Juan Romero átalakulása

Eredeti cím: Transition of Juan Romero, The

0 978

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1919

A Norton-bánya környékén 1894. október 18-19-én megtörtént eseményekről nem szívesen beszélek. Ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy tudatom rejtett zugaiba visszanyúlva felidézzem életem utolsó időszakának minden meghatározó élményét. A képek és borzalmaktól dús események felidézése duplán időszerű, de nehéz megfelelő szavakba önteni mindezt. Ám azt hiszem, mielőtt meghalok, még el tudom mondani, hogyan történt Juan Romero – pontosabb fogalmak híján – átalakulása.

A nevem és származásom lényegtelen, azt gondolom jobb, ha mások előtt homályban marad, miért emigrál egy ember váratlanul az Államokba vagy a gyarmatokra. Szükségtelen azzal is mentegetőznöm, hogy indiai szolgálatom alatt más fehér bőrű, szakállas tanító is dolgozott a misszióban. Már viszonylag mélyen megismertem a páratlan Kelet csodáit, amikor a roppant megpróbáltatások nyugat-amerikai új életembe sodortak – egy életbe, amelyben sikerült megtalálnom egy név súlyát – az én jelenlegi nevemét –, amely teljesen köznapi és nem szennyezi semmiféle régi, múltbeli folt...

1894 nyarán és őszén a Kaktusz-hegylánc nagykiterjedésű, kietlen vidékén időztem, fizikai munkásként alkalmaztak a neves Norton-bányában, amit egy idősebb bányakutató pár évvel azelőtt fedezett fel, bejárva ezt a sivár régiót, a hitvány élet e kavargó katlanában szinte teljesen elnéptelenedett vidéket. Rengeteg aranyat sejtettek itt a föld méhében, mélyen egy hegyi tó alatt. A nemrég nyitott bánya leggazdagabb ereit felfedező bányászok legvadabb álmaiknál is hatalmasabb vagyonra tehetnek majd szert. Az elsők után újabb járatokat tártunk fel, és a sárga fém meglehetősen jól jövedelmezett. Mint egy tekintélyes és egységes sereg, a bányászok légiója vesződött nappal és éjjel a számtalan folyosóban és sziklaüregben. A főmérnök, bizonyos Mr. Arthur, lelkesen vizsgálta a helyi geológiai formációk furcsaságait, elméleteket gyártott, vizsgálta a barlangrendszerek lehetséges kiterjedéseit, számítgatta egy titáni bányavállalat kialakításának lehetőségeit. Fontolgatta más bányaművelési eljárások lehetőségeit és gazdaságosságát is, és szilárdan hitt abban is, hogy az utolsó vágatokat újak nyitása követheti majd.

Nem sokkal azután hogy ide kerültem és munkába álltam, Juan Romero is megérkezett a Norton bányába. Egy volt a környező országokból seregestül érkező erős, ápolatlan mexikói pásztorok közül. Először arcvonásai hívták fel magukra a figyelmet, mert nyilvánvalóan vörösbőrű, indián típusúnak tűnt, ha nem jelezte volna világosabb bőre és finomabb alakja az alapvető különbséget közte és a többi átlagos „zsíros” vagy Piute-vidéki között. Különös volt az, hogy bár elütött a távoli spanyolok csoportjától és az indián törzsektől is, Romero nem keltette a legcsekélyebb mértékben európai származású benyomását sem. Nem kasztíliai konkvisztádor vagy amerikai pionír, esetleg az ősi és nemes aztékok leszármazottja, mint azok a csendes peonok, akik reggelente hosszasan nézik, hogyan kel fel a nap a keleti hegyek felett, miközben a kezeiket a napkorong felé emelik, ahogy egykoron őseik tették. De felidézve Romero arcát, a nemesi származás semmilyen jelét nem lehetett rajta felfedezni. Együgyű volt és piszkos, olyan volt, mint más otthonülő barnabőrű mexikói – ahogy a nincstelen nyomorultak seregéből érkezett (mint nekem ezt utólag mesélték). Úgy rémlett, gyerekként valamiféle szegényes hegyi kunyhóból, egy köztünk lopakodó, halálos kór egyedüli túlélőjeként menekült meg. A közeli kunyhó egy eléggé különös formájú sziklahasadék védelmében feküdt, előtte két csontvázzal, melyeket a keselyűk gyorsan tisztára csipkedtek. Valószínűleg szüleinek a maradványai voltak ezek. Származásukat nem firtatta senki, hamarosan mindenki elfeledkezett róluk. A porladó viskó és a furcsa sziklahasadék emlékét egy későbbi hegyomlás segített teljesen kitörölni az emlékezet képei közül. Az árván maradt fiút egy mexikói marhatolvaj nevelte fel, és a saját nevét adta neki. Juan egy kicsit kilógott ebből a családból.

Romero erős ragaszkodása, vitathatatlanul különös, ősrégi hindu motívumokkal vésett gyűrűm megpillantásával kezdődött. Olyan módon közeledett e tulajdonom iránt, melyet nem tudok elmondani. Ez a rendkívüli értéket képviselő gyűrű volt az utolsó láncszem életem már örökre lezárt előző, indiai fejezetéhez. Megfigyeltem, hogy más sajátos megjelenésű mexikóiak is érdeklődtek, bámuló arckifejezésükön a kapzsiság legkisebb jele nélkül. Ezek az ősrégi hieroglifák Romero elméjét megmozgatva, tudatalattijából bizonytalan emlékeket idéztek elő, korábban számára ismeretlen gondolatokat keltve. Megérkezése után pár héten belül, Romero volt a leghűségesebb szolgám, ez nem volt kétséges, bár jómagam is csak egy közönséges bányász voltam. Társalgásunk szükségszerűen korlátok közé szorult. Ő csak pár szót ismert angolul, míg az én spanyolom teljes egészében különbözött a mexikói peonok használta új spanyol dialektustól.

Az elmondandó események mindenféle határozott előzmény nélkül kezdődtek. Romeróval kölcsönös barátság alakult ki, egymáshoz való viszonyunkat gyűrűm alapvetően meghatározta, azt viszont állítom, hogy e gyűrű nélkül szilárd kapcsolat nem alakult volna ki közöttünk.

A bányaművelés iránya közvetlenül lefelé volt megszabva, a sziklakatlan alatti terület mélyebb rétegei felé. A főmérnök hitte, hogy csak a szegélyező tömör, homogén sziklaréteg áttöréséhez lesz szükséges nagymennyiségű dinamit felhasználása. Ehhez a munkához Romero és én még nem voltunk bevonva, mivel nemrég érkeztünk és ilyen veszélyes feladathoz még nem volt elegendő helyi tapasztalatunk. A robbantás erősebbre sikerült talán, mint azt előzetesen felbecsülték, úgy látszott megrázta az egész hegyet. A külső lejtőn levő viskók ablakai betörtek a detonációtól, míg az összes közeli szurdokban tartózkodó bányász lábsérülést szenvedett. Jewel Lake, ami a művelet színhelyén fekszik, úgy nézett ki, mintha erős viharba került volna. Lent a robbanás központjában a kutatók egy tátongó hatalmas szakadékot fedeztek fel, melyet kézi művelési módszerrel soha nem fedeztünk volna fel. Bevilágítására pedig az összes lámpánk is kevésnek bizonyult.

Az összecsődült bányászok zúgtak, amikor a főmérnök arra utasította őket, hogy váltott műszakban tárják fel és derítsék fel a rettentő mélységet, és amíg teljesen fel nincs térképezve, addig nem is hagyhatják abba a munkát?

Röviddel később egy fakó arcú munkás egyértelműen a főmérnök tudomására hozta álláspontjukat. Határozottan, ám tiszteletteljesen visszautasította, hogy újra lemenjenek a szakadékba, vagy egyáltalán tovább dolgozzanak a bányában, amíg a hatalmas üreg torka sötéten tátong. Szembesültek valamivel, amely ismereteik határán túl mutat, felderíthetetlenül, kimutathatatlanul túl, ott a végtelen mélységben. A főmérnök nem tett nekik szemrehányást. Ehelyett azt kezdte fontolgatni, másnapra milyen lépésekre szánja el magát. Az éjszakai műszak reggelig pihenőt kapott.

Hajnali kettőkor egy magányos coyote kezdett a hegygerincről szomorúan üvölteni. Valahonnan a munkások barakkjai közül egy kutya ugatta rá a választ, vagy a coyote-nak – vagy valami másnak. Szélvihar volt kialakulóban, körben a csúcsok magasságában hátborzongató formájú felhők száguldottak félelmetesen az égi fények elhomályosodott foltjai között, jelezve, hogy a domború hold sárgás fénye próbál áttörni a cirrostratus felhők gőzeinek számos rétegén. Ekkor Romero hangja hallatszott a fekhelye irányából, ahogy felébresztett engem, egy izgatott és feszültséget keltő hang, bizonyos általam érhetetlen, határozatlan várakozással:

„Madre de Dios! – el sonido – ese sonido – orga Vd! – lo oyte Vd? – uram, MICSODA HANG!”

Figyeltem és csodálkoztam, hogy miféle hangot emleget. A coyote, a kutya, a vihar, mind hallható volt; ez utoljára megnevezett kerekedett felül, ahogy a szél rikoltott jobban és jobban tombolva. A vihar villámló fényei a barakképület ablakán törtek keresztül. Kértem a rémült mexikóit, ismételje meg, ismételje el az általam is hallott hangok eredetét:

„El coyote – el perro – el vien to?”

De Romero nem válaszolt. Válasz helyett döbbenten suttogni kezdett:

„El ritmo, sehor – el ritmo de la tierra – MICSODA FÖLD ALATTI DÜBÖRGÉS!”

Ekkor már én is hallottam; hallottam és beleborzadtam anélkül, hogy ismertem volna a hang eredetét. Mélyen, mélyen alólunk eredt a hang – egy ritmus, pontosan, ahogy a peon mondta –, amelyik bár rendkívül gyenge, mégis uralkodott a kutya, a coyote és a növekvő vihar hangja fölött.

Hasztalan keresném a megfelelőjét – olyan volt, hogy? szóval leírhatatlan. Talán olyan volt, mint egy nagy gép lüktetése, távol egy hatalmas óceánjáró hajó fedélzetéről érezve a hajótestben ritmusosan dohogó motort, de azért ez nem volt olyan gépies; nem volt olyan mentes a lét és a racionalitás elemeitől.

Minden egyes tulajdonsága, a föld méhéből jövő távoli idegensége egyre jobban nyomasztott engem. Az elmémbe villant Joseph Glanvil egyik versszakának töredéke, amelyet Poe idézett iszonyatos kimenetellel [1]:

„.....mely mélyebb mint Démokritosz kútja, nagysága, mélysége, kikutathatatlansága...”

Hirtelen Romero leugrott a priccséről, megállt előttem, és bámulni kezdte az idegen gyűrűt a kezemen, amely gyanúsan ragyogott fel minden villámlás fényében, majd feszülten bámulni kezdett a tárna irányába. Ekkor már én is felkeltem. Mindketten mozdulatlanul álltunk egy ideig, erőltetve füleinket, mert a sejtelmes ritmus egyre elevennek és élénkebbnek tűnt. Kétségtelen, hogy akaratlanul elindultunk az ajtó felé, amely az erős szélben a földi valóság egy vigasztaló jeleként zörgött-recsegett. A dohogás a mélységből mind erősebben, mind tisztábban hallatszott, mi pedig ellenállhatatlan késztetést éreztünk arra, hogy kilépjünk a tomboló viharba és elinduljunk a rettenetes akna feketén ásító torka felé.

Nem találkoztunk eleven lénnyel, hiszen az éjszakai műszak embereit mentesítették a szolgálat alól. Pár álmos csapos fülébe vészjósló pletykák juthattak el Dry Gulch településen, ez már nyilvánvaló volt. Az őrbódéból viszont egy kis négyszög sugárzott halovány sárga fénnyel, akár egy őr szeme. Homályosan csodálkoztam is, hogy milyen ütemes zajt csap az őrszem; de Romero fürgén ment tovább, én pedig megállás nélkül követtem.

Ahogy leereszkedtünk az aknába, a hang alattunk tovább erősödött, most már több különálló forrást is érzékelhettünk. Ez a felismerés szörnyű csapásként ért engem, kicsit olyan volt, mint egy keleti szertartás, dübörgő dobszóval és más kántáló hangokkal. Ahogy már említettem, éltem egy részét Indiában töltöttem. Romero és én megtorpanás nélkül vágtunk keresztül a folyosón, majd le a létrán; egyre tovább a valamihez, ami gonoszul vonzott bennünket a mélybe, szánalomra méltóan gyámoltalan rémületünk és ellenállásunk dacára. Egy darabig azt is gondoltam, hogy megtébolyodtam – ez akkor volt, amikor rádöbbentem, hogy végzetes utunk lámpa vagy gyertya nélkül is járható, megállapítottam, hogy az ujjamon viselt ősi gyűrű hátborzongatóan sugároz, fakó fényt terjesztve a nyirkos, nedves, nehéz levegőn keresztül.

Romeroval már isten tudja hány roskatag létrán másztunk le, amikor egyszer csak váratlanul szaladni kezdett, én pedig jócskán lemaradtam. A dobszó és kántálás bizonyos új és morbid felhangjait hallhattam ki az erősödő zűrzavarból, ha megerőltettem érzékeimet. Megdöbbentett az is, amit ekkor Romero példátlan módon művelt: vad kiáltozással tört előre, teljesen egyedül a barlang homályában. Hallottam ismétlődő rikoltásait magam előtt a vaksötétből, ahogy ügyetlenül botladozott előre a járat sziklás talaján és mászott egyre őrültebben lefelé a bizonytalan létrafokokon.

Bár tudatom egyre homályosodott, annyit azért még érzékeltem a környezetemből, hogy Romero halandzsája és tónusa fokozatosan csaknem teljesen idegenné módosult. Rikácsoló, de határozott, sokszótagú szavakkal egészült ki, beépülve a sután tört angol és hibás spanyol keverékébe, csak a gyakran ismételt „Huitzilopotchli” kiáltás tűnt teljesen ismeretlennek. Később egy ismert történelmi dolgozatból [2] kutattam fel a szó eredetét – és elborzadtam, amikor a eseményhez való kapcsolatára ráismertem.

A rettenetes éjszaka tetőpontja a barlangban megtett utunk utolsó csarnokának elérésekor kezdődött. A halálos sötétből közvetlenül előttem robbant ki az a végső sikoltás a mexikóiból, amely csatlakozott azoknak az általam eleddig ismeretlen, démoni hangoknak a kórusához, amelyekkel az életben – istennek hála – azóta sem találkoztam. E pillanatban úgy tűnt számomra, mintha minden rejtőzködő rémség és föld alatti borzalom egy közös törekvésben lelt volna értelmet, elemészteni mindent, mi emberi. Gyűrűm fénye kialudt, én pedig új pislákoló fényforrást pillantottam meg pár yarddal távolabb előttem, de egy tőlem alacsonyabban lévő sziklaperem irányából. Odaérkeztem ehhez a mélységhez, ahonnan a fény most már vöröslően izzott, és amely szemmel láthatóan elnyelte szerencsétlen Romerót. Előre léptem a szakadék pereméig, s a mélybe bámultam, bele a pislákoló lángoknak és förtelmes kakofóniának e bábeli zűrzavarába. Először semmit nem láttam tisztán, mert a fényesség e bugyborékoló foltja csak fokozatosan alakult ki. Minden végtelenül távolinak tűnt, majd a borzalmas rémkép elkezdett önmagától rendeződni, kiválni az összevisszaságból, és én megláttam – ez Juan Romero volt? – de Istenem! Nem tudom elmondani, hogy mit láttam! ...Valami égi hatalom jött a megsegítésemre, elpusztítva egyaránt a látványt és a hangokat egy éteri csattanásban, olyasvalami lehetett talán, mint amikor két univerzum ütközik az űrben. A káoszt számomra a feledés nyugalma követte.

Alig-alig tudom, mi következett ezután, mert a körülmények olyan furcsák és bonyolultak voltak. A legjobbat tettem, amit tehettem: meg sem próbálok különbséget tenni a valóság és az illúzió között. Amikor magamhoz tértem, biztonságban voltam, saját barakkunkban. A még most is vöröslő izzás fénye áthatolt a barakk ablakain, távolabb pedig Juan Romero élettelen teste feküdt egy asztallapon, seregnyi ember vette körül, köztük a tábor orvosa. A megrendült emberek a mexikói furcsa halálát tárgyalták, úgy feküdt, mintha aludna? A halál látszólag a hegyet is megrengető és megrázó félelmetes villámláshoz volt köthető. Vitatható volt a dolog, a boncolás talán szolgálhatott volna valamilyen bizonyítékkal, mellyel Romero hirtelen halála megmagyarázható.

Az elsietett vizsgálat eredménytelenségén túl ahhoz kétség sem fért, hogy Romero nem töltötte a barakkban az éjszakát, ahogy ahhoz sem, hogy felébresztette a Kaktusz-vidék fölött átvonuló félelmetes vihar. Olyan hatalmas vihar volt – mesélték a tárnába lemerészkedő emberek –, hogy tökéletesen beomlasztotta a mérhetetlen mélység általunk oly gondatlanul megnyitott bejáratát, mellyel oly sok félelmet okoztunk magunknak az előző napon. Amikor az őrt kérdeztem, hogy a villámlás alatt miféle riasztó hangokat hallott, említette a coyotot, a kutyát és a tomboló hegyvidéki szél hangját – semmi mást. Ehhez pedig nem volt mit mondanom.

Másnap a félbeszakadt munka új erőre kapott. Arthur főmérnök más vidékről hívott megbízható szakembereket a betemetett szakadék járatainak ismételt feltárására. A munkások lelkesen engedelmeskedtek, s rövid idő alatt a beomlott sziklatetőt újra megnyitották. Az eredmény váratlan volt és elképesztő. Az üreg megnyitott teteje nem volt túlzottan vastag, most mégis végtelen kiterjedésű, tömör sziklát találtak a kutatók fúrói. Nem találtak semmi mást, aranyat sem. Amikor pedig főmérnök leállította ezt a hiábavaló munkát, csak megzavarodott tekintetét kapta el az, aki az íróasztalánál ülő, maga elé bámuló férfira rányitott.

És van még egy másik nagyon furcsa dolog is. Röviddel később, ahogy reggel a vihar után felkeltem, feltűnt, hogy ujjamról megmagyarázhatatlan módon eltűnt a hindu-gyűrűm. Roppantmód sajnáltam ezt, de azért enyhe megkönnyebbülést is éreztem ebben a fölfoghatatlan dologban. Kétlem, hogy bányász-cimboráim közül lopta volna el valaki, nagyon ügyesnek kellett volna lennie a zsákmány értékesítésénél. Keresésére minden megtettem, még hirdetményt is adtam fel, sőt a rendőrség is kereste, a azonban gyűrű soha többé nem került elő. Valahogy kételkednem kell benne, hogy halandó ember kezei tüntették volna el, ahhoz túl sok, e világtól idegen dolgot ismertem meg Indiában ...

Véleményem erről a valószínűtlen históriáról, időről időre változik. Világos nappal, gyakran azt gondolom, hogy az események többsége csak merő álom volt, delejes rémképek, ám ősszel, alkalmanként, vagy akár egymás után két reggel is, amikor a metsző szél és az állatok olyan komoran üvöltenek, felbukkan az elképzelhetetlen mélységekből egy ördögien szuggesztív, ritmusos lüktetés? és ekkor a lelkem mélyén érzem, hogy Juan Romero átalakulása maga volt a rettenetes valóság?

 

Megjegyzések:

1 Poe: A Maelström poklában

2 Prescott: Mexikó meghódítása

Vitális Imre fordítása

 

A Norton bányában 1894. október tizennyolcadikán és tizenkilencedikén történtekről nem szívesen beszélek. Kizárólag a tudomány iránti elkötelezettség késztet arra, hogy életem utolsó éveiben felidézzem e borzalmas eseményeket, melyekre kiváltképp iszonyodva gondolok vissza, mivel képtelen vagyok teljességgel meghatározni természetüket. Ám úgy vélem, mielőtt meghalok, el kell mondanom mindent, amit tudok Juan Romero – mondjuk így – átalakulásáról.

Nevemet és származásomat nem szükséges megörökíteni; sőt megítélésem szerint helyesebb is, ha nem teszem, hiszen ha valaki váratlanul az Államokba vagy a gyarmatokra vándorol ki, rendszerint maga mögött hagyja a múltját. Ezenkívül az elbeszélés szempontjából lényegtelen, ki voltam egykoron; eltekintve talán attól a ténytől, hogy indiai szolgálatom alatt többet időztem az ősz szakállú helyi tanítók, mint tiszttársaim körében. Nem csekély mértékben beleástam magam a keleti tanokba, amikor sorozatos csapások folytán az amerikai vadnyugat végtelen vidékein kezdtem új életet és vettem fel új nevet – a jelenlegit –, mely gyakori, és semmiféle jelentőséggel nem bír.

1894 nyarát és őszét a Kaktusz-hegység sivár fennsíkjain töltöttem kétkezi munkásként a híres Norton bányában, melyre évekkel azelőtt egy idős aranyásó lelt rá, s a felfedezés a csaknem néptelen pusztaságot az aljanép forrongó katlanává változtatta. Az arannyal teli üreg, mely mélyen a hegyi tavas barlang alatt feküdt, legmerészebb álmait meghaladó gazdagsággal ajándékozta meg élemedett korú felfedezőjét, és immár kiterjedt vájatrendszerré alakult a bányát végül felvásárló társaság égisze alatt. További sziklaodvakat találtak, az aranykitermelés pedig az egekbe szökött; olyannyira, hogy egész sereg erős kezű és mindenféle nemű-fajú bányász munkálkodott a számos aknában és üregben. Mr. Arthur, a felügyelő gyakorta említette, mennyire sajátságosak az ottani földtani alakzatok; azt találgatta, vajon mennyire kiterjedt a barlangrendszer, és megpróbálta felbecsülni, vajon mire számíthat a jövőben a gigászi bányavállalkozás. Akképp vélekedett, hogy az aranyhozamú üregeket a víz hozta létre, és gyakran hangoztatta meggyőződését, miszerint hamarosan rábukkannak az utolsóra is.

Nem sokkal letelepedésem és munkába állásom után történt. hogy Juan Romero a Norton bányába érkezett. Egyike volt azoknak az ápolatlan mexikóiaknak, akiket tömegével vonzott magához a bánya, és csupán arcvonásai révén tűnt ki honfitársai közül; ugyan kétségkívül amerikai indiánoktól származott, határozottan halványabb bőrszínével és finomabb vonásaival elütött a többi „füstös képűtől” és paiuttól.

Furcsa, hogy bár erősen különbözött a spanyol keverék– vagy törzsi indiánoktól, kaukázusi vér biztosan nem csörgedezett az ereiben. Nem a spanyol konkvisztádor, és nem a vadnyugati telepes, hanem az ősi és nemes azték képe rémlett fel azonnal, mikor a hallgatag mexikói kora hajnalban felkelt, hogy lenyűgözve figyelje, ahogy a nap lassan felkúszik a dombos keleti horizonton, és kiterjessze a karját egyfajta, számára is rejtelmes szertartás részeként. Ám az arcvonásoktól eltekintve egy csöppnyi nemességet sem lehetett kinézni belőle. A mocskos és tudatlan Romero otthon érezte magát a többi barna bőrű mexikói körében, hiszen (mint később tudomásomra jutott) a lehető legalantasabb körülmények között nevelkedett. Egy düledező hegyi viskóban találtak rá; egyedül élte túl a környéken végigpusztító járványt. A kalyiba mellett, egy szokatlan alakú sziklahasadék közelében két csontváz feküdt, melyekről a keselyűk lecsipkedték a húst, és feltételezhetően Romero szüleinek földi maradványai lehettek. Senki sem tudta felidézni a nevüket, és hamarosan mindenki elfeledte őket. Mivel nem sokkal később összedőlt a vályogkunyhó, és egy lavina maga alá temette a sziklahasadékot, még a hely puszta emléke is elhomályosult. Juan, akit egy mexikói marhatolvaj vett magához, kereszteltetett meg, és nevelt fel, nem sokban különbözött társaitól.

Romero hozzám való kötődése kétségtelenül különös és régi hindu gyűrűmnek köszönhető, amit dologidőn kívül viseltem. Arról, hogy miként került hozzám, és miféle tulajdonságokkal rendelkezett, nem beszélhetek. Életem egy örökre lezárult fejezetéhez tartozott, és nagy becsben tartottam. Feltűnt, hogy a szokatlan kinézetű mexikóinak is hamar megakadt rajta a szeme; arckifejezése pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy nem egyszerű bírvágyból méregette a tekintetével. A gyűrűn látható ősrégi képírásjelek láthatóan halovány emlékképeket idéztek fel kiműveletlen, ámde élénk elméjében, jóllehet soha nem láthatott ehhez hasonlót. Néhány héttel odaérkezése után Romero hűséges szolgámmá szegődött annak ellenére, hogy jómagam is közönséges bányásznak számítottam. Beszélgetéseink szükségszerűen kevés témára korlátozódtak. Romero alig néhány angol szót ismert csupán, míg az én oxfordi spanyolságomról kiderült, hogy jelentős mértékben különbözik az új-spanyolországi földművesek körében beszélt dialektustól.

Az eseményt, melyrő1 rövidesen beszámolok, nem sejtették előre baljós előjelek. Noha Romero érdekes figurának mutatkozott, és különös vonzalmat érzett a gyűrűm iránt, úgy vélem, egyikünk se m számított arra, ami a nagy robbantást követően történt. A szakemberek földtani megfontolásokból arra jutottak, hogy a bányát egyenesen lefelé érdemes bővíteni, a föld alatti járatok legmélyebbikéből kiindulva, és miután a felügyelő meggyőződéssel hitte, hogy kizárólag tömör sziklával számolhatnak, csöppet sem sajnálták a dinamitot. Romero és jómagam nem vettünk részt ebben a műveletben, következésképp másoktól szereztünk tudomást a rendkívüli körülményekről. A töltet, mely talán nagyobbra sikeredett, mint amekkorára tervezték, úgyszólván az egész hegyet megrázta. A lejtőn sorakozó viskók ablakai betörtek, és a közeli aknákban dolgozó bányászok lába alól kicsúszott a talaj. Az Ékkő-tavon pedig, mely közvetlenül a robbantás helyszíne felett helyezkedett el, mintha vihar tombolt volna. Mikor megvizsgálták az újonnan kirobbantott vágatot, kiderült, hogy az alant tátongó szakadék mélyére sem kellő hosszúságú zsinórt leereszteni, sem levilágítani nem lehetett. Az képedt kubikosok a felügyelő tanácsát kérték ki, aki arra utasította őket, hogy vigyenek köteleket a gödörhöz, aztán egymáshoz kötözve eresszék le, amíg el nem érik a verem alját.

Kisvártatva a holtsápadt munkások azt közölték a felügyelővel, hogy nem jártak sikerrel. Határozottan, ámde tiszteletteljesen bejelentették, hogy nem hajlandók visszamenni a szakadékhoz, sőt a bányába se fognak bemerészkedni, míg le nem zárják az üreget. Olyasmivel kerültek szembe, amit addig nyilvánvalóan sohasem tapasztalhattak, az alattuk tátongó űr ugyanis – amennyire meg tudták állapítani – a végtelenbe nyúlt. A felügyelő nem feddte meg őket. Ehelyett a gondolataiba merült, és új tervet eszelt ki másnapra. Aznap nem állt munkába az éjjeli műszak.

Hajnali kettőkor szomorúan vonyítani kezdett egy magányos prérifarkas. Valahonnan a bányából egy kutya válaszolt; vagy a prérifarkas – vagy valami más – hívószavára. A hegyormok fölött vihar készülődött, és bizarr alakzatokba rendeződött fellegek siklottak tova a homályos égi fényfoszlány előtt, mely a fátyolfelhőkön átsütni igyekvő púpos hold jelenlétét jelezte. Romero hangjára riadtam fel; a hang a felettem lévő priccs felő1 jött, és számomra érthetetlen, tétova várakozástól feszültnek és izgatottnak hatott:

– Madre de Dios!... el sonido... ese sonido... oiga Vd!... lo oye Vd! senor, EZ A HANG!

Füleltem, nem tudván, miféle hangra gondol. A prérifarkast, a kutyát, a vihart egyaránt hallani lehetett; az utóbbi épp a többi fölébe kerekedett, amint a szél egyre dühödtebben süvített. A hálókalyiba ablakában villámok cikáztak. A rémült mexikóitól sorra kérdeztem, melyik hangról beszél:

– El coyote... el perro... el viento?

Ám Romero nem válaszolt. Aztán suttogni kezdett, mint aki fél megnevezni valamit:

– El ritmo, senor... el ritmo de la tierra... AZ A DÜBÖRGÉS A FÖLD ALÓL!

Most már én is hallottam; hallottam, és fogalmam sincs miért, de megborzongtam. Mélyen alattam, a mélyben valami szólt – valami dübörgés, ahogy a mexikói mondta –, mely bár végtelenül gyengének hatott, mégis elnyomta a kutyát, a prérifarkast és az egyre hevesebben tomboló vihart is. Hasztalan kerestem a szavakat: lehetetlen vállalkozás lett volna leírni ezt a zajt. Talán egy gigantikus óceánjáró motorjának lüktetését érzékelhetni így a fedélzetről, ám ez közel sem hatott ily gépiesnek; nem hiányzott belőle az élet és a tudatosság szikrája. Leginkább távolisága tett rám hatást. Joseph Glanvil szavai tolultak az elmémbe hirtelen, melyeket Poe idézett félelmetes hatással:

...terjedelmüket, hatalmasságukat és felfoghatatlanságukat tekintve nem mérhetők össze az Ő munkájával; mert annak mélységei felülmúlják Demokritosz kútjának mélységeit.l

Romero hirtelen leugrott a priccsről, megállt előttem, és a villámcsapások fényében furcsán felvillanó, különleges gyűrűre vetette a tekintetét, majd az akna irányába meredt. Én is kikeltem az ágyból, aztán egy darabig mindketten mozdulatlanul álltunk és figyeltünk, ahogy a hátborzongató dübörgés hallhatóan egyre inkább megtelt élettel. Ekkor mintegy önszántunkon kívül elindultunk az ajtó felé, mely megnyugtató evilágisággal dörömbölt a szélben. A mélyből jövő kántálás – annak tűnt ugyanis – egyre tisztábban és hangosabban szólt, és ellenállhatatlan erővel vonzott a kint tomboló vihar, s onnan a bánya alján tátongó feketeség felé.

Egyetlen eleven lénnyel sem találkoztunk, hiszen az éjszakai műszakot szélnek eresztették, és nyilván a Kiapadt Szurdokban mesélték a rémisztő híreket valamelyik álmos csaposnak. Az őrbódé apró, szögletes ablakának sárga fénye viszont óvó tekintetre emlékeztetett. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon a dübörgés hogyan hathatott az őrre, Romero azonban belegyorsított, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az aknában, a hang kivehetően összetettebbé vált. Elborzadva eszméltem rá, hogy egy dobbal és kántálással kísért keleti ceremóniára emlékeztet. (Mint már említettem, hosszabb időt töltöttem Indiában.) Romeróval együtt habozás nélkül vágtunk át vízátfolyásokon, és másztunk le hágcsókon; egyre a kísértő valami felé, ugyanakkor bénító félelem és irtózás töltötte el a lelkünket. Egy ponton azt hittem, megbomlott az elmém – akkor történt, mikor szöget ütött a fejembe, vajon lámpás és gyertya hiányában miként láthatjuk az utat magunk előtt, és ráébredtem, hogy az ujjamon levő antik gyűrű izzik kísértetiesen, és szór sápadt fényt a nyirkos, sűrű levegőn át.

Miután Romero lemászott az egyik széles hágcsón, váratlanul futásnak eredt, és otthagyott. Valamely új és vad hangnem hatott rá ennyire megdöbbentő módon, igaz, alig érzékeltem a változást; és Romero vad ordítással, vakon belevette magát a barlang sötétjébe. Magam előtt hallottam, ahogy újra meg újra felüvölt, miközben ügyetlenül botladozik a sík padkákon, és tébolyodottan siklik lefelé a roskatag hágcsókon. Ám bármennyire megrémültem is, annyit mindenképp sikerült megőrizni a józanságomból, hogy felfigyeljek rá, Romero beszéde – amikor tagoltan szólt – egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított. Durva, mégis hangzatos, hosszú szavak váltották fel a csapnivaló spanyol és még csapnivalóbb angol keverékét, s e szavak közül mindössze a gyakori „Vizilipocstli” felkiáltás tűnt némileg ismerősnek. Később sikerült ráakadnom a szóra a híres történész művében2 – a felismerés pedig borzongással töltött el.

A szörnyű éjszaka áttekinthetetlen, ámde meglehetősen rövidre szabott tetőpontban ért véget, mely épp akkor vette kezdetét, mikor az utolsó barlangmélyedésbe értem. Közvetlenül előttem a sötétből a mexikói végső sikolya hasított bele a pillanatnyi csendbe, aztán felzúgott a barbár kórus, melynek vadságát képtelen lennék még egyszer élve elviselni. Úgy tűnt, a föld minden rejtőzködő iszonyata és szörnyűsége egyszerre hangjára talált abbéli igyekezetében, hogy legyűrje az emberiséget. Ezzel egy időben kihunyt a fény, mely a gyűrűmből áradt, és egy másik, a mélyből áradó, pislákoló fényre lettem figyelmes néhány yardnyira magam előtt. A szakadék széléhez értem, mely immár vörösen izzott, és nyilvánvalóan elnyelte Romerót. Odaléptem az emberi eszközökkel mérhetetlen mélység pereméhez, és lepillantottam az emésztő lángok és a förtelmes hangzavar poklába. Eleinte csupán forrongó fényességet láttam odalenn, aztán a kavargásból lassanként határozottan kivehető alakok kezdtek kiválni, és közöttük – lehetséges, hogy Juan Romerót láttam? – de Istenem! Nem merem szavakba önteni azt, ami a szemem elé tárult!... Valamely mennyei hatalom sietett a segítségemre, elhomályosítván mind látásomat, mind hallásomat azzal az égrengető csattanással, amit olyankor hallhatni, mikor két világegyetem ütközik egymásba az űrben. Mindenütt eluralkodott a zűrzavar, rám pedig megnyugtató sötétség borult.

Szinte azt sem tudom, hogyan folytassam, annyira idegenszerű körülményeket kell leírnom; ám igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, és meg sem kísérlem elkülöníteni a valóságot a látszattól. Amikor felébredtem, a priccsemen találtam magamat, s a vöröslő hajnali nap sütött be az ablakon. Nem messze tőlem, az asztalon Juan Romero élettelen testét láttam kiterítve, körötte férfiak egy csoportja, köztük a tábori orvossal. Épp a mexikói különös halálának okát vitatták; elmúlása látszólag kapcsolatban lehetett a szörnyű villámcsapással, mely a hegybe vágott bele, és megrázkódtatta az egész környéket. A halál közvetlen oka azonban rejtély maradt, és még a boncolás során sem derült fény arra, miért ne élhetne Romero. Az elcsípett beszédfoszlányokból egyértelműen kiderült, hogy sem én, sem Romero nem hagytuk el a kalyibát egész éjszaka; sőt, egyikünk sem riadt fel egyetlen pillanatra sem a Kaktusz-hegységen átvonuló, iszonytató vihar alatt. Az aknákba lemerészkedett bányászok szerint a förgeteg nyomán több járat is beomlott, és az ítéletidő teljesen betemette a szakadékot, mely annyi nyugtalanságot okozott az előző napon. Mikor megkérdeztem az őrt, milyen hangokat hallott az éjszaka közvetlenül a hatalmas villámlás előtt, a prérifarkast, a kutyát és az üvöltő hegyi szelet említette – semmi mást. És nem is kételkedem a szavában.

Amint ismét megindult a munka, Arthur, a felügyelő megkért néhány különösen megbízható embert, hogy vizsgálják meg a betemetett szakadék környékét. Noha nem szívesen tették, szó nélkül engedelmeskedtek, és lefúrtak a mélybe. Az eredmény egészen meglepő volt. A tátongó mélységet fedő sziklaréteg kibontott állapotban egészen vékonynak mutatkozott, most ellenben látszólag végtelen, tömör ősmasszívumban haladtak a fúrók. Mivel semmi mást, így aranyat sem találtak, a felügyelő visszahívta az embereket; időnként azonban furcsa nyugtalanság ül ki az arcára, ahogy az íróasztalánál kuksol elmerengve.

Egy dolgot mindenesetre nem értek. Nem sokkal azután, hogy felébredtem a viharos éjszakát követő reggelen, észrevettem, hogy hiányzik az ujjamról a hindu gyűrű, jóllehet korábban nagy becsben tartottam az ékszert, most mégis megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést éreztem hiánya felett. Ha valamelyik bányásztársam tulajdonította el tőlem, akkor fölöttébb agyafúrt módon adott túl a zsákmányon, mivel a gyűrű a hirdetések és a rendőrségi nyomozás ellenére soha nem került elő. Ám kétlem, hogy halandó lopta volna el tőlem az ékszert, Indiában ugyanis sok furcsa dologról hallottam azelőtt.

Az eseményekről alkotott véleményem időről időre változik. Nappal többnyire álomnak tűnik az egész; némely őszi éjszakán azonban, úgy hajnali kettő felé, mikor gyászosan zúg a szél és vonyítanak az állatok mintha alig kivehető, ütemes dübörgés szüremlene föl a mélyből...

Ilyenkor úgy érzem, Juan Romero átalakulása valóban egészen szörnyűséges körülmények közt ment végbe.

 

1 A Maelström örvényében” mottója.

2 Prescott: Mexikó meghódítása

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre