Charles Linkworth vallomása; Charles Linkworth gyónása

Eredeti cím: Confession of Charles Linkworth, The

0 786

Szerző: Edward F. Benson • Év: 1912

Dr. Teesdale párszor felkereste az elítéltet a kivégzése előtti héten. A rab csöndesen viselkedett, mint általában azok, akik utolsó reményüket is föladták, és mindenestül elfogadták a sorsukat. Szemlátomást nem félt az utolsó reggeltől, amely minden egyes órával közeledett. Mintha túltette volna magát a halálfélelmen; akkor számolt le vele, amikor megtudta, hogy a fellebbezését elutasították. Azokban a napokban azonban, amikor még reménykedett, a szerencsétlen ember naponta ivott a halál kútjából. A sokat látott doktor nem találkozott még olyasvalakivel, aki ennyire hevesen és szenvedélyesen ragaszkodott volna az élethez, sem olyannal, akit a puszta, állati életvágy ennyire kötött volna az anyag világához Aztán értesült a hírről, hogy oda minden reménye. Szelleme ekkor kiszabadult a feszült várakozás béklyójából, s egykedvűen fogadta az elkerülhetetlent. A változás olyan rendkívüli volt, hogy a doktor inkább azt gondolta, a hír csupán elzsibbasztotta az elítélt érzéseit, s a dermedt felszín alatt minden eddiginél jobban ragaszkodik a földi világhoz. Mikor közölték vele a rossz hírt, elájult, s dr. Teesdale-t hívták, hogy ellássa. A roham azonban csak átmeneti volt, és ő világos tudattal, a történtekre pontosan emlékezve került ki belőle.

A gyilkosság amúgy hajmeresztően borzalmas volt, s a közvéleményben a legparányibb rokonszenv sem élt az elkövető iránt. Charles Linkworth, akire most halálbüntetés várt, kis papírboltot tartott fenn Sheffieldben; ott lakott ugyanis feleségével és anyjával. A véres bűntettnek az anya volt az áldozata. Az indítékot ötszáz font – az asszony minden vagyonkája megkaparintása képezte. Amint a tárgyaláson kiderült, Linkworthnek akkoriban száz font adóssága volt. Mikor aztán a felesége elutazott rokonlátogatásra, megfojtotta az anyját. Még aznap éjjel a kis hátsó kertben hantolta el a holttestet. Felesége visszatértekor meggyőző mesével indokolta Mrs. Linkworth eltűnését. Ők ketten ugyanis az utolsó egy-két évben folyvást civakodtak. Az anya többször is fenyegetőzött azzal, hogy elmegy ebből a házból, megvonja azt a nyolc shillinges támogatást, amellyel hétről hétre hozzájárult a háztartás költségeihez, és évjáradékot vásárol a pénzéből. Az is igaz volt, hogy az ifjabb Mrs. Linkworth távollétében anya és fia csúnyán összeveszett, eredetileg valami házi csekélységen. Odáig fajult a vita, hogy az anya kivette a pénzét a bankból, s másnap elhagyni szándékozott Sheffieldet, hogy Londonban telepedjen le, ahol barátai éltek. Aznap este közölte a terveit a fiával, aki az éj leple alatt meggyilkolta.

Következő lépése, még felesége visszatérte előtt, logikus és józan volt. Összecsomagolta és az állomásra vitette anyja minden ingóságát, ahol feladta a személyvonattal egy városi címre. Este több barátját meghívta vacsorára és beszélt nekik anyja távozásáról. Meg sem próbált sajnálatot mímelni (megint csak logikusan, hisz ez illett köztudottan rossz viszonyukra), mindössze annyit jegyzett meg, hogy most legalább béke és nyugalom honol a házban. Szóról szóra ugyanezt mondta a feleségének is, mikor hazatért. Annyit azért hozzátett, hogy a szóváltás minden eddiginél hevesebb volt, s anyja még csak a címét sem hagyta meg. Ezt megint előrelátóan kigondolta; így vette elejét, hogy a felesége írni próbáljon az anyjának. Az asszony szemlátomást mindent elhitt neki, s valóban nem is volt semmi különös vagy gyanús a mesében.

Egy ideig emberünk olyan meggondoltan és agyafúrtan viselkedett, amire sok bűnöző képes egy bizonyos pontig. Hogy mégis lefülelik őket, annak az az oka, hogy később annál jobban elengedik magukat. Linkworth sem azonnal fizette ki az adósságát, ehelyett házába vett albérlőnek egy fiatalembert, akit az anya szobájába költöztetett. Elbocsátotta a bolti segédjét s maga szolgálta ki a vevőket. Mindez takarékos, szerény életmódra vallott. Ezzel egy időben Linkworth nagy üzleti sikerekről is beszélt. Nem telt bele egy hónap és felváltotta azokat a bankjegyeket, amelyekre egy kulcsra zárt fiókban talált rá az anyja szobájában. Aztán két ötvenes bankóval kifizette a hitelezőit.

Ezen a ponton cserbenhagyta minden fegyelmezettsége és agyafúrtsága. Ahelyett, hogy türelmesen várt volna és apránként növelte volna megtakarításait a helyi takarékpénztárnál, számlát nyitott egy helyi bankban újabb négy ötvenes bankjeggyel. Most kezdte el zavarni a tetem, amelyet a biztonság kedvéért mélyen a föld alá hantolt a hátsó kertben. Hogy ne lehessen tetten érni, rendelt egy szekérderék salakot és kőzúzalékot, majd az albérlő segítségével, nyári estéken, munka után sziklakertfélét emelt a sír fölé. Ekkor következett be az a balszerencsés véletlen, amely elindította az események lavináját. Tűz ütött ki a King’s Cross Stationon (innen kellett volna visszaigényelni az anya ingóságait), a talált tárgyak osztályán, s néhány láda csak részben égett össze. A cég kártérítést szándékozott fizetni a károsultaknak. Mivel az anya neve rajta állt a fehérneműjén, s egy levél is lapult a csomagokban a sheffieldi címmel, hivatalos irat érkezett ide, amely mindössze annyit állított, hogy a vállalat kész a kártérítés vállalására.

Ez az ártalmatlannak látszó irat egyet jelentett a gyilkos halálos ítéletével. Azon kívül, hogy az anyjával történt valami, semminemű magyarázatát nem tudta ugyanis adni, miért vesztegelt mind ez ideig a poggyász a King’s Cross Stationon. Nem volt más választása, a rendőrséghez kellett fordulnia, hogy nyomozzon az eltűnt anya után. Amennyiben bebizonyosodik a halála, őt illeti meg a vagyona is, amelyet azonban az anya már kivett a bankból. Legalábbis ezt az eljárást sürgette a feleség es az albérlő. Az ő jelenlétükben olvasták fel ugyanis a vasúti alkalmazottai küldeményüket. A javaslatot nem lehetett visszautasítani. Ezzel beindult az igazságszolgáltatásnak az a nesztelen, olajozottan működő gépezete, amely annyira jellemző Angliára. Titokzatos alakok ólálkodtak a Smith Street körül, bankokat kerestek fel, miközben rajta tartották szemüket a gyanúsított üzleti gyarapodásán. Egy közeli épületből lesték a kertet, ahol már páfrányok nőttek a sziklakertben. Ezután kurta tárgyalás, majd egy szombat estén az ítélethirdetés következett. A széksorokat nagy kalapokban és tarkabarka ruhákban pompázó divatos hölgyek töltötték meg. A tömegben egy teremtett lélek sem akadt, aki együtt érzett volna a sportos megjelenésű elítélttel. A közönség zömét éltes, tiszteletre méltó anyák alkották, akik a bűntettet az anyaság meggyalázásának tekintették. Érthető hát, hogy élénk helyesléssel kísérték a tettes gyors lelepleződését. Kissé még föl is villanyozta őket, amikor a bíró feltette szörnyű és nevetséges fekete kalapját, és az Úr nevében kimondta az ítéletet.

Linkworth tehát megfizetett égbekiáltó szörnytettéért. A bizonyítékokat hallva senki nem kételkedett abban, hogy valóban ő az elkövető, és ugyanazzal a közönnyel gyilkolt, amely a fellebbezés elutasítása után jellemezte viselkedését. A börtön lelkésze mindent elkövetett, hogy még utoljára vallomásra bírja, erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak. Az elítélt a végsőkig hangoztatta ártatlanságát, noha nem tiltakozott a rá váró büntetés ellen. Egy derűs szeptemberi reggelen, mikor a nap melegen tűzött a rettentő menetre, mely a vérpadig szelte át a börtönudvart, Linkworth elnyerte méltó büntetését. Dr. Teesdale elégedett lehetett, hogy a halál azonmód bekövetkezett. Jelen volt a kivégzésnél, végignézte, mint húzzák félre a kötelet megtartó pecket, s hogyan hull alá a verembe a csuklyás, megkötözött alak. Hallotta a kötél surrogását-nyikordulását, ahogy hirtelen ránehezedett a jókora súly. Az akasztott ember furcsa rángásának is tanúja volt. Mindössze pár percig tartott, s a jó doktor kimondhatta, hogy a kivégzés fennakadás nélkül, zavartalanul folyt le.

Egy óra múlva megejtette a halottkémi vizsgálatot, amely az előzőeket igazolta. A nyakcsigolyák megroppanásával azonnal beállt a halál. Alig volt szüksége arra a kisebbfajta boncolásra, amely mindezt alátámasztotta, a formaságok kedvéért azonban el kellett végeznie. Ebben a pillanatban fölöttébb különös érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy a megholt szelleme szorosan ott áll mellette, mintha csak nem akarózna elhagynia megroppant földi lakhelyét. Rendkívül élénk volt ez a benyomás. A halál azonban tagadhatatlanul beállt, éspedig egy órája. Volt itt még valami, egy apróság, amely elsőre lényegtelennek tűnt, mindamellett szintén különösnek tetszett, Egy foglár lépett be a boncterembe. Azt kérdezte, hogy a kötél, amely szintén egy órával azelőtt volt használatban, és a hóhér tulajdonát képezte, nem került-e véletlenül a halottasházba a tetemmel együtt. A kötél azonban nem volt sehol. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hogy hol veszhetett el, senki nem sejtette, mivel nem lelték sem itt, sem a vérpadon. Eltűnésének időpontjáról sem tudott számot adni senki; az egész ügy tökéletesen érthetetlen volt,

Dr. Teesdale agglegény volt, s vagyonkája biztosította megélhetését. Magas, kényelmes házban lakott a Bedford Squareen, ahol párját ritkítóan kiváló szakácsnő főzött rá, a férje pedig a személye körüli szolgálatokat látta el. Dr. Teesdale nem a pénzért gyakorolta a foglalkozását. Azért vállalt állást a börtönben, hogy a bűnözők észjárását tanulmányozhassa. A legtöbb bűntettet azaz ama viselkedési szabályok áthágását, amelyeket az emberiség önnön fennmaradása érdekében hoz vagy valamiféle agyi rendellenségnek, vagy a nélkülözésnek tulajdonította. A lopás vétségéről például úgy vélte, hogy az mindenképpen hibás elmeműködés folyománya. Okozhatja ugyan a szegénység is, legtöbbször inkább titokzatos agyi rendellenesség áll a hátterében. Erre legjobb példa a kleptománia. A jó doktor meg volt győződve arról, hogy számtalan más olyan bűntett is létezik, amely nem írható a szűkölködés rovására. Kivált azokra az esetekre áll ez, ahol a tetthez erőszak is társul. Miközben doktorunk hazafelé tartott este, gondolatban ebbe a rubrikába jegyezte fel annak a bűnözőnek a nevét, akinek utolsó pillanatainál jelen volt aznap reggel. A bűntett irtóztató volt. A gyilkosnak nem volt égetően szüksége a pénzre. Emiatt és a gyilkosság elborzasztó természetellenessége okán dr. Teesdale arra hajlott, hogy az elkövető inkább holdkóros, mint született bűnöző. Mint magunk is tudjuk, csöndes, jó természetű embernek ismerték, jó férjnek és nyájas szomszédnak. Mégis a bűn útjára lépett, igaz, hogy csak egyszer, ami végérvényesen kívül helyezte a társadalmon. Bárhogy légyen is, egy ilyen szörnyűséges tett – akár épelméjű, akár hibbant személy követte el – tűrhetetlen, s a tettesnek nem lehet helye többé a földgolyón. A doktor valamiképpen mégis úgy érezte, jobb lenne most a közérzete, ha az akasztott ember vallomást tett volna halála előtt. Meg volt ugyan győződve bűnösségéről, ez tehát nem is zavarta erkölcsi érzékét, mégis azt kívánta, bárcsak maga is jóváhagyta volna az ítéletet beismerő vallomásával.

Dr. Teesdale egyedül vacsorázott aznap este. Vacsora után letelepedett az étkezővel szomszédos dolgozójában. Nem volt kedve olvasni, üldögélt hát nagy vörös foteljében a kan dallóval szemközt, s hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Egyszer kis híján azt a különös érzést is felidézte, amely elfogta reggel, mikor az volt a benyomása, hogy Linkworth szelleme jelen van a halottasházban, jóllehet alig egy órával azelőtt adta ki a páráját. Nem először történt ez meg vele, kivált hirtelen halál esetén, noha soha nem volt annyira összetéveszthetetlen ez az érzés, mint éppen ma. Ő mindenesetre okát tudta adni a jelenségnek. Itt jegyezzük meg, hogy hitt a túlvilágban és a lélek halhatatlanságában. Most úgy vélte, a lélek nagy valószínűséggel nem képes azonnal és mindenestől elhagyni földi porhüvelyét, s körötte időzik még egy darabig. Szabadidejében dr. Teesdale buzgón tanulmányozta az okkultizmust, mert a legtöbb nagy tudású orvoshoz hasonlóan világosan felismerte, milyen kevés választja el egymástól a testet és a szellemet, s milyen óriási hatással van a láthatatlan az anyag világára. Minden további nélkül elfogadta tehát, hogy a testetlen szellem kapcsolatba kíván lépni azokkal, akiket még véges, anyagi korlátok kötnek ehhez az árnyékvilághoz.

A doktor gondolatai lassanként határozott irányt vettek, elmélkedése azonban e ponton félbeszakadt. Az íróasztalán állt a telefon, hogy kéznél legyen. Most megcsördült, nem a szokásos fémes követelőzéssel, hanem nagyon elhalóan, mintha az áram gyengébb lett volna a szokottnál, vagy a masina romlott volna el. Mindamellett tagadhatatlanul csörgött. A doktor tehát fölállt s leakasztotta tartójáról az egybeépített kagylót és mikrofont.

– Halló? Ki beszél? – szólt bele a készülékbe.

Csaknem kivehetetlen suttogást hallott a vonalban.

– Nem hallom – mondta.

A suttogás újra kezdődött, most is ugyanolyan tagolatlanul. Aztán végleg megszűnt.

Ott állt vagy fél percig, várva hogy újra fölhívják, a szokott hörgésen és surrogáson kívül‚ amely azt jelezte, hogy géppel került kapcsolatba, azonban csönd volt a vonalban. Visszatette hát a kagylót, feltárcsázta a központot és megadta a számát.

– Meg tudják mondani, honnan hívtak az imént? – kérdezte.

Rövid szünet után megkapta a kívánt számot. Azé a börtöné volt, amelynek ő volt az orvosa.

– Kapcsolja a számot‚ kérem – mondta telefonkezelőnek, ami meg is történt.

– Az imént fölhívtak – mondta vonalba. – Igen, dr. Teesdale vagyok. Hogy mi? Nem jól hallom.

A hang ezúttal tisztán és érthetően csengett.

– Tévedés történhetett, uram. Mi nem hívtuk önt.

– De a telefonközponttól tudom, hogy három perce hívtak.

– Akkor az a központ hibája – felelte a hang.

– Roppant különös. Nos, jó éjt! Nem maga az, Draycott foglár?

– De Igen, uram. Jó éjszakát, uram!

Dr. Teesdale visszaült kényelmes foteljébe, de mostanra annyira sem volt kedve olvasni, mint az előbbiekben. Egy ideig hagyta elkalandozni a gondolatait, amelyek azonban minduntalan visszakanyarodtak a telefonnal történt kis balesethez. Gyakran megesett, hogy rossz számot tárcsázva felhívták, vagy a központ kapcsolt tévesen, mégis volt valami az iménti visszafojtott csöngetésben meg a vonal másik végén hallható érthetetlen suttogásban, ami furcsa gondolatokra indította. Rövidesen azon kapta magát, hogy föl-alá jár a helyiségben.

– De hát ez lehetetlen! – kiáltott föl.

Másnap reggel szokása szerint a börtönbe indult. Ismét az a különös érzése támadt, hogy valamiféle láthatatlan jelenlét van a közelében. Voltak már korábban paranormális élményei, tudta tehát, hogy „érzékeny” az effélékre, azaz alkalomadtán érhetik természetfölötti benyomások, s bepillanthat a minket körülvevő láthatatlan tartományba. Ma reggel annak a férfinak a jelenlétét érzékelte, akit előző nap végeztek ki. Ez az érzés helyhez kötődött, a szűk börtönudvaron volt a legerősebb, s főleg akkor, amikor átlépett a siralomház ajtaján. Olyan erővel kerítette hatalmába, hogy nem lett volna meglepve, ha megjelenik előtte a szellem. Ahogy kilépett az ajtón a folyosó végében, hátrafordult, nem áll-e ott a rémalak. Mindeközben mélységes rettegés ülte meg a szívét, annyira zavarta ez a láthatatlan jelenlét. Azt is érezte, hogy szegény lélek akar valamit tőle. Egy pillanatig sem kételkedett benyomásai valóságában, abban, hogy nem képzelete vetít eléje alaktalan fantomokat.

Igen, Linkworth szelleme jelentkezett.

Néhány órára elfoglalta magát a börtönkórházban Mindeközben végig érzékelte ugyanazt a láthatatlan jelenlétet, noha számottevően gyöngébben, mint azokon a helyszíneken, amelyek szorosabban kötődtek az akasztotthoz. Végül távozása előtt a doktor – hogy elméletét igazolja – bekukkantott a vérpadra. A következő pillanatban azonban holtsápadtan lépett ki onnan és sietve tette be maga mögött az ajtót. A lépcső tetején ugyanis csuklyás, megkötözött alak állt, alig láthatóan, elmosódó körvonalakkal.

Dr. Teesdale-nek kötélből voltak az idegei, s szinte azon nyomban összeszedte magát. Kicsit szégyellte is, hogy egy rövid időre elvesztette a fejét. A vér az idegei miatt futott ki az arcából, nem a szíve ingott meg. Bármennyire izgatták azonban az okkult jelenségek, nem tudta rávenni magát, hogy visszamenjen. Egész pontosan megpróbálta, de az izmai nem engedelmeskedtek az akaratának. Ha szegény földhöz kötődő szellemnek mondandója van a számára, szemlátomást szívesebben közli távolról. Amennyire értette a helyzetet, a kísértet hatósugara amúgy is behatárolt volt. Mindenekelőtt a börtön udvart, a siralomházat és a vérpadot érintette, a börtönkórházban azonban kevésbé volt érzékelhető. Ekkor új gondolata támadt. Visszament a rendelőjébe és Draycott foglárért küldetett. Ő szólt a telefonba az elmúlt éjszaka.

– Egészen biztos benne, hogy tegnap senki nem hívott a börtönből?

A foglár habozott a válasszal, amit a doktor azonnal észrevett.

– Nem tudom, hogyan lett volna lehetséges uram – mondta Draycott. – Bő fél órával azelőtt már ott ültem a készülék közelében. Ha valaki a telefonért nyúl, látnom kellett volna.

– Es valóban senkit sem látott? – kérdezte a doktor nyomatékosan.

A foglár feszengése szemlátomást fokozódott.

– Nem, uram, nem láttam senkit – felelte ugyanazzal a nyomatékkal.

Dr. Teesdale a távolba nézett.

– De talán mégis az volt a benyomása, hogy van ott valaki – jegyezte meg, mintegy mellékesen.

– Draycott foglárt szemlátomást foglalkoztatta valami, melyről azonban jobbnak látta hallgatni.

– Nos, uram, akár így is fogalmazhatnánk. De mondja, nem szunnyadhattam el, vagy nem vacsorázhattam olyasmit, ami megfeküdte a gyomromat?

A doktor felhagyott a közöny színlelésével.

– Akkor ugyanolyan joggal állíthatná rólam, hogy én szunnyadtam el tegnap este, amikor meghallottam a telefon csörgését. Tudja, Draycott, nem úgy csörgött, mint máskor, épp hogy meghallottam, noha ott Ültem a közvetlen közelében. Es ami kor fölvettem a kagylót, akkor is csak elhaló suttogást hallottam. Mikor azonban maga beszélt, tisztán értettem minden szavat. Ezért úgy hiszem, volt valami vagy valaki a vonal másik végén. Maga senkit sem látott, mégis érezte ezt a jelenlétet.

A foglár bólintott.

– Nem vagyok ideges ember, uram, és nem foglalkozom agyszüleményekkel. De volt ott valami. A készülék körül körözött. Nem lehetett a szél, mert levél sem rezdült, és meleg volt az éjszaka. Különben is becsuktam az ablakot a biztonság kedvéért. Csakhogy az a valami egy óránál is tovább járkált a szobában, uram. A telefonkönyvet lapozgatta és összekócolta a hajam, mikor a közelembe jutott. Jéghideg volt a tapintása, uram.

A doktor a foglár szemébe nézett.

– Nem emlékezteti ez magát arra, ami tegnap reggel történt? – kérdezte hirtelen.

A foglár ismét habozott a válasszal.

–De igen, uram – mondta végül. – Charles Linkworth kivégzésére, uram.

Dr. Teesdale helyeslően bólintott.

– Na, ez az – mondta. – Ma este maga van szolgálatban?

– Igen, uram. Bárcsak ne így volna.

– Tudom, hogyan érez, én is ugyanígy ereztem magam. No már most. Bármi is ez a valami, szemlátomást kapcsolatba kíván kerülni velem. Mellesleg, nem támadt zavar tegnap este a börtönben?

– De igen, uram, vagy fél tucat rabot rémálmok kínoztak. Nagy volt a sikoltozás, pedig általában csöndesen viselik magukat. Megesik az ilyesmi kivégzések után. Láttam már hasonlót, noha a tegnap esti minden eddigit felülmúlt.

– Értem. Nos, ha arról van szó, hogy ez a láthatatlan valami ma este ismét a telefon közelébe szeretne kerülni, tegye ezt lehetővé a számára. Bizonyára ugyanabban az időpontban jön el. Nem tudnám okát adni, rendszerint azonban így van. Ha teheti, ne tartózkodjon egy szobában a telefonnal. Mindössze egy órát kérek fél kilenc és fél tíz között. Én a vonal másik végén várok. Ha az a valami felveszi velem a kapcsolatot, utána felhívom magát‚ csak hogy tudjam, nem a... nem a szokásos módon hívtak.

– És nincs mitől tartani, uram? – kérdezte foglár.

Dr. Teesdale-nek eszébe jutott a reggeli ijedelme, mégis őszinte meggyőződéssel jelentette ki.

– Nem, nincs.

Aznap este vacsorára volt hivatalos, de ígéretét megszegve oda haza maradt. Fél kilenckor egyedül üldögélt a dolgozószobájában. Vajmi keveset tudunk arról mi, egyszerű földi halandók, miféle törvényeknek engedelmeskednek a testüktől megváló szellemek. Így a doktor sem mondhatta el a foglárnak, hogy lehet, hogy a kísérletek többnyire pontosan ugyanarra az órára időzítik látogatásukat, mindamellett azt gondolta, hogy a hazajáró lelkek nagy bizonyossággal így tesznek, kivált ha – mint a jelen esetben is – égető szükségük van segítségre. Az is törvényszerű, hogy röviddel a haláluk után inkább hatalmukban áll láthatóvá, hallhatóvá vagy tapinthatóvá tenni magukat. Ahogy távolodnak a földi élettől, egyre gyöngül ez a képességük, s gyakran mindenestől meg is szűnik. Ma este tehát a doktor erőteljes jelenlétre számított. A legelső órákban a test burkából kiszabaduló szellem meg gyöngécske, akár a bábjából kibúvó éjszakai pille. A doktor azonban nem folytathatta tovább a gondolatmenetet, mert megcsördült telefon. Nem olyan elhalóan ment tegnap, de nem is szokásos követelőző csörömpöléssel.

Dr. Teesdale azon nyomban fölpattant és a füléhez emelte a kagylót. Ezúttal szívtépő zokogást hallott, amely úgy tűnt

erősen megviselte a beszélőt.

A doktor várt egy keveset, amíg szóhoz jut, mert őt magát s megnevezhetetlen, jeges félelem szorongatta. Ugyanakkor mélyen megrendült és tőle telhetőleg segíteni szeretett volna.

– Halló, itt dr. Teesdale – mondta végül és hallotta milyen reszketeg a tulajdon hangja. – Mit tehetek önért? Kivel beszélek? – tette hozzá, bár tudta, felesleges ez a kérdés.

– El akarom mondani, uram... el akarom mondani. muszáj elmondanom.

– Persze, mondja csak, de miről van szó? – kérdezte a doktor.

– Nem, nem önnek... egy másik úriembernek, aki többször eljött hozzám. Átadná neki az üzenetemet?... Őt magát nem tudom elérni.

– Ki maga? – kérdezte dr. Teesdale kurtán.

– Charles Linkworth, Azt hittem, tudja. Roppant siralmas helyzetben vagyok. Nem tudok elmenni a börtönből... és nagyon hideg van. Elhívatná, kérem, a másik úriembert?

– A lelkészre gondol? – kérdezte dr. Teesdale.

– Igen, rá. Ő olvasta fel a miseszöveget, miközben tegnap átmentem az udvaron. Most nem volnék olyan nyomorult, ha akkor szólok neki.

A doktor egy pillanatig tétovázott. El kell mondania Mr. Dawkinsnak, a börtönlelkésznek az egész különös históriát, azt, hogy a vonal másik végén annak a szelleme kíván vele szólani, akit előző nap végeztek ki. Komolyan hitt abban, hogy ez a boldogtalan szellem siralmas helyzetben van és „vallani” szeretne. Hogy mit, nem volt szükséges megkérdezni.

– Jó, majd idekéretem – mondta végül,

– Ezer hála és köszönet, uram. Az ön szavára bizonyára eljön, ugye?

A hang egyre halkult.

– Holnap estére kérem mondta. Most nem beszélhetek tovább. Mennem kell, hogy lássam... ó, istenem, uram!

Újra fölzokogott, de egyre elhalóbban. Dr. Teesdale azonban magánkívül volt.

– Mit lásson? – kiáltotta az izgalom tetőfokán. – Mondja el, mi történik magával! Hogy telnek a napjai?

– Nem mondhatom el, nem szabad – mondta a hang alig hallhatóan. – Részben... – ezzel végképp elnémult.

Dr. Teesdale várt egy keveset, a készülék azonban a szokásos surrogáson-hörgésen túl tökéletesen néma volt. Visszaakasztotta a kagylót a tartójára. Most először tudatosult benne, hogy a homloka a rettenet hideg verítékében fürdik. Zúgott a füle, s az érverése rendkívül szapora és gyönge volt. Leült, hogy erőre kapjon. Többször feltette magában a kérdést, nem lehetséges-e, hogy valaki pokolbéli tréfát űz vele. Tudta azonban, hogy ez lehetetlen. Tökéletesen bizonyos volt abban, hogy a lelket, amellyel beszélt, iszonyú bűntudat kínozza égbekiáltó és orvosolhatatlan bűnéért. Nem az érzékei játszanak vele, nem; itt, a Bedford Squareen, kényelmes otthonában, miközben körülfogja London vidám lármája, Charles Linkworth szellemével váltott szót.

Nem volt ideje arra, hogy átadja magát az elmélkedésnek (éppenséggel kedve sem, mert egész lelke beleborzongott a különös kalandba). Mindenekelőtt felhívta a börtönt.

– Draycott foglárral beszélek? – kérdezte.

A foglár hangja reszketett, mikor beleszólt a Kagylóba.

– Igen, uram. Ön az, dr. Teesdale?

– Igen. Történt magával valami?

A foglár kétszer is belefogott volna a beszámolójába, de mind a kétszer elcsuklott a hangja. Harmadszorra jött csak meg a szava.

– Igen, uram. A kísértet itt járt. Láttam, amint bemegy abba a helyiségbe, ahol a telefont tartjuk.

– Ahá! Beszélt vele?

– Nem, uram, verítékben úsztam és imádkoztam. És vagy fél tucat rab sikoltozott álmában ma éjszaka. Mostanra azonban újra csönd lett. Azt hiszem, az a valami átment a vérpadra.

– Igen. Nos, szerintem ma éjszaka már semmi nem zavarja a nyugalmukat. Adja meg, kérem Mr. Dawkins otthoni címét!

A címet megkapta. Dr. Teesdale írt a lelkésznek s meghívta magához másnap vacsorára. Váratlanul úgy érezte, hogy nem képes írni szokott helyén, az íróasztalon, mert túl közel van a telefonhoz, ezért felment az emeleti szalonba, amelyet csak ritkán használt, kivéve amikor a barátait fogadta. itt rendezte zilált idegeit, s ismét kezébe tudta fogni a tollat. A levélke a vacsorameghívásból állt. A doktor mindössze annyit fűzött hozzá, hogy el szeretne mesélni egy rendkívüli történetet, és a lelkész segítségét kéri. „Ha történetesen elígérkezett volna, mindenre, ami szent, kérem, mondja le a programját! Ma este én is ezt cselekedtem. Keserűen megbántam volna, ha nem teszek.”

Másnap ők ketten tehát vacsorához ültek a doktor étkezőjében. A cigarettához és a kávéhoz érve a doktor beszélni kezdett.

– Ne higgyen bolondnak, drága Dawkins, ha meghallja, amit el kell mondanom magának! – kezdett bele.

Mr. Dawkins elnevette magát.

– Megígérem, hogy nem teszem – mondta.

– Helyes. Tegnap és tegnapelőtt este, valamivel később, mint most, telefonon beszéltem annak a rabnak a szellemével, akit két napja végeztek ki... Charles Linkworth-szel.

A lelkész nem nevetett. Hátratolta a székét, és bosszúsnak látszott.

– Teesdale. nem akarok nyers lenni, de ezért a rémmeséért hívott ide? – kérdezte.

– Igen. Mert még a felét sem hallotta. A szellem arra kért ugyanis tegnap este, hogy hozzam ide magát. Valamit el szeretne mondani. Nem nehéz kitalálni, hogy mit.

Dawkins felkelt

– Nagyon kérem, egy szót se többet erről! A halottak nem térnek vissza. Mi, egyszerű földi halandók nem tudjuk, hogy mi vár rájuk. Az azonban bizonyos, hogy odaát leszámoltak a földi hívságokkal.

– Ez azonban még nem minden – mondta a doktor – Két napja engem is felhívtak. A hang olyan elhaló volt, hogy csak suttogást hallottam. Azonnal kinyomoztam, honnan érkezett a hívás, s megtudtam, hogy a börtönből. Felhívtam őket, Draycott foglár szerint azonban senki nem hívott. Ugyanakkor ő is, akárcsak én, érzékelte egy szellem jelenlétét.

– Szerintem az a fickó iszik – mondta Dawkins élesen. A doktor elhallgatott egy pillanatra.

– Drága barátom, ne mondjon ilyeneket! Ő az egyik legmegbízhatóbb emberünk. És ha történetesen inna, miért, én nem iszom? – mondta végül.

A lelkész újra leült.

– Bocsásson meg, de ebbe nem mehetek bele! Veszedelmes dolgok ezek, amelyekbe legjobb nem belekeveredni. Különben is, honnan tudja, hogy nem ördögi tréfa az egész történet?

– Ugyan ki állna mögötte? – kérdezte a doktor. – Csitt!

A telefon váratlanul megcsördült. A doktor tisztán hallotta.

– Nem hallja?

– Mit?

– Csöng a telefon.

– Semmit sem hallok – szólt a lelkész csaknem haragosan. – Nem csöng itt semmiféle telefon.

A doktor nem válaszolt. Átment a dolgozószobájába és lekapcsolta a villanyt. Aztán levette tartójáról a kagylót és a mikrofont.

– Igen? – szólt bele a vonalba reszkető hangon. – Ki beszél? Igen, Mr. Dawkins itt van. Megpróbálom rávenni, hogy szóba álljon magával.

Visszament a másik helyiségbe.

– Dewkins – mondta –‚ ez a lélek szenved. Könyörgöm, hallgassa meg! Isten szerelmére jöjjön, és beszéljen vele!

A lelkész habozott egy pillanatig.

– Ahogy óhajtja – mondta végül.

Felvette a kagylót és a füléhez tette.

– Itt Mr. Dawkins – mondta.

Várt egy darabig.

– Az égvilágon semmit sem hallok – mondta végül – ám, valamit mégis. Olyan halk suttogás, hogy alig érteni.

– Jaj, kérem, próbálja meg újra! – mondta a doktor

A lelkész újra fülelt. Homlokát ráncolva hirtelen letette készüléket.

– Valami… valaki azt mondta… bevallom, én öltem meg. Feloldozást kérek! Szemfényvesztés az egész, drága Teesdale-em. Valaki, aki tud az ön spiritiszta érdeklődéséről, ostoba tréfával szórakozik. Én mindenesetre nem hiszek benne.

Dr. Teesdale felvette a kagylót.

– Itt Mr. Teesdale – mondta. – Nem tud jelet adni Mr. Dawkinsnak, hogy elhiggye, maga az?

Azzal letette a készüléket.

– Azt mondja, úgy hiszi, hogy igen – mondta. – Várnunk kell.

Az este megint nagyon meleg volt, s a ház végében a járdára nyíló ablak nyitva maradt. A két férfi vagy öt percig némán várakozott, de semmi nem történt. A lelkész törte meg a csöndet.

– Azt hiszem, ennyi elég is – mondta.

Alig mondta ki e szavakat, jéghideg fuvallat tört be a szobába, megzörrentve az íróasztal papirosait.

Dr. Teesdale az ablakhoz lépett és becsukta.

– Érezte? – kérdezte.

– Igen. Egy kis szellőcske. Hűvös, meg kell hagyni.

– És azt érezte-e? – kérdezett tovább a doktor.

A lelkész bólintott. Hirtelen úgy érezte, hogy a szíve a torkában kalapál.

– Védj meg minket ennek az éjszakának minden veszedelmétől! – kiáltotta.

– Valami ide készül! – mondta a doktor.

Amíg beszélt, már el is jött. A szoba közepén, alig háromlépésnyire attól, ahol álltak, lehorgasztott fejű alak állt: az arca nem volt látható. Az alak két kezébe fogta a fejét. Úgy emelte fel, mint valami súlyos tárgyat, és szembenézett velük. Szeme kimeredt, nyelve kilógott, nyakán szederjes elszíneződés futott körbe. Ekkor megkoppantak a padlódeszkák, és a jelenés a következő pillanatban nem volt sehol. A padlón azonban új kötél hevert.

Jó ideig egyikük sem jutott szóhoz. A doktor arcán patakokban folyt a veríték, a lelkész elfehéredett ajkai pedig imát suttogtak. Aztán a doktor hatalmas erőfeszítéssel összeszedte magát. A kötélre mutatott.

– A kivégzés óta eltűnt – mondta.

Most ismét megcsördült a telefon. Ezúttal a lelkésznek nem volt szüksége rábeszélésre. A készüléknél termett, mire a csöngetés abbamaradt. A lelkész egy darabig belehallgatott a vonalba…

– Charles Linkworth – szólalt meg végül –‚ most, hogy az Úr színe előtt állsz, valóban bánod bűnödet?

Kaphatott valamiféle választ, amelyet azonban a doktor nem hallott. A lelkész most lehunyta a szemét. Dr. Teesdale letérdelt, ahogy meghallotta a feloldozás szavait.

Végül ismét csönd telepedett rájuk.

– Most már semmit nem hallok – mondta a lelkész és visszatette a kagylót.

A doktor szolgája lépett be, kezében a szeszt és szódát tartalmazó tálcával. Dr. Teesdale, anélkül hogy odanézett volna, odamutatott arra a pontra, ahol az imént a jelenés állt.

– Vigye innen azt a kötelet, Parker, és égesse el! – mondta.

Szavait pillanatnyi hallgatás követte.

– Nincs ott semmiféle kötél, uram – mondta Parker.

 

Béresi Csilla fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre