Eryx falai közt

Eredeti cím: In the Walls of Eryx (Within the Walls of Eryx)

3 1743

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–Kenneth Sterling • Év: 1936

Mielőtt megpróbálok pihenni, leírom ezeket a feljegyzéseket; előkészületképpen a jelentéshez, amit tennem kell majd. Amit találtam, az annyira egyedülálló és annyira különbözik minden eddigi tapasztalattól és várakozástól, hogy nagyon gondos leírást érdemel.

Földi időszámítás szerint március 18-án, helyi időszámítás szerint június 9-én értük el a Vénuszt. A főcsoportba osztottak be, Miller parancsnoksága alá, és megkaptam fölszerelésemet – a Vénusz picit gyorsabb forgásához hangolt órát – és átmentem a szokásos maszkkiképzésen. Két nap múlva szolgálatra alkalmasnak nyilvánítottak.

Elhagyva a Kristály Társaság Terra Nova-i telephelyét, június 12-én hajnaltájban, a dél felé vezető útvonalat követtem, melyet Anderson térképezett föl a levegőből. Nehezen haladtam, mert ezek a dzsungelek szinte áthatolhatatlanok eső után. Bizonyára a nedvesség teszi ezeket a tekergő indákat és kúszónövényeket olyan bőrszerűen keménnyé; olyan kemények, hogy a késnek néha tíz percig is dolgoznia kell némelyikükön. Délre az idő szárazabb lett, a növényzet lággyá és gumiszerűvé vált, így a kés már könnyen vágta, de így sem tudtam túl gyorsan haladni. Ezek a Carter oxigénmaszkok túl nehezek – csupán egy felet is cipelni teljesen kimerít egy közönséges embert. Egy szivacstartályos Dubois maszk legalább ilyen jó levegőt biztosítana, fele ennyi súllyal.

A kristálykutató szemmel láthatóan jól működött, mert kitartóan az Anderson-jelentésben megadott irányt mutatta. Érdekes, ahogy az affinitás elve működik – a régi otthoni „varázsvesszők” minden csalása nélkül. Nagy kristálymennyiségnek kell lennie ezer mérföldön belül, bár azt hiszem, hogy azok az átkozott embergyíkok állandóan figyelik és őrzik. Valószínűleg ők éppen olyan bolondnak tartanak minket azért, mert a Vénuszra jöttünk, mint mi őket azért, hogy amint meglátnak egy darab kristályt, rögtön a sárban kezdenek csúszkálni, vagy emelvényre állítják a templomukban. Jó lenne, ha új vallásuk lenne, hiszen semmire nem használják a kristályokat azon kívül, hogy imádkoznak hozzájuk. Ha elvetnék a teológiát, megengednék, hogy elvigyük, amit akarunk – és még ha megtanulnák is, hogy erőforrásul használják a kristályokat, akkor is több mint elég maradna az ő bolygójuknak is meg a Földnek is. Személy szerint én unom, hogy elkerüljük a fő kristálylerakatokat, és egyedi darabokat keressek a dzsungelfolyók medrében. Néha szeretném, ha ezeket a pikkelyes koldusokat kiirtaná egy otthoni, jó kemény hadsereg. Körülbelül húsz hajó elég embert tudna hozni ennek a megvalósításához. Az ember nem nevezheti ezeket, az átkozott izéket embereknek, összes „városuk” és tornyuk ellenére sem. Semmihez nem értenek az építkezésen kívül meg a kardok és mérgezett lándzsák használatán kívül – és nem hiszem, hogy úgynevezett „városaik” sokkal többet jelentenének egy hangyabolynál vagy hódvárnál. Kétlem, hogy van egyáltalán valami rendes nyelvük – az egész szövegelést az ő pszichológiai kommunikációjukról a mellükből kinövő csápjaik segítségével: blöffnek tartom. Az embereket félrevezeti ezeknek az álló testtartása: ez csupán egy véletlen fizikai hasonlóság a földi emberhez.

Szeretnék egyszer úgy végigmenni egy Vénusz-dzsungelen, hogy ne kelljen lesnem rejtőzködő csoportjaikat, vagy ne kelljen futnom átkozott lándzsáik elől. Nem volt ezekkel semmi baj, míg nem kezdtük elvinni a kristályokat, de most már elég kellemetlenséget okoznak a lándzsáikkal, meg a vízcsöveink elvágásával. Egyre inkább az az érzésem, hogy ezeknek van valami külön érzékük, mint a mi kristálykeresőinknek. Soha senki nem tapasztalta, hogy bántottak volna egyetlen embert is – kivéve a messziről történő orvlövészetet –, ha nem volt nála kristály.

Déli egy óra körül egy lándzsa majdnem levitte a sisakomat, és egy másodpercig azt hittem, hogy az egyik oxigéntartályomat eltalálták. A sunyi ördögök egy hangot sem adtak, de hárman bekerítettek. Mindhármukat leterítettem, körbetüzelve a lángszóró pisztolyommal, mert bár színük is egybeolvadt a dzsungel színével, ki tudtam venni a mozgó csúszómászókat. Az egyik nyolc láb magas volt, tapírszerű ormánnyal. A másik kettő átlagos, hét láb magas fickó volt. Csak nagy létszámuknak köszönhető, hogy állják a sarat – egyetlen lángszórós zászlóalj a pokolba tudná küldeni az egész bandát. Mégis különös, hogy hogyan válhattak uralkodó fajjá a bolygón. Egyetlen nagyobb élőlény sincs, mint a csúszómászó akmanok és skorahok vagy a repülő tahakok a másik földrészen – hacsak azok a lyukak a Dionae-fennsíkon nem rejtenek valamit.

Két óra körül kristálykeresőm nyugat felé változtatta irányát, magányos kristályokat jelezve jobbra előttem. Ezt egyeztettem Anderson jelentésével, és ennek megfelelően megváltoztattam útirányomat. Még nehezebb volt menni – nemcsak azért, mert a talaj emelkedett, hanem azért is, mert több volt az állat, sűrűbb a ragadozó növényzet. Állandóan ugratokat csapkodtam, és skorahokra léptem, bőrruhám csupa pötty volt a szétnyomott darohoktól, amik minden oldalról csipkedtek. A napfényt csak súlyosbította a köd, és semmi jelét nem adta, hogy fölszárítaná a sarat. A lábam minden lépésnél öt-hat hüvelyknyi mélybe süllyedt, és ahányszor kihúztam, cuppanás „blup” hangot adott. Jó lenne, ha valaki nem bőrből készült védőruhát találna föl ehhez az éghajlathoz. A viaszosvászon persze szétrohadna, de valami vékony fémlemez – mint ennek a forgatható, biztonsági jelentés-tekercsnek a borítása – talán kivitelezhető lenne.

3.30 körül ettem – ha ugyan ezeknek a nyavalyás ételtablettáknak a maszkomba csúsztatását evésnek lehet nevezni. Rövidesen a táj határozott változását tapasztaltam – a tarka, mérgező virágok színe megváltozott, olyanok lettek, mint a kísértetek. Minden körvonal ritmikus táncba kezdett, és ragyogó fénypontok jelentek meg és táncoltak ugyanebben a lassú, állandó tempóban. Ezután a hőmérséklet is váltakozni kezdett, összhangban ezzel a különös, ritmikus dobolással.

Az egész mindenség lüktetni látszott egy mély, rendszeres szívdobogásban, ami kitöltötte az űr minden sarkát, és átáramlott az én testemen és tudatomon is. Teljesen elveszítettem az egyensúlyérzékemet, és szédülve tántorogtam, az sem segített, amikor becsuktam a szememet, és kezemmel befogtam a fülemet. De a fejem még tiszta volt, és rövid néhány perc alatt megértettem, hogy mi történt.

Legalább egy olyan különös délibáb-növénynek kellett a közelemben lennie, amilyenről közülünk oly sokan meséltek. Anderson óvott tőlük, és részletesen leírta a külsejüket – a borzas szárat, a szúrós leveleket és a foltos szirmokat, melyek gázos, kábító kipárolgása áthatol minden létező maszkon.

Visszaidézve azt, ami Baileyvel történt három évvel ezelőtt, pillanatnyi pánikba estem, és kóvályogni kezdtem abban az őrült, kaotikus világban, amit a növény kipárolgása szőtt körülöttem. Aztán visszatért a józan eszem, és rájöttem, hogy csupán el kell távolodnom a veszélyes szirmoktól – vakon törtem utat a lüktetés forrásával ellenkező irányba, oda se figyelve arra, ami örvényleni látszott körülöttem, míg biztonságosan ki nem jutottam a növény hatósugarából.

Bár minden veszélyesen forgott körülöttem, megpróbáltam elindulni a helyes irányban és kocogni utamon előre. Az utam egyáltalán nem lehetett egyenes, mert óráknak tűnt, míg kikerültem a délibáb-növény mindent átható hatása alól. A villódzó fények fokozatosan eltűntek, és a táncoló, kísérteties táj kezdte visszanyerni szilárdságát. Mikor teljesen kijózanodtam, az órámra pillantottam, és meglepődve láttam, hogy még csak 4.20 volt. Bár úgy éreztem, hogy örökkévalóságok teltek el, az egész kaland alig több mint fél óráig tartott.

De minden késlekedés terhes volt, és elveszítettem az irányt, miközben elmenekültem a növénytől. Most hát előrenyomultam hegynek fölfelé a kristálykereső jelezte irányban, és minden erőmet arra fordítottam, hogy jobb időt érjek el, A dzsungel még mindig sűrű volt, bár kevesebb volt az állat. Egy ragadozó virág egyszer bekapta a jobb lábamat, és olyan szorosan tartotta, hogy a késemmel kellett kiszabadítanom, a virágot darabokra szabdalva, míg végre elengedett.

Alig egy óra múlva a dzsungel növényzete ritkulni kezdett, és öt óra körül – miután áthaladtam a páfrányfák igen csekély aljnövényzetű övén – széles, mohás fennsíkra értem. Itt már gyorsan haladtam, és keresőm mutatójának táncolásából láttam, hogy viszonylag közel vagyok a kristályhoz, amit keresek. Ez különös volt, mert a legtöbb szétszórt, tojás alakú kristály olyan dzsungelfolyók medréből került elő, amilyent nem találni az ilyen kopár fennsíkon.

A talaj emelkedett, és határozott gerincben végződött. 5.30-kor értem el a tetejét, és nagy kiterjedésű mezők tárultak elém, a távolban erdőkkel. Vitathatatlanul ez volt az a fennsík, amit Macugava térképezett föl a levegőből, ötven évvel ezelőtt, és amit térképeink Eryxnek vagy Eryciai-felföldnek neveznek. De ami megdobogtatta a szívemet, az egy apró részlet volt. ami nem lehetett messze a síkság pontos középpontjától. Magányos fénypont volt ez, ami átragyogott a ködön, és szemmel láthatóan átható, koncentrált csillogást gyűjtött magába a sárgás, ködtompította napsugaraktól. Kétségtelenül ez volt a kristály, amit kerestem – valószínűlég nem nagyobb egy tyúktojásnál, de elég ereje van ahhoz, hogy egy egész várost egy éven át melegítsen. Már nem is csodálkoztam a távoli ragyogás láttán, hogy ezek a szerencsétlen embergyíkok imádják ezeket a kristályokat. És mégis: fogalmuk sincs a kristályokban rejlő erőről.

Sebes futásba kezdtem, a lehető leggyorsabban el akartam érni a váratlan kincset, és bosszankodtam, amikor a szilárd mohát híg, különösen utálatos sár váltotta föl, itt-ott hínár– és kúszónövényfoltokkal. De én ész nélkül rohantam – eszembe sem jutott, hogy megnézzem, nem rejtőznek-e embergyíkok a közelben. Ezen a nyílt terepen nem volt valószínű, hogy megtámadnak. Amint közeledtem, a fény nagysága és ragyogása egyre növekedett, és észrevettem némi különöset is a helyzetében. Nyilvánvalóan a legjobb minőségű kristályok egyike volt, és lelkesedésem lépésről lépésre növekedett.

Mostantól kezdve nagyon óvatosnak kell lennem jelentésemben, mert amit most el kell mondanom, az példátlan – bár szerencsére bizonyítható – tényeket tartalmaz. Növekvő mohósággal rohantam előre, és már körülbelül csak száz-yardnyira lehettem a kristálytól – aminek helyzete egy kiemelkedő ponton a mindenütt jelenlevő sárban igen furcsának látszott –, mikor egy váratlan, hatalmas erő vágott mellbe és összeszorított ökleimbe, és visszavetett a sárba. Szörnyű nagyot estem, sem a talaj lágysága, sem a néhány puha kúszónövény nem óvta meg fejemet egy elképesztő erejű ütéstől. Egy percig erőtlenül feküdtem, túlságosan meghökkentem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Azután félig mechanikusan föltápászkodtam, és elkezdtem lekaparni a sár és szemét nagyját bőrruhámról.

Fogalmam sem volt, hogy mivel van dolgom. Nem láttam semmit, ami az ütést okozhatta volna, és még ekkor sem láttam semmit. Talán csak elcsúsztam volna a sárban? Felsebzett kezem és fájó mellem elvetették velem ezt a gondolatot. Vagy az egész incidens csupán illúzió lett volna, amit valami rejtett délibáb-növény idézett elő? Ez sem volt valószínű, mert nem tapasztaltam a szokásos tüneteket és a közelben nem volt olyan hely, ahol egy ilyen élénk színű és feltűnő növény láthatatlanul elrejtőzhetett volna. Ha a Földön lettem volna, egy N-erővel működő határvonalra gyanakodtam volna, amit valamelyik kormány állított föl valami tiltott övezet jelölésére.

Végül, összeszedve magamat, elhatároztam, hogy óvatosan megvizsgálom a dolgot. Késemet a lehető legmesszebbre nyújtva magam elé, hogy először az érintkezzék a különös valamivel, ismét megindultam a ragyogó kristály felé – felkészülve, hogy lépésről lépésre fogok haladni, a legnagyobb megfontoltsággal. A harmadik lépésnél meg kellett torpannom, mert a kés hegye valami nyilvánvalóan szilárd felületnek ütközött-szilárd felületnek ott, ahol szemem semmit sem látott.

Egy pillanatnyi megdöbbenés után visszanyertem bátorságomat. Kesztyűs kezemet kinyújtva, megállapítottam a láthatatlan szilárd anyag – vagy a szilárd anyag tapintható illúziójának – jelenlétét előttem. Kezemet csúsztatva megállapítottam, hogy az akadály jelentős kiterjedésű volt, szinte üvegszerűen sima, és semmi jel nem utalt a külön darabok összeillesztésére. További kísérletre bátorodva, levettem a kesztyűmet, és megtapintottam a dolgot csupasz kezemmel. Valóban kemény volt, egészen üvegszerű, és meglepően hideg a levegőhöz viszonyítva. Erőltettem az szememet, hogy észrevegyem valami nyomát az ellenálló anyagnak, de semmit sem láttam. Az előttem elterülő táj képéből ítélve, a fénytörésnek sem volt semmi jele. A fénytörő képesség hiányát igazolta az is, hogy a nap ragyogó képe sehol sem tükröződött.

Minden egyéb érzésemet égető kíváncsiság váltotta föl, és lehetőségeimhez képest bővítettem kutatásaimat. Kezemmel tapogatva megállapítottam, hogy az akadály a talajtól nagyobb magasságig ér, mint amit el tudok érni, és hogy mindkét irányban meghatározhatatlanul hosszú. Szóval ez valamiféle fal volt – bár sem az anyagáról, sem a céljáról nem volt elképzelésem sem. Ismét a délibáb-növényre és az általa keltett álmokra gondoltam, de egy pillanatnyi gondolkodás után ezt az ötletet elvetettem.

Erősen kopogva az akadályon késem nyelével és nehéz csizmáimmal rugdosva a falat, megpróbáltam az így létrejött hangokat magyarázni. A hangok leginkább cementre vagy betonra engedtek következtetni, de a kezem üveg– vagy fémszerűnek érezte a felületet. Kétségtelenül valami minden eddigi tapasztalatnál különösebb dolog került az utamba.

A következő logikus lépés az volt, hogy megtudjak valamit a fal kiterjedéseiről. A magasság kérdését nehezen vagy talán egyáltalán nem lehet megoldani, de a hosszúság és a forma kérdését talán röviden el lehet intézni. Karomat kinyújtva és szorosan a falhoz tapadva, fokozatosan bal felé kezdtem lépegetni – nagyon gondosan megjegyezve útvonalamat. Jó néhány lépés után megállapítottam, hogy a fal nem volt egyenes, hanem valami hatalmas kör vagy ellipszis vonalát követtem. És ekkor valami egészen más dolog vonta el a figyelmemet-valami, ami összefüggésben volt az utam célját képező kristállyal.

Már említettem, hogy a fénylő tárgy helyzete már nagyobb távolságból is meghatározhatatlanul furcsának látszott – a sárból kiemelkedő kis dombocskán. Most – körülbelül száz-yardnyi távolságból – a mindent elborító köd ellenére is világosan láttam, hogy mi volt az a domb. Egy ember teste volt az, a Kristály Társaság bőrruhájában, a hátán feküdt, és oxigénmaszkja félig a sárba volt temetve néhány lépéssel odébb. Görcsösen a melléhez szorított jobb kezében volt a kristály, ami engem idevezetett – egy hihetetlenül nagy gömb, akkora, hogy a halott ujjai alig tudták átfogni. Még az adott távolság mellett is láttam, hogy a holttest nem régi. Nem látszott a bomlásnak semmi jele, és tudtam, hogy ennél az éghajlatnál ez azt jelenti, hogy a halál legföljebb egy nappal ezelőtt állhatott be. Az undorító farnoth legyek rövidesen gyülekezni fognak a holttest körül. Kíváncsi voltam, ki lehetett az az ember. Biztos, hogy nem azok közül való, akikkel találkoztam ezen az úton. Bizonyára a régiek egyike volt, akinek felhatalmazása volt tetszés szerinti helyen történő kutatásra, aki Anderson jelentésétől függetlenül jött ebbe a körzetbe. Ott feküdt, minden bajon túl, és a nagy kristály sugarai csak úgy áradtak megmerevedett ujjai közül.

Teljes öt percig álltam ott a holttestet bámulva, döbbenten és rossz előérzetekkel telten. Furcsa félelem kerített a hatalmába, és megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy elmeneküljek. Ezt nem tehették azok a settenkedő embergyíkok, mert még mindig nála volt a kristály, amit talált. Talán a láthatatlan fallal volt összefüggésben a dolog? Hol találhatta a kristályt? Anderson műszere jelzett egy kristályt ebben a körzetben, még jóval azelőtt, hogy ez az ember elpusztulhatott. Most már kezdtem valami fenyegető dolognak tekinteni a láthatatlan akadályt, és rettegve húzódtam el tőle. Közben tudtam, hogy éppen emiatt a frissen történt tragédia miatt kell minél gyorsabban és alaposabban megoldanom a rejtélyt.

Hirtelen – visszakényszerítve agyamat a probléma megoldására – kitaláltam egy lehetséges eszközt a fal magasságának vagy legalábbis annak a megállapítására, hogy vajon véges-e a kiterjedése fölfelé. Fölvettem egy marék sarat, hagytam száradni, míg egy kicsit összetapadt, és ekkor magasan földobtam a levegőbe a láthatatlan akadály irányába. Körülbelül tizennégy láb magasban nekiütődött a láthatatlan felületnek, visszhangos csattanással, rögtön szétesett, és meglepő sebességgel, szétmálló darabokban hullott lefelé. A fal nyilvánvalóan magas volt. Egy második maréknyi, amit még élesebb szögben hajítottam, körülbelül tizennyolc láb magasban érte a felszínt, és ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első.

Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam a harmadik maréknyit olyan magasra dobni, amilyenre csak tudtam. Miután hagytam száradni, és a lehető legjobban kipréseltem belőle a nedvességet, olyan meredeken dobtam föl a sarat, hogy attól tartottam, egyáltalán nem éri el az ellenálló felületet. De elérte, és ezúttal átröpült az akadály fölött, és vadul szétspriccelve hullt a falon túli sárba. Végre volt valami elképzelésem a fal magasságáról, mert a sárgolyó vagy húsz-huszonegy láb magasan röpült át a fal fölött.

Egy tizenkilenc-húsz lábnyi, üvegsima falat nyilvánvalóan lehetetlen volt megmászni. Tehát tovább kell köröznöm a fal körül, abban a reményben, hogy találok egy kaput, egy végződést vagy valamiféle nyílást. Vajon az akadály szabályos kört vagy más zárt formát alkotott, vagy csupán ív vagy félkör alakú volt? Elhatározásomat követve, folytattam lassú előrehaladásomat bal felé, kezemmel föl-le tapogatva a láthatatlan felületet, hátha találok egy ablakot vagy valami kis nyílást. Mielőtt elindultam volna, megpróbáltam megjelölni a helyemet, gödröt kapartam a sárba, de a csúszós anyag túl lágy volt ahhoz, hogy bármiféle nyomot megőrizzen. Ezért hozzávetőlegesen fölmértem a helyet, megjegyezve egy magas cycadfát a távoli erdőben, ami egy vonalban volt a száz-yardnyira fénylő kristállyal. Hogy létezik-e kapu vagy nyílás, azt akkor tudom megmondani, ha teljesen körüljárom a falat.

Nem sokat haladtam még előre, amikor megállapítottam, hogy a fal görbülete egy körülbelül száz-yardnyi átmérőjű, zárt körre utal – feltéve ha az építmény szabályos alaprajzú. Ez azt jelentette, hogy a halott a fal közelében feküdt, majdnem szemben azzal a ponttal, ahonnan elindultam. Kívül vagy belül volt a falon? Ezt rövidesen megtudom.

Amint lassan körbejártam a falat, anélkül hogy bármiféle kaput vagy ablakot találtam volna rajta, úgy döntöttem, hogy a holttestnek a falon belül kell lennie. Közelebbről szemügyre véve, a halott ember arcvonásai bizonytalan nyugtalanságot keltettek bennem. Valami ijesztőt találtam az arckifejezésében és az üvegesen bámuló szempártekintetében. Mire közvetlen közelébe értem, Dwightot véltem fölismerni benne, egy régi embert, akit én ugyan személyesen nem ismertem; de egyszer mutatták nekem a bázison. A kristály, amit markolt, kétségtelenül főnyeremény volt – a legnagyobb egyedi példány, amit valaha is láttam.

Már olyan közel voltam a testhez, hogy – ha a fal nincs ott – meg tudtam volna érinteni, mikor tapogató balkezem egy sarkot talált a láthatatlan felületen. Egy másodperc alatt megállapítottam, hogy egy körülbelül három láb széles nyílást találtam, ami a földtől magasabbra nyúlt, semhogy a tetejét elértem volna. Ajtó nem volt, sem egy valaha ott tevő ajtó jelenlétéről tanúskodó sarokvasnyomok nem voltak. Pillanatnyi habozás nélkül beléptem, és két lépést tettem az elterülve fekvő test felé – ami merőlegesen feküdt az ajtóra, amin beléptem egy keresztező, ajtó nélküli folyosón. Új érdeklődést keltett bennem, hogy ennek a tágas építménynek a belseje válaszfalakkal volt tagolva.

Lehajoltam, hogy megvizsgáljam a holttestet, és nem találtam rajta sebeket. Ez nem lepett meg túlságosan, mert a kristály jelenléte is az ál-csúszómászó bennszülöttek ellen tanúskodott. A halál elképzelhető okát keresve, szemem megakadt a test Iába mellett heverő oxigénmaszkon. Ebben már volt valami. E nélkül az eszköz nélkül egyetlen emberi lény sem lélegezhette be a Vénusz levegőjét harminc másodpercnél tovább, és Dwight – ha ő volt az – nyilvánvalóan elveszítette az oxigénmaszkját. Valószínűleg a maszk gondatlanul lett fölcsatolva, és a tartályok súlya széthúzta a csatlakozókat – ami sohasem történhet meg, egy szivacstartályos Dubois maszknál. A kegyelem fél perce kevés volt ennek az embernek, hogy lehajoljon és visszaszerezze védőfelszerelését – vagy a légkör ciángáztartalma rendellenesen magas volt abban a pillanatban. Talán túlságosan elmerült a kristály csodálásában – akárhol is találta. Nyilvánvalóan éppen akkor vehette ki ruhája zsebéből, mert a zseb füle ki volt gombolva.

Most hozzáláttam, hogy kiszabadítsam a hatalmai kristályt a halott kutató ujjai közül – ezt a test merevsége igen nehézzé tette. A gömb nagyobb volt egy emberi ökölnél, és úgy csillogott, mintha élne a lenyugvó nap vöröses fényében. Amint megérintettem a kristály sugárzó felületét, önkéntelenül összerezzentem – mintha az értékes tárgy elvételévei átvettem volna a végzetet is, ami legyőzte előző birtokosát. De szorongásom hamarosan elmúlt, és a kristályra gondosan rágomboltam bőrruhám zsebét. A babonaság sohasem tartozott a gyengéim közé.

A halott sisakját az üveges szemmel bámuló arcra borítottam, fölálltam, és visszaléptem a láthatatlan ajtón át a nagy fal bejárati csarnokába. Érdeklődésem a különös építmény iránt most visszatért, és spekulálni kezdtem az anyagán, eredetén és célján. Egy pillanatig sem hittem, hogy emberi kezek emelték. Hajóink először csupán hetvenkét évvel ezelőtt érték el a Vénuszt, és emberi lények csak Terra Nován éltek. Az emberi tudás nem is ismer olyan tökéletesen átlátszó, nem fényvisszaverő, szilárd anyagot, mint ennek az épületnek az anyaga. A Vénusz történelem előtti, emberek által történt invázióját el lehet vetni, tehát csupán a bennszülött építészet gondolatát lehet számba venni. Talán magas fejlettségi fokon levő lények egy elfelejtett faja lett volna a Vénusz ura az embergyíkok előtt? Aprólékosan kidolgozott városaik ellenére is nehezen lehetett valami ilyesmit ezeknek az ál-csúszómászóknak tulajdonítani. Kellett lennie egy másik fajnak, örökkévalóságokkal ezelőtt, aminek ez talán az utolsó emléke. Vagy későbbi expedíciók találnak majd még hasonló eredetű romokat? Egy ilyen épület célja meghalad minden találgatást – de különös és nyilvánvalóan nem praktikus, tehát vallásos célokra utal.

Miután rájöttem, hogy ezeket a problémákat úgysem tudom megoldani, úgy gondoltam, hogy csupán annyit tehetek, hogy felderítem magát a láthatatlan épületet. Biztos voltam benne, hogy különböző szobák és folyosók borítják a látszólag sima sársíkságot, és azt hittem, hogy elrendezésük ismerete valami jelentős dologhoz vezethet. Így hát kitapogatva utamat a holttesten túli ajtóig és szegélyig, elindultam azok felé a belső régiók felé, ahonnan a halott ember feltehetőleg jöhetett. Majd később megvizsgálom a bejárati csarnokot, gondoltam.

Tapogatódzva, mint egy vak, a ködös napfény ellenére is, de lassan előrehaladtam. A folyosó rövidesen élesen elkanyarodott, és kígyózni kezdett a középpont felé, egyre kisebbedő körökben. Tapintásom időnként egy-egy ajtó nélküli, keresztező átjárót fedezett fel, és többször találtam két, három vagy négy irányba futó utakat összefogó csomópontokat. Az utóbbi esetekben mindig a legbelső utat követtem, mert úgy látszott, hogy az a folytatása annak az útnak, amin haladtam. Elég időnek kellett volna maradnia a szárnyak átvizsgálására azután, hogy elértem a központi részeket, és onnan visszajöttem. Alig tudom leírni ennek az élménynek a furcsaságát – egy elfelejtett kezek által emelt láthatatlan épület láthatatlan útjait járni egy idegen bolygón!

Végül, még mindig botladozva és tapogatódzva, éreztem, hogy a folyosó egy nagy, nyílt térben végződik. Körbetapogatódzva megállapítottam, hogy egy körülbelül tíz láb átmérőjű, kerek teremben vagyok; és a halott embernek bizonyos távoli erdei pontokhoz való viszonyából úgy ítéltem meg, hogy a terem pontosan vagy körülbelül az építmény közepén feküdt. A teremből öt folyosó nyílt azon kívül, amelyiken jöttem, de ezt az utóbbit az eszembe véstem, nagyon pontosan megjegyezve egy fát a láthatáron a holttesten túl, amikor beléptem a bejáraton.

Ezt a termet semmi sem különböztette meg a többitől – csupán a híg sár padlója látszott, ami mindenütt jelen volt. Kíváncsi voltam, hogy ennek az épületrésznek van-e teteje, megismételtem kísérletemet egy földobott sárcsomóval, és megállapítottam, hogy itt sem volt tető. Ha valaha volt is, már régen le kellett omlania, mert lábam egyetlenegyszer sem akadt törmelékbe vagy törött faldarabokba. Mint már említettem, határozottan furcsának éreztem, hogy ez a nyilvánvalóan ősrégi épület ennyire mentes a kőművesmunka törmelékétől, a falakon tátongó lyukaktól vagy a pusztulás más szokásos jelétől.

Mi volt ez? Eredetileg mi lehetett? Miből készítették? Miért nem találtam külön darabok nyomát az üvegsima, zavarba ejtően egységes falon? Miért nem volt semmi nyoma sem külső, sem belső ajtóknak? Csupán azt tudtam, hogy egy kerek, tető nélküli, ajtó nélküli építményben vagyok, ami valami kemény, sima, tökéletesen átlátszó, nem fénytörő és nem fényvisszaverő anyagból készült, száz yard átmérőjű, sok folyosó és egy kisebb kerek terem van benne. Ennél többet a közvetlen kutatásokkal nem tudhattam meg.

Most észrevettem, hogy a nap nyugaton igen lassan süllyedni kezdett – a skarlát és narancs tengerében úszó aranyvörös korong a láthatár ködborította fái fölött. Világos volt, hogy sietnem kell, ha száraz nyugvóhelyet akarok találni sötétedés előtt. Már korábban elhatároztam, hogy a fennsík száraz, mohos peremén fogok letáborozni, közel a gerinchez, ahonnan először pillantottam meg a fénylő kristályt. Bíztam hagyományos szerencsémben, hogy megvéd az embergyíkok támadásától. Mindig azt állítottam, hogy két vagy több főből álló csapatokban kellene közlekednünk, hogy valaki őrködhessék a pihenés órái alatt, de az éjszakai támadások valóban kis száma miatt a Társaság nem törődik ilyen dolgokkal. Azok a pikkelyes gazfickók, úgy látszik, rosszul látnak éjjel, még fura fáklyáikkal is.

Ismét megkerestem a folyosót, amin jöttem, és elindultam az épület bejárata felé. A további kutatások még várhatnak egy napot. Legjobb tudásom szerint kitapogatva utamat a tekergő folyosón – csupán józan eszemre, emlékezetemre és néhány rosszul meghatározható növényfoltra, mint tájékozódási pontra támaszkodva, rövidesen ismét a holttest közvetlen közelében voltam. Egy-két farnoth légy már le-lecsapott a sisak borította arcra, és tudtam, hogy megkezdődött a bomlás. Hiábavaló, ösztönös undorral fölemeltem a kezemet, hogy elhessentsem róla a hullabogarakat – amikor különös és megdöbbentő dolog történt. A kézmozdulatomat megállító láthatatlan fal tudtomra adta, hogy – bármilyen gondosan is próbáltam megtalálni a visszavezető utat– nem azon a folyosón jöttem vissza, amelyikben a holttest feküdt. Ehelyett egy – egy vele párhuzamos – folyosón voltam, nyilván valahol rossz kanyart vettem a komplikált átjárókban.

Abban a reményben, hogy találok egy ajtót a bejárati csarnokhoz, folytattam utamat, de hamarosan tömör falnak ütköztem. Tehát vissza kell térnem a központi csarnokba, és új útvonalat kell találnom. Fogalmam sem volt, hogy hol hibázhattam. A földre pillantottam, hogy megnézzem, nem maradtak-e valami csoda folytán útbaigazítást adó lábnyomok, de rögtön láttam, hogy a híg sár csak néhány pillanatig őrizte a nyomokat. Nem volt nehéz visszajutnom a központi csarnokba, és ott gondosan átgondoltam a kivezető utat. Az előbb túlságosan jobbra tartottam. Most valahol egy kicsit balra kell kanyarodnom – hogy pontosan hol, azt majd eldöntöm menet közben.

Amint másodszor is előretapogatództam, meglehetősen elégedett voltam pontosságommal, és annál a csomópontnál fordultam balra, amire biztosan emlékeztem. A kanyargás folytatódott, és vigyáztam, hogy be ne tévedjek a keresztező átjárókba. Hamarosan azonban kedvetlenül kellett észrevennem, hogy meglehetősen nagy távolságban vagyok a holttesttől; ez a folyosó nyilvánvalóan egy sokkal kívülebb fekvő falhoz vezetett, jóval a holttesten túl. Abban a reményben, hogy talán van még egy kijárat a falnak azon a felén, amit még nem vizsgáltam meg, jó néhány lépést tettem előre, de ismét tömör akadályba ütköztem. Világos volt, hogy az épület szerkezete még bonyolultabb volt, mint gondoltam.

Most azon töprengtem, hogy visszatérjek-e ismét a középpontba, vagy próbáljam meg az egyik oldalfolyosót, ami a test irányába vezet. Ha a második megoldást választom, abba a veszélybe kerülök, hogy elfelejtem azoknak a helyeknek a gondolati rajzát, ahol már voltam; tehát jobb, ha nem próbálom meg, hacsak ki nem találom valami módját annak, hogy látható nyomot hagyjak magam után. De hogy hogyan hagyjak nyomot, az komoly probléma volt, és törtem a fejemet a megoldáson. Semmi sem volt nálam, ami nyomot hagyott volna bármin is, sem olyan anyag, amit szétszórhattam volna – vagy pillanatnyilag szétapríthattam és szétszórhattam volna.

Tollam nem hagyott nyomot a láthatatlan falon, becses ételtablettáimat pedig nem rakhattam le nyomnak. Még ha hajlandó lettem volna is megválni az utóbbiaktól, akkor sem lett volna belőlük elég – ráadásul a kis korongok azonnal eltűntek volna a szemem elől a híg sárban. Végigtapogattam zsebeimet egy régifajta noteszért – amit nem hivatalosan ma is gyakran használnak a Vénuszon, annak ellenére, hogy a papír igen hamar tönkremegy a Vénusz éghajlatán –, aminek a lapjait széttéphettem és szétszórhattam volna, de nem találtam. Nyilvánvalóan lehetetlen volt ennek a forgó, pusztulás biztos jelentéstekercsnek kemény, vékony fémanyagát széttépni, és a ruhám sem adott semmi ilyen lehetőséget. A Vénusz különleges éghajlatán nem válhattam meg vastag bőrruhámtól, de ugyancsak az éghajast miatt fehérneműt nem viseltünk.

Megpróbáltam sarat kenni a láthatatlan falakra, miután a sárból tőlem telhetően kinyomtam a vizet, de azt kellett tapasztalnom, hogy éppoly gyorsan eltűnik, mint azok a marék sarak, amiket a magasságméréshez használtam karcolni az üveges, kísértetfalra – amit legalább a kezemmel felismerhetnék, ha nincs is meg az az előnye, hogy messziről is láthatom. Haszontalan igyekezet volt, mert a penge semmiféle nyomot nem hagyott a zavarba ejtő, ismeretlen anyagon.

Miután minden kísérletem kudarcot vallott, hogy nyomot hagyjak, emlékezetből megkerestem a központi termet. Könnyebbnek tűnt visszajutni ebbe a terembe, mint megtalálni az onnan elvezető, előre meghatározott, biztos utat, és ismét könnyen visszajutottam. Ezúttal jelentéstekercsemen megjelöltem minden kanyart, amit megtettem – elkészítettem útvonalam durva és feltételes rajzát, bejelölve minden más irányba vezető folyosót. Persze ez tébolyítóan lassú munka volt, hiszen mindent tapintással kellett megállapítani, és a hibalehetőségek végtelenek voltak; de úgy gondoltam, hogy hosszú távon megéri.

A Vénusz hosszú alkonya már elég sűrű volt, amikor elértem a központi termet, de még mindig volt rá reményem, hogy a sötétség beállta előtt elérjem a kijáratot. Újonnan készített rajzomat összehasonlítva korábbi emlékeimmel, azt hittem, hogy megtaláltam, hol követtem el először a hibát, és magabiztosan indultam el ismét a láthatatlan folyosókon. Később fordultam balra, mint előző próbálkozásaimnál, és próbáltam följegyezni kanyarodásaimat a jelentéstekercsen arra az esetre, ha megint hibáznék. A növekvő sötétben láttam a hulla homályos körvonalát, most már a farnoth legyek undorító felhőjének középpontja volt. Rövidesen, nem kétséges, a síkságról beszivárognak a sárlakó sificlighek, hogy befejezzék a szörnyű munkát. Vonakodva közeledtem a testhez, és már át akartam lépni rajta, mikor a fallal való hirtelen összeütközés ismét tudtomra adta, hogy megint eltévedtem.

Most már világosan láttam, hogy elvesztem. Az épület bonyolultsága több volt, mint amit rögtönzött megoldásokkal meg lehetett fejteni, és pontos ellenőrzést kell majd végeznem, ha ki akarok jutni. Mégis szerettem volna száraz helyre jutni, mielőtt a teljes sötétség beáll; hát ismét visszatértem a központi terembe, és ismét megkezdtem az eredménytelen próbálkozások és tévedések sorozatát – följegyzéseket készítve zseblámpám fényénél. Amikor a lámpát bekapcsoltam, érdeklődéssel vettem észre, hogy a lámpa semmiféle visszfényt nem váltott ki – egyetlen gyönge csillanást sem – a körülöttem levő átlátszó falon. Bár erre számítottam is, hiszen a nap sem adott fénylő képet a különös anyagon.

Még mindig tapogatództam, amikor beállt a teljes sötétség. A köd elhomályosította a legtöbb csillagot és bolygót, de a Földet tisztán láttam mint csillogó, kékeszöld pontot délkeleten. Éppen kijutott az oppozícióból, és pompás látvány lett volna távcsövön nézve. Még a Holdat is ki tudtam venni mellette, amikor a pára kicsit megritkult. Már nem láttam a holttestet – egyetlen kiindulási pontomat –, tehát néhány félresikerült kanyar után visszabotorkáltam a központi terembe. Végül is föl kellett adnom reményemet, hogy száraz helyen fogok aludni. Napkeltéig semmit sem lehet tenni, tehát meg kell próbálnom itt elrendezkedni, amennyire lehet. Nem kellemes lefeküdni a sárba, de bőrruhámban ezt is meg lehet tenni. Korábbi expedíciókon aludtam már rosszabb körülmények között is, most pedig a puszta kimerültségem is elég lesz, hogy leküzdjem undoromat.

Hát most itt kuporgok a központi terem sarkában és zseblámpám fényénél írom ezeket a följegyzéseket. Van valami szinte humoros az én furcsa, példa nélkül álló helyzetemben. Eltévedni egy ajtók nélküli épületben – egy épületben, amit nem Iátok! Holnap reggel kétségtelenül kijutok, és délutánra visszaérek a kristállyal Terra Novára. A kristály valóságos szépség – meglepően ragyog még a zseblámpa gyönge fényében is. Fáradtságom ellenére is nehezen jön az álom, és most veszem észre, milyen hosszadalmasan írok, most már abba kell hagynom. Nem valószínű, hogy azok az átkozott bennszülöttek zavarnának ezen a helyen. Ami az egészben a legkevésbé tetszik nekem, az a holttest – de szerencsére oxigénmaszkom megvéd a legrosszabbtól. A klorátkockákat nagyon takarékosan használom. Most bekapok néhány ételtablettát, és lefekszem. Többet később.

 

Később – Délután, VI. 13.

Több volt a nehézség, mint amennyire számítottam. Még mindig az épületben vagyok, és nagyon gyorsan és bölcsen kell dolgoznom, ha száraz terepen akarok pihenni ma éjjel. Sokáig tartott, míg végre el tudtam aludni, és csak körülbelül ma délben ébredtem föl. Talán még tovább is aludtam volna, ha nem tűz úgy a nap a ködön át. A holttest meglehetősen csúnyán néz ki – hemzseg a sifliclighektől, és farnoth legyek felhője borítja. Valami elmozdította a sisakot az arcáról, és jobb nem ránézni. Kétszeresen örültem oxigénmaszkomnak, mikor átgondoltam a helyzetet.

Végül föltápászkodtam, szárazra dörzsöltem magam, bevettem néhány ételtablettát, és új kálium klorátot tettem maszkorr vegybontó készülékébe. Lassanként használom el ezeket a tubusokat, de jó volna, ha több lenne belőlük. Sokkal jobban éreztem magamat alvás után, és arra számítottam, hogy rövidesen kijutok az épületből.

Megvizsgálva rajzaimat, meghökkentett a folyosók bonyolultsága és annak a lehetősége, hogy egy alapvétő hibát követtem el. A központi teremből kiinduló hat nyílásból egy bizonyosat választottam ki, amiről azt hittem, hogy azon jöttem ide – és csupán egy látható pontot használtam vezetőül. Amikor éppen hogy csak beléptem a nyíláson, az ötvenyardnyira levő holttest pontosan egy vonalban volt a távoli erdő egy bizonyos pikkelyes fájával, Most úgy tűnt, hogy ez a megfigyelés nem lehetett elég pontos – mivel a holttest helyzete a láthatárhoz viszonyítva a nagy távolság miatt igen kicsit változott csak akkor is, ha az első belépésem színhelyéül szolgáló nyílás melletti másik nyílásokhoz közeledtem. Mi főbb, a fa sem különbözött túlságosan a láthatár többi pikkelyes fájától.

Kipróbálva a dolgot, szomorúan tapasztaltam; nem lehettem biztos abban, hogy a három nyílás közül melyik volt az igazi. Minden előző kísértetemnél rossz utat választottam volna Ezúttal biztosra megyek. Hirtelen rájöttem, hogy a lehetetlen helyzet ellenére is tudok hagyni egy jelet. A ruhámtól nem válhattam meg, de nagy hajam miatt nyugodtan levehettem a sisakomat; és ez elég nagy és könnyű volt ahhoz, hogy fennmaradjon a híg sár fölött. Így hát levettem a durván félgömb formájú sisakot, és letettem az egyik folyosó bejáratához – a jobb oldali volt ez a három közül, amiket meg kell próbálnom.

Ezt a folyosót fogom követni, feltételezve, hogy ez a jó; visszaidézve az emlékezetem szerint helyes kanyarokat és állandóan ellenőrizve jegyzeteimet és új jegyzeteket készítve. Ha nem sikerül kijutnom, rendszeresen ki fogom próbálni az összes variációt; és ha nem járok sikerrel, ugyanígy végigpróbálom a másik nyílásból kiinduló összes folyosót – és szükség esetén ugyanígy folytatom a harmadikkal. Előbb-utóbb rá kell találnom a kijárathoz vezető útra, de türelmesnek kell lennem. A legrosszabb esetben is nem sok tesz hátra estig, hogy száraz helyre jussak.

Az eredmények meglehetősen lehangolók voltak, bár alig egy óra alatt megértették velem, hogy a jobb oldali út nem jó. Csupán egy sor befalazott út nyílt ebből az útból: melyek mindegyike a holttesttől meglehetősen távol ért véget; és rövidesen rájöttem, hogy ez az út egyáltalán nem szerepelt az előző napi kóborlásaimban. De, mint eddig is, mindig meglehetősen könnyen visszajutottam a központi terembe.

Egy óra körül sisakomat áthelyeztem a másik nyíláshoz, és megkezdtem az onnan kiinduló folyosó földerítését. Eleinte úgy tűnt, hogy ismerősek a kanyarok, de rövidesen a folyosók teljesen ismeretlen hálózatában találtam magamat. Nem tudtam a holttest közelébe kerülni, és ezúttal úgy látszott, hogy a központi teremtől is el volt vágva az utam, bár azt hittem, hogy följegyeztem minden mozdulatomat. Úgy látszott, hogy a trükkös kanyarok és kereszteződések bonyolultabbak, semhogy meg tudnám jelölni őket elnagyolt rajzomon, és a düh és elbátortalanodás keveréke kezdett kialakulni bennem. Bár a türelem végül is rózsát terem, de már láttam, hogy kutatásomnak gyorsnak, fáradhatatlannak és hosszadalmasnak kell lennie.

Két órakor még mindig idegen folyosókon bolyongtam – állandóan tapogatva utamat, váltakozva hol a sisakomra, hol a holttestre pillantva és adatokat jegyezgetve jelentés tekercsemre, egyre csökkenő önbizalommal. Átkoztam ostobaságomat és hiábavaló kíváncsiságomat, ami becsábított a láthatatlan falaknak ebbe a labirintusába – megállapítva, hogy ha hagytam volna a fenébe ezt az egészet, és azonnal elindultam volna visszafelé, mihelyt elvettem a kristályt a holttesttót, már régen Terra Nován lennék.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy vághatnék egy alagutat a késemmel a falak alatt, és így rövid utat teremtenék a külvilághoz – vagy valamelyik kivezető folyosóhoz. Fogalmam sem volt, hogy milyen mély lehet az épület alapozása, de a mindenütt jelenlevő sár arról tanúskodott, hogy a talajon kívül más padlózat nem lehet. A távoli és egyre iszonyúbb holttest felé fordulva, lázas ásásba kezdtem széles, éles pengémmel.

A félfolyékony sár körülbelül hatujjnyi volt, de alatta a talaj egyre keményebb lett. Ennek az alsóbb rétegnek a színe is más volt – szürkés agyag, inkább a Vénusz pólusain levőhöz hasonló. Amint egyre mélyebbre ástam a láthatatlan akadály mellett, látnom kellett, hogy a talaj egyre keményebb. Vizes sár ömlött a lyukba, mihelyt eltávolítottam az agyagot, de belenyúltam, és folytattam a munkát. Ha sikerül bármiféle ösvényt vágnom a fal alatt, a sár nem fogja akadályozni kúszásomat.

De körülbelül három láb mélységben a talaj komolyan megállította ásásomat. Ellenállása nagyobb volt, mint amilyent valaha is tapasztaltam, még ezen a bolygón is, és abnormális nehézséggel párosult. Késemnek szét kellett hasítania apró darabokra a szorosan összepréselt anyagot és a darabkák, amiket kikapartam, olyanok voltak, mint a tömör kő vagy mint apró fémdarabok. Végül még ez a hasogatás is lehetetlenné vált, és be kellett fejeznem a munkát, mert nem találtam meg a fal elérhető alját.

Ez az egyórás próbálkozás egyszerre volt pazarló és hiábavaló, mert energiám nagy részét elhasználta, és arra kényszerített, hogy egyrészt bevegyek egy plusz ételtablettát, másrészt újabb kálium-klorát kockát tegyek oxigénmaszkomba. Megszakította a további tapogatódzást is, mert még mindig túl kimerült vagyok a járáshoz. Miután letisztítottam kezemről és karomról a sár nagyját, leültem megírni ezeket a följegyzéseket – egy láthatatlan falnak támaszkodva, háttal a holttestnek.

A test már csak egy férgektől mozgó massza – a szag idevonzott néhány síkos bőrű akmant is a távoli dzsungelből. Észrevettem, hogy számos efjeh növény a síkságon nyújtogatja dögevő tapogatóit a hulla felé: de kétlem, hogy bármelyik is olyan hosszú tegyen, hogy elérje. Jó lenne, ha megjelenne néhány igazi ragadozó, mint a skorahok, mert megszimatolnának, és utat mutatnának nekem az épületen keresztül. Az ilyen lényeknek különös irányérzékük van. Ha láthatnám őket, amint jönnek, lerajzolhatnám az útjukat, ha nem is alkotnak folyamatos vonalat. Még ez is nagy segítség lenne. Ha a közelembe érnének, a pisztolyommal hamarosan elbánnék velük.

De aligha remélhetek ilyen sokat. Most, ha befejezem ezt a följegyzést, pihenek egyet, és aztán tovább tapogatódzom. Mihelyt visszajutok a központi terembe – aminek elég könnyen kell mennie –, megpróbálom a legbaloldalibb nyílást. Talán estig mégis kijutok.

 

Éjszaka – VI. 13.

Újabb nehézségek. Menekülésem iszonyúan nehéz lesz, mert vannak olyan dolgok is, amikkel nem számoltam. Egy újabb éjszaka itt a sárban és egy kézitusa holnap. Rövidre szabtam pihenésemet, és négykor már ismét tapogatództam. Tizenöt perc múlva elértem a központi termet, és sisakomat odébb tettem, hogy a három lehetséges út közül az utolsót jelölje. Az utat aránylag ismerősnek találtam, de alig öt perc múlva olyan látvány torpantott meg, ami leírhatatlanul meghökkentett.

Négy vagy öt olyan utálatos embergyík volt az, akik a síkságon túli erdőből jöttek elő. Nem jól láttam őket ebből a távolságból, de úgy gondoltam, hogy megálltak, és integettek a fák felé, miután még egy tucat hasonló csatlakozott hozzájuk. A megszaporodott csoport most megindult, egyenesen a láthatatlan épület felé, és ahogy közeledtek, gondosan szemrevételeztem őket. Sohasem tudtam eddig alaposan megnézni ezeket az ízéket úgy, hogy ne takarta volna őket az árnyas dzsungel.

A csúszómászókhoz való hasonlóság nyilvánvaló volt, bár tudtam, hogy ez csak látszólagos, mert ezeknek a lényeknek semmi érintkezési pontjuk nincs a földi élettel. Ahogy közelebb értek, kevésbé látszottak csúszómászószerűnek – csak a lapos fej és a zöld, csúszós, békaszerű bőr tette ezt a benyomást. Fölegyenesedve jártak furcsa, vaskos tuskólábaikon, és szívókorongjaik furcsa hangot adtak a sárban. Átlagos példányok voltak, körülbelül hét láb magasak, négy hosszú, kötélszerű, mellükből kinyúló csáppal. A csápok mozdulataiból arra lehetett következtetni – ha Fogg, Ekberg és Janak teóriája igaz, amiben korábban kételkedtem, de most már kész vagyok elhinni –, hogy a lények élénk beszélgetést folytattak.

Előhúztam lángpisztolyomat, és felkészültem a kemény harcra. Rosszak voltak az esélyeim, de a fegyver bizonyos előnyt biztosított. Ha ezek a lények ismerik az épületet, be fognak jönni értem, és így kulcsot kapok a kijutáshoz; ahogy a ragadozó skorahokkal lett volna. Biztosnak látszott, hogy meg fognak támadni; mert ha nem is látták zsebemben a kristályt, különleges érzékükkel megérezték a jelenlétét.

Elég meglepő, de mégsem támadtak meg. Ehelyett szétszóródtak, és tág kört alkottak körülöttem – olyan távolságban, amiből arra következtettem, hogy közvetlenül a láthatatlan fal közelében lehetnek. Körben állva a lények némán és kíváncsian bámultak rám, csápjaikkal integetve, néha fejüket mozgatva, vagy mellső végtagjaikkal gesztikulálva. Egy idő múltán újabb példányok jöttek elő az erdőből, és csatlakoztak a különös tömeghez. A holttest közelében lévők futólag a hullára pillantottak, de nem látszott rajtuk, hogy zavarni akarnák. Iszonyú látvány volt, de az embergyíkokat nem nyugtalanította. Egyik-másik néha elhessegette a farnoth legyeket, összenyomott egy-egy tekergő sificlighet vagy akmant, vagy szívókorongos tuskólábával eltaposott egy-egy túlságosan kinyúló efjeh növényt.

Bámulva ezeket a groteszk és váratlan zaklatókat, és rossz érzésekkel elgondolkozva, hogy vajon miért nem támadtak meg rögtön, egy időre elveszítettem akaraterőmet és energiámat, hogy folytassam a kivezető út keresését. Ehelyett bénultan a folyosó falának dőltem, ahol álltam, és hagytam, hogy csodálkozásom fokozatosan vad elképzelések láncolatának adja át a helyét. Az eddig meg nem oldott seregnyi rejtély most új, vészjósló jelentőséget kapott, és olyan hirtelen félelem nyilall belém, amilyent még nem tapasztaltam.

Úgy éreztem, tudom, hogy miért köröznek körülöttem várakozva ezek a visszataszító lények. Úgy éreztem, hogy végre rájöttem az átlátszó épület titkára is. A csábító kristály, amit megkaparintottam, az ember holtteste, akinél a kristály előzőleg volt– mindez sötét és fenyegető jelentést kezdett hordozni.

Nem egyszerű, szerencsétlen véletlensorozat okozta, hogy eltévedtem ebben a teld nélküli, láthatatlan folyosólabirintusban. Egyáltalán nem. Az építmény kétségtelenül igazi útvesztő volt – labirintus, amit szántszándékkal építettek ezek a pokoli lények, akiknek az ügyességét és eszét olyan kevésre értékeltem. Hát nem sejthettem volna ezt már előbb is, ismerve rendkívüli építészeti ügyességüket? A célja nagyon is egyszerű volt. Csapda volt – csapda, emberi lények befogadására, és a kristály volt benne a csalétek. Ezek a csúszómászószerű lények, harcukban a kristályrablók ellen, stratégiává változtatták és ellenünk használták föl saját kapzsiságunkat.

Dwight – ha a bomló holttest valóban ő volt – áldozat lett. Nemrégiben eshetett bele a csapdába, és nem talfilta meg a kivezető utat. A vízhiány valószínűleg megbolondította, és tatán elfogytak a klorátkockái is. Sisakja valószínűleg nem véletlenül csúszott le. Az öngyilkosság valószínűbbnek látszott. Inkább, mint hogy szembenézzen a hosszadalmas haldoklással, megoldotta az ügyet azzal, hogy szándékosan levette a maszkot, és hagyta, hogy a mérgező légkör azonnal elvégezze munkáját. Sorsának borzalmas iróniája a helyzetében volt – csupán néhány lépésnyire volt a megmentő kijárattól, amit nem talált meg: Ha egy perccel tovább keresi, már biztonságban lett volna.

És most én estem bele ugyanebbe a csapdába. Csapdába estem, körülöttem pedig ezek a különös szemlélők, hogy gúnyolódjanak végzetemen. A gondolat tébolyító volt, és ahogy belém nyilallt, hirtelen pánik fogott el, ami arra késztetett, hogy ész nélkül rohanni kezdjek a láthatatlan folyosókon. Jó néhány percig úgy viselkedtem, mint egy valóságos őrült: ütöttem, törtem, zúztam magamat a láthatatlan falakon, és végül úgy estem össze a sárban, mint egy ziháló, összetört, ész nélküli, vérző hústömeg.

Az esés kijózanított egy kicsit, és amikor lassan föltápászkodtam, már képes voltam felmérni a dolgokat és gondolkozni. A köröző szemlélők most furán, természetellenesen mozgatták csápjaikat, ami valami alattomos, idegen nevetés benyomását keltette, és vadul ráztam az öklömet feléjük, ahogy fölkeltem. Mozdulatom láthatóan csak növelte ocsmány jókedvüket – néhányan nehézkesen utánozták is zöldes mellső végtagjaikkal. Szégyenkezésemben kijózanodva, megpróbáltam összeszedni az eszemet és értékelni a helyzetet.

Végül is nem álltam olyan rosszul, mint Dwight. Én ismertem a helyzetet, nem úgy, mint ő – és aki tudja, hogy mi vár rá, már félig föl is van fegyverkezve a baj ellen. Bizonyítékom van rá, hogy a kijárat végül is elérhető, és nem fogom megismételni Dwight kétségbeesett cselekedetét. A test = vagy inkább csontváz, ami rövidesen lesz – még mindig ott volt nekem, mint irányjelző a kijárathoz, és a kitartó türelem el fog vezetni hozzá, ha értelmesen cselekszem.

Bár én annyival hátrányosabb helyzetben vagyok, hogy bekerítettek ezek a csúszómászó ördögök. Most, hogy megértettem a csapda természetét – aminek láthatatlan anyaga minden földinéi fejlettebb tudományról és technológiáról tanúskodott –, már nem becsülhettem le ellenfeleim eszét és találékonyságát. Még lángpisztollyal is nehezen fogok szabadulni, bár a merészség és a gyorsaság hosszú távon át fog segíteni a dolgon.

De először el kell érnem a kijáratot – hacsak nem tudom arra csábítani vagy ingerelni valamelyik lényt, hogy elinduljon felém. Amint előkészítettem pisztolyomat, és átvizsgáltam bőséges muníciómat, eszembe jutott, hogy kipróbálhatnám hatását a láthatatlan falakon. Talán kifelejtettem volna egy ésszerű menekülési lehetőséget? Nem ismertem az átlátszó akadály vegyi összetételét, de feltehetőleg olyasmiből lehet, amit a lángnyelv úgy vág, mint a vajat. Kiválasztottam egy részt a holttesttel szemben, közelről rátüzeltem a pisztolyommal, és késemmel megtapogattam azt a helyet, ahová céloztam. Semmi sem változott, láttam, hogy a lángnyelv szétterül, amikor eléri a falat, és megértettem, hogy hiábavaló volt a reményem. Csak hosszú, fáradságos kutatás árán juthatok ki.

Így hát, lenyelve egy újabb ételtablettát, és újabb kockát téve maszkomba, megkezdtem leghosszabb utamat, nyomon követve lépteimet a központi teremig, és onnan ismét elindulva, állandóan ellenőriztem rajzaimat és feljegyzéseimet, újakat készítettem – egyik téves kanyart csinálva a másik után, de kétségbeesetten tántorogtam tovább, míg a délutáni tény el nem halványodott. Ahogy makacsul folytattam kutatásomat, időnként a gúnyolódó szemlélők néma körére pillantottam, és észrevettem, hogy soraik fokozatosan cserélődnek. Időnként néhányan visszatértek az erdőbe, és újak jöttek, hogy felváltsák ékét. Minél többet gondolkoztam a taktikájukon, annál kevésbé tetszett, mert következtetni engedett a lények szándékára. Ezek az ördögök akármikor megtámadhattak volna, de inkább figyelték küszködésemet a menekülésért. Úgy éreztem, hogy élvezik a látványt – és ez még inkább elborzasztott attól a lehetőségtől, hogy a kezükbe kerüljek.

Miután besötétedett, abbahagytam kutatásaimat, és leültem a sárba pihenni. Most a lámpám fényénél írok, és hamarosan megpróbálok aludni egyet. Remélem, hogy holnap kijutok; mert az élelmiszerkészletem szegényes, és a lacol-tabletták nehezen pótolhatják a vizet. Nem nagyon merném kipróbálni ennek a sárnak a nedvét, mert a sárövezet vizei csak desztillálva ihatók. Ezért vezettünk olyan hosszú vízcsöveket a sárgaanyag-körzetekbe – vagy az esővízre kell szorítkoznunk, amikor ezek az ördögök megtalálják és elvágják vízcsöveinket. Nincs már túl sok klorát-tubusom sem, tehát amennyire csak tudom, le kell szorítanom az oxigénfogyasztásomat. Kora délutáni ásási kísérletem és későbbi pánikom veszélyes mennyiségű levegőt égetett el. Holnap minimumra csökkentem a fizikai mozgást, míg csak nem találkozom össze a csúszómászókkal, és nem kell velük leszámolnom. Tartalékolnom kell elegendő kockát a visszaútra Terra Nováig. Az ellenségeim még mindig a közelben vannak; látom magam körül gyönge fényű fáklyáikat. Ezeknek a fáklyáknak az iszonyata nem enged majd elaludni.

 

Éjszaka – VI. 14.

Még egy teljes napi kutatás, és még mindig nem találtam meg a kivezető utat! Aggódni kezdek a víz miatt, mert délre kiürült a kutacsom. Délután futó eső volt, és visszamentem a központi terembe a sisakért, amit útjelzőül hagytam ott – most tálnak használtam, és vagy kétcsészényi vizet nyertem. Legnagyobb részét megittam, de a kis maradékot kulacsomba öntöttem. A facol-tabletták nem sokat segítenek az igazi szomjúság ellen, és remélem, hogy éjszaka nagyobb eső lesz. Szájával fölfelé hagyom a sisakomat, hogy ha esne, fogja föl. Ételtablettám sincsen túl sok, de nem is veszélyesen kevés. Mostantól kezdve felezni fogom az adagot. A klorátkockák okozzák az igazi gondot, mert az egész napi végtelen bolyongás minden különösebb erőfeszítés nélkül is veszélyes mennyiséget emésztett föl. Gyenge vagyok a kényszerű oxigéntakarékosságtól és egyre növekvő szomjúságtól. Ha csökkentem az élelemadagot, feltehetően még gyöngébb leszek.

Van még valami átkozott, valami nagyon nyugtalanító ebben a labirintusban! Meg mertem volna esküdni, hogy a térképezés segítségével már kizártam bizonyos kanyarokat, és mégis minden újabb próbálkozás bebizonyítja néhány olyan feltételezés hamisságát, amelyeket már megbízhatónak hittem. Eddig még sohasem tapasztaltam, hogy milyen elveszettek lehetünk látható jelzések nélkül. Egy vak ember bizonyára több sikerrel járna – de legtöbbünk számára a látás minden érzékelés királya. Mindezeknek az eredménytelen kóborlásoknak az egyetlen eredménye a mély elbátortalanodás. Meg tudom érteni, hogyan érezhetett szegény Dwight. Holtteste már csak csontváz, és a sificlighek, akmanok, farnoth legyek elmentek. Az efjeh növények darabokra tépik a bőrruhát, mert gyorsabban és hosszabbra nőttek, mint gondoltam. És a kárörvendő, csápos szemlélők váltásai még mindig ott vannak a fal körül, nevetnek rajtam, és élvezik nyomorúságomat. Még egy nap, és megbolondulok, hacsak addig nem halok meg a kimerültségtől.

De nem lehet mást tenni, mint kitartani. Dwight kijutott volna, ha csak egy perccel tovább kitart. Az is lehet, hogy valaki a keresésemre indul Terra Nováról, bár ez még csak a harmadik nap, amióta eljöttem. Az izmaim iszonyúan fájnak, és úgy látszik, ezen az undorító sáron fekve egyáltalán nem tudok pihenni. Múlt éjjel rettenetes fáradtságom ellenére is éppen csak annyit aludtam. amennyit muszáj, és attól tartok, ma éjjel sem lesz jobb. Egy szakadatlan lidércnyomásban élek – álom és ébrenlét között lebegve, de sem egészen alva, sem egészen ébren. Reszket a kezem, egyelőre nem tudok többet írni. A gyönge fényű fáklyák köre iszonyú.

 

Késő délután – VI. 15.

Lényeges előrehaladás! Jónak néz ki. Nagyon gyönge vagyok, és nem sokat aludtam napkeltéig. Azután délig bóbiskoltam, bár egyáltalán nem pihentem ki magamat. Eső nem volt, és a szomjúság nagyon legyöngít. Ettem egy plusz ételtablettát, hogy bírjam tovább, de víz nélkül nem sokat ér. Megpróbáltam egyszer inni a pocsolyavízből, de rettenetesen rosszul lettem tőle, és még nagyobb szomjat éreztem. Őrizni kell a klorátkockákat, így majdnem megfulladok az oxigénhiány miatt. Menni nem sokat tudok, legfeljebb mászni a sárban. Kettő körül azt hittem, felismertem néhány átjárót, és lényegesen közelebb kerültem holttesthez – csontvázhoz –, mint első napi próbálkozásaim óta bármikor. Egyszer eltévedtem egy zsákutcán, de megtaláltam a főutat térképpel, jegyzettel. A rajzokkal sok baj van. A tekercsből háromlábnyi, és hosszan kell kibogarászni őket. Fejem gyönge a szomjúságtól, fáradtságtól, fulladástól, nem értek mindent, amit rajzoltam. Átkozott zöld izék bámulnak, nevetnek csápjaikkal, néha gesztikulálnak, mintha valami szörnyű tréfát űznének tudtom nélkül.

Háromkor találtam meg az utamat. Volt egy ajtó, amin át, jegyzeteim szerint, még nem mentem, és amikor kipróbáltam, láttam, hogy körözve a növény benőtte csontvázhoz tudok mászni. Az út spirális volt, mint amin először elértem a központi szobát. Minden oldalajtónál vagy csomópontnál az eredeti útra emlékeztetni látszó irányt tartottam. Amint közeledtem ijesztő útjelzőmhöz, kint erősödött a szemlélők titokzatos gesztikulálása és szardonikus, néma nevetése. Nyilván valami vadul mulatságosat találtak előrehaladásomban – kétségtelenül látták azt is, milyen tehetetlen lennék velük szemben. Nem bántam jókedvüket, mert bár éreztem végtelen fáradtságomat, számítottam a lángpisztolyra és számos tartalék tárára, hogy átvisznek majd az aljas csúszómászók falán.

Reményem fölszárnyalt, de nem próbáltam meg fölállni. Jobb lesz most mászni és erőmet az embergyíkokkal való összecsapásra tartogatni. Haladásom nagyon lassú volt, a veszély pedig nagyon nagy, hogy egy oldalágba tévedek, de úgy látszott, hogy kitartóan kanyarodom pontoncélom felé. Ez friss erőt adott, és néhány pillanatra kevésbé aggódtam szomjúságom és szerény kockakészletem miatt. A lények most valamennyien a kijáratnál tömörültek – gesztikulálva, ugrálva, csápjaikkal nevetve. Rövidesen – gondoltam – szembe kell néznem az egész hordával és talán azzal az erősítéssel is, amit az erdőből kaphatnak.

Most néhány yardnyira vagyok a csontváztól, és megálltam, hogy elkészítsem ezt a följegyzést, mielőtt kimegyek, és áttörök ezeknek a lényeknek a kártékony bandáján. Biztos vagyok benne, hogy utolsó erőmmel megfutamíthatom őket, mert ennek a pisztolynak a hatósugara óriási. Azután táborozás a száraz mohán a fennsík szélén és reggel fáradt gyaloglás a dzsungelen át Terra Nováig. Boldog leszek, ha ismét élő embereket és emberi épületeket láthatok. Annak a koponyának a fogai rémesen villognak és vigyorognak.

 

Éjjeltájban – VI. 15.

Rémület és kétségbeesés. Ismét csalódtam! A legutóbbi följegyzés elkészítése után még közelebb mentem a csontvázhoz, de hirtelen egy közbeeső falba ütköztem. Ismét tévedtem, és nyilvánvalóan ugyanott voltam, ahol három nappal ezelőtt, amikor először próbálkoztam meg azzal, hogy elhagyjam a labirintust. Nem tudom, ordítottam-e – talán túl gyönge voltam ahhoz, hogy egy hangot is kinyögjek. Csak kábultan feküdtem a sárban egy ideig, míg a zöld izék kint ugráltak, nevettek és gesztikuláltak.

Kis idő múltán jobban magamhoz tértem. Szomjúságom, gyöngeségem és fulladásom majdnem leterített, és végső kis erőmmel új kockát tettem a vegybontóba – meggondolatlanul és mit sem törődve a visszaúttal Terra Nováig. A friss oxigén kicsit fölélénkített, és lehetővé tette, hogy figyelmesebben körülnézzek.

Úgy tűnt, egy picikét távolabb vagyok szegény Dwighttól, mint első csalódásomkor, és tompán azon gondolkodtam, vajon egy árnyalatnyival távolabbi folyosón vagyok-e. Ezzel a gyönge reménnyel nehézkesen előrevonszoltam magamat – de néhány lépéssel odébb falba ütköztem, mint az előző esetekben.

Ez volt tehát a vég. Három nap alatt sehová sem jutottam, és az erőmnek vége volt. Rövidesen megbolondulok a szomjúságtól, és nem is lenne elég kockám a visszaúthoz. Átsuhant a fejemen, hogy vajon miért gyűltek össze ezek a lidérces izék a bejáratnál, amikor gúnyoltak. Talán ez is része volt a gúnyolódásnak – hogy azt higgyem, kijárathoz közeledem, amiről ők tudták, hogy nem is létezik.

Már nem bírom sokáig, bár nincs szándékomban úgy siettetni a dolgot, ahogy Dwight tette. Vigyorgó koponyája most éppen felém fordult a ruháját faló efjeh növény tapogatásától. Üres szemgödrének kísérteties nézése rosszabb, mint azoknak a gyík-szörnyeknek a tekintete. Iszonyú jelentést ad annak a halott, fehér fogú vigyornak.

Nagyon nyugodtan fogok feküdni a sárban, hogy megőrizzem maradék erőmet. Ezt a jelentést – ami, remélem, eléri és figyelmezteti az utánam jövőket – rövidesen befejezem. Ha az írással végeztem, hosszan fogok pihenni. Azután, ha már elég sötét lesz ahhoz, hogy azok a félelmetes lények ne lássanak, összeszedem végső erőmet, és megpróbálom átdobni a tekercset a fal és a közbeeső folyosók fölött a szabadba. Vigyázni fogok, hogy bal felé dobjam, ahol nem esik a gúnyolódó ostromlók ugrándozó bandájába. Talán örökre eltűnik a híg sárban – de talán kiköt valami nagyobb kiterjedésű növénycsomón, és végül eljut az emberek kezébe.

Ha megéri, hogy elolvassák, talán többet is tehet, mint hogy figyelmezteti őket erre a csapdára. Remélem, megtanítja fajunkat arra, hogy hagyják azokat a fénylő kristályokat ott, ahol vannak. Azok kizárólag a Vénuszhoz tartoznak. A mi bolygónknak nincs rájuk igazán szüksége, és azt hiszem, hogy mi megsértettünk valami homályos és titokzatos törvényt – a kozmosz titkainak valami mélyen eltemetett törvényét –, azzal, hogy megpróbáltuk elvinni őket.

Ki tudná megmondani, milyen sötét, hatalmas és végtelen erők ösztökélik ezeket a csúszómászószerű lényeket, akik ilyen különös módon őrzik kincseiket? Dwight meg én megfizettünk ezért, ahogy mások is megfizettek, és meg fognak fizetni érte. De lehet, hogy ezek az egyedi halálesetek csupán előzményei a nagyobb, elkövetkezendő borzalmaknak. Hagyjuk meg a Vénusznak azt, ami csak a Vénuszhoz tartozik.

Már nagyon közel vagyok a halálhoz, félek, nem bírom a tekercset átdobni, mikor jön a sötét. Ha nem tudom, az embergyíkok biztos megkaparintják, valószínűleg sejtik, mi ez. Nem fogják akarni, hogy bárkit figyelmeztessek a labirintusra-nem fogják tudni, hogy üzenetemben védőbeszéd van az ő érdekükben. A vég közeledtével barátságosabban érzek irántuk. A kozmikus egész mércéjén ki tudja megállapítani, melyik faj áll magasabban, vagy közelíti meg inkább a világűr szerves normáit – az övék vagy a miénk?

Most vettem elő a nagy kristályt zsebemből, hogy lássam utolsó perceimben. Tüzesen és fenyegetően ragyog a haldokló nap sugaraiban. Az ugráló horda meglátta, és mozdulataik számomra érthetetlen módos megváltoztak. Vajon miért tömörülnek a bejáratnál, és nem egy közelebbi pontnál az átlátszó fal mellett?

Érzéketlen vagyok, már nem sokat tudok írni. Forog körülöttem minden, de még nem vesztettem el az eszméletemet. Át tudom dobni ezt a falon? A kristály úgy ragyog, mégis sötétedik.

Sötétség. Nagyon gyönge. Még mindig nevetnek, ugrálnak az ajtóban, meggyújtották pokoli fáklyáikat.

Elmennek? Álmomban hangot hallottam... fény az égen...

 

WESLEY P. MILLER FŐFELÜGYELŐ JELENTÉSE

A CSOPORT, VÉNUSZ-KRISTÁLY TÁRSASÁG

(Terra Nova. a Vénuszon – VI. 16.)

 

A-49 számú alkalmazottunk, Kenton J. Stanfield, lakik 5317 Marshall Street, Richmond, Va., elhagyta Terra Novát, VI. 12-én kora reggel, egy kereső által kijelölt rövid felfedező út céljából. Vissza kellett volna térnie 13-ár, vagy 14-én. Nem jelentkezett 15-én estig, így az FR-58 számú felderítőgép, öt emberrel, az én parancsnokságom alatt elindult este nyolckor, hogy keresővel kövesse az utat. A tű nem mutatott eltérést a korábban jelzett iránytól.

Követtük az irányt az Eryciai-felföldig, egész úton erős reflektorokat használtunk. A lángágyúk hármas sora és a D sugárfejlesztők megsemmisítették volna a bennszülöttek minden szokásos ellenséges erejét vagy a ragadozó skorahok minden veszélyes csoportját.

Eryx síksága fölött fénycsoportot láttunk, amiről tudtuk, hogy a bennszülöttek fáklyáitól származik. Közeledtünkre szétszéledtek az erdőbe. Mintegy hetvenöten – százan lehettek. A kereső ott jelezte a kristályt, ahol a bennszülöttek voltak. Lejjebb ereszkedve, fényeink tárgyakat fedeztek fel a talajon. Egy efjeh növényektől benőtt csontvázat és egy ép holttestet, tízlépésnyire tőle. A gépet levittük a testekhez, és szárnyunk láthatatlan akadályba ütközött.

Gyalog közeledve a testekhez, rövidesen sima, láthatatlan akadályba ütköztünk, ami nagyon meglepett minket. Végigtapogattuk, és találtunk rajta egy nyílást, amin túl egy térség másik oldalán újabb nyílás következett, ami a csontvázhoz vezetett. A csontváz mellett, bár ruhájától megfosztották a növények, társaságunk egy számozott fémsisakja hevert. B-9 számú alkalmazottunk volt az, Frederick N. Dwight, Keonig osztagából, aki kéthónapos szabad felderítő útra kapott felhatalmazást, és már régebben távol volt Terra Novától.

A csontváz és az ép holttest között, úgy látszott, egy újabb fal volt, de ezt az embert könnyen azonosítottuk, Stanfield volt az. Bal kezében jelentéstekercs volt, jobbjában toll, úgy látszik, éppen írt, amikor meghalt. Kristályt nem láttunk, de a kereső egy nagy példányt jelzett Stanfield testének közelében.

Nagy nehézségek árán jutottunk el Stanfieldig, de végül sikerült. A test még meleg volt, és egy nagy kristály feküdt mellette a sekély sárban. Azonnal tanulmányoztuk a bal kezében tartott jelentéstekercset, és annak alapján tettünk néhány intézkedést. A tekercs tartalma képezi a jelentésem előtt található hosszú elbeszélést; az elbeszélés legfőbb tényeiről megbizonyosodtunk, és magát az elbeszélést magyarázatképpen mellékeltük ahhoz, amit találtunk. Az elbeszélés későbbi része a szellemiek csökkenéséről tanúskodik, de ez nem ok arra, hogy kételkedjünk a lényegesebb részekben. Stanfield valószínűleg a szomjúság, fulladás, szívtúlterhelés és lelki depresszió kombinációjának következtében halt meg. Maszkja a helyén volt, és zavartalanul képezte az oxigént a riasztóan kicsi kockamennyiség ellenére is.

Minthogy gépünk megsérült, táviratoztunk, és kihívtuk Andersont az FG-7 számú javítógéppel, romeltakarító személyzettel és nagy mennyiségű robbanóanyaggal. Reggelre az FR-58 készen volt, és visszatért Anderson irányításával, a két holttesttel és a kristállyal. Dwightot és Stanfieldet eltemetjük a Társaság temetőjében, és a kristályt Chicagóba küldjük a következő földi járattal. Később megvalósítjuk majd Stanfield javaslatát – az egészséges javaslatot jelentésének józanabb, korábbi részéből –, és megfelelő létszámú csapatokat hozatunk, hogy teljesen kiirtsák a bennszülötteket. Ha tiszta lesz a terep, valószínűleg korlátlanul juthatunk majd kristályhoz.

Délután gondosan megvizsgáltuk a láthatatlan épületet vagy csapdát, hosszú vezető kötelek segítségével fölkutatva és teljesen föltérképezve archívumunk számára. Nagy hatással volt ránk az alaprajz, és az anyagból megőrzünk darabokat vegyelemzés céljára. Ezek ismerete hasznunkra lesz, amikor átvesszük a hatalmat a bennszülöttek különböző városaiban. C típusú gyémántfúróink bele tudtak marni a láthatatlan anyagba, a romeltakarítók pedig most helyezik el a totális robbantáshoz szükséges dinamitot. Semmi nem marad utánunk. Az épület veszélyezteti a légi és minden egyéb közlekedést.

A labirintus rajzát tanulmányozva, az embert nemcsak Dwight sorsának ironikus volta hökkenti meg, de Stanfieldé is. Amikor a csontváz felől közeledve próbáltuk elérni a testet, jobbra nem leltünk átjárót, de Markheim talált egy ajtót az első benti térből vagy tizenöt lábnyira Dwighttől és négy-öt lábnyira Stanfieldtől. Azon túl hosszú csarnok húzódott, amit csak később derítettünk fel, de a csarnok jobb oldalán volt egy másik nyílás, amely közvetlenül a holttesthez vezetett. Stanfield elérhette volna a kijáratot huszonkét-huszonhárom lábnyi sétával, ha megtalálja azt a nyílást, ami közvetlenül a háta mögött volt – azt a nyílást, amit kimerültségében és kétségbeesésében nem vett észre.

Gálvölgyi Judit fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Schneider Annamária

Dátum: 2020-10-02 09:59:58
 

Egyszerűen hihetetlen, hogy 1936-ban íródott, messze-messze megelőzte a korát. Tényleg fantasztikus írás.

2.

anonymous

Dátum: 2005-12-23 00:00:00
 

nálam is...

3.

Somogyi Gábor

Dátum: 0000-00-00 00:00:00
 

Fantasztikus novella. Az első 10 legjobban bizonyosan benne van.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre