Az alkotóanyag a fontos – mondta az öreg hajóorvos –, az alkotóanyag és a megfelelő feltételek. És talán – tette hozzá elgondolkodva – egy harmadik tényező. Igen, egy harmadik tényező. De van, van... – Félbehagyta elmélkedését, és nekilátott megtömni a pipáját.

– Folytassa, doktor! – nógattuk bátorítóan, nem kevés várakozással. Az Atlanti-óceán északi részén hajózó Sandalea szivarszobájában ültünk. A doktor nem mindennapi egyéniség volt. Befejezte a pipatömést, és rágyújtott. Azután elhelyezkedett, s nekilátott kifejteni gondolatait.

– Az alkotóanyag – mondta meggyőződéssel – vitathatatlanul az életerő megnyilvánulásá­nak közvetítője, ha úgy tetszik, a forgáspontja: enélkül képtelen erőt kifejteni, vagy egyáltalán bármilyen, számunkra érthető és kézzelfogható módon vagy formában kifejezni magát. Az alko­tóanyag hozzájárulása oly hatalmas mindannak létrehozatalában, amit mi életnek hívunk, és az életerő oly buzgón törekszik önmaga kifejezésére, hogy meggyőződésem: a megfelelő körülmények mellett még egy olyan reménytelennek tűnő köz­vetítőn keresztül is testet ölthet, mint egy rakás lefűrészelt fa. Én mondom, uraim, az életerő is éppoly hevesen nyugtalan és szeszélyes, akár a tűz... a pusztító. Néhányan manapság mégis arra az álláspontra helyezkednek, hogy maga az élet esszenciája az, ami zabolátlanul uralkodik. Felet­tébb különösnek ható paradoxon – folytatta, bic­centve ősz fejével.

– Igen, doktor úr – mondtam. – Mindent összevetve, az ön érve az, hogy az élet egy olyan do­log, állapot, tény vagy elem, hívja, aminek akarja, amelynek alkotóanyagra van szüksége, hogy megnyilvánulhasson, és amennyiben az anyag és a fel­tételek adottak, az életet eredményez. Más szóval, az élet valamiféle az anyag révén megnyilvánuló, a körülményektől fogant, kifejlődött következmény. Igaz?

– A megfelelő feltételek elengedhetetlenek – nyomatékosította az öreg doktor. – Azonban ne feledje, hogy lehet egy harmadik tényező is. Bár szívem szerint úgy hiszem, csupán vegytan kérdé­se: körülmények és egy megfelelő közvetítő. De ha belekapaszkodik bármibe, aminek révén testet ölthet. Oly erő ez, amely a körülmények révén jön létre, ám ezzel egy fikarcnyit sem értjük meg job­ban, mint az elektromosságot vagy a tüzet. Mind a három külső erőkből, ezektől az űrben lakozó szörnyetegektől származik. Semmi, amit mi te­szünk, nem hoz létre ilyesmit: a mi hatalmunk csupán arra képes, hogy a megfelelő körülmények biztosításával láthatóvá tegye őket saját testi érzé­keink előtt. Érthető vagyok?

– Igen, doktor, bizonyos szempontból – vála­szoltam. – Azonban nem értek egyet önnel, noha azt hiszem, felfogom, miről beszél. Az elektromosság és a tűz olyan dolgok, amelyeket termé­szeti jelenségeknek nevezhetek, míg az élet vala­miféle elvont fogalom... amolyan mindent átható éberség. Jaj, nem tudom elmagyarázni! Ki tudná? De nem csak a körülmények nyomán létrejött va­lami, mint a tűz, ahogy mondja, vagy az elektro­mosság, hanem spirituális dolog. Iszonytató ez a maga gondolata. Az élet afféle spirituális rejtély...

– Vigyázzon, fiam! – szólt az öreg orvos kedvesen kacagva. – Még a végén meg kell kérnem, hogy demonstrálja például a tengeri kagyló vagy a tarisz­nyarák életének spirituális rejtélyét. – Tekintetében leírhatatlan megátalkodottsággal mosolygott rám. – Mindazonáltal – folytatta – felteszem, mind rájöttek már, benyomásom alátámasztására, misze­rint az élet nem nagyobb rejtély vagy csoda, mint a tűz és az elektromosság, van egy történetem. De kérem, ne felejtsék el, uraim: attól, hogy sikeresen megneveztük és engedelmességre bírtuk ezt a két erőt, alapjában véve továbbra is ugyanoly rejtélye­sek, mint eddig. Egyébként pedig a történet, amit elmesélek, nem magyarázza meg a létezés rejtélyét, csupán bemutatja egyik fogódzómat, amelyre az élettel kapcsolatban előbb elmondott érzésem tá­maszkodik, vagyis hogy oly erő, amely a körülmé­nyek, pontosabban szólva természetes kémia útján nyilvánul meg, célját és szükségleteit beteljesítendő pedig még a legvalószínűtlenebb anyagot is birtok­ba veszi. Merthogy anyag nélkül nem jöhet létre... nem ölthet testet...

– Nem értek egyet önnel, doktor – szóltam közbe. – Az ön elmélete lerombolhatja a halál utá­ni életbe vetett hitet. Tönkreteszi...

– Csitt, fiacskám! – némított el az öreg megértő kis mosollyal. – Hallgassák meg előbb a történe­temet! Különben is, mi ellenvetésük van a halál utáni fizikai léttel szemben? És ha kifogásolják az anyagi alapú magyarázatot, emlékeztetném önöket, hogy én az életről abban az értelemben beszélek, ahogy mi azt a magunkéban felfoghatjuk. Most pedig csendesedjenek el, különben sosem érek a végére!

Az egész fiatalkoromban történt, jó sok évvel ezelőtt, uraim. Letettem a vizsgáimat, ám annyira leterhelt a munka, hogy mindenki jobbnak látta, ha hajóútra indulok. Egyáltalán nem voltam tehetős, így nagyon megörültem, amikor a Kínába tartó utasszállító klipperen névleges hajóorvosi posztot szereztem.

A hajó neve Bheoszpszé volt, és nem sokkal azután, hogy minden felszerelésemet a fedélzetre vittem, elindultunk. Lehajóztunk a Temzén, és másnap már a La Manche csatornán voltunk.

A kapitányt Ganningtonnak hívták: igen ren­des ember volt, bár eléggé műveletlen. Az első tiszt, Mr. Berlies csendes, rideg és kimért, továb­bá rendkívül olvasott. A másodtiszt, Mr. Selvern, talán a születése és neveltetése okán, a legkulturáltabbnak számított hármuk közül, de nem rendelkezett a másik kettő állóképességével és rettenthetetlen bátorságával. Ő inkább érzékeny volt, egyúttal érzelmileg, sőt szellemileg is a leg­éberebb közöttük.

Az odaúton érintettük Madagaszkárt, ahol ki­tettünk pár utast. Azután kelet felé indultunk; ki akartunk kötni az Északnyugati-foknál, de úgy száz fokra keletre rettenetes vihart fogtunk ki, ami minden vitorlánkat megszaggatta, megrepesztette az orrsudarat és az előárbocot.

A vihar sok száz mérföldön át sodort minket északnak, és amikor végül elengedett, nagyon rossz állapotban voltunk. A hajótest megcsavaro­dott, az eresztékeken befolyt víz már jó egy méter magasan állt, az orrsudár és az előárboc mellett még a főárboc keresztrúdja is megrepedt. Két csó­nakunkat elvesztettük, ráadásul az egyik disznóólat is három szép sertéssel: fél órával azelőtt mos­ta le őket a tenger a fedélzetről, hogy csendesedni kezdett volna a szél. Ami azt illeti, a vihar igen gyorsan alábbhagyott, bár a tenger még órákkal később is háborgott.

A szél még sötétedés előtt otthagyott minket, és amikor beköszöntött a reggel, csodás időt hozott: nyugodt, szelíden hullámzó tengert és ragyo­gó napot, hozzá szélcsenddel. Azt is megmutatta, hogy nem vagyunk egyedül: úgy két mérföldre nyugat felé volt egy másik hajó, amire Mr. Selvern, a másodtiszt hívta fel a figyelmemet.

– Ez aztán fura egy hajó, doktor! – mondta, és odaadta a távcsövet.

Megnéztem a hajót, és láttam, mire gondolt. Legalábbis azt hittem, hogy látom.

– Igen, Mr. Selvern – helyeseltem. – Igencsak ódivatú kinézete van.

A maga kedves módján rám nevetett.

– Elég nyilvánvaló, hogy ön nem tengerész, doktor – jegyezte meg. – Egy tucat fura dolog van benne. Az ott egy roncs, és a külseje alapján sok-sok éve sodródik már. Nézze csak meg, milyen állapot­ban van a farkosár, a hajóorr meg az orrél! Ahogy mondani szokás, öreg, mint az országút, és bizony réges-rég a tenger mélyére kellett volna süllyednie. Nézze a kinövéseket rajta, nézze, milyen vastag a megmaradt árbocozat: szerintem az mind a lerakó­dott só, ha látja, milyen fehér. Egy kis bark volt, de, látja, egy keresztrúd sem maradt fenn rajta. Mindet elengedték a kötelek. Minden elkorhadt. Kíváncsi vagyok, a tarcskötelek is elmállottak-e. Bárcsak megengedné az öreg, hogy fogjunk egy csónakot, és megnézzük! Érdemes lenne.

Mindazonáltal kicsi volt erre az esély, mert egész nap mindenki dolgozott, hogy kijavítsák az árbocok és a kötélzet sérüléseit – képzelhetik, milyen sokáig tartott. Egy ideig segítettem az egyik csörlőnél a vitorlák feszítésében, mert az ilyen fajta gyakorlat jót tett a májamnak. Az öreg Gannington kapitány beleegyezését adta, én pedig meggyőztem, hogy tartson velem, és próbálja ki ezt a fajta orvosságot, amit meg is tett – a végén igen jól összebarátkoztunk a közös munka alatt.

Beszélgettünk a roncsról, és megjegyezte, mi­lyen szerencsések vagyunk, hogy a sötétben nem futottunk rá teljes sebességgel, hiszen pont szél alatt helyezkedik el, arra, amerre mi a viharban sodródtunk. Ő is úgy vélte, hogy van valami kü­lönös a külsejében, és meglehetősen öreg már. De a kora megítéléséhez jóval kevesebb ismerettel rendelkezett, mint a másodtiszt, hiszen, ahogy már említettem, műveletlen ember volt, és a hajózásról csak annyit tudott, amennyire a tapasztalat megtanította. A másodtisztjével ellentétben nem rendelkezett a saját kora előtti hajókkal kapcsola­tos, könyvekből szerzett ismeretekkel, márpedig a roncs ilyennek tűnt.

– Öreglány az már, doktor – csupán ezt állapí­totta meg róla.

Azonban amikor szóba hoztam, hogy érdekes lehetne felmenni a fedélzetére, és közelebbről szemügyre venni, bólintott egyet, mintha ez már neki magának is eszébe jutott volna, s megfelelne a saját elképzelésének.

– Ha végeztünk a munkával, doktor – mondta. – Most nem nélkülözhetünk embert, tudja. Rendbe kell hozni a hajót, amilyen gyorsan csak tud­juk. De aztán fogjuk a csónakomat, és a második kutyaőrségnél átmegyünk. A barométer jól áll, mi meg kicsit összebandázunk.

A délutáni tea után a kapitány kiadta a paran­csot, hogy tisztítsák meg a csónakot, és tegyék a vízre. A másodtisztnek is velünk kellett jönnie, a kormányos pedig a szavát adta, hogy két vagy három lámpát a csónakba tetet, mivel lassacskán besötétedik. Valamivel később már a csendes ten­geren haladtunk, az evezőknél hat matrózzal, és igen jó sebességgel közeledtünk a roncshoz.

Nos, uraim, eddig részletesen elmondtam a tényeket, fontosakat és jelentékteleneket is, hogy lépésről lépésre végigkövethessenek minden eseményt ebben a rendkívüli történetben, és sze­retném, ha most nagyon figyelnének. A csónak farában ültünk a másodtiszttel és a kapitánnyal, aki kormányzott. Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk az idegen hajóhoz, mind nagyobb figyelemmel tanulmányoztam, ahogy Gannington kapitány és a másodtiszt is. Amint mondtam, nyugatra volt tőlünk, így a naplemente vörös lángnyelvű fénnyel ragyogott mögötte, hogy a fényudvar miatt alakja kissé homályosnak és elmosódottnak hatott – minden alkalommal, amikor megkíséreltünk rothadó palánkozatára és megmaradt árbocozatára pillantani, majdnem megvakultunk ettől, hisz valósággal belemerültek a naplemente izzó ragyogásába.

Eme fényhatásnak köszönhetően már viszony­lag közel értünk a roncshoz, amikor észrevettük, hogy valamiféle különös tajték veszi körül, amelynek színét – a levegőben lévő vörös fény miatt – nehéz lett volna meghatározni, bár valamivel később kiderítettük, hogy barna. A tajték több száz méterre kiterjedő, nagy, a csónak menetirány szerinti jobb oldalán, kelet felé mérföldeken át elnyúló, egyenetlen foltban vette körül a hajót.

– Fura egy dolog – mondta Gannington kapi­tány, míg kihajolt oldalra, és lenézett. – Mintha valami megrohadt volna a rakományból, és kiju­tott az eresztékeken.

– Nézzék az orrát meg a tatját! – szólt a másod­tiszt. – Nézzék a kinövéseket rajta!

Ahogy mondta, tengeri gombák különös kiné­zetű halmai nőttek a hajóorr és a farkosár alatt. Az orrsudár csonkjáról és az orrélről nagy zúzmaracsomók és tengerben szerezhető kinövések lóg­tak bele a hajótestet körülzáró tajtékba. Dísztelen jobb oldalával fordult felénk; elhalt, piszkosfehér test, amelyet valami nehezebb színű halmok fakó foltjai tarkítottak.

– Valami gőz vagy pára jön belőle – állapította meg a másodtiszt. – A fény mellett láthatják. Jön-megy. Nézzék!

Akkor megláttam, mire gondol. Halvány pára vagy gőz gomolygott a régi hajó felett: ott lebegett, esetleg belőle szállt fel. Gannington kapitány is észrevette.

– Öngyulladás! – kiáltotta. – Csak óvatosan a hajóközbe menet, már ha nem valami szegény ördög rakott tüzet a fedélzeten. De az nem valószínű.

Most már csak pár száz méternyire voltunk az öreg roncstól, és elértük a barna tajtékot. Ahogy lefolyt a felemelt evezőkről, hallottam, amint az egyik ember így morog magában:

– Nyüves mézga!

Valóban, egészen hasonlított rá. Ahogy a csó­nak egyre közelebb és közelebb ért a vén hajóhoz, a hab egyre sűrűbb lett, hogy végül szemmel láthatóan lelassított minket.

– Engedjétek, fiúk! Ne simogassátok! – kiáltot­ta Gannington kapitány. Azután nem hallatszott más hang, csupán az evezősök lihegése és a vona­kodva engedő, barna tajték elhaló, újra meg újra ismétlődő cuppogása az evezőkön, mialatt a csónak erőszakkal tört utat magának.

Ahogy közeledtünk, sajátos szagra lettem fi­gyelmes az esti levegőben, és bár kétségtelen volt, hogy a habot felkavaró evezők keltették, ennek ellenére nem tudtam volna megnevezni – valami módon mégis mintha ismerős lett volna.

Már nagyon közel jártunk az öreg hajóhoz: fö­lénk magasodott az elhaló fényben. Ekkor a kapi­tány kieresztette a hangját:

– Be az evezőket, csónakot lehorgonyozni! – Amit meg is tettek.

– Halló, a fedélzeten?! Valaki?! Fedélzet?! – ki­abálta Gannington kapitány, de nem jött válasz. Csupán tompa zaj, ahogy minden alkalommal, amikor felkiáltott, hangja elhalt a nyílt vízen.

– Fedélzet! Valaki a fedélzeten?! – szólongatta a hajót újra meg újra, de mindössze a vén hajótest megfáradt csendje válaszolt.

Míg kiáltozott, s én épp félig várakozón bá­multam felfelé a hajóra, valami furcsa, már-már idegességgé váló szorongás vett erőt rajtam. El is múlt, de jól emlékszem, ahogy hirtelen tudatosult bennem: besötétedett. A trópusokon igen gyorsan leszáll az este, bár nem olyan gyorsan, ahogy azt sok regényíró gondolja – mégsem arról volt szó, hogy az érkező alkony az elmúlt néhány percben érzékelhetően elmélyült, sokkal inkább az idegeim tettek hirtelen kissé túlérzékennyé. Azért emelem ki külön akkori állapotomat, mert rendes kö­rülmények között nem vagyok nyugtalan ember, és a történtek fényében igen nagy jelentősége van semmiből támadt idegességemnek.

– Senki nincs a fedélzeten! – jelentette ki Gannington kapitány. – Húzzátok!

A legénység ösztönösen az evezőkön támasz­kodott, amíg ő a hajó felé kiáltozott. Az emberek újra nekiveselkedtek, a másodtiszt pedig izgatot­tan felkiáltott:

– Oda nézzetek! Ott van a disznóólunk! Nézzé­tek, Bheoszpszé van a hátuljára festve! Ide sodorta a víz, a tajték pedig elkapta. Milyen áldott csoda!

A disznóólunk volt, ahogy mondta, amit korábban lesodort a vihar a fedélzetről. Igen rendkívüli dolog, hogy idáig jutott.

– Majd elvontatjuk, ha megyünk – közölte a kapitány, és rákiáltott az embereire, hogy ne sajnálják az evezőt, mert a csónak már alig mozdult. Az öreg hajót körülvevő tajték közben olyan vastaggá vált, hogy szó szerint akadályozta a csó­nakot a mozgásban. Emlékszem, amolyan félig-meddig tudatos módon elámultam azon, hogy az ól, benne ami három halott disznónkkal, segítség nélkül ilyen messzire el tudott sodródni, míg mi, amióta beértünk a tajtékba, idáig is alig tudtuk elerőltetni a csónakot. Ám ez a gondolat tova is szállt, mivel a következő néhány percben rengeteg dolog történt.

A legénységnek végül sikerült a csónakot pár lábnyira a hajó mellé irányítania, és a csónak­csáklya is beakadt.

– Jól ráfogattad ottan elöl? – kérdezte Gannington kapitány.

– Igen, uram! – mondta az első evezős. Ahogy beszélt, valamiféle reccsenés különös hangja hallatszott.

– Mi ez? – kérdezte a kapitány.

– Kiszakadt, uram. Teljesen kiszakadt! – felel­te a férfi, és a hangján hallatszott, hogy egészen megdöbbent.

– Akkor fogasd rá újra! – utasította Gannington kapitány ingerülten. – Csak nem gondoltad, hogy tegnap építették ezt a bárkát?! Akaszd a horgot a horgonyláncba!

Mondhatom, a férfi óvatosan tette ezt, mert az egyre mélyülő alkonyatban úgy tűnt, a legkevésbé sem húzta meg, bár persze nem is kellett... Hiszen abban az anyagban, amibe beágyazódott, a csó­nak magától nem tudott volna messzire menni. Emlékszem, éppen erre gondoltam, ahogy felnéztem a vén hajó domborodó oldalára. Aztán hallottam Gannington kapitány hangját:

– Jó ég, milyen öreg! És micsoda szín, dok­tor! Ezt se kell már festeni, mi? Na, adjon valaki egy evezőt! – Az egyiket odaadták neki, ő pedig nekitámasztotta a hajó vénséges, domború oldalának. Azután megállt, és szólt a másodtisztnek, gyújtson néhány lámpát, illetve készüljön fel arra, hogy feladogathassa őket, mert addigra már teljes sötétség ereszkedett a tengerre.

A másodtiszt meggyújtott két lámpást, majd szólt az egyik embernek, hogy gyújtson egy harmadikat, és ma­radjon vele a csónakban – azután lámpával mind­két kezében odalépett, ahol a kapitány állt, a hajó oldalának támasztott evezőnél.

– Na most, fiam – mondta a kapitány a vezérevezősnek –, menj fel, mi meg feladogatjuk a lámpákat!

Az evezős ugrott engedelmeskedni, elkapta az evezőt, ránehezedett – ahogy ezt megtette, úgy tűnt, valami engedett a lapát alatt.

– Nézzék! – kiáltott a másodtiszt, és kezében a lámpával odamutatott. – Belesüllyedt!

Így volt. Az evező egészen komoly horpadást hozott létre az öreg hajó domborodó és iszamós­nak tűnő oldalán.

– Penész lesz az – hajolt Gannington kapitány a roncs felé, hogy jobban lássa. Majd a vezérevezőshöz szólt: – Menj fel, fiam, de légy eszednél! Ne csak ácsorogj ott és várakozz!

Ennek hallatán a férfi, aki megállt egy pillanat­ra, amikor érezte, hogy az evező besüllyed a súlya alatt, mászni kezdett felfelé, és pár másodperc múlva mára fedélzeten volt – a korláton kihajolva nyúlt a lámpákért. Feladták neki, a kapitány pe­dig felszólította, hogy rögzítse az evezőt. Ezután ő maga ment át – hívott, hogy kövessem, utánam pedig jöjjön a másodtiszt.

Ahogy a kapitány szemmagassága a korlát fölé került, meglepetésében felkiáltott:

– A mindenit, penész! Penész... sok-sok tonna! Te jó ég!

Amint hallottam, hogy ezt kiáltja, gyorsabban kezdtem mászni utána, és egy-két pillanat múlva megláttam, miről beszélt... Bárhová esett a két lámpa fénye, nem volt ott más, csupán piszkosfe­hér penész egyenletes, nagy halmai és foltjai. Át­másztam a korláton, mögöttem a másodtiszttel, és megálltunk a penésszel lepett fedélzeten. Mintha nem is lett volna deszkázás alatta, legalábbis nem éreztünk semmit a lábunkkal. Szivacsos, ingoványt idéző módon engedett a lépteink alatt. Teljesen beborította az öreg hajó fedélzeti felszereléseit, így gyakorta csak sejteni lehetett az egyes berendezések és tárgyak hollétét.

Gannington kapitány elvett egy lámpát az evezőstől, a másodtiszt pedig nyúlt a másikért. Magasra tartották őket, és mind csak a szemünket meresztettük. Egészen rendkívüli és valahogy nagyon visszataszító volt a látvány. Nem jut más szó eszembe, uraim, ami olyan jól leírná azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtam.

– Jó ég! – ismételgette Gannington kapitány. – Jó ég! – De sem a másodtiszt, sem az evezős nem mondott semmit, én pedig csak bámultam, és közben beleszimatoltam a levegőbe, mert valami meghatározhatatlan, távolról ismerős szagot érez­tem, ami félig tudatos rémületbe taszított.

Ahogy mondtam, forogtam jobbra-balra, és csak meresztettem a szememet. A penész olyan vastag volt helyenként, hogy teljesen elfedte, ami alákerült, és a fedélzet összes felszerelését sza­bálytalan, fakó, lilás foltokkal tarkított és erezett, koszosfehér, kivehetetlen rendeltetésű halmokká változtatta.

Volt valami furcsaság a penésszel kapcsolat­ban, amire Gannington kapitány hívta fel a figyel­met... A lábunk nem repesztette be, nem törte át a felületét, ahogy vártuk volna, csupán belesüppedt.

– Ilyet se láttam még soha! Soha! – mondta, miután lehajolt a lámpájával, hogy megvizsgálja a lábunk alatt lévő anyagot. Dobbantott néhányat, mire a penész tompa, tocsogó hangot adott. Újra lehajolt, fürgén, és lámpáját közel tartva a padló­zathoz meredten nézett maga elé. – Kutya legyek, ha ez nem rendes bőr rajta!

A másodtiszt, az evezős és én is lehajoltunk, és megnéztük. A másodtiszt mutatóujjával bökdöste, én pedig emlékszem, hogy sokszor megkocogtattam, hallgattam a kongó hangot, amit kiadott, és felfigyeltem a penész sűrű, tömött szerkezetére.

– Tészta! – így a másodtiszt. – Csak mint a nyavalyás tészta! – Hirtelen felállt. – Szerintem eléggé bűzlik – közölte.

Ahogy ezt mondta, egyszerre rájöttem, mi volt ismerős a bennünket körüllengő, meghatározha­tatlan szagban... Volt valami állatszerű benne, épp olyan – csupán kissé erősebb –, mint amit egy egerekkel ellepett helyen lehet érezni. Váratlanul rám törő, nagyon is valós nyugtalansággal néztem körbe. Rengeteg éhes patkány lehet a fedélzeten. Ha éheznek, rendkívül veszélyesek is lehetnek – mégis, ahogy azt önök bizonyára megértik, valahogy vonakodtam ötletemmel óvatosságra inteni a többie­ket, hiszen túlságosan légből kapottnak tűnt.

Gannington kapitány a tat felé indult a penész borította főfedélzeten a másodtiszttel: mind­ketten magasra tartották a lámpájukat, hogy jól megvilágítsák a hajót. Gyorsan megfordultam, és követtem őket, a mellettem lévő evezős szorosan a sarkamban. Szemmel láthatóan aggódott. Ahogy mentünk, felfigyeltem valami nyirkosságra a levegőben, és emlékeztem a gyenge ködre vagy füstre a hajótest fölött, amelyet Gannington kapitány öngyulladással magyarázott.

Bármerre mentünk, mindenütt ott volt az a meghatározhatatlan, állati szag. Egyszerre azon kaptam magamat, hogy azt kívánom, bárcsak jó messze lennénk az öreg hajótól.

A kapitány néhány lépés után váratlanul meg­állt, és a főfedélzet két oldalán lévő, penész fedte formák sorára mutatott.

– Ágyúk – mondta. – Kalózhajó lehetett a maga idejében, gondolom. Vagy még rosszabb! Lenézünk, doktor. Kezünkre akadhat valami ér­tékes. Öregebb, mint hittem. Mr. Selvern szerint úgy kétszáz éves lehet, bár ezt én nem hiszem.

Folytattuk utunkat a tat felé, és emlékszem, felfigyeltem arra, olyan könnyeden és óvatosan lépkedek, amennyire csak tudok, mintha tudat alatt tartottam volna attól, hogy átgyalogoljak a rothadó, penész lepte deszkákon. A járásuk­ból ítélve azt hiszem, a többiek is ezt érezhették. A puha anyag néha belekapaszkodott a sarkunkba, aztán sértett kis cuppanással engedte el.

A kapitány valamivel a másodtiszt előtt haladt, és tudom, hogy az ötlet, miszerint a fedélközben valami értékes is lehet, izgatta a fantáziáját. A má­sodtiszt azonban kezdte úgy érezni magát, ahogy én is – legalábbis ez volt a benyomásom. Úgy hi­szem, ha nem lett volna az, amit a legnagyobb őszinteséggel Gannington kapitány rettenthetetlen bátorságaként írnék le, mindannyian nagyon ha­mar visszafordultunk volna, mert a fedélzeten két­ségkívül veszedelem előérzete kerítette hatalmába az embert, amitől furcsamód úgy érezte, nincs benne elég kurázsi – mint azt hamarosan meglátják, ez a sejtelem teljesen jogosnak bizonyult.

Épp amikor a kapitány a fardekkhez vezető, penésszel lepett lépcsőfokokhoz ért, felfigyeltem arra, hogy mostanra jóval határozottabban és egyértelműbben ott van a nyirkosság a levegőben. Immár érzékelhető lett: rendszeres kihagyásokkal jelentkezett bizarrul jövő-menő, halvány, nyirkos, ködszerű páraként, és a fedélzet alkalmanként alig volt kivehető miatta. Egyszer csak furcsa fuvallat kelt valahonnan, és különös, bete­ges, nehéz szagot hozva az arcomba vágott, amely valamilyen várakozó, félig érthető félelem lehetőségével rémítgetett engem.

Követtük Gannington kapitányt a három pe­nész fedte lépcsőfokon, és most már igen lassan haladtunk a megemelt hátulsó rész irányába. A hátsó árbocnál megállt, és közel tartotta hozzá a lámpáját.

– Szavamra, uram – mondta a másodtisztnek – , ezt aztán szépen beborítja a penész! Aszondok, közel négy láb vastag. – Odavilágított a lámpával, ahol az árboc találkozott a padlózattal. – Jó ég! – szakadt ki belőle. – Nézzék a tengeri tetveket rajta!

Odaléptem, és úgy volt, ahogy mondta: vasta­gon álltak rajta a tengeri tetvek, néhányuk igen hatalmas, akkora, mint egy nagy bogár, és mind­egyikük áttetsző, színtelen árnyalatú, akár a víz, kivéve, ahol kis szürke foltok tarkították őket.

– Sose láttam még ilyet, legfeljebb élő tőke­halon – közölte erősen értetlenkedve a kapitány.

– Szavamra! Irtó nagyok! – Aztán továbbindult, de pár lépéssel hátrébb ismét megállt, és lámpáját a penész borította padlózathoz emelte. – Szent isten, doktor – szólt halkan –, látott mán ehhez hasonlót valaha? Ha nem egy láb hosszú, akkor nincs egy hüvelyk se!

Áthajoltam a válla fölött, és megpillantottam, miről beszél. Úgy egy láb hosszú és körülbelül nyolc hüvelyk magas, átlátszó, színtelen lény volt, görbe háta rendkívül keskeny. Ahogy mind együtt bámultuk, furcsa kis csettintő hangot adott ki, és eltűnt.

– Elugrott! – mondta a kapitány. – Kutya le­gyek, ha nem ez a legnagyobb tengeri tetű, amit valaha láttam! Szerintem ugrott vagy húszlábnyit.

Felegyenesedett, egy pillanatra megvakarta a fejét, miközben másik kezében ide-oda himbálva a lámpát ránk bámult. – Micsinyálnak ezek itten? – kérdezte. – Ezeket a kis vackokat kövér tőkehalakon meg ilyesmiken látni. Itt süllyedjek el, doktor, ha értem...

Az alsó tatfedélzet hátsó szakaszát részben elfoglaló, nagy halom penész felé tartotta a lám­pását; egy kicsit előrébb a farkorláthoz vezető, két láb magas fallal elválasztott második, magasab­ban álló tatfedélzet látszott. A penészhalom igennagy volt, soklábnyi széles, és legalább egy yard magas. Gannington kapitány odasétált hozzá.

– Szerintem ez a fedélzeti lejáró – jegyezte meg, és jókorát rúgott bele. Az egyetlen eredmé­nye annyi volt, hogy a hatalmas, fehéres penész­dudor mélyen behorpadt, mintha csak valami tésztaszerű anyagba nyomta volna a lábát.

Azonban nincs egészen igazam, amikor azt mondom, ez volt az egyetlen eredmény, mert történt még valami. A kapitány lába nyomán tá­madt mélyedésből jellegzetes, ismerős és mégis ismeretlen szag kíséretében egyszerre valami lilás folyadék fröccsent elő. A penésszerű anyag egy része a kapitány csizmájának orrára ragadt, és most ebből is ugyanolyan színű, izzadmánynak mond­ható valami szivárgott.

– Na? – mondta Gannington kapitány meg­lepetten, és visszahúzta a lábát, hogy még egyet rúgjon a penészhalomba. De a másodtiszt kiáltá­sára megtorpant.

– Ne, uram! – szólt rá.

Ránéztem, és Gannington kapitány lámpájá­nak fényében láttam, hogy arcán zavarodott, félig riadt tekintetű kifejezés ül, mintha hirtelen kissé tartana valamitől, s mint akinek nyelve elárulta rémületét, noha neki magának egyáltalán nem állt szándékában megszólalni. A kapitány is meg­fordult, és csak bámult rá.

– Miért is ne, uram? – kérdezte némileg értetlenkedve, ami egészen halványan, de bosszússágot sejtetett. – Ha le akarunk jutni, el kell mozdí­tanunk ezt a mocskot.

A másodtisztre néztem, és úgy tűnt, mintha különös módon nem annyira a kapitányra, mint inkább valami más zajra figyelne éppen. Hirtelen furcsa hangon megszólalt:

– Figyeljenek!

De a mellettünk, a csónakban beszélgető embe­rek halk mormolásán kívül nem hallottunk mást.

– Nem hallok semmit – szólalt meg rövid csendet követően Gannington kapitány. – Maga, doktor?

– Nem – feleltem.

– Mit gondol, mit hallott? – kérdezte a kapi­tány a másodtiszthez fordulva. De az csak holmi furcsa, már-már ingerlékeny módon rázta a fejét, mintha csupán a kapitány kérdése zavarta volna meg a hallgatózását. Gannington egy pillanatig meredten nézte, majd feltartotta a lámpását, ésszinte már nyugtalanul vette szemügyre kör­nyezetét. Tudom, hogy valami különös, feszült hangulatot éreztem. De a fény nem mutatott meg semmi mást, csak a penész minden irányba kiterjedő, szürkés koszosfehérjét.

– Selvern úr – fordult végül felé a kapitány –, ne képzelegjen! Szedje össze magát, a nyavalyás mindenségit! Ugye tudja, hogy semmit se hallott?

Biztos vagyok benne, hogy hallottam vala­mit, uram – erősködött a másodtiszt. – Azt hi­szem, azt hallottam... – Egyszerre félbehagyta a mondatot, és már-már fájdalmas erőfeszítéssel kezdett hallgatózni.

– Milyen hang volt? – kérdeztem.

– Minden rendben, doktor – kuncogott halkan Gannington kapitány. – Ha visszaértünk, adhat neki valami szíverősítőt. Én meg eltolom innen ezt a vacakot. – Hátrébb lépett, és másodszor is belerúgott a ronda halomba, ami szerinte a kabinlépcsőt fedte. A rúgás eredménye ijesztő volt: az egész ernyedten remegni kezdett, mint valami egészségtelen kinézetű kocsonyakupac.

Gyorsan kihúzta belőle a lábát, és egyre csak a halmot bámulva hátralépett. Odatartotta a lámpáját.

– Az iskoláját! – tört ki belőle, és szemmel láthatóan megrémült. – Ez a vacak megpuhult!

Borzalmasan ijedtnek tűnt, ahogy jó néhány lépésnyire visszahőkölt az egyszerre petyhüdtté vált kupactól. Bár biztos vagyok benne, fogalma sem volt róla, hogy mitől. A másodtiszt még ott állt, ahol eddig, és meredten nézte. Ami engem illet, tudom, hogy iszonytató nyugtalanság vett rajtam erőt. A kapitány továbbra is a reszketeg halom fölé tartotta a lámpását, és csak bámult rá.

– Teljesen meglottyadt – mondta. – Nincs ott rakodónyílás. Nincs már semmiféle nyüves deszka se ebbe az egészbe! Pfuj! Micsoda ótvar egy szag!

Átment a furcsa kupac tat felőli oldalára, hogy megnézze, van-e jele valamiféle nyílásnak a penészhalom mögött, ami levezet a hajótestbe. És akkor:

– Figyeljenek! – szólt újra a másodtiszt nagyon különös hangon.

Gannington kapitány kihúzta magát; ezt egy pillanatig tartó, mélységesen mély csend követ­te, amelyben még a csónakban maradt emberek susmorgása sem keltett zajt. Mind hallottuk... va­lamiféle tompa, puha puff-puff-puff valahol alat­tunk, a hajótestben, ámde oly kevéssé kivehetően, hogy szinte kétségeim támadtak afelől, valóban hallottam. Csakhogy a többiek is érzékelték.

Gannington hirtelen az evezős felé fordult.

– Mondd meg nekik... – kezdte. De a férfi fel­kiáltott, és mutogatni kezdett. Kissé szenvtelen arca most valami különös módon megélénkült, így a kapitány tekintete azon nyomban követte az övét. Gondolhatják, én is arra néztem. A férfi a nagy halomra mutatott. Láttam, mire gondol. A Gannington kapitány csizmája nyomán a penészhez hasonló anyagban maradt két lyukból lilás folyadék bugyogott ki különös szabályos­sággal, majdnem úgy, mintha valami pumpálta volna kifelé. Szavamra! Csak bámultam! És amíg bámultam, egy nagyobb sugár lövellt ki, egészen az evezősig, lefröcskölte a csizmáját és a nadrág­szárát.

Az evezős a maga közönyös, tudatlan módján eddig is igen ideges volt, és a félelme folyvást nőtt, de erre minden átmenet nélkül felordított, és menekülőre fogta. Megállt egy pillanatra, mintha a közte és a hajó között húzódó, az egész fedélzetet uraló sötétségtől egyszerre erőt vett volna rajta a rémület. A másodtiszt lámpásáért nyúlt, kicsavarta a kezéből, és nehézkesen átbukdácsolt a pe­nész otromba halmain.

Mr. Selvern, a másodtiszt egy szót sem szólt. Csak bámult, meredten nézte a kocsonyaként reszkető halomból kilövellő, furcsa szagú, fakólila ikerfolyamokat. Gannington kapitány azonban a férfi után kiáltotta parancsát, hogy jöjjön vissza. Ám az evezős csak bukdácsolt tovább a kupacokon – a lába belesüppedni látszott a penészbe, amely mintha egyszerre meglágyult volna. Cikcakkban futott, a lámpa óriási köröket írt le, ahogy ide-oda lengett, miközben folyton ismétlődő loccs-loccs közepette szabadította ki a lábát – ijedt zihálását még onnan is jól hallottam, ahol álltam.

– Gyere vissza azzal a lámpával! – bömbölte újra a kapitány, de a férfi még mindig nem törődött vele.

Aztán a kapitány egy pillanatra elhallgatott, ajka furcsán tagolatlan hangokat formázva mozgott, mintha embere engedetlensége felett érzett haragjának hevessége egy pillanatra megbéní­totta volna. Az így támadt csendben pedig újra hallottam a hangokat: puff-puff-puff-puff! Egyértelműen kivehető dobogás, és hirtelen úgy tűnt, éppen a lábam alatt, csak valahol lenn.

A körülöttem mindent elborító iszonyat gyor­san érkező, émelyítő érzésével meredtem lefelé, a penészre, amin álltam – aztán a kapitányra pillantottam, és mondani akartam valamit anélkül, hogy ijedtnek tűnnék. Láttam, hogy újra a kupac felé fordult, és arcáról minden harag elpárolgott. Lámpáját a halom irányába tartotta, s hallgatózott. Újabb pillanatnyi teljes csend következett, legalábbis én biztos voltam benne, az egész világon semmilyen más hangot nem hallok, csak va­lahonnan az alattunk elterülő, hatalmas hajótest­ből felszálló, rendkívüli dobogást.

A kapitány hirtelen idegesen csosszant egyet, és ahogy felemelte a lábát, csak úgy tocsogott a penész! Gyorsan rám sandított, mosolyogni próbált, mintha egyáltalán nem foglalkozna az egésszel.

– Ehhez mit szól, doktor? – kérdezte.

– Azt hiszem... – kezdtem, de a másodtiszt közbevágott: egyetlen szót mondott kissé el­csuklóan, olyan hangon, hogy egyből ránéztünk mindketten.

– Nézzék! – szólt, és a halomra mutatott. Az egész lassan reszketett. Valami különös remegés szaladt át rajta, végig a fedélzeten, mint amikor fodrozódó hullám fut ki a nyugodt tengerről a partra. Tőlünk kissé orrirányban érte el az egyik kupacot, amiről úgy véltem, a kabin tetőablakát fedi, és a másik halom abban a pillanatban egé­szen rendkívüli módon, löttyedten reszketve szinte egy szintre süllyedt a környező padlózattal. Hirtelen gyors rengéssel megmozdult a penész a másodtiszt alatt, ő pedig rekedten felordított, és egyensúlya megőrzésére széttárta a karját. A rengések egyre terjedtek a penészben, Gannington kapitány pedig megingott, majd váratlanul feltörő káromkodás közepett terpeszbe lépett. A másod­tiszt odaugrott hozzá, és elkapta a csuklóját.

– A csónak, uram! – kiáltotta, ezzel épp azt mondva ki, amihez nekem nem volt bátorságom.

– Az isten szerelmére...

De nem fejezte be, mert borzasztó, rekedt sikoly vágott a szavába. Hátraperdültek, hogy megnézzék, mi történt. Nekem nem kellett meg­fordulnom hozzá. A férfi, aki elfutott, a hajó fe­délzetén állt, úgy egyölnyire a stájerbord korlát­jától. Jobbra-balra dülöngélt, közben iszonytatóan sikoltozott. Úgy tűnt, a lábát próbálja felemelni, és imbolygó lámpájának fénye szinte hihetetlen látványt tárt elénk. A penész élénk mozgásban volt körülötte. A lába elsüllyedt, már nem is lát­szott. Az anyag mintha felcsavarodott volna rajta, és egyszerre elővillant csupasz bőre. Az undorító matéria úgy szaggatta le a nadrágszárát, akárha papírból lett volna. A férfiból feltörő kiáltás egy­szerűen émelyítő volt, miközben minden erejét megfeszítve kiszabadította az egyik lábát. Ami részben megsemmisült. A következő pillanatban arcra zuhant, és az anyag ráhalmozódott, mint­ha rémítő, rideg élettel bíró, valódi élőlény lenne. Egyszerűen förtelmes volt. A férfi eltűnt a szemünk elől. Ahová zuhant, ott most egy vonagló, elnyújtott halom látszott – állandóan, szörnyűségesen növekedett, ahogy a penész láthatóan, különös hullámokat vetve minden irányból feléje törekedett.

Gannington kapitány és a másodtiszt némák voltak, mint a sír – döbbent, hitetlenkedő iszo­nyattal nézték, én azonban kezdtem egyfajta gro­teszk és rettenetes következtetésre jutni, amelyet a szaktudásom segített, de akadályozott is egyben.

A csónakban ülők felől hangos kiáltás hal­latszott, és láttam, hogy kettejük arca hirtelen feltűnik a korlát fölött. Az evezős Mr. Selverntől elvett lámpájának fényében egy pillanatig tisztán láthatóak voltak, mivel az igen különös módon egyenesen és sértetlenül állt a padlón, egy kissé az orr irányában ahhoz a rémisztő, elnyúlt, egyre növekvő kupachoz képest, amely – még mindig elképesztő borzalmat keltve – reszketett és vonaglott. A lámpás emelkedett és süllyedt az elhaladó penészhullámokon, minden tekintet­ben pontosan úgy, ahogy egy csónak ringatózik a kis vízfodrok hátán. Lélektani szempontból most már egészen érdekes az emlék, ahogy semmi sem érzékeltette oly világosan számomra a helyzet hátborzongató furcsaságát, mint a lámpás fel-le mozgása.

Az evezősök arca váratlan kiáltás kíséretében eltűnt, mintha megcsúsztak, esetleg hirtelen bán­tódásuk esett volna – a csónakból ordítozás és lár­ma kélt. Minket szólongattak, hogy menjünk el... hogy induljunk. Ebben a pillanatban éreztem, szörnyű, fájdalmas szorítással valami megragadja, sietve és nagy erővel lefelé húzza a bal csizmámat. Dühödt ijedelmemben felkiáltva szabadítot­tam ki. Láttam, hogy előttünk mozog az egész rút felszín, s hirtelen arra eszméltem, hogy furcsa, rémült hangon azt sikoltom:

– A csónak, kapitány! A csónak, kapitány!

Gannington kapitány sajátos, meghatározha­tatlan tekintettel bámult rám a jobb válla fölött, amely arról árulkodott, hogy teljesen megdermedt a zavarodottságtól és az egész helyzet felfoghatat­lanságától. Gyorsan, tocsogva és idegesen léptem felé, elkaptam a karját, majd erősen megráztam.

– A csónak! – kiáltottam rá. – A csónak! Az isten szerelmére, szóljon nekik, hogy hozzák hátra a csónakot!

Azután az anyag valószínűleg az ő lábát is lefelé húzta, mert váratlanul ádáz rémülettel üvöltésben tört ki, és pillanatnyi tompultságát dühödt tetterő váltotta fel. Zömök, rendkívül izmos teste meggörnyedt, reszketett hatalmas erőfeszítése közepette, aztán nagyot ugrott, hogy még a lámpát is elejtette. Kiszabadította a lábát, és eközben valami hasadt. Kíméletet nem ismerve tudatosult benne a helyzet valóságossága és kényszerűsége, s kikiáltott a csónakban lévőknek:

– Hozzátok hátra a csónakot! Hozzátok hátra! Hozzátok hátra! – A másodtiszt és én ugyanezt kiabáltuk vadul.

– Az ég szerelmére, eszeteknél legyetek, fiúk! – ordította a kapitány, és gyorsan lehajolt még mindig égő lámpásáért. A lába újra besüllyedt, mire szakadatlanul szitkozódva kirángatta; igyekezetében majd egyyardnyira ugrott fel. Azután futni kezdett oldalirányba, és minden lépésnél úgy kellett erővel kiszabadítania lábát a penészből.

Ugyanebben a pillanatban a másodtiszt kiáltott valamit, és megragadta a kapitányt.

– Elkapta a lábam! Elkapta a lábam! – ordította.

A lába egészen a csizmája száráig eltűnt, Gannington kapitány pedig erős bal karjával átkarolta a derekát, nagyot rántott rajta, és a kö­vetkező minutumban már szabad is volt – ám a csizmatalpa eltűnt. Ami engem illet, vadul ugráltam egyik lábamról a másikra, nehogy a penész lecsupaszítson – aztán már rohantam is a korlát felé. De mielőtt odaértem volna, különös, legalább néhány lábnyi széles és nem tudom, milyen mély hasadék keletkezett a penészben köztünk és a kor­lát között. Egy szemvillanás alatt be is záródott, a hasadék helyéről elhúzódott penész pedig valami iszonytató hullámzásba kezdett, úgyhogy vissza­hőköltem – nem mertem rátenni a lábam. Azután a kapitány rám kiáltott:

– A tatnak, doktor! A tatnak, doktor! Erre, doktor! Futás!

Majd láttam, hogy közben elhaladt mellettem, és a tatfedélzet megemelt részén tartózkodik. A. másodtiszt ernyedten és némán lógott a bal vállán, mint valami zsák; Mr. Selvern elájult, hosszú lábai petyhüdten, tehetetlenül csapkodták futás közben a kapitány vaskos térdét. Öntudatlanul, bizarr módon az apró részletekre figyelve észrevettem, hogy a másodtiszt csizmájának széttépett talpai ide-oda csapkodnak, táncolnak, ahogy a kapitánya tat felé tántorog.

– Csónak! Csónak! Csónak! – kiabálta... aztán odaértem mellé, és én is kiáltoztam. Az evezősök hangos kurjantásokkal biztattak minket, és egy­értelmű volt, hogy kétségbeesetten igyekeznek a hajót körülvevő, vastag tajtékon keresztül a tathoz vinni a csónakot.

Elértük az ősöreg, penész fedte farkorlátot, és a félhomályban lihegve forgolódtunk, hogy lássuk, mi történik. Amikor vállára vette a másodtisztet, Gannington kapitány otthagyta a lámpáját a nagy halomnál – ahogy ott ziháltunk, egyszerre felfedeztük, hogy köztünk és a lámpa között az egész penész mozgásban van. Ám az a rész, amelyen álltunk, és orrirányban még úgy hat-nyolc lábnyira előttünk egyelőre továbbra is szilárd maradt.

Pár másodpercenként kiáltottunk az evező­söknek, hogy siessenek, ők pedig újra és újra odaordítottak nekünk, hogy egy pillanat, és ott lesznek. Mindeközben annak a rettenetes hajó­roncsnak a fedélzetét néztük, és – legalábbis ami engem illet – szó szerint felfordult a gyomrom az eszelős feszültségtől, egyúttal készen álltam kiug­rani a hajóból abba a körülöttünk mindenütt ott lévő, mocskos tajtékba.

Valahol odalent, a hajó hatalmas rakomány­terében szüntelenül és egyre hangosabban szólt az a különös, tompa, súlyos dobogás. Érezni véltem, ahogy a roncs teljes teste minden egyes puffanással megremeg és reszket. Tekintettel a zaj eredetére vonatkozó bizarr, iszonytató gyanúra, egyszerre úgy éreztem, soha életemben nem hallottam még ennél félelmetesebb és valószínűtle­nebb hangot.

Ahogy kétségbeesetten vártunk a csónakra, szüntelenül a szürkésfehér halmot fürkésztem, ahol ráesett a lámpa fénye. Mintha a teljes fedélzet külö­nös mozgásban lett volna. A lámpától orrirányban homályosan láttam, ahogy a penész halmai hátbor­zongatóan imbolyognak és bólogatnak a legfénye­sebb sugarak körén túl. Valamivel közelebb, telje­sen a lámpás fényében folyamatosan dagadt, nőtt a tetőablakot jelezni hivatott kupac. Csúf, lilás ere­zete volt, és ahogy puffadt, úgy tűnt nekem, egyre kivehetőbb lesz a foltjaival egyetemben; az erek oly módon emelkedtek ki, mintha kidomborodnának belőle, akárcsak egy erős telivéren. Egészen rend­kívüli látvány volt. A kupac, ami alatt a kabinlép­csőt sejtettük, egy szintre süllyedt a körülötte lévő penésszel, és már nem láttam, hogy spriccelne még belőle a lilás folyadék.

Rengés indult meg a halomban, a lámpáshoz képest orrirányból, és felénk, a tat irányába vonag­lott – ennek láttán felmásztam a szivacsos tapintá­sú farkorlátra, s ismét a csónaknak kiáltottam. Az evezősök visszakiabáltak, hogy már közelebb vannak, de az undorító tajték sűrűsége miatt pusztán a ladik megmozdítása is nyilvánvaló harcot jelentett. Mellettem Gannington kapitány dühödten rázta a másodtisztet, aki erre megmoccant és nyöszörögni kezdett. A kapitány újra megrázta.

– Ébredjen! Ébredjen, uram! – kiáltotta. A másodtiszt kitántorgott a kapitány karjaiból, és egyszerre összeesett.

– A lábam! Istenem! A lábam! – ordítozta. A kapitánnyal levonszoltuk a kupacról, és a farkorlátra ültettük, ahol folytatta a nyögdécselést.

– Tartsa, doktor! – utasított a kapitány. Mia­latt ezt tettem, előreszaladt pár yardnyit, és a jobb oldali hátsó szakasz korlátján áthajolva kinézett. – Az isten szerelmére, gyerünk, fiúk! Gyerünk, gyerünk! – kiáltozta az evezősöknek, ők pedig zihálva válaszoltak... Egészen közel jártak már, mégis túl messze ahhoz, hogy az adott pillanatban bármi hasznát vehessük a csónaknak.

Kezemben a nyögdécselő, félig eszméletlen tiszttel bámultam orrirányba, a tatfedélzetet fürkésztem. A penész rángása lassan, zajtalanul húzódott egyre a tat irányába. Azután hirtelen köze­lebb is megpillantottam valamit.

– Vigyázzon, kapitány! – kiáltottam. Ám ez­alatt a közelében lévő penész váratlanul és egé­szen szokatlan módon nyáladzani kezdett. Lát­tam, ahogy hullám lopakodik Gannington felé. Hatalmas, suta ugrással ott termett mellettünk, a penész ép részén, de a mozgás követte. Megfordult, és heves szitkozódás közepette szembenézett vele. A lába körül váratlanul undorító, szívó han­gokat hallató kis lyukak keletkeztek.

– Jöjjön vissza, kapitány! – ordítottam. – Jöjjön vissza gyorsan!

Ahogy kiáltoztam, a fodrozódás elérte a lá­bát... végignyalta, ő pedig őrülten tiporta, és hátraugrott. A csizmája félig leszakadt a lábáról. Fájdalmában és dühében eszeveszetten káromkodott, aztán sebesen a farkorlát felé ugrott.

– Jöjjön, doktor! Irány a víz! – Aztán eszébe ju­tott a mocskos tajték, és elbizonytalanodott, majd kétségbeesetten bömbölte az evezősöknek, hogy siessenek. Én is kifelé bámultam.

– A másodtiszt? – kérdeztem.

– Azt bízza rám, doktor! – felelte Gannington kapitány, és megfogta Mr. Selvernt. Míg ezt mond­ta, mintha láttam volna valamit alattunk kirajzo­lódni a tajtékban. Áthajoltam a taton, és merőn néztem lefelé. A bal hátsó rész alatt volt egy árny.

– Van valami lent, kapitány! – kiáltottam, és a sötétségbe mutattam.

Gannington messzire kihajolt, kereste.

– A kutyafáját, egy csónak! Egy csónak! – kia­bálta, majd ficánkolni kezdett a farkorlát mentén, maga után rángatva a másodtisztet. Követtem. – Biztosan egy csónak! – kiáltott fel pillanatokkal később. Felkapta a másodtisztet a korlátról, és le­dobta, bele a csónakba; puffanva ért le az aljára.

– Menjen maga is, doktor! – ordított rám, azzal testi erejét kihasználva elhúzott a korláttól, és a tiszt után hajított.

Közben éreztem, ahogy az egész vénséges vén, szivacsos korlát semmihez sem hasonlítható, gyomorkavaró módon megremeg, majd inogni kezd. Ráestem a másodtisztre, majd szinte ugyanabban a pillanatban érkezett a kapitány is, de szerencsé­re mellettünk, az első evezőspadnál landolt, ami hangos reccsenés és hasadó fa zaja közepette be­tört a súlya alatt.

– Hála istennek! – hallottam a dörmögését. – Hála istennek! Azt hiszem, piszok közel voltunk, hogy mind Hadésznál végezzük.

Meggyújtott egy gyufát, épp akkor, amikor talp­ra álltam – a másodtiszt kettőnk között kiterítve az egyik oldalsó padon. Odakiáltottunk az evezősök­nek a csónakban, szóltunk, hol vagyunk, és láttuk a lámpájuk fényét a roncs stájerbordjának peremén. Visszakiáltottak nekünk, és jelezték, hogy mindent megtesznek. Azután, amíg vártunk, Gannington kapitány meggyújtott még egy gyufát, és nekilá­tott átvizsgálni a csónakot, amibe beleugrottunk. Modern ingahajó volt, a farára Ciklon, Glasgow feliratot festettek. Elég jó állapotban volt, nyilván belesodródott a tajtékba, és ott ragadt.

Gannington kapitány több gyufát meggyújtott, majd előrement az orrba, a roncs felé. Egyszerre szólt nekem, mire a padokon átlépdelve odamentem.

– Nézze, doktor! – mondta.

Megláttam, miről beszél... egy halom csont a csónak orrában. Fölébük hajoltam, és megnéztem őket – legalább három különböző ember csontjai hevertek ott szokatlan módon összekeveredve. Tiszta és száraz darabok. Hirtelen támadt egy ötletem ezt illetően, de nem szóltam, mert bizonyos szempontból kiforratlannak számított, ráadásul kapcsolatban állt azzal a groteszk és hihetetlen sugallattal, amely a hajótesten belüli nehézkes, tompa, alvilági módon szóló puff-puff-puff lehetséges okáról ötlött eszembe – még most, a hajót elhagyván is hallottuk. Tudják, mindeközben fejemben ott élt az émelyítő és iszonytató kép a rémítő, vonagló halomról a roncs fedélzetén.

Gannington kapitány legutóbbi gyufagyújtá­sakor megláttam valamit, amitől rosszul lettem, s ugyanabban a pillanatban észrevette a kapitány is. A gyufa kialudt, ő pedig sután kotorászott egy másik után, majd fellobbantotta. Újra megláttuk. Nem tévedtünk. Nagy, szürkésfehér ajak nyomult be, át a csónak orra felett: egy nagy penészleffen­tyű kúszott lopva felénk... maga a hajótest életre kelt része! Gannington kapitány felordított, néhány szóban fogalmazva meg ugyanazt a groteszk és felfoghatatlan dolgot, amit én is gondoltam:

– Ez él!

Sosem hallottam még egy ember hangjában ennyi rémületet és felismerést. Épp elborzasztó bizonyossága tette ténylegessé számomra azt, ami azelőtt csak a tudatalattimban rejtőzött. Tudtam, hogy igaza van – tudtam, hogy az a magyarázat igaz, amelyet mind józan eszem, mind képzettsé­gem visszautasított. Ö, vajon megértheti-e bárki is, milyen érzéseket éltünk át abban a pillanat­ban? Hamisítatlan iszonyatát és hihetetlen voltát!

Ahogy a gyufa lángja fellobbant, láttam, hogy a felénk közeledő, élő anyagot lila, kidagadó és rettentően kitágult erek csíkozzák. Az egész’ folyamatosan remegett, egy ütemre a hatalmas, szürkésfehér tömegben lüktető gigászi szerv minden egyes nehézkes dobbanásával. A gyufa lángja elérte a kapitány ujjait, orromat égett hús émelyítő szaga csapta meg, de úgy tűnt, a fájdalom egyáltalán nem éri el a tudatát. Aztán a láng rövid sercenéssel kialudt, mégis, az utolsó pillanatban rendkívül komisz látvány jelent meg annak a szörnyűséges, előrenyomuló lebernyegnek a végén. Undorító, lilás izzadmány ütött ki rajta. És a sötétséggel együtt váratlan kriptaszag csapta meg az orrunkat.

Hallottam, ahogy Gannington kapitány kezében széttörik a skatulya, amikor nagy erővel kinyitja. Erre aztán fura, rémült hangon káromkodott, mert elfogyott minden gyufája. Ügyetlenül megfordult a sötétben, és sietségében, hogy a csónak tatjához jusson, átesett a legközelebbi padon – én mentem utána. Mert tudtuk, hogy az a dolog a sötétségen keresztül jön felénk, átnyúlik az egymással összekeveredett, az orrban egészen összeforgatott emberi csontok nyomorúságos halmán. Vadul üvöltöztünk az evezősöknek, és válaszként megláttuk a roncs stájerbordjának pereménél homályosan kibukkanni a csónak orrát.

– Hála istennek! – sóhajtottam fel. De Gannington kapitány rájuk üvöltött, hogy emeljék fel a lámpát. Egyelőre ezt nem tudták megtenni, mert kétségbeesett igyekezetükben, hogy erőnek erejével közel hozzák a csónakot, az imént rálép­tek a lámpásra.

– Gyorsan! Gyorsan! – kiáltoztam.

– Az isten szerelmére, húzzátok! – ordította a kapitány.

Mindketten a bekbord alatti sötétséget kémlel­tük, ahonnan – ezt tudtuk, bár nem láttuk – fe­lénk tartott az a dolog.

– Evezőt! Fürgén már... adjatok egy evezőt! – kiabálta a kapitány. Kinyújtotta kezét a sötétség­be, az érkező csónak felé.

Láttam egy alakot felállni az orrban, és a köz­tünk lévő néhány yardnyi tajték felett valamit nyújtott felénk. Gannington kapitány keze a sö­tétségbe markolva beleakadt.

– Megvan! Engedd! – közölte élénk, feszült hangon.

Ebben a pillanatban a csónak, amelyben vol­tunk, valami roppant súly hatására váratlanul kitért a stájerbord irányába. Azután hallottam, ahogy a kapitány azt kiáltja:

– Le a fejét, doktor! – Rögtön ezután megforgat­ta a feje felett a nehéz, tizennégy láb hosszú evezőt, és a sötétségbe sújtott vele. Egyszerre cuppanás hallatszott, majd a nagy lendülettől a torkából feltörő, ádáz morgással újra lecsapott. A második ütésre a csónak lassan visszabillent, s közvetlenül ezután a másik ladik finoman nekünk ütközött.

Gannington kapitány eldobta az evezőt, és a másodtiszthez pattant – felkapta a padról, térdénél és karjánál fogva átemelte az orron az evezősök közé. Majd rám szólt, hogy kövessem, amit meg is tettem, ő pedig – kezében az evezővel – utánam jött. Hátravittük a másodtisztet, és a kapitány odakiáltott az evezősöknek, hogy vigyék kicsit hátrébb a ladikot. Azután elszabadultak annak a csónaknak az orrától, amit az előbb hagytunk el, és a tajtékon át elindultunk a nyílt tenger felé.

– Hol van Tom Harrison? – zihálta az egyikük hevesen erőlködve. Történetesen Tom Harrison közeli cimborája volt, Gannington kapitány pedig kurtán válaszolt neki:

– Halott! Húzzátok! Nincs duma!

Na most, bármennyire nehéz volt a megmenté­sünkre áterőltetni a csónakot a tajtékon, még tízszer nehezebbnek bizonyult kijutni belőle. A ladik úgy öt perc erőlködés után is alig egyölnyit moz­dult, ha volt egyáltalán annyi, és ismét igen rettentő aggodalom fogott el, amelyet az egyik ziháló evezős váratlanul szavakba is öntött.

– Elkapott minket! – lihegte. – Pont mint sze­gény Tomot! – Ugyanaz beszélt, aki az előbb Har­rison után érdeklődött.

– Fogd be a szád, és húzd! – üvöltötte a kapi­tány.

Majd ismét eltelt pár perc. Egyszerre csak úgy tűnt nekem, hogy a tompa, nehézkes dobogás még tisztábban hallatszik a sötétben, mint eddig. Feszülten bámultam át a tat felett. Kissé rosszul lettem, mert szinte megesküdtem volna, hogy a szörnyeteg sötét halma közelebb van... hogy a sötétben közelebb ért hozzánk. Gannington ka­pitány valószínűleg ugyanezt gondolta, mert egy rövid pillantást vetvén a feketeségbe előreugrott, és elkezdett a vezérevezővel jobbra-balra húzni.

– Az evezők alatt menjék előre, doktor! – mondta levegő után kapkodva. – Menjék az orrba, és nézze meg, ki tudja-e egy kicsit szabadítani körülötte!

Úgy tettem, ahogy kérte, és egy perccel később a csónakorrban voltam, ide-oda kevertem a tajté­kot, próbáltam fellazítani a tapadós, nyúlós mocs­kot. Nehéz, már-már állati szag szállt fel belőle, és a levegő mintha megtelt volna a súlyos, ernyesztő kipárolgással. Sosem találok majd szavakat arra, hogy a világon bárkinek elmondjam, pontosan mennyire volt borzalmas... a fenyegetést, amely valósággal megülte körülöttünk a levegőt, és az alig valamivel odébb, a tat felé lévő, hihetetlen dolgot, amint – határozottan úgy hittem – egyre közelebb jön, míg a tajték holmi félig olvadt kátrány módjára nem eresztett minket.

A percek halálos örökkévalóságnak tűntek, én pedig folyton hátrafelé bámultam, fürkésztem a sötétséget, miközben egyfolytában kevergettem a mocskos tajtékot, és addig csapdostam, forgat­tam, mígnem egészen beleizzadtam. Gannington kapitány hirtelen elkiáltotta magát: – Távolodunk, fiúk! Húzzátok!

A csónak érezhetően haladt előre, ahogy újult reménnyel és erővel igyekeztek. Hamarosan már kétség nem fért ehhez, mert a rémes, valahol mö­göttünk lévő dobogás egészen elhalkult, eltom­pult, és már nem láttam a roncsot, mert az éjsza­ka roppant sötét volt, s az eget nagy, sűrű felhők borították. Ahogy mind közelebb értünk a tajték széléhez, egyre észrevehetőbben mozgott a csó­nak, mígnem egy tiszta, édes, friss csobbanással egyszerre kiértünk a nyílt tengerre.

– Hála istennek! – mondtam hangosan, és be­húztam a csónakcsáklyát, majd elindultam a far felé, ahol ismét Gannington kapitány ült a kor­mánykarnál. Láttam, hogy aggódva kémleli az eget arrafelé, ahol a hajónk fényei égnek, és újra mintha feszülten figyelt volna, úgyhogy én is így tettem. – Mi az, kapitány? – kérdeztem élesen... mert úgy tűnt, valami hangot hallottam messze hátulról, valamit félúton fura nyüszítés és halk füttyszó között. – Mi az?

– A szél, doktor – felelte halkan. – Istenemre, bárcsak a fedélzeten lennénk! – Azután az evezősökhöz fordult: – Húzzátok! Tegyétek oda magatokat, vagy többé nem jut jó kenyér!

A férfiak engedelmeskedtek, és biztonságban el­értük a hajót, majd stabilan rögzítettük a csónakot, még mielőtt nyugat felől haragvó, fehér gomolygás közepette megjött a vihar. Néhány perccel előtte lát­tam már, ahogy foszforeszkáló habfalat korbácsol a tengerből a homályban – ahogy közeledett, egyre hangosabb lett az a sajátos jajgató, sípoló hang, míg­nem felénk közelítő, roppant gőzfüttyhöz vált ha­sonlóvá. És amikor végül odaért, valóban igen erős volt, így reggel nem láttunk mást, csak a háborgó, fehér habokat, a zord roncs pedig sok tucat mérföldre volt tőlünk a gomolygó ködben, oly elhagyatottan, ahogy mi kívántuk elhagyni őt az emlékezetünkből.

Amikor megvizsgáltam a másodtiszt lábát, egészen egyedi állapotban találtam. A talpa úgy nézett ki, mint amit részlegesen megemésztet­tek. Nem ismerek más szót, amely ilyen pontosan leírhatná, milyenek voltak. Minden bizonnyal iszonytató kínokat kellett kiállnia.

– Ezt nevezem én példaértékű esetnek – fejezte be a doktor. – Ha pontosan ismernénk, eredetileg mi­vel volt megrakva az öreg hajó, és hogy egymáshoz képest milyen rendben álltak az egyes áruk, vala­mint a kiállt hőmérsékletet és időt, továbbá egy-két másik, csupán kitalálható mennyiséget, megoldhat­tuk volna az életerő vegytanának kérdését, uraim. Nem feltétlenül az eredetét, ezt ne felejtsék; de legalább tehettünk volna egy nagy lépést előre. Tudják, gyakran bántam azt az orkánt... Mármint bizonyos szempontból, bizonyos szempontból. Megdöbbentő felfedezés volt, ugyanakkor csak hálát tudok érezni, amiért megszabadultunk tőle. Bámulatos véletlen. Sokszor eszembe jut, ahogy a szörnyeteg magához tért kábulatából. És az a tajték! A benne fennakadt, halott disznók! Úgy vélem, hátborzongató hálóféle volt, uraim. Sok mindent elkapott. És...

Az öreg doktor sóhajtott és bólintott.

– Bárcsak meglenne a rakománylevele! – mond­ta, s tekintetén látszott, nyilvánvalóan bántja a dolog. – Ha... Talán kideríthettem volna belőle valamit. Mindazonáltal... – Újra tölteni kezdte a pipáját. – Úgy hiszem – zárta mondandóját, s komolyan körbenézett rajtunk –, úgy hiszem, mi emberek legjobb esetben is csak hálátlan koldusok vagyunk. De... de micsoda szerencse! Micsoda sze­rencse, hmm?

Tamás Gábor fordítása