükröztek, mintegy önnön létezésüket tagadva. A fiatalembert hideg rázta, miközben ujjai a kéregbe vésett árkokban futottak végig, utálattal keveredett bűvölet szorította bensejét. Ösztönösen saját munkáihoz kezdte hasonlítani az ábrákat, s úgy találta, ilyen művészi tökélyig, ilyen bonyolult, kifinomult technikáig sohasem viheti.

A pokoli véset egészen a fa tetejéig folytatódott, mászhatott volna még sokkal feljebb is, de egy idő múlva nem talált ágat, amelybe bizton kapaszkodhatott volna. Vajon hogyan jutott ez az egykori művész feljebb, hogy biztonságosan tovább véshesse a rejtelmes alakokat? Valahogy feljebb kell jutnia, látnia kell a folytatást is. A legközelebbi ágért nyúlt, amely a feje fölött volt, üggyel-bajjal megkapaszkodott, és húzta magát felfelé óriási erőfeszítéssel. Lobogó fény szűrődött át a lombokon, s vetett árnyékot a kéregbe vésett alakokra, a fényjáték hatására furcsamód, mintha életre keltek volna a lázálomba illő figurák. A táncosok alakját csak időnként lehetett tisztán felismerni, helyüket más teremtmények foglalták el a táncban. A kép fölötti újabb ábrán már egy hatalmas felhő is kivehető volt, egy magányosan lebegő lidércforma, melyből különböző csápok nyúltak ki, mintegy válaszolva a többi, apróbb teremtmény ugrabugrálására.

Egy hirtelen szélroham rázta meg a fát, Karl elvesztette az egyensúlyát. Kezéből kicsúszott az ág, érezte, ahogy zuhan lefelé, ágak között ütődve, lomb csapott az arcába, majd nagyot puffant a talajon. Öntudatát elveszítve, csak elméje egyik hátsó zugából, végtelenül távolról, mint valami külső szemlélő, futott át agyában rémítő álmok sorozatában a bizarr szertartás. Minden groteszk dolog és jelenet, melyet valaha is megismert és képre álmodott, végigsorjázott szemei előtt. Reménytelenül menekült előlük, tudván tudva, hogy nincs semmi esélye, próbálkozhat bármivel. Érezte, hogy e rémek csak játszanak vele, mint macska az egérrel, a vadászat örömét élvezik. Hangok hívogatták, csatlakozásra csábítva, eggyéválás ígéretével kecsegtették-szólították. Karl tudatalattija tovább nem tudott ellenállni, bezárult, kikapcsolt, hívogató szürke köd fogadta magába. Elernyedt, s elcsendesedett minden körülötte.

* * *

Éles hangú sípok sivítása természetfeletti hangzavarral kínozta Karl füleit, mire teljesen feleszmélt, és ahogy szemei pislantva kinyíltak, meglátta az iszonyatosan hajladozó hordát maga körül. Képtelen volt eldönteni hogy csak álmodik, vagy nagyon is éberen van, rettegve bámulja az ugrabugráló, tébolyodott emberek félelmetes kört alkotó csoportját, melyen túl, kissé feljebb a High Street-i templom lelkésze vezette a szertartást. Mindenki énekelt, kántált. Szörnyű pánik fogta el, megpróbált felkelni és menekülni, miközben észrevette, hogy a táncosokhoz hasonlóan, ő is teljesen meztelen. Két ember abbahagyta a táncot, kiléptek a körből, közrefogták, megragadták, és a kör közepén álló ingatag emelvényre vonszolták.

– Táncolj! Táncolj az Erdő Fekete Kecskéjéhez! – súgták.

Súgták, és bár próbált ellenállni a parancsnak, a zene beszivárgott elméjébe, körbefogta tudatát, testének ellenállását teljesen legyőzve kényszerítette őt a táncra és teste már akarattalanul mozgott, torka akarattalanul követte a dalt, a démoni kör közepén. A sípszó hangosabb és hangosabb lett, élesebbé és élesebbé vált, s idegen felhangok is csatlakoztak a gyorsuló dallamhoz, a tánc célja kezdett alakot és értelmet nyerni az őrült kakofóniában. Itt a Ezer Fiatal Kertjében volt azoknak a borzalmas helyeknek az egyike, ahol az Emberiséget Más Terektől elválasztó hártya hajszálvékony. Az átszakadt falon pedig minden múló pillanattal nőttön nőtt a kapubejárat.

Valahonnan, testének belsejéből szakadt fel az a tébolyult ordítás, Karl felnézett és meglátta Shub Niggurath gyomrát...