Megengedhető rím, A

Eredeti cím: Allowable Rhyme, The

0 724

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1915

„Sed ubi plira nieent in carmine, non ego paucis Offendar maculis.”

Horatius

 

A jelenlegi és a múlt századi költői irányzatok sajátságosan furcsa módon megoszlanak. A bárdok egyik hangos és feltűnő csoportja hagyta befolyásoltatni magát a hanyatlásnak indult általános kultúrától, és mindenképpeni újdonságra törekvésében láthatóan a verselés minden szabályát feladta, miközben a másik, csendesebb iskola a György-kori1 költészet logikus továbbfejlődése, mely oly pontos rímelést és metrumot kíván, amit még Pope korának kifinomult művészei sem ismertek.

A Kilencek2 mai, racionális tanítványa joggal nem veszi tudomásul a radikálisok rikácsolását, és épp ezért komoly technikai kihívással szembesül. Vajon továbbra is élhet-e a tökéletlen avagy „megengedhető” rímek szabadságával amit elődei oly gyakran használtak, vagy feltétlenül alkalmazkodnia kell a tökélynek az elmúlt évszázad során kifejlődött új eszményeihez? A jelen cikk írója bevallottan az archaikus verselés híve. Legutóbb megjelent próbálkozásaiban nem aggályoskodott amiatt, hogy a „toss’d” szót a „cost”, a „come”-ot a „Rome”, a „home”-ot pedig a „gloom”3 rímpárjaként alkalmazza, miáltal nyilvánvalóvá tette hogy a régimódi költőket és mintákat kövei; ám a Reinhart Kleiner tollából és más forrásokból származó ésszerű modern kritikára mégis tekintettel kell lennie, és ily módon rákényszerül, hogy a nyilvánosság üdvére körüljárja a kérdést, és saját álláspontjának ismertetésével megvédje ragaszkodását a kétszáz év előtti modellekhez.

A legkorábbi angol nyelvű rímelési kísértetekben valószínűleg olyféle szavakat használtak, melyek összecsengése olyannyira esetlegesnek mondható, hogy a valódi rím helyett inkább az „asszonánc” kifejezés illene rájuk. Imígyen „Chevy-Chase” eredeti balladájában rímelési helyzetben találkozhatunk a „King” és a „within” szavakkal, míg a hasonló, „Otterbourne csatája” című versben a „long” szó a „down”-nal, a „ground” az „Agurstonne”-nal, a „name” pedig az „again”-nel alkot rímpárokat. A „Sir Patrick Spense” című balladában a „morn” a „storm”-mal, a „deep” ugyanakkor a „feet” szóval kerül rímelési pozícióba. Ám kézenfekvő, hogy ezen esetlenségek nem a művészi hanyagságnak, hanem sokkal inkább a paraszti tudatlanságnak tulajdoníthatóak, hiszen a korai balladák minden kétséget kizáróan a falusi énekmondók sebtében megírt termékei voltak. Chaucer4, az udvari költő esetében csupán elvétve találkozunk megengedhető rímmel, amiből arra következtethetünk, hogy az angol költészet voltaképpeni eszményképe a tökéletesen összecsengő rím lehetett.

Spenser5 ugyancsak használ megengedhető rímet, és egyik jellegzetes versszakában a „Lord” az „ador’d” és a „word” szavak jól elkülönülő hangjait rímelteti; ám vajmi keveset tudunk a korabeli kiejtésről. és joggal feltételezhető, hogy kortársai fülével nem lehetett észrevehető különbséget felfedezni e hangok között. Ben Johnson leginkább Spenserhez hasonlóan alkalmazta a megengedhető rímet; mértékkel, és a zűrzavaros kiejtési szokások miatt részben indokoltan. A restauráció korának6 kiválóbb költői szintén módjával használtak csak megengedhető rímet; Cowley7, Wallers8, Marvell9 és sokan mások kellőképpen következetesnek tűnnek e tekintetben.

Samuel Butler épp ezért teljességgel váratlanul tört a világra halhatatlan „Hudibras”-ával10, melynek komikus köznapi nyelvezetén groteszkségben csupán ügyesen szabados rímelése tesz túl. Butler közismert két szótagú nőrímei szükségképpen erőltetettek és pontatlanok, és nyilvánvaló, hogy szokványos egy szótagú hímrímei tekintetében sem ügyelt jobban a pontosságra. A „vow’d” és „would”, „talisman” és „slain”, valamint „restores” és „devours” találomra kiválasztott példák az efféle rímpárokra.

Nem sokkal Butler után vált ismertté John Oldham11, aki erőteljes és ragyogó szatírái révén általános megbecsülésnek örvendett, és kinek véghetetlen nyerseségét a rímek és verslábak terén kirohanásainak szellemessége feledtette. Oldham szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az összecsengés követelményeit, és olyan vérlázító rímeket vetett papírra, mint „heads” és „besides”, „devise” és „this”, „again” és „sin”, „tool” és „foul”, „end” és „design’d”, sőt „prays” és „cause”.

A dicső Dryden12 az angol költői nyelv pallérozója és megtisztítója kevesebb figyelmet fordított a rímre, mint a metrumra. Jóllehet sehol nem közelíti meg Oldham barátja szertelenségét, tekintélyes nevével olyféle rímeket szentesített, melyek Dr. Johnson13 szerint „erősen kifogásolhatóak”. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni a Dryden és szabados kortársai közötti alapvető különbözőséget. Dryden oly mértékben tökéletesítette a sorok ritmikus lejtését, hogy hősi párrímeinek záró szótagjai különös kitűnőségükkel jelezték és hangsúlyozták ki a hangok közötti összes lehetséges hasonlóságot; vagyis az első hallásra viszonylagos összecsengéseket a sorokban elfoglalt tökéletesen azonos helyzetük kiemelésével tette hasonlatosabbá.

Szükségtelen hosszasan elemezni a Drydent közvetlenül követő nemzedék retorikai kifinomultságát. Ami az angol verselési technikát illeti, Pope14 maga a világ, és az egész világot Pope testesíti meg, Dryden új verselési irányzatot alapított, ám e művészeti forma tökéletesítője és kiteljesítője az a beteges ifjú volt, aki tizenkét évesen azért könyörgött, hogy vigyék el őt Will Kávéházába, hadd láthassa személyesen is az idős Drydent. akit bálványának és példaképének tartott. A költői szerkesztés legárnyaltabb összhangjaira is kifinomult füllel ráérző Alexander Pope tökélyre vitte az angol verselést, kimagasló teljesítményét pedig azóta sem szárnyalták túl. A költészet utolérhetetlen mestere mégsem helytelenítette a tökéletlen rímeket, feltéve, hogy azok kifogástalan metrummal párosultak. Habár megengedhető rímeinek többsége pusztán a magánhangzók hosszúság és jelleg szerinti változatai, egyetlen alkalommal kellően eltér a szigorú eszményiségtől, hogy a „vice” szóra a „destrays” szót rímeltesse. Ám ki háborodhatna fel ezen? A kifinomult ritmikus lüktetés állandó hullámzása elrejt és jóvátesz minden egyebet.

Minden érv, ami az angol rímtelen drámai jambus és az asszonáncra alapuló spanyol romancék elfogadása mellett szól, még hatásosabban alkalmazható a megengedhető rím esetében. A verselési technika tulajdonképpeni egyetlen lényeges eleme a metrum. és mikor kér kellően hasonlatos hangot olyféle módon helyezünk el, hogy az egyik a másikat bizonyos ütem szerinti viszonyban követi, az átlagos fül kizárólag akadékoskodó rosszindulattal találhat kivetnivalót a domináns magánhangzók egybecsengésének apróbb hiányossága okán. A hosszú és rövid magánhangzók rímeltetése általános gyakorlatnak számított a György-kori költő körében, és felolvasva szükségszerűen eltereli róla a figyelmet a költemény egészén végigvonuló lüktetés; mint például Pope alábbi két sorában:

 

But thinks, admitted to that equal sky,

His faithful dog shall bear him company.15

 

Hasonló jellegű a ténylegesen különböző magánhangzók rímeltetése, melyek egyáltalán nem hangzanak különbözőnek, amennyiben átélt szavalás közben halljuk őket. A köznapi beszédben az olyféle szavak, mint a „join” és a „line” meglehetősen eltérőnek hatnak, Pope azonban ügyes rímpárt alkot belőlük, mikor ezt írja:

 

While expletives their feeble aid do join,

and ten low words oft creep in one dull line.16

 

Kizárólag a rímpár utolsó mássalhangzója nem térhet el egymástól. Mindenekelőtt ez biztosítja a kívánt hasonlatosságot. Az olyféle szótagok, melyek csupán magánhangzójukban, és nem az utolsó mássalhangzóban egyeznek, nem tekinthetők rímnek, hanem puszta asszonáncok. Az átlagos mai író mégis oly mértékben figyelmetlen és következetlen, hogy többször használ közönséges asszonáncot, mint elődje alkalmazott megengedett rímet. E sorok írója műítészi tevékenysége során többször kényszerült rámutatni az olyféle erőltetett rímekre, mint a „fame” és a „lane” a „task” és a „glass” vagy a „feels” és a „yields”, és ezen lehetetlen párosításokat figyelembe véve nem kárhoztathatja magát az „art” és a ,shot” szavak rímbe szedéséért a „Március” című versben; hiszen a két szóban legalább a lezáró mássalhangzók megegyeznek.

Ama vélekedést, hogy a megengedhető rímek határozott. valós előnyökkel bírnak, nem könnyű megcáfolni. Egy hosszú hősköltemény egyhangúsága gyakorta kellemesen enyhíthető a tökéletesen egybecsengő rímpárok sorjázásának józan megtörésével, miképp a metrum is színesebbé tehető esetleges háromszoros rímek és alexandrinusok beiktatásával. További előnye, hogy nagyobb szabadságot biztosít a gondolatok kifejezésének. Hiszen számtalan költőt említhetni, akik a tökéletes rímalkotás kényszerének béklyójában nem egyszer elvetni kénytelenek valamely elegáns epigrammát vagy ragyogó antitézist, melynek használatát a megengedhető rím lehetővé tenné, más esetekben pedig üres töltelékszavakkal kell kipótolniuk a kívánt rímképletet!

Ám ha visszatérünk a történelmi áttekintéshez, egyértelművé válik az ésszerű ízlésbeli tendencia, az ok pedig, amiért Kleiner úr az abszolút tökélyt követeli meg, nem érdektelen. Oliver Goldsmith17 költeményeiben megőrizte Pope megszokott klasszikus stílusát, ugyanakkor azzal, hogy végképp elvetette a megengedhető rímet, még inkább megközelítette az általa eszményinek ítélt csiszoltságot. Tökéletes precizitással követik egymást „Az utazó” és „Az elhagyott falu” párrímei, és senki sem tagadhatja, hogy eleganciájuk még a legkritikusabb fület is gyönyörködteti. Alig valamivel kevesebb szabatossággal fogalmazódtak Cowper18 egyszerű rímei, amíg a dagályos Erasmus Darwin19 hasonlóképp több figyelmet szentelt a hangok egybevágóságának, mint Anna királynő korának bárdjai. Gifford20 Juvenalis- és Persius-fordításai közel azonos mértékben mutatják a korszakra jellemző irányt, Campbell21, Crabbe22, Wordsworth23, Hyron24, Keats25 és Thomas Moore26 egyként tartózkodnak az elődeik idejében megengedett szabadabb rímalkotástól. Értelmetlen lenne tagadni a verselési technika ily széleskörű változásának Jelentőségét, hiszen végbemente is természetességét bizonyítja. A tizenkilencedik és huszadik század legkiválóbb kritikusai megkövetelik a tökéletes rímet, és egyetlen hírnévre törekvő költőjelölt sem térhet el egy ily egyetemes szabályosságtól. Kétségtelenül ez az angol, akárcsak a francia poéta valódi célja; mely céltól csupán időlegesen tértünk el a mostanit megelőző korszak során.

Ám lehet, és kell is kivételt tenni azon kevesek esetében, akik valamiképp átvették a régebbi korok hangulatát, és lelkük mélyén a klasszikus zárlatok méltóságteljes hangzására vágynak. Valóban indokolt korlátok közé szorítani a tökéletlen rímek használatát, teljességgel a modern szabályokhoz ragaszkodni azonban barbárság lenne. Minden véges elme megkövetel magának bizonyos önkifejezési szabadságot, annak pedig, aki képtelen kielégítő módon kifejezni magát a kétszáz év előtti eleven stílus inspirációjának hiányában, nyilvánvalóan engedni kell, hogy felesleges megszorítások nélkül követhessen egy annyira ártalmatlan, lényegi tévedéstől mentes, és korábbi példák által szentesített gyakorlatot, mint amilyen a költői alkotások értékét semmivel sem csökkentő, szinte észrevétlen megengedhető rím.

Galamb Zoltán fordítása

 

1 Az 1714-től 1820-ig terjedő időszak; lényegében a felvilágosodás és a klasszicizmus idejével esik egybe. [A ford.]

2 A világtörténelem kilenc kiválósága: Hektór trójai fővezér, Nagy Sándor, Julius Cézár; Józsué, Dávid király, Júdás Makkabeus; Artúr király, Nagy Károly és Gottfried Bouillon. [A ford.]

3 Mivel az írásban példaként felhozott rímek kizárólag az angol eredetiben tartják meg valós hangértéküket, ezért a szavak és verssorok mindvégig változatlan formában szerepelnek, és csupán a hosszabb részletek értelmező fordítását adjuk meg lábjegyzetben. [A ford.]

4 Geoffrey Chauter (1343 k.-1400) [A ford.]

5 Edmund Spenser [1552 k.-1599) [A ford.]

6 1660-1685 – a Stuart-ház restaurációja Angliában. [A ford.]

7 Abraham Cowley (1618-67) [A ford.]

8 Edmund Waller (1606-87) [A ford.]

9 Andrew Marvell (1621-78) [A ford.]

10 Samuel Butler (1613-80) fő művének, a „Hudibras”-nak kiadási éve 1663. [A ford.]

11 (1653-83) [A ford.]

12 John Dryden (1631-1700) [A ford.]

13 Samuel Johnson (1709-84) író, esszéista. az első angol értelmező szótár készítője. [A ford.]

14 Alexander Pope (1688-1744) [A ford.]

15 „Hiszi, ha végül majd a mennybe jut, / Kutyája híven elkíséri őt.” Az embernek próbája. Első levél, 1-2. sorok. (1732) [A ford.]

16 „Míg durva szók egymást segíthetik / S egy sorba tíz alpáriság kerül.” A műbírálatról, Második rész, 346-7. sorok [146-7. Sorok] (1711) [A ford.]

17 (1730 k.-1774) [A ford.]

18 William Cowper (1751-1800) [A ford.]

19 (1751-1802) [A ford.]

20 William Glfford (1756-1826) [A ford.]

21 Thomas Campbetl (1777-1844) [A ford.]

22 George Crabbe (1754-1832) [A ford.]

23 Willlam Wordsworth (1770-1850) [A ford.]

24 George Gordon. Lord Byron (1788-1824) [A ford.]

25 John Keats (t795-1821) [A ford.]

26 (1779-1852) [A ford.]

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre