Metrical Regularity

1 557

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1915

“Deteriores omnus sumus licentia.”1



Of the various forms of decadence manifest in the poetical art of the present age, none strikes more harshly on our sensibilities than the alarming decline in that harmonious regularity of metre which adorned the poetry of our immediate ancestors.

That metre itself forms an essential part of all true poetry is a principle which not even the assertions of an Aristotle or the pronouncements of a Plato can disestablish. As old a critic as Dionysius of Halicarnassus and as modern an philosopher as Hegel have each affirmed that versification in poetry is not alone a necessary attribute, but the very foundation as well; Hegel, indeed, placing metre above metaphorical imagination as the essence of all poetic creation.

Science can likewise trace the metrical instinct from the very infancy of mankind, or even beyond, to the pre-human age of the apes. Nature is in itself an unending succession of regular impulses. The steady recurrence of the seasons and of the moonlight, the coming and going of the day, the ebb and flow of the tides, the beating of the heart and pulses, the tread of the feet in walking, the countless other phenomena of like regularity, have all combined to inculcate in the human brain a rhythmic sense which is as manifest in the most uncultivated, as in the most polished of peoples. Metre, therefore, is no such false artifice as most exponents of radicalism would have us believe, but is instead a natural and inevitable embellishment to poesy, which succeeding ages should develop and refine, rather than maim or destroy.

Like other instincts, the metric sense has taken on different aspects among different races. Savages show it in its simplest form while dancing to the sound of primitive drums; barbarians display it in their religious and other chantings; civilized peoples utilize it for their formal poetry, either as measured quantity, like that of Greek and Roman verse, or as measured accentual stress, like that of our own English verse. Precision of metre is thus no mere display of meretricious ornament, but a logical evolution from eminently natural sources.

It is the contention of the ultra-modern poet, as enunciated by Mrs. J. W. Renshaw in her recent article on “The Autocracy of Art,” (The Looking Glass for May) that the truly inspired bard must chant forth his feelings independently of form or language, permitting each changing impulse to alter the rhythm of his lay, and blindly resigning his reason to the “fine frenzy” of his mood. This contention is of course founded upon the assumption that poetry is super-intellectual; the expression of a “soul” which outranks the mind and its precepts. Now while avoiding the impeachment of this dubious theory, we must needs remark that the laws of Nature cannot so easily be outdistanced. However much true poesy may overtop the produce of the brain, it must still be affected by natural laws, which are universal and inevitable. Wherefore it is the various clearly defined natural forms through which the emotions seek expression. Indeed, we feel even unconsciously the fitness of certain types of metre for certain types of thought, and in perusing a crude or irregular poem are often abruptly repelled by the unwarranted variations made by the bard, either through his ignorance or his perverted taste. We are naturally shocked at the clothing of a grave subject in anapestic metre, or the treatment of a long and lofty theme in short, choppy lines. This latter defect is what repels us so much from Coninghton’s really scholarly translation of the Aeneid.

What the radicals so wantonly disregard in their eccentric performances is unity of thought. Amidst their wildly repeated leaps from one rough metre to another, they ignore the underlying uniformity of each of their poems. Scene may change; atmosphere may vary; yet one poem cannot carry but one definite message, and to suit this ultimate and fundamental message but one metre must be selected and sustained. To accommodate the minor inequalities of tone in a poem, one regular metre will amply lend itself to diversity. Our chief but now annoyingly neglected measure, the heroic couplet, is capable of taking on the infinite shades of expression by the right selection of sequence of words, and by the proper placing of the caesura or pause in each line. Dr. Blair, in his 38th lecture, explains and illustrates with admirable perspicuity the importance of the caesura’s location in varying the flow of heroic verse. It is also possible to lend variety to a poem by using very judiciously occasional feet of a metre different from that of the body of the work. This is generally done without disturbing the syllabification, and it in no way impairs or obscures the dominant measure.

Most amusing of all the claims of the radical is the assertion that true poetic fervor can never be confined to regular metre; that the wild-eyed, long-haired rider of Pegasus must inflict upon a suffering public in unaltered form the vague conceptions which flit in noble chaos through his exalted soul. While it is perfectly obvious that the hour of rare inspiration must be improved without the hindrance of grammars or rhyming dictionaries, it is no less obvious that the succeeding hour of calmer contemplation may very profitably be devoted to amendment and polishing. The “language of the heart” must be clarified and made intelligible to other hearts, else its purport will forever be confined to its creator. If natural laws of metrical construction be willfully set aside, the reader’s attention will be distracted from the soul of the poem to its uncouth and ill-fitting dress. The more nearly perfect the metre, the less conspicuous its presence; hence if the poet desires supreme consideration for his matter, he should make his verses so smooth that the sense may never be interrupted.

The ill effect of metrical laxity on the younger generation of poets is enormous. These latest suitors of the Muse, not yet sufficiently trained to distinguish between their own artless crudities and the cultivated monstrosities of the educated but radical bard, come to regard with distrust the orthodox critics, and to believe that no grammatical, rhetorical, or metrical skill is necessary to their own development. The result ,annot but be a race of churlish, cacophonous hybrids, whose amorphous outcries will waver uncertainly betwixt prose and verse, absorbing the vices of both and the virtues of neither.

When proper consideration shall be taken of the perfect naturalness of polished metre, a wholesome reaction against the present chaos must inevitably occur; so that the few remaining disciples of conservatism and good taste may justly entertain one last, lingering hope of hearing from modern lyres the stately heroics of Pope, the majestic blank verse of Thomson, the terse octosyllabics of Swift, the sonorous quatrains of Gray, and the lively anapests of Sheridan and Moore.


1 “We all are the worse through license.”


Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A


Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The


Robert E. Howard:
Red Thunder



Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.


Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.


Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.



Minden mező kitöltése kötelező!




Dátum: 2005-12-07 00:00:00

ajánlom mindenkinek aki szeretne megtekinteni egy igényes tanulmányt és véleményt.....ebben az esetban az  

időmértékes verselésről de bármely tanulmánya  

nagyon jól elkapja a témát és ahogy olvasom egyetértek vele és kiváncsi vagyok a többi véleményere  

eddig még nem csalodtam!


keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.


Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre