Lopakodó félelem, A; Lesben álló rettenet, A

Eredeti cím: Lurking Fear, The

0 1839

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1922

I. A kémény árnyéka

 

Zengett az ég azon az éjszakán, amikor elindultam a Viharhegy ormán álló kihalt udvarházba, hogy találkozzam a lopakodó félelemmel. Nem voltam egyedül, a groteszk és a szörnyűség iránti rajongásomba, ami furcsa rémesetek felderítésén át megalapozta irodalmi és társadalmi pályafutásomat, akkor még nem elegyedett vakmerőség. Két hűséges és izmos ember volt velem, akiket én hívattam, amikor eljött az idő; acélos egészségük tette őket alkalmassá arra, hogy társaim legyenek kísérteties fölfedező útjaimon.

Feltűnés nélkül távoztunk a faluból a riporterek miatt, akik még mindig ott lebzseltek az egy hónapja kitört szörnyű pánik – a settenkedő halál lidércnyomása miatt. Úgy véltem, később még segíthetnek, de akkor nem akartam találkozni velük. Bárcsak bevontam volna őket a kutatásba, mivel nem sokáig bírom már egyedül megtartani a titkot; pedig egyedül kell viselnem, mert félek, hogy a világ őrültnek nevezne, vagy maga is megőrülne a dolog démoni horderejétől. Most, amikor úgyis elmondom, nehogy a búskomorság mániákussá tegyen, már csak azt kívánom, bár sohasem hallgattam volna. Én, csakis én tudom, miféle félelem lopakodott azon a kísérteties, elhagyatott hegyen.

Apró automobilunk falta a mérföldeket az ősi erdőkön és dombokon át, amíg a bozótos emelkedő megengedte. Éjszaka és a nyomozók szokott falkája nélkül a vidék még az átlagosnál is baljósabbnak rémlett, és mi gyakran kísértésbe estünk, hogy bekapcsoljuk az acetilén fényszórót, noha ezzel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet. Nem volt valami egészséges vidéksötétedés után, azt hiszem, akkor is észrevettem volna hátborzongató mivoltát, ha nem tudok az errefelé ólálkodó rettenetről. Sehol sem láttunk vadállatokat – bölcsebben viselkednek azok, amikor a halál a közelben vigyorog. A villámoktól forradásos, ősöreg fák természetellenesen nagynak és görbének tűntek, a többi növény is abnormális kuszaságban és sűrűségben burjánzott, míg a mennykőtől kivájkált, gyomos föld furcsa buckái és vakondtúrásai gigászira dagadt kígyókra és holt emberek koponyáira emlékeztettek.

A félelem több mint száz éve leselkedik a Viharhegyen. Ezt az újságokból tudtam meg, amikor beszámoltak a katasztrófáról, ami először hívta föl a vidékre a világ figyelmét. A Viharhegy távoli, magányos orom a Catskillsnek azon a részén, ahová a holland civilizáció gyéren és rövid időre hatolt be, amikor pedig visszavonult, csupán néhány romos udvarházat és elkorcsosult földműveseket hagyott maga után, akik az elzárt völgyek siralmas falvacskáiban tanyáztak. Normális lények alig látogatták a környéket, amíg meg nem alakították az állami rendőrséget, és még most is ritkán kerülnek errefelé a járőrök. A félelem régi hagyomány a környező falvakban; ez az elsőrendű beszédtémája szegény korcsoknak, akik néha elhagyják völgyeiket, hogy kézzel font kosaraikat becseréljék olyan primitív használati cikkekre, amelyeket nem tudnak lelőni, termeszteni vagy megcsinálni.

A magas, fokozatosan emelkedő hegy csúcsán, a rettegve elkerült, kihalt Martense udvarházban lakik a félelem. A Viharhegy a gyakori égiháborúk miatt kapta a nevét. Az erdő közepén az ódon kőház több mint száz éve táplálja a hihetetlenül vad és hátborzongató ocsmány meséket; ezek a mesék a némán settenkedő, hatalmas halálról szólnak, amely nyaranta szabadon csatangol. A telepesek reszketve mesélnek a démonról, amely sötétedés után elkapja a magányos utast, és vagy magával hurcolja, vagy iszonytatóan szétmarcangolva hagyja ott; azt is suttogják, hogy a vérnyomok a magányos udvarház felé vezetnek. Egyesek azt állítják, a mennydörgés hívja elő a lopakodó félelmet a vackából, míg mások szerint a mennydörgés az ő hangja.

Az őserdei nyomorultakon kívül senki sem hitte el az egymásnak ellentmondó, tarka meséket, a futólag látott szörnyetegről szóló összefüggéstelen, furcsa leírásokat; abban azonban egyetlen gazda vagy falusi sem kételkedik, hogy a Martense házban szellemek járnak. A helyi történelem ismeretében itt nincs helye bármiféle kételynek, noha eddig semmilyen kísérteties bizonyítékot sem találtak azok a nyomozók, akik a telepesek valamely különösen fantáziadús meséje nyomán keresték föl az udvarházat. A nagymamák furcsákat regélnek a Martense-kísértetekről, a családról, öröklődő furcsa, felemás szemükről, iszonyatos történetükről és a gyilkosságról, ami rájuk hozta az átkot.

A borzalom, ami engem a helyszínre hozott, hirtelen jött, és vészjósló megerősítése volt a hegylakók legvadabb legendáinak. Egy nyári éjszakán, szokatlanul heves vihar után a környékbeli telepesek valósággal megrendültek, amit nem okozhatott merő érzékcsalódás. A szánalmas csoport kiáltozott és vinnyogott a rájuk támadó, megnevezhetetlen borzalomról. Látni nem látták, de olyan sikoltozást hallottak az egyik falucskából.

Reggel a polgárok és az állami rendőrök követték a reszkető hegylakókat arra a helyre, amelyet állításuk szerint meglátogatott a halál. Igazat mondtak. A villámcsapástól az egyik falu alatt beomlott a föld, magával rántva jó néhány bűzlő kunyhót; ám a tárgyakban esett károk elhalványultak az emberi pusztulás mellett. A hetvenöt főre taksált népességből egyetlen élőt sem sikerült megtalálni. A feltúrt földet vér és emberi maradványok borították, túlságos ékesszólással mesélve démoni agyarak és karmok dühöngéséről; ám sehol sem voltak távolodó nyomok. Abban hamarosan kialakult az egyetértés, hogy valami ocsmány fenevad lehetett a tettes; most egyetlen nyelv sem hozakodott elő a régi váddal, hogy az efféle rejtélyes halálesetek is azokhoz a förtelmes gyilkosságokhoz sorolhatók, amelyek ilyen elfajzott közösségekben megszokottak. A vád csak akkor éledt föl újra, amikor kiderült, hogy a becsült lélekszámhoz képest a halottak közül hiányzik húsz-huszonöt fő; de még így is nehéz volt megmagyarázni, miként ölhettek meg náluknál kétszerte több embert. A helyzet továbbra is az volt, hogy egy nyári éjszakán lejött a mennyekből a villám, és egy halott falut hagyott maga után, ahol a hullákat iszonyatosan megcsonkították, szétmarcangolták és fölfalták.

A felbolydult vidék azonnal összekötötte a borzalmat a kísérteties Martense udvarházzal, noha több mint három mérföld választotta el a falutól. A rendőrök szkeptikusabbak voltak; nagyjából átkutatták az udvarházat, aztán ott is hagyták, amikor teljesen üresnek találták. A vidék és a falvak lakói azonban hihetetlen lelkiismeretességről tettek tanúságot: mindent felforgattak a házban, beleturkáltak a tavakba, patakokba, végigcsapkodták a bokrokat, és átfésülték a közeli erdőket. Minden hiába: a lecsapó halál nem hagyott maga után más nyomot, mint magát a pusztítást.

A második napon a kutatással tele voltak az újságok, amelyeknek riporterei megrohanták a Viharhegyet. Sok részlettel és számos interjúval tálalták a helyi asszonyságoktól hallott rémtörténetet. Engem eleinte nem hozott lázba, mert én ínyenc vagyok a borzalomban, ám egy hét után olyan légkört orrontottam, amely furamód felvillanyozott, így hát 1921. augusztus 5-én magam is bejelentkeztem a riporterek közé, akikkel zsúfolásig megtelt a Viharhegyhez legközelebb eső Lefferts Corners falucska szállodája, a kutatók főhadiszállása. Három héttel később a riporterek elutaztak, így aprólékos faggatózás és nyomozások után én is nekivághattam a szörnyű felfedezőútnak.

Tehát kiszálltam néma automobilomból ezen a nyári éjszakán, miközben a távolban mennydörgés morajlott és két fölfegyverzett társammal felkapaszkodtam a Viharhegy földhányásoktól tarjagos utolsó emelkedőjének. Elektromos lámpánk fénycsóvájában már átsejlettek az óriási tölgyek között a kísérteties szürke falak. A vérfagyasztó éjszakai magányban, az ugráló fénycsóvában dobozforma hatalmas rom valami homályos rettegést árasztott, amit nappal nem lehetett érezni rajta, én mégsem tántorodtam vissza, mert azzal a kemény eltökéltséggel jöttem, hogy bizonyságot szerzek egy feltételezésre. Meggyőződésem szerint a mennydörgés csalja elő valami félelmetes, rejtett helyről a haláldémont és azt akartam látni, hogy ez a démon szilárd létező-e vagy mételyes kipárolgás.

Korábban alaposan átvizsgáltam a romot, ennélfogva alapos megfontolás után annak a Jan Martensének a régi szobáját választottam leshelyül, akinek meggyilkolása sötét árnyként komorlik a falusi legendákban. Sejtésem szerint e régi áldozat szobája felelt meg legjobban céljaimnak. Hat négyzetméter alapterületű volt, a többi helyiséghez hasonlóan itt is csak némi szemét maradt az egykori bútorzatból. Az emeleten helyezkedett el, a ház délkeleti sarkában, hatalmas keleti és keskeny déli ablaka üresen, zsalugáter vagy üveg nélkül tátongott. A szélesebb ablakkal szemközt éktelen nagy holland kandalló állt, szentírási jelenetekkel díszített csempéi a tékozló fiú történetét ábrázolták, a keskenyebb ablakkal szemközt széles ágyat építettek be a falba.

Miközben az erdőtől eltompított mennydörgés egyre erősödött, nekiláttam, hogy megvalósítsam tervem részleteit. Először is a magammal hozott három kötéllétrát erősítettem a nagy ablak peremére. Tudtam, hogy odakint leérnek a fűig, mert ellenőriztem. Ezután hármasban átvonszoltunk egy másik szobából egy széles, négylábú ágykeretet, és odatoltuk az ablak tövébe a fal mellé. Fenyőágakat szórtunk rá, leheveredtünk, előkészítettük fegyvereinket. Ketten pihentek, a harmadik őrködött. Akármilyen irányból jöjjön a démon, menekülésünk lehetséges útja biztosítva van. Ha a házból jön, akkor ott vannak a létrák az ablakban; ha kintről, akkor az ajtó és a lépcsők. A korábbi eseményekből ítélve még a legrosszabb esetben sem üldözne sokáig.

Én éjféltől egy óráig őrködtem, amikor a baljós ház, a védtelen ablak és a közeledő mennydörgés-villámlás ellenére furcsán elálmosodtam. Én voltam középen, két társam közül George Bennett az ablak, William Tobey a kandalló felőli oldalon feküdt. Bennett aludt, nyilván ugyanaz az abnormális álmosság foghatta el, mint engem, így hát Tobeyt jelöltem ki a következő őrségre, noha ő is bóbiskolt. Érdekes, milyen furcsán feszült kíváncsisággal lestem a kandallót.

Hathatott álmaimra az erősödő mennydörgés, mert amikor kis időre elaludtam, apokaliptikus látomásokban volt részem. Egyszer félig fölébredtem, valószínűleg azért, mert ablak felőli szomszédom nyugtalanul átvetette mellkasomon a karját. Ahhoz nem voltam eléggé éber, hogy lássam, vajon őrködik-e Tobey úgy, ahogyan kell, mindazonáltal határozottan idegesített a kérdés. Még sohasem éreztem ilyen nyomasztóan a gonosz jelenlétét. Később ismét elaludhattam, mert kísérteties káoszból bukott föl elmém, amikor minden korábbi tapasztalatomra rácáfoló, elképzelhetetlen sikoltozás hasította ketté az ocsmány éjszakát.

Ebben a sikoltozásban az emberi félelem és kín legmélye tépte őrült reménytelenséggel a halál ében kapuit. Vörös őrületre ébredtem, ördögi gúnyra, ahogy mind messzebbről és mélyebbről visszhangzott az ésszel felfoghatatlan bugyrokba visszahúzódó, kristálytiszta rettegés. Nem volt fény, de jobbomon az ürességből tudtam, hogy Tobey elment, Isten tudja, hová. Mellemet még mindig nyomta a bal oldali alvó karja.

Ekkor olyan erővel csapott le a villám, hogy beleremegett a hegy, kicsavarodtak a fák, fénybe borultak az ősöreg erdő legsötétebb zugai. A szörnyű tűzgömb démoni lobbanásától fölriadt a mellettem alvó, a kinti izzás élesen kirajzolta árnyékát a kandalló fölötti kéményen, amelyről egy pillanatra se vettem le a szememet. Hogy még mindig élek és ép az elmém, az olyan csoda, amelyet nem értek. Azért nem értem, mert a kéményre hulló árnyék nem George Bennetté volt, nem is emberé, hanem egy istent káromló torzszülötté a pokol legmélyebb bugyraiból; névtelen, alaktalan ocsmányság, amelyet az elme nem egészen tud fölfogni, és még részben sem képes leírni. A következő pillanatban egyedül voltam az átkozott udvarházban. Reszkettem és hebegtem. George Bennett és William Tobey sehol, még küzdelemnek sem maradt nyoma. Sose hallottam róluk többé.

 

II. Járókelő a viharban

 

Napokkal az erdőbe fullasztott udvarházban átélt förtelmek után idegkimerültséggel feküdtem Lefferts Corners-i szállodai szobámban. Nem emlékeztem pontosan, hogyan sikerült elérnem az automobilt, hogyan indítottam el és osontam vissza észrevétlenül a városkába; összefüggéstelen benyomásokat őriztem titáni fák kificamodott ágairól, a mennydörgés démoni mormolásáról, meg a vidéket keresztül-kasul szelő földhányások kháróni, ferde árnyairól.

Ama értelmet rengető árnykép fölött reszketve és borongva tudtam, hogy végre megpillantottam a föld egyik legrémesebb borzalmát – a külső űr egyik névtelen fekélyét, amelynek démoni, halk motoszkálását néha meghallhatjuk a tér legszélső peremén, és amely irgalmasan kívül esik véges látásunk határain. Az árnyat, amelyet láttam, alig mertem elemezni vagy azonosítani. Valami hevert köztem és az ablak között azon az éjszakán, és én összeborzongtam, valahányszor az elfojthatatlan ösztöntől hajtva azonosítani próbáltam. Ha legalább vicsorgott, vonított vagy vihogott volna – mélységes ocsmányságához képest az is megkönnyebbülés lenne. De néma volt. Súlyos karját vagy mellső lábát a mellemre fektette... Nyilvánvalóan szerves lény vagy az volt valamikor...

Jan Martenset, akinek szobáját megszálltam, az udvarház melletti temetőben földelték el... Meg kell találnom Bennettet és Tobeyt, ha még élnek... miért vitték el őket, és engem miért nem?... Az álmosság oly fojtogató, az álmok olyan borzalmasak?

Hamarosan beláttam, hogy el kell mondanom valakinek a történetemet, különben teljesen tönkremegyek. Már elhatároztam, hogy tovább kutatok a lopakodó félelem után, mert hebehurgya tudatlanságomban azt hittem, a bizonytalanság rosszabb a – mégoly borzalmas – tudásnál. Ennek megfelelően azon tépelődtem, mi lesz a legjobb eljárás, kit válasszak bizalmasomul, hogyan nyomozzak egy lény után, amely eltüntetett két embert, és lidérces árnyékot vet.

Lefferts Cornersben legközelebbről a barátságos riportereket ismertem, akik közül számosan még itt maradtak, hogy összeszedegessék a tragédia utórezgéseit. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kollégát választok, és minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál inkább hajlottam Arthur Munroe, egy sötét hajú, szikár, harmincöt év körüli férfi felé, akinek neveltetése, ízlése, értelme és vérmérséklete mind arra utaltak, hogy nem kötik hagyományos eszmék és tapasztalatok.

Szeptember elején egy délután Arthur Munroe meghallgatta történetemet. Kezdettől fogva láttam, hogy érdeklődik, együtt érez velem, és amikor befejeztem, a legnagyobb fokú tisztánlátással és helyes ítélőképességgel elemezte és vitatta meg velem a dolgot. Ezenfelül rendkívül gyakorlatias tanácsot adott: azt javasolta, hogy az udvarház körüli hadműveleteket halasszuk el, amíg föl nem fegyverezzük magunkat további részletes történelmi és földrajzi adatokkal. Kezdeményezésére átfésültük a környéket, hogy további információkat szerezzünk a szörnyű Martense családról, és rábukkantunk egy emberre, akinek volt egy fantasztikusan hasznosnak bizonyuló régi naplója. Hosszas beszélgetéseket folytattunk olyan hegylakó emberekkel, akik nem menekültek el a rémület és a zűrzavar elől távolabbi völgyekbe, és nekikészültünk, hogy kutatásaink folytatásaként kimerítő vizsgálatokat végezzünk azokon a helyeken, amelyekhez a telepesek legendái különböző tragédiákat fűztek.

Első hallásra nem sokra mentünk vizsgálatunk eredményeivel, ám amikor sorba rendeztük őket, kirajzolódott egy meglehetősen jellegzetes minta, mégpedig az, hogy a bejelentett szörnyűségek messze legnagyobb része azon körzetekben esett meg, amelyek elég közel voltak a rettegett házhoz, vagy kapcsolatban álltak az erdő betegesen túlburjánzó sávjaival. Igaz, akadtak kivételek; az a borzalmas eset, amely a közfigyelmet fölkeltette, egy irtáson történt, egyformán távol a háztól és az erdőtől.

A rémült és ostoba hegyi emberektől semmit sem sikerült megtudnunk a lopakodó félelem természetéről és külleméről. Egyszerre mondták kígyónak és óriásnak, mennydörgés-ördögnek és denevérnek, keselyűnek és járkáló fának. Mi magunk úgy ítéltük meg, hogy feltételezhetően élő szervezet, amely nagyon fogékony az elektromos viharokra; és noha némely történet szárnyakat tulajdonított neki, szerintünk a nyílt terektől való félelme azt valószínűsíti, hogy a földön halad. Az egyetlen, ami nem illett ebbe a képbe, a sebesség volt, amellyel a teremtménynek haladnia kellett, hogy mindazt elkövethesse, amit a számlájára írtak.

Amikor jobban megismertük a telepeseket, érdekes módon úgy találtuk, hogy több szempontból is kedvelni lehet őket. Egyszerű lények voltak, akik szerencsétlen őseik és az elbutító elszigeteltség miatt csendesen csúsztak lefelé az evolúció létráján. Féltek az idegenektől, de lassan hozzánk szoktak; végül sokat segítettek, amikor átkutattunk minden sűrű bozótot, és leromboltuk az udvarház válaszfalait, hogy megtaláljuk a lopakodó félelmet. Amikor arra kértük őket, hogy segítsenek megtalálni Bennettet és Tobeyt, komolyan elszomorodtak; akartak segíteni, de tudták, hogy ezek az áldozatok ugyanúgy eltűntek a világból, akárcsak az ő hiányzó társaik. Természetesen mi is meg voltunk győződve róla, hogy sok telepest csakugyan megöltek és eltüntettek, csakúgy mint a rég kiirtott vadállatokat, és aggodalommal vártuk, mikor következik be az újabb tragédia.

Október közepére különös módon elakadtunk. A tiszta éjszakák nem kedveztek a démoni agressziónak, hiábavaló kutatásaink a házban és a vidéken csaknem arra a következtetésre juttattak, hogy a lopakodó félelem nem anyagi természetű. Attól tartottunk, a hideg idő gátat vet további kutatásainknak, mivel abban mindenki egyetértett, hogy a démon telente általában meghúzza magát. Ezért tehát egyfajta kapkodó kétségbeesés jellemezte alkonyba hajló kutatásainkat a borzalomtól látogatott falucskában, amely azóta elnéptelenedett, mert a telepesek féltek.

A balsorsú falu, amelynek nem volt neve, hosszan nyúlt el egy védett, de fátlan nyiladékban két magaslat között, amelyeket Kúpos hegynek és Juharos dombnak hívtak. Közelebb a Juharoshoz, mint a Kúposhoz, volt néhány kezdetleges viskó, tulajdonképpen veremlakás, amelyeket a domboldalba vájtak. Két mérföldnyire volt a Viharhegy lábától, és három mérföldre a tölgyekkel övezett udvarháztól. Ebből az utóbbi távolságból két és egynegyed mérföldön nem nőtt egy szál fa sem; a síkság meglehetősen egyhangú volt, leszámítva a kígyóként tekergőző földhányást; fű takarta, amelyből foltonként dudva ágaskodott. E felszínrajzból úgy véltük, a démon a Kúpos domb felől jöhetett, amelynek fás déli lábától csekély távolságra esett a Viharhegy lábának legnyugatibb csücske. Követtük az emelkedőt a Juharosról lezúdult földcsuszamlásig, amely mellett magas, széthasogatott fa állt; oldalában megtaláltuk a villámcsapás nyomát, ami odacsalta a gonoszt.

Amikor már több mint huszadszor kutattuk át Arthur Munroe-val a megtámadott falu minden centiméterét, csüggedés töltött el bennünket, amihez bizonytalan, újfajta félelem is társult. Még ha errefelé mindennapinak számít is a rémületes és a nyugtalanító, akkor is rendkívül aggasztó, hogy ennyire ne maradjanak nyomok ilyen elemi erejű események után; azzal a tragikusan céltalan buzgalommal mozogtunk az ólomszínű, sötétedő éj alatt, amely az egyszerre szükségszerűnek és hiábavalónak érzett tevékenység következménye. Figyelmünk minden részletre kiterjedt; ismét bementünk minden kunyhóba, minden domboldalba vájt viskót átvizsgáltunk, hullákat keresve, újfent végigkutattuk a szomszédos lejtő minden tüskés méterét üregek és barlangok után, de semmilyen eredményre nem jutottunk. Pedig, mint mondtam, bizonytalan, új félelem lebegett fenyegetően fölöttünk; mintha óriás, denevérszárnyú griffek néztek volna le ránk a világűr szakadékaiból.

Esteledett, mind nehezebb volt látni; ekkor meghallottuk a készülődő zivatar morajlását a Viharhegy fölött. Felzaklató hang volt egy ilyen helyen, noha nem annyira, mint éjszaka lett volna. Mindenesetre kétségbeesetten reménykedtünk, hogy eltart jóval sötétedés utánig; ezzel a reménnyel befejeztük céltalan kutatásunkat a hegyoldalban, és a legközelebbi lakott falu felé indultunk, hogy segédcsapatot toborozzunk a telepesekből a nyomozáshoz. Bármilyen félénkek voltak, néhány fiatalabb férfiba annyi lelket öntött oltalmunk és vezetésünk, hogy megígérték segítségüket.

Jóformán meg se fordultunk, amikor olyan sűrű felhőszakadás csapott le ránk, hogy okvetlenül menedéket kellett keresnünk. Az ég rendkívüli, csaknem éjszakai sötétsége miatt gyakran megbotlottunk, viszont a villámok gyakori lobbanásai és a falucska alapos ismerete hamarosan elvezetett a legkevésbé lyukas tetejű épülethez, amelyet fatörzsekből és deszkákból hevenyésztek, még meglevő ajtaja és egyetlen apró ablaka a Juharos dombra nézett. Eltorlaszoltuk az ajtót a szél és az eső tombolása miatt, helyére tettük a primitív ablaktáblát, mivel kutatásainkból tudtuk, hol találjuk. Lehangoló volt ott ülni rozoga ládákon a szuroksötétben, de pipázgattunk, és alkalmanként felvillantottuk zseblámpáinkat. Néha láttuk a villámok lobbanását a falak repedésein át; a délután olyan hihetetlenül besötétedett, hogy minden villanás valósággal vakított.

Az őrködés a zivatarban borzongatóan emlékeztetett a Viharhegyen töltött kísérteties éjszakámra. Elmém visszatért arra a különös kérdésre, ami állandóan kísértett, amióta az a lidércnyomás történt; ismét azon tűnődtem, hogy a démon, akár az ajtó, akár az ablak felől közeledett a három emberhez, miért kezdte a két szélsővel, és miért hagyta utoljára a középsőt, amikor a titáni tűzgolyó elriasztotta. Miért nem végzett áldozataival természetes sorrendben, hiszen akármelyik irányból közelítsen is, én lettem volna a második? Miféle messzire nyújtható csápokkal vadászik? Vagy tudta, hogy én vagyok a vezető, és megkímélt, rosszabb sorsot szánva nekem, mint társaimnak?

Mintha csak tűnődéseimnek akart volna drámai hangsúlyt adni, a közelben szörnyű erővel becsapott a villám, amit a meginduló föld zaja követett. Ugyanakkor a szél farkasüvöltése a bömbölés démoni crescendójává fokozódott. Biztosra vettük, hogy ismét kidőlt egy fa a Juharos dombon. Munroe fölemelkedett a ládájáról, és az apró ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi történt. Amikor kiemelte a táblát, a szél és a zivatar fülsiketítően üvöltött be az ablakon, így nem hallottam, mit mondott; vártam, amíg kihajol, és megpróbálja fölmérni a természet őrjöngését.

A szél fokozatosan lecsillapodott, felszállt a szokatlan sötétség, jelezve, hogy múlóban a vihar. Abban bizakodtam, hogy eltart késő estig, segítve kutatásunkat, ám a hátam mögötti göcslyukon belopakodó napsugár megcáfolta reményeimet. Megpendítettem Munroenak, hogy jobb lenne beengedni egy kis fényt, akkor is, ha kapunk még egy zuhanyt, ezzel eltávolítottam a torlaszt, és kinyitottam a primitív ajtót. Sárrá és tócsákká változott a talaj, friss buckákat túrt az enyhe földcsuszamlás, mindazonáltal semmit sem láttam, ami indokolta volna ablakon kihajolt társam szótlan érdeklődését. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát; nem mozdult. Amikor tréfásan megráztam és megfordítottam, fojtogató kacsokkal ragadott meg a rákos rettegés, amely a végtelen múltba és az időn túl sötétlő éjszaka feneketlen szakadékaiba nyújtja le gyökereit.

Mert Arthur Munroe meghalt. Ami kivájt szemű, megrágott fejéből maradt, az nem volt többé arc.

 

III. Mit jelent a vörös izzás?

 

1921. november 8-ának vihardúlta éjszakáján, kriptai árnyakat vető lámpám fényénél egyedül és ostobán ástam bele magam Jan Martense sírjába. Délután kezdtem el a munkát, mert zivatar készülődött, és most örültem, mert sötét volt, és az eszelősen túltengő lombok fölött kitört a vihar.

Azt hiszem, valamit kificamíthattak az agyamban az augusztus ötödike óta eltelt idő eseményei: az udvarház démoni árnyéka, az általános feszültség és csalódottság, az októberi viharban a falucskában történt dolog. Azután én ástam sírt annak az embernek, akinek a halálát nem értettem. Tudtam, hogy a többiek sem értenék, így hát hagytam, hadd gondolják, hogy Arthur Munroe eltévedt. Keresték, de semmit sem találtak. A telepesek talán megértettek volna, de nem mertem még jobban megijeszteni őket. Különös módon mintha érzéketlenné váltam volna. Az udvarház döbbenete valamit csinált az agyammal, nem tudtam másra gondolni, mint hogy felkutassam az iszonyatot, amelyet képzeletem mostanára elemi csapássá növelt. Arthur Munroe esete miatt megesküdtem, hogy némán és egyedül folytatom a kutatást.

Ásatásaimnak már a színhelye is elegendő lett volna, hogy megrémítse a normális embert. Borzalmasan groteszk, szörnyűségesen terebélyes és koros, baljós fák vigyorogtak rám, mint holmi pokoli druida templom oszlopai; elfojtották a mennydörgést, megfékezték a tomboló szelet, és alig valami esőt engedtek le a földig. A háttérben, a forradásos fatörzsek mögött halványan izzottak a beszűrődő villámfényben a kihalt udvarház borostyánnal benőtt, nyirkos falai; kissé közelebb, az elhagyott hollandus kert ösvényeiben és ágyásaiban verőfényt sohasem látott, bűzös, fehér gombafélék túlcsorduló mételye pöffedezett. Legközelebb volt maga a temető, ahol eltorzult fák lökték magasba őrült ágaikat, míg gyökereik félretúrták a szentségtelen sírköveket, és mérget szívtak ki abból, ami alattuk volt. Az özönvíz előtti erdő sötétjében bomló és rothadó levelek barna szemfedelén itt-ott átsejlettek baljósan az alacsony buckák, amelyek olyan jellemzők voltak erre a villámszaggatta vidékre.

A história vezetett ehhez a régi sírhoz. Valóban csak a történelem maradt, miután minden más ördögi gúnnyal véget ért. Most már úgy hittem, a lopakodó félelem nem anyagi természetű, hanem farkasagyarú kísértet, amelyet az éjszakai villámlás hoz magával. Amit Arthur Munroe-val folytatott kutatásunk során összeszedtem a helyi hagyományokból, annak alapján biztosra vettem, hogy a kísértet nem más, mint Jan Martense, aki 1762-ben halt meg. Ezért ástam föl ostoba módon a sírját. A Martense házat 1670-ben építette Gerrit Martense, egy gazdag Új-Amszterdam-i kereskedő, akinek nem volt ínyére a brit uralomváltás, ezért pompás otthont emelt magának a távoli, erdős hegycsúcson, amelynek háborítatlan magánya és szokatlan környezete megtetszett neki. Az volt az egyetlen zavaró körülmény, hogy nyaranta heves viharok tomboltak. Amikor Mijnheer Martense kiszemelte udvarháza helyéül a hegyet, az évszak valamilyen különlegességének tulajdonította a természet gyakori tombolását, de idővel rájött, a hely kedvez a hasonló jelenségeknek. Végül, mivel úgy vélte, hogy a viharok megártanak a fejének, pincét épített, ahová vissza tudott vonulni a legvadabb tombolás elől.

Gerrit Martense leszármazottairól kevesebbet tudunk, mint róla magáról, miután valamennyien kihátráltak a gyűlölt angol civilizációból. Rendkívül zárkózott életet éltek, az emberek azt mondták róluk, elszigeteltségük miatt nehézkes lett a beszédük és az észjárásuk. A családban öröklődött a felemás szem: az egyik rendszerint kék volt, a másik barna. Társadalmi kapcsolataik egyre fogytak, míg végül már nagyszámú szolgaszemélyzetük tagjaival házasodtak össze. Az összezárt család sok degenerálódott tagja leereszkedett a völgybe, és elkeveredett a satnya népességgel; később belőlük lettek a szánalmas erdőlakók. A többiek makacsul ottmaradtak ősi udvarházukban, egyre jobban összeforrtak hallgatag klánná, és ideges érzékenységgel reagáltak a gyakori viharokra.

Ezeknek az információknak a zömét az ifjú Jan Martense juttatta el a külvilághoz, akit valamely nyugtalanság a gyarmati hadseregbe űzött, amikor az Albany Konvenció híre eljutott a Viharhegyre. Ő volt az első Gerrit utódai közül, aki valamit látott a világból; amikor 1760-ban, hat évnyi háborúskodás után hazatért, apja, nagybátyjai, testvérei idegenként gyűlölték, hiába volt neki is felemás Martense-szeme. Jan többé nem osztozott a Martense család különcségeiben és előítéleteiben, és a hegyi viharok sem hatottak rá a korábbi mámorító erővel, inkább elcsüggesztette a környezete; gyakran írta Albanybe a barátainak, hogy el akarja hagyni az atyai házat.

1763 tavaszán Jonathan Giffordot, Jan Martense Albany-i barátját aggasztani kezdte levelezőtársa hallgatása; főleg azért, amilyen állapotok uralkodtak és veszekedések dúltak a Martense-házban. Elhatározván, hogy személyesen látogatja meg Jant, lóháton indult el a hegyekbe. Naplója tanúsága szerint szeptember 20-án érte el a Viharhegyet, ahol igen rozzant állapotban találta az épületet. A megbotránkoztatóan elállatiasodott, szennyes, morcos, felemás szemű Martense-ek tört, torokhangú angolsággal azt mondták neki, hogy Jan meghalt. Erősködtek, hogy tavaly ősszel belecsapott a villám, és az elhagyott, mélyen fekvő kertben van eltemetve. A látogatónak megmutatták a puszta, jeltelen sírt. Volt valami a viselkedésükben, ami undorral és gyanúval töltötte el Giffordot, és egy héttel később ásóval és lapáttal tért vissza, hogy feltárja a sírt. Azt találta, amire számított – egy kegyetlen csapásokkal szétzúzott koponyát, így hát hazament Albanybe, és nyíltan megvádolta a Martense családot rokonuk meggyilkolásával.

A törvényes bizonyítékok hiányoztak, ám a történet gyorsan elterjedt, és ettől az időtől a Martense-ek megszűntek létezni a világ számára. Senki sem állt szóba velük, eldugott udvarházukat átokvert helyként kerülték. Valahogy maguktól is eltengődtek abból amit termeltek, mert a távoli dombokról hébe-hóba látható fények tanúsága szerint egyelőre még megvoltak. Ezeket a fényeket utoljára 1810-ben észlelték, de azelőtt is már csak nagyon ritkán.

Időközben ördögi legendák keltek szárnyra az udvarházról és a hegyről. Az emberek kétszeres buzgalommal kerülték a helyet, és ráragasztottak minden suttogva továbbadott mesét, amit csak szállíthat a hagyomány. Senki sem látogatta meg 1816-ig, amikor is a telepeseknek szemet szúrt a fények huzamosabb ideje tartó hiánya. Ekkor egy csoport felderítő üresen, félig romba dőlve találta az épületet.

Csontvázakat nem találtak, ebből inkább távozásra, mint halálra következtettek. Úgy tűnt, a klán jó néhány éve eltávozott; az összebarkácsolt toldalék fészerekből ítélve a kivándorlás idejére hatalmasan felszaporodhattak. Kulturális szintjük mélyre zuhant, mert a bútorok szétesőben voltak, az ezüstneműt szanaszét szórták, de egyébként is látszott rajtuk, hogy tulajdonosaik már jóval a távozás előtt sem használták őket. Noha a rettegett Martense-ek elmentek, a kísértetjárta házat továbbra is félelem övezte, és ezt még fokozta, amikor új és különös történetek kezdtek szájról-szájra szállni a hanyatló hegylakók között. Itt állt a rom, elhagyatottan, rettegetten, és Jan Martense bosszúálló szelleme kísértett benne. Akkor éjszaka is állt, amikor fölástam Jan Martense sírját.

Ostobaságnak neveztem hosszas ásásomat, és csakugyan az is volt, úgy tárgyát, mint módszerét tekintve. Hamarosan elértem Jan Martense koporsóját – mostanra már csak port és salétromot tartalmazott – és olyan dühödten vágytam kiszabadítani a kísértetet, hogy esztelenül és ügyetlenül áskáltam tovább a koporsó alatt. Isten tudja, mit vártam, mit találok – csak annyit éreztem, hogy egy olyan ember sírjában ások, amelynek kísértete éjszakánként fent jár.

Nehéz megmondani, milyen mélyre jutottam amikor az ásóm, majd hamarosan a lábam is beleszaladt a földbe. Az esemény tekintve a körülményeket, borzalmas volt; mert ha itt van egy föld alatti helyiség, az iszonyatosan megerősíti legőrültebb elméleteimet. Esésem kioltotta a lámpást, de elővettem elektromos zseblámpámat, és bevilágítottam az alacsony vízszintes alagutat, amely mindkét irányba meghatározhatatlan távolságba vezetett. Elég széles volt ahhoz, hogy egy ember keresztülszuszakolja rajta magát; noha egyetlen épelméjű ember sem próbálta volna ezt meg ebben az időben, én megfeledkeztem veszélyről, ésszerűségről a lopakodó félelem leleplezésének lázában. A ház felé tartó irányt választottam, kitartóan evickéltem a szűk járatban; vakon és sebesen araszoltam előre, csak néha villantva föl a lámpát magam előtt.

Mely nyelv tudná leírni a föld végtelen mélyén elveszett embert; a kapaszkodást, vonaglást, zihálást; az eszelős araszolást az örök sötétség kanyarulataiban az idő, biztonság, irány vagy határozott cél tudata nélkül. Volt ebben valami ocsmány mégis tovább csináltam. Addig, míg végül az élet emlékké halványult, és eggyé váltam az éjszakai mélység vakondjaival, lárváival. Igazán véletlenül kattintottam fel a végeérhetetlen kúszás közben elfelejtett zseblámpámat, amely kísérteties fényt vetett az előttem tovakanyargó furat megkeményedett agyagfalára.

Ily módon másztam még egy darabig, az elem már erősen gyengült, amikor a folyosó élesen fölfelé kanyarodott, megváltoztatva haladásom irányát. Fölnéztem, de nem készültem el arra a látványra, hogy válaszul lámpám gyengülő fénysugarára két démoni parázs villan föl a távolban; két baljós, félreérthetetlenül izzó ragyogás, hátborzongató, ködös emlékeket idéző. Automatikusan megálltam, noha annyi eszem már nem volt, hogy hátráljak. A szemek közeledtek, a lényből azonban, amely tulajdonosuk volt, csupán egy mancsot tudtam kivenni. De miféle mancsot! Messze föntről halk roppanást hallottam, amelyet azonnal fölismertem. A tomboló helyi vihar volt, amely immár hisztérikusan őrjöngött. Már egy ideje mászhattam fölfelé, mert elég közel kerültem a talajszinthez. Tompán morajlott a menny, azok a szemek pedig még mindig üres gonoszsággal néztek rám.

Hála Istennek, akkor nem tudtam, mi az, különben ott halok meg. A közeledő vihar mentett meg, amikor iszonytató várakozás után kivágódott a láthatatlan égből egy olyan villám, amilyen gyakran szokott belecsapni a hegyoromba; nyomaival itt-ott már találkoztam, a feltúrt föld sebei és a különböző méretű mennykövek formájában. Ciklopszi haragjában keresztültörte az átkozott akna fölött a talajt, megvakított és megsüketített, de mégsem taszított teljes eszméletlenségbe.

Tehetetlenül kapaszkodtam és vergődtem a csúszó, vonagló föld zűrzavarában, míg az esőtől ki nem tisztult a fejem és nem láttam, hogy ismerős helyen bukkantam elő; egy meredek irtáson, a hegy délnyugati lejtőjén. A sorozatos villámlás megvilágította a kifordult talajt és a magasabban fekvő erdős lejtőtől idáig vezető furcsa, alacsony földhányást, de a káoszban nem akadt semmi, ami megmutatta volna a kijáratot a halálos katakombából. Az agyamban éppolyan összevisszaság volt, mint a földben, és miközben dél felé a távolban vörös izzás gyúlt az égen, én jóformán föl se fogtam, milyen borzalmon mentem keresztül.

De amikor két nappal később, a telepesek elmesélték, mit jelentett az a vörös izzás, nagyobb iszonyat fogott el annál, amit a vakondjárat, a mancs meg a szemek láttán éreztem; mert ennek iszonytatóbb hordereje volt. Innen húsz mérföldre egy falucskában a félelem orgiája tombolt azon villámlást követően, amely engem kiszabadított a felvilágra; egy névtelen lény egy kinyúló ágról rávetette magát egy kunyhóra, amelynek gyenge volt a teteje. Megtette a magáét, de mielőtt elmenekülhetett volna, az őrjöngő telepesek fölgyújtották a kunyhót. A lény ugyanabban a pillanatban tette, amit tett, amikor a föld rászakadt a mancsra és a szemekre.

 

IV. Szemtől szemben a borzalommal

 

Nem lehet épeszű az az ember, aki azt tudva a viharhegyi borzalomról, amit én tudtam, egyedül lát neki, hogy megkeresse az ott lopakodó félelmet. A félelem legalább két megtestesülésének pusztulása csupán gyengécske védelmet nyújtott testi-lelki épségemhez az alaksokszorozó ördöngösség eme Acheronjában; mégis folytattam kutatásomat, és minél szörnyűbbé fajultak az események és a felfedezések, annál nagyobb lelkesedéssel! Amikor két nappal azután, hogy kúszás közben ama kriptában találkoztam a szemekkel és a manccsal, megtudtam, hogy húsz mérfölddel odébb egy lény leselkedett gonoszul ugyanabban a pillanatban, amikor azok a szemek rám meredtek, a szó szoros értelmében görcsöket kaptam a félelemtől. De az a félelem annyi ámulattal és csábító groteszkséggel keveredett, hogy az csaknem kellemes volt. Néha, a lidércnyomás karmaiban, amikor láthatatlan erők pörgetnek furcsa, halott városok fölött Nis vigyorgó szakadéka felé, megkönnyebbülés, sőt egyenesen gyönyörűség vad sikollyal és önként az álomvégzet ocsmány örvényébe vetni magunkat, akármilyen feneketlen mélység tátongjon is benne. Ez volt a helyzet a Viharhegy járkáló lidércnyomásával is; az a fölfedezés, hogy két szörnyeteg kísért a vidéken, eszelős vágyat ébresztett bennem, hogy belevájjam magam az elátkozott környék szívébe, és puszta kézzel kaparjam ki a halált, amely a mérgezett talaj minden centiméteréből elővigyorog!

Amint lehetett, felkerestem Jan Martense sírját, és hiábavalóan áskáltam ugyanott, ahol korábban. Valami nagyobb omlás eltüntette az alagút minden nyomát, miközben az eső oly sok földet mosott be a gödörbe, hogy nem tudtam megállapítani, milyen mélyre ástam korábban. Hasonlóképpen fáradságos utazást tettem a távoli falucskába – ahol a gyilkos teremtmény elégett –, de kevés haszonnal. A végzetes viskó hamvaiban számos csontot találtam, de egyik sem volt a szörnyetegé. A telepesek azt mondták, hogy a lény csak egy áldozatot ejtett, ám szerintem nem tudták pontosan, mivel én még egy csonttöredéket találtam, ami biztosan egy másik emberi koponyához tartozhatott. Noha a falusiak látták a szörny sebes támadását, senki sem tudta elmondani, milyen volt a lény; akik megpillantották, egyszerűen ördögnek nevezték. Megvizsgáltam a nagy fát, amelyen a lény leselkedett, de semmilyen jelet sem találtam. Igyekeztem felkutatni valamilyen nyomot, ami a fekete erdőbe vezet, ám ez alkalommal nem tudtam elviselni a betegesen vastag törzseket, vagy azokat a hatalmas gyökereket, amelyek olyan gonoszul kígyóztak, mielőtt elmerültek volna a földben.

Következő lépésként apróra átvizsgáltam a kihalt falucskát, ahol olyan bőségesen aratott a halál, és ahol Arthur Munroe látott valamit, de már nem élt addig, hogy elmondhassa. Noha korábbi meddő kutatásaim rendkívül részletesek voltak, most egy új adatot is ellenőriznem kellett; sírbéli szörnyű kúszás-mászásom ugyanis meggyőzött róla, hogy a szörnyeteg legalábbis részben föld alatti életet él. Ez alkalommal november 14-én főképpen a Kúpos hegy és a Juharos domb ama lejtőire összpontosítottam, amelyek a balszerencsés falucska irányába néztek, és különös figyelmet fordítottam a Juharos omlástól fellazult talajára.

A délután, amelyet kutatással töltöttem, semmire sem vetett fényt. Alkonyatkor ott álltam a Juharos dombon, és lenéztem a falura meg a völgy túloldalán a Viharhegyre. A naplemente csodálatos volt, most kezdett emelkedni a csaknem kitelt hold, ezüst fénye elöntötte a síkságot, a távoli hegyoldalt és a furcsa buckákat, amelyek itt-ott kiemelkedtek a talajból. Békés árkádiai látvány volt, de mivel tudtam, mit rejteget, gyűlöltem. Gyűlöltem a gúnyos holdat, az álszent síkságot, a fekélyes hegyoldalt, azokat a baljós földhányásokat. Úgy rémlett, mindent beszennyez a visszataszító ragály amelyet torz, rejtett erők gonosz szövetsége gerjeszt.

Amint szórakozottan végignéztem a holdfényes tájon, megakadt a szemem valamin, mégpedig az egyik topográfiai tényező jellegén és elrendezésén. Bár nem vagyok tanult geológus, kezdettől fogva fölkeltették a figyelmemet a vidék furcsa földhányásai és vakondtúrásai. Feltűnt, milyen elterjedtek a Viharhegy környékén, bár kevesebb volt belőlük a síkon, mint a csúcson, ahol valószínűleg csekélyebb ellenállásba ütközött a történelem előtti eljegesedés mintázó szeszélye. Valami különös árnyékot vetettek az alacsonyan álló hold fényében, és nekem észre kellett vennem, hogy buckái és vonalai különös kapcsolatban állnak a Viharhegy csúcsával. Kétségtelenül az orom volt a rendszer központja, ahonnan szabálytalanul, összevissza ágazott szét a púpok és turzások hálója, mintha a förtelmes Martense udvarház a rettegés csápjait nyújtogatná. Hirtelen megvacogtam a csápok gondolatára, és már nem foglalkoztam vele, miért is képzeltem ezeket a földhányásokat az eljegesedés maradványainak.

Minél tovább elemeztem, annál kevésbé hittem benne; új fogékonyságokra kitárt elmémet groteszkül szörnyűséges analógiákkal kezdte bombázni a felszín képe és a föld alatti tapasztalat. Önkéntelenül motyogni kezdtem, eszelős kuszasággal: – Istenem? vakondtúrások? az az átkozott hely ki lehet lyuggatva... mennyi... az az éjszaka az udvarházban... először Bennettet és Tobeyt kapták el... kétoldalt... – azután lázasan ásni kezdtem a legközelebbi földhányásnál; kétségbeesetten, reszketve, de már-már diadallal; túrtam a földet, és valami oda nem illő érzelemmel fölkiáltottam, amikor elértem egy alagutat, éppen olyat, mint amelyben egy másik, lidérces éjszakán másztam.

Emlékszem, hogy ezután futottam, ásóval a kézben; vérfagyasztó futás volt az a holdfényes, föltúrt mezőkön, a kísértetek járta erdő rémséges, nyaktörő vízmosásain át; szökkenve, kiáltozva, zihálva loholtam a borzalmas Martense ház felé. Emlékszem, amint eszelősen áskálok mindenfelé a vadrózsától fojtogatott pincében, hogy megtaláljam a vakondtúrások gonosz világának szívét, velejét. Azután emlékszem, hogyan nevettem, amikor belebotlottam az átjáróba: abba a lyukba az öreg kémény tövében, ahol a sűrűn nőtt gazok különös árnyakat vetettek a véletlenül magammal hozott, egyetlen gyertya fényében. Nem tudom, mi maradt még odalent abban a pokol kaptárjában, leselkedve és várakozva, hogy ismét zengjen az ég. Kettő elpusztult, az talán végzett vele, de bennem még mindig megmaradt az égető elszántság, hogy elérjek a félelem végső titkához, a féleleméhez, amelyről egyre inkább úgy hittem, hogy alakja van, anyagi és szerves.

Azon töprengtem, egymagam és rögtön lássak-e neki az alagút feltárásának, vagy próbáljak telepes csapatot toborozni a kutatáshoz. Tétovázásomat a külvilágból támadó hirtelen szélroham szakította félbe, amely elfújta a gyertyámat, és otthagyott a sűrű feketeségben. A hold már nem tűzött át a boltozat repedésein és résein, és én baljós rettegéssel hallgattam a közeledő vihar jellegzetes, vészterhes morajlását. Agyam zűrzavaros gondolatok fűzérét pergette, amelyek következtében visszafelé tapogatództam a pince legtávolabbi sarkába, a szememet azonban nem tudtam elfordítani a kémény tövében tátongó borzalmas nyílástól; amint a villámok fakó lobbanása áttört a külső növényzeten, és megvilágította a romok tetejét, fölsejlettek a töredezett téglák és a gonosz külsejű gyomok. Félelem és kíváncsiság emésztett. Mit hív elő a vihar? Maradt egyáltalán bármi, amit előhívhat? Villám lobbant, fényénél elbújtam egy vaskos bozót mögé, ahonnan láthattam a nyílást.

Ha az egek könyörületesek, egy napon majd józan öntudattal is szembe tudok nézni azzal a látvánnyal, amelyet megpillantottam, és talán békében élhetem le éveim maradékát. Mostanában nem tudok aludni éjszakánként, ópiumszármazékokat kell szednem, ha dörög a menny. A lény hirtelen és váratlanul bukkant elő; valami patkányra emlékeztető, ördögi mocorgás távoli és elképzelhetetlen üregekből, pokoli zihálás, fojtott röfögés, azzal már bugyborékolt is a kémény alatti nyílásból a métely, a szerves hanyatlás ocsmány éji ivadékainak árja, amely sokkal pusztítóbban förtelmes volt, mint amit halandó téboly és betegség legsötétebb vajákolása felidézhet. Fortyogva, gőzölögve, böfögve, bugyborékolva, kígyók tajtékjaként böffent föl és ki abból a tátongó lyukból, fertőző mételyként futott szét a pince összes kivezető nyílásán át, ki, az elátkozott éjféli erdőbe, hogy elvesse a félelmet, őrületet és halált.

Isten tudja, hányan voltak – akár sok ezren is lehettek. Döbbenetes volt látni ezt az áradatot a fel-fellobbanó fakó fényben. Amikor eléggé megritkultak, hogy külön-külön is láthassam példányaikat, láttam, hogy törpe, formátlan szőrös ördögök vagy majmok – a majomfélék törzsének szörnyeteg, sátáni gúnyrajzai. Iszonytatóan csendesek voltak; nyikkanás is alig hallatszott, amikor az egyik utolsó előkepeszkedő hosszú gyakorlatra valló mozdulattal vetette rá magát egy gyengébb társára, hogy lakomát csapjon belőle. Mások is lecsaptak a maradékra, és nyálcsorgató élvezettel fölfalták. Rajtam rémült és undorodó révületem ellenére is győzedelmeskedett beteges kíváncsiságom; amikor a fölfelé áramló szörnyetegek utolsója is előbukkant az alvilágból, előhúztam automata pisztolyomat, és a mennydörgés álcája alatt lelőttem.

Vörös, nyúlós téboly visító, csúszkáló, özönlő árnyai, amint a bíborosan villámló égbolt vég nélküli véres folyosóin űzik egymást... formátlan fantazmák, hátborzongatóan ismerős jelenetek kaleidoszkópikus elfajzásai; szörnyeteg, túltáplált tölgyek kígyószerű gyökerei tekeregve szívják a kimondhatatlan leveket a földből, amelyben kannibál ördög-nyüvek milliói hemzsegnek; polipos romlás föld alatti gócainak vakondtúrás-csápjai... őrült villámok lobogása a borostyánnal benőtt, gonosz falak és gombáktól fulladozó démoni árkádok fölött... Legyenek áldottak az egek az ösztönért, amely öntudatlanul vezetett olyan helyekre, ahol emberek laknak; a békés falucskába, amely a tiszta egek nyugodt csillagai alatt aludt.

Eleget tudtam meg egy hét alatt, hogy Albanyba küldessek egy csapat emberért, dinamittal fölrobbantsuk a Martense házat és a Viharhegy teljes csúcsát, betömjük az összes földhányást, amelyről tudtunk, elpusztítsunk néhány túlhízott fát, amelyeknek már a megléte sértette az ép elmét. Miután ezzel végeztünk, bírtam egy keveset aludni, ám már sohasem lelek valódi pihenésre, amíg emlékezni fogok a lopakodó félelem névtelen titkára. Kísérteni fog engem, mert ki állíthatja, hogy a pusztítás tökéletes volt, és más ilyen jelenség nem létezik? Ki tud az én ismereteimmel a föld ismeretlen üregeire gondolni anélkül, hogy ne kapna lidércnyomást jövendő lehetőségek félelmétől? Nem tekinthetek borzongás nélkül egy kútra vagy a föld alatti lejárójára... miért nem tudnak nekem az orvosok adni valamit, hogy alhassak, hogy igazán megnyugodjék az agyam amikor dörög az ég?

Amit a villám fényében láttam, miután lelőttem a rángatózó, leírhatatlan lényt, az olyan egyszerű volt, hogy majdnem egy teljes percbe telt, mire felfogtam az agysorvasztó valóságot. Undorító volt, valami mocskosfehér gorillaféle, éles, sárga agyarú, csapzott bundájú. Az emlős degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zűrzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang. Haldoklása közben rám nézett, szeme ugyanolyan felemás volt, mint azok, amelyek a föld alatt és a ködös emlékekből meredtek rám. Az egyik szeme kék volt, a másik barna. A régi regék felemás Martense szemei voltak, és én a hangtalan borzalom mindent elárasztó kataklizmájában már tudtam, mi történt azzal az eltűnt családdal, a viharoktól megtébolyodott szörnyű Martense házzal.

Bihari György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre