Hypnos; Hüpnosz

Eredeti cím: Hypnos

0 1231

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1922

Az álom úgy ijeszt, mint egy nagy szörnyű Lyuk,

Hol lelkünk mélybe hull s ki tudja, hova jut?

Baudelaire (ford.: Szabó Lőrinc)

 

Talán a kegyes istenek, ha valóban léteznek, őrzik azokat a kárhozott órákat, ahol elfogyott az akarat vagy bódulat ereje, ahol már a lét határát megjárt ember gondolatait az álom űrjéből hagyja örökül. A kegyes halálból nincs visszaút, s akit mégis visszakísér az éjszaka legmélyebb odvaiból, annak elméje megbomlik és tébolyultként vezekel merészségéért. Bolondként merültem el én is büntetlen elmével az emberi tudat számára ismeretlen, őrjítő titkokba. Bolond, vagy isten volt Ő is, egy Lény, aki egyedüli társam volt, s aki erre a kárhozott útra szövetségesként kísért, sőt vezetett, és Aki eljutott az út végén abba a borzadályba, ahol talán a lelkünk rejtett félelmeivel táplálkozó, szunnyadó rémségeket szabadította fel!

Egy vasútállomáson ismerkedtünk meg, furcsa körülmények között, a kíváncsi, tülekedő tömeg gyűrűjében feküdt. Eszméletlen volt, egyfajta epileptikus remegő állapotban, amely furcsán idegen ridegséget adott karcsú, nyúlánk testének. Talán a negyvenedik évéhez közeledhetett, már mély barázdák jelentek meg az arcán, sápadt és beesett, ovális arca, valójában jóképű volt, vastagon szürke tapintású, hullámos haja és kicsi, tömött szakálla, mely egykor még a legmélyebb hollófeketében pompázhatott. Az arca fehér volt, mint a Pentelicius-márvány, magassága és tökéletesen arányos alakja majdnem isteni jellegű.

Szobrászként, mint leendő modellt, patetikus csodálattal figyeltem a titokzatos, fekvő alakot: ez a mozdulatlan férfi egy faun szobrát idézte az antik Hellászból. Talán egy templom romjai közül kiásott, és a mi fojtogató időnkben valahogy életre kelt alak, csak a pusztító évek nyomását és hűvös leheletét érezve. Amikor végre kinyitotta végtelen, beesett, és vadon fénylő fekete szemét, már tudva-tudtam, hogy további sorsunk össze fog fonódni, ő lehetett talán az egyetlen, egy magányos utazó, akinek sohasem lehetett előttem társa-barátja-követője. Más körülmények között a világra különleges pillantásokkal csodálkozhatott rá, ám most szemeiből nem egyéb tükröződött vissza, mint a valóság és a normális tudaton túli világ rémülete, a világé, amelyet ábrándosan dédelgettem, melyért rajongtam, de hiába kerestem. Ahogy a közönyös tömeg szenzáció híján eloszlott, ketten maradtunk a sötétlő pályaudvar hideg kövén. Határozottan közöltem vele, hogy most velem kell jönnie, míg teljesen fel nem épül. Később pedig tanítómként és vezetőmként segítsen a belőle sugárzó mérhetetlen titkok megismerésében. Gondolatait felfogtam –, beleegyezett. Amikor beszélni kezdett, hangja muzsikának tűnt – kristálytiszta szférák és mélyhegedűk hangját véltem hallani. Az egymást követő éjszakákon egyre gyakrabban beszélgettünk lelkesen, majd nappal is, miközben márványba véstem domború mellkasát, s miniatűr fejet faragva elefántcsontból, halhatatlanná téve nemes, markáns arcélét is.

Tanulmányaink során nem tudtunk beszélni velük, annyira csekély kapcsolatot tartottak fenn a tudati világgal, hogy élő emberek ezt nem is érzékelik. Ők a fakó entitások és egyéb tudatosságok azon csoportjába tartoznak, egészen távoli mélységekből, az anyagon, időn és téren túli, más hatalmasabb, visszataszítóbb fogalmak univerzumából, amelyek gyaníthatóan csak álmainkban léteznek – azokban a ritka álmokban és álmokon túl, melyekkel az átlagember nem is találkozik és a nagy képzelőtehetségű, érzékeny tudatú emberek is csak egyszer-kétszer az emberöltő folyamán. Felidézett tudásunk tárháza egy olyan jellegű halmazból származik, ahogy egy buborék születik az udvari bolond pipájából, – majd azt kaján bolondunk visszaszívja pipájába, mielőtt megérinthetnénk. Az embereknek lehet sejtelmük létezéséről, esetleg valamilyen szinten konkrét ismereteik is van róla, de nem tulajdonítanak neki komolyabb jelentőséget. Amíg okos emberek megpróbálják értelmezni álmaikat, addig az istenek mulatnak rajtuk.

Egy férfi, akinek húzott, keleti metszésű szemei voltak, azt állította, hogy minden idő és tér relatív, és az emberek kinevették. De éppen ez a keleti szemű ember mondta azt is, hogy erre semmi bizonyíték nincs, ez nem más egyelőre, mint tiszta elmélet. Szerettem volna bizonyosságot szerezni, eredmény nélkül, ám ismeretlen társam előzetes próbálkozási kísérletei részben sikeresek voltak. Ekkor közös erővel fogtunk bele újra, és egzotikus szerek segítségével kerestünk félelmetes és elfelejtett álmokat az ősrégi Kentben, a régi uradalmi ház toronybástyájában, műtermünk csendes magányában.

Az ezt követő napok gyötrődései közül a legfőbb kínok – összefüggéstelenek. Ezeken az istentelen vizsgálódó stúdiumokon semmiféle nyelven soha le nem írható szimbólumokat és sugallatokat láttam, tapasztaltam és ismertem meg. Azért mondom ezt így, mert benyomásaink az elsőtől az utolsóig csak perceptibilis fogalmak, és ezek az érzetek nem hasonlíthatóak össze olyan benyomásokkal, melyeket a normál emberi idegrendszer befogadni képes. Ezek a látomások nélkülözték az idő és a tér ismert tulajdonságait, teljes mértékben meghatározhatatlan és definiálhatatlan jelleggel bírtak. Csak rendkívül szegényesen, gyermeki fogalmakkal tudom összefoglalni tapasztalatainkat. Bukdácsolva, repülve jöttek, bármikor idéztük meg őket, elménk émelygőn fordult ki mindenből, amit valóságosnak és jelennek éreztünk, légiesen hajszolva tovább borzasztóan, fénytelenül, rémületes mélységek felett keresztülszáguldva olyan, világunkban létező akadályokon, melyeket csak ragadós, durva gőzfelhőként írhatok le.

Ezeken a fekete és testetlen vándorlásokon mi hol egyedül, hol ketten vettünk részt. Amikor ketten voltunk, mindig ismeretlen társam haladt elöl... Bár árnyként suhant előttem, elmémben folyamatosan jelen volt idegenül fénylő arca, ijesztően ható furcsa szépségével, rendellenesen fiatalos, markáns arcával, égő szemeivel, olümpiai barnaságával, árnyékos hajával és terjedelmes szakállával.

Álomutazásainkról nem készítettünk jegyzeteket, s az idő múlásával átélt élményeink egyre inkább fakultak. Tudom, hogy valami furcsán bonyolult, gyarló elmével felfoghatatlan oka van annak, hogy utazásaink hosszan tartó ideje alatt semmit sem öregedtünk. Suttogva tervezgetett útjainkat, az újabb mélységek meghódítására irányuló becsvágyó szándékainkat sem démon sem isten nem inspirálhatta. Beleborzadtam ezek említésére, és nem mertem másoknak elmesélni – noha lehet, hogy egyszer még el kell mondanom –, hogy társam egyszer már papírra vetette azokat a kívánságait, melyeket hangosan kimondani sem mert. Ám elég volt neki egy rossz pillanatban kitekinteni az ablakon a csillogó éjszakai égre, s a papírt el is égette. Én utalni fogok – csak utalni – hogy neki vázlatai voltak a látható és az álombeli univerzumok bonyolult törvényszerűségeiről. Vázlatai és tervei, melyek alapján a föld és a csillagok az ő parancsai szerint fognak mozogni, és ő határozhat minden élő dolog fölött. Állítom – sőt esküszöm – hogy nem osztozom ezekben az extrém célokban. Bármelyik jóakaróm állította az ellenkezőjét, nem lehetett igaz, hisz nekem sem célom sem módom nincs e megnevezhetetlen szférákkal sikeresen szembeszállni. Erre csak egy kivételes hatalom kivételes ereje lehet képes.

Azon a bizonyos éjszakán ismeretlen eredetű örvények forgattak-röpítettek bennünket a végtelenül üres mélységekbe, túl minden létezési formán és gondolatiságon. Rövid ideig érzékeltük egyszer a legőrjítőbb áthatolhatatlan tömeget, érzékeltük a végtelenséget, amelyik abban a pillanatban ért el bennünket, mégis ezek a képek most részben hiányoznak az emlékezetemből és a lényegi részek előhívására teljesen képtelen vagyok. Nyúlós akadályok húztak vissza, mégis úgy tűnt sokkal távolabb jutottunk az ismeretlen birodalmába, mint ahogy arra előzőleg számíthattunk.

Barátom szédületes átalakuláson ment keresztül, ahogyan belemerültünk a szűzies éter ezen félelmetes óceánjába, láthattam a baljós ujjongást az ő lebegő, fénylő, fátyol-arcán. Hirtelen ez az arc fakulni kezdett, majd eltűnt, és pár pillanat múlva ismét a hideg űrben találtam magam, egy áthághatatlan akadály előtt. Teljesen más volt mint az előzőek, összehasonlíthatatlanul sűrűbb, egy ragadósabb, hidegebb anyag, ha lenne viszonyítási mód és kategória, melybe egy nem-anyagi szféra besorolható volna.

Ott voltam, éreztem, hogy képtelen vagyok túljutni a végső akadályon, melyen barátom és vezetőm sikeresen átjutott. Félelmek és kínok közt harcolva újra és újra, a drog-álmok végére jutva kinyitottam szemeimet, a műterem szemközti sarkában feküdt fakó arccal, öntudatlanul álmodótársam, rettenetesen elgyötörve, abban a vad szépségében, ahogy a hold-árasztotta aranyzöld fény márvány vonásaira vetült.

Rövid idővel később az alak a sarokban mozogni kezdett, és talán a szánakozó ég óvta meg tudatom attól a látványtól és hangtól, melyet ekkor tapasztaltam. Nem mesélhettem el neki, mi módon sikoltozott, vagy hogy mit láttam a járhatatlan poklokból egy pillanatra felvillanva ijedt-őrült fekete szemeiben. Csak azt mondhattam el, hogy elájult, vigyáztam rá, de hagytam önmagától eszméletre térni.

Így lett vége önkéntes kóborlásainknak az álmok sötétlő régióiban... Döbbenetes, megrázó és baljós módon, Ő, aki túllépett a Határon, arra kért, hogy soha többé térjünk vissza ezekbe a birodalmakba, se ketten, se külön-külön. Hogy milyen élményekkel tért vissza... nem mert róla beszélni, miféle rémeket zavart fel..., bölcsen azt javasolta, hogy aludjunk egy kicsit – ha lehetséges –, amíg a szerek hatása teljesen elmúlik. Én hamarosan teljesen magamhoz tértem abból a kimondhatatlan rémületből, amelyik szinte az öntudatlanságig ellepett engem is.

Egy egészen rövid és kényszerű alvás után, öregnek és fáradtnak éreztem magam, ám társam jóval nagyobb testi és lelki változásokon ment keresztül. Ráncosodó arcát és szinte hófehér haját mások elől sem leplezhette. Fogalmaink szerint teljesen megöregedett. Ilyen zord, ilyen visszahúzódó még sohasem volt, amióta megismertem – bár neve és származása a mai napig ismeretlen előttem – társam eszeveszett rettegése szinte a delíriumig fokozódott. Nem hagyhattuk egyedül, mert olyan őrjöngésbe kezdett, hogy társaságunkból több személy együttesen sem tudta lecsendesíteni. Egyedüli gyógyírt a legdurvább és féktelenebb módon zajló mulatozásban talált, melyet pár ismeretlen fiatal fickó társaságában gyakorta megismételtünk.

Külső megjelenésünk és meglett korunk a gúny állandó tárgya lett, barátom viszont úgy vélte, hogy a tréfa kevésbé rossz, mint a magány.

Csillagos éjszakákon különösen félt a szabad ég alatt tartózkodni, ha pedig erősebben sziporkáztak a tiszta égbolt fényei, titokban az égbolt egy bizonyos éjsötét zugára sandítgatott, mintha valami rémületes légi dologtól tartott volna. Egy idő múlva fölfedeztem már a szabályosságot e helyek és időpontok között. Tavaszi éjszakákon ez a sötétlő folt még valahol, a messzi északkeleten lehetett. Nyáron már hozzánk jóval közelebbi foltot vizsgálgatott...

Ismeretlen fordítása

 

***

 

Az álom, e minden éjjel kísértő baljóslatú kaland kapcsán elmondhatjuk, hogy vakmerőségünk, mellyel nap mint nap nyugovóra térünk, érthetetlen lenne, ha nem tudnánk: csupán a veszélyfelismerésének hiánya eredményezi.

Baudelaire

 

A kegyes istenek vigyázzanak rám – ha valóban léteznek –, mikor sem az akarat, sem az emberi lelemény alkotta szerek nem képesek visszatartani az álom mélységeitől. A halál kegyes, hiszen onnan már nem létezik visszaút, ám annak, ki elgyötörten és iszonyú tudással tér meg az éj sötét bugyraiból, többé nem adatik meg a nyugalom. Bolond voltam, hogy oly szentségtelen eszelősséggel vetettem bele magam a titkokba, miket ember meg nem ismerhet; bolond vagy isten volt az egyetlen barátom, aki előttem járt és vezetett, és aki végül oly borzalmakon ment keresztül, amilyenekben még nekem is részem lehet!

Emlékszem, hogy egy vasútállomáson ismerkedtünk össze, ahol otrombán kíváncsi tömeg gyűlt össze köré. Eszméletlenül feküdt és vonaglott, amitől ösztövér, feketébe burkolt teste furcsán merevnek hatott. Életkorát tekintve, úgy hiszem, a negyvenhez közeledett, vértelen, beesett, ugyanakkor arányos és kifejezetten szép arcát ugyanis mély ráncok barázdálták; sűrű, hullámos hajába és rövid, valaha hollófekete körszakállába itt-ott ősz tincsek vegyültek. Homloka fehérlett, mint a pentelikonil márvány, magassága és szélessége pedig az istenekére emlékeztetett.

A szobrász lelkesedésével állapítottam meg magamban, hogy a férfi bizonyosan egy faunszobor az ókori Hellászból, amit egy romtemplomból előásva valahogy életre keltettek fojtogató korunkban, hogy végül megtapasztalhassa a pusztító idő fagyos és nyomasztó jelenlétét. És mikor kinyitotta hatalmas, beesett és vadul csillogó fekete szemeit, tudtam, hogy attól fogva ő lesz az egyetlen barátom – olyasvalaki egyetlen barátja, aki azelőtt soha, senkivel nem barátkozott –, mert kiolvastam belőlük, hogy teljességében látták az eszmélet és valóság határain túli tartományok pompáját és iszonyatát; oly tartományokét, ahova gondolatban vágytam, ám melyeket hiába kerestem. Ezért, miközben elhajtottam a tömeget, megkértem őt, hogy jöjjön velem, és vezessen be a kifürkészhetetlen rejtélyek birodalmába, amibe szó nélkül bele is egyezett. Utóbb kiderült, hogy hangjában zene – a mély brácsák és a kristálygömbök muzsikája – zengett. Esténként gyakran diskuráltunk, mint ahogy nappal is, mikor mellszobrokat és elefántcsontból faragott miniatúrákat mintáztam róla, hogy különböző arckifejezéseit megőrizzem az örökkévalóságnak.

Tanulmányainkról nem mesélhetek, mivel alig volt közük a halandó ésszel felfogott világhoz. A homályosabb létnek és tudatnak arról a tágasabb és ijesztőbb univerzumáról szóltak, mely mélyebben rejlik anyagnál, időnél és térnél, és melynek létezését csupán az álom bizonyos módozatai során sejthetjük meg azon álmon túli álmok álmodásakor, melyeket közönséges ember nem ismerhet, és melyeket a nagy képzelőerővel megáldottak is csupán egyszer vagy kétszer tapasztalnak meg életükben. Éber tudásunk kozmosza, mely olyanmód jön létre a másik világmindenségből, ahogy a buborék megszületik az udvari bolond pipájából, mindössze úgy érintkezik ősforrásával, ahogy a buborék érintkezik kaján megteremtőjével, mikor a tréfamesternek úgy tartja kedve, hogy visszaszívja azt. A tanult emberek többnyire nem is sejtik létezését, s épp ezért tudomást sem vesznek róla. A bölcsek megfejteni igyekeztek az álmokat, és az istenek kinevették őket. Egy vágott szemű férfi azt állította, hogy az idő és tér egyformán relatív, és az emberek kinevették őt. Ám még ez a vágott szemű férfi is csupán megsejtett valamit. Jómagam többre vágytam puszta sejtésnél, barátom pedig próbálkozott, és részben sikerrel járt. Aztán együtt próbálkoztunk, és az ódon Kent ősi udvarházának műteremmé alakított toronyszobájában, egzotikus kábítószerek hatása alatt szörnyű és tiltott álmokat hajszoltunk.

E későbbi napok gyötrelmeinek egyike, a legfőbb kín – a kifejezésképtelenség. Amit láttam és megtudtam a bűnös kutakodás óráiban, szavakkal el nem mondható – mivel egyetlen nyelvben sem találni a megfelelő jelképeket vagy utalásokat. Azért mondom ezt, mivel felfedezéseinket kizárólagosan érzékelés útján tettük; és ezen érzetek egyike sem viszonyítható a normál emberi idegrendszert érhető benyomásokhoz. Érzetek voltak, bennük mégis az idő és a tér hihetetlen elemeit véltük felfedezni – olyan dolgokét, melyek végső soron nem rendelkeznek világos és határozott léttel. A szokványos szavak közül talán a merülés és a repülés fejezi ki legtalálóbban a tapasztalatot; minthogy a felfedezés minden szakaszában elménk egy darabja vakmerőn elszakadt a valóságtól és a jelentől, és mintegy a levegőben száguldva viharzott el döbbenetes, fénytelen és fenyegető mélységek mentén, és olykor bizonyos jól kivehető és jellegzetes akadályokon kellett áttörnie, melyeket legföljebb viszkózus, förtelmes párafellegekhez hasonlíthatok.

E sötét és testtelen száguldások során némelykor egyedül, némelykor együtt repültünk. Mikor kettesben szálltunk, barátom mindig messze lehagyott; jelenlétét a fizikai forma hiánya ellenére érzékeltem, egyfajta képi emlékezés folytán, ami által az arca rémlett fel előttem valaminő furcsa fénytől bearanyozva, ugyanakkor félelmetesen a maga hátborzongató szépségével, rendellenesen fiatalos orcáival, parázsló szemeivel, olimposzi homlokával, deresedő hajával és szakállával.

Az idő múlását nem kísértük figyelemmel, az idő ugyanis puszta illúzióvá lett. Csupán annyit tudok, hogy valami igencsak különös történhetett velünk, mivel végül elcsodálkoztunk, hogy miért nem öregszünk. Beszélgetéseinket minden alkalommal a gyarlóság és a förtelmes nagyravágyás jellemezte – egyetlen démon vagy isten sem törekedett volna afféle felfedezésekre vagy hódításokra, amilyenekró7 magunk közt sugdolóztunk. Beleborzongok a gondolatba is – nyíltan kimondani ugyanis nem merem –, miket terveztünk; bár annyit elárulok, hogy barátom egyszer egy papírlapra jegyezte föl az óhaját, amit nem merészelt kiejteni a száján, és melynek láttán nyomban elégettem a papirost, és rettegve bámultam ki az ablakon a csillagokkal teleszórt égboltra. Utalni – mindössze utalni – merek rá, hogy olyan terveket szövögetett, melyek a látható világ uralmát és még más dolgokat foglaltak magukba; olyan elképzeléseket, miáltal a föld és a csillagok az ő parancsára mozognának. és tőle függne minden létező sorsa. Jómagam nem osztoztam szándékaiban, ezt kijelenthetem – sőt meg is esküszöm rá. Bármi ezzel ellenkezőt mondott vagy írt a barátom, tévedés, hiszen nincs elég erőm hozzá, hogy azokba a megnevezhetetlen szférákba merészkedjek, ahonnan sikerrel véghezvihetni e szándékokat.

Az egyik éjjelen ismeretlen helyekről érkező szelek ellenállhatatlanul minden gondolaton és létezésen túli, határtalan űrökbe sodortak minket. Őrjítően megfoghatatlan érzetek tolultak belénk; megtapasztaltuk a végtelent, ami akkor észvesztő örömmel töltött el minket, emléke azonban mára részben elhomályosult, részben szavakba nem önthető. Gyors egymásutánban küzdöttük át magunkat a viszkózus akadályokon, és végül úgy éreztem, távolabbi tartományokba kerültünk, mint ahová valaha eljutottunk.

Barátom messze előttem járt, ahogy belemerültünk a szűz éter szédületes óceánjába, és láttam lebegő, fényes, túlontúl fiatalos emlék-arcán felragyogni az alattomos örömöt. Az arc hirtelen elhalványult, aztán eltűnt, és kisvártatva egy olyan akadállyal találtam szemben magamat, melyen képtelen voltam áthaladni. A többire hasonlított, mégis mérhetetlenül sűrűbbnek mutatkozott; nyúlós, ragacsos masszának hatott, ha lehet efféle kifejezésekkel jellemezni egy nem anyagi tér analóg minőségeit.

Éreztem, nem tudok átlépni egy határt, melyen barátom és vezetőm sikeresen átjutott. Küszködve a kábítószeres álomutazás végéhez értem, és rányitottam hús-vér szemeimet a toronyszobára, melynek szemközti sarkában álmodótársam sápadt és még mindig eszméletlen teste feküdt furcsamód elgyötörten; ám ugyanakkor kápráztatóan szépnek láttam, ahogy a hold arany-zöld sugarai végigsimították márványszerű vonásait.

Aztán kisvártatva megmoccant a sarokban szunnyadó alak; és az Ég óvjon meg attól, hogy még egyszer olyasminek legyek a szem- és fültanúja, ami akkor a szemem előtt lejátszódott. Leírhatatlan a belőle feltörő sikoly és a leképezhetetlen poklok képei, melyek egy pillanatra felcsillantak rémülettől eszelős, sötét tekintetében. Mindössze annyit mondhatok, hogy elájultam, és nem is nyertem vissza az eszméletemet, míg barátom össze nem szedte magát, és eszelősen fel nem rázott, hogy segítsek távol tartani tőle a vigasztalanságot és az iszonyatot.

Ezzel zárultak önkéntes kutatásaink az álom barlangjaiban. Barátom, aki túljutott a határon, riadtan, megrendülten és baljóslatúan figyelmeztetett, hogy nem szabad még egyszer elmerészkednünk arra a vidékre. Hogy mit látott, azt nem volt hajlandó elárulni; ám bölcsen azt javasolta, hogy lehetőleg minél kevesebbet aludjunk, még ha pilulákkal tartjuk is magunkat ébren. Arról, hogy igaza volt, hamarosan megbizonyosodtam abból a kimondhatatlan félelemből, ami rám tört, valahányszor elveszítettem az öntudatom.

Minden kurta, ám elkerülhetetlen alvás után idősebbnek tűntem, míg barátom már-már kétségbeejtő gyorsasággal öregedett. Undorító figyelni, ahogy az ember szeme láttára mélyülnek el a ráncok és őszül meg a haj. Életvitelünk gyökeresen átalakult. Barátom, aki eleddig tudtommal elzárkózottan élt-valódi nevét és származását soha nem árulta el –, hirtelen rettegni kezdett a magánytól. Éjjel nem hagyhattam magára, sőt még egy kisebb társaság sem nyugtatta meg. Kizárólag a féktelen és lármás mulatozásban lelte örömét; és így a fiatal és vidám társaságok összejövetelei közül alig akadt olyan, amire ne látogattunk volna el.

Küllemünk és korunk szinte kivétel nélkül nevetség tárgya lett, amit jómagam nehezményeztem, barátom azonban kisebb rossznak tartotta az egyedüllétnél. Különösen a szabad ég alatt nem szeretett magára maradni, mikor a csillagok ragyogtak, és ha mégis rákényszerült, minduntalan a mennyboltra pislantott, mintha valami szörnyűség leselkedne rá odafentről. Nem mindig ugyanazt a helyet kereste – a különböző időszakokban különböző helyeket figyelt. Tavaszi éjjeleken az északnyugati égbolt alját kémlelte. Nyáron megközelítőleg a feje fölé tekingetett. Ősszel az északnyugati irányt kereste. Télen a keleti égboltot fürkészte, különösen, ha a hajnali órákban járt odakint.

Leginkább láthatóan a tél derekától rettegett. Csupán két év elteltével sikerült valamihez kötnöm e félelmét; ekkor kezdtem megérteni, hogy alighanem ugyanazt a kitüntetett pontot keresi a firmamentumon, és annak helyzete a különböző időpontokban egybeesett az iránnyal, amerre tekintett – e pontot nagyjából a Corona Borealis2 csillagkép jelölte.

Kibéreltünk egy londoni műtermet, sohasem váltunk. el egymástól, ám soha nem beszéltünk azokról a napokról sem, mikor együtt igyekeztünk feltárni a valón túli világ rejtelmeit. Megvénültünk és legyengültünk a gyógyszerektől, a kicsapongásoktól és az idegfeszültségtől, barátom gyérülő haja és szakálla pedig hófehér lett. Meglepőmód sikerült megkímélni magunkat a hosszan tartó alvástól, és csak ritkán adtuk át magunkat egy-két óránál tovább az árnyvilágnak, mely időközben oly iszonyatos fenyegetéssé változott.

Aztán ködös és csapadékos január következett, mikor híján voltunk a pénznek, kábítószerekhez pedig alig lehetett hozzájutni. Meg kellett válnom minden szobromtól és elefántcsontfejemtől, új nyersanyagot viszont nem állt módomban beszerezni, de meg kifaragni se lett volna energiám azokat. Szörnyen szenvedtünk, és egy bizonyos éjszakán barátom mély álomba merült, melyből többé nem tudtam felébreszteni. Még ma is tisztán emlékszem a jelenetre – a sivár, koromsötét műteremre, ahogy az eső zörgette az ereszt; társtalan falióránk ketyegésére; az öltözőasztalon heverő zsebóráink elképzelt tiktakolására; az épület egyik távoli zugában vergődő spaletta nyikorgására; a ködtől és a távolságtól eltompított városi zajokra; és, ami a legborzalmasabbnak hatott, barátom mély, egyenletes és vészterhes szuszogására – monoton ki-belégzésére, mely mintha a tiltott, képzeleten túli és rémesen távoli szférákban bolyongó lelke végtelen félelmének és agóniájának lepergő homokszemeit számlálta volna.

Idegfeszítő virrasztásom egyre nyomasztóbbá vált, és kevés híján elborult elmémet banális benyomások és képzettársítások árasztották el. Hallottam, ahogy valahol megkondul egy óra – nem a miénk, mivel az nem ütötte el az órákat –, beteges képzeletem pedig ismét léha tévelygésbe kezdett. Órák – idő – tér – végtelen – aztán ismét a közvetlen környezetemre összpontosítottam a figyelmem, és ráeszméltem, hogy miközben itt kuporgok a tető, a köd, az eső, és a légkör alatt, a Corona Borealis épp felkel az északkeleti égbolton. A Corona Borealis, melytől barátom olyannyira rettegett, és melynek sziporkázó csillagfélköre most is láthatatlanul izzik az éter véghetetlen mélységeinek mélyén. Őrjítően érzékeny fülem ekkor mintha új, és tisztán kivehető komponensre lett volna figyelmes a kábítószertől felnagyított hangzavarban valamiféle mély és átkozottul állhatatos, távolból érkező szűkölésre; egyfajta északkeletről1 jövő, búgó, gunyoros hívásra.

Ám nem ez a messzi szűkölés vette el az eszem, és nyomta rá lelkemre a félelem pecsétjét, amit soha életemben feltörni nem tudok már; nem ez váltotta ki belőlem a sikolyokat, és nem ettől kezdtem görcsösen rángatózni, hogy a lakók és a rendőrök végül rám törjék az ajtót. Nem a hangok, hanem a látvány rémisztett meg; a sötét, kulcsra zárt, bezsaluzott, lefüggönyözött szoba vaksötét északkeleti sarkából egy iszonytató vörös-arany fénycsóva tört elő – ám a fénycsóvából nem áradt ragyogás, hogy eloszlassa a homályt, hanem csupán a nyugtalanul alvó alak lehanyatló fejét világította meg, és benne előtűnt a fénylő és furcsán fiatalos emlék-arc förtelmes mása, amilyennek azt a végtelen térbe és a béklyóitól megszabadított időbe tett álomutazásaimból ismertem, mikor barátom a határmezsgyén átverekedve magát eljutott a tér tiltott, legbelső, lidércnyomásos bugyraiba.

És ahogy néztem őt, láttam, hogy álla felemelkedik, fekete, átlátszó, mélyen ülő szemei elborzadva kikerekednek, vékony, árnyékba vesző ajkai szétnyílnak, mintha a rémülettől elnémított sikoly készülne előtörni mögülük. A sötétből testtelenül, ragyogón és megfiatalodva felderengő, halálsápadt és ingatag tekintetből oly dermedt, komor és észveszejtő félelem áradt, amihez hasonlót még soha nem tárt elém a föld s az ég.

Egyetlen szó sem hangzott el az egyre közelgő, távoli dörgésben, de mikor az emlék-arc tébolyult tekintetét követve belenéztem a fénycsóva forrásába, ahonnan a szűkölést is hallani véltem, egy pillanatra én is megláttam, amit ő látott, és csengő füllel, eszeveszetten sikoltozni kezdtem, amire odacsődültek a lakók s a rendőrök. Hiába próbálnám szavakba önteni, valójában mit is láttam; és a kővé vált arc sem árulhatja el, mely, noha sokkal többet láthatott nálam, soha többé meg nem szólal már. Ám örökké őrizkedni fogok a gúnyos és telhetetlen Hüpnosztól: az álmok urától, az éjszakai égbolttól, és a tudás és bölcselet utáni őrült vágyakozástól.

Nem lehet tudni, mi történt, mivel nem csupán az én elmémet borította el az idegen és förtelmes valami, hanem a többiekét is megfertőzte egyfajta feledékenység, ami kizárólag tébollyal magyarázható. Azt állítják – bár nem tudom, miért –, hogy a barátom nem is létezett; ehelyett a művészet, a bölcselkedés és az elmebaj töltötte ki tragikus életem. A lakók és a rendőrök megnyugtattak, az orvos valamiféle idegcsillapítót adott be nekem, ám senki sem észlelte az ott lezajlott lidércnyomásos események jeleit. Kővé dermedt barátom felett nem sajnálkoztak, amit viszont a műterem pamlagán találtak, oly ömlengő szavakat csalt ki belőlük, hogy kis híján émelyegni kezdtem, és keserűen átkozom a hírnevet, ahogy órákon keresztül ülök, és kopaszon, ősz szakállal, ráncosan, szélütötten, kábítószermámorban és megtörten fohászkodom a tárgyhoz, amire rátaláltak nálam.

Tagadják ugyanis, hogy az utolsó szálig eladtam volna a szobraimat, és elragadtatva mutogatnak arra, amit a ragyogó fénycsóva rideggé, megkövültté és hangtalanná változtatott. Csupán ennyi maradt meg a barátomból; abból a barátból, aki a tébolyba és az összeomlásba vitt engem – egy istenhez illő fej, olyféle márványból, amilyenhez kizárólag az ókori Hellászban lehetett hozzájutni, és melynek fiatalossága időtlen ifjúság; szakáll övezte arca, mosolyra húzódó, ívelt ajkai, olimposzi homloka, pipacskoszorús, sűrűn hullámzó fürtjei pedig a szépnél is szépségesebbek. Azt mondják, a kísértő emlék-arcot a sajátomról mintáztam huszonöt évesen; a márványtalapzatba azonban attikai betűkkel egyetlen szó van belevésve – HÜPNOSZ.

 

1 Az ókor óta művelt, híres márványbánya az Attikai-félszigeten. (A ford.)

2 Északi korona

 

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre