John Staines, orvosa tanácsára, két hónapig keresett magának megfelelő szállást. Friss levegőre és csöndre van szüksége, hogy megerősödjön, vélte a doktor. Hétvégeken menjen el vidékre, jótékony kikapcsolódás lesz az irodai munka taposómalma után.

John tehát grófságról grófságra járt, majd április végén, egyik vasárnap betért egy magányos sörözőbe Hertfordshire keleti végében, a cambridgei országút közelében. A Fernahan címeréhez címzett csöndes kocsma vörösfenyő árnyékában állt egy domb szélén. Belül tágasnak és tisztának tetszett, s a tavaszi napsütés sápadt aranya barátságos helynek mutatta.

A kocsmárosné sötét hajú, testes teremtés volt, s mikor kihozta a sört, olyan tökéletesen – mondhatni szándékosan hiányzott belőle minden érdeklődés, hogy John úgy határozott, a Fernahan címere lesz a megoldás gondjaira.

– Köszönöm – mondta, amikor elvette a korsót. – Sokan megszállnak itt nyaranta?

Nem hangzott a válasz.

– Kellemesen tágas ez a hely. Gondolom, eléggé távol esik az úttól ahhoz, hogy sok alkalmi látogató csöppenjen ide.

– Na igen – volt a lakonikus válasz.

– Azon tűnődöm – folytatta John –‚ vajon... tudja, olyan helyet keresek, ahová eljárhatnék a hétvégeken, szombattól hétfő reggelig... Azon tűnődöm tehát, nem tudnánk-e egyezségre jutni. Nekem... nekem tetszik ez a hely – tette hozzá sután. A kocsmárosné nem mutatkozott túl segítőkésznek Néhány percig némán meredt a vendégére.

– Jó – mondta végül.

– Nos, akkor... – John hangjában némi ingerültség volt fel fedezhető –‚ mik a feltételei?

Mintha csak arra várt volna, komolyak-e a szándékai, az asszonyság hirtelen közlékenyebb lett. Mint kiderült, Mrs. Palethorpenak hívják. Megbeszélték, hogy a vendég az útra néző padlásszobát kapja. Igen, a kocsmárosné tökéletesen értette, hogy csöndre és nyugalomra van szüksége, s biztosította leendő bérlőjét, hogy ezt meg is kapja. Alig van forgalom az úton, éjszaka pedig egyáltalán semmi. Fönt étkezhet, majd ő fölviszi az ételt. Meg kívánja nézni a szobáját?

A helyiség világos és levegős volt, s az úton túl erdőkre és mezőkre lehetett látni. Bútorzatát öltözőasztal, hozzá illő mosdóállvány, valamint két nehézkes mahagóni-kredenc alkotta. Az egyiken, horgolt terítőn üres vizeskancsó állt. A linóleum mintázata még a tapétáénál is jobban meghökkentette az új lakót.

Mégis tetszett neki, s a következő vasárnap délután napsütésben nézte meg újra a helyet. A falu kellemes volt, noha nem éppen festői, s csupán imitt-amott egy kémény vagy faldarab tanúskodott ódonságáról. A templomon túl, a mezőn ősi romok álltak, ezeket azonban John a következő vasárnapra hagyta. A nap már alacsonyan járt az égen, és a délutáni enyhe szellő jeges széllé erősödött. John visszatért a fogadóba.

Megállt előtte, hogy kívülről is tüzetesen megszemlélje. Engesztelhetetlenül zordnak tetszett a maga szögletességében, s a sekély ablakok, valamint a párkányok és az ajtófélfa közönséges arányai is ugyanezt a kopárságot hangsúlyozták. A cégér az út túloldalán meredezett, mintha csak el kívánna különülni az épülettől. Maga a dűlőút sietve eltávolodott a fogadótól, éles kanyarral ereszkedett alá a dombtetőről, majd eltűnt a vastag galagonyabokrok között, mígnem a nyugodalmasabb lapályra ért. Odafönt a háztető meredeken tört az ég felé. Körvonala sötéten rajzolódott ki a napnyugtában. Két kéménye különböző magasságban nyúlt föl innen, akár egy szabálytalanul nőtt fogsor.

John enyhe megdöbbenéssel nyugtázta a hasonlóságot a fogadó és tulajdonosnője, Mrs. Palethorpe között. Mindkettőt ugyanaz az üres érdektelenség jellemezte, és az a különös képesség, hogy különböző hangulatban más és más benyomást nyújtsanak. A hűvösödő estében Fernahan címere is fagyosan hidegnek tetszett. Milyen más volt az a hívogató melegség, amely itt először fogadta!

Aznap este elüldögélt a kocsmában a vadaspark őrével, néhány földművessel meg egy vén nyugdíjassal, aki bársonyöltönyt viselt. Meglehetősen sokat megtudott a fogadóról ezen az estén.

Mint gyanította, az épület nem állt mindig a köz szolgálatában. Még a háború előtti boldog békeidőkben egy Weedon nevű férfiú lakta feleségével és apósával, aki vénséges vén volt már akkor is, és vagy húsz éve alulról szagolja az ibolyát.

– Harminc – helyesbített Mrs., Palethorpe a pult mögül.

A nyugdíjas számolgatni kezdte az éveket, Mrs. Palethorpe visszavonult a társalgóba, és a vadőr elbeszélte, amit tudott.

Miután az öreg Wrightnak hívták meghalt, Mr., és Mrs. Weedon a háború kitöréséig a házban lakott. Akkor azonban a férjet besorozták, és súlyosan megsebesült. Nem sokkal a hazatérte után meg is halt. Az asszony az unokanővére férjével, Mr. Palethorpe-pal ismét beköltözött az épületbe. Kocsmát nyitottak, mert a másik bezárt a háborúban, Mikor az ura meghalt, Mrs. Palethorpe egyedül vitte tovább az üzletet, és istenuccse, jól végzi a dolgát, mert kétmérföldes körzetben nincs is más hely, ahol az ember a szomját olthatná,

– Hogy is mondta? Az unokanővére férje? Kinek az unoka nővére? – kérdezte John, aki hasztalan igyekezett, hogy kiismerje magát a rokoni kapcsolatok zűrzavarában,

– Nos, természetesen Weedon unokanővéréről van szó. Weedon és Mrs., Palethorpe unokatestvérek voltak...

A nevezett asszonyság váratlanul visszatért, John bűntudatot érzett, amiért a magánéletében turkált, s újabb két korsó sört rendelt, A kocsmárosné ugyanolyan kifejezéstelenül nézett rá, mint máskor, John azonban mégis érzékelte, hogy belül forr a haragtól. Ez a bosszúság olyan sötét erővel áradt belőle, hogy szinte megfagyasztotta a levegőt. Hátat fordított a vendégeknek és a főkönyvébe írogatott. A beszélgetés elhalt, csak a parasztok szólaltak meg nagy ritkán. Csupán egy óra monoton ketyegése hallatszott. Mrs. Palethorpe percekig kitartotta e feszült hangulatot, mielőtt újra megfordult.

– Záróra – jelentette be kurtán.

A vendégek sietve kihörpintették a sörüket. Az ajtó kinyílt és tárva-nyitva is maradt. A bezúduló jeges éjszakai fuvallat meglebbentette a fali kalendárium lapjait. A lámpavilág is elhajolt a sarok felé, a kémény irányába, mígnem az utolsó nehéz bakancs dobogása-csikordulása is elült a távolban. Az este véget ért.

– Azt hiszem, felmegyek és lefekszem – mondta John.

– Itt a gyertyája – Mrs. Palethorpe baljával a tálaló felé bökött, miközben leakasztotta a lámpást.

Felvezette a vendéget az emeletre, s mutatta az utat a folyosón. John elnézte, mint röppennek el az árnyékok a falakról a lámpavilág közeledtére, miközben furcsa fényköröket és hajlatokat vetnek a falakon és a mennyezeten. Először lett figyelmes közvetlenül a szobája előtt egy csapóajtóra a mennyezeten.

– Mi van odafönt? – kérdezte.

A fogadósné megállt.

– A padlás – felelte.

– És tartanak ott valamit?

– Nem, semmit – válaszolta az asszonyság, és továbbment a saját szobájába.

Másnap reggel hol elborult az ég, hol meg kisütött a nap. Miközben John felöltözött, hirtelen zápor ömlött a reszkető földekre. Hogy sietve átvonult a domb fölött, halvány szivárvány virult ki a nyomában, amelynek egyik tétova talpa a John ablakával szemközti sövényen nyugodott. A ház előtt, az ablakból láthatatlanul ívelt végig az égbolton. Ahogy John gyönyörködött benne, egyre erősebben ragyogtak fel a színei. Ki is ment a folyosóra, hogy jobban lássa. Megnyugtató békesség és teljességérzet töltötte el a magasba ívelő tündöklő híd láttán. Hátravetett fejjel, elrévedő tekintettel nézelődött, s örült a tavasznak, az esőnek és a kisütő napnak, meg hogy ő John Staines. A szeme hirtelen megakadt a csapóajtón. A peremén futó retesz szilárdan tartotta magát. Mégsem ez keltette fel a figyelmét, hanem az, hogy a fogantyút lefűrészelték vagy lereszelték, s így rendkívül nehéz lett volna a reteszt félrehúzni. John néhány pillanatig bámulta, ami a szeme elé tárult, s azt találgatta, vajon mi lehet a jelentősége. Meglehet, Mr. Wright vagy a veje szerette volna megakadályozni a csapóajtó kinyitását. De ha így van, miért nem lakattal zárták le? Bárki, akinek elegendő türelme van ahhoz, hogy létrára állva harapófogóval ügyeskedjen, elhúzhatja a reteszt. Az ellenoldali sarokvas elárulta, hogy az ajtó befelé nyílik. Csak fel kell taszítani, és akkor...

– Itt a reggelije – szólalt meg a háta mögött Mrs, Palethorpe John elpirult. Megint rátört az a furcsa bűntudat, amely tegnap is elfogta, amiért a háziasszonya magánügyeiben turkál. Bármilyen képtelenségnek is tűnt a helyzet önmaga előtt, azon kapta magát, hogy magyarázkodik.

– A szivárványban gyönyörködtem, és alaposabban megnéztem ezt a csapóajtót – mondta.

– A padlásra vezet – mondta a fogadósné.

– Tudom, de látom, hogy a retesz fogantyúja hiányzik. Valahogy különösnek tűnt...

Mrs. Palethorpe otthagyta, és belépett a szobájába a tálcával Letette az asztalra, az ablak mellé.

– Csak a padlás van odafönt, de soha nem használtuk – mondta.

– Gondolom is – jegyezte meg John. – Nehéz lehetett volna így kinyitni. Mihez fognak, ha a tetőt javítják?

– A mosókonyha mellől másznak föl – a kocsmárosné a vendége felé fordult a küszöbön.

– Tudomásom szerint semmi különöset nem találna oda fönt, nincs ott mit nézni. A retesz már azelőtt ott volt, hogy beköltöztünk.

John azonban nem engedett.

– De ki reszelte le a fogantyút? – kérdezte.

– Honnan tudjam? – felelte az asszonyság csaknem csípősen.

– Talán Mr. Weedon tette?

– Mr. Weedon nem művelt volna ilyen ostobaságot, már tudomásom szerint – mondta a kocsmárosné. – Tiszteletre méltó úriember volt. Úgy vette át a házat, ahogy szegény apósa ráhagyta, és csöndes, visszavonult életet élt. És ha tunni akarja – tette hozzá mérgesen –‚ Mr. Wright a tetejibe nyomorék is volt… tehát ő nem tehette.

Ezzel faképnél hagyta a lakóját.

John sietve reggelizett. Miért bosszankodott annyira a fogadósné? A pokolba is! Hisz épp csak rápillantott arra az átokverte csapóajtóra! Amint kifelé menet áthaladt alatta, csak azért is megnézte magának. Az asszonyságnak igaza volt, az ajtót jó ideje nem használhatták. A festék úgy lepattogzott róla, hogy a legcsekélyebb érintésre is lehullott volna. A fogadósné bosszúságának tárgyát rozsda és pókháló takarta. Szilárdan ült a foglalatában. Harapófogóra mindenképpen szüksége lenne. Talán egy kis olajra is, hogy meglágyítsa a rozsdát. De hát minek is törődik ő reteszekkel és csapóajtókkal? – tette fel magának a kérdést, Azért jött ide, hogy járjon egyet a szabad levegőn. Megnézi azokat az ősi romokat. Hertfordshire tárt karokkal várja. Elég legyen a porból és a pókhálókból! Ki a napfényre!

Mikor este lement az ivóba, a nyugdíjas öreg régi ismerős ként üdvözölte, s pontosan ott folytatta a beszélgetést, ahol tegnap abbahagyta.

– A kocsmárosné tévedett – jelentette ki diadalmasan. – E hónap 27-én lesz huszonöt éve, hogy az öreg Wright elhalálozott. Megkérdeztem a lányomat, s ő számolta ki, hogy pontosan huszonöt esztendeje ennek.

– Tényleg – kérdezte John, aki fél szemmel azt leste, nem jelenik-e meg váratlanul Mrs. Palethorpe –‚ sokáig betegeskedett Mr. Wright?

– Nem. Nem volt annak kutya baja se, amíg el nem jött érte a Kaszás. Az egyik nap még odaki’ napozott, másnap meg má’ ágynak esett. Alig fél évig húzta. Aztán má’ csak a temetésén láttuk legközelebb.

– De fél év betegeskedés nagy idő – jegyezte meg John.

– Az én Edithem három évig veszkelődött – jelentette ki az öreg nagy nyomatékkal. – Végig a sír szélén állt. Nem, fél év nem túl nagy idő. Mi az utolsó másfél évben naponta láttuk a doktort. A lábával bajmolódott szegényem – tette hozzá bizalmasan. – Ami azt illeti, az öreg Wright nem szenvedett sokat. Mr. Weedon végelgyengülésnek nevezte az állapotját.

– És mit mondott az orvos? – kérdezte John.

– Á, nem engedett az magához doktort! Mr. Weedon egy csomószor elgyött hozzánk panaszkodni. Térgyen állva könyörgött az apósának, engedje magát megvizsgálni, de makacs volt az öreg. Látni se bírta az a doktorokat. Ezt mondta róla Mr. Weedon. Aztán csak gyengült napról napra A koporsója pihekönnyű volt. Rossz volt neki a természetje. A nyelvét is alaposan felvágták nekije. Mindig mesterkedett valamiben, mindig.

Mrs, Palethorpe tért vissza az ivóba. Az öreg rászegezte csillogó tekintetét.

– Ez a fiatalúr a vén Wright betegsége után érdeklődik – bökte ki, amivel alaposan zavarba is hozta Johnt. – Én meg aszondtam, csak elfogyott az, hogy a végén már nem volt semmi se.

– Mr. Staines, csak ne érdekeljék a betegségek. Azért van itt, hogy megerősödjön – az asszonyság hangja figyelmeztetően csengett.

John elnevette magát.

– Ez az úr már azelőtt számolgatta Mr. Wright halálának pontos időpontját, hogy bejöttem.

– Én csak…

Mrs. Palethorpe azonban félbeszakította.

– Mit számít az, hogy húsz, harminc vagy negyven éve történt. A lényeg, hogy meghótt – mondta.

– Emmán szentigaz – hagyta helyben az öreg is.

– Nagyon helyes. Akkor meg minek beszélni róla. A halál még egy öregnek sem kellemes téma, hát még egy fiatalnak.

John lesütötte a szemét.

Az öreg sértődötten motyorászott maga elé, és felhörpintette a sörét. A feszültséget csupán néhány új vendég érkezése törte meg.

Késő éjjel azonban Johnnak eszébe jutott a háziasszony hangja és arckifejezése.

Huhh, milyen kísértetiesen is mondta: „A halál még egy öregnek sem kellemes téma, hát még egy fiatalnak.”

Ez a gondolat beköltözött az álmaiba.

Egyik lidércálma tetőpontján sietős lépteket és fojtott suttogást hallott egy alacsony mennyezetű helyiségben. Felriadt a félelemtől s egy pillanatig lélegzet-visszafojtva hevert. Az ablak szürkén derengő négyszögét nézte, s megpróbálta értelmezni fejvesztett ijedelmét, amely szélvészként suhant végig az elméjén.

Ahogyan feküdt, álma gomolygó rémülete alábbhagyott, s egyetlen iszonyatos félelemmé kövesedett, amely rátelepedve kiélesítette kába tudatát.

Mert feje fölött, a mennyezeten halk és rendszertelen csapkodás hallatszott. Valaki volt fönt a sötét padláson, és öklével verte a csapóajtót!

John tovább fülelt a sötétben. A lárma még folytatódott egy darabig, aztán megszűnt. Már éppen megkönnyebbült, hogy a rémálma véget ért, és az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, amikor a zaj újrakezdődött.

Nem, nem álom volt.

A kopogtatás olyan valóságosnak és sürgetőnek tetszett, hogy ösztönszerűen is kipattant az ágyból, az ajtónál termett, hogy kinyissa, amikor hirtelen ráébredt a helyzet szokatlanságára. Ugyan ki kopogna az éjszaka közepén egy ilyen házban?

Teljes némaság vette körül. Odakinn mély szürkeség ülte meg a földeket s lebegett a szemhatár felé, ahol a sodródó felhők között néhány csillag pislákolt haloványan. A föld maga hidegnek, üresnek és közömbösnek tetszett. A benti langymeleg csöndben konyhaszag és ruhák illata terjengett. Mindebből ugyanúgy hiányzott a segítőkészség, akár a kinti tájból. A kopogtatás tovább visszhangzott a feje fölött, noha ezúttal valamivel halkabban. Ennek a pörölycsapásai ébresztették föl az iménti lidércálomból.

Egy-két-három koppanás, azután csönd, olyan tökéletes, maradéktalan némaság, hogy szinte csöngeni kezdett John fülében. Álmos kétely lett úrrá rajta. Milyen bolond is volt, hogy báván tűrte a gyanús lármát! Most azonban teljes volt a csönd. Vajon hallotta-e valaha is ebben a mindent elöntő szürkeségben?

Szégyenkezve, álmosan botorkált vissza az ágyába. Mindamellett, mielőtt másnap kora reggel buszra szállt, hosszan meredt a csapóajtóra. Agyának racionális fele elégedetten vette tudomásul, hogy a retesz valóban megrozsdásodott foglalatában, s egyetlen ép elméjű ember sem használná kijáratnak az ajtót a padlásról, amennyiben másik is a rendelkezésére állna. John feltette magában, hogy legközelebb meggyőződik arról, nincs-e a padlásnak két kijárata.

És persze nem volt. Miközben Mrs. Palethorpe a kocsmát uralta, s ő biztonságban tudta magát, addig szimatolt, mígnem – félig-meddig szégyenkezve vállalkozása képtelenségén – titkon megmászott egy olyan lépcsőt, amely a ház végében vezetett föl valami padlásfélébe. Zsákokban állt a csirkeeledel meg a télire eltett alma maradéka. Átlábolva rajtuk valóban egy ajtó elé jutott, ám azt találta, hogy a központi padlásteret fával és vakolattal rekesztették el. Az engesztelhetetlen válaszfalon nyoma sem volt nyílásnak vagy bejáratnak.

Hogy erre rájött. még a napmeleg, áporodott levegőben is összerázkódott. Mert hirtelen megértette, hogy az éjszakai kopogtatás valóságos volt, s egy olyan sötét börtöncellából származik, amely évek óta el van zárva a világ elől. Vonakodva gondolt arra, hogy nemsokára újra a padlás alatt kell aludnia.

Ezt követően tekintette meg az ősi földvárat, de egy zivatar eláztatta, s a feltámadó szél panaszosan sírt föl a környező bozótosban. Hazafelé menet józan esze csatát vesztett a szorongásával szemben, mert miközben a tűzhelyen párolgó nyelvhalat nézte a háziasszony konyháján, eldöntötte magában, hogy még a sötétség leszállta és a páni félelem érkezése előtt kideríti a csapóajtó titkát.

De már szürkület volt, mire elfogadható magyarázat jutott az eszébe, miért is kér kölcsön harapófogót – azt mondta, szög ment a cipőjébe. A ház azután megtelt éber neszekkel. Úgy gondolta, ez a legalkalmasabb időpont terve végrehajtására, a kései óra ellenére is. Megvárta ezért, amíg kinyit az ivó, még el is időzött ott fél pint sör fölött vacsora után az öreg nyugdíjas meg néhány paraszt társaságában. Aztán valamivel kilenc után visszaóvakodott a hátsó helyiségbe, onnan pedig föl a lépcsőn az emelet sötétjébe. Az ablakon szürke fény derengett. Odakünt egy alsó ablak okkersárga fénypászmát vetett a dűlőútra. E váratlanul felröppenő madár vagy denevér csak még inkább hangsúlyozta a táj mozdulatlan némaságát. Az ivóból beszélgetés halk moraja hatolt föl.

A fenti némaság rátelepedett a falakra, az éjszakában azonban nem nyugalom, hanem vihar előtti feszültség érződött.

Halkan és szívdobogtató izgalommal John széket vitt ki a folyosóra, és a csapóajtó alá állította. A székre fölkapaszkodva látta, hogy könnyedén eléri a reteszt, de nehéz lenne így a feje fölött munkálkodni.

Belefülelt a csöndbe.

Nem hallatszott más, csak az ivóból fölszűrődő beszélgetés foszlány. Tökéletesen egyedül volt idefönt, nem kellett attól tartania, hogy rajtakapják.

Felbátorodva visszavitte a széket, s végtelen türelemmel áttaszigálta a linóleumon a súlyos kredencet. Mikor ráállt, válla a mennyezetnek ütközött. Lehajtotta hát a fejét.

Felkattintotta a zseblámpáját s a harapófogóval csavargatni kezdte a rozsdás reteszt.

Nagyon merev volt. A fémen csikorduló fém meg-megremegtette a fát. Potyogott a földre a lepattogzott festék és sűrűn kavargott a levegőben. A padlásról különös visszhangok hallatszottak.

A retesz végre elfordult, Lassan, ide-oda csavargatva hátrafeszítette. Fél füllel mindvégig a lenti neszekre figyelt, hogy a legkisebb zavaró hatásra is abbahagyja a munkát. Hirtelen becsapódott egy ajtó. Mikor megállt és a hang irányába fordult, a harapófogó nekiütődött a csapóajtónak. Összerezzent ijedtében, és a szíve is meglódult, mert eszébe jutott az elmúlt éjszakai kopogtatás a padlástérből. Verejtékezve arra a szürkés fénykörre összpontosította figyelmét, melyet a zseblámpa vetett a fa felületén. Még nem késő. A retesz egyelőre nem szabadult ki teljesen. Még félbe hagyhatna mindent, lemászhatna a földre, eltüntethetné kíváncsiskodásának minden bűnjelét, s visszatérhetne a fény és a meleg normális emberi világába. De ismét eszébe ötlött a rémálma (már ha az volt), és rögeszmés vágyat érzett, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza a helyzetet.

Elkeseredett megszállottsággal és izgatottsággal csavargatta a retesz utolsó negyedét, ámde a most beállt teljes csönd nem hozott megkönnyebbülést.

Egy percig habozott, majd egyetlen váratlan lökéssel meg emelte a csapóajtót. Könnyebb volt, mint gondolta, szinte magától fölpattant. Egy veszedelmes pillanatig az ajtó függőlegesen megállt a levegőben –John elemlámpája eközben a poros ürességet pásztázta –‚ hanem azután oly hangos csattanással zuhant vissza a padlás padlójára, hogy John körvonalazatlan félelmei menten arra összpontosultak, mekkora szégyen volna, és milyen zavarban érezné magát, ha a háziasszonya lefülelné.

Ösztönösen kikapcsolta az elemlámpát s moccanatlanul állt. Feje és válla már belül került a padlástéren, onnan nézett alá a szőnyeg szürkeségébe.

Az aláhulló csapóajtó zaját feszült, tökéletes némaság követte. De ez sem tartott sokáig. Valami suhogva és sikamlón meg mozdult a sötétben és lecsapott rá. Vékony, nyirkos kezek tapogatták körbe az arcát s motoztak vakon és vérengzően a szája meg a szeme körül. Orrát dögletes, áporodott bűz töltötte be. Hápogva kiáltozott, a rettegés és undor merev, görcsös ívben feszítette meg a testét. De fojtott kiáltásai elhaltak a rá nehezedő súly alatt. Összecsuklott, és elterült a földön.

Úgy tűnik, Mrs. Palethorpe talált rá s vonszolta őt egy másik helyiségbe. Királynői méltósága ekkor sem hagyta el a fogadósnét, noha nem tudjuk, miként magyarázta meg a kocsma kíváncsi vendégeinek lakója sikolyait. Orvost hívatott, aki ellátta azokat a vágásokat és horzsolásokat, amelyeket John összeesése okozott. Hideglelős remegésére is fölírt valamit. Még John főnökeivel is közölte, hogy nincs jól, és hosszú lábadozás elé néz. Tapintatos férfiú volt, aki alig tett föl pár kérdést, s neki tulajdoníthatjuk, hogy Mrs. Palethorpe levele csak hónapok múltán került a címzett kezébe. A levélben ez állt:

Kedves Mr. Staines, elküldök néhány holmit, melyeket itt hagyott. Nem akarok kemény szavakat használni, drága uram, de ha a maga dolgával törődik, ez soha nem következik be. Ennek ellenére sejteni, nem volt más választása. A kopogtatás az oka mindennek, pedig teljesen ártalmatlan. Ugyanakkor az az izé nem szereti, ha zavarják. Ezért vágtuk le a reteszt. Csak nem akartam kiteregetni ön előtt, úgymond, a csalód szégyenét. Semmi bizonyosság nincs ebben a dologban. Csak az, hogy a vén Wright maga volt a borzalom, folyton kínozta a környezetét. Meg öreg is volt az istenadta. Nem volt az jó már semmire se. Weedon, lassúfajta lévén, nehezen haragudott meg, sokáig tűrt, de nem lehet tagadni a dolgot. Drága uram, soha senkinek nem beszéltem erről, ezért öntől is hallgatást kérek. Különben mi lenne az üzlettel. Tény és való, nem adtak eleget enni az öregnek, és asszem, addig tartották fönt a padláson, amíg meg nem holt. A doktor szerint csontsovány volt, amikor aláírta a halottkémi jelentést. Weedon azonban azt állította, nem volt hajlandó enni, emmeg elhitte neki. Azóta semmi sem történt a kopogtatáson kívül. A csapóajtó már akkor olyan volt, amikor idejöttünk, és azóta se nyúltunk hozzá. Kérem, egy szót se szóljon erről senkinek, mindenesetre úgy éreztem, önnek joga van megtudni az igazságot. Remélem, fölgyógyult, és túl van az egészen.

Őszinte híve,

Alice Palethorpe

John elégette a levelet, és mindent elkövetett, hogy elfelejtse a tartalmát. Mindamellett azóta kizárólag az első emeleten bérel szobát és messze elkerüli a régimódi vidéki fogadókat.

Béresi Csilla fordítása