– Én tudom, mire van szükséged.

Elizabeth riadtan pillantott fel a szociológiatételekből. Zöld katonai gyakorlózubbonyt viselő, eléggé nehezen leírható fiatalember állt előtte. Egy pillanatra úgy érezte, ismerős valahonnan a srác, mintha valamikor régen ismerte volna; déjá vu érzése támadt. Aztán el is múlt. Nagyjából olyan magas, mint ő, sovány és... rángatózó. Ez a megfelelő szó. Nem mozgott, de úgy tűnt, alig észrevehetően rángatózott a bőrében. A haja fekete és ápolatlan. Vastag, szarukeretes szemüveget viselt, amely felnagyította sötétbarna szemét, és amelynek lencséi szörnyen koszosak voltak. Nem, egészen biztos, hogy még sosem látta.

– Tényleg? – mondta Elizabeth. – Ezt kétlem.

– Egy hatalmas eperfagyira lenne szükséged. Igazam van?

Elizabeth őszinte meglepődéssel pillantott a fiúra. Tényleg átfutott az agyán, hogy egy fagyi erejéig szünetet tart. A Diákegyesület egyik harmadik emeleti tanulószobájában készült a vizsgájára, és még lehangolóan messze volt a vége.

– Ugye, igazam van? – erősködött a srác mosolyogva. Túlságosan érdeklődő és majdhogynem csúnya arcát a mosoly megnyerővé varázsolta. A "helyes" szó jutott Elizabeth eszébe, bár ez nem túl szerencsés kifejezés egy olyan srácra, akit az ember éppen le akar rázni. Mégis ez illett rá, amikor mosolygott. Elizabeth pedig viszonozta a mosolyt, még mielőtt vissza tudta volna parancsolni az ajka mögé. Erre most a legkevésbé sincs szüksége. Nem akarja valami idiótára pazarolni az idejét, aki úgy döntött, hogy az év legrosszabb időpontjában próbál mély benyomást tenni rá. Még át kell rágnia magát a Bevezetés a szociológiából tizenhat fejezetén.

– Kösz, nem kérek fagyit – válaszolta.

– Na, gyerünk már, ha még tovább nyomod, megfájdul a fejed. Már két órája tanulsz szünet nélkül.

– Ezt meg honnan tudod?

– Figyeltelek – vágta rá a srác, ezúttal viszont a csábító mosoly nem volt hatással Elizabethre. Már meg is fájdult a feje.

– Akkor most azonnal abba is hagyhatod – mondta egy kicsit élesebben, mint szándékozta. – Utálom, ha bámulnak.

– Sajnálom – mondta, és Elizabeth egy kicsit megszánta, ahogy a kóbor kutyák is szánalmat ébresztettek benne. Úgy tűnt, szinte lebeg a zöld zubbonyában, és... igen, felemás zokni volt rajta. Az egyik fekete, a másik barna. Elizabeth érezte, hogy mindjárt újra elmosolyodik, de ezúttal sikerült visszatartania.

– Vizsgázom – szabadkozott.

– Persze – mondta a srác. – Megértelek – ezzel elment.

Elizabeth egy pillanatig töprengőn bámult utána. Aztán a könyvre nézett, a találkozás hatására viszont felvillant előtte egy kép: hatalmas eperfagyi.

Éjjel negyed tizenkettőkor ért vissza a kollégiumi szobába. Alice az ágyon elnyúlva Neil Diamondot hallgatott, miközben a Mese az O betűről című könyvet olvasgatta.

– Nem is tudtam, hogy ez is vizsgaanyag – szólt oda Elizabeth.

Alice felült.

– Szélesítem a látókörömet, kedvesem. Kiterjesztem intellektusom szárnyait. Emelem a... Liz!

– Hmmm?

– Hallod egyáltalán, amit mondok?

– Nem, ne haragudj. Én...

– Úgy nézel ki, te lány, mint akit jól helybenhagytak.

– Találkoztam ma este egy sráccal. Egy olyan vicces sráccal.

– Hű! Nem lehet semmi az illető, ha képes volt elszakítani a nagy Rogant hőn imádott tételeitől.

– A neve nem kevesebb, mint ifjabb Edward Jackson Hamner. Alacsony. Sovány. A haja pedig olyan, mintha legutoljára valamikor Washington születésnapja körül mosta volna meg. Ja, és felemás zokni volt rajta. Az egyik fekete, a másik barna.

– Azt hittem, nálad csak a barátság jöhet szóba.

– Ne gondolj semmi rosszra, Alice. A harmadik emeleten tanultam az Egyesületben – az Észkombájnban –, és ez a srác meghívott a Grinderbe egy fagyira. Nemet mondtam, mire szinte megsemmisülten eloldalgott. De ahogy az eszembe hozta a fagyit, annyira megkívántam, hogy nem tudtam ellenállni. Éppen eldöntöttem, hogy feladom, és mégis tartok egy kis szünetet, amikor a srác hirtelen ott termett, és egy-egy hatalmas, csöpögő eperfagyit tartott mindkét kezében.

– Remegő gyomorral várom a végkifejletet. Elizabeth bosszankodva felhorkant. – Hát, nem tudtam nemet mondani. Így hát a srác leült mellém, és kiderült, hogy tavaly ő is Branner professzornál hallgatott szociológiát.

– Csodák pedig vannak, Isten kegyelméből. A minden...

– Ne hülyéskedj, ez tényleg fantasztikus. Tudod, mennyire szenvedek ettől a kurzustól.

– Igen, az igazat megvallva még álmodban is erről beszélsz.

– Hetvennyolc százalékos átlagom van. El kell érnem a nyolcvanat, hogy megtarthassam az ösztöndíjamat, ez pedig azt jelenti, hogy legalább nyolcvannégy százalékot kell teljesítenem ezen a vizsgán. Nos; ez az Ed Hamner azt állítja, hogy Branner minden évben szinte ugyanazt a vizsgát íratja. Neki pedig átlagon felüli a memóriája, mintha az agya lefényképezné a dolgokat.

– Úgy érted, hogy izé... mindent képes pontosan megjegyezni?

– Igen. Nézd meg ezt – Elizabeth kinyitotta a szociológiakönyvet, és kivett belőle három teleírt noteszlapot.

Alice elvette.

– Feleletválasztós tesztnek tűnik.

– Az is. Ed azt állítja, hogy ez Branner tavalyi vizsgája szó szerint.

– Ezt nem hiszem el – vágta rá Alice. – De hát az egész anyag benne van!

– Akkor sem hiszem el. – Alice visszaadta a lapokat – Csak mert ez a csodabogár...

– Nem csodabogár. Ne nevezd így.

– Ahogy akarod. Ugye, ez a srác nem vett rá arra, hogy magold be ezt, és ne tanulj semmit?

– Természetesen nem – felelte Elizabeth feszengve. – Mert lehet, hogy ez tényleg olyan, mint a vizsga, biztos vagy benne, hogy ez teljesen etikus?

A harag meglepő gyorsasággal ragadta magával Elizabeth nyelvét, még mielőtt észbe kapott volna: – Hát persze, neked semmi gondod. A te fajtád egy kis pénzzel minden félévben felkerül a dékán listájára, és ez így megy négy évig. Te nem... Jaj, ne haragudj. Ezt nem kellett volna:

Alice vállat vont, és újra kinyitotta a könyvét. Az arca semmit nem árult el.

– Nem, teljesen igazad van. Semmi közöm hozzá. De azért tanulhatnál is... csak úgy a biztonság kedvéért.

– Természetesen fogok tanulni.

Végül azonban mégis jobbára csak azokat a jegyzeteket tanulmányozta, amelyeket ifjabb Edward Jackson Hamnertől kapott.

Amikor Elizabeth a vizsga után kijött az előadóból, Ed az előcsarnokban ült zöld katonai zubbonyában lebegve. Arcán kérdő mosoly jelent meg, és felállt. Na, hogy ment?

Elizabeth hirtelen felindulásból arcon csókolta. Nem emlékezett, hogy valaha is ekkora megkönnyebbülést érzett volna. – Azt hiszem, megütöttem a főnyereményt.

– Tényleg? Ez nagyszerű. Mit szólnál egy hamburgerhez?

– Sima ügy – mondta oda sem figyelve. Még mindig a vizsgán járt az esze. Az volt, amelyet Ed adott neki, majdnem szóról szóra, így sikerült megküzdenie vele.

A hamburger mellett ülve megkérdezte a fiút, hogy az ő vizsgái hogy állnak.

– Nekem nincsenek vizsgáim. Kitüntetéses vagyok, és csak akkor kell vizsgáznom, ha akarok. Most nem akartam.

– Akkor hát miért vagy még itt?

– Meg kellett tudnom, hogy ment neked, nem?

– Nem lett volna muszáj. Szép tőled, de... – nyugtalanította a fiú pillantása. Mintha le akarná vetkőztetni a tekintetével. Már éppen elégszer látta ezt a pillantást. Eléggé csinos lány.

– De igen – mondta Ed kedvesen. – Meg kellett tudnom.

– Ed, nagyon hálás vagyok neked. Azt hiszem, megmentetted az ösztöndíjamat. Igazán nagyon... De, tudod, van barátom.

– Komoly? – kérdezte Ed, elég szerencsétlenül próbálkozva, hogy a kérdés fesztelennek hangozzon.

– Nagyon – felelte Elizabeth a helyzet komolyságához illő hangon. – Szinte már a menyasszonya vagyok.

És tudja, milyen szerencsés? Hogy milyen nagyon szerencsés?

– Nekem is szerencsém van vele – mondta Elizabeth Tony Lombardra gondolva.

– Beth – szólította meg Ed hirtelen.

– Tessék – mondta Elizabeth riadtan.

– Ugye senki sem hív így?

– Miért?... Nem. Senki.

– Még ez a srác sem?

– Ő sem – Tony Liznek hívja. Néha Lizzie-nek, ami még rosszabb.

Ed előre hajolt.

– De a Betht szereted a legjobban, ugye ?

Elizabeth felnevetett, hogy zavarát leplezze. – Mi a fenét...

– Felejtsd el – legyintett Ed csábító mosolyával. – Én Bethnek foglak hívni. Nekem ez sokkal jobban tetszik. Most pedig edd meg a hamburgeredet.

Ezzel véget ért Elizabeth első éve, és búcsút vett Alice-től. Egy kissé hűvössé vált a kapcsolatuk, amit Elizabeth nagyon sajnált. Úgy érezte, hogy ez az ő hibája; talán tényleg túlzásba vitte az ujjongást, amikor kihirdették a szociológiavizsga eredményeit. Kilencvenhét százalékot teljesített – a legjobb eredményt az évfolyamban.

Hát, nyugtatgatta magát, ahogy a gépére várt a repülőtéren, ez sem volt etikátlanabb, mint a kényszerű magolás a harmadik emeleti tanulóban. A magolás korántsem igazi tanulás; csupán gépies emlékezetbe vésés, ami semmivé foszlik, amint vége a vizsgának.

Megtapogatta a tárcájából kikandikáló borítékot. Értesítés a második évre elnyert ösztöndíjról – kétezer dollár. Nyáron együtt fognak dolgozni Tonyval a maine-i Boothbayben, és az ott megkeresett pénz kihúzza a csávából. És Ed Hamnernek köszönhető csodálatos nyárnak néznek elébe.

Végül azonban ez lett élete legborzalmasabb nyara.

A június esős volt, a benzinhiány visszavetette a turizmust, és Elizabeth csak közepes borravalókat kapott a Boothbay Fogadóban. És ami még rontott a dolgokon: Tony egyre jobban erőltette a házasság témáját. Azt mondta, biztosan kapna munkát az egyetemen vagy a közelében, és ehhez jönne még az ő szociális támogatása is. Úgy élnének, mint az urak, és gond nélkül megszerezhetné a diplomáját. Meglepetten tapasztalta, hogy az ötlet sokkal inkább megijesztette, semmint boldoggá tette.

Valami rossz volt.

Nem tudta, hogy mi, de valami hiányzott, valami elromlott. Egy késő júliusi éjjel halálra rémült saját magától, mert minden különösebb ok nélkül hisztérikus zokogás tört rá a szobájában. Az volt az egyetlen szerencse, hogy a szobatársa, egy Sandra Ackerman nevű, egérszerű, jelentéktelen lány éppen randin volt.

Augusztus elején pedig borzalmas rémálma volt. Egy nyílt sírgödör alján fekszik, és képtelen megmozdulni. A fehér égből eső hullik az arcába. Aztán Tony megjelenik fölötte az építkezéseken viselt sárga kobakjában.

– Gyere hozzám feleségül, Liz – mondja, és kifejezéstelen arccal néz le rá. – Legyél a feleségem, különben...

Elizabeth meg akar szólalni, bele akar egyezni; bármit megtenne, csak vegye már ki ebből a borzalmas, sáros gödörből. De teljesen megbénult.

– Rendben – mondja Tony – Legyen, ahogy akarod. Elmegy Elizabeth minden erejét megfeszítve próbál kitörni bénultságából, de nem sikerül.

És ekkor meghallja a buldózer hangját.

Egy pillanat múlva meg is látja: óriási, sárga szörnyeteg, lapátja egy halom nedves földet tol. Tony irgalmatlan arca néz le rá a nyitott vezetőfülkéből. Élve el akarja temetni.

Mozdulatlan, hangtalan testének csapdájában Elizabeth csak annyit tud tenni, hogy néma rettegéssel nézi az eseményeket. A gödör szélén sáros erecskék indulnak lefelé...

És ekkor egy ismerős hang felkiált: – Takarodj innen! Hagyd békén! Tűnj el!

Tony leevickél a buldózerről, és elszalad.

Hatalmas megkönnyebbülés vesz erőt rajta. Sírna, ha tudna. Ekkor megjelenik a megmentője; úgy áll a nyílt gödör szélénél, mint egy sírásó. Ed Hamner az. Lebeg zöld katonai zubbonyában, a haja kócos, szarukeretes szemüvege az orra hegyére csúszott. Kinyújtja felé a kezét.

– Kelj fel – szól gyengéden. – Én tudom, mire van szükséged. Kelj fel, Beth. Meglepetten tapasztalja, hogy fel tud állni. Zokog a megkönnyebbüléstől. Meg akarja köszönni; a szavak egymás hegyén-hátán ömlenek belőle. Ed viszont csak mosolyog kedvesen, és bólint. Megfogja a fiú kinyújtott kezét, és lenéz, hogy lássa, hová lép. Amikor újra felpillant, egy vörösen izzó szemű, ugrásra kész, erős, hegyes fogú, hatalmas, nyáladzó farkas mancsát tartja a kezében.

Felriad, és felül az ágyban. A hálóinge teljesen elázott a verejtéktől. A teste csillapíthatatlanul reszket. És még egy forró fürdő és egy pohár tej után sem képes lekapcsolni a villanyt. Lámpafényben alszik el.

Egy héttel később Tony meghalt.

Köntösben nyitott ajtót. Tonyra számított, de helyette Danny Kilmer, Tony egyik munkatársa állt az ajtó előtt. Danny amolyan vicces srác; néhányszor elmentek szórakozni négyesben: Tony és ő, Danny és a barátnője. Amikor viszont aznap ott állt Elizabeth második emeleti lakásának ajtajában, Danny nem egyszerűen komoly volt, hanem szinte beteg.

– Danny! Mi...

– Liz... Liz, nagyon erősnek kell lenned. Össze kell... jaj, istenem! – Nagy, koszos öklével az ajtófélfára csapott, és Elizabeth látta, hogy sír.

– Danny, Tonyról van szó? Történt valami...

– Tony meghalt. – Az történt, hogy... – de már csak a falnak beszélt. Elizabeth elájult.

A következő hét valamiféle álomban telt. A történet szép lassan összeállt a fájdalmasan rövid újságcikkből és abból, amit Danny mondott el egy sör mellett a Harbor Fogadóban.

Csatornát javítottak a 16-os úton. Az út egyik fele fel volt bontva, és Tony zászlóval irányította a forgalmat. Egy kölyök száguldott le a lejtőn egy vörös Fiattal. Tony intett neki, de a srác még csak nem is lassított. Tony egy szemeteskocsi mellett állt, és nem volt hely, hogy hátraugorjon. A Fiatot vezető srácnak a koponyája és a karja tört; sokkos állapotba került, de színjózan volt. A rendőrség lyukakat talált az autója fékcsövén, mintha az túlmelegedett és egyszerűen átolvadt volna. Soha semmiféle közlekedési kihágást nem követett el; egyszerűen képtelen volt megállni. Az ő Tonyja az autószerencsétlenségek legritkább változatának lett áldozata: igazi baleset történt.

Elizabeth megrázkódtatásához és depressziójához még bűntudat is társult. Úgy érezte, a sors kivette a kezéből a döntést, hogy mit tegyen Tonyval. És valami titkos, beteges része még örült is annak, hogy így történt. Mert egyáltalán nem akart hozzámenni Tonyhoz... a rémálom óta.

Elizabeth a hazautazása előtti napon teljesen összeomlott.

Egyedül üldögélt a parton egy kiálló sziklán, és körülbelül egy óra elteltével megindultak a könnyek. Maga is meglepődött zokogása szenvedélyességén. Addig sírt, amíg a gyomra és a feje meg nem fájdult, de amikor a könnyek elapadtak, egyáltalán nem érezte jobban magát. De legalább kiszáradt és kiüresedett.

És ekkor szólalt meg Ed Hamner: – Beth?

Elizabeth megperdült, a szája megtelt a félelem rezes ízével, mert azt hitte, hogy rémálma vicsorgó farkasát pillantja meg. De csak Ed Hamner volt az. Szépen lebarnult. Katonai zubbonya és farmere nélkül furcsán védtelennek tűnt. Csontos térdéig érő piros rövidnadrágot viselt, fehér pólót, amely a tengeri. szellőben csapkodó, meglazult vitorlaként hullámzott sovány mellkasán, és műanyag derékszíjat. Nem mosolygott, és a szemüvegén megcsillanó erős napfény miatt nem látszott a szeme.

– Ed? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedve, mert meg volt győződve róla, hogy ez csak valami érzékcsalódás lehet, amelyet a bánat okozott. – Tényleg...

– Igen, én vagyok az.

– Hogyan... – Skowheganben dolgozom, a Lakewood Színházban. Összefutottam a szobatársaddal... Alice, ugye így hívják?

– Igen.

– Ő mondta, mi történt. Azonnal idesiettem. Szegény Beth – Ed csak egy kicsit mozdította el a fejét, de a napfény lecsusszant a szemüvegéről, és Elizabeth semmi farkasszerűt nem látott rajta, semmi ragadozóvonást, csupán nyugodt, meleg együttérzést.

Elizabeth újra elsírta magát, és a sírás váratlan erejétől egy kicsit megtántorodott. Ed átkarolta, és egy szeriben minden rendbe jött.

A negyven kilométerre lévő, waterville-i Csendes Nőben ebédeltek; talán éppen ez volt az a távolság amelyre Elizabethnek szüksége volt. Ed kocsijával mentek, egy új Corvette-tel, és Elizabeth megállapította, hogy a fiú jól vezet – nem feltűnősködött vagy aggodalmaskodott, mint ahogy Elizabeth képzelte. Nem akart beszélgetni, és nem akarta, hogy felvidítsák. Úgy tűnt, Ed tudja ezt, és halk zenét keresett a rádión.

És anélkül rendelt, hogy őt megkérdezte volna tengeri herkentyűket. Elizabeth nem volt éhes, de amikor megérkezett az étel, mohón vetette rá magát.

Amikor újra felpillantott, a tányérja már teljesen üres volt. Zavarában felnevetett. Ed cigarettázott, és őt nézte.

– A búslakodó leányka megtömte a bendőjét – mondta Elizabeth. – Most biztosan szörnyűnek tartasz.

– Egyáltalán nem. Nagyon sok mindenen mentél keresztül, és vissza kell nyerned az erődet. Ez olyan, mint valami betegség, nem igaz?

– De igen. Éppen olyan.

Ed az asztal fölött átnyúlva megfogta a kezét, megszorította, aztán elengedte.

– De eljött a felépülés ideje, Beth.

– Igen? Úgy gondolod?

– Igen. Tehát? Mik a terveid?

– Holnap hazamegyek. Azután nem tudom. – Folytatod a sulit, nem?

– Még nem tudom. Ezek után ez olyan... olyan triviális megoldás lenne. Ráadásul így már nincs értelme az egésznek. És örömöm sem telne benne.

– Minden vissza fog térni a régi kerékvágásba. Ezt most biztosan nehéz elhinni, de így van. Próbáld ki, mondjuk, hat hétig, aztán majd döntesz. Semmit nem veszítesz – ez az utolsó mondat Elizabeth fülének olyan volt, mint egy kérdés.

– Azt hiszem, igazad van, de. .. rágyújthatok?

– Persze. De csak mentolos cigim van. Bocs.

Elizabeth elvett egy szálat.

– Honnan tudod, hogy nem szeretem a mentolosat?

Ed vállat vont.

– Látszik rajtad.

Elizabeth elmosolyodott.

– Nagyon vicces vagy, ugye tudod?

A fiú semlegesen mosolygott.

– Jaj, nem úgy értettem. De hogy éppen te bukkanj föl most, itt... Úgy éreztem, senkit sem akarok látni. De nagyon örülök, hogy itt vagy, Ed.

– Néha jó olyan valakivel lenni, akihez az embernek nincs semmi köze.

– Igen, azt hiszem, igazad van – elhallgatott.

– Ki vagy te, Ed, azon kívül, hogy az én őrangyalom? Ki vagy te valójában? – hirtelen nagyon fontossá vált, hogy tudja.

Ed ismét vállat vont.

– Senki. Csak az egyik olyan röhejes kinézetű fickó, aki az egyetemen mászkál egy rakás könyvvel a hóna alatt...

– Ed, te nem vagy röhejes kinézetű.

– De igen – mondta a fiú, és elmosolyodott. – Sosem nőttem ki igazán a kamaszkori pattanásokat, sosem rohantak meg a diáklányszövetség tagjai, és sosem kevertem semmiféle vihart a társadalom életében. Csupán egy kollégiumi patkány vagyok, aki jegyeket gyárt. Amikor jövő tavasszal a nagy vállalatok képviselői találkozókat szerveznek az egyetemen, engem bizonyára felvesz az egyik cég, és Ed Hamner nyomtalanul eltűnik örökre.

– Az nagy kár lenne – mondta Elizabeth kedvesen. Ed elmosolyodott, de ez nagyon különös mosoly volt. Majdnem keserű.

– És mi van a családoddal? – kérdezte Elizabeth. – Hol élsz, mit szeretsz...

– Majd máskor. Most inkább visszaviszlek. Hosszú repülőút áll előtted holnap, és sok megpróbáltatás vár még rád.

Aznap este Elizabeth, Tony halála óta először, nyugodt volt, nem érezte azt, hogy valahol belül egy fő mozgatórugó elpattant. Azt hitte, gyorsan el fog aludni, de nem így történt.

Apró kérdések gyötörték. Alice mondta... szegény Beth.

De hát Alice Kitteryben nyaral, Skowhegantől százharminc kilométerre. Biztosan átugrott egy előadás erejére a Lakewoodba.

A Corvette pedig idei modell. Nagyon drága lehet. A Lakewood Színházban nem lehet ennyit keresni. Ilyen gazdagok a szülei?

És éppen azt rendelte, amit ő is rendelt volna. Talán ez volt az egyetlen dolog az étlapon, amelyből képes volt eleget enni ahhoz, hogy észrevegye, milyen éhes.

És a mentolos cigi, és hogy éppen úgy adott jóéjszakát-puszit, ahogy mindig is akarta, hogy megpuszilják. És...

Hosszú repülőút áll előtted holnap.

Ed tudta, hogy hazamegy, mert ő megemlítette. De azt honnan tudta, hogy repülővel megy? És hogy hosszú lesz az utazás?

Ezek a kérdések nyugtalanították Elizabetht. Nyugtalanították, mert jó úton haladt afelé, hogy beleszeressen Ed Hamnerbe.

Én tudom, mire van szükséged.

Mint a visszhang, amikor a tengeralattjáró kapitánya pendít, hogy megállapítsa a mélységet, Ed üdvözlő szavai úgy kísérték el Elizabetht az álomba.

Ed nem kísérte ki a kicsiny augustai repülőtérre, hogy elbúcsúzzon, és miközben a gépre várt, meglepődött, mennyire csalódott. Arra gondolt, milyen észrevétlenül függővé válhat egyik ember a másiktól, szinte úgy, mint egy narkós. A narkós azzal hülyíti magát, hogy le tudja tenni az anyagot, ha igazán akarja...

– Elizabeth Rogan – harsogta egy hang. – Kérem, vegye fel a fehér telefont.

Odarohant, és felkapta a kagylót. Ed szólt bele. Beth?

– Ed! Jó hallani a hangodat. Azt hittem...

– Hogy kimegyek a reptérre? – felnevetett. – Erre nincs szükséged. Nagylány vagy már. És mellesleg gyönyörű is. Meg tudod oldani egyedül is. Viszontlátlak a suliban?

– En... igen, azt hiszem.

– Akkor jó – volt egy pillanatnyi csend. Aztán Ed folytatta: – Mert szeretlek. Az első pillanattól, hogy megláttalak.

Elizabeth meg sem tudott szólalni. Ezernyi gondolat keringett az agyában.

Ed kedvesen felnevetett. – Nem, ne mondj semmit. Most még ne. Majd találkozunk. Lesz elég időnk beszélgetni. Az idők végezetéig. Jó utazást, Beth. Viszlát.

Ezzel Ed letette. Elizabeth kezében ott maradt a fehér kagyló, a fejében pedig a kavargó gondolatok és kérdések zűrzavara.

Szeptember.

Elizabeth újra felvette az iskola és az órák régi rendjét, mint a leesett szemet a nő, akit félbeszakítottak kötögetés közben. Természetesen továbbra is Alice a szobatársa; elsős koruk óta együtt laknak, amikor a kollégium számítógépe egy szobába rakta őket. Eltérő érdeklődésük és személyiségük ellenére mindig is jól kijöttek egymással. Kettejük közül Alice a tanulós típus; vegyész szakos, az átlaga 3,6. Elizabeth sokkal inkább társasági, kevésbé könyvmoly, és kétszakos: pedagógia és matematika.

Még mindig jól megvannak, de a nyár folyamán egy kissé elhidegültek egymástól. Elizabeth ezt a szociológiavizsgával kapcsolatos véleménykülönbség számlájára írta, és nem említette.

A nyár eseményei kezdtek álomszerűnek tűnni. Valami furcsa módon néha úgy érezte, hogy Tony csak egy srác volt, akit még középiskolás korában ismert. Még mindig fájt rá gondolni, és ha Alice-szel beszélt, kerülte a témát, de a fájdalom már csupán lüktetés volt, nem pedig a nyílt seb égető fájdalma.

Ami sokkal jobban fájt, az az volt, hogy Ed Hamner nem telefonált.

Eltelt egy hét, aztán kettő, majd elérkezett az október. Elizabeth szerzett egy listát a beiratkozott tanulókról, és megkereste a fiú nevét. Ez sem segített; a neve mellett csak annyi volt: Mill Street. És a Mill nagyon hosszú utca. Tehát várt, és amikor randira hívták – ami elég gyakran megtörtént –, visszautasított mindenkit. Alice felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit; teljesen beletemetkezett egy hathetes biokémia-projektbe, és legtöbb estéjét a könyvtárban töltötte. Elizabeth felfigyelt a szobatársának hetente egyszer-kétszer érkező hosszú, fehér borítékokra, mivel általában ő ért haza előbb a suliból, de nem foglalkozott velük. A magándetektív-iroda nagyon diszkrét volt; nem tüntette fel a címét a borítékokon.

Amikor a telefon megszólalt, Alice tanult.

– A tiéd lesz, Liz. Legalábbis nagy valószínűséggel.

Elizabeth felvette. – Igen?

– Egy fiatalember keres, Liz.

Jaj, istenem.

– Ki az? – kérdezte bosszankodva, és gyorsan végigpörgette agyában ócska kifogásainak gyűjteményét. Migrén. Ezt még nem használta ezen a héten.

A kapuügyeletes lány kuncogva felelt: – A neve Edward Jackson Hamner. Méghozzá ifjabb – halkabban folytatta: – Felemás zokni van rajta.

Elizabeth a köntöse gallérjához kapta a kezét.

– Jaj, istenem. Mondd meg neki, hogy azonnal lemegyek. Ne, azt mondd, hogy csak egy perc. Nem, pár perc, oké?

– Rendben – válaszolta a hang értetlenül. – De nehogy infarktust kapj.

Elizabeth előkapott egy nadrágot a szekrényből. Aztán egy rövid farmerszoknyát. Megérintette a hajcsavarókat a hajában, és felnyögött. Kirángatta őket.

Alice mindezt nyugodtan, szó nélkül figyelte, de miután Elizabeth elrohant, még sokáig töprengve bámulta az ajtót.

Ed nem változott semmit. Zöld katonai zubbonyát viselte, amely még mindig legalább két számmal nagyobbnak tűnt a kelleténél. Szarukeretes szemüvege egyik szárát szigetelőszalaggal ragasztotta meg. A farmere új és kemény volt, fényévekre Tony farmerének puha és kopott vagányságától, amelyet ő minden erőfeszítés nélkül ért el. Egyik zoknija zöld, a másik barna.

És Elizabeth már teljesen biztos abban, hogy szereti ezt a srácot.

– Miért nem telefonáltál? – kérdezte, ahogy odament hozzá.

Ed a kabátja zsebébe dugta a kezét, és félénken elmosolyodott.

– Arra gondoltam, hogy adok neked egy kis időt, hogy randizgass. Hogy találkozz néhány sráccal. Hogy kitaláld, mit akarsz.

– Azt hiszem, már tudom.

– Akkor jó. Szeretnél moziba menni?

– Bárhová. Akárhová a világon.

A napok múlásával Elizabeth azt vette észre, hogy még sosem találkozott olyan emberrel, legyen az férfi vagy nő, aki minden szó nélkül és ennyire maradéktalanul megértette a hangulatát és a kívánságait. Az ízlésük teljesen megegyezik. Míg Tony A keresztapához hasonló durva filmeket szerette, Ed inkább a vígjátékok és a szolidabb filmek híve. Egyik este, amikor Elizabeth eléggé lehangolt volt, Ed elvitte a cirkuszba, ahol csodálatosan érezték magukat. Ha tanulni ültek össze, tényleg tanultak, nem csak kifogás volt, hogy Ed tapogathassa a harmadik emeleti tanulószobában. Sokszor elvitte táncolni, és úgy tűnt, kivételesen nagy gyakorlata van a régi táncok terén, amelyeket Elizabeth nagyon kedvel. Egy táncversenyen még díjat is nyertek az ötvenes évek táncaiból. És ami még fontosabb, úgy tűnt, a fiú mindig tudta, Elizabeth mikor akar szenvedélyes lenni. Nem erőszakoskodott, és nem sürgette; Elizabeth sosem érezte azt, amit a többi sráccal, akikkel eddig járt – hogy van valami belső szexuális órarend, amely az első randin egy jóéjszakát-puszival kezdődik, a tizediken pedig egy havertól kölcsönkért lakásban eltöltött éjszakával végződik. Ed egyedül lakik a Mill Street-i lakásban, amely egy lift nélküli ház harmadik emeletén van. Gyakran elmentek oda, de Elizabeth sosem érezte úgy, hogy egy huszadik századi Don Juan barlangjába került. Ed nem nyomult. Úgy tűnt, őszintén azt akarja, amit Elizabeth, és akkor, amikor Elizabeth akarja. A dolgok pedig szépen lassan fejlődtek.

Amikor a téli szünet után újra elkezdődött a suli, Alice igen furcsán viselkedett; teljesen a gondolataiba temetkezett. Mielőtt Ed megérkezett volna aznap délután – éppen vacsorázni készültek –, Elizabethnek többször is fel tűnt, hogy szobatársa összevont szemöldökkel mered egy nagy, vajszínű borítékra az asztalán. Egyszer majdnem rá is kérdezett, aztán úgy döntött, mégsem. Biztos valami új kutatási téma.

Szakadt a hó, amikor Ed visszahozta a kollégiumhoz.

– Holnap? Nálam?

– Rendben. Csinálok egy kis pattogatott kukoricát.

– Nagyszerű – mondta Ed, és megcsókolta. – Szeretlek, Beth.

– Én is téged.

– Maradsz éjszakára? – kérdezte könnyedén. – Holnap este.

– Rendben. – Elizabeth mélyen a fiú szemébe nézett. – Amit csak akarsz, Ed.

– Remek – mondta a fiú csendesen. – Aludj jól.

– Te is.

Azt hitte, hogy Alice már alszik, ezért csendesen ment be a szobába. A lány viszont még ébren volt, és az asztalánál ült.

– Alice, minden rendben?

– Beszélni szeretnék veled, Liz. Edről van szó.

– Mi van vele?

Alice óvatosan kezdte.

– Azt hiszem, mire befejezem a mondókámat, már nem leszel a barátom. Számomra ez hatalmas áldozat. Ezért arra szeretnélek megkérni, hogy nagyon jól figyelj.

– Akkor jobb is, ha inkább nem mondasz semmit.

– Meg kell próbálnom.

Elizabeth kezdeti kíváncsisága haraggá lobbant.

– Ed körül szaglásztál?

Alice szó nélkül nézett rá.

– Féltékeny voltál a boldogságunkra?

– Nem. Ha féltékeny lettem volna rád és a randijaidra, már két évvel ezelőtt elköltöztem volna.

Elizabeth meghökkenve nézett Alice-re. Tudta, hogy igazat mond és ettől megijedt.

– Két dolog ejtett gondolkodóba Eddel kapcsolatban. Először az, amikor írtál nekem Tony haláláról, és hogy milyen szerencsés véletlen volt, hogy találkoztam Eddel a Lakewood Színházban... és hogy ő rögtön elment Boothbaybe, és segített rajtad. De én nem találkoztam vele, Liz. Tavaly nyáron a Lakewood Színháznak még a közelében sem voltam.

– De...

– De akkor honnan tudta, hogy Tony meghalt? Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy nem tőlem. A másik dolog a szociológiavizsga és az állítólagos fantasztikus memóriája volt. Az isten szerelmére, Liz, még arra is képtelen emlékezni, milyen zoknit vett fel!

– Az teljesen más – mondta Liz hűvösen. – Az...

– Ed Hamner Las Vegasban volt tavaly nyáron. Július közepén jött vissza, és kivett egy szobát a Pemaquid Motelben. Boothbay közelében van. Mintha csak arra várt volna, hogy szükséged legyen rá.

– Ez őrültség! És honnan tudod, hogy Ed Las Vegasban volt?

– Összefutottam Shirley D’Antonióval nem sokkal a félév kezdete előtt. A Pines étteremben dolgozott, amely éppen a színház mellett van. Azt mondta, nem látott senkit, aki úgy nézett volna ki, mint Ed Hamner. Rájöttem, hogy hazudott neked néhány dolgot illetően. Elmentem hát az apámhoz, vázoltam neki az ügyet, ő pedig az áldását adta.

– Mire? – kérdezte Elizabeth zavartan.

– Hogy felfogadjak egy magándetektívet.

Elizabeth felpattant. – Elég volt, Alice. Ennyi – most azonnal kimegy, felszáll a városba tartó buszra, és Ednél tölti az éjszakát. Már úgyis csak arra várt, hogy Ed meghívja.

– Legalább hallgass végig! Aztán dönts, ahogy akarsz.

– Semmi mást nem kell tudnom, mint hogy Ed kedves, jó és...

– A szerelem vak, mi? – mondta Alice, és keserűen mosolygott. – Igaz, hogy más módon, de talán véletlenül én is szeretlek téged egy kicsikét, Liz. Ez nem jutott még eszedbe?

Elizabeth megfordult, és egy hosszú percig némán meredt a szobatársára.

– Ha szeretsz, nagyon furcsán mutatod ki. Folytasd hát. Talán igazad van. Talán tartozok neked ennyivel. Folytasd.

– Ismerted őt valamikor régen – kezdte Alice csendesen.

– Én. .. mi?

– P S. 119, Bridgeport, Connecticut.

Elizabeth szóhoz sem jutott. Hat évig élt a szüleivel Bridgeportban, és egy évvel azután költöztek mostani otthonukba, hogy ő befejezte a második osztályt. És tényleg a P S. 119-be járt, de...

– Alice, biztos vagy ebben? – Emlékszel rá?

– Nem, természetesen nem! – arra viszont nagyon is jól emlékezett, mit érzett akkor, amikor először megpillantotta Edet – déjá vu-t.

– A szép hattyúk sosem emlékeznek a rút kiskacsákra. Talán beléd volt esve. Egy osztályba jártál vele elsőben, Liz. Lehet, hogy valahol a terem végében ült, és csak... figyelt téged. Vagy kint a játszótéren. Csak egy kis senki volt, aki már akkor is szemüveget hordott, esetleg nadrágtartót is, te még csak nem is emlékszel rá, de fogadok, hogy ő nagyon is jól emlékszik rád.

– Mi van még? – kérdezte Elizabeth élesen.

– Az ügynökség az iskolában nyilvántartott ujjlenyomatai alapján kereste vissza. Ezután már csak meg kellett találni a megfelelő embereket, és beszélni velük. Az ügyre kijelölt nyomozó azt mondta, hogy van pár dolog, amit nem ért. És én sem. Néhány dolog pedig elég rémisztő.

– Ajánlom is – vágta rá Elizabeth morcosan.

– Idősebb Ed Hamner megrögzött szerencsejátékos volt. Egy menő New York-i reklámügynökségnél dolgozott, aztán a család Bridgeportba menekült. A detektív szerint New York majdnem minden nagyobb kaszinójában ismerték Mr. Hamnert.

Elizabeth lehunyta a szemét. – Ezek az emberek tényleg megtettek mindent azért, hogy egy nagy rakás mocskot kapj a pénzedért, nem?

– Lehet. Mindenesetre Ed apja Bridgeportban is bajba keveredett. Ismét a szerencsejáték miatt, de ezúttal egy nagy hatalmú, uzsorakamatokból élő fickóval húzott ujjat. És valahogy eltört a lába és a karja. A detektív szerint nem túl valószínű, hogy baleset történt volna.

– Még valami? Gyermekbántalmazás? Sikkasztás?

– Mr. Hamner 1961-ben állást kapott egy kisebb Los Angeles-i reklámügynökségnél. Így viszont túl közel került Las Vegashoz. Egyre több hétvégét töltött ott, és keményen játszott... és vesztett. Aztán néha magával vitte az ifjabb Hamnert. És elkezdett nyerni.

– Most találod ki az egészet.

Alice az előtte heverő jelentésre mutatott. – Minden le van írva itt, Liz. Nem biztos, hogy megállná a helyét a bíróságon, de a detektív azt állítja, hogy senkinek sincs oka hazudni azok közül, akikkel beszélt. Edet az apja a "szerencsét hozó amulettjének" nevezte. Először senki nem ellenezte a fiú jelenlétét, bár egy gyereknek tilos kaszinóban tartózkodnia. Az apja folyamatosan nyert. Aztán rákapott a rulettre, ahol csak a páros-páratlanon és a fekete-piroson játszott. Az év végére a fiút a környék összes kaszinójából kitiltották. Ezért az apja a szerencsejáték új fajtájára váltott.

– Mire?

– A tőzsdére. Amikor a Hamner család 1961 derekán Los Angelesbe költözött, egy havi kilencvendolláros lyukban laktak, Mr. Hamnernek pedig egy ‘52es Chevrolete volt. 1962 végén, csupán tizenhat hónappal később, a férfi otthagyta az állását, és vett egy házat San Joséban. Egy vadonatúj Thunderbirdje volt, a feleségének pedig egy Volkswagenje. Nevadában törvényellenes, hogy egy kisfiú kaszinóba járjon, de a tőzsdei jelentéseket senki sem veheti ki a kezéből.

– Arra célzol, hogy Ed... hogy ő esetleg... Alice, te megbolondultál!

– Nem célozgatok én semmire. Csak esetleg arra, hogy tudta, mire van szüksége az apjának.

Én tudom, mire van szükséged.

Olyan volt, mintha a szavakat közvetlenül a füle mellett mondták volna ki, és Elizabeth megborzongott.

– Mrs. Hamner a következő hat évet különféle gyógyintézetekben töltötte. Feltehetőleg idegrendszeri problémái voltak, de a detektív beszélt egy ápolóval, aki azt állítja, hogy az őrület határán állt. Azt mondogatta, hogy a fia az ördög csatlósa. 1964-ben megszúrta egy ollóval. Meg akarta ölni. Meg... Liz! Liz, mi van veled?

– A seb – motyogta Elizabeth. – Elmentünk úszni az egyetem uszodájába úgy egy hónappal ezelőtt, ami– kor este is nyitva volt. Van a vállán egy mély, gödrös seb... itt – és a bal melle fölé tette a kezét. – Azt mondta... – émelygés kúszott fel a torkán, és várnia kellett, míg elmúlik, hogy folytathassa. – Azt mondta, gyerekkorában beleesett egy kerítés karójába.

– Folytathatom?

– Most már fejezd be. Mi jöhet még ezek után?

– Az anyját 1968-ban kiengedték a San Joaquin-völgyben lévő, nagyon menő elmegyógyintézetből. Elmentek hármasban nyaralni, és a 1O1-es út mellett megálltak piknikezni. A fiú éppen tűzifát gyűjtött, amikor az anyja egyenesen belehajtott a szakadékba az óceán fölött. A férje is a kocsiban ült. Valószínűleg megpróbálta elgázolni Edet. A srác ekkor már majdnem tizennyolc éves volt, és az apja egymillió dollár értékben hagyott rá részvényeket. Ed másfél évvel később átjött keletre, és beiratkozott az egyetemre. Itt a vége.

– Nincs több csontváz a szekrényben?

– Hát még ennyi sem volt elég, Liz?

Elizabeth felállt. – Nem csoda, hogy sosem akar a családjáról beszélni. Neked viszont ki kellett ásnod a hullákat, ugye?

– Vak vagy – mondta Alice. Elizabeth a kabátját gombolta. – Gondolom, most hozzá indulsz.

– Pontosan.

– Mert szereted.

– Pontosan.

Alice átrohant a szobán, és megragadta Elizabeth karját.

– Levetnéd ezt a durcás, sértődött arckifejezést egy pillanatra, és elgondolkoznál? Ed Hamner képes olyan dolgokra, amilyenekről legtöbben csak álmodunk. Mindent megnyert az apjának a ruletten, aztán pedig megsokszorozta a pénzét a tőzsdén. Úgy tűnik, képes arra, hogy nyerjen, ha akar. Talán parafenomén. Vagy talán látja a jövőt. Nem tudom. Vannak olyanok, akiknek különleges képességei vannak. Liz, még sosem jutott eszedbe az, hogy szinte rákényszerített téged arra, hogy beleszeress?

Liz lassan Alice felé fordult. – Még soha életemben nem hallottam ekkora baromságot.

– Baromságnak találod? Pedig pontosan úgy adta át neked azt a szociológia-feladatsort, mint ahogy annak idején az apjának segített a rulettasztalnál! Soha semmilyen szociológia-előadásra nem járt! Utánanéztem. Csak azért mondta, mert ez volt az egyetlen dolog, amellyel elérhette, hogy komolyan vedd!

– Hagyd abba! – ordította Liz, és befogta a fülét.

– Tudott a vizsgáról, és arról, hogy Tony meghalt, és arról is, hogy repülővel mész haza! Tavaly októberben pedig azt is jól tudta, mikor jött el a megfelelő pillanat, hogy visszalépjen az életedbe!

Elizabeth elhúzódott, és kinyitotta az ajtót.

– Kérlek! Kérlek, Liz; hallgass meg! Nem tudom, hogyan csinálja. Szerintem ezt még ő maga sem tudja egészen pontosan. Nem hinném, hogy ártani akarna neked, mégis ezt teszi. Elérte, hogy szeresd őt azzal, hogy ismeri minden titkos vágyadat, és hogy tudja, mikor mire van szükséged. Ez egyáltalán nem szerelem. Ez nemi erőszak!

Elizabeth becsapta maga mögött az ajtót, és lerohant a lépcsőn.

Az utolsó városi buszt csípte el. Jobban esett a hó, mint eddig bármikor, és a busz úgy vánszorgott az úton lévő hóakadályok között, mint egy rokkant bogár. Elizabeth hátul ült, és rajta kívül a busznak csak hat-hét utasa volt. Ezernyi gondolat cikázott az agyában.

A mentolos cigi. A tőzsde. És tudta, hogy az anyja beceneve Deedee. Egy elsős kisfiú ül az osztályterem végében, és szerelmes pillantásokat vet egy eleven, vidám kislányra, aki még túl fiatal ahhoz, hogy felfogja...

Én tudom, mire van szükséged.

Nem. Nem. Nem. Igazán szeretem!

Valóban? Vagy egyszerűen csak jólesik, hogy van mellette valaki, aki mindig a megfelelő dolgot rendeli, a megfelelő filmre viszi el, és nem akar máshová menni vagy mást tenni, mint ő? Nem lehet, hogy Ed csak amolyan lelki tükör, és csak azt mutatja, amit ő akar látni? Mindig a megfelelő ajándékot kapja tőle. Például, amikor hirtelen hidegre fordult az idő, és ő egy hajszárítóra vágyott, kitől kapta meg? Természetesen Ed Hamnertől. Csupán egészen véletlenül meglátta, hogy le vannak értékelve a Day’sben. Ó, persze, odavolt az örömtől.

Ez egyáltalán nem szerelem. Ez nemi erőszak!

A szél az arcába karmolt, ahogy leszállt a Mill Streetnél, és Elizabeth elfintorodott, ahogy a busz halk dízelmorgással továbbindult. Hátsó lámpája még pislantott egyet a havas éjszakában, aztán eltűnt.

Elizabeth még soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak.

Ed nem volt otthon.

Öt perc kopogtatás után zavartan állt az ajtó előtt. Eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mit csinál Ed, vagy hogy kivel találkozik, amikor nincsenek együtt. Sosem merült még fel a téma.

Talán a pókerasztalnál ülve keresi a pénzt egy újabb hajszárítóra.

Elizabeth egy hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állt, és az ajtó fölött kezdett matatni a pótkulcs után, mert tudta, hogy Ed ott tartja. Az ujjai beleütköztek, és a kulcs egy csörrenéssel a folyosó padlójára esett.

Gyorsan felkapta, és kinyitotta az ajtót.

A lakás Ed nélkül máshogy néz ki – művi, mint valami színházi díszlet. Gyakran lenyűgözte, hogy egy embernek, aki ilyen keveset törődik a külsejével, hogyan lehet ilyen takaros, képeskönyvbe illő lakása. Szinte olyan, mintha nem is magának, hanem Elizabethnek rendezte volna be. De ez persze őrültség. Vagy mégsem?

Újra eszébe jutott, hogy mennyire szereti a széket, amelyben üldögélni szokott, amikor tanulnak vagy tévéznek. Pont jó, olyan, mint Medve baba széke volt a mesében Aranyfürt számára. Nem túl kemény, és nem is túl puha. Pont jó. Mint minden más, ami Eddel kapcsolatos.

Két ajtó nyílik a nappaliból. Az egyik a kicsiny konyhába, a másik pedig a hálószobába vezet.

Odakint fütyült a szél, és a régi bérház egy kicsit belenyikorgott.

A hálószobába lépve a sárgaréz vázas ágyra bámult. . Nem túl kemény, és nem is túl puha. Éppen jó. Egy alattomos belső hang önelégülten mulatozva megszólalt: Szinte már túl tökéletes, nem?

Elizabeth a könyvespolchoz lépett, és céltalanul végigfuttatta a szemét a címeken. Az egyik könyv a szemébe ötlött, és levette a polcról: Az ötvenes évek táncőrületei. A könyv könnyedén kinyílt egy ponton, úgy a háromnegyedénél. A stroll címet viselő fejezetet vastagon bekarikázták vörös filctollal, a margóra pedig a BETH szót írták nagy, szinte vádló betűkkel.

Most azonnal el kellene mennem innen, mondta magának. Még talán megmenthetem a helyzetet. Ha most hazajönne, sosem tudnék újra a szemébe nézni, és Alice nyerne. Akkor aztán tényleg kapna valamit a pénzéért.

De már képtelen volt megállni, és ezt nagyon jól tudta. Túlságosan elfajultak a dolgok.

A szekrényhez ment, elfordította a gombot, de az ajtó nem engedett. Be volt zárva.

Csupán a vak szerencsében bízva újra lábujjhegyre állt, és az ajtó fölött tapogatózott. És az ujjai megérintették a kulcsot. Levette, és ekkor valahol belül nagyon tisztán megszólalt egy hang: Ne tedd. Eszébe jutott Kékszakáll felesége, és hogy mit talált, amikor kinyitotta a tiltott ajtót. De már tényleg túl késő; ha most nem csinálja végig, mindig ezen fog rágódni. Kinyitotta a szekrényt.

És az a nagyon fura érzése támadt, hogy egész idő alatt itt rejtőzött az igazi ifjabb Ed Hamner.

A szekrényben hatalmas rumli volt – ruhák és könyvek halmokban egymásra dobálva, egy meglazult húrozású teniszütő, egy pár rongyos teniszcipő, össze-vissza bedobált régi felvételi tesztek és jegyzetek kupacai, és egy zacskó Borkum Riff márkájú dohány, amely kiborult. A szekrény túlsó sarkába hajítva pedig Ed zöld katonai zubbonya.

Felemelte az egyik könyvet, és megnézte a címét. Aranyág. Egy másik: Ősi szertartások, modern rejtélyek. Egy újabb: Haiti vudu. És az utolsó: régi, szakadozott bőrbe kötve, a címe szinte lekopott a gerincéről a sok lapozgatástól, a szaga pedig halványan a rothadt halra hasonlít: Necronomicon. Találomra felütötte, de a lélegzete elakadt, és elhajította a könyvet, a gusztustalan kép azonban még sokáig a szeme előtt lebegett.

Leginkább azért, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét, a zöld zubbonyért nyúlt. Még önmaga előtt sem ismerte el, hogy végig akarja kutatni a zsebeit. De ahogy felemelte a kabátot, megpillantott valami mást. Egy kicsi fémdobozt...

Kíváncsian felemelte, és megrázogatta. Valami csörgött benne. Olyan doboz volt, amilyenben a kisfiúk a kincseiket tartják. Az alján domború betűkkel a következő szavak: Bridgeporti Csokoládégyár. Kinyitotta.

A baba volt legfelül. Az Elizabeth baba.

Elizabeth döbbenten nézte, és végigfutott hátán a hideg.

A baba ruhája egy darabka vörös nejlon volt, a sál egy darabja, amelyet két-három hónappal ezelőtt veszített el. Eddel voltak akkor moziban. A baba karjai pipaszurkálóból voltak, és valami kék mohához hasonlító anyaggal vonták be. Talán temetői mohával. A baba fején haj is volt: finom, fehér lent ragasztottak celluxszal rózsaszín gumifejéhez. Elizabeth haja viszont homokszínű, és ennél sokkal durvább tapintású. A baba haja olyan, mint amilyen Elizabeth haja volt...

Kislány korában.

Elizabeth nagyot nyelt, és valami kattant a torkában. Mert hát elsőben mindannyian kaptak egy-egy kicsi, lekerekített hegyű ollót, amely éppen egy gyerek kicsiny kezébe való. Lehetséges lenne, hogy az a régen volt kisfiú mögé settenkedett, esetleg alvás közben, és...

Elizabeth félretette a babát, és újra a dobozba nézett. Volt még benne egy kék kártyalap, amelyre vörös tintával egy különös hatszöget rajzoltak. A kártya mellett egy gyűrött, újságból kivágott gyászjelentés lapult – Mr. és Mrs. Edward Hamner halálát tudatta mindenkivel.

A szöveghez mellékelt fényképről két ember mosolygott üresen. A kártyáról ismerős hatszöget rajzolták az arcukra, mint valami szemfedelet, ezúttal fekete tintával. Talált még egy férfi és egy női bábut. Arcuk förtelmes módon, de eltéveszthetetlenül hasonlított a gyászjelentés melletti fotón lévő arcokhoz.

És volt még valami a dobozban.

Elizabeth ujjai annyira remegtek, hogy majdnem elejtette. Kínjában halkan felnyögött.

Egy kis autó volt, olyan amilyet a kisfiúk szoktak modellragasztóval összeállítani. Egy Fiat. Vörös. Az autó elejére Tony egyik ingére hasonlító rongydarabot erősítettek.

Elizabeth fejjel lefelé fordította a kicsi autót. Valaki darabokra törte az alvázát.

– Szóval megtaláltad, te hálátlan ringyó. Elizabeth felsikított, és ijedtében az autót és a dobozt is elejtette. Ed mocskos kincsei szétszóródtak a padlón.

A fiú az ajtóban állt, és őt nézte. Elizabeth még sosem látott emberi arcon ennyi gyűlöletet.

– Megölted Tonyt.

Ed gonoszul elvigyorodott.

– Szerinted képes lennél ezt bebizonyítani?

– Nem számít – felelte Elizabeth, és önmagát is meglepte saját határozottsága. – Az a lényeg, hogy én tudom. És soha többé nem akarlak látni. Soha. És ha bármit... teszel... bárkivel, én tudni fogom, hogy te voltál. És valahogy el foglak intézni.

Ed arca eltorzult.

– Ez a köszönet! Mindent megadtam neked, amit csak akartál. Amit soha senki más nem tudott volna megadni neked. Ezt el kell ismerned! Tökéletesen boldoggá tettelek!

– Megölted Tonyt! – üvöltötte Elizabeth vadul.

Ed tett egy lépést befelé. – Igen, de érted tettem, Beth. Fogalmad sincs, mi a szeretet. Szeretlek, amióta először megpillantottalak. Több mint tizenhat éve! El lehetett ezt mondani Tonyról? Neked mindig minden könnyű volt! Te szép vagy! Neked sosem kellett arra gondolnod, hogy mennyire szeretnél valamit, mennyire szükséged van valamire, vagy hogy menynyire magányos vagy. Sosem kellett keresned... más módot arra, hogy megkapd, amit akarsz. Mindig volt egy Tony, aki mindent megadott neked. Csak annyit kellett tenned, hogy szépen mosolyogva azt mondod, kérem – Ed hangja elvékonyodott.

– Én viszont így sosem kaptam meg, amit akartam. Azt hiszed, nem próbáltam? Nem működött a dolog az apámnál. Egyre többet és többet akart. Még egy jóéjszakát-puszit sem adott soha, és át sem ölelt addig, amíg gazdaggá nem tettem. Az anyámmal ugyanez volt a helyzet. Visszaadtam neki a házasságát, de ő nem elégedett meg ennyivel. Gyűlölt engem! Még a közelembe sem jött! Azt mondta, romlott vagyok! Gyönyörű dolgokat adtam neki, de ő... Beth, ne tedd ezt! Ne... neee...

A lány rátaposott az Elizabeth babára, majd cipője sarkát megforgatta rajta, és összenyomta. Legbelül lángolt valami a gyötrelemtől, aztán az érzés elmúlt. Már nem fél tőle. Ez csak egy kisfiú, akit egy fiatal férfi testébe zártak. Ráadásul mindig felemás zokni van rajta.

– Azt hiszem, nem tudsz ártani nekem, Ed. Most legalábbis nem. Igazam van?

Ed elfordult.

– Gyerünk – mondta erőtlenül. – Tűnj el innen. És hagyd békén a dobozomat. Csak ennyit kérek.

– A dobozt békén hagyom. A benne lévő dolgokat viszont nem – felelte Elizabeth, és ahogy elment mellette, Ed válla megrándult, mintha rögtön megperdülne, hogy megragadja. De nem tette.

Amikor Elizabeth a második emeleti lépcsőfordulóhoz ért, Ed éles hangon utánakiáltott fentről: – Menj csak! De most már egyetlen férfival sem leszel elégedett! És amikor már nem leszel ilyen vonzó, és a férfiak nem fognak mindent megadni neked, utánam fogsz sóvárogni! Eszedbe fog jutni, hogy mit dobtál el magadtól!

Elizabeth lement a lépcsőn, ki a hóba. Forró arcának jólesett a hideg. Három kilométert kell sétálni vissza a kollégiumig, de nem érdekelte. Kívánta a sétát és a hideget. Meg akart tisztulni.

Valami furcsa, érthetetlen okból sajnálta Edet: csak egy kisfiú, akinek parányi lelkébe hatalmas erő zsúfolódott.

Csak egy kisfiú, aki játék katonaként akarja irányítani az embereket, aztán pedig dühösen rájuk tapos, ha nem engedelmeskednek, vagy ha rájönnek a trükkre...

Ő viszont meg van áldva mindennel, ami Edből hiányzik, bár ez nem Ed hibája és nem is a saját erőfeszítéseinek az eredménye. Eszébe jutott, hogyan válaszolt Alice aggodalmaira: vakon és féltékenyen próbált ragaszkodni egy olyan magyarázathoz, amely inkább volt könnyű, mint helyes, és közben nem foglalkozott semmivel.

Amikor már nem leszel ilyen vonzó, és a férfiak nem fognak mindent megadni neked, utánam fogsz sóvárogni!... Én tudom, mire van szükséged.

De hát ő nem lehet olyan kicsinyes, hogy beérje ennyivel!

Kérlek, édes Istenem, ne engedd, hogy így legyen. Elizabeth megállt egy pillanatra a kollégium és a város közötti hídon, és egyenként a vízbe hajította Ed Hamner varázslatos vacakjait. A vörösre festett Fiat-modellt hagyta utoljára. Pörögve zuhant a jeges vízbe, aztán eltűnt a szeme elől. Elizabeth folytatta útját hazafelé.

Müller Bernadett fordítása