1.

 

1927–28 telén a szövetségi kormány ügynökei különös nyomozást folytattak Massachusetts államban, a nyilvánosság teljes kizárásával, Innsmouth ódon kikötővárosát illetően. A közvélemény csupán februárban értesült az ügyről, amikor is előbb kiterjedt razziákra és letartóztatásokra került sor, majd – a megfelelő óvintézkedések mellett – nagyszámú romos, féregrágta és állítólag üres lakóházat robbantottak fel a rakparton, nehéz erőgépek segítségét is igénybe véve. az újságolvasók többsége az eseményekben nem látott egyebet, mint a szeszcsempészek ellen időnként fel-fellángoló háborúnak egy újabb, bár kétségkívül jelentős összecsapását. Az érdeklődőbb szelleműek azonban elgondolkodtatónak találtak egyes körülményeket – így például feltűnően sok letartóztatás történt, a kivezényelt közegek száma messze meghaladta a hasonló esetekben szokásosat, a foglyok elszállítását pedig teljes titoktartás övezte. Később egyikük sem bukkant föl a környező állami börtönökben, és büntetőeljárás sem indult ellenük, még csak vádemelésre sem történt. Homályos híresztelések kaptak lábra fertőző betegségekről és koncentrációs táborokról, katonai és haditengerészeti fogolytelepekről, ám a helyzet tisztázását szolgáló hivatalos közleménnyel a hatóságok mind a mai napig adósak maradtak. Maga Innsmouth jószerivel a teljes lakosságát elvesztette, a városi közösség csak mostanában kezd – igen lassan – új erőre kapni.

Természetesen számos liberális emberjogi szervezet élt panasszal az illetékes fórumokon, tiltakozásuknak azonban meglepően hamar vége szakadt, miután képviselőiket bizalmas megbeszélésekre invitálták. Egyesek közülük rövid látogatást tettek néhány szigorúan őrzött internálótáborban és elmegyógyintézetben, ahonnan ugyanolyan hallgatagon és komoran tértek vissza, mint az általuk korábban kárhoztatott intézkedéseket foganatosító hatósági személyek. A mondott szervezetek ezt követően nem hangoztatták tovább alkotmányos aggályaikat. Az újságírókkal némileg nehezebb volt zöldágra vergődni, végül azonban ők is hajlamosnak mutatkoztak a kormánnyal való együttműködésre. Csupán egy szenzációéhségéről és megbízhatatlanságáról hírhedt bulvárlap tett említést arról a tengeralattjáróról, amely a nagy razziával egyidejűleg állítólag torpedókkal lőtte volna az Ördögzátonyon túl húzódó mélytengeri árkot. Értesüléseit – saját bevallása szerint – néhány meg nem nevezett matróztól szerezte, ám egyöntetű volt a vélemény, hogy csakis koholmányról lehet szó; az illető árok ugyanis több mint másfél mérföldre esett az innsmouthi kikötőtől, vaktában történő lövetése tehát semmiféle értelmes célt nem szolgálhatott volna.

A környékbeli városkák lakóit meglehetősen izgalomba hozta a hír, emlegették is sokat egymás között, véleményüket azonban ritkán osztották meg a kívülállókkal. A halódó, lassan elnéptelenedő Innsmouth ezen a vidéken már legalább egy évszázada élénk szóbeszéd tárgya volt, s igen nehéz volt elképzelni bárminő újdonságot, ami ijesztőbb vagy megrázóbb lett volna a nemzedékek óta szájról szájra szálló pletykáknál. Ám ezek az emberek a hosszú évtizedek során nagyon jól megtanultak hallgatni; hatósági részről semmiféle nyomást nem kellett gyakorolni rájuk, hogy némák maradjanak. Azonkívül igazából meglehetősen keveset tudtak, mert Innsmouth-t nagy kiterjedésű sós mocsarak övezik sivár és lakatlan karéjban, a legközelebbi szomszédos falvakat is mérföldek választják el tőle.

Félreértés ne essék: én vagyok az utolsó, aki helytelenítené a szigorú titoktartást. Igaz, a hatósági intézkedések határozottak és mélyrehatóak voltak, hogy immár aligha származna különösebb kár belőle, ha nyilvánosságra hoznák, mi minden fogadta a razziára induló rendőröket ama mogorva és zárkózott városka rosszhírű házai között. Egyedül a közvélemény általános undorával és elborzadásával kellene számolni – ez azonban önmagában is elegendő a hírzárlat igazolásához. Kétségtelen persze, hogy a történtekre többféle magyarázat is elképzelhető. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy engem mindenbe beavattak; és megvannak a magam okai, hogy ne kíváncsiskodjak túlságosan. Több közöm volt ugyanis az ügyhöz, mint bárki más kívülállónak, és viszontagságaim során olyan benyomásokat szereztem, amelyek a közeljövőben még igen drasztikus lépések megtételére ösztönözhetnek.

Én voltam az a személy, aki 1927.július 16-án lélekszakadva menekült el Innsmouthból a kora reggeli órákban; az én rémült és helyenként összefüggéstelen beszámolóm váltotta ki a hatóságok határozott fellépését. Míg az események élénken éltek a köztudatban, hajlandó voltam hallgatni: ámde most, hogy a közvélemény érdeklődése egyéb témák felé fordult, végre engedhetek különös, szorongató vágyamnak, és másokkal is megoszthatom annak a néhány hátborzongató órának a történetét, amit a rosszhírű kikötőváros gonosz árnyékában töltöttem, az enyészet és az elfajzás fojtogató bűzében. A puszta tény, hogy papírra vetem beszámolómat, segíteni fogom nekem önbizalmam megőrzésében; ezzel is bizonyítom magamnak, hogy nem csupán valami tömeges és ragályos érzékcsalódás első áldozata voltam, mely később oly sok más embert is a legsötétebb lidércnyomások örvényébe taszított. Ezenkívül ily módon talán megacélozhatom lelkierőmet egy döntő fontosságú elhatározáshoz, amelyre az elkövetkezendő napokban óhatatlanul sort kell kerítenem.

Jómagam sokáig semmit sem tudtam Innsmouthról; még a puszta létezéséről is mindössze egy nappal a sorsdöntő dátum előtt értesültem, amikor életemben először – és mindezidáig utoljára – alkalmam nyílt megpillantani. Huszonnegyedik életévemet betöltvén azzal ünnepeltem nagykorúvá válásomat, hogy városnéző körútra indultam Új-Angliában; a könnyed szórakozást szándékomban állt régiségek búvárlatával és családtörténeti kutatásokkal is egybekötni. Úgy terveztem, hogy az ódon Newburyportból egyenest Arkhambe utazom, ahol anyai ági őseim éltek. Mivel kocsim nem volt,jobb híján vonaton, villanyvasúton és autóbuszon közlekedtem, mindig igyekezvén a legolcsóbb lehetőséget választani. Newburyportban megtudtam, hogy Arkhambe a legegyszerűbben gőzvasúttal juthatok el; Innsmouthról az állomás jegyárudájában hallottam először, amikor morgolódni kezdtem a borsos viteldíj miatt. A dörzsölt képű, zömök hivatalnok, akinek kiejtésén érezni lehetett; hogy nem idevalósi, megértőnek mutatkozott, és mindjárt javasolt is egy olyan lehetőséget, amit egyik helybéli informátorom sem említett.

– Talán mehetne a régi busszal is – mondta kissé tétován –, ha még jár egyáltalán. Az egy kis kerülőt tesz Innsmouth felé – biztos hallott már róla –, úgyhogy itt nálunk nem valami népszerű. A busz egy innsmouthi fickóé, azt hiszem, Joe Sargentnek hívják –, de mitőlünk nemigen utaznak rajta, és szerintem Arkhamből sem. Csoda, hogy megéri neki fenntartani. Olcsó járat, de sosincs két-háromnál több utasa; csupa innsmouthi népek. A főtérről indul, Hammond boltja elől, délelőtt tízkor és este hétkor, hacsak még nem változtatták azóta a menetrendet. Kész patkányfészek az a batár; én még egyszer: sem ültem benne.

Ekkor említették nekem életemben először a rosszhírű Innsmouth-t. Egy ilyen eldugott városka, amely minden újabb kiadású térképről és útikönyvből hiányzik, egyébként is felkeltette volna az érdeklődésemet, ám a furcsa tartózkodás, ahogy a jegyárus beszélt róla, kimondottan kíváncsivá tett. Úgy okoskodtam, hogy amelyik települést ennyire kirívóan kerülik a szomszédok, az meglehetősen rendhagyó hely lehet; mindenképpen méltó egy kuriózumokat kutató turista figyelmére. Ha úgyis útba esik Arkham felé, miért ne állhatnék meg ott egy napra? Megérdeklődtem hát a vasúti hivatalnoktól, nem tudna-e bővebb felvilágosítást szolgálni, és ő készséggel állt a rendelkezésemre. Megfigyeltem, hogy kissé fellengzősen nyilatkozik azzal a fajta gőgös lenézéssel, ahogy a művelt ember tekint a paraszti babonákra.

– Innsmouth? Fura kis városka a Manuxet torkolatánál. Régebben egész népes volt – az 1812-es-háború előtt sok hajó megfordult a kikötőjében –, de az utóbbi száz évben egyre csak hanyatlik. Vasútja nincs: a B&M el sem jutott arra a környékre, a rowley-i szárnyvonalat pedig már évekkel ezelőtt felszámolták.

– Azt hiszem; több benne az üres ház, mint az ember, és munka se nagyon akad, legfeljebb a halászoknak meg a rákfogóknak. A falusiak is inkább ide, Arkhambe meg Ipswichbe járnak piacozni. Innsmouthnak valaha elég sok malma volt, de aztán mind lehúzták a redőnyt csak egy aranyfinomító üzemel még, az is részidősen. Pedig régebben nagy üzlet volt: a gazdája, az öreg Marsh ma se tudja hová tenni a pénzét. Fura vén madár különben, az orrát se dugja ki hazulról. Azt beszélik; vénségére összeszedett valami csúf bőrbetegséget, azért nem mutatkozik nyilvánosan. A finomítót a nagyapjától örökölte Obed Marsh kapitánytól; az anyja viszont külföldi volt, ráadásul színes bőrű, valahonnan a déltengerekről. Lett is nagy felzúdulás, amikor ötven éve feleségül vett egy ipswichi lányt! Errefelé nemigen rajonganak az innsmouthi népekért, és ha valakinek odavalósi vér folyik az ereiben, hát nem büszkélkedik vele. Persze ez kicsit túlzás; fogalmam sincs, hogy fest az öreg Marsh, de a gyerekei meg unokái szerintem nem rosszabbak bárki másnál. Szoktam látni őket néhanapján, bár az idősebbeket mostanában már nem annyira.

– Hogy miért rühellik minálunk úgy az innsmouthiakat? Adok én magának egy tanácsot, fiatalember: ne nagyon foglalkozzon a sok badarsággal, amit az itteniek összehordanak! Csökönyös egy népség, nehezen lendülnek bele, de ha egyszer rákezdik, ítéletnapig sem hagyják abba. Innsmouthról már legalább száz éve rebesgetnek mindenfélét, többnyire suba alatt. Szerintem azért titkolóznak ennyit, mert igazából félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Egyik-másik történeten jókat derülne: hogy a vén Marsh kapitány alkut kötött a gonosz lélekkel; hogy mindenféle sátánfiókákat hozott magával az óceánról; hogy az innsmouthi népek ezeket imádják, és negyvenötben még valami istentelen áldozóhelyet is találtak a rakpart környékén... Én mondom, fiatalember, ezeknek agyukra ment a sok boszorkányhistória! Tudja, én vermonti gyerek vagyok, Pantonben születtem; nekem ugyan nem beszélik tele a fejemet ilyen ostobaságokkal!

– No persze mesélnek még cifrábbakat is, főleg a pipás öregek, akiknek egyéb dolguk sincs, mint egész nap henyélni meg hazudozni: egy fekete sziklapadról a kikötő előtt, amit ők Ördögzátonynak hívnak. Többnyire víz fölött van, még dagály idején se sokkal alatta, de szigetnek azért nem nevezném. Nohát, ott időnként állítólag egész sereg ördög tivornyázik: sütkéreznek a holdfényben, meg ki-be mászkálnak mindenféle titkos barlangokban. Ebben a barlang-dologban éppenséggel lehet némi igazság, mert a zátony elég nagy és csupa szikla; amikor még jártak hajók arrafelé, nagy ívben elkerülték. Kivéve persze az innsmouthiakat. Merthogy az öreg Marsh kapitányról azt sutyorogták; hogy éjszakánként, amikor a víz alacsonyan állt, ki-kiruccant oda a bárkájával. És ez talán nem is akkora lódítás, mert barlangok, azok tényleg lehetnek a zátonyon; és ha vannak, ki tudja, miféle holmikat rekkenthetett el bennük a vén csirkefogó? Mondják, hogy a kalózzsákmányát dugdosta oda; meg persze azt is, hogy az ördögökkel cimborálkodott. Ha engem kérdez, fiatalember, hát szerintem eleve az ö mesterkedései miatt kelt olyan rossz híre a zátonynak.

– Ez még mind a negyvenhatos nagy járvány előtt volt; ami elvitte a város felét. Sohasem derült ki, miféle nyavalya lehetett; nyilván a hajósok hurcolták be valahonnan Kínából vagy a déltengerekről. Mindenesetre csúnya idők jártak akkortájt Innsmouthra, zavargások is voltak a járvány miatt, állítólag hátborzongató dolgokat műveltek egymással az ottani népek. A nyavalyájuk szerencsére nem terjedt túl a városon. Azóta sem tértek magukhoz teljesen belőle: nem hiszem, hogy manapság három-négyszáznál többen lennének.

– De az utálkozás igazi gyökere, fiatalember egyszerűen a faji előítélet; és istenemre mondom; senkit nem tudok hibáztatni érte. Lássa, én magam is rühellem az innsmouthiakat, be nem tenném a lábam a városukba, ha korbáccsal kergetnének se! Ha jól okoskodom a beszédéből, maga nyugatról jött; de azt azért csak tudja, hogy az új-angliai hajók régente elég fura kikötőkben forogtak, és elég fura szerzeteket hoztak magukkal Afrikából, Ázsiából, a Nyugat-Indiákról meg még Isten tudja, honnan. Biztos hallott arról a salemi fickóról, aki kínai feleséggel jött haza a tengerentúlról; valamerre a Cape Cod körül meg állítólag egy egész kolóniára való fidzsi pápua tanyázik.

– Nohát, valahogy így áll a helyzet az innsmouthi népekkel is. Persze őket a folyó meg a sós mocsarak mindig elzárták tőlünk, úgyhogy biztosat nemigen lehet mondani. Azt viszont mindenki tudja, hogy a húszas-harmincas években, amikor az öreg Marsh kapitány három hajóval járta a tengert, hazahozott magával pár csodabogarat. Ezekben az innsmouthiakban van valami furcsa beütés; nem is tudom igazán megmagyarázni, de az ember bőre valahogy zsiborogni kezd tőlük. A Sargent fickóba is szorult belőle egy kevés; majd meglátja, ha felül a buszára. A legtöbbjüknek hosszúkás feje van, lapos orra és merev gülüszeme; kicsit idegesítő, hogy alig pislognak. Aztán a bőrükkel sincs rendben valami. Olyan érdes, mintha ki lenne pikkelyesedve, a nyakukon meg kétoldalt ráncokat vet. No és nagyon korán kopaszodnak. Minél idősebbek, annál undokabbak; igazán öreget még nem is láttam közöttük. Biztosan hamar elpatkolnak, mert túl sokszor néznek a pohár fenekére! Annyira rondák, hogy még az állatok is félnek tőlük – az autók előtt rengeteg bajuk volt a lovaikkal.

– Arkhamben, Ipswichben meg nálunk senki nem közösködik velük, és ők se túl beszédesek, ha nagy ritkán betévednek hozzánk. Kivéve persze, ha orvhalászakkal van dolguk; mert akkor aztán méregbe jönnek. Igazán fura, milyen gazdag fogás van Innsmouth körül, pedig a környéken egyébként elég kevés a hal. De próbálja csak meg valaki az ő vizeiken kivetni a hálóját, úgy kipenderítik, hogy attól koldul! Egyébként akiknek errefelé volt dolguk, régebben vasúton jártak; aztán, hogy a szárnyvonalat megszüntették, Rowley-ig gyalogoltak, és ott szálltak fel; manapság meg Sargent buszával jönnek.

– Szálloda? Igen, ha jól tudom, az is akad náluk, bár csak egyetlenegy. Gilman House a neve, és attól tartok, nem az a kimondott palota. Takarékosság ide vagy oda, fiatalember, én nem tanácsolom, hogy kipróbálja. Inkább aludjon meg itt, és menjen holnap délelőtt a tízórás busszal; akkor este nyolckor a másik járattal tovább utazhat Arkhambe. Tudja, két éve elbeszélgettem egy üzemi ellenőrrel, aki a Gilmanben töltött egy éjszakát, és nem őrzött róla szép emlékeket. Fura népek élhetnek odaát, mert ez az ember olyan hangokat hallott a szomszéd szobákból – pedig ki se voltak adva –, hogy a háta borsózott belé. Külföldiül karattyolhattak, mert egy árva szót sem értett belőle, de a legszörnyűbbnek magukat a hangokat találta. Annyira megijedt tőlük – nekem azt mondta, inkább vartyogás volt az, mint beszéd –, hogy nem mert levetkőzni és ágyba bújni. Átvirrasztotta az egész éjszakát; reggel aztán szedte a sátorfáját, amilyen gyorsan csak bírta! Azok a fura hangok majdnem hajnalig brekegtek a fülébe.

– Ez az ellenőr – amúgy Casey-nek hívták – sok egyebet is mesélt Innsmouthról. Állította, hogy a lakók egyfolytában figyelték, feszültnek és idegesnek tűntek. Képzelheti, fiatalember, hogy milyen ideges lett ettől ő! Az öreg Marsh finomítóját is elég furának találta, azt a rozzant, vén hodályt a Manuxet partján. Amit mondott róla, nagyon egybevágott azzal, amit régebben hallottam. A könyvelést elhanyagolják, az egyenleg gyanús, a számlák között teljes a zűrzavar... Tudja, fiatalember, mindig is rejtély volt, honnan szedi a Marsh család azt a rengeteg nyersaranyat a finomítójába. Vásárolni sose vásároltak sokat, de amikor pár éve készpénzre volt szükségük, hirtelen egész Massachusets tele lett az aranytégláikkal.

– Nohát, elég sok szóbeszéd kering azokról a fura arany ékszerekről, amiket néha az innsmouthi matrózok árultak titokban, máskor meg a Marsh atyafiság asszonynépén tünedeztek fel. A vén Obed állítólag valami pogány szigeten szerezte őket. Ezt abból gondolták az okosok, hogy mindig zsákszámra rendelte az üveggyöngyöt meg az efféle kacatokat, amiket a tengerészek a bennszülöttekkel szoktak elcsereberélni. A még okosabbak meg azt hitték – és hiszik még ma is –, hogy valami régi kalózkincset ásott ki az Ördögzátonyon. De most jön a java! Az öreg kapitányt már hatvan éve elvitte a sátán, Innsmouth kikötője dugig van homokkal, nagyobbféle bárka a polgárháború óta nem fordult meg benne; a Marsh család viszont még mindig nagy tételben vásárolja a bennszülött csecsebecséket! Üvegfigurákat, gumijátékokat, csupa ilyesmit... Isten tudja; mihez kezdenek velük. Talán odaát Innsmouthban már úgy elbutultak a népek, hogy ők aggatják magukra ezt a temérdek kacatot. Tisztára, mint a pápua vadak; én mondom, fiatalember, alig különbek ezek a déltengeri kannibáloknál...

– Úgy tűnik, a negyvenhatos nagy járvány mind kiirtotta a jobb famíliákat. Ez a mai társaság elég rosszféle csürhe, a Marsh család meg a többi tehetősebb népek éppúgy, mint a szegényebbje. Az egész városban összesen tán négyszázan lehetnek, hiába nekik az a sok utca meg ház. Azt hiszem, az efféléket hívják a déli államokban „fehér csőcseléknek”; alattomosak, fittyet hánynak a törvénynek, csupa sötét ügyletben forgolódnak. Az egyetlen tisztes mesterségük a halászat. A tenger valósággal ontja nekik a halat, teherautószám szállítják hozzánk meg Arkhambe. Fura hogy csak náluk ilyen dús a fogás; egyébként az egész partvidéken hanyatlik a halászat.

– Hogy pontosan hányan és kifélék laknak Innsmouthban, azt nem tudja senki; az iskolaszéken meg az adóhivatalban a legkevésbé. A túl kíváncsi látogatókat, akik mindenbe beleütik az orrukat, nagyon nem szenvedhetik. Én már nem egy hatósági emberről hallottam, akinek egyszerűen nyoma veszett odaát. Még azt is rebesgetik, hogy az egyikük megkerült ugyan, de teljesen bomlottan; kénytelenek voltak bedugni Danversbe; a dühöngők közé. Pogányul ráijeszthettek szerencsétlen flótásra.

– Szóval, ha a maga bőrében lennék; semmiképpen nem éjszakáznék náluk, fiatalember. Én sosem jártam Innsmouthban, nem is vonz oda semmi, de nappal szerintem nyugodtan körülnézhet – bár az idevalósi népek úgyis megpróbálják majd lebeszélni róla. Ha szeretné alaposan megismerni a környéket és érdeklik a régi rémtörténetek, Insmouthnál jobb helyet keresve sem találhat magának.

A hallottakon felbuzdulva a délután maradékát a newburyporti közkönyvtárban töltöttem, ahol kikértem és átolvastam minden föllelhető anyagot Innsmouthról. Megpróbálkoztam a helybéliek kifaggatásával is, különböző korú és nemű személyekkel elegyedtem beszélgetésbe az üzletekben, a szállodákban, az autójavító műhelyben és a tűzoltóállomáson; ám hamarosan rá kellett döbbennem, hogy szóra bírásuk még annál is keményebb dió, mint a vasúti hivatalnok célzásai sejtetni engedték, nekem pedig nincs időm leküzdeni kezdeti zárkózottságukat. Valahogy bizalmatlanok voltak, mintha mindenki eleve gyanús lenne, aki túlzott érdeklődést tanúsít Innsmouth iránt. A Y.M.C.A.-épületben, ahol az éjszakát töltöttem, a szállóvezető csak annyit mondott, hogy semmi értelme egy ilyen sivár és lepusztult települést fölkeresni; a könyvtáros és a segédje sem bizonyult sokkal segítőkészebbnek. Műveltebb körökben Innsmouth-t szemmel láthatólag a közösségi lét degenerálódásának példaértékű, különösen csúf eseteként tartották nyilván.

Az essexi járás történetét tárgyaló feldolgozásokból; amelyeket a könyvtár polcain találtam, csupán annyi derült ki, hogy a várost 1643-ban alapították, a függetlenségi háborúban valamelyes hírnévre tett szert hajóépítő műhelyei révén, a XIX. században jómódú kikötő volt, később pedig helyi jelentőségű iparközponttá fejlődött, energiaigényét jórészt a Manuxetből fedezve. Az 1846-os járványt csak futólag említették, mintha kínos botránykő vagy szégyenfolt lenne a járás eseménykrónikájában; a vele kapcsolatos zavargásokra mindössze egyetlen tanulmány utalt egy odavetett félmondatban.

A hanyatlás korából kevés konkrét adatot találtam ám az újabb idők története önmagában is eléggé sokatmondó volt. A függetlenségi háború óta a városban egyetlen nagyobb ipari létesítmény üzemelt, a Marsh Refining Company; és a továbbra is virágzó halászat mellett az aranytégla-szállítmányok jelentették az utolsó bevételi-forrást. A halászat azonban egyre kevésbé volt kifizetődő, mert a nagyvállalkozók konkurenciája mindinkább kezdte éreztetni hatását, az árak évről évre lejjebb szorultak. Az üzletág jövedelmezőségét kizárólag az Innsmouth környéki vizek rendkívüli halbősége tartotta fenn. Bevándorlók szerfölött ritkán telepedtek meg a városban, és még arra is találtam néhány diszkréten kétértelmű célzást, hogy amikor előbb egy lengyel, majd egy portugál társaság mégis megpróbálkozott ezzel, az őshonos családok igencsak brutális módon bírták őket távozásra.

Az egész anyagban a legérdekesebbnek egy iparművészeti monográfia bizonyult, amely az új-angliai ötvösművességről adott átfogó képet; ebben több ízben is említés esett az arany ékszerek egy rendkívül sajátos és egzotikus típusáról, amely minden bővebb magyarázat nélkül „innsmouthi stílusúnak” volt titulálva. Ezek a műkincsek a jelek szerint egyáltalán nem voltak ismeretlenek a környéken, mi több, a műértő közvélemény meglehetősen tartotta őket; a könyv ugyanis ismételten utalt a newburyporti Történeti Társaság bemutatótermében és az arkhami Miskatonic Egyetem múzeumában kiállított darabokra. A mellékelt ékszerleírások töredékesek és kurtára fogottak voltak, ráadásul eléggé prózai hangvételben fogalmazták őket, szövegükből mégis olyasfajta mellékzöngét véltem kiérezni, amely számomra legalábbis különösnek tűnt. Egyes jelzőket olyan rendhagyónak és provokatívnak találtam, hogy egyszerűen nem bírtam kiverni őket a fejemből, így hát a viszonylag kései időpont dacára elhatároztam, hogy amennyiben megoldható, megtekintem a Newburyportban őrzött ékszerpéldányt. A leírás szerint egy nagyobb méretű darabról volt szó, melynek rendeltetését – az arányaiban mutatkozó furcsaságok miatt – nem lehetett egyértelműen meghatározni, ám eredetileg feltehetően egyfajta homlokdísznek szánták.

A könyvtáros kérésemre papírra vetett néhány ajánló sort a Történeti Társaság gondnoknőjéhez, bizonyos Miss Anne Tilton-hoz, aki alig pár saroknyira lakott; és az a barátságos, idős hölgy rövid magyarázkodás után volt oly előzékeny, hogy kinyitotta a kedvemért a kiállítótermet, hiszen még nem járt túlzottan későre az idő. A gyűjtemény valóban figyelemreméltónak bizonyult, engem azonban pillanatnyilag kizárólag az a bizarr tárgy érdekelt belőle, amely egy saroktárló üvege alatt csillogott a villanylámpák fényében.

Valószínűleg nem tartozom a sors azon kegyeltjei közé, akiket végletekig finomult szépérzékkel áldott meg a jószerencse; ennek ellenére a lélegzetem is elállt a döbbenettől, amikor megpillantottam a bíborvörös selyempárnán ezt a különös, földöntúli pompát sugárzó műremeket. Még ma sem igazán tudnám megfogalmazni, mit láttam, bár nyilvánvalóan egyfajta diadém volt, amint az a leírásból is kiderült. Kerületét igen nagynak és furcsamód szabálytalannak találtam, mintha hosszúkás, már-már torznak nevezhető koponyára szánták volna; elől, a homlok fölött, merészen ívelő csúcsba futott. Első ránézésre azt hittem, színaranyból van; közelebbről megszemlélve azonban úgy tűnt, hogy titokzatos, belső ragyogását valami éppoly nemes, ám nehezen azonosítható fémmel való ötvözésnek köszönheti. Jóformán tökéletes állapotban maradt fenn; órákat lehetett volna tölteni a lenyűgöző díszítmények tanulmányozásával, melyek féldomborműves kidolgozásban futottak körbe rajta, s hol bonyolult síkgeometriai mintákba rendeződtek, hol pedig a tenger élővilágából kölcsönzött motívumokat látszottak ábrázolni. Megfogalmazásom azért ilyen bizonytalan, mert a kétféle tematika között az átmenet alig-alig volt tetten érhető; ahol az ember egyik pillanatban még anemónák sűrűjében kergetőző halrajokat vélt látni, ott a következőben már csak egymásba fonódó hullámnyalábok csillámlottak.

Minél tovább néztem a különös műtárgyat, annál inkább lenyűgözött, s ebbe az elragadtatásba hamarosan egyfajta sajátos nyugtalanság vegyült, amit nehéz lett volna pontosan körülírni vagy megmagyarázni. Először azt hittem, hogy a rendhagyóan egyedi stílus gyakorol rám ilyen hatást. Az összes többi műalkotás, amelyet korábban alkalmam nyílt megtekinteni, valamely történelmileg kialakult kultúrkörbe tartozott, esetleg – modernizáló kísérlet gyanánt – tudatos ellentétben állt a bevett művészeti irányzatokkal. Erről a diadémról sem ezt, sem azt nem lehetett elmondani. Egyrészt szemlátomást nagy múltú esztétikai hagyományok tökéletessé érlelt gyümölcse volt – másrészt viszont végtelenül messze esett minden művészeti stílustól, amiről valaha hallottam vagy olvastam, legyen bár keleti vagy nyugati; antik vagy modern. Talán akkor ragadom meg inkább a lényeget, ha úgy fogalmazok: amikor megláttam, az a határozott benyomásom támadt, hogy a művész, akinek zsenijét e remekmű dicséri, idegen bolygón született.

Nemsokára azonban tudatosult bennem, hogy kényelmetlen közérzetemnek van egy másik, talán ugyanilyen alapos kiváltó oka is, amely a sajátos díszítmények képi és geometriai elemeire vezethető vissza. Ezek a minták ősrégi titkokat és mérhetetlenül időbeli távlatokat idéztek, nem konkrét részleteikkel; hanem az összességükben keltett hangulattal, s a mélyvízi tematika olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy már-már nyomasztónak találtam. Az ábrázolt figurák között akadt néhány gonosz és visszataszító meselény, félig hal– és félig békaszerűek; abszurditásukban egy Bosch vagy egy Brueghel ecsetjére méltók. Láttukra rendkívül baljós előérzet fogott el, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tudatalatti emlékeim táplálják – mintha valami ősvilági intés bontakozna ki lomhán sejtjeim és szöveteim mélyén, egyfajta tiltó-vigyázó figyelmeztetés, melyet még barlanglakó őseimtől hagyományozott rám a gondviselő természet. Olykor egyenesen az az érzésem támadt egy-egy kurta pillanatra, hogy ezek a groteszk békahalak körvonalaiban valamiféle rég feledésbe merült, vén és emberidegen rosszindulat tömény kivonata szunnyad.

A diadém baljósan lenyűgöző külsejével méltó ellentétben állt rövid és prózai története, melyet Miss Tilton kérésemre készségesen előadott. 1873-ban nevetséges összegért kótyavetyélte el a State Street-i zálogházban egy részeg innsmouthi tengerész, aki röviddel ezután halálát lelte valami kocsmai verekedésben. A Történeti Társaság közvetlenül a becsüstől vásárolta meg, és azonnal kiállította, művészi értékéhez méltó körülmények között. Valószínű származási helyként Kelet-Indiát vagy Indokínát tüntették fel, bár maguk az érintett muzeológusok ismerték volna el legelőször, hogy ez a besorolás távolról sem áll biztos alapokon.

Miss Tilton, aki a diadém eredetéről alkotott elméleteket megpróbálta összhangba hozni váratlan új-angliai felbukkanásával, leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy eredetileg valami egzotikus kalózkincsnek képezhette részét, amelyre az öreg Obed Marsh kapitány talált rá tengeri – kalandozásai során. Elgondolását jelentős mértékben alátámasztotta az a körülmény, hogy a Marsh család, mihelyt értesült a műtárgy kiállításáról, azonmód meghökkentően magas vételárat kínált érte, s ajánlatukat időnként mind a mai napig megismétlik, a Történeti Társaság udvarias, ám elzárkózó magatartása ellenére.

Miközben a jóasszony kikísért a kiállítóteremből, elmondta nekem, hogy a környék műveltebb köreiben meglehetősen elfogadottnak számító felfogás szerint a Marsh család egy titkos kalózkincsnek köszönhette hirtelen megvagyonosodását. Ő maga sosem járt a rejtélyekkel körülsáncolt Innsmouthban, személyes véleménye azonban – melyet örömmel megosztott velem – igen tömören összefoglalható volt: mélységesen undorodott attól közösségtől, amely alig néhány évtized leforgása alatt képes volt ilyen alacsony kulturális nívóra süllyedni, s még csak meg sem próbálkozott a folyamat megfordításával. Egyúttal biztosított róla, hogy az ördögimádókról szóló sötét híreszteléseknek, melyek az utóbbi időben a várossal kapcsolatban lábra kaptak, bizonyos mértékig hitelt kölcsönöz egy sajátságos, félig-meddig titkos szekta működése, amely igen mélyen gyökeret vert Innsmouthban, s mára az összes hagyományos egyházat kiszorította.

Ezt a kultuszt, mint Miss Tilton közölte velem, „Dagon Ezoterikus Rendjének” hívják, és kétségkívül züllött tanokat hirdet, akár pogánynak is nevezhetőket. Valahonnan keletről szivárgott be a partvidékre, körülbelül egy évszázada, tehát megközelítőleg akkortájt, amikor fölmerült a lehetősége, hogy esetleg felszámolják a helyi halászatot.

Hogy az egyszerű emberek körében a kultusz nagy népszerűségnek örvend, az aligha meglepő, hiszen bevezetése jelentős fellendülést hozott a parti halászatban, s ez az állapot mindmostanáig tart. Dagon Rendje rövid idő alatt komoly befolyásra tett szert a városban, kiszorította a szabadkőműveseket, s istentiszteleteit azóta az ő régi kápolnájukban tartja.

A jámbor Miss Tilton számára ez már önmagában elegendő ok volt, hogy az ódon városra rásüsse a romlás és erkölcstelenség botrányos fertőjének bélyegét, az én lelkesedésemet azonban inkább szította, mint lohasztotta. Építészi és régiségbúvári érdeklődésemhez immár a kultúrtörténész kíváncsisága is társult; alig bírtam elaludni kis szobámban a Y.M.C.A.-szállóban, s minden ízemben arra vágytam, bár virradna már.

 

2.

 

Másnap reggel háromnegyed tízkor már Hammond boltja előtt álldogáltam a régi piactéren kezemben kis kofferemmel, az innsmouthi buszra várva. Ahogy közelgett az indulás perce, felfigyeltem rá, hogy a járókelők sorra feljebb húzódnak az utcán vagy betérnek a piactér túloldalán az Ideal Lunch étkezdébe. Úgy tűnt, a jegyárus a vasútállomáson cseppet sem esett túlzásokba, amikor a helybéliek ösztönös viszolygását emlegette Innsmouth-tól és lakóitól. Kisvártatva egy kicsiny, piszkosszürke autóbusz bukdácsolt végig a State Streeten, minden ízében csörömpölve, majd befordult a piactérre, és megállt előttem a járdaszegélynél. Azonnal éreztem, hogy ez az én járatom, és sejtésemet a félig olvashatatlanná koszolódott felirat is megerősítette a szélvédő mögé támasztott táblán: Arkham–Innsmouth–Newport.

A járműben mindössze három utas ült: mogorva, ápolatlan fiatalemberek, egyformán barátságtalan ábrázattal. Mikor a busz megállt, kissé esetlenül lekászálódtak róla, és kínosan óvatos léptekkel – mintha csak tartanának valakitől – elindultak fölfelé a State Streeten. A sofőr úgyszintén leszállt; miközben bement a boltba vásárolni, én a háttérből lopva szemügyre vettem. Ez bizonyára az a bizonyos Joe Sargent lehet, gondoltam, akit a vasúti hivatalnok említett; és mielőtt bármit megfigyelhettem volna rajta, egyszerre csak oly elemi erejű undor fogott el, melyet sem leküzdeni, sem megindokolni nem tudtam. Hirtelen teljesen természetesnek találtam, hogy a helybélieknek semmi kedvük azon buszon utazni, ami ennek embernek a tulajdonát képezi, aminthogy tőlük telhetőleg kerülik azt a helyet is, ahol ő meg a többi hasonszőrű él.

Amikor a sofőr kilépett az üzletből, ismét tanulmányozni kezdtem – most már behatóbban –, s egyúttal megkíséreltem magyarázatot találni iménti kellemetlen előérzetemre is. Sargent szikár, csontos fickó volt, beesett vállakkal, csaknem hat láb magas; koszos, kék munkásruhát viselt, kirojtosodott szélű golfsapkával. Korát úgy harmincöt évre becsültem; a furcsa, mély ráncok kétoldalt a nyakán idősebbnek mutatták, ez a csalóka benyomás azonban nyomban szertefoszlott, amint tompa, kifejezéstelen arcára emeltem tekintetem. Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó járása – szörnyűséges lúdtalpa lehetett –, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan. Minél tovább néztem, annál inkább elcsodálkoztam rajta, hol szerezheti be a cipőit.

A fickó határozottan koszosnak látszott, ami tovább mélyítette hirtelen támadó ellenszenvemet. Nyilván sok a barátja a halászbárkák matrózai között, és nagyon kedveli ezt a társaságot; legalábbis nemigen találtam más magyarázatot rá, miként vehette át jellegzetes szagukat. Hogy miféle idegen vérkeverék folyhatott az ereiben, még találgatni sem tudtam. Testalkata és arcvonásai nem vallottak sem ázsiai, sem polinéz, sem levantei, sem néger származásra, mégis azonnal láttam rajta, miért találják errefelé kirívónak a megjelenését. Valószínűtlennek tartottam, hogy bárhol a világon létezne ilyen emberi rassz; ez a meglehetősen visszataszító személy itt előttem inkább hosszas beltenyészet és valamely egészen egyedülálló biológiai degeneráció végtermékének látszott.

Ekkor észrevettem, hogy én leszek az egyetlen utas, s ez némileg gondolkodóba ejtett. Valahogy nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egész úton ezzel az alakkal leszek összezárva. Mikor azonban eljött az indulás perce, elhessegettem kétségeimet, a busz lépcsőjére hágva odanyújtottam neki egy dollárt bankóban, s közben épp csak annyit motyogtam magam elé:

– Innsmouth.

Egy hosszú pillanatig kíváncsian nézett rám, mialatt visszaadta a negyven centemet. Több sorral mögötte választottam ülőhelyet magamnak, de ugyanazon az oldalon, mert szerettem volna látni útközben a tengerpartot.

A vén járgány hatalmas zökkenéssel megindult; és a kipufogógázok fullasztó fellegében végigrázkódott a State Streeten, az ódon téglaházak között. A járókelőket figyelve az a benyomásom támadt, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha a busz nem is létezne. Aztán befordultunk balra, a High Streetre, ahol már gyorsabban haladtunk; kétoldalt egyre-másra suhantak el mellettünk a korai köztársaság tekintélyes, öreg kúriái és a még vénebb parasztházak a gyarmati időkből. A Parker folyó mentén átvágtunk a Lower Greenen, s végül kijutottunk a nyílt tengerpartra, amely monoton egyhangúsággal nyújtózott előttünk a látóhatárig.

Derült, meleg idő volt, ám a szikkatag fűvel és nyomorék cserjékkel benőtt homokdűnék egyre sivárabb és vigasztalanabb hangulatot árasztottak körülöttünk. Az ablakból láttam a kéken hullámzó óceánt meg a Plum-sziget homokos partvonalát; aztán lekanyarodtunk a Rowleybe és Ipswichbe vezető főútról, egészen tengerközelbe kerülve. A házak lassan elmaradoztak, az út állapota arról árulkodott, hogy errefelé alig van autóforgalom. A viharvert távírópóznákon mindössze két párhuzamosan futó drótszál árválkodott. Koronkint rozzant fahidakon hajtottunk át, sekély patakmedrek fölött, melyek csak áradás idején telnek meg vízzel, még jobban elszigetelve ilyenkor a külvilágtól ezt a barátságtalan vidéket.

Az út mentén itt-ott kiszáradt fatörzseket és mállatag támfalakat láttam kimagasodni a futóhomokból, s eszembe ötlött, hogy a történelemkönyvek szerint ez a táj valaha termékeny és sűrűn lakott volt. A fordulópont az 1846-os innsmouthi járvánnyal egyidőben következett be, ami mindjárt alapot szolgáltatott az egyszerű embereknek, hogy a háttérben mindenféle sötét összefüggéseket gyanítsanak, gonosz hatalmak ármánykodásait. A valódi ok persze a tengerparton nyakló nélkül folytatott erdőirtás volt, amely megfosztotta a termőtalajt legfőbb védelmétől a szél meg a futóhomok ellen.

A Plum-sziget végül eltűnt mögöttünk, s baloldalt már csak az Atlanti-óceán hullámzott, amerre a szem ellát. A hepehupás út emelkedni kezdett, engem pedig különös, nyugtalanító előérzet fogott el, amikor a távolban, ahol az út szalagja a látóhatárral találkozott, megpillantottam a magányos dombhátat. Olybá tűnt, mintha buszunk mind följebb és följebb kapaszkodna, végérvényesen elhagyná a biztos ösvényeket, s elmerülne a felső légrétegek, a titkokkal terhes égbolt éteri mélységeiben. A tenger illata baljós sejtelmeket ébresztett bennem; ahogy peregtek a percek, egyre ellenszenvesebbnek találtam a sofőr karómerev hátát és ellapult fejét. Innen hátulról látszott, hogy a tarkója majdnem ugyanolyan szőrtelen, mint az arca, a szürkére pikkelyesedett fejbőrt csak itt-ott takarja egy-egy ritkás, szőke hajcsomó.

Aztán elértük az emelkedő gerincét, és szabad kilátásunk nyílt a mögötte elterülő völgyteknőre, amit a tengerbe ömlő Manuxet vájt ki maga körül, nem sokkal északra a hosszú zátonysortól, mely Kingsport Headnél éri el legnagyobb magasságát, s széles félkörívben folytatódik a Cape Annig. A látóhatár legszélén még éppen ki tudtam venni Kingsport Head ködbe vesző kontúrjait, ahol az a különös, magas ház áll a ködben, melyről oly sok furcsaságot beszélnek az emberek; figyelmemet azonban egyelőre a közvetlenül előttünk kibontakozó panoráma kötötte le. Rádöbbentem, hogy végre szemtől szembe kerültem a rosszhírű Innsmouth-szal, a gonosz legendák és ősi titkok hazájával, s a fölötte gomolygó árnyék énrám is átvetült. Nagy kiterjedésű város volt, sűrűn álló házakkal; mégis, ahogy ránéztem, legelőször az életre utaló nyomok már-már kísérteties hiánya ötlött a szemembe. A kéményerdő fölött csak itt-ott szállongott egy-egy elárvult füstfoszlány, a három templomtorony omlatagon és lemeztelenítve magasodott az ólomszürke tenger visszatükröző égboltozatra. Az egyik orma szemmel láthatólag meg volt csonkítva, s ahol a toronyórák számlapjának kellett volna lennie, ott mindegyiken csak sötét, barlanghomályos lyukak ásítottak. Az egymás fölé nyúló nyergestetők és csúcsos palagerincek zűrzavara ijesztő szuggesztivitással idézte föl bennem a féregrágta bomlás hangulatát, s ahogy tovább zötykölődtünk az egyre rosszabb állapotú úton, láttam, hogy sok háznak beomlott a födele. Megpillantottam néhány hatalmas, négyszögletű, György-kori kúriát is; kupolával és függőerkélyekkel. Ezek általában elég messze estek a tengertől, s olyan is akadt közöttük, amelyik nem tűnt teljesen elhagyatottnak. Aztán észrevettem felszámolt vasútvonal felgazosodva rozsdálló sínpárját; a jobbra-balra dűlő, huzaluktól megkopasztott távírópóznákat; az Ipswitchbe és Rowley-ba vezető régi szekérutakat, amelyeket szinte már teljesen benőtt a sűrűn burjánzó gyomnövényzet. A legrosszabb állapotok közvetlenül a tengerparton uralkodtak, ám éppen ebben a városnegyedben fedeztem föl egy – fehérre meszelt falú tornyot; a kicsiny gyártelepre emlékeztető kőépület, amelyhez tartozott, aránylag jó karban lévőnek tűnt. Az elhomokosodott kikötőt vénségesen vén hullámtörő ölelte körül. Itt-ott magányosan üldögélő horgászokat láttam rajta, a külső végében pedig egy ódon világítótorony romjait. A gát belső oldalán homokpad képződött, amin néhány düledező halászkunyhó állt, partra húzott lélekvesztők és homárfogó gyékénykasok szabálytalan karéjában. Az egyetlen mélyvízi kifutót ott gyanítottam, ahol a folyó elhaladt a fehér tornyos épület mellett, majd széles ívben délnek kanyarodott, hogy a hullámtörő végénél az óceánba torkolljon.

A partszegély mentén néhol még látni lehetett a régi kőmólókat, bár többségüket alaposan kikezdte már a hullámverés; a legromosabbak a déli fekvésűek voltak. Jóllehet dagály idején érkeztünk; messze kint, a tengeren megpillantottam egy hosszan elnyúló, fekete csíkot. Alig emelkedett ki a vízből, mégis úgy éreztem, mintha zordan lappangó rosszindulatot árasztana. Nyilván ez lehetett a hírhedt Ördögzátony. És ami a legfurcsább volt: amikor ránéztem, a gyomromban felkavarodó undorhoz egyfajta delejes vonzódás társult, akárha hangtalan sziréndal csábítana a nyílt vizekre. Ezt a különös érzést még az első benyomásnál is zavaróbbnak és érthetetlenebbnek találtam.

Az úton egy lelket sem láttam, pedig most már elhanyagolt parasztházak között haladtunk, melyek az összeomlás különböző stádiumaiban roskadoztak. Aztán végre észrevettem pár lakottnak látszó épületet; legalábbis erre következtettem abból, hogy a törött ablakokat rongyokkal függönyözték el belülről, a gazos udvarokon pedig kagylóhéjak és döglött halak hevertek szerteszét. Időnként megpillantottam egy-egy mogorva, ápolatlan alakot, amint a kertek terméktelen ugarját túrja, vagy kagylók után kotorászik a halbűzös tengerparton; néha mocskos, majomképű gyerekeket is láttam, a gyommal felvert lépcsőkön játszottak. Ezeknek az embereknek a látványa valahogy sokkal nyugtalanítóbban hatott rám, mint a sivár és elhagyott épületeké. Szinte mindegyikükben volt valami különös, az arckifejezésükben vagy a járásukban, amit képtelen lettem volna közelebbről körülírni, mégis egyfajta mélyről jövő, ösztönös viszolygást váltott ki belőlem. Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy ez a jellegzetes megkülönböztető vonás egy olyan rajzról vagy festményről ismerős nekem, amit különösen megrázó vagy tragikus körülmények között láttam valahoI, talán egy régi könyvben; ám ez a déja vu-érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is szállt megint.

Ahogy a busz tovább zötyögött a völgyfenék felé, a természetellenes csöndben egyre tisztábban hallottam néhány vízesés monoton csobogását. A koszos, düledező házak közelebb húzódtak egymáshoz, kétfelől közrefogták az utat, és már valamelyest tekintélyesebbnek látszottak, mint amiket magunk mögött hagytunk. A panoráma utcaképpé sűrűsödött körülöttünk; helyenként még a kövezet és a gyalogjárók maradványait is ki lehetett venni. Az épületek szemlátomást mind lakatlanok voltak, itt-ott jókora foghíjak tátongtak közöttük, ahol már csak beomlott kémények és kormos gádorfalak emlékeztettek a hajdani konyhákra és lakószobákra. Gyakorlatilag mindenhonnan átható halbűz áradt, méghozzá a legundokabb fajta, amit valaha alkalmam nyílt megtapasztalni.

Átvágtunk néhány kereszteződésen; a balra leágazó utcák a parti halászviskók szennyébe vezettek, a jobboldaliak a romos villanegyedekbe. A városban még nem láttam embereket, ám egyre több apró jel árulkodott róla. hogy ez a környék már nem teljesen kihalt: elfüggönyözött ablakok, néhol egy-egy rozzant autó valamelyik kapualjban. A kövezet és a gyalogjárók elhanyagoltak voltak ugyan, de legalább nem mentek tönkre teljesen; és ugyanez állt az épületekre is, amelyek közül – amennyire meg tudtam állapítani – egy sem látszott fiatalabbnak a XIX. század első felénél. Amikor megpillantottam a letűnt múlt e romlásukban is méltóságteljes tanúit, felébredt bennem a műkedvelő régiségbúvár, és egyszeriben elfeledtem ösztönös irtózásomat a szörnyű bűztől meg a város barátságtalan hangulatától.

Mielőtt azonban célhoz értünk volna, még várt rám egy megrázó élmény, amelynek kellemetlen emlékétől hosszú időn át nem bírtam megszabadulni. A busz éppen egy kör alakú köztéren hajtott át, kétoldalt egy-egy templommal, középen pedig egy kerek díszpázsit porlepte maradványaival. A jobbra nyíló mellékutcában jókora oszlopcsarnokot pillantottam meg; és mivel éppenséggel nem haladtunk nyaktörő iramban, volt időm tüzetesebben szemügyre venni. Az épületfaláról tenyérnyi, elszürkült foltokban hámlott a hajdan bizonyára fehér vakolat, a fekete-arany felirat pedig úgy bepiszkolódott a homlokzatán, hogy csak nagy fáradsággal tudtam kibetűzni: Dagon Ezoterikus Rendje. Szóval ez volt a szabadkőművesek régi kápolnája, ahová később befészkelte magát a másik kultusz, az állítólagos tengerentúli jövevény...

Miközben a szöveg böngészésével voltam elfoglalva, figyelmemet egyszerre csak egy repedt harang fülsértő kondulása vonta magára a túloldalról, gyorsan megfordultam hát, és kinéztem az átellenes ablakon.

A hang egy zömök tornyú kőtemplomból jött, amelyről első pillantásra látszott, hogy sokkal fiatalabb a többi környező épületnél. Neogót stílusban emelték, elég esetlenül, és viszonylag magas alagsora volt, amelynek ablakait dísztelen fatáblák zárták el. Bár a toronyóráról a felém eső oldalon hiányoztak a mutatók, tudtam, hogy a disszonánsan zengő harang éppen tizenegyet üt. Aztán teljesen megfeledkeztem a pontos időről; mert hirtelen olyan látvány tárult elém – méghozzá szembántó élességgel –, amitől rosszullét fogott el, mielőtt egyáltalán rádöbbentem volna; mi az.

A templom alagsori kapuja ugyanis nyitva állt, valamelyes betekintést engedve az épület belsejébe; és épp amint odapillantottam, bent egy árnyalak suhant át a bejárat fekete négyszögén. Aligha láthattam tovább szívdobbanásnyi időnél; valószínűleg ezért is ért teljesen váratlanul a leküzdhetetlen erővel rám törő hányinger, melyet csupán akaraterőm végső megfeszítésével sikerült visszatartanom. A dolog annál is megmagyarázhatatlanabb volt, mivel utólag visszagondolva semmi olyasmit nem találtam a látványban, ami undorra vagy megütközésre adhatott volna okot.

Az a valami odalent egy élőlény volt – a buszsofőrön kívül mindeddig az egyetlen, akit a városban láttam –,s ha nem vagyok olyannyira zaklatott, valószínűleg nem találok benne semmi visszataszítót. Nyilván a lelkipásztor lehetett, aminthogy erre rá is jöttem, mihelyt tovarobogtunk. Talán a ruha miatt nem ismertem rá rögtön – tudniillik nem hagyományos papi öltözéket viselt, hanem valami furcsa, díszes ornátust, amit bizonyára Dagon Rendje vezetett be, mikor a régi egyházak helyébe lépett. Ami ellenállhatatlanul erővel bűvölte magára tekintetem, s egyúttal a rosszulléttel határos pánikba kergetett, az a csúcsívbe futó diadém volt a pap homlokán – csaknem tökéletes párja annak a példánynak, amit Miss Tilton mutatott nekem tegnap este. E különös, ám tulajdonképpen csöppet sem meglepő egybeesés oly mértékben izgalomba hozta a fantáziámat, hogy vizionálni kezdtem. Lelki szemeim előtt nyilván megjelent a Newburyportban látott ötvösremek, baljós és kifürkészhetetlen díszítményeivel; testi szemeimmel ugyanakkor a semmitmondó arcú árnyalakot bámultam a templom alagsorában.

Íme, a kézenfekvő és ésszerű magyarázat, hogy miért ruházta fel őt lázasan szárnyaló képzeletem bizonyos hátborzongatóan ismerős vonásokkal, amint bő palástjába burkolózva, kacsázó léptekkel elhaladt a bejárat előtt. Igen, csakis így történhetett, gondoltam a rázkódó buszon; hirtelen ijedelmem utóhatásaival birkózva; egyszersmind szemrehányást tettem magamnak ostoba viselkedésemért. Elvégre mi csodálkoznivaló van azon; ha egy helyi misztériumkultusz papja olyan jellegzetes stílusú diadémot visel, mely hívei szemében már évszázadok óta szimbolikus jelentőséggel bír, talán mint az ősi kalózkincs maradéka, ami hajdan megvetette a gyülekezet jólétének alapjait?

Most már járókelők is feltünedeztek az utcákon, jobbára fiatal, ám elég ápolatlan külsejű emberek, magányosan vagy két-három fős, hallgatag csoportokban. A málladozó épületek földszintjén itt-ott kis boltok bújtak meg ütött-kopott cégtáblák alatt, s miközben tovább zötykölődtünk, láttam egy-két parkoló tehergépkocsit is. A vízcsobogás mind közelebbről hallatszott, s hamarosan tekintélyes folyamágy állta utunkat; fölötte széles, vaskorláttal ellátott híd feszült, mely a túloldalt jókora köztérbe torkollott.

Amikor csörömpölve áthaladtunk s hídon, a buszból kitekintve gyárépületeket pillantottam meg odalent, a füves partszegélyen. A folyó igen bővízűek tűnt amellett meglehetős veszedelmesnek; innen a hídról három zúgót is ki lehetett venni, egyet bal felé, folyásirányban; a másik kettőt pedig valamivel följebb, átellenben. Mondanom sem kell, a vízesések robaja itt már fülsiketítő volt. Aztán behajtottunk a nagy, félköríves térre a túlparton, s megállapodtunk egy emeletes, kupolával koronázott épület mellett, amelyről sárgás foltokban hámlott a vakolat, s viharvert homlokzatán a Gilman House feliratot viselte.

Örültem, hogy végre kiszabadulhatok a buszból, és tüstént a szálloda elhanyagolt halljába siettem, hogy megőrzésre leadjam a portán a poggyászomat, természetesen kellő térítés fejében. Odabent csak egyetlen embert találtam – egy idősebb férfit, ezúttal a jellegzetes „Innsmouth-arc” nélkül, ahogy a helyi lakosok visszataszító vonásait magamban elneveztem. Viselkedése egyáltalán nem volt ellenszenves, akár még barátságosnak is gyanítható dörmögéssel vette át tőlem a csomagomat és az odanyújtott aprópénzt. Mégsem fordultam hozzá kérdéseimmel, mert eszembe jutott, hogy ebben a szállodában furcsa dolgok szoktak történni. Inkább visszamentem a térre, ahonnan a busz időközben eltűnt, s aprólékos részletességgel tanulmányozni kezdtem az elém táruló látványt.

A kockaköves térség északról közvetlenül a folyóparttal volt határos, délről pedig 1800 közül épült, nyeregtetős téglaházak szegélyezték széles félkörívben. Errefelé több utca ágazott szét sugarasan délkeletre, délre és délnyugatra. Lámpaoszlopot alig-alig láttam rajtuk, azok is alacsonyak és koszosak voltak, olykor még a gázégő is hiányzott belőlük – nem bántam hát, hogy terveim szerint még sötétedés előtt tovább fogok utazni, noha tudtam, hogy telihold lesz az éjjel. Az épületek elég jó állapotban voltak, némelyiknek a földszintjén különféle üzletek működtek: a First National hálózat fűszerboltja, egy nem túl bizalomgerjesztő étterem, egy dohányáruda meg egy halkereskedés. A tér legkeletibb pontján, a folyóparthoz legközelebb eső épületben rendezte be irodáját a városka egyetlen nagyüzeme, a Marsh Refining Company. Láttam még körülbelül tíz járókelőt és négy-öt elszórtan álló gépkocsit meg motorkerékpárt. Nem esett nehezemre rájönni, hogy Innsmouth városközpontjában vagyok. Keleten a tengerből csak elmosódott, szürkéskék foltok derengtek, három György-kori udvarház romos oromfödele között. A folyó túloldalán, lent a híd lábánál, a lankásan lejtő partszegélyen fehér kőfal vett körül egy tekintélyes épületet, amit a Marsh-féle aranyfinomítónak véltem.

Úgy döntöttem, a First Nationalben kezdem az érdeklődést, mivel ott jó eséllyel számíthatok rá, hogy az üzletvezető meg az eladók nem lesznek helybéliek. Mint kiderült, az egész személyzetet egyetlen fő alkotta: egy tizenhét év körüli fiú, aki – némi meglepetésemre – igen készségesen; a legcsekélyebb vonakodás nélkül válaszolt a kérdéseimre. Szemlátomást örült a beszélgetésnek, s szavaiból csakhamar kivettem, hogy nem szereti ezt a helyet átható halbűzével és barátságtalan lakóival. Valóságos megkönnyebbülést jelentett neki egy kívülálló váratlan betoppanása. Hamarosan megtudtam róla, hogy arkhami születésű, jelenleg Ipswichben lakik édesanyja rokonainál és egy perccel sem tölt több időt ebben a városban, mint feltétlenül szükséges. A családjának cseppet sem tetszett ugyan, hogy Innsmouth-ban dolgozik, de az igazgatóság ide helyezte át; és ő nem akarta elveszíteni a munkahelyét.

Közölte velem, hogy Innsmouthban nincs sem nyilvános könyvtár, sem idegenforgalmi iroda, de azért majd csak eltájékozódom valahogy. Az utcát, amin az autóbuszom megérkezett, Federal Streetnek hívják. Ettől nyugatra esik a valaha jobb napokat látott előkelő városrész – Broad Street, Washington Stteet, Lafayette Street, Adams Street –, keletre pedig a parti nyomornegyed. A régi György-kori templomokat arrafelé találom a Main Streeten; de már nagyon régóta elhagyottan állnak. Azon a környéken, különösen a folyótól északra, jobb kerülni a feltűnést, mert az emberek mogorvák és ellenségesek. Rebesgetik, hogy néhány idegennek már szőrén-szálán nyoma veszett.

Ő a saját kárán tanulta meg, hogy egyes helyek úgyszólván tiltott területnek számítanak. Például nem tanácsos kíváncsiskodni sem a Marsh-féle finomítóüzem, sem a még működő templomok körül, de ugyancsak tabu a Dagon-rend oszlopcsarnoka is a New Church Greenen. Ezek a templomok egyébként roppant furcsák – Innsmouthon kívül egyiket sem ismeri el a felekezetük, az istentiszteleteken mindenféle különös díszruhákat és liturgikus elemeket használnak. Bonyolult, titokzatos dogmáik helyenként ködösen célozgatnak bizonyos csodálatos átalakulásokra, melyek révén elérhetővé válik a földi halhatatlanság vagy legalábbis annak egy sajátos formája. A fiút odahaza a saját lelkipásztora – Dr. Wallace az arkhami Egyesült Metodistáktól – óva intette tőle, hogy bármelyik innsmouthi felekezethez csatlakozzék.

Ami a helybélieket illeti, a fiú nem nagyon tudott eligazodni rajtuk. Olyan gyanakvók és emberkerülők, akár az üregi rágcsálók; el sem tudja képzelni, mivel töltik az idejüket, az éjjel-nappal folyó halászaton kívül. Talán mindennap szeszmámorban fetrengve horkolnak sötétedésig – ez nem is annyira valószínűtlen, hiszen rendszeresen és irdatlan mennyiségben vedelik a csempészett zugpálinkát. A fiúnak az volt róluk a benyomása, hogy a maguk mogorva módján szorosan összetartanak, láthatatlan kapcsokkal egybefűzött testvériséget alkotva, s titokban gyűlölik és lenézik a külvilágot, mintha valami magasabbrendű közösségbe tartoznának. A megjelenésük valóban elég döbbenetes különösen azok a golyvásan dülledő, rezzenetlen szemek; a hangjuk pedig, ha megszólalnak, egyenesen undorító. Hátborzongató hallani a kántálásukat, amikor éjszakánként összegyűlnek a templomaikban – kivált a két legjelesebb ünnepükön, április harmincadikán és október harmincegyedikén.

Nagyon kedvelik a vizet, sokat úsznak mind a folyóban, mind a kikötőben. Gyakran rendeznek úszóversenyeket az Ördögzátonyig, ami nem kis távolság, közülük azonban szinte senkinek nem jelent különösebb megerőltetést. Igaz, ezt a sportot főleg a fiatalok űzik; ami azt illeti, az idősebb lakosok nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan. Persze vannak kivételek, de ezek jobbára eleve nem hasonlítanak az innsmouthiak többségére, mint a vén portás a szállodában. Az ember időnként óhatatlanul eltűnődik rajta, hová tűnnek a városból az öregek, és hogy az a bizonyos „Innsmouth-arc” nem valami rút fertőző betegség tünete-e, amely az évek múltával mindjobban elhatalmasodik áldozatain.

A tudomány persze kevés olyan kórt ismer, amely ennyire radikális és mélyreható elváltozásokat volna képes előidézni egy felnőtt ember szervezetében – hiszen egyes torzulások még a csontozatra is kiterjednek, például a koponyaforma esetében. Mindazonáltal ez cseppet sem lenne hihetetlenebb vagy megdöbbentőbb a betegség ránézésre is nyilvánvaló tüneteinél. Nem könnyű ebben az ügyben cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztott, egyértelmű álláspontra helyezkedni, adta burkoltan értésemre a fiú; mert az innsmouthiak sohasem lépnek bizalmas kapcsolatra senki idegennel, bármilyen sok időt is tölt az illető a városukban.

A fiú biztosra vette, hogy végső stádiumában a kór még az általa látottaknál is borzalmasabb torzulásokat okoz, ezeket a személyeket azonban zár alatt tartják. Fura hangokat hallani néha errefelé, főként a folyótól északra. A düledező tengerparti kalyibákat a föld alatt állítólag titkos alagútrendszer köti össze, amely valóságos tenyészverme a napfényt nem ismerő korcsoknak. Hogy miféle romlott vér folyik ezeknek az emberszörnyeknek az ereiben, azt lehetetlen megmondani. Hatósági megbízottak és más külvilágiak látogatásakor, mint mesélik, némely különösen visszataszító egyedet a parti barlangokba rejtik.

Ha ezek után még kíváncsi vagyok valamire, folytatta informátorom, a helybéliek faggatására ne is pazaroljam az időmet: teljességgel értelmetlen próbálkozás volna, s amellett nem is a legbiztonságosabb. Az egyetlen, aki esetleg szóba állna velem; egy hihetetlenül öreg, de máskülönben normális külsejű férfi; aki a szegényházban lakik, a város északi szélén, az idejét pedig az utcákon lófrálva tölti, vagy a tűzoltóállomáson lábatlankodik. Ez a vén csavargó, Zadok Allen, már kilencvenhat éves, kicsit kótyagos fejű és hírhedt iszákos. Mogorva, barátságtalan alkat, folyton hátrafelé pislog, mintha rettentően félne valamitől, és józanon a világ minden kincséért sem váltana szót idegenekkel. Kedvenc mérge csábításának viszont képtelen ellenállni; ha pedig lerészegedik, azon nyomban kiapadhatatlan, bár kissé összefüggéstelen kútfejévé válik a töredékes innsmouthi szájhagyománynak.

Amit persze ilyen állapotban összefecseg, abban kevés a használható információ; csupa őrült história, ködös-célozgatások mindenféle csodára és iszonyúságra, melyek mind az ő rögeszmés képzelődéséből fakadnak. Soha senki nem hisz neki, de a helybéliek mégsem szeretik, ha leissza magát és kívülállókkal beszél. Ha például ő akarna valamit megkérdezni Zadoktól, jegyezte meg a fiú, akkor igyekezne úgy rendezni a dolgot, hogy még véletlenül se láthassa senki. Egyébként valószínűleg a vén szeszkazán pálinkagőzben párolt kísértethistóriáiból csíráztak ki a legveszettebb pletykák és híresztelések, amik a környéken Innsmouthról keringenek.

A város nem őshonos lakói alig maroknyian vannak. Időnként ugyan előfordul velük, hogy hajmeresztő dolgokat vélnek látni vagy hallani, de ez nem is csoda az öreg Zadok rémmeséi meg a degenerált helybéliek között. Ezek az emberek egyébként sohasem merészkednek ki az utcákra napszállta után; az ilyesmi kimondatlan, ám egybehangzó véleményük szerint nem volna bölcs dolog városban éjszaka áthatolhatatlan sötétség uralkodik.

Ami a gazdaságot illeti – a különös halbőség valóban szinte megmagyarázhatatlan, de a helybéliek egyre kevésbé tudják kihasználni. Az árak zuhannak, a verseny éleződik. A város egyetlen igazi nagyüzeme az aranyfinomító: az irodája itt van mindjárt a sarkon, mutatta a fiú pár lépésre innen. Az öreg Marsh mostanában már egyáltalán nem mutatkozik, bár a finomítóba olykor még beviteti magát zárt, lefüggönyözött autóban.

Mindenféle pletyka járja róla, mennyit és hogyan változott. Régebben nagy divatfi hírében állt, és egyesek szerint ma is a kedves Edward-kori kabátját viseli, csipkés kézelőkkel; persze teljesen át kellett szabatnia. Utána egy darabig a fiai vezették az irodát, de az utóbbi időben ők is szép csendben visszavonultak, hogy átengedjék a kormányrudat az ifjabb nemzedéknek. A végén már nagyon furán festettek, főleg az idősebbek; rebesgették, hanyatlik az egészségük.

Az egyik Marsh lányról, egy undok természetű, békaképű nőről informátorom megemlítette, hogy ízléstelen módon ékszerezi magát; rövid kérdezősködés után megbizonyosodtam róla, hogy ugyanolyan különös és egzotikus díszeket hord, mint a newburyporti diadém. A fiú sokszor látta rajta ezeket, és hallotta is róluk, hogy valami titkos kincsből valók, amely eredetileg kalózoké vagy démonoké volt. A lelkészek – papok, tisztelendők, hitszónokok, akárhogy is híják őket itt manapság – szintén hasonló fejdíszt viselnek, bár ők nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan: lilás ékszereket ebből a típusból a fiú nem látott, noha mesélték neki, hogy Innsmouthban még sok ilyesfélét rejtegetnek.

A Marsh-família egyébként visszavonultan él, akárcsak a város másik három tekintélyes családja: a Waite-ek, a Gilmanek és az Eliotok. Hatalmas, palotának is beillő házakban lakinak a Washington Streeten. Némelyikben állítólag agg rokonokat rejtegetnek; amikor testi elváltozásaik túllépték a nyilvánosság számára még elviselhető határt, megrendezték a halálukat, és hivatalos jegyzőkönyvet fektettek fel róla.

Informátorom figyelmeztetett, hogy az utcákról a legtöbb névtábla hiányzik, majd kérésemre felvázolta egy darab papírra Innsmouth alaprajzát, a főbb utakkal és tájékozódási pontokkal egyetemben. Szükségképpen hevenyészett munka volt, ám alapos és áttekinthető. Néhány perces tanulmányozás után meggyőződtem róla, hogy nagy segítségemre lesz, és hálás köszönettel a kabátzsebembe csúsztattam. Ezt követően – nem bízván a város egyetlen éttermének kétes tisztaságában – bőséges készletet vásároltam ebédre sajtropogósból és gyömbérkenyérből. Programom már készen állt: gyalogszerrel bejárom a legfontosabb utcákat; ha közben összefutok egy barátságosabb személlyel – lehetőleg nem helybélivel –, megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele; majd a nyolcórás járattal tovább utazom Arkhambe. Már láttam a városról; hogy a közösségi lét hanyatlásának szélsőséges és mintaértékű példája; nem lévén azonban szociológus, elhatároztam, hogy vizsgálódásaimmal az építészet terére szorítkozom.

Így vette kezdetét szisztematikus, bár érzelmi felhangoktól nem teljesen mentes körsétám Innsmouth szűk, árnyékhomályos útjain. Először is átsétáltam a hídon, majd abba az irányba fordultam, amerről az alsó vízesés robaja hallatszott. A Marsh-féle aranyfinomító mellett elhaladva feltűnt nekem az ipari tevékenységgel járó zajok teljes hiánya. Az épület a lejtős folyóparton állt, nem messze egy másik hídtól, több egybefutó utca csomópontjában: ez valószínűleg a régi városközpont lehetett, amit a függetlenségi háború után helyeztek át a mai Town Square-re.

A Main Street-i hídon ismét átkeltem a Manuxet fölött, s egy teljesen néptelen városrészbe jutottam, ami önkéntelenül megborzongatott. A nyergestetők beroskadt vázai szeszélyes fűrészfog-mintát haraptak a láthatár alsó szegélyébe; egy vén templom csonka tornya kísérteties mementóként magasodott a romok fölé. A Main Street mentén néhány házat úgy-ahogy rendben tartottak, ám a legtöbbnek csak ajtóit-ablakait szegezték be, majd sorsára hagyták. A kövezetlen mellékutcákból elhagyott kalyibák bámultak vissza rám vak, fekete ablakszemekkel; nem egy közülük hihetetlen, nyaktörő szögben dőlt oldalra, ahol az alapozása beomlott. A sötéten ásító ablakok tekintete oly hátborzongató volt, hogy keményen meg kellett emberelnem magam, amikor keletnek fordultam, a tengerpart felé. Kétségtelen, hogy a lakatlan házak által keltett iszonyat nem számtani, hanem mértani haladvány szerint növekszik, ahogy a pusztuló épületroncsok egyre szaporodnak az ember körül, s a végén egy néma kísértetváros sivár ölelésében találja magát. A végtelenbe vesző utcák látványa, melyeknek két átellenes oldaláról élettől és értelemtől megürült romok merednek egymásra hideg döglötthal-szemükkel; a sötét, néptelen termek és szobák porlepte útvesztője, pókhálók és elfeledett emlékek búvóhelye, amely fölött a győztes féreg vette át az uralmat... Mindez olyan mélyen gyökerező, zsigeri szorongást vált ki az emberből, amit a legjózanabb filozófia sem képes feloldani.

A Fish Street ugyanolyan kihalt volt, mint a Main Street, azzal a különbséggel, hogy néhány kő– és téglaépületet – külsejükből ítélve raktárházakat – egészen elfogadható állapotban találtam. A Water Street annyiban szolgált újdonsággal, hogy a part felőli oldalán hatalmas foghíjak tátongtak a régi mólók helyén. Az egész negyedben egyetlen eleven lelket sem láttam, csak az elszórtan üldögélő horgászokat a messzi hullámtörőn; a csendet a tenger halk, monoton zúgásán kívül csupán a vízesések erejét vesztett moraja zavarta a Manuxet irányából. A város légköre kezdett mind nyomasztóbban nehezedni rám, s miközben óvatosan átkeltem a roskatag Water Street-i hídon – a Fish Street-i, a térképnek megfelelően, romokban hevert –, azon kaptam magam, hogy időnként ideges pillantásokat vetek a hátam mögé.

A folyó északi oldalán az élet – vagy inkább: a nyomor egyes jeleire bukkantam. Működő halcsomagoló üzemek a Water Streeten; füstölgő kémények és befoldozott tetők hol itt, hol ott; rendszertelenül felhangzó, meghatározhatatlan forrásból származó zörejek: nagy ritkán egy-egy idomtalan árny, amint kacsázó léptekkel belevész valamelyik kövezetlen sikátor homályába. Ezeket a jeleket azonban önnön legnagyobb meglepetésemre, még a déli városnegyed kísérteties kihaltságánál is hátborzongatóbbnak találtam. Először is az emberek itt sokkalta torzabbnak és deformáltabbnak tűntek, mint a városközpontban; amikor rájuk néztem, néha már-már az a rendkívül kényelmetlen érzésem támadt, hogy hajszálnyira járok csupán valami döbbenetes és iszonytató következtetés levonásától, amely magyarázattal szolgálna minden eddig látott furcsaságra, s egy csapásra világosságot gyújtana elmémben – ám egyszersmind valószínűleg az őrület homályába borítaná. Az idegen beütés Innsmouth lakóiban itt határozottan érezhetőbb volt, mint a túlparton; illetve – ha az „Innsmouth-arc” tényleg nem a vérkeveredés, hanem valamiféle betegség jele – itt gyűjtötték össze a súlyosabb kóreseteket.

Az egyik apróság, ami szerfölött nyugtalanított, a különféle zajok térbeli megoszlása volt. Minden józan meggondolás szerint főként a szemlátomást lakott házakból kellett volna hallatszaniuk; valójában azonban épp néhány olyan épület környékén erősödtek fel leginkább, amiket szembetűnő gonddal zártak el a külvilágtól, vastag deszkák és rozsdás fejű szögek segítségével. Nyikorgás; gurgulázó nyögések; kaparászás; meghatározhatatlan, rekedt, vinnyogó neszek. Szorongásom tovább fokozódott, mikor eszembe jutott, miket mesélt a fűszeresfiú a titkos alagutakról. Óhatatlanul fölmerült bennem a mindeddig érdektelennek vélt kérdés, hogy vajon miféle hangokat adhatnak ki az odalent tanyázó korcslények. Mióta betettem a lábam ebbe a városrészbe, egyetlen emberi szót sem hallottam; és hirtelen azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyom utána.

Megszaporáztam hát a lépteimet, és csak két ízben álltam meg rövidebb időre, hogy megcsodáljak két szép, de erősen romos templomot előbb a Main, majd a Church Streeten. Valótlant mondanék, ha utólag visszatekintve letagadnám, minő megkönnyebbülés fogott el, amikor végre kívül tudtam magam ezen a mocskos, vízparti nyomornegyeden.

Következő logikus úticélom a New Church Green lett volna, de valahogy nem bírtam rávenni magam, hogy ismét elhaladjak a zömök kőtemplom előtt, ahol nemrég megpillantottam a díszruhás pap megmagyarázhatatlan módon ijesztő alakját, homlokán a rejtélyes diadémmal. Azonkívül a fűszeresfiú azt mondta, hogy a templomok és a Dagon-rend csarnoka környékén nem látják szívesen az idegeneket. Ennek megfelelően északi irányban haladtam tovább a Main Streeten, majd a Main Streetet elérve hátat fordítottam a tengerpartnak, a New Church Greentől biztos távolságban kereszteztem a Federal Streetet, és már ott is voltam az omladozó, régi patríciusnegyedben, ahol az utcák Washington, Lafayette és Adams büszke nevét viselték. Ezek a tekintélyes, öreg sugárutak most hepehupásak és gazosak voltak ugyan, egykori tölgyfaárnyas méltóságuk azonban még nem tűnt tova teljesen. Pillantásom udvarházról udvarházra vándorolt; a legtöbb viharverten, beszegezett ablakokkal málladozott az elvadult kertek közepén, de minden utcán akadt egy-kettő, amelyben szemlátomást laktak. A Washington Streeten négy vagy öt ilyen sorakozott egymás mellett, valamennyi kitűnő állapotban; a pázsiton és a parkokon látszott, hogy gondosan rendben tartják őket. A legfényűzőbb kúriáról, melynek hátsó márványterasza egészen a Lafayette Streetig nyúlt hátra, némi alappal feltételezhettem, hogy az öreg Marsh otthona, az aranyfinomító üzem emberkerülő tulajdonosáé.

Miközben ezeken a zöldellő kertekkel szegélyezett utcákon kóboroltam, egész idő alatt nem találkoztam egyetlen élőlénnyel sem, és magamban elcsodálkoztam rajta, hová tűnhettek Innsmouthból a kutyák meg a macskák. A másik dolog, ami zavart és nyugtalanított egy teljesen megmagyarázhatatlan helyi szokás volt: a padlásnyílások és az emeleti ablakok egy részét még a leggondosabban karbantartott udvarházakon is beszögezték és bedeszkázták. Innsmouth a lassú halál és az elutasító idegenség városának tűnt, ahol az ember önkéntelenül suttogóra fogja a hangját, és mindenütt mogorva, zárkózott titkolózásba ütközik. Nem tudtam szabadulni a roppant kínos benyomástól, hogy álságos magányomban minden mozdulatomat hideg, dülledt, soha le nem csukódó halszemek tekintete kíséri.

Összerezzentem a messze balról felhangzó kondulásra, amit még két másik követett, ugyanolyan fülsértő tónusban. Túl jól emlékeztem a neogót kőtemplomra, amelynek zömök tornyában ez a repedt harang szólt. Végigsiettem a Washington Streeten a folyóig, a régi ipari negyedbe. Romba dőlt gyárépületek látványa fogadott, a törmelékhalmok között elgörbült sínpárok rozsdálltak; valamivel odébb, az állomás maradványai mögött, a felszámolt vasúti híd födémlemezekkel borított traverzei nyúltak elárvultan a folyómeder fölé.

Némi bolyongás után rátaláltam a térképen bejelölt gyaloghídra. Az állapota egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő – még egy ósdi figyelmeztető táblát is kitűztek rá –, én azonban vállaltam a kockázatot, és átkeltem rajta a déli partra, ahol ismét az élet jelei mutatkoztak körülöttem. Nehézkes, lomha mozgású alakok húzódtak közeledtemre a málló falú sikátorok árnyékába, s bámultak ki onnan kifürkészhetetlen halszemükkel; más, emberibb arcok hűvös kíváncsisággal fordultak felém. Innsmouth rohamos gyorsasággal kezdett elviselhetetlenné válni; feladtam a további városnéző séta tervét, és abban a reményben tértem rá a központba tartó Paine Streetre, hátha találok valahol egy motoros járművet, amivel a lehető legsürgősebben eljuthatok Arkham-be. A baljós buszjáratban nem bíztam többé, nem is beszélve arról, hogy az indulás időpontja immár kibírhatatlanul későinek tűnt.

Ekkor pillantottam meg baloldalt a düledező tűzoltóállomást, és a pirospozsgás képű; elvadult szakállú, vizenyős tekintetű öregembert, aki rongyos ruhában ült az épület előtti padon, s élénk beszélgetésbe merült két elhanyagolt külsejű, egyebekben azonban normálisnak látszó tűzoltóval. Villámként vágott belém a felismerés: ez csak Zadok Allen lehet, a félbolond, iszákos aggastyán, aki annyi hihetetlen és hátborzongató történetet ismer az Innsmouth városát homályba borító árnyékról.

 

3.

 

Valami perverz ördög mesterkedése lehetett, vagy a felszín alatt munkáló, sötét erők akartak csúfot űzni belőlem fogalmam sincs hát, hogyan történhetett, de tény, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban gyökeresen megváltoztattam a terveimet. Már sétám legelején elhatároztam, hogy kizárólag építészeti megfigyelésekre fogok szorítkozni; most pedig azzal a feltett szándékkal igyekeztem vissza a főtérre, hogy amint keríteni tudok valami szállítóeszközt, haladéktalanul elhagyom a halálnak és a bomlásnak ezt a szörnyű városát. Ám az öreg Zadok Allen látványa egészen más mederbe terelte gondolataimat, és ahelyett, hogy tovább siettem volna, bizonytalanul lelassítottam lépteimet.

Biztosítottak róla, hogy a vénember nem tud semmit, csak sötéten célozgat mindenféle hihetetlen, vad és összefüggéstelen dologra; arra is figyelmeztettek, hogy a helybéliek miatt kockázatos vele beszédbe elegyedni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ez az aggastyán élő szemtanúja volt a város hanyatlásának, hogy emlékezete egészen a tengerjáró hajók és a nagy gyártelepek koráig nyúlik vissza – és ennek a csábításnak semmiféle józan okfejtéssel nem lehetett ellenállni. Elvégre a legfurcsább és legzavarosabb mítoszokról gyakran kiderül, hogy valós események szimbolikus átértelmezései vagy allegóriái – az öreg Zadoknak pedig mindent látnia kellett, ami az utóbbi kilencven évben Innsmouthban és szűkebb környékén történt. Az óvatosság és a józan mérlegelés mögött fellobbant a kíváncsiság perzselő lángja; én pedig ifjonti magabiztosságomban meg voltam győződve róla, hogy nemcsak a rémmesébe illő, zavaros történetek áradatát tudom megindítani, némi jóféle szesz segítségével, hanem előbb-utóbb az igazság magvát is kihámozom belőlük.

Tisztában voltam vele, hogy itt és most nem próbálkozhatok; a tűzoltók bizonyára észrevennék és tiltakoznának. Különben is szükség volt bizonyos előkészületekre: elsősorban pálinkát kell kerítenem. Szerencsére ez a fűszeresfiú útmutatása szerint nem jelenthet nehézséget. Aztán feltűnés nélkül addig sétálgatok a tűzoltóállomás körül, míg a vén Zadoknak mehetnékje támad; megvárom, míg kissé eltávolodik, és csatlakozom hozzá. A fiú szerint roppant nyughatatlan természetű, ritkán üldögél egy-két óránál tovább az állomáson.

Házi főzésű pálinkát könnyűszerrel, bár nem éppen olcsón tudtam szerezni, a főtértől egy sarokra, az Eliot Streeten, egy koszos ószeresbolt hátsó helyiségében. Az ápolatlan fickó vonásain, akivel az üzletet megkötöttem, már kezdtek ugyan kiütközni az „Innsmouth-arc” első jellegzetességei, de a maga módján egész udvariasan viselkedett. Nyilván hozzá volt szokva az idegenekhez, mert az átutazóban lévő látogatók – teherautósofőrök, aranyfelvásárlók, egyebek – rendszeresen vásároltak tőle.

A főtérre visszatérvén elégedetten nyugtáztam, hogy a szerencse ezúttal mellém szegődött; mert ki más botorkált elő a Paine Streetről, a Gilman House egyik sarkát megkerülve, mint maga az öreg Zadok Allen, hórihorgasan, csontszikáran, rongyokba burkolózva? Előbb tervemnek megfelelően – a frissen vásárolt pálinkásüveget meglengetve – felkeltettem a figyelmét; mikor aztán láttam, hogy sóvárgó képpel csoszogni kezd felém, nyomban faképnél hagytam, és befordultam a Main Streetre. Arra azért vigyáztam, nehogy lemaradjon; el akartam csalni a legkihaltabb helyre Innsmouthban, amit csak el bírtam képzelni.

A fűszeresfiú térképvázlata alapján a déli part egyik néptelen szakasza felé vettem az irányt, ahol nemrégiben jártam. Akkor egy árva lelket sem láttam a környéken, a távoli hullámtörőn üldögélő horgászokat kivéve, és kissé délebbre húzódva kívül kerülök az ő látókörükön is. Utána már csak két ülőhelyet kell találnom valamelyik elhagyott mólón, és addig faggathatom tanúk nélkül az öreg Zadokot, amíg a kedvem tartja.

Nem sokkal a Main Street előtt halk, ziháló hangon utánam szólt.

– Hé, kölyök!

Gyerekszobája nem volt, az kétségtelen; de az ügy érdekében ezúttal szemrebbenés nélkül napirendre tértem a sértő bizalmaskodás fölött; azon felül jobban belegondolva a déd-, sőt ükunokája lehettem volna. Most már hagytam, hogy utolérjen, és szomjasan meghúzza a pálinkásüveget. Mialatt tovább ballagtunk a sivár kísértetnegyedben, a lehetetlen szögben megdőlt romok között, óvatosan tapogatózni kezdtem, de úgy találtam, az öreg nyelvét nem is olyan könnyű megoldani. Végül rábukkantam egy megfelelőnek tűnő helyre: két roskatag házfal között gazzal fölvert hasadék nyílt a tengerpartra, a túloldalon egy mállatag kőmóló fuldoklott a hínár fojtó ölelésében. Néhány mohlepte kő a víz közelében egészen tűrhető ülőhelyül szolgált; északon egy romos raktárház takart minket a kíváncsi tekintetek elől. Ideális helyszínnek ígérkezett egy hosszú, titkos megbeszéléshez; így hát letereltem magam előtt a partra szomjas kísérőmet, majd lehuppantam a síkos kövekre. Közelebbről szemlélve az eldugott, pusztuló zug már korántsem tűnt olyan jó választásnak: A bomlás és az enyészet hangulata ólmosan nyomasztó volt, a mindent átjáró halbűz szinte kibírhatatlan; én azonban szilárdan elhatároztam, hogy feltett szándékomtól semmiképpen nem hagyom magam eltántorítani.

Körülbelül négy óránk maradt még a beszélgetésre, ha el akarom érni a nyolcas arkhami buszt; bőkezűbben kezdtem hát adagolni a vén potyásnak a pálinkát, s közben elfogyasztottam saját szerény ebédemet is. Arra persze ügyeltem, nehogy jótékonykodásommal túllőjek a célon, és Zadok beszédes kedve részeg kábulatba csapjon át. Egy órával később mintha valamelyest oldódott volna konok zárkózottsága, ám legnagyobb csalódásomra továbbra is kitért az Innsmouthra és titokzatos múltjára vonatkozó kérdések elől. Viszont minden egyébről hetet-havat összehordott, miáltal kiderült róla, hogy buzgó olvasója a napi sajtónak, továbbá hajlamos a falusias jellegű, érzelmes filozofálgatásra.

A második óra vége felé aggódni kezdtem, hogy egy üveg pálinka talán nem lesz elég a kívánt hatás eléréséhez, s már azon tűnődtem, itt merjem-e hagyni az öreg Zadokot, amíg én visszaugrok egy másodikért. Ám ekkor közbeszólt a véletlen, s amire én minden faggatózásommal és ravaszkodásommal képtelen voltam, azt egy nevetséges aprósággal helyreigazította. Az asztmásan ziháló aggastyán motyogása váratlan fordulatot vett, jómagam pedig izgatottan hajoltam közelebb, nehogy egyetlen szavát is elszalasszam. Én háttal ültem a halbűzös tengernek, ő viszont szemközt, s ködfátylas tekintete valahogy az Ördögzátony hosszú, keskeny csíkjára tévedt, amely a napnak ebben az órájában dölyfösen és kihívóan emelkedett a habok fölé. Szemlátomást felzaklatta a látvány, mert halkan szitkozódni kezdett; tirádája egy idő után bizalmas suttogásba ment át, ráncos arcán sokat tudó mosoly terült szét. Odahajolt hozzám, megragadta kabátom hajtókáját, és amit dühösen az arcomba sziszegett, azt nem lehetett félreérteni.

– Ott kezdődött az egész.. azon az elátkozott, gonosz helyen, ahol eltűnik a tengerfenék. A pokol kapuja... meredeken szakad a mélybe, a mérőónt elnyeli. A vén Obed kapitány bűne... sok mindent talált a déltengereken... többet is, mint kellett volna...

– Mindenkire rossz idők jártak akkor. A kereskedés akadozott, a malmok munka nélkül álltak; még az újak is, alighogy megépültek. A férfinép legjava a tengeren portyázva veszett oda a tizenkettes háborúban, vagy az Elizy-briggel meg a Ranger sónerrel;mindkettő a Gilman-zászló alatt szállt pokolra. Obed Marshnak, neki három hajója volt: a Columby brigantin, a Hetty brigg meg a Sumatry Queen. Egyedül ő húzta ki a csúf időket, egyedül ő csinálta tovább a kereskedést az Indiákkal... bár Esdras Martin bárkája, Malay Bride még huszonnyolcban is nekivágott egyszer...

– Olyan nem születik még egy, mint Obed kapitány... soha többé, a vén sátánfattya! Hehe... Emlékszem, mindig idegen földekről beszélt, és ugyanazzal a huzattal szidta az idevalósi népeket. Birkának meg baromnak meg bávatag bolondnak. A gyülekezet szúrta nagyon a szemét, meg a tisztelendők. Dühöngött, hogy itten most nem tűrni meg szenvedni kell, hanem cselekedni. Azt is mondta még, hamarabb jutnánk egyről a kettőre, ha nemcsak az üres falakhoz nyekeregnénk... ha nekünk is olyan isteneink lennének mint másoknak... másoknak, a kanaka népeknek az Indiákon. Merthogy amazok az istenek halat adnak az áldozatokért, és ha valaki imádkozik hozzájuk, hát a saját szájukkal válaszolnak. – Matt Eliot, a főlegénye, az is sokat beszélt, de ő inkább arról, hogy nem kellenek ide mindenféle pogány babonaságok. Ezek ketten, ők együtt hajóztak. Találtak egy szigetet Othaheitétől keletre, ahol sok-sok faragott kő volt, olyan régiek, hogy senki sem emlékezett már rájuk... ahogy Ponapén meg a Karolinákon, csak ezekbe arcok voltak faragva, amitől úgy néztek ki, mint a nagy szobrok a Húsvét-szigeten. Volt még arrafelé egy kisebb sziget is, tűzhányóval a közepén; azon is láttak romokat, de másféléket, másféle faragással. El voltak kopva teljesen, mintha nagyon sokat lettek volna víz alatt, és gonosz lelkek voltak odafaragva rájuk... nagy, csúf gonosz lelkek... – És azt mondta még Matt, hogy a nagy szigeten a kanakáknak annyi haluk van, amennyit csak ki bírnak fogni, és még annál is több lehetne, ha győznék szusszal. És hogy gyűrűik is vannak, meg karpereceik és fejdíszeik, valami fura, sápadt aranyból... és hogy ezekre is csupa ugyanolyan gonosz lélek van faragva, mint a tűzhányós szigeten a nagy kövekre. Hal-békák vagy béka-halak, és a képeken sokszor olyasmiket csinálnak, amit csak az embernek szokás... de meg néha olyasmiket is, hogy azt az embernek sem... Hát ilyen csuda holmikat látott Matt a kanakáknál, és senki sem tudta, honnan van nekik, még a szomszéd kanaka népek se. És a szomszéd kanaka népek azt se értették, hogy odaát miért olyan töméntelen sok a hal, amikor náluk nagyon kevés. Matt, ő sokat törte ezen a fejét, és Obed kapitány is, bizony. És Obed, ő látta azt is, hogy minden évben sok fiatal, erős kanaka eltűnik a szigetről... és hogy az öreg kanakákat nem nagyon szeretik mutogatni... és hogy páran a főbb népekből istentelenül rútak, még ahhoz képest is, hogy kanakák...

– Ahhoz Obed kellett, hogy kigyűrje belőlük az igazat... ahhoz csak ő volt elég ravasz, a sátánfattya. Hogy csinálta, hogy nem, sose mesélte... de előbb a kereskedést kezdte, a kereskedést a sápadt arannyal. Kérdezte, honnét van; meg hogy kéne még belőle; hogy megveszi mind, hogy fizet érte gazdagon; ad ő üveggyöngyöt zsákszám, csak tudni kéne, honnét van... Addig beszélt, míg a végén kibeszélte a titkot a vén főkanakából. Walakea, úgy hívták, Walakeának. Soha senki nem hitt a cicomás vén ördögnek, csak Obed; de Obed úgy olvasott a népekben, mint a könyvben. Hehe.. Nekem se hisz most senki, ha elmondom ezeket.. még te se fogsz hinni nekem, kölyök... bár ahogy így elnézlek, neked is ugyanolyan olvasós fajta szemed van, mint Obednek...

Az aggastyán rekedt suttogása elhalkult, mintegy jelentőségteljes bevezetés gyanánt; s én azon kaptam magam, hogy baljós előérzet borzongat végig tetőtől talpig, noha tudtam jól, hogy amit hallani fogok, javarészt részeg képzelődés lesz csupán.

– Nohát, fiú, Obed megtudta a cicomás főkanakától, hogy nemcsak magunkfajta népek élnek a földön, hanem másfélék is, egészen másfélék... annyira másfélék, hogy a magunkfajta soha nem is hallott róluk, és ha hallana, se hinné. És úgy látszott, hogy a kanakák minden évben sok-sok fiatal fiút meg lányt küldtek a víz alá valami istenféléknek, amazok pedig halakat adtak nekik cserébe; halakat meg fura, sápadt aranyat. És ezekkel a vízi népekkel ők a kis szigeten találkoztak először, ahol a tűzhányó is volt, meg a faragott romok. És úgy látszott, hogy a romokba vésett gonosz lelkek, a béka-halak, azok ilyen vízi népek voltak... Talán a sellő-mesék, a vízitündér-mesék meg a többi hasonlók, azok valamikor nagyon régen őróluk szóltak, és nem is voltak mesék, hanem igazságok. Mert nekik odalent a tengerfenéken mindenféle vízi városaik vannak, és egy ilyen vízi városnak volt a darabja a kis sziget is, csak fellökte a vulkán. És úgy látszott, hogy amikor fellökődött, akkor éppen voltak benne vízi népek, és ezek közül páran életben maradtak. Így jöttek rá a kanakák, hogy mi van alattuk, a tengerfenéken. Kezdetben nagyon féltek, de aztán ez elmúlt; és előbb jelekkel beszéltek a vízi népekhez, aztán lassan megértették egymást; és akkor alkut kötöttek.

– A vízi népek, azok szeretik, ha embert áldoznak nekik. Régebben – nagyon-nagyon régen – ezt sokan csinálták, és akkor még a vízi népek gyakran jöttek a felszínre, és nagyon örültek. Aztán – még mindig nagyon régen – történt valami, ami elrontotta a jókedvüket; utána már ritkán jártak fel, és egyre kevesebben adtak nekik embereket. Hogy az áldozatokkal mihez kezdenek, azt nem tudom, és szerintem Obed se firtatta. És úgy látszott, hogy a kanakák ráálltak erre az áldozat-dologra, mert nagyon rossz időket éltek akkor, annyira rosszakat, hogy igazából még sok minden másra is ráálltak volna. És attól fogva évente kétszer nagy ünnepet tartottak, és ilyenkor fiatal kanakákat küldtek a vízi népeknek; meg mindenféle cifraságot, amit faragással csináltak. A vízi népek ezért sok halat adtak cserébe – egyszerűen odaterelték a tengerből –, és néha sápadt aranyat is, de azt nem olyan gyakran.

– Namármost a kanakák, azok előbb a vulkános szigeten találkozgattak velük. Kenuval vitték oda az áldozatokat meg a többi holmit, és ha kaptak tőlük valamit cserébe, azt is kenuval hozták vissza... Kezdetben a vízi népek nem mentek az ő nagy szigetükre, de később már akartak. Úgy látszott, jól érezték magukat a kanakák között, amikor együtt voltak velük a két nagy ünnepen. Mert ugye, megélnek ők vízen is, meg szárazon is, mint a békák. És most a nagy szigetre akartak menni, és nemcsak az ünnepeken, hanem egyfolytában. A kanakák mondták nekik, hogy ez nem lesz jó, mert ha a többi szigeten hallani fognak erről, akkor a szomszéd kanakák mind eljönnek kenuval, hogy megöljék őket. A vízi népek erre azt felelték, hogy ez őket nem igazán érdekli, ha pedig mégis érdekelné, akkor ők ölnék meg a felszíni népeket, de nemcsak a kanakákat, hanem úgy általában. Csak azokat hagynák meg, akik valamiféle régi jeleket tudnak mutatni nekik, merthogy ezeket a jeleket még az elveszett Nagy Öregek használták. De azt nem mondták meg, hogy kik ezek az elveszett Nagy Öregek. És mivel egyelőre nem érdekelte őket az ölés, ezért azt csinálták, hogy ha más népek jöttek a nagy szigetre, mindig elbújtak.

– Később, amikor olyanokat kezdtek követelni a kanakáktól, hogy feküdjenek össze velük, amazok kicsit morogtak. Merthogy ezek a vízi népek mégiscsak amolyan békaszerű halfélék. De aztán valahogy megtanultak jó képet vágni hozzá. Tudod, kölyök, mi emberek valami fura rokonságban lehetünk az ilyen vízi népséggel. Ez talán olyasmi, hogy... hogy ami egyszer a vízből mászott elő, akármilyen régen, annak csak egy kicsi nógatás kell, hogy visszamásszon. És ezek a vízi népek elmagyarázták a kanakáknak, hogy ha ők egymással hálnak, abból olyan felemás gyerek lesz, hogy eleinte teljesen kanakának fog kinézni, aztán egyre kevésbé. A végén meg visszamászik a tengerbe, és megkeresi benne a többieket. És ami a legfontosabb, kölyök: aki átalakul és visszatér a vízbe, az nem fog meghalni. Soha többé. A vízi népek, azok se halnak meg. Mármint maguktól; mert ha agyonverik őket, akkor igen.

– Egyszóval úgy állt a helyzet, fiú, hogy mire Obed megismerte őket, ez a kanaka népség már csurig volt mélytengeri halvérrel. Ha megvénültek és már nagyon látszott rajtuk, a család elrekkentette őket valahová, míg el nem jön az idejük. Persze nem voltak mind egyformák: akadt, aki már poronty korában rútulni kezdett, és akadt olyan is, aki soha nem tért vissza a tengerbe. De a többséggel pont úgy történt minden, ahogy a vízi népek mondták. Akik őrájuk hajaztak jobban, azok hamar átvedlettek, mások viszont – persze az emberszerűbbje – néha hetven-nyolcvan évig elhúzták a dolgot. Na mármost, akik lementek a halak közé, azok utána elég sűrűn hazalátogattak. Úgyhogy ezekkel a kanakákkal megesett, hogy a saját szépapjukkal beszélgettek, aki több száz éve hagyta ott a szárazföldet.

– És ugye, ezek a kanakák már a halált sem vették annyira komolyan, hiszen nem haltak meg úgysem. Vagyis csak ritkán. Például ha átmentek kenun a szomszéd népekhez rabolni, vagy ha azok jöttek át hozzájuk ugyanezért. Vagy ha feláldozták őket. Vagy forróláztól, kígyómarástól, bujakórtól, ilyesmitől. De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé tényleg halhatatlanok lettek. És volt nekik egy fura okoskodásuk, hogy ők elcserélték a halált valami másra, amolyan átalakulásfélére, amiben egy idő után persze már nem láttak semmi borzalmasat. Jó üzletnek hitték; és Obed valami hasonlót gondolhatott, amikor meghányta-vetette magában a vén Walakea meséjét. Amúgy Walakea, ő nem volt halivadék, mert ő főnöki családból származott, és a szigetek főnöki esaládjai csak egymás között házasodtak.

– Ez a Walakea, ez mutatott Obednek mindenféle kanaka ördöngösséget. Szertartásokat meg ráolvasásokat meg pár vénséget a faluból, akik nemigen voltak már emberformák. De a vízi népeket, az igaziakat, a tengerből, azokat valahogy nem igazán akarta megmutatni. A végén még adott egy fura kis ficerét is, ólomból vagy miből, hogy ezzel a felszínre lehet hívni őket, ha nagyjából sejted, merrefelé tanyáznak. Csak bedobod a vízbe, és mindenfélét kántálsz hozzá. Walakea szerint belakták már ezek az egész világot, úgyhogy bármelyik tengeren kutatod őket, előbb-utóbb rátalálsz egy fészkükre.

– Matt, az öreg Matt rühellte az egészet, ő azt szerette volna, ha Obed vissza se megy a nyavalyás szigetre; de Obed kapzsibb volt a legkapzsibb uzsorásnál, úgy bizony, a sátánfattya. És úgy számolt, hogy amilyen bagóért szerzi a sápadt aranyat, nagy-nagy pénzt csinálhatna rendszeres fuvarokkal. Így is ment évekig, és Obed olyan zsírosra hízott rajta, hogy végül beindíthatta az aranykohóját Waite régi fűrészmalmában. Mert kohó, az nagyon kellett neki, a cifraságok beolvasztására. Ugye, darabonként, ahogy a kanakáktól kapta, nem adhatta el őket; nagyot néztek volna idehaza a népek. Szóval ment minden a kohóba, egyik fuvar a másik után. Az persze megesett néha, hogy valaki a legények közül odébbállt egypár cifrasággal. És Obed, ő mindig kiválogatta, melyik zavarja legkevésbé az itteni népek szemét; és ezeket odaadta a feleségének meg a lányainak, hadd viseljék.

– Aztán, valamikor harmincnyolcban – én hétéves lehettem –, meglepetés várta őt a déltengereken, nagy és csúf meglepetés. Amíg odavolt, a szigeten mind felkoncolták a halvérű kanakákat. Úgy látszott, a szomszédok végül mégis megorrontonák, mi folyik itt, és amúgy istenesen a kezükbe vették a dolgot. Biztos volt nekik olyan régi varázsjelük, amiről a vízi népek mondták, hogy ők csak attól félnek. Ki tudja, mi mindenre teheti rá a mancsát az ilyen kanaka banda, ha a tengerfenék a felszínre böffent mellettük valami szigetet, a vízözönnél vénebb romokkal? Amúgy akik oda ellátogattak, lelkes legények lehettek, nem végeztek félmunkát. Se a nagy szigeten, se a kicsin nem hagytak állva semmit, csak a legnagyobb darab köveket, amiket puszta kézzel nem bírtak ledönteni. Néhol meg lapos kavicsokat szórtak szét, amolyan medálféléket, valami fura ákombákommal, amit manapság szvasztikának hívnak. Szerintem ez lehet a jele azoknak az Öregeknek. Egyszóval a régi népek mind agyonverve, arany egy szemernyi se, a szomszéd kanakák meg kukkot se tudnak semmiről. Még azt is eltagadták, hogy azon a szigeten valaha emberfélék éltek.

– Ez persze csúnyán főbe kólintotta az öreg Obedet, mert a halvérű kanakákon kívül nemigen volt már neki senkivel kereskedése. Aztán csúnyán főbe kólintotta az egész várost, mert a régi időkben úgy volt, hogy ha a hajósgazda jól járt, jól jártak a legények is; no meg az ellenkezője. A többség nemigen kapálózott, amolyan birkásan fogadták a sorsukat, de kicsit se boldogultak, mert a hal egyre kevesebb lett, és a malmokba se jutott őrölnivaló.

– Most, ugye, Obed, ő ekkortájt kezdte szidni a népeket, hogy buta barmok, mit rimánkodtok itten a keresztény istenhez, fütyül az rátok. És azt mondta, ő járt már olyan helyeken, ahol ha nagyon imádkoztál ezért vagy azért, akkor az istenek előjöttek és odaadták. És azt is mondta, hogy ha a férfinép java kiáll mellette, talán csinálhat valamit, és akkor lesz sok-sok halunk meg aranyunk. Persze akik velejártak a Sumotry Queenen és látták a két szigetet, azok tudták, mire gondol; és ezek majdnem mind Obed ellen beszéltek, mert nemigen volt kedvük a vízi népekkel cimborálni. Akik viszont nem értették a dolgot, azoknak egyre jobban tetszett; és ezek folyton faggatták Obedet, mit kéne csinálniuk, hogy megleljék az új hitet, és legyen végre hal meg arany. Merthogy ők szívesen hisznek mindenféle újat, de ha nincs hal meg arany, akkor nem.

Az öregember hangja itt érthetetlen motyogásba fúlt, majd teljesen elhallgatott. Baljós, feszült csend telepedett ránk. Zadok Allen riadtan hátrapislantott a válla fölött, majd visszafordult a távoli, fekete zátony felé, és megbabonázva meredt rá. Mikor szóltam hozzá, nem válaszolt; tudtam, most hagynom kell, hogy kiürítse a pálinkásüveget. Az eszelős históriát, amit előadott, rendkívül érdekfeszítőnek találtam, mivel egyfajta ösztönös, mesterkéletlen allegóriát láttam benne, melynek valóságalapja Innsmouth tagadhatatlan furcsasága; ezt színezi és bontakoztatja aztán fantasztikus képzeletvirágokká egy agg, alkoholgőzös elme, amelyben egyrészt ugyan kétségtelenül lappang némi kreativitás, másrészt viszont valóságos kacattára a legkülönfélébb egzotikus mendemondáknak. Természetesen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy valóságnak higgyem ezt a grandiózus rémmesét; ám be kell vallanom, hogy Zadok beszámolója helyenként tényleg megborzongatott, különösen amikor a „sápadt aranyat” emlegette. Ha nem végzek bizonyos előzetes vizsgálódásokat, ezt is habozás nélkül a vén csavargó elmeszüleményének minősíthetném; mivel azonban Newburyportban a tulajdon két szememmel láttam azt a baljós diadémot, amely mintha egyenesen Zadok Allen lidércnyomásaiból öltött volna alakot, ezt a fajta fényűzést nem engedhetem meg magamnak. Persze könnyen előfordulhat, hogy az ékszerek eredetileg valóban valami távoli és titokzatos szigetről kerültek elő; az pedig egyenesen valószínű, hogy a körülöttük keringő hajmeresztő históriák eredetileg nem annyira az én agg potyásom, hanem inkább a néhai Obed Marsh kapitány képzelőerejét dicsérik.

Odanyújtottam Zadoknak az üveget, s ő egyetlen húzásra felhajtotta az utolsó cseppig. Elcsodálkoztam, mennyire bírja a pálinkát, mert alig látszott rajta a hatása; magas, ziháló hangja még csak meg sem kásásodott. Az üveget, miután lenyalta a nyakát, gondosan a zsebébe süllyesztette, majd lassan bólogatva motyogni kezdett a szakállába. Közelebb hajoltam, hogy halljam, ha valami értelmeset találna mondani; a szemem sarkából látni véltem, hogy a ráncos ajkak gúnyos félmosolyra húzódnak a pálinkafoltos szőrzet takarásában. Igen – valóban beszélt, nagyrészt még értettem is, mit:

– Szegény Matt... Matt végig ellene volt... megpróbálta maga köré gyűjteni a népeket, beszélgetésre hívott minden papfélét.. tudhatta volna: szél ellen hiába... a metodista lelkészt kiseprűzték a városból, a kongregacionalista már ment magától... és persze ott volt még Babcock tiszteletes a baptistáktól... hogy vele mi lett, nem tudom, de én soha többet nem láttam... az Úr haragja.. taknyos kiskölyök voltam még, de hallottam, amit hallottam, és láttam, amit láttam... Dagon és Astoreth.. Belial és Belzebub... az Aranyborjú és a kánaáni bálványok és a filiszteusok... a Babiloni Parázna... mene, mene, tekel, upharsin... Megint elhallgatott, s vizenyős-kék szemébe nézve már attól tartottam, ezúttal valóban az ájulás környékezi. Mikor azonban vigyázva megráztam a vállát, meghökkentően éber mozdulattal fordult szembe velem, s újabb homályos értelmű szóözönt zúdított rám.

– Szóval nem hiszed el, mi? Hehehe... Akkor azt mondd meg nekem, legényke, miért evezett ki Obed kapitány éjszaka huszadmagával az Ördögzátonyra? És miféle pogányságokat kántáltak ott olyan harsányan, hogy amikor megfordult a szél, az egész város zengett tőle? Megmondod, mi? Megmondod? És azt is megmondod, miért járt Obed olyan gyakran a zátony túloldalára, ahol mélyebbre szakad a tengerfenék, mint ameddig a kiáltásod elszáll? Tán csak nem azért, hogy nagy vászonzsákokat dobáljon a vízbe? És mi volt azokban a zsákokban, mi lehetett olyan hosszúkás és merev és nehéz, azt tudod? Úgy bizony! És azt megmondod-e nekem, hová tette az öreg Obed azt a fura kis ólomficerét, amit Walakeától kapott? Na, fiú? És hogy miért üvöltöttek úgy a népek a májusünnepen meg később, mindenszentekkor, mint aki megveszett? És hogy miért a Sumatry Queen régi matrózai lettek az új lelkipásztorok, azt tudod? És hogy miért bújtak folyton vastag palástfélékbe? És hogy honnan szerezték rá a rengeteg aranyat? Na, mit tudsz, kölyök, ki vele?

A vén csavargó átalakulása szinte ijesztő volt. A vizenyős-kék szemekben szilaj, mániákus lángok gyúltak, a piszkosfehér szakáll felborzolódott. Az öreg Zadok valószínűleg észrevette,hogy hátrahőkölök, mert gonosz hangon, kajánul kuncogni kezdett.

– Hehe! Hehe! Rájöttél már, mi? Tán bizony te is amolyan kíváncsi ördögfióka voltál taknyos korodban? Mert én igen. Minden éjjel felmásztam a házunk kupolájába, tengert nézni. Meg egyebeket. Kis porontynak nagy a füle, úgy ám, nekem elhiheted! Nem szalasztottam én el semmit abból, amit a vén Obedről pletykáltak a népek. Hogy a zátonyra mennének egypár legényekkel. Hehe-he! Mit szóltál volna ahhoz az éjszakához, amikor fölcipeltem a kupolába az öregem látcsövét? Úgy éljek, jó sokan tolongtak a zátonyon, pedig egyetlen dereglyével eveztek ki láttam. Mikor aztán feljött a hold, rögtön mind eltisztultak onnan: supp, ugrás lefelé, ki erre, ki arra! Obed, ugye, egyenest a dereglyére huppant a legényeivel, ott várta őket a zátony árnyékában. Node a többi népek, azok a túloldalra ugrottak, fejest a mélyvízbe, és hiába vártam, egyik sem bukkant fel újra... Na, mit szóltál volna hozzá, nyolcéves kis szaros, egyedül kuksolsz éjjel a kupolában, a kezedben a látcső, és te csak nézed, nézed meredten azt a valamit, amit emberfélének hitték, pedig dehogy!... Na, kölyök?... Hehehe...

A vénemberen szemlátomást kitört a hisztéria, s én megborzongtam; meghatározhatatlan, baljós előérzet fogott el. Göcsörtös kezével megmarkolta a vállam, s nekem hirtelen az az érzésem támadt, hogy egyáltalán nem nevettében reszket.

– Na és az hogy tetszene, ha egyik éjjel látnád a derék, öreg Obedet a zátony túloldalán, és ő éppen azzal lenne elfoglalva, hogy vízbe billentsen valamit a dereglyéjéről, valami jó nehéz dolgot, vászonzsákba gyömöszölve? Az ugye megnyugtatna, ha másnap hallanád, hogy egy fiatal suhanc eltűnt hazulról? Hahó! Van itt valaki, aki látta azóta Hiram Gilmant?A víz fölött bajosan. Hát Nick Pierce-t? Hát Luelly Waite-et? Hát Adoniram Southwick-ot, hát Henry Garnsont? Hahó! Hehe... hehe... A kanaka népek jelbeszéddel kezdték. Árnyak a zátonyon, jeleket mutogatnak a kezükkel. Már amelyiknek van.

– Obed kapitány, ő nagyjából ekkor evickélt ki a kátyúból...A három lányát csudára kirittyentve járatta a népek előtt, mindenféle sápadt fényű aranyholmival cifrázta fel őket, amilyeneket még senki sem látott Innsmouthban, se rajtuk, se másokon. A kohója fölött, ott megint füstölni kezdett a kémény. De a többi népek se jártak rosszul. A temérdek hal csak úgy tódult a kikötőbe; ha ma mondanák, el se hinném,mennyit adtunk el jó pénzért a szomszédságba. A régi vasutat, azt Obed taposta ki nekünk. Pár kingsporti halász hallott a nagy bőségről, és átjöttek hozzánk két szlúppal, de eltévedhettek vagy mi. Nem is látta utána senki őket; biztos vízbe vesztek. Aztán az idevalósi népek megcsinálták a Dagon-rendet, és hogy hajlékuk legyen, hát megvették neki a szabadkőművesektől a nagy Kálvária-páholyt.. Hehehe! Ugye, Matt Elliot, ő szabadkőműves volt, ellenezte is nagyon az üzletet, de nem sokáig, mert eltűnt.

– Namármost, én nem akarok olyasmit mondani, hogy a vén Obed ugyanúgy akarta itten elrendezni a dolgokat, ahogy a kanaka népeknél látta. Énszerintem neki eszében se volt, hogy vérkeverést kéne csinálni; az meg végképpen nem, hogy a porontyaink visszamásszanak a vízbe, és örökéletű halakká változzanak. Ő csak aranyat akart a vízi népektől, sok-sok sápadt aranyat, és ezér’ hajlandó volt nagy árat fizetni, a sátánfattya. A többiek meg egyszerűen örültek a nagy fene jólétnek, nem törődtek semmi mással, és kicsit olyanok voltak, mint a vak majom. Egy darabig...

– Mert azért negyvenhatban maguktól is rájöttek, mibe akarják itten beleverni az orrukat. Ugye, nagy ész nem kellett hozzá, csak összeadni kettőt meg kettőt. Túl sok nyomtalan eltűnés; túl sok őrült vasárnapi prédikáció; túl sok gyanús szóbeszéd az Ördögzátony körül. Kicsit még, azt hiszem, én is rásegítettem, mert elmondtam Mowry békebírónak a kupolát, meg hogy miket láttam onnan. Egy éjszaka aztán szépen utánamentek a vén Obednek meg a legényeinek a zátonyra; és lőttek is akkor, és dereglyék süllyedtek el. Reggelre Obed börtönben ült, meg rajta kívül még harmincketten; és a város egészen meg volt zavarodva. Mindenki azon törte a fejét, hogy egyfelől mi a pokol folyik itt, másfelől meg miféle kacifántos címen lehetne vádat emelni ellenük. Mert hogy sápadt arany meg vízi népek meg emberáldozat, hát ezt ugye, mégse lehet... Úgyhogy akkor ilyenekről folyt a vita.

– Majmok, vak majmok voltunk megint! Mowry békebíró, szegény, ő olyanokat mondott, hogy a fertőzés góca, és hogy felszámoltuk és kiégettük, és hogy jöhet a papirosmunka. Mindenki csak beszélt és senki sem gondolkodott... Mert ugye, miután Obed meg a legényei lakat alá kerültek, mi semmiféle zsákokat nem dobáltunk a vízbe a zátony mögött. És itten minden csak azon múlt, mikor unnak rá erre amazok odalent...

Zadokon a félelem és a kimerültség jelei mutatkoztak, hagytam hát pihenni egy keveset, noha közben aggodalmas pillantást vetettem az órámra. Közben megfordult a dagály, a kikötőben emelkedni kezdett a vízszint, s a hullámok morajától az aggastyán mintha új erőre kapott volna. A dagálynak én is örültem, abban a titkos reményben, hogy sós tenger szagával valamelyest tán tompítani fogja az orrfacsaró halbűzt. Aztán félretoltam ezeket a gondolatokat, s ismét a fülemet hegyeztem, hogy jobban értsem az öreg csavargó halk suttogását.

– Az az iszonyú éjszaka... láttam őket. Fenn voltam a kupolában... seregestül jöttek... hordákban... a zátonyt teljesen ellepték, berajzottak a kikötőbe, felúsztak a folyón... Irgalmas egek, mi zajlott akkor éjjel az utcákon... megdöngették az ajtónkat, de az öregem, ő nem nyitotta ki... aztán kimászott a muskétájával a konyhaablakon, hogy megkeresse Mowry békebírót, és megnézze, mit segíthet... Hegyekben álltak a holtak meg a haldoklók... lövések, sikolyok... üvöltözés az Old Square-en meg a Crown Square-en meg a New Church Greenen... a börtönből kiszabadítva... a kiáltványban... árulásról, szószegésről.. Később járványnak hazudtuk, mikor jöttek a külső népek, és nem találták a város felét... csak azokat hagyták meg, akik Obeddel tartottak, vagy meg se mukkantak végig... az öregemet nem láttam többet...

Zadok rekedten zihált, egész testéről patakokban dőlt a veríték. Göcsörtös ujjai megszorultak s vállamon.

– Reggelre mindent eltakarítottak... de a nyomaikat, azokat rajtunk hagyták.. Obed, ő rögtön átvette a vezetést.. azt mondta, hogy mostantól nem egészen úgy mennek majd a dolgok, mint régen... az istentiszteleteken ezentúl mások is részt vesznek.. egyes családoknak vendégeket kell az otthonukba fogadniuk.. azt mondta, vérkeveredést akarnak velünk, mint a kanakákkal,.. és hogy ő a maga részéről nem érzi kötelességének, hogy ebben megakadályozza őket... Úgy bizony, ezt Obed kapitány mondta, a vén sátánfattya, ő és senki más!... Teljesen megbomlott, a saját fajtáját semmibe nézte, csak a vízi népeket ajnározta folyton. Azt mondta a nyomorult... hogy ők halat meg aranyat hoztak nekünk... itt az ideje hát... hogy mi is adjuk meg nekik, amit akarnak...

– Szemre semmi se változott, csak az idegenektől lettünk eltiltva. Kerültük is őket utána; megkeserültük volna, ha ellenszegülünk. Aztán, ugye, mindenkinek le kellett tennie Dagon Esküjét, illetve hát az elsőt közülük; mert hogy van második és harmadik is. És később ezeket is letették páran, de már nem mindenki, csak a különleges népek. Ővelük másképpen bánnak; szabadabban mozoghatnak, kapnak aranyat meg más ilyesmit. Na mármost a lázadozásnak, annak semmi értelme, mert ezek a vízi népek vannak odalent pár millióan. Egyelőre nincs különösebb kedvük hozzá, hogy előjöjjenek és háborúban irtsák ki az emberféléket, de ha mi itten nekiállunk szurkapiszkálni őket, akkor én szerintem nem lesznek túl fáradtak egy egészen meggyőző főpróbához. Minekünk nincsenek ellenük régi varázsjeleink, mint a déltengeri népeknek; és azokat az istenverte kanakákat aligha tudnánk rábírni, hogy megosszák velünk a titkaikat.

– Csak arra ügyelj feltétlenül, hogy mindig elég áldozatot és bennszülött kacatot kapjanak; meg kikötőhelyet a városban, ha kérik. Ha ez meglesz, békén hagynak. Az idegenek híreket vihetnek a külvilágba, ne közösködj hát velük, kerüld őket – hacsak nem szaglászok. A Hűségesek Gyülekezetéből, amely másképpen Dagon Magasztosabb Rendjének is neveztetik, soha senkit nem ragad el a halál, amiképpen a Gyermekek közül sem; mert mi, Hűségesek és Gyermekek, csupán visszatérünk Hydra anya és Dagon atya páros kebelére, ahonnan az időknek kezdetén az ősisz... Iä! Iä! Cthulhu fhtagn! Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah-nagl fhtaga...

Az öreg Zadok most már teljesen összefüggéstelenül hadart mindenféle értelmetlenséget, szája szélét vékony csíkban hab verte ki. Visszafojtott lélegzettel néztem. Szegény, vén nyomorult, gondoltam; íme, a minden észérvnél elrettentőbb példa, hogy egy dús képzelőerővel megáldott, termékeny elmét a téboly micsoda pokoli bugyraiba képes taszítani az alkohol rontó befolyása! Tagadhatatlan viszont, hogy a rögeszmés őrület ily megdöbbentő mértékű elhatalmasodásához jelen esetben egy másik tényező is hozzájárult: a környezet sivársága, érzelemmentessége,ingerszegénysége, és – mindennek logikus következményeként – az Innsmouth iránt táplált szenvedélyes, keserű gyűlölet.

Zadok nyöszörögve sírva fakadt; könnyek gördültek le ráncokkal barázdált arcán, hogy aztán a kusza szakállbozontba vesszenek.

– Istenem, mi mindent éltem én át tizenötéves korom óta! Mene, mene, tekel, upharsin! Mennyi borzalmat és bűnt láttam, milyen balsorsokat, micsoda nyomorult népeket! Sokan egyszerűen eltűntek, sokan megölték magukat... és sokan elmentek Arkhambe és Ipswichbe és még messzebbre, és el akarták mondani az igazságot Innsmouthról, és őrültnek hitték őket mind, ahogy most te is őrültnek hiszel engem, kölyök... De uram atyám, amit én itten láttam, ennyi év alatt!... Már rég megöltek volna, mert túl sokat tudok, de én még Obed kezébe tettem le Dagon Esküjét, az elsőt meg a másodikat is, és ezért védve vagyok... mert arra nincs nekik bizonyítékuk, hogy szándékosan beszélek, nem öntudatlanul... és ezért iszom, ezért iszom már évek óta, hogy beszélhessek, és mégse öljenek meg... de a harmadik esküt, azt le nem teszem soha, akkor inkább mégis...

– És tudod, kölyök, itten valahol a polgárháború körül romlottak el végleg a dolgok. Mivelhogy akkortájt kezdtek felnőni a negyvenhat után született porontyok... nem mind ugyan, mert beteges nemzedék volt, nagyon sokan múltak ki kölyökkorukban. Mégse elegen; és meglehet, nem is mindig azok, akiknek kellett volna. Az ég irgalmazzon nekünk, ha olykor tévedésbe estünk; mi megtettünk mindent, ami az erőnktől kitelt. És nehéz volt elválasztani az ocsút a búzától; én nem is nagyon mertem kutakodni, mert féltem. A negyvenhatos éjszaka óta iszonyodom tőlük – a vízi népektől, az igaziaktól. Nem is láttam azóta egyet se, legalábbis tisztavérűt soha.

– Aztán elmentem a háborúba, és ha egy csepp józan ész szorult volna belém, akkor vissza se esz a fene, letelepszem valahol a világ túloldalán. De azt írták hazulról a népek, hogy már nem olyan rossz a helyzet. Persze, hisz egészen hatvanháromig idegen sorkatonaság állomásozott Innsmouthban; azzal nem lehetett mit csinálni, azt a kormány vezényelte ide. A háború után minden ment tovább a régiben. A népek elmaradoztak; a malmok, az üzletek sorra bezártak; a hajóforgalom megszűnt, a kikötőt eltömte a homok; a vasutat felszámolták... de ők... ők ugyanúgy úszkáltak fel-alá a folyótorkolat meg az átkozott zátonyok között, hogy a Sátán rohasztaná rájuk! És közben egyre több padlásablakot kellett bedeszkázni; és egyre több üres ház telt meg furcsa zajokkal...

– A kinti népeknek persze megvannak rólunk a maguk legendái; te is jól bebiflázhattad őket, kölyök, amilyen veszettségeket itten kérdezgetel. Ritkán látható dolgokról mondáznak, meg azokról a sápadt ékszerekről, amiket még nem olvasztottak be mind, és valahonnan folyamatosan érkezik az utánpótlásuk. Sokat sejtenek; de semmit nem látnak át, mert félnek kinyitni a szemüket. A sápadt aranyról azt hiszik, holmi kalózkincsből való, mirólunk meg, hogy betegek vagy kevert vérűek vagyunk. A vízi népek, azok persze igyekeznek innen minden idegent messzire riasztani; akit pedig nem sikerül, azt igen hamar kigyógyítják a kíváncsiságból, különösen éjszaka. A kutyák megugatják őket, a lovak megugranak előlük.. de mióta van autó, már evvel sem kell gondolniuk.

– Obed kapitány, ő negyvenhatban újranősült, de a második feleségét, azt sose látta senki. És mondják, hogy Obed nem akarta, de muszáj volt neki, mert a vízi népek igen. Három porontyuk lett... a fiúk, azok eltűntek kölyök korukban... az egyik a tengerbe, az nagyon hamar átvedlett, alig négyévesen... a másik a földbe, azt én ástam el, bár igen vinnyogott.. de a lány, azon nem látszott semmi, az ugyanúgy nézett ki, mint bárki más... később átküldték nevelődni az Óvilágba... őt Obed végül a nyakába varrta valami boldogtalan arkhami flótásnak... az persze nem tudott semmit. Ma már ilyesmi nincsen, a külső népek szóba se állnak velünk, nemhogy asszony meg házasság.. Barnabas Marsh, akié mostan a kohó, ő Obed unokája az első feleségétől.. az apja Onesiphorus volt, a legidősebb fiú... de az anyja, az neki is olyasféle volt, hogy nem szerette mutogatni magát.

– Barnabas, az nemsokára átvedlik. Már nem tudja becsukni a szemét, teljesen kijött a formájából. Azt mondják, még ruhában jár, de hamarosan visszamászik a vízbe. Énszerintem már ki is próbálta – néha lemennek körülnézni párszor, mielőtt végleg eltakarodnának. Tíz éve ki se dugta az orrát. Nem tudom, szegény asszony hogy bírja... mert a felesége, az ipswichi lány; emlékszem, mikor Barnabas vagy ötven éve megkérte a kezét, majdhogynem meglincselték a népek odaát.. bárcsak buzgóbbak lettek volna!... Obed, az meghalt hetvennyolcban, már az utána való nemzedék is odavan... az első asszony gyerekei, azok meghaltak, a többi meg... azt csak a Jóisten tudja...

A beálló dagály morajlása egyre erősödött, s különös hatással volt az öregemberre: könnyes melankóliája apránként feszült félelembe olvadt át. Időnként szünetet tartott, hogy ideges pillantásokat vessen a zátonyra a válla fölött. Bármennyire abszurd és nevetséges volt a története, szorongása lassan kezdett énrám is átragadni. Meg-megcsukló hangjába hisztérikus él költözött; már nem suttogott, hanem szinte kiabált; mintha így próbálna bátorságot önteni magába.

– Hé, kölyök, megkukultál? Csak én koptatom itten a számat? Miért nem mondasz semmit? Na, szeretnél egy ilyen városban élni? Ahol minden pusztul és rohad körülötted... ahol bármerre mész, minden pincében és padláson befalazott szörnyek tappognak és vartyognak és vinnyognak és kaparásznak... Na, mi van? Szeretnéd hallani éjszakánként a ricsajt a templomokból? Szeretnéd tudni, hogy mik ricsajoznak ottan? És hogy mennyivel nagyobb ricsajt csapnak mindenszentekkor, kinn a zátonyon? Na? Most buggyant vén bolondnak hiszel, mi? Hát akkor tudd meg, kölyök, a legrosszabbat még nem is hallottad!

Zadok most már valóban kiabált, és a tekintetében gyúló eszelős fény jobban nyugtalanított, mint szerettem volna.

– A ménkűbe, mit bámulsz így rám? Azt hiszed, megijedek attól az olvasós szemedtől?... Hát én ugyan nem! Obed Marsh a pokolban van, és ottan is marad! Hehe... Ottan marad szemestül. És engem nem bánthatnak... nem csináltam semmit, nem mondtam senkinek semmit... Nézzél már másfele, hogy a ménkű agyon ne vágna, kölyök!...

Nem értettem, mi baja lett velem hirtelen, s aggódva ráncoltam a homlokomat; csak nem most fog kitörni rajta a dühöngés?

– Pokolba hát az egésszel! Ha nem mondtam el senkinek, akkor mostan te leszel az első! Te csak üljél és figyeljél, kölyök... Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a negyvenhatos nagy ölés után nem kutakodtam többet.. de ez még nem jelenti, hogy nem is jöttem rá semmire...

– Akarod tudni, mi itten a legnagyobb rémség, kölyök? Hát nem az, amit a vízi népek eddig csináltak – hanem amit ezután akarnak csinálni. Merthogy a tengerfenéki odúikból mindenféléket felhoznak a városba... évek óta így megy, és mostanában már nem ügyelnek annyira. Ha átmész a folyón, a Water Street meg a Main Street között minden ház dugig van velük... a vízi népekkel meg azokkal, amiket odalentről hoztak... és ha egyszer befejezik, akkor... mondom, ha elkészülnek... tudod te, mi az a shoggoth?

– Hé, kölyök, hallasz? Én tudom, hogy micsoda; láttam az egyiket, amikor éjjel... EH-AHHH-AH! E’YAHHH...

A vén csavargó ordítása olyan hirtelen jött, hogy a szívem verése is megállt tőle egy pillanatra; sohasem hittem volna, hogy emberi torokból előbuggyanó hangot így el tud torzítani a félelem. Zadok Allen tekintete valahová a hátam mögé, a halbűzös tengerre szegeződött, a szeme majd kiugrott az üregéből; az arca ógörög színpadi maszkhoz vált hasonlatossá, vonásaira valósággal ráfagyott a rettegés. Csontos ujjai hihetetlen erővel mélyedtek a vállamba, egyébként azonban szinte sóbálvánnyá dermedt; még akkor sem mozdult, amikor hátrafordítottam a fejem, hogy megnézzem, mitől ijedt meg ennyire.

Nem láttam semmit. A dagály épp tetőzött, a robajló hullámfront félúton járt a part felé, csak egy magányos habfodor szakadt le róla s száguldott előre kissé. Ámde nem nézelődhettem sokáig, mert Zadok rázni kezdte a vállam; engedtem noszogatásának, és odafordultam hozzá. Döbbenetes látványt nyújtott: az arca mintha darabokra hullott volna, minden ránc és redő más-más ütemre reszketett. A hangja visszatért, bár csupán elhaló suttogásra futotta tőle.

– Eredj innét! Eredj innét, kölyök! Megláttak... fuss az életedért! Ne várj semmire... már tudják... menekülj... gyorsan... tűnj el ebből a városból...

Újabb lomha hullám zúdult a mállatag móló viharvert köveinek, s az eszelős aggastyán suttogása ismét vérfagyasztó, tébolyult sikolyba csapott át.

– E-YAAHHHH!... YHAAAA!

Mielőtt rendbe szedhettem volna felbolydult méhkasként kavargó gondolataimat, eleresztette a vállamat, és eszeveszett iramban meglódult az utca felé. A törmelékhalmok között botladozva megkerülte a romos raktárház sarkát, és eltűnt a szemem elől.

Visszanéztem a tengerre, de nem volt ott semmi. És amikor a Water Streetre kilépve pillantásom végigfutott az elhagyott, néma házak roskatag során, nyomát sem láttam Zadok Allennek.

 

4.

 

Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen hangulatban hagytam el a felkavaró epizód a színhelyét. Ami történt, az egyszerre volt érthetetlen és szánalmas, groteszk és ijesztő. Ámbár a fűszeresfiú figyelmeztetése után valami hasonlóra számítottam,a közvetlen élmény mégis igen mély benyomást tett rám, összezavart és felzaklatott. A szövevényes rémhistória persze komolytalan volt, az öreg Zadok azonban oly következetes meggyőződéssel, oly őszinte borzadállyal adta elő, hogy az rohamosan fokozódó nyugtalanságot ébresztett bennem; ehhez járult még a város iránt táplált ellenszenvem,amely érkezésem óta csupán erősödött.

Később majd kielemzem Zadok beszámolóját, hátha találok benne valami rejtett, történeti igazságmagot; pillanatnyilag egyéb vágyam sem volt, mint kiverni a fejemből az egészet. Az idő veszedelmesen későre járt: az órám szerint hét múlt tizenöt perccel, és az arkhami busz pontban nyolckor indult a Town Square-ről –, így hát megpróbáltam gondolataimat semleges és praktikus mederbe terelni, s közben kissé sietősebbre vettem az iramot.

Kihalt utcákon, beomlott házfedelek és megroggyant falak között szaporáztam lépteimet a szálloda felé, ahol a poggyászomat hagytam. Bár a lenyugvó nap aranyfénye andalítóan békés derengésbe vonta a foghíjas cseréptetőket és az ütött-kopott kéményeket, nem tudtam megállni, hogy időnként nyugtalanul hátra ne pillantsak. Nagy megkönnyebbülés lesz elhagyni az örökös félelem árnyékában sorvadó, halbűzös Innsmouth-t; csak azt sajnáltam, hogy ehhez megint be kell szállnom annak a Sargent nevű visszataszító alaknak az autóbuszába. Túl nyaktörő tempót azért nem diktáltam magamnak, hisz minden sarkon akadt valami építészeti érdekesség, amit vétek lett volna nem megszemlélni és úgy számoltam, félóra alatt kényelmesen odaérek.

Elővettem a fűszeresfiú térképét, hogy olyan útvonalat válasszak, amerre még nem jártam, s a ceruzavázlat rövid tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy a Marsh Street helyett ezúttal a State Streeten fogom megközelíteni a városközpontot. A Fall Street-i elágazásnál néhány helybélire lettem figyelmes, akik egy roskatag ház árnyékába húzódva sugdolóztak. Utamat folytatva egyre több ilyen csoport mellett haladtam el, s a Town Square-re érve láttam, hogy a Gilman House bejárata előtt gyülekeznek. Mialatt kikértem poggyászomat a portáról, végig magamon éreztem a rezzenetlen, dülledt, vizenyős szempárok tekintetét, s csak remélni mertem, hogy senkivel sem leszek kénytelen együtt utazni ebből az undorító társaságból.

A busz a vártnál korábban, néhány perccel nyolc előtt csörömpölt be a térre, három utassal. Amikor lefékezett a megállóban, egy sötét képű fickó a járdaszegélyről odasúgott valamit a sofőrnek. Sargent kidobott az ablakon egy postazsákot meg egy újsággöngyöleget, és eltűnt a szállóban; közben az utasok – ugyanazok, akiket aznap reggel Newburyportban láttam – nehézkesen lekászálódtak, és néhány torokhangú szót váltottak az egyik közelben ácsorgó helybélivel. Meg mertem volna esküdni, hogy nem angolul beszéltek. Felszálltam az üres buszra, és megkerestem azt az ülést, ahol idefelé jövet utaztam; ám alighogy kényelembe helyezkedtem, visszatért Sargent, és rekedtes, vontatott hangon mentegetőzni kezdett.

Attól tart, hogy balszerencsés napot választottam az utazásra. Valami gond van a motorral, és bár Newburyportból sikerült jóval a menetidőn belül ideérnie, azt már nem meri kockáztatni, hogy tovább menjen a busszal Arkhambe. Igen, természetesen megpróbálja kijavítani a hibát, de őszintén szólva kizártnak tartja, hogy még ma este elkészüljön vele. Nem, Innsmouthból ilyenkor már nem közlekednek más járművek, sem Arkhambe, sem máshová. lgen, rettenetesen sajnálja, de valószínűleg kénytelen leszek a Gilmanben éjszakázni. Biztosra veszi, hogy a portás megértő lesz majd, ő már beszélt is vele, hogy engedjen a szokásos díjszabásból, elvégre önhibámon kívül kényszerhelyzetbe kerültem...

Az eseményeknek ez a kedvezőtlen fordulata annyira váratlanul ért, hogy egészen beleszédültem; ugyanakkor – magam számára is meglepően – halálos rettegés fogott el a gondolattól, hogy ebben a barátságtalan, pusztuló városban fog rám esteledni. Zsibbadt, gépies mozdulatokkal nyúltam a poggyászomért, s utóbb nem is bírtam visszaemlékezni rá, hogyan hagytam el a buszt; alig voltam tudatában a környezetemnek. Ez a különös, félönkívületi állapot csak a szálloda halljában szűnt meg, amikor az első megrázkódtatás után végre szigorúan ráncba szedtem nekiszabadult érzelmeimet. Az éjszakai portás – egy fura külsejű, mogorva fickó – a 428-as szobát javasolta; érdeklődésemre vállvonogatva hozzátette, hogy el fogok férni benne, de vezetékes víz nincs. Mindössze egy dollárt számított fel érte, amit még a körülményeket tekintve is meglehetősen olcsónak találtam.

Newburyportban sok rosszat hallottam erről a szállodáról, de most nem voltam abban a helyzetben, hogy válogatós lehessek; így hát aláírtam a vendégkönyvet, kifizettem az egy dollárt, és átadtam poggyászomat a portásnak, aki a jelek szerint egymaga alkotta a teljes személyzetet. Savanyú képpel indult meg előttem, hogy a szállásomra vezessen. Egy minden ízében recsegő-ropogó, szúette falépcsőn felkapaszkodtunk a harmadik emeletre; közben elhagytunk néhány folyosót, amelyeket olyan vastagon megült a por, mintha évek óta nem járt volna arra senki.

A szobám a hátsó traktusban volt, két ablakot és néhány olcsó, dísztelen bútordarabot találtam benne. Az ablakok egy elhanyagolt udvarra néztek, amit a másik három oldalról alacsony téglafal vett körül. A távlati kilátás sem volt sokkal lelkesítőbb: az omladozó tetőtengeren túl gyér növényzettel benőtt, hepehupás ingovány nyílt a látóhatárig. A folyosó végéről nyílt a közös emeleti fürdőszoba, amely számomra inkább múzeumi kiállításnak tűnt. Berendezése egy bádogkádból és egy ódon márványmosdóból állt, a mennyezeten villanyégők pislákoltak, a falat védő faburkolaton körkörös foltokban virágzott a penész a vízvezetékcsövek körül.

Mivel még világos volt, lesétáltam a főtérre, hogy vacsora után nézzek. A Town Square-t továbbra is szokatlanul nagy számban népesítették be a helybéliek, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy az őgyelgők közül többen furcsa pillantásokat vetnek felém. A fűszeres időközben bezárt, úgyhogy kénytelen voltam azt a vendéglőt felkeresni, amelyet korábban a nap folyamán egészségügyi meggondolásokból mellőztem. A személyzet két főből állt, az egyik egy kopasz, rossz tartású, golyvás szemekkel bámuló férfi volt, a másik egy lapos orrú némber, hihetetlenül vaskos és idomtalan kezekkel. Az étterem önkiszolgáló alapon működött, s megkönnyebbülve láttam, hogy a legtöbb fogást konzervből és tartósított élelmiszerekből készítik. Megelégedtem egy tányér zöldséglevessel és pár szelet kétszersülttel, aztán visszatértem sivár szobámba a Gilmanben. A hallban megakadt a szemem a pult melletti újságállványon, és vettem a sötét képű portástól egy esti lapot meg egy légypiszkos képes magazint.

Mikor odakint sötétedni kezdett, felgyújtottam az ócska vaságy fölé szerelt villanyégőt, és igyekeztem az olvasásra összpontosítani. El akartam foglalni magamat valamivel, nehogy gondolataim túlságosan elkalandozzanak: elvégre ennek az ódon, pestis-bűzös városkának a titkain később is törhetem még a fejem – például ha majd jókora távolság választ tőle. A vén iszákos rémtörténetei nem ígértek kellemes álmokat; vad, zavaros tekintete élénken megmaradt emlékezetemben, folyton betolakodott a gondolataim közé,én pedig ismételt erőfeszítéseket tettem, hogy minél messzebbre hessegessem onnan.

Persze azon sem szabad rágódnom, amit az az üzemellenőr mesélt a newburyporti vasutasnak a Gilman Houseról, hogy éjszakánként milyen furcsa hangokat adnak ki egyes lakói... Igen, a hangokat aztán végképp ki kell vernem a fejemből. Meg az arcot is. Azt az arcot a templomkapu sötétjében; a diadém alatt. Amire emlékeznem kellene, hiszen tisztán láttam egy pillanatra, de az agyam valamiért úgy döntött, hogy nem akar emlékezni rá. Talán könnyebb volna rendben tartanom a gondolataimat, ha ez a szoba nem lenne olyan iszonyúan dohos. A szörnyű dohosság elvegyül a város mindenütt jelenlévő halbűzével, és olyan szagegyveleggé keverednek, amiről az embernek állandóan a halál meg a bomlás jut eszébe.

A másik dolog, ami zavart, hogy az ajtómról hiányzott a retesz. Pedig eredetileg föl volt vele szerelve, ez a nyomokból egyértelműen látszott; mint ahogy az is, hogy nemrégiben eltávolították. Biztos elromlott, mint annyi minden más ebben a roskatag épületben. Idegesen körülnéztem a szobában, és pillantásom megakadt a ruhásszekrény reteszén, amelynek a mérete épp megfelelőnek tűnt; nagyjából kitakarta az ajtólapon éktelenkedő, téglalap alakú foltot. Tevékenykedni kezdtem hát, hogy oldjam egy kicsit a gyötrelmes feszültséget. Szerencsére mindig hordok magammal a kulcskarikámon egy ügyes kis szerkezetet, amelyből háromféle szerszámot lehet kipattintani: dugóhúzót, konzervnyitót és csavarhúzót. Ez utóbbinak a segítségével gyerekjáték volt átszerelni a ruhásszekrény reteszét az ajtóra; hajszálpontosan illett, s mikor munkám végeztével próbát tettem vele, megkönnyebbülten láttam, hogy ugyanolyan tökéletesen ellátja feladatát, mint az eredeti. Ettől határozottan megkönnyebbültem, nem mintha olyan nagy szükségét éreztem volna a kettős bezárkózásnak – kulcsom természetesen volt az ajtóhoz –, hanem mert meddő tépelődés helyett végre tettem valamit a biztonságom érdekében még ha csak szimbolikus értelemben is. A két összekötő ajtón, melyek a szomszéd szobákba nyíltak, rendes retesz volt; ezeket – frissen támadt lelkesedésemben – gondosan megerősítettem.

Nem vetkőztem le; úgy döntöttem, addig fogok olvasni, míg elbágyadok, utána pedig ruhástul alszom, csak a zakómat, a nyakkendőmet meg a cipőmet veszem le előtte. Poggyászomból előkerestem a zseblámpámat, és nadrágom zsebébe csúsztattam, hogy ha később sötétben találnék fölébredni, nehézségek nélkül meg tudjam nézni az időt. Az álom azonban csak nem akart a szememre jönni; és amikor – egy pillanatra abbahagytam a gondolataim elemezgetését, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy én tulajdonképpen hallgatózom – minden idegszálamat megfeszítve fülelek valamire, amit nem tudnék konkrétan meghatározni, de rettegek tőle. Annak az üzemi ellenőrnek a története jobban felzaklatta a képzeletemet, mint hittem. Újra megpróbáltam olvasni, de nem nagyon haladtam. Valamivel később egyszerre csak apró neszekre lettem figyelmes: halk, óvatos nyikordulásokra a lépcső és a folyosók felől, melyek szabályos időközönként ismétlődtek, de sohasem ugyanott, hanem mindig kicsivel odébb. A ritmus valahonnan ismerős volt, méghozzá egészen zavarbaejtően, kezdetben mégsem tudtam hova tenni; aztán hirtelen minden a helyére ugrott, és rájöttem, hogy lépteket hallok. Az első gondolatom az volt, hogy újabb szállóvendégek érkeztek, ezt azonban hamar elvetettem. A lépteket ugyanis nem kísérték beszédhangok; ráadásul ahogy hallgattam : őket, egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy ezekben a puha nyikordulásokban van valami alattomosság.

Nem tetszett nekem ez a dolog, és komoly aggályaim támadtak, hogy tanácsos-e egyáltalán elaludnom, nem tenném-e jobban, ha virrasztanék. Ebben a városban elég furcsa szerzetek élnek, és tény, hogy jónéhány utazónak nyoma veszett már errefelé. Talán valami rémregénybe illő szállóba kerültem, ahol megölik a vendégeket a pénzükért? Ez esetben velem nem érdemes vesződniük. Vagy a helybéliek tényleg ennyire betegesen gyűlölik a kíváncsi látogatókat? Felbőszítettem volna őket a városnéző körsétámmal, a térképnézegetésemmel, a sok kérdezősködéssel? Közben az is megfordult a fejemben, hogy elég zilált idegállapotban lehetek, ha egy kis padlónyikorgástól rögtön ilyen gondolataim támadnak. Egy higgadt pillanatomban beláttam, hogy kezd elhatalmasodni rajtam az üldözési mánia; egyúttal heves szemrehányásokkal illettem magam, amiért bűnös ostobaságomban elmulasztottam fegyvert beszerezni az útra.

Így őrlődtem tovább mindaddig, míg örvényébe nem rántott az a fajta testi-lelki kimerültség, amelynek semmi köze alváshoz és álmossághoz. Hirtelen úgy éreztem, lépni is alig bírok. Erőim végső megfeszítésével elreteszeltem az átszerelt ajtót, lekapcsoltam a villanyt, majd zuhanva végigvágódtam a kemény, egyenetlen ágyon – zakóban, nyakkendőben, cipőben, mindenestül. Az éjszaka apró zörejei, amikre fel sem figyeltem eddig, a sötétben tízszerte baljósabbnak és fenyegetőbbnek tűntek, s én kétségek közt gyötrődve ziháltam fekhelyemen. Már bántam, hogy eloltottam a lámpát; ahhoz viszont túl fáradt voltam, hogy felkeljek és újra meggyújtsam.

Aztán, a vaksötétben tipródás hosszú időszaka után, megint felhangzott az ütemes nyikorgás. Lomha egykedvűséggel nyomult előre, fel a lépcsőn, végig a folyosón, közelébb, mint eleddig bármikor. Az ajtóm előtt elhallgatott: és ekkor, szívdobbanásnyi csend után, meghallottam azt a halk, összetéveszthetetlen neszezést, mely mintha kaján kárörömmel igazolta volna minden kínzó balsejtelmemet. Mert a kétség árnyéka sem férhetett hozzá, hogy odakintről valaki az én ajtóm zárját próbálta kinyitni – óvatosan, finoman, tapogatózva – kulccsal.

Hogy a veszélynek ezen első kézzelfogható jelét sokkal inkább higgadtan, semmint fejvesztetten fogadtam, annak magyarázata talán éppen korábbi, körvonalazatlan félelmeimben rejlett. Oktalan rettegésemben ösztönösen felkészültem a fantom ellenség támadására – így hát az új, immár igazi fenyegetés nem ért teljesen váratlanul. Ami nem azt jelenti, hogy számítottam volna rá, sőt! Iszonyúan megrendített, mikor ködös balsejtelmeim a szemem láttára dermedtek közvetlen, kőkemény valósággá; szinte úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Eszembe sem jutott, hogy ez a motoszkálás a zárral félreértés lehetne. Csakis rosszindulatú szándékra tudtam gondolni, és halálos csendben vártam a láthatatlan behatoló következő lépését.

Az óvatos kaparászás egy idő múlva abbamaradt, és hallottam, hogy a látogató kulccsal kinyitja az északról szomszédos szobát, óvatosan a közös válaszfalhoz oson, és próbát tesz az összekötő ajtóval. A retesz persze kitartott, s az ismeretlen két-három perces meddő kísérletezést követően távozott; a padlónyikorgás után tájékozódva lépésről lépésre nyomon kísérhettem visszaútját a folyosóra. Hamarosan megint halk zördülés ütötte meg a fülem; tudtam, hogy most nyit be a déli szobába. Újabb motoszkálás, ezúttal a másik összekötő ajtón, szintén hiába; újabb visszavonulás, ütemes padlóreccsenésekkel. A nyikorgás ezúttal nem hallgatott el, hanem tovább távolodom a folyosón; a lépcsőhöz érve kis szünetet tartott, aztán elindult rajta lefelé, fokról fokra halkulva. Tehát éji látogatóm rájött, hogy bezárkóztam, és egyelőre feladta; majd visszatér később, talán alkalmasabb időpontban, talán még rosszabbkor.

Az a magabiztos, késedelmet nem tűrő határozottság, amellyel ekkor a cselekvés mezejére léptem, egyértelműen azt bizonyította, hogy titokban már órák óta féltem valamitől, ezért tudat alatt sorra vettem a menekülés valamennyi szóba jöhető útvonalát, és gondosan kielemeztem őket. Az első perctől fogva tisztában voltam vele, hogy az ismeretlen behatoló személyében a veszélynek nem az a fajtája testesült meg, amelyikkel szembeszáll és leszámol az ember, hanem az a másik, sokkal félelmetesebb változat, amelyikkel szemben nincs helye hősködésnek, az egyedüli megoldás a menekülés, méghozzá a lehető legnagyobb sietséggel. Első feladatom tehát abban állt, hogy minél gyorsabban kijussak a szállodából, természetesen élve; és ehhez nem vehettem igénybe azt az útvonalat, amely a főlépcsőn és a hallon keresztül vezetett.

Óvatosan ülő helyzetbe emelkedtem, közben felkattintottam a zseblámpámat, és megkíséreltem meggyújtani az ágyam fölé szerelt villanyégőt; fényre volt szükségem, mert át akartam forgatni bőröndöm tartalmát, hogy kiválogassam belőle a legszükségesebb holmikat egy gyors, poggyász nélküli meneküléshez. Hiába nyomogattam azonban a kapcsolót; nem történt semmi; nyilván elvágták a vezetéket. Kétségtelen, hogy nem valamiféle komolytalan kis összeesküvéssel van dolgom, hanem egy elszánt, befolyásos és rögeszmésen titkolózó szervezettel, melynek célkitűzéseit egyelőre ugyanúgy nem láttam tisztán, mint ahogy azt sem, voltaképpen mi a bajuk velem.

Miközben ezeket fontolgattam, ujjaimat továbbra is a haszontalanná vált kapcsolón nyugtatva, egyszerre csak tompán felszűrődő padlónyikorgásra lettem figyelmes az alattam lévő emeletről, s mintha még hangokat is hallottam volna, valamiféle beszélgetés töredékes foszlányait. Fülelni kezdtem hát, és hamarosan kissé elbizonytalanodtam, különösen a mélyebb hangokat illetően. Ezeket talán helyesebb lett volna zajoknak nevezni, mivel ami keveset úgy ahogy felfogtam belőlük, az még véletlenül sem hasonlított az emberi beszéd alapvető struktúráira. Többször ismétlődött például egyfajta elnyújtott, rekedt gurgulázás, meg valami sajátos, kuttyanó zaj, ami azt a különös képzetet keltette, mintha a beszélőnek nyálkával lenne tele a szája. Ekkor azonban sietve felhagytam a további hallgatózással, mert eszembe jutott az üzemi ellenőr, és hogy mi mindent hallott ő annak idején ebben s dohos és dögbűzös épületben.

Miután kézilámpásom fényénél alaposan megtömtem a zsebeimet kötszerrel, ragasztószalaggal, szárazelemekkel és egyéb fontosnak vélt holmikkal, föltettem a kalapomat, és lábujjhegyen az ablakokhoz osontam, hogy felmérjem a menekülés lehetőségeit. Tűzlétrát nem találtam, noha az államilag előírt tűzvédelmi rendszabályok értelmében lennie kellett volna, a sima, dísztelen falon pedig alkalmatos kapaszkodók híján lehetetlen volt leereszkedni. Maradt még az ugrás, ami – innen legalábbis – biztos öngyilkosságnak tűnt, hiszen három emeletet zuhanva csapódnék az udvar kövezetének. Szobámtól valamelyest jobbra és balra viszont ódon téglaépületek támaszkodtak a szálloda oldalának; sajnos, a tetőzetük ferde lejtésű volt, ámde – természetesen – sokkal közelebb esett az ablakaim magasságához. Megbecsültem a szintkülönbséget, és úgy találtam hogy nem terjed túl az ésszerű kockázat határain. Persze ahhoz, hogy leugorhassak valamelyik háztetőre, előbb a közelébe kellett férkőznöm, hiszen most a lehető legalkalmatlanabb helyen tartózkodtam; félúton a kettő között. Néhány pillantással felmértem, hogy ha a siker reményében akarok próbálkozni, legalább két szobával odébb kell jutnom, akár északi, akár déli irányban; homlokomat ráncolva vettem fontolóra a lehetőségeimet.

Úgy véltem, a folyosót igénybe venni szerfölött kockázatos volna; egyrészt odalent nyilván felfigyelnének a lépteimre, másrészt korántsem bizonyos, hogy kívülről be tudnék hatolni a kiszemelt helyiségbe. Ha egyáltalán eljutok valameddig – mert egyelőre még ez is kétségesnek tűnt –, akkor ez kizárólag a sokkal könnyebb szerkezetű összekötő ajtókon keresztül történhet; amennyiben pedig zárak vagy reteszek állják az utamat, kénytelen leszek erőszakkal elhárítani az akadályt, vállamat használva faltörő kos gyanánt. Bíztam benne, hogy a feladat nem fogja meghaladni erőmet, elvégre a ház és tartozékai eléggé elhanyagolt állapotban vannak; ám tisztában voltam vele, hogy tevékenységem meglehetősen nagy zajjal jár majd. Tervemet tehát a gyorsaságra és a meglepetés erejére alapoztam; minden azon állt vagy bukott, sikerül-e idejében áttörnöm egy megfelelő ablakhoz. Mihelyt ugyanis az ellenség áttekintést nyer a helyzetről, a főkulccsal már gyerekjáték lesz kinyitni egy olyan ajtót, amely egyenesen hozzám vezet. Szobámnak a folyosóra szolgáló ajtaját mindenesetre eltorlaszoltam a komóddal, melyet apránként, hüvelykről hüvelykre toltam elé, nehogy a zaj árulómmá váljon.

Nem áltattam magamat: tudtam, hogy nincs sok esélyem, és tőlem telhetőleg igyekeztem felkészülni minden váratlan bonyodalomra. Ha sikerül átvergődnöm a háztetőre, gondjaim azzal még korántsem fognak megoldódni: elsősorban le kell jutnom valahogy az utcára, különben soha nem keveredek ki ebből az elátkozott városból. Javamra szólt, hogy a meneküléssel kecsegtető épületek lakatlanok és erősen romosak voltak, ráadásul elég sok tetőablak nyílt rajtuk, talán hogy beengedjék a napfényt; ezek most törötten, vakon és feketén ásítanak az éjszakai égre.

A fűszeresfiú térképe alapján úgy tűnt, hogy a Gilman House-ból kiindulva déli irányban juthatok ki a leggyorsabban Innsmouthból; ezért először a déli összekötő ajtót vizsgáltam meg. Elhúztam a reteszt, és lenyomtam a kilincset, de nem engedett: zárva volt, s talán egy másik retesz is védte a túloldalon. Maga az ajtó befelé nyílt, az én irányomban, ami alaposan megnehezítette volna a betörését és felfeszítését egyaránt. A déli útvonal tehát kiesett a számításból. A vasvázas ágyat a biztonság kedvéért óvatosan odataszigáltam az ajtó elé; ha később esetleg innen akarnak ellenem támadást indítani, akadályozni fogja őket. Utána próbát tettem az északi összekötő ajtóval, amely szintén zárva volt, de kifelé nyílt; és ezzel el is dőlt a kérdés, merre induljak el.

Ha a háztetőkön eljutok a Paine Streetig, ott lemászhatok a földre; az udvaron egy kis szerencsével át tudok rohanni, ha addig nem sérül meg a lábam; ha igen, akkor megpróbálhatom a szélén, házról házra osonva; ha sikerül átcsúsznom – attól függ, milyen magasságban –, akkor a Washington Streetre vagy a Bates Streetre lyukadok ki; esetleg Paine Street alsó szakaszára, akkor majd hátrahúzódom kicsit. Valahogy mindenképpen el kell érnem a Washington Streetet, az gyorsan kivisz a városközpontból. A Paine Street felső szakaszát viszont tanácsosabb lesz elkerülni, mert ott a tűzoltóállomás éjjel-nappal ügyeletet tart.

Miközben ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, a baloldali ablaknál álltam, és a roskatag, foghíjas tetőrengeteget néztem, amelyet most cseppfolyós ezüstbe öltöztetett a fogyásnak induló holdkorong. Jobbról a folyómeder fekete sebszája hasított a panorámába; puha, védtelen oldalába elhagyott gyártelepek és törött gépállomások tapadtak,rozsdás piócák gyanánt. A málladozó sínpáron és a rowleyi országút maradékán túl ingoványos lapály vette kezdetét; itt-ott magasabb és szárazabb dombocskák tarkították, melyeken sűrű bozót tenyészett. Baloldalt a kísértetváros házai keskenyebb sávot foglaltak el a tájból, mögöttük szurdokok és szélkoptatta sziklák következtek, meg az ipswichi út fehéren csillogó szalagja. A harmadik utat, amely dél felé, Arkhambe vitt – ahová még ma éjjel el kell jutnom –, innen nem láttam, eltakarta a szálloda fala.

Még mindig azon töprengtem, melyik időpont lenne a legalkalmasabb az északi ajtó ellen intézett rohamra – és persze hogyan tudnám a dolgot a lehető legkisebb zajjal megoldani –, amikor egyszerre csak észrevettem, hogy alattam, a második emeleten elhallgatott a furcsa, torz hangok zsinatolása; a lépcsőfokok viszont újra nyikorogni kezdtek, méghozzá ezúttal szaporábban és panaszosabban. A szobaajtó fölött, a szellőzőablak üvegében imbolygó lángnyelv tükörképe lobbant, vörös visszfénye végigcsapott a kinti – falakon. A lépcső megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg terhétől; helyette most a folyosópadló nyögött fel elgyötörten, már nem halk, óvatos nyikordulásokkal, hanem minden ízében recsegve-ropogva. Elmosódott, nyirkos zajegyveleg közeledett odakint: iszapos motyogás, sár-hangok, hínár-hangok. Aztán valaki keményen, parancsolón megdöngette az ajtómat.

Az első pillanatban földbe gyökerezett a lábam; sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul álltam az ablaknál, még a lélegzetem is visszafojtottam. Úgy éreztem, örökkévalóságok telnek el; közben az undok halbűz, amely az egész várost átitatta, hirtelen oly töménnyé, oly gyomorbavágóvá sűrűsödött körülöttem, hogy szédülés fogott el tőle. Aztán az erőszakos zörgetés megismétlődött – s ezúttal nem is maradt abba, mind türelmetlenebbé válva folytatódott. Tudtam, hogy elérkezett a tettek ideje: félrerántottam az északi ajtó reteszét, és nekiveselkedtem a betörésének. Akárki volt odakint, egyre dühösebben követelt bebocsáttatást; reméltem, elég nagy lármát csap közben, hogy elnyomja az én próbálkozásaim zaját. Végre rászántam magam a cselekvésre, és bal vállamat előrefeszítve nekirontottam a vékony deszkalapnak. Visszapattantam róla, de összeszorítottam a fogamat, megökleltem újra... és újra... és újra... Az ajtó jobban bírta, mint hittem volna, de én nem törődtem sem a vérrel, sem a fájdalommal, csak rohamoztam tovább. A hívatlan vendég időközben már tajtékozhatott haragjában, mert ökle alatt kezdett berepedezni a fa, és nem is döngött már, inkább dübörgött.

Az összekötő ajtó végre engedett, ám olyan éktelen recsegés-ropogással dőlt ki a sarkából, hogy azt odakint is hallaniuk kellelt. S valóban: a dübörgésből egyszeriben robajlás lett, az ajtólapból deszkaszálak hasadtak be a szobába. Mégsem ettől a durva, erőszakos hangzavartól dobbant akkorát a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hanem attól különös, fémes surrogástól, ami a háttérből kísérte. Számtalan apró zörejből állt össze ez a hang: fém kattant fémen, fém csendült fémnek... Végig a folyosó mindkét oldalán sok-sok kulcs fordult el sok-sok zárban.

Törött deszkákon átgázolva rontottam be a szomszéd szobába, a folyosóra nyíló ajtóhoz vetettem magam, s az utolsó pillanatban – már kattant a zár – csaptam rá belülről a reteszt. Megkönnyebbülésre azonban nem maradt időm, mert a következő szobából – amelyiknek az ablakából át akartam ugrani a háztetőre – már hallottam is a szívszorító zördülést, ahogy a kulcsot a folyosó felől a zárba dugják.

Egy pillanatra a legsötétebb kétségbeesésbe zuhantam, hiszen befejezett ténynek tűnt, hogy csapdába estem egy olyan szobában, amelynek ablakából legfeljebb a halálomba ugorhatok. Eszelős iszonyat rántott görcsbe mindenestül; s ez az érzés helyzetem reménytelenségén kívül egyéb tényezőkből is táplálkozott. Így például mikor átzuhantam ebbe a szobába, a bal kezemben tartott zseblámpa fénykévéje vadul cikázott mindenfelé, s eközben végigcsapott a padlónak egy bizonyos szakaszán. A vastag porrétegben tisztán kirajzolódott ama titokzatos látogató lábnyoma, aki nemrégiben még innen próbált behatolni hozzám; s a látvány sokkját inkább súlyosbította, mint enyhítette, hogy az illető szemlátomást mezítláb volt. Ilyenkor óhatatlanul fölmerülnek az emberben ominózus gondolatok, hogy tudniillik akkor mik döngetik az ajtót és mik forgatják s kulcsokat; s ha mindehhez még az a meggyőződés is járul, hogy – kiúttalan helyzetben lévén – bizonyos személyes találkozások tovább már nem odázhatók... nos, akkor aligha hibáztathatjuk a racionális elmét, ha összeroppan a kihívások alatt; s egy pillanatra elmenekül.

Aminthogy ez történt velem is, s mentette meg minden bizonnyal az életemet; mert az iszonyat mélypontján egyfajta kábult automatizmus uralkodott el rajtam, amely tovább hajszolt még reménytelen helyzetben is. Gondolkodás nélkül meglódultam tehát a következő összekötő ajtó felé, amely az elérni vágyott ablakot rejtő szobába nyílt. A feladat pofonegyszerűnek tűnt: betörni ezt az ajtót, átugrani a szomszédba, ott ráhúzni a reteszt egy másik ajtóra, ami a folyosóra vezet. Az időtényező, mely mindezen vállalkozásokat teljesen kilátástalannak tüntette föl, számomra akkor nem létezett; mint ahogy olyan apróságok sem foglalkoztattak, hogy a szomszédos szoba nem szükségképpen lesz ugyanolyan alaposan fölvértezve belső zárakkal és reteszekkel, mint ez itt.

Ekkor azonban segítségemre jött a vakszerencse – az összekötő ajtó ugyanis nemhogy bezárva nem volt, de még becsukva sem, résnyire nyitva állt. Nekifutásom szinte átröpített rajta, s lendületemet odaát sem igyekeztem megfékezni, épp ellenkezőleg: gondolkodás nélkül, vállal-térddel zuhantam neki a másik szoba folyosóra néző ajtajának. Azt ugyanis a túloldalról épp nyitotta volna valaki, s maga is igyekezett rajta befelé – ámbátor egyelőre semmit sem láttam belőle, mert az ajtólap egészen eltakarta. Valószínűleg ő sem látott engem, mert amikor rögtönzött rohamom teljes testsúlyommal nekisodort az ajtó felém eső oldalának, csupán egy rekedt, torokhangú hörrenésre futotta tőle, aztán visszabukott a folyosóra – én pedig már vágtam is záróállásba az olajozottan helyére csusszanó reteszrudat.

Alig szusszanhattam, máris két újabb ajtó nyílása-csapódása ütötte meg a fülemet. Dél felől fojtott, zavaros gurgulázás hallatszott, mégpedig – ha érzésem nem csalt – annak az összekötő ajtónak a túloldaláról, amit saját szobámban a vasággyal torlaszoltam el. Úgy tűnt, az ellenség délen vonta össze erőit a döntő támadáshoz; hevenyészett barikádom nem sokáig fogja feltartóztatni őket. Ám ugyanebben a pillanatban kulcs zörrent az északról szomszédos szoba zárjában, és mostani helyzetemben számomra mindig a legközelebbi támadó jelentette a legnagyobb veszélyt.

Az északi összekötő ajtó tárva-nyitva állt, ám a szomszéd szoba zárjában már forgott a kulcs. Nem tartottam kizártnak, hogy valamiféle nyaktörő akrobatamutatvánnyal még idejében rá tudnám csapni a reteszt – de biztos sem voltam benne, és legjobb esetben is csak annyit érnék el vele, hogy még egy szobát kellene szemmel tartanom. Az egyszerűbb megoldást választottam hát, becsaptam és elreteszeltem előbb az északi, majd a déli összekötő ajtót – aztán az északihoz odatoltam az ágyat, a délihez a komódot, a folyosóra nyílónak a mosdóállvány maradt. Nem láttam más megoldást: hacsak nem óhajtok vége-hossza nincs bújócskába fogni támadóimmal – melynek végeredménye távlatilag aligha lenne kétséges –, akkor kénytelen leszek ilyen hevenyészett védművekre hagyatkozni, amíg megpróbálok átjutni a Paine Street-i épülettömb tetejére. Legkínzóbb aggályom azonban még most, e sorsdöntő pillanatban sem az volt, hogy védelmem gyönge és sebezhető. A hátamon futkározó borzadályt egy apró és első pillantásra jelentéktelen észlelet váltotta ki: megfigyeltem ugyanis, hogy jóllehet üldözőim hallattak olykor különféle bestiális zajokat, ám érthetően artikulált – másképpen fogalmazva: emberi hangot mindeddig egyetlenegyet sem.

Miközben torlaszt emeltem a bútorokból, a folyosón éktelenül recsegni-nyikorogni kezdett a padló: odakint sietősen csosszanó léptek iparkodtak az északról szomszédos szobához, délen viszont a lárma érezhetően alábbhagyott. Ellenségeim nyilván a gyenge összekötő ajtóra akarták összpontosítani erőfeszítéseiket, amelyről tudták, hogy közvetlenül én rám nyílik. Az ablaknál termettem; odalent a holdfény beezüstözte az épülettömb tetőgerincét, s én láttam, hogy az ugrás igencsak kockázatosnak ígérkezik, mivel nyaktörően meredek felületen kell majd megvetnem a lábamat.

Miután egy pillantással felmértem a helyzetet, a két ablak közül a délibb fekvésűt választottam ki magamnak; úgy terveztem, a tetőzet belső lejtőjére érkezem majd, s nyomban igyekszem eltűnni a legközelebbi tetőablakon át. A romos téglaépületben természetesen számolnom kell az üldözéssel, reméltem azonban, hogyha észrevétlenül leérek a földszintre, a sötéten ásító kapualjak fedezetében sikerül átlopóznom az árnyhomályos udvaron, s a Washington Streetről már csak idő kérdése, hogy déli irányban kijussak a városból.

Az északi összekötő ajtót egyre elszántabban döngették a túloldalról, s láttam, hogy a szúette deszkázat kezd behasadozni a csapások alatt. Az ostromlók szemlátomást faltörő kost rögtönöztek valami súlyosabb berendezési tárgyból. Ám ágybarikádom egyelőre kitartott, így hát továbbra is volt esélyem a menekülésre. Az ablakot kitárva észrevettem, hogy kétoldalt a karnisról vastag velúrfüggöny lóg rézkarikákon, odakint pedig a falba ágyazott vaskampó segíti a redőny leeresztését. Eszembe villant egy módszer, amellyel talán megtakaríthatnám magamnak a kockázatos ugrást, s nem is haboztam cselekedni. Egyetlen erőteljes rántással letéptem a függönyt a karnissal együtt, két tartókarikát beakasztottam a rozsdás kampóba, majd átnyaláboltam a poros velúrlepleket a nyitott ablakon. A függönyköteg leért egészen a háztetőig, s úgy becsültem, a kampó meg a rézkarikák el fogják bírni a súlyomat. Kibújtam az ablakon, leereszkedtem a hevenyészett kötélhágcsón, és örökre magam mögött hagytam a Gilman House roskatag épületét, a dohos szobákban lappangó morbid rémségekkel együtt.

Biztonságban megérkeztem a meredeken lejtő háztetőre, és a csúszós cserepeken egyensúlyozva sikerült eljutnom a legközelebbi tetőablakig. Innen már meg mertem kockáztatni, hogy egy pillanatra hátranézzek, és láttam, hogy az ablak, amelyiken kimásztam, továbbra is sötét, noha az omladozó kémények erdején túl több épületben baljós fények égnek, így például a Dagon-rend csarnokában, a baptista imaházban és a régi kongregacionalista templomban, amelyről oly hátborzongató emlékeket őriztem. Lent az udvar üresnek tűnt, reméltem hát, hogy sikerül kámforrá válnom, mielőtt üldözőim az egész várost fellármáznák. Zseblámpámmal bevillantottam a tetőablakon; lépcsőt vagy létrát nem találtam; de a padlástér belmagassága nem látszott túl ijesztőnek. Átlendültem az ablakszegélyen, s jókora porfelhőt kavarva értem földet egy sötét helyiségben, szúette ládák és dongahíjas hordók között.

A környezet eléggé kísérteties hangulatot árasztott én azonban már túl voltam azon, hogy ilyesmi miatt aggódjak. Gyors pillantást vetettem karórámra – hajnali kettő körül járt az idő –, zseblámpám fénysugarát körbevillantva megkerestem a lépcsőlejáratot, és késedelem nélkül megindultam feléje. A lécfokok reccsenve hajlottak be súlyom alatt, de kitartottak, s én az üres hombárként tátongó első emeleten keresztül lesiettem a földszintre. Minden kihalt volt, lépteimre csak a visszhang felelt. Kisvártatva elértem az épület központi folyosóját, melynek végén halványan derengő téglalap jelezte a Paine Street-i bejárat romos kapuzatát. Én az ellenkező irányban indultam el, s szerencsémre nyitva találtam a hátsó ajtót, ahonnan öt lépcsőfok vezetett a töredezett kövezetű, gyommal felvert udvarra.

A falak itt eltakarták a holdkorongot, de elég szórt fény szüremlett be közéjük, hogy zseblámpám segítsége nélkül is eltájékozódjak. A Gilman House több ablakából világosság áradt, s mintha zavaros hangokat is hallottam volna abból az irányból. Óvatosam átosontam a Washington Street oldalára; több kapualjat is megpillantottam, és úgy határoztam, először a legközelebbivel teszek próbát. Az átjáróban szuroksötét volt, s túlsó végére érve láttam, hogy az utcára nyíló ajtó be van szorulva. Másik házzal kell tehát kísérleteznem, szögeztem le magamban, miközben tapogatózva visszafordultam az udvar felé; a kapualjban azonban hirtelen megtorpantam.

Időközben ugyanis kitárult a Gilman House egyik mellékbejárata és különös alakok tódultak ki rajta nagy tömegben; fel-alá lóbált lámpásaikkal hullámos fénycsíkokat hasítottak a sötétségbe, s időnként förtelmes, vartyogó kiáltásokat váltottak egymással valami bestiális nyelven, amely semmiképpen nem lehetett angol. Szétszéledtek az udvaron, de meglehetősen bizonytalanul mozogtak, s én határtalan megkönnyebbüléssel döbbentem rá, hogy nem tudják, hol keressenek; a látványtól mindazonáltal a hideg futkározott a hátamon. Ahhoz ugyan nem volt elég világos, hogy kivehessem a vonásaikat, – görnyedt, kacsázó járásukat azonban valahogy visszataszítónak találtam. És ami a legrosszabb, észrevettem közöttük egy illetőt, aki furcsa palástféleséget viselt, a homlokát díszítő, csúcsos diadém pedig nyugtalanítóan ismerősnek tetszett.

Ahogy üldözőim ellepték az udvart, félelmem fokozódott. Mi lesz, ha ebből az épületből nem tudok kijutni az utcára? Az átható halbűztől egészen felkavarodott a gyomrom, alig bírtam megállni, hogy öklendezésemmel el ne áruljam magamat. Vakon tapogatózva visszafordultam a Washington Street felé, találomra benyitottam egy ajtón a ház belsejébe, s egy üresen kongó szobába jutottam; az ablaktáblák zárva voltak, de nem deszkázták be őket. Zseblámpám fényében addig matattam rajtuk, míg nagy nehezen ki nem nyíltak; a következő pillanatban már másztam is ki az utcára, a fatáblákat gondosan behúzva magam után. A Washington Streeten voltam, és egyelőre egy teremtett lelket sem láttam a közelben, még fényeket sem, ha a holdvilágtól eltekintünk. Több irányból hallottam viszont távoli, elmosódott lármát: nyálkás-rekedt hangokat, sietős téptek csattogását meg valami különös zajt, ami inkább súlyos huppanások gyors egymásutánjának tűnt, semmint lábdobogásnak. Láthatólag nem volt vesztegetnivaló időm. A város alaprajza tisztán lebegett lelki szemeim előtt, s kimondottan örültem neki, hogy – amint az nem túl jómódú, félreeső településeken gyakorta megesik, kivált ilyen holdfényes éjszakákon – a közvilágítás nem üzemelt. Egyes zajok délről hallatszottak, én azonban kitartottam elhatározásom mellett, hogy arrafelé folytatom menekülésemet. Tudtam, hogy számtalan sötét kapualj kínál majd ideiglenes menedéket, ha az üldözésemre indított személyekkel vagy csoportokkal találkoznék.

Szapora, de elővigyázatos léptekkel indultam el, a lakatlanul málladozó házak árnyékába húzódva. Noha kissé ziháltam fáradságos tornamutatványaim után, s közben valahol a kalapomat is elvesztenem, nem ríttam ki túlzottan a környezetből; ha egy járókelő téved az utamba, jó esélyem volt rá, hogy nem szúrok szemet neki. A Bates Streeten kénytelen voltam egy vizelettől bűzlő falifülkébe húzódni, míg két idomtalan árnyalak nehézkesen elcsoszogott előttem, de hamarosan folytatni tudtam utamat, egészen addig a pontig, ahol a Washington Street átvág az Eliot Street és a South Street kereszteződésén. Nappal nem jártam erre, ám a fűszeresfiú térképe alapján veszedelmes helynek tűnt, hisz jóformán semmi fedezéket nem nyújtott a holdfény elől. Mégsem lett volna tanácsos a megkerülésével próbálkozni, mivel az összes többi szóba jöhető útvonal lényegesen kockázatosabbnak látszott: vagy túl hosszadalmasak és tekervényesek voltak, vagy még nyíltabb és átláthatóbb terepen vezettek, ahol ki lettem volna téve a felfedeztetés veszélyének. Nem maradt más hátra: vakmerően, minden fedezék nélkül kellett átkelnem a téren, tőlem telhetőleg utánozva az innsmouthiak jellegzetes, kacsázó járását – és persze abban a reményben, hogy nem találkozom senkivel, legalábbis az üldözőim közül.

Hogy milyen méreteket öltött a hajtóvadászat – és egyáltalán mi a céljuk vele – arról a leghalványabb elképzelésem sem volt. Egyelőre nem tűnt úgy, mintha a városban szokatlanul élénk lenne a mozgolódás; számolnom kellett azonban vele, hogy a Gilman House-ból való szökésem híre még aligha terjedhetett messzire. A Washington Streetről mindenképpen muszáj lesz áttérnem egy délibb fekvésű utcára; mert abban nem kételkedtem, hogy az a csoport a szállodából utánam ered. Az átjárós épületben minden csupa por volt; csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak a nyomaimra, és azokból könnyűszerrel kikövetkeztethetik, merre tartok.

A kereszteződést, ahogyan számítottam is rá, a hold ezüstös fénye ragyogta be; a közepén rozsdakérges vaskerítés vette körül néhány virágágy elvadult maradványait. Szerencsére senkit sem láttam a környéken, bár a Town Square irányából bizonytalan, egyre erősödő morajt véltem hallani. A South Street ezen a ponton kiszélesedett, és enyhe ívben kanyarodva futott tovább a parti halásznegyed felé, valóságos panorámakilátást nyitva a tengerre. Leszegett fejjel vágtam neki a holdsütötte térnek, és csak remélni mertem, hogy senki sem figyel föl rám a távolból. Akadálytalanul haladtam előre, sehol nem harsant kiáltás, mely arra utalt volna, hogy észrevettek. óvatosan körülkémleltem, s egy pillanatra önkéntelenül lelassítottam lépteimet, hogy elgyönyörködjek a holdfényes tenger gyönyörű látványában, mely büszkén és fenségesen hullámzott az utca végében. Messze túl a hullámtörőn halovány, fekete csík derengett: az Ördögzátony. Amikor megpillantottam, óhatatlanul eszembe jutottak a sötét mendemondák, amiket az utóbbi napokban hallottam róla – hogy ez a kopár sziklahát valójában titokzatos kapu volna, mely valamiféle torz és természetellenes mélyvízi pokolra nyílik, ahol soha nem látott iszonyúságok tenyésznek.

És ekkor hirtelen ütemes időközönként ismétlődő villanásokra lettem figyelmes a távoli zátonyon. Tisztán láthatóak voltak, félreérthetetlenül tudatos szándék vezérelte őket; és olyan fokú vak borzadállyal töltötték el lelkemet, amely minden józan megfontolást porszemként söpört félre útjából. Izmaimat páni félelem rántotta görcsbe, s hogy nem eredtem futásnak torkom szakadtából üvöltve, azt csupán valamiféle tudat alatt munkáló, elemi óvatosságnak köszönhettem. Ám a következő pillanatban még rosszabb lett a helyzet; mert a Gilman House kupolájából, tőlem északkeletre, egyszerre csak hasonló fényszignálok villantak az éjszakai égre, más ritmus szerint ugyan, de minden kétséget kizáróan a zátony jelzésére válaszolva.

Emlékeztettem magam, milyen magányos és sebezhető vagyok a holdvilágos útkereszteződésben, s ez a tudat erőt adott nekem, hogy legyűrjem a tagjaimat hatalmába kerítő reszketést. Újra megszaporáztam lépteimet, nem feledkezve meg az ormótlan csoszogás utánzásáról; tekintetemet azonban képtelen voltam elszakítani a pokoli, baljós sziklapadról, mely mintha delejes bűverővel béklyózott volna magához. Hogy mit jelentsen ez az egész, elképzelni sem tudtam; talán valami különös szertartást űzhettek kinn az Ördögzátonyon, esetleg egy bárka köthetett ki rajta. Amikor elértem a díszpázsit roncsait, jobbra fordultam, hogy megkerüljem őket; közben tovább bámultam a kísérteties, nyáréji holdvilágban derengő óceánt, a névtelen és megmagyarázhatatlan forrásból származó fényjelzéseket.

Ekkor robbant elmémbe a legiszonyúbb és legfélelmetesebb látvány, amely szerteszét szaggatta önuralmam utolsó foszlányait, s rohanvást nyüszítve kergetett a sötéten tátongó kapualjak és halszemekkel bámuló ablakok közé, a csontvázakra csupaszított szellemutcák néma, lidérces útvesztőjébe. Mert közelebb érve rádöbbentem, hogy a holdsütötte habok a zátony és a pad között távolról sem üresek. A tajtékos tengervíz szinte forrni látszott; úszó alakok hemzsegtek benne tömegével, mint vetésben a sáskák, mint üszkös húsban a nyüvek. Az egész szörnyűséges horda a Város felé tartott, s noha egyetlen kurta pillanatra láttam őket csupán, még ilyen messzeségből is hideglelős borzadály ütött ki rajtam; mert a hullámzásból ki-kibukkanó fejek és karok összetartozása teljességgel lehetetlennek tűnt, hacsak nem tételezünk fel oly idomtalan testi torzulásokat, melyeknek végiggondolásától az emberi elme visszahőköl.

Eszeveszett rohanásom mindössze két-három sarokig tartott; mivel bal kéz felől olyasféle lárma ütötte meg a fülemet, ami szervezett üldözésre engedett következtetni. Lépéseket hallottam; torokhangú gurgulázást; a Federal Streeten egy autó zörgött végig köhögő motorral dél felé. Ez minden előzetes tervemet halomra döntötte – hiszen ha a déli országutat elzárták, arra nem juthatok ki Innsmouthból, másfelé kell próbálkoznom. Zihálva megtorpantam, és behúzódtam egy kapualj árnyékába; közben áldottam a szerencsémet, amiért idejében eltisztultam a holdfényes útkereszteződésből, mielőtt még üldözőim a párhuzamos utcán odaértek volna.

Következő gondolatom már korántsem hozott ekkora megkönnyebbülést. Mivel a vadászcsapat más útvonalon érkezett, nyilvánvaló volt, hogy nem közvetlenül engem követtek. Nem engem láttak meg, hanem egy általános haditerv értelmében cselekedtek, hogy elvágják menekülésem útját. Ez esetben viszont az Innsmouthból kivezető valamennyi út ugyanígy el lesz zárva, hiszen a helybéliek nem tudhatják, merre próbálok szökni. Ezen a hálón csak akkor nem fogok fennakadni, ha sikerül úgy kivergődnöm a városból, hogy nagy ívben elkerülök minden kiépített utat; ami nem sok jóval kecsegtet, hiszen a környező vidék csupa ingovány és meredek falú szurdok. Egy pillanatra zsibbadt kábulatba zuhantam – részben teljesen reménytelenre fordult helyzetem miatt, részben a mindenfelől áradó halbűztől, mely egyszeriben már-már kibírhatatlanná erősödött.

Aztán eszembe jutott a felszámolt rowleyi vasútvonal, a romba dőlt állomás a folyóvölgy szélén, ahonnan egy elgazosodott, rozsdamatta sínpár fut tovább északnyugatnak. Nincs kizárva, hogy az innsmouthiak erre az útra nem gondoltak, hiszen a sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt jószerivel járhatatlan volt; mindenképpen kevéssé tűnt valószínűnek, hogy egy szökevény éppen erre próbálna menekülni. A szállodai ablakból a sínpár tisztán kivehető volt, fel tudtam hát idézni magamban, merre keressem. Sajnos, az első néhány mérföldjére meglehetősen jó kilátás nyílt a rowleyi országúttól és a város magasabb pontjairól; de ha ezt a szakaszt kúszva teszem meg, az aljnövényzet talán elrejt a figyelő szempárok elől. Egyébiránt sem kínálkozott más lehetőség; ha szabadulni akarok, meg kell kockáztatnom.

Még mélyebbre húzódtam ideiglenes menedékhelyemen, és zseblámpám segítségével tüzetesen áttanulmányoztam a fűszeresfiú térképét. A legfontosabb probléma a vasút megközelítése volt, és bármennyire sürgetett az idő, nem siettem el a legbiztonságosabbnak ígérkező útvonal kiválasztását. Végül úgy döntöttem, előremegyek a Babson Streetig, ahonnan nyugatnak fordulok a Lafayette Streetre. A két utca ugyanolyan nyílt kereszteződésben metszette egymást, mint amelyik az imént csaknem a vesztemet okozta; ezen azonban nem szükséges átvágnom, elegendő, ha körbeosonok a szélén. Innen cikcakkban haladok tovább a Lafayette, a Bates, az Adams és a Banks Streeten, a folyóvölgy külső ívén, míg el nem érem az elhagyott, beomlott állomásépületet, amit az ablakomból láttam. Azért választottam a Babson Streetet, mert semmi kedvem nem volt visszafelé menet még egyszer átkelni a téren, a South Streetet pedig lehetőség szerint kerülni szerettem volna, mivel túl szélesnek találtam.

Nem halogathattam tovább az indulást. Először is áthúzódtam az utca jobb oldalára, hogy minél kevesebb feltűnéssel térhessek majd rá a Babson Streetre. A Federal Streeten nem szűnt meg a lárma, s hátratekintve mintha fényt láttam volna abban az épületben, amin át kimenekültem az udvar kelepcéjéből. A lehető legsürgősebben el akartam hagyni a Washington Streetet, ezért futólépésre váltottam, forrón remélve, hogy senki sem fog rám felfigyelni. A Babson Street-i sarok közelében az egyik ház legnagyobb rémületemre lakottnak tűnt, legalábbis az ablakai el voltak függönyözve; világosság azonban nem égett benne, s végül baj nélkül túljutottam rajta.

Mivel a Babson Street keresztezte a Federal Streetet, végig ki voltam téve annak a veszélynek, hogy üldözőim messziről fölfedeznek, ezért igyekeztem a roskatag, egyenetlen házsorok árnyékában haladni, s két ízben is behúzódtam a kapualjak sötétjébe, amikor a hátulról felszűrődő zajok egy-egy pillanatra megerősödtek. A tér, amely felé igyekeztem, innen távolabbról kopárnak és kihaltnak tűnt a holdfényben; ugyanúgy nem nyújtott semmi fedezéket; mint az előbb másik, és nagyon örültem, hogy ennek nem a közepén kell átvágnom. Amikor másodjára álltam meg, az a benyomásom támadt, mintha az elmosódott hangok ezúttal nem hátulról hallatszanának. Óvatosan kikémleltem a fal takarásából, s egy ütött-kopott autót pillantottam meg, amint áthajt a téren az Eliot Street felé, mely ezen a ponton egyszerre keresztezte a Babson Streetet és a Lafayette Streetet. Az undok halbűz, mely rövid időre mintha enyhült volna kissé, egyszeriben fojtogatóan töménnyé vált; és alighogy a kocsi eltűnt a sarok mögött, egy sereg ápolatlan, görnyedt torzalak bukkant fel a nyomában, amint nehézkes, csámpás csoszogással igyekeztek utána. Azonnal tudtam, hogy ez csak az ipswichi utat – az Eliot Street egyenes folytatását – őrző csoport lehet. A gyülevész népségből ketten bő lepleket viseltek, egyikük fejét pedig csúcsba futó diadém díszítette, mely sápadt-fehéren csillogott a holdfényben. Ez olyan furcsán mozgott, hogy a hideg futkározott tőle a hátamon járás helyett ugyanis inkább gyors, apró ugrásokkal iparkodott előre.

Miután a csapat utolsó sereghajtói is elhagyták a kereszteződést, rászántam magam utam folytatására. A Lafayette Street sarkáig két másik utca torkolata előtt kellett elhaladnom. Az első éppen az Eliot Streeté volt; itt igencsak megszaporáztam a lépteimet, nehogy az esetleges lemaradozók észrevegyenek. Messziről, a Town Square irányából hallottam ugyan valami elmosódott vartyogást, amit mintha lábdobogás kísért volna; de sikerült gond nélkül átérnem a túloldalra. Utána a széles, holdvilágos South Street következett, amitől bizony féltem kissé, nem utolsósorban a tengerre néző panoráma miatt. Könnyen előfordulhat, hogy ezt az utcát figyelik; az Eliot Streetnek két pontjáról is akadálytalanul rá lehetett látni. Megacéloztam magam a feladatra, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, visszafogom az iramot, és inkább – ahogyan az előbb is – az innsmouthiak jellegzetes járását utánozva kísérlem meg az átkelést.

Amikor ismét kilátásom nyílt a kikötőre, ezúttal jobb felől, hajszál híján meg bírtam állni, hogy ne emeljem rá a szememet; végül azonban fölülkerekedett bennem a kíváncsiság. Miközben ormótlan, kacsázó léptekkel igyekeztem a szemközti utcasarok oltalmazó árnyékai felé, óvatos pillantást vetettem oldalra. Félig-meddig arra számítottam, hogy valami vitorlás bárkafélét fogok látni, de csalódnom kellett. Tekintetem ehelyett egy kis evezős dereglyén akadt meg, amely az elhagyott mólók felé tartott, fedélzetén viaszosvászonnal letakart, terjedelmes rakománnyal. Az evezősökből ilyen messziről nem sokat láttam, lomha mozgásuk azonban valahogy rendellenesnek és visszataszítónak tűnt. A csónak mellett figyelmes lettem néhány úszóra is; a távolban feketéllő zátonyon pedig halvány világosság derengett, amely egyáltalán nem hasonlítom a korábban látott fényvillanásokra, s különös színárnyalatát nehezemre esett volna meghatározni. Jobboldalt a Gilman House kupolája sötéten és élettelenül magasodott a roskatag háztetők felé. Az ocsmány halbűzt futó tengeri szellő zilálta szét néhány pillanatra, utána azonban még fullasztóbban telepedett a kísérteties utcákra.

Még nem jutottam el a túlsó sarokig, amikor zavaros, vartyogó zsibongás figyelmeztetett északról, a Washington Street felől egy újabb vadászcsapat közeledésére. Mikor elérték azt a holdfényes kereszteződést, ahol egy tébolyító látvány nemrégiben az idegösszeomlás határára sodort, már alig egy háztömbnyire jártak tőlem, úgyhogy tisztán láthattam őket – és elöntött a jeges iszonyat. Valamennyien torz tagokkal vonszolták deformált testüket, darabos arcvonásaikról bestialitás sugárzott, mintha az egész horda elkorcsosult szubhumánokból állna. A legelöl görnyedező férfi kimondottan majomszerű benyomást keltett, karja földig lógott, kifordult kézfeje a kövezetet söpörte; egy másik palástban és diadémmal a fején; lomha ugrásokkal haladt, mint valami hatalmasra puffadt varangy. Valószínűleg ezt a társaságot láttam a Gilman House udvarán – ami egyszersmind azt jelentette, hogy forró nyomon vannak. Mikor néhányan közülük felém fordultak, csaknem lebénított a félelem, valahogy azonban sikerült megőriznem önuralmamat, és tovább csoszogtam célom felé. A mai napig nem tudom, észrevettek-e vagy sem. Ha igen, az álcám megtévesztette őket, mert irányváltoztatás nélkül vágtak át a holdsütötte téren, egyfolytában motyogva-harákolva valami undok, torokhangú nyelven, amit képtelen voltam azonosítani.

Az árnyékba érve ismét futólépésre váltottam, s otthagyva el a düledező; romos házakat, melyek vakon meredtek az éjszakába. A következő sarkon befordultam a Bates Streetre, és a déli oldalára húzódva folytattam utamat. Elhaladtam két lakottnak látszó épület mellett – az egyiknek az emeletén világosság derengett – de sehol nem ütköztem akadályokba. Az Adams Streeten már viszonylag biztonságban éreztem magam, így hát a szívverésem is majd’ elállt a rémülettől, amikor az egyik sötéten tátongó kapualjból hirtelen egy tagbaszakadt férfi támolygott elém. Szerencsére holtrészegnek bizonyult, és nem jelentett rám veszélyt. Így jutottam el épségben a Banks Streetig, melyet mindkét oldalt üresen roskadozó raktárépületek szegélyeztek.

Ez a kihalt utca közvetlenül a folyómeder mentén futott; egy lelket sem láttam rajta, a vízesések moraja elnyomta lépteim zaját. A romba dőlt vasútállomásig még hosszú út volt hátra, s a roppant raktárak valahogy fenyegetőbb hatást tettek rám viharvert téglafalaikkal, mint az elhagyott lakóházak. Végre megpillantottam a régi állomásépületet – vagyis ami megmaradt belőle –, s habozás nélkül begázoltam a gazos törmelékhalmok közé, hogy a lehető legrövidebb úton jussak el a túloldali vágányig.

A síneket csúnyán szétmarta a rozsda, de még többé-kevésbé egészben voltak, és a talpfák közül is csak minden második korhadt el teljesen. Rendkívül vesződséges járás esett rajtuk, a futásról végképp le kellett mondanom; de azért igyekeztem, ahogy csak tőlem telt, és egész szépen haladtam. A sínpár egy darabig a folyóágy szélén futott, de végül elértem a hosszú, fedett hidat, mely szédítő magasságban ívelt át a meder fölött. Hogy mi lesz a következő lépésem, az a híd állapotától függött. Amennyiben emberileg lehetséges, át szándékoztam kelni rajta; ha ugyanis járhatatlannak bizonyul, akkor kénytelen lennék folytatni a kockázatos bújócskát Innsmouth utcáin, a legközelebbi használható országúti hídig.

Az öreg híd rozsdaette fémtömege kísértetiesen csillogott a holdfényben; a gyalogjárót biztonságosnak láttam, legalábbis az első néhány méteren. Beléptem a védőfödém alatt honoló sötétségbe, és felkattintottam a zseblámpámat; a fényre hatalmas rajokban riadtak fel a denevérek, s ahogy rémülten tódultak kifelé, csaknem levertek a lábamról. Körülbelül félúton széles hasadék állta utamat a gyalogjárón, s már-már attól tartottam, kénytelen leszek visszafordulni; végül azonban megkockáztattam egy kétségbeesett ugrást, amely szerencsére sikerült.

A hátborzongató alagút túloldalán megkönnyebbülten üdvözöltem a sápadt holdvilágot. A vén sínek felfutottak a River Street meredek emelkedőjén, majd széles ívű kanyart írtak le. Ez a környék már sokkal kevésbé tűnt városiasnak, és az egész Innsmouth-t át– meg átjáró halbűz is mintha enyhült volna valamelyest. A sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt nehezen haladtam, kegyetlenül megtépázták öltözékemet, ám én ennek ellenére hálás voltam nekik, mert eltakartak a fürkésző szempárok elől. Tisztában voltam vele, milyen jól be lehet látni ezt a terepszakaszt a rowleyi országútról.

Hamarosan kiértem a lápvidékre. A rozsdás sínpár alacsony, gyomos töltésen futott, amin valamivel ritkásabban sarjadt az aljnövényzet. Nem sokkal előttem kerek, kopár dombtönk emelkedett, melyet a vágány vonalában bozóttal benőtt, sekély árok szelt keresztül. Nagyon megörültem ennek a részleges fedezéknek, mert amennyire a térkép alapján meg tudtam állapítani, a rowleyi országút ezen a szakaszon kellemetlenül megközelítette a régi szárnyvonalat. A magaslat túloldalán keresztezte a síneket, majd biztos messzeségbe távolodott tőlük; míg ezt a veszedelmes pontot el nem hagyom, rendkívül óvatosnak kell lennem. Ekkorra szerencsére már megbizonyosodtam róla, hogy a régi vasúti pályát nem tartják megfigyelés alatt.

Mielőtt beléptem volna az árokfalak közé, egyszer még hátranéztem a vállam fölött, de nem láttam üldözőket. A pusztuló Innsmouth ódon tornyait és háztetőit mélabús, éteri derengésbe vonta a varázslatos holdvilág, s nekem az jutott eszembe, valahogy így festhettek annak idején, amikor még nem borult rájuk a gonosz árnyék. Aztán, ahogy tekintetem tovább vándorolt, egyszerre csak valami olyasmit pillantottam meg, amit már korántsem találtam ennyire megnyugtatónak, s egy másodpercre mozdulatlanná dermedtem.

Amit láttam – avagy látni véltem –, az nem konkrét, kézzel fogható jelenség volt, hanem egyfajta ködös és zavaró sejtelem, mintha valami hullámzó mozgást észlelnék messze délen, az éjszakai horizont legszélén. Ezt aligha lehetett másképpen magyarázni, mint hogy az ipswichi országúton hatalmas tömeg özönlik kifelé a városból. Ilyen távolról nem tudtam kivenni a részleteket; ám ahogy ez a horda mozgott, az nagyon nem tetszett nekem. Túl könnyedén, túl olajozottan kígyózott előre, és túl nyirkosan csillogott a hanyatló hold fényében. Különös, alig hallható zajfoszlányok is eljutottak hozzám, noha a szél éppen az ellenkező irányból fújt – bestiális hörrenések valami iszapos hangmocsárból, még annál a szörnyű vartyogásnál is hátborzongatóbbak, amely a Gilman House folyosójáról szüremlett be a szobámba.

Mindenféle kényelmetlen gondolat villant át az agyamon. Eszembe jutottak azok az ijesztő mértékben degenerált innsmouthiak, akiket állítólag a parti nyomornegyed ódon, romos pincéiben rejtegetnek. Lelki szemeim előtt felrémlettek a kikötő vizében úszó alakok. A nyomomban lihegő összes szörnyfalkát számba véve – hiszen bizonyára a többi kivezető utat is őrzik – ez a hajtóvadászat furcsamód népesnek tetszett egy ilyen gyéren lakott városhoz képest.

Honnan került elő ez a temérdek üldöző, akik most ellepik a holdfényes országutat? Lehetséges volna, hogy az évszázadok óta feltérképezetlen katakombákban az élet torz és elkorcsosult formái tenyésznek? Vagy valami loppal érkező hajó egy sereg titokzatos jövevényt tett partra azon a pokoli zátonyon? Kik ezek? Mit akarnak? És ha ekkora tömegben özönlik el az ipswichi utat, nem számíthat-e hasonló erősítésre tőlük a többi vadászcsapat is?

Összeszorított foggal nekiláttam ösvényt vágni magamnak az árokban burjánzó tüskebokrok között, ám alig haladtam néhány lépést, amikor egyszerre csak megint mindent eláraszott az az átkozott halbűz; olyan fojtogatóan tömény hullámban tört rám, hogy a szemem könnybe lábadt, a gyomrom görcsbe facsarodott tőle. Talán a szél változott hirtelen keletire, s fúj most a tenger meg a város felől? Csak így történhetett, gondoltam, hiszen a domb túloldaláról hangokat sem hallottam idáig; most pedig – lám – tompa, torokhangú vartyogás ütötte meg a fülemet. Másféle zajok is társultak hozzá: gurgulázás és súrlódó neszezés, lábdobogás és ütemes cuppanások, melyek külön-külön nem lettek volna túlságosan ijesztők, így együttesen azonban hihetetlenül undok és förtelmes benyomást keltenek. Minden józan megfontolás ellenére azt a nyálkásan hullámzó tömeget idézték az ipswichi úton.

Aztán a bűz és a lárma egyaránt erősödni kezdett, s én reszketve torpantam meg a bozóttal benőtt mélyedés fedezékében. Eszembe jutott, hogy a rowleyi országút itt hosszú szakaszon közvetlenül a sínpár mellett fut, mielőtt keresztezné és elkanyarodna nyugatnak. Valami közeledett ezen az úton, s nekem nem volt más lehetőségem, mint elrejtőzni és kivárni, míg elvonul búvóhelyem előtt. Hála az égnek, az innsmouthiak nem használtak vérebeket – nyilván a városukat megülő bűz miatt. Lejjebb csúsztam a töltés homokos oldalán, és meglapultam egy tüskebokor mögött. Így aránylag biztonságban éreztem magamat, noha tudtam, hogy amikor üldözőim átkelnek majd a síneken, alig száz lépésre lesznek tőlem. Én látni fogom őket,ők viszont – hacsak a rosszakaró sors nem kegyeli őket valami gonosz csodával – nem láthatnak engem.

Váratlanul irracionális félelem fogott el: előre visszaborzadtam attól a pillanattól, amikor kénytelen leszek rájuk emelni a tekintetem. Undorodva néztem arra a holdfényes földsávra, ahol át fognak haladni, és különös gondolataim támadtak, hogy ez a hely végérvényesen és visszavonhatatlanul bemocskolódik majd tőlük. Alighanem Innsmouth legrútabbul elfajzott torzszüleményei lesznek; talán jobb volna, ha nem tenném ki zaklatott idegeimet újabb megterhelésnek.

A rettenetes bűztől már a rosszullét kerülgetett, a bestiális lárma pedig bábeli zűrzavarrá szilajodott, csupa vartyogás, hörgés, csaholás, kurrogás, semmi olyasmi, ami legalább körvonalakban emberi beszédre emlékeztetett volna. Tényleg az üldözőim adják ki ezeket a hangokat? Vagy mégis kutyákat hoztak magukkal? Utólag belegondolva Innsmouthban szinte nem is láttam állatokat. Futó lábak nem ütnek ilyen zajt; ezek a földön vonszolják magukat vagy puffogva ugrálnak, mint a mérges varangy.. Felkavarodott a gyomrom, és az az érzésem támadt, nem bírnám elviselni a látványukat. Döntöttem: be fogom hunyni a szemem, és nem nyitom ki, míg a pokoli zenebona el nem vonul nyugat felé. A horda már nagyon közel járt, a föld elkínzottan nyögött a súlyuk alatt, nyálkás morgásuk megfertőzte a levegőt. Észre sem vettem, mikor rándult össze a mellkasom, mikor állt el a lélegzetem; utolsó csepp akaraterőmmel is arra összpontosítottam, hogy görcsösen csukva tartsam a szememet.

Hogy valóság vagy lidérces rémálom volt-e, ami ezután következett, nem tudom; elmém mind a mai napig visszaborzad mérlegelésétől. A hatóságok kezdetben beteges lelkű fantasztának tartottak a történeteim miatt, noha roppant gondosan megválogattam, milyen szavakkal adjam elő őket. Sokáig eszükben sem volt drága időt és energiát fecsérelni őrült délibábok kergetésére, ám én addig jártam a nyakukra, addig ravaszkodtam és rimánkodtam nekik, míg végül nagy nehezen utánanéztek a dolognak. Álláspontjuk gyökeres megváltozását ékesen példázzák későbbi intézkedéseik, melyek – az igazat megvallva – messze túllépték a jogállamokban érvényes határokat. Úgy látszik hát, mégsem vizionáltam; ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé vagyok biztos ebben. Talán zaklatott fantáziám vetített elém lázas látomásokat, az ódon, kísérteties, árnyhomályos város delejes befolyása alatt. Az efféle helyek olykor furcsa hatással vannak az emberre, s könnyen meglehet, hogy nemcsak az én idegeim mondták fel a szolgálatot a halott utcák néptelen labirintusában, ahol roskatag háztetők és félredőlt kémények között az óceán bendőjéből kipálló miazma terjeng. Lehetséges, hogy az Innsmouthra boruló árnyék legmélyén valamiféle járványos őrület csírája lappang? Ki tudná biztosan elválasztani a valóságot a lidércnyomástól, miután hallotta a vén Zadok Allen meséjét? A szövetségi ügynökök nem találták meg szegény öreget; rejtély, mi történhetett vele. Mi több, mivel a városi irattár 1846-ban leégett, Zadok Allen puszta létezésére sincs egyéb bizonyíték, mint az én zaklatott és töredékes emlékképeim; mert a fűszeresfiú tagadja, hogy valaha ismert volna ilyen személyt. Meg vagyok győződve róla, hogy a hatóságok felizgatott képzeletem szüleményének tartják őt, s néha engem is kétségek gyötörnek, nincs-e igazuk. Hol végződik a téboly, és hol kezdődik a valóság? Lehetséges, hogy legfrissebb félelmeim is hagymázas agyam álnok játékai csupán?

Mégis meg kell próbálnom elmondani, mi volt az, amit aznap éjjel látni véltem a sárga hold gunyoros fényében, az omlatag vasúti töltés tövében kuporogva, egy szúrósan burjánzó tövisbokor mögül. Mert a kísértés persze erőt vett rajtam, és nem bírtam csukva tartani a szemem. Máig vallom, hogy az én helyemben senki eleven ember nem cselekedett volna másként; nincs az a vasakarat, amely önkéntes vakságot és tétlenséget parancsolhatna ránk, miközben alig száz lépésre tőlünk ismeretlen szörnyek hordája vonul el csaholva és vartyogva; hörögve és gurgulázva...

Azt hittem, a velem történtek után fel vagyok készülve a legrosszabbra. Akiket eddig üldözőim közül láttam, mindannyian torzak és visszataszítóak voltak; okkal feltételezhettem, hogy ezek sem lesznek különbek, sőt – inkább még deformáltabbak, még idomtalanabbak. Az ismert alapvonások elfajzására tehát számítottam; ám az eszembe sem jutott, hogy maguk az alapvonások is idegenek és felfoghatatlanok lehetnek.

Egészen addig türtőztettem magam, amíg közvetlenül szemből nem hallottam a pokoli hangzavart. Tudtam, mit jelent ez: hogy a horda derékhada most azon a ponton jár, ahol az árokpart belesimul a talajba, és az országút keresztezi a síneket. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és rányitottam szememet a sárgára sápadt holdfényben derengő iszonyatra.

Fogalmam sincs, mi mindent tartogathat még számomra az élet; ám abban bizonyos vagyok, hogy ez a másodperc visszavonhatatlanul lerombolta lelkem egyensúlyát, és örökre eltiporta bennem a természet józan működésébe vetett hitet. Még ha szóról szóra mindent elhiszek a vén Zadok őrült zagyválásából, az sem vértezett volna fel eléggé a szörnyű sokk ellen. Nincs az a bomlott képzelgés, nincs az a tébolyult lázálom, nincs az a beteges bódulat, mely a legcsekélyebb mértékben vetekedhetne a valóság démoni torzulatával, amit ott és akkor láttam – vagy látni véltem. Lehetséges, hogy szülőbolygónk sötét és iszapos zugaiban ilyen förtelmek tenyésszenek? Lehetséges, hogy az én gyarló szemem hús-vér alakban lássa, amit az emberiség csupán dekadens lángelmék vízióból és a homályba vesző régmúlt legendáiból ismer?

Szennyes áradatként özönlöttek a rowley-i országúton... ugrálva, vartyogva, hörögve, kúszva-mászva... kísérteties káoszmenet a hold halott fényében... gonosz lárvák groteszk parádéja valami eszelős lidércnyomásból... És néhányan közülük csúcsos diadémot viseltek, hideg és zúzmarafehér fémből, amely vénebb és nemesebb az aranynál... mások pedig lepelként leomló, gazdagon redőzött palástokat... És amelyik legelöl haladt, azon csíkos pantalló és Edward-kori kabát volt... a kabát több helyütt furcsán kipúposodott... hogy miben végződik a karja, az nem látszott a csipkés kézelőtől... a vállán valami idomtalan hústömb imbolygott, arcvonások nélkül, tetején puha szőrmekalappal...

Minél kétségbeesettebben próbálom elfeledni őket, annál elevenebben élnek az emlékezetemben. Szürkészöld színűek, csak a hasuk fehér. A bőrük nyirkos-nyálkásan csillog, hátukon pikkelyes gerinctaréj. A fejük halfej, a szemük kétfelé guvad, sohasem pislognak vele. Oldalt, a nyakukon pirosló szélű kopoltyúlemezek lüktetnek. Úszóhártyás ujjaik sokszorosan ízeltek, a végükön kiszélesednek. Ugrálva vagy csúszva közlekednek, néha két lábon, néha négyen, néha lábak nélkül. Egyeseknek mintha több végtagja lenne négynél; a fölös számúak csápszerűen hajlékonyak, nincs rajtuk ujj. Beszélnek egymáshoz, de nem emberi nyelven: gurgulázva, kunyogva, nedves csahintásokkal, hol szájon, hol kopoltyún keresztül...

Akkor láttam őket először – és mégsem voltak számomra ismeretlenek. Nagyon jól tudtam, micsodák – találkoztam már velük, amikor Newburyportban megszemléltem egy gonosz diadémot. Itt, a rowley-i országúton élő-eleven valósággá váltak a hideg álaranyba mintázott mélytengeri szörnyek, a „vízi népek”, akikről a boldogtalan Zadok Allen mesélt. Most már tudtam, miért iszonyodtam ösztönösen a púpos, homlokdíszes paptól a zömök kőtemplom alagsorában...

Reménytelen vállalkozás lett volna számba venni őket. Nem tízen, százan vagy ezren voltak: vég nélkül rajzottak az úton, mintha az óceán gyomra okádná ki magából a határtalan sokaságot. Én pedig csupán egyetlen kurta pillantást vethettem reájuk, mert a következő másodpercben egész világomat sötétbe borította az irgalmas ájulás, először életemben.

 

5.

 

Langyosan szemerkélő eső térített magamhoz: a vasúti töltés mellett feküdtem az árokban, ázott tüskebokrok között, nappali világosságban. Mikor kába fővel kitántorogtam az országútra, a friss sárban egyetlen lábnyomot sem találtam. Az eső elmosta a halbűzt is. Innsmouth megroggyant háztetői és düledező kéményei szürkén rajzolódtak ki a délnyugati égre, de a környező lápvidék teljesen kihaltnak tűnt, egy árva lelket sem láttam. Az órám még járt, azt olvashattam le róla, hogy nem sokkal múlt dél.

Hogy a tegnapi nap emlékei közül mi volt valóság és mi rémálom, nemigen tudtam volna szétválogatni, azt azonban bizonyosra vettem, hogy az események hátterében valami hajmeresztő szörnyűség lappang. Legsürgősebb tennivalóm felől nem voltak kétségeim: minél előbb ki kell jutnom Innsmouth városának gonosz árnyékából! Elcsigázott, be-begörcsölő tagjaim nem sok jóval kecsegtettek, jelen helyzetemben azonban aligha lehettem tekintettel a fáradtságra és a fájdalomra. Néhány egyszerű, óvatos tornagyakorlattal úgy-ahogy megmozgattam és kilazítottam izmaimat. Továbbra sem éreztem sokkal jobban magam, ám egy idő múlva úgy találtam, hogy gyöngeségem, éhségem, félelmem és zavarodottságom dacára képes vagyok gyalogolni; ezért a bokáig érő sárban vánszorogva megindultam Rowley felé.

Sötétedésre meg is érkeztem a városkába, ahol mindenekelőtt megvacsoráztam, majd – mivel öltözékem minősíthetetlen állapotban volt – beszereztem néhány új ruhadarabot. Az éjszakai vonattal tovább utaztam Arkhambe, ahol másnap hosszas és komoly megbeszélést folytattam néhány köztisztviselővel; ezt később megismételtem Bostonban is. Beszámolóim rendkívül részletesek és alaposak voltak, óvakodtam azonban természetfölöttinek vélhető elemeket keverni beléjük, inkább az eltűnt utazók problémájára meg a járványügyi rendelkezések vétkes elhanyagolására helyeztem a hangsúlyt. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy nem jutottam a Zadok Allen által említett szökevények sorsára, és idővel sikerült leküzdenem a hatósági szervek hivatásszerű tamáskodását. Makacs kitartásom következményei nem ismeretlenek a nagyközönség előtt, s ha a későbbiekben minden elképzeléseim szerint alakult volna, itt le is zárhatnám különös beszámolómat. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a féregrágta Innsmouth hosszabb árnyékot vet, mint hittem. Még mindig nem igazán értem, ami azóta történt velem: talán az átéltek hatására kezd eluralkodni rajtam a téboly, de az sincs kizárva, hogy a jövő ennél sokkalta nagyobb borzalmakat – vagy sokkalta nagyobb lehetőségeket – tartogat számomra.

Az események ismeretében bizonyára nem meglepő, hogy Innsmouthból való viharos távozásom után megszakítottam új-angliai tanulmányutamat, s bizonytalan időre elhalasztottam további terveimet a városnézés, az építészet és a régiségbúvárlat terén. Egyelőre ahhoz sem éreztem elegendő bátorságot magamban, hogy megtekintsem azt a furcsa és egzotikus ékszert, amit értesüléseim szerint a Miskatonic Egyetem múzeumában őriztek. Mivel azonban arkhami tartózkodásom a hatósági szervekkel folytatott konzultációk miatt a vártnál hosszabbra nyúlt, egyúttal kihasználtam az alkalmat, hogy elmélyedjek bizonyos régóta esedékes genealógiai és családtörténeti kutatásokban. Sikerült is sok fontos adatot gyűjtenem, persze kellő alaposságú rendszerezés és ellenőrzés nélkül; ám nem kételkedtem benne, hogy később, ha lesz időm módszeresen feldolgozni, ennek a gazdag anyagnak még igen nagy hasznát veszem. A Hagyományőrző Egylet kurátora, Mr. E. Lapham Peabody, mindvégig roppantul segítőkésznek mutatkozott, s különösen azután tanúsított élénk érdeklődést irányomban, amikor megmondta rólam, hogy annak az Eliza Orne-nak vagyok az unokája, aki Arkhamben született 1867-ben, és tizenhét évesen ment férjhez az ohiói James Williamsonhoz.

Kiderült, hogy egy anyai nagybátyám sok-sok évvel ezelőtt már folytatott genealógiai kutatásokat az egylet archívumában; s hogy nagyanyám családja annak idején afféle helyi kuriózumnak számított. Mr. Peabody elmondta, hogy dédapám – Benjamin Orne – kevéssel a polgárháború után meglehetősen nagy vihart kavart a házasságával, a konzervatív helybéli családok főleg az ara homályos származását nehezményezték. Az ijú hölgyről annyit lehetett tudni, hogy a New Hampshire-i Marsh família elárvult leánysarja és az Essex járásbeli Marshok kuzinja; de Franciaországban nevelkedett, és nem nagyon ismerte a rokonságát. Megélhetését az a tekintélyes összeg fedezte, melyet gyámja helyezett letétbe a nevére egy bostoni bankban; maga a gyám azonban sohasem mutatkozott Arkhamben, úgyhogy az árvaszék végül a leány francia nevelőnőjére ruházta át felügyeleti jogát. Ez az idős, szikár hölgy rendkívül zárkózott és hallgatag természetű volt, pedig egyesek szerint lett volna mit mesélnie.

A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy a fiatalasszony szüleit – Enoch és Lydia (született Meserve) Marshot – senki sem tudta elhelyezni az ismert New Hampshire-i családfákon. Többen úgy vélekedtek, valamelyik jómódú Marsh természetes leánya lehet – a szeme mindenesetre hamisítatlan Marsh-szempár volt. Bizonyára még sok érdekes kombinációt gyártottak volna róla, a további találgatásoknak azonban elejét vette korai halála, mely egyetlen gyermekének – az én nagyanyámnak – születésekor következett be. Miután a közelmúltból eléggé kellemetlen benyomásokat őriztem a Marsh névvel kapcsolatban, nem kifejezetten örültem neki, hogy most a tulajdon családfámról köszön vissza rám; még kevésbé tudott lelkesíteni Mr. Peabody jóindulatú megjegyzése, miszerint le sem tagadhatnám a származásomat, hiszen jómagamnak is jellegzetes Marsh-szemem van. Érzéseimet persze óvakodtam kimutatni, elvégre a jámbor öregúr igen értékes adatokkal szolgált nekem; és nem mulasztottam el bőséges jegyzeteket készíteni Orne-ági felmenőim gazdagon dokumentált múltjáról.

Bostonból egyenesen hazautaztam Toledóba, s később egy teljes hónapot töltöttem Maumee-ben, hogy kissé erőre kapjak és kipihenjem magam a megrázó élmények után. Szeptemberben megkezdtem utolsó évemet az oberlini egyetemen, s a rákövetkező év júniusáig tanulmányaimmal és egyéb sürgetős teendőkkel voltam elfoglalva. A hátborzongató innsmouthi események egyre inkább elhomályosultak emlékezetemben, ámbátor végleg megfeledkezni minden vágyam dacára sem tudtam róluk – már csak azért sem, mert időközben teljes lendülettel folyt az én beszámolóm és állhatatos makacsságom által kiváltott nyomozás, és ennek kapcsán alkalmanként különféle hatósági személyek kerestek föl konzultációs céllal. Július közepe táján – épp egy esztendővel baljós kalandom után – egy hetet töltöttem Clevelandben, megboldogult édesanyám családjánál. Természetesen kapva kaptam a lehetőségen, hogy további genealógiai adatokat gyűjtsek az ő iratanyagukból, szájhagyományukból és emléktárgy-állományukból, s ezúttal kísérletet tettem egy minden részletre kiterjedő családfa megszerkesztésére is.

Noha a téma nagyon régóta foglalkoztatott, mégsem mondhatnám, hogy igazából élveztem a munkát; a Williamson-ház légköre mindig is nyomasztóan hatott rám. Famíliánknak ez az ága nem volt mentes némi morbid beütéstől. Édesanyám sohasem erőltette gyermekkoromban, hogy meglátogassuk a szüleit, ámbár az apját mindig meleg barátsággal fagadta, ha ő keresett föl minket Toledóban. Arkhami születésű nagyanyámat annak idején furcsának, már-már ijesztőnek láttam, és emlékezetem szerint nem szomorkodtam különösebben, amikor hírét vettük váratlan eltűnésének. Nyolcéves lehettem akkoriban; az eset megrázta ugyan a családot, de senki sem tartotta igazán megdöbbentőnek. Á1talános volt a vélekedés, hogy nagyanyám titkon elemésztette magát, mert nem bírta elviselni legidősebb fiának tragikus elvesztését. Douglas nagybátyám ugyanis agyonlőtte magát, nem sokkal azután, hogy hazatért egy hosszúra nyúló új-angliai utazásról – kétségkívül ekkor fordult meg az Arkhami Hagyományőrző Egyletben is.

Ez a bácsikám nagyon hasonított a nagyanyámra, s talán épp ezért nem kedveltem őt sem. Volt valami nyugtalanító merev arckifejezésükben és rezzenetlen tekintetükben. Ilyen vonást sem édesanyámon, sem Walter bácsikámon nem tudtam felfedezni – legfeljebb később szegény Lawrence kuzinon, Walter bácsi fián. Persze ebben nem lehettem bizonyos, hiszen eléggé régóta nem láttam: négy esztendeje kénytelenek voltunk beutaltatni őt a cantoni elmegyógyintézetbe. A tragédia valószínűleg hozzájárult édesanyja korai halálához, és boldogtalan apját is egészen összetörte. Nem voltam annyira jó viszonyban az unokatestvéremmel, hogy meglátogassam, és Walter bácsi szerint egyébként sem lett volna értelme: testi-lelki állapota azóta ijesztő mértékben leromlott.

A clevelandi házon most nagyapám osztozott elözvegyült fiával, a régi idők emléke azonban fullasztó lepel gyanánt borult rá. Nem szerettem ezt a helyet, igyekeztem minél hamarabb végezni kutatásaimmal. Nagyapám bőségesen ellátott adatokkal a Williamsonokra vonatkozóan; ami az Orne-ágat illeti, e tekintetben Walter bácsikámra voltam utalva, aki rendelkezésemre bocsátotta teljes forrásanyagát: feljegyzéseket, leveleket, festményeket, családi emléktárgyakat és régi, megbarnult fotográfiákat.

A származásommal kapcsolatos gyanú akkor dermedt bennem jeges iszonyattá, amikor belemerültem az Orne-hagyaték tanulmányozásába. Mint már említettem, nagyanyámat és Douglas bácsikámat sohasem találtam rokonszenvesnek. Most, hogy hosszú évekkel a haláluk után ismét elővettem arcképeiket, kimondhatatlan undor és borzadály fogott el a látványtól. Először nem tudtam mire vélni ezt az érzést, ám valahol a tudatom felszíne alatt mind határozottabb formát öltött egy rémséges párhuzam, amelyet éber énem kétségbeesett igyekezettel próbált kirekeszteni háborgó elméjéből. Pedig egyértelmű volt, hogy a rég elporladt arcvonások valami olyasmire emlékeztettek, amiről csak a legutóbbi időkben szereztem közvetlen benyomásokat – ám ebbe nem óhajtottam mélyebben belegondolni, nehogy a téboly tátongó örvényébe szédüljek tőle.

A legszörnyűbb sokk azonban akkor ért, amikor a nagybátyám megmutatta nekem az anyjától örökölt családi ékszereket, melyeket egy belvárosi pénzintézet páncélkamrájában őrzött. Akadt közöttük számos szép és értékes darab – és leghátul egy vén, viharvert ládikó, titokzatos dédanyám hagyatéka. Bácsikám ezt mintha nem szívesen nyitotta volna ki. A benne rejlő ékszerekről azt mondta, hogy groteszkek és már-már visszataszítóak, s tudomása szerint sohasem viselték őket nyilvánosan, bár nagyanyámnak volt egy furcsa szokása: titokban néha feldíszítette magát velük, aztán órákig ült a tükör előtt, és gyönyörködött a látványban. Az ajtót ilyenkor magára zárta. A drágaságokhoz különben mindenféle ködös szóbeszéd tapadt, hogy állítólag balszerencsét hoznak; és a családi szájhagyomány megőrizte dédanyám francia nevelőnőjének rejtélyes kijelentését, hogy csak Európában szabad hordani őket, Új-Angliában nem biztonságosak.

Miközben bácsikám lassan, szemmel láthatólag húzódozva nekilátott kicsomagolni a vészterhes hírű ékszereket, ismételten figyelmeztetett, nehogy visszaborzadjak különös formájuktól és helyenként riasztó ornamentikájuktól. Az elmúlt évtizedekben több művésznek és régiségbúvárnak is megmutatták őket; valamennyien elragadtatással nyilatkoztak róluk, mint rendkívül értékes, egzotikus műremekekről; ámde azt egyikük sem tudta meghatározni, milyen anyagból készültek és melyik kultúrkörhöz kapcsolhatók. A ládikóban két karpánt van, egy diadém meg egy papi fejékre emlékeztető tárgy; különösen ez utóbbitól nem szabad megijednem, bár minden szakértő elismerte, hogy a homlokrészén a domborított díszítés kissé beteges fantáziára vall.

A kíméletes bevezetőt hallgatva minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon, de arckifejezésem nyilván elárulta fokozódó iszonyodásomat. Bácsikám abbahagyta az ékszerek kicsomagolását, és aggódó pillantást vetett rám. Intettem neki, hogy folytassa csak, s ő vonakodva bár, de engedelmeskedett. Szemlátomást számított rá, hogy heves érzelemkitöréssel fogok reagálni a látványra; amikor azonban az első darab – a diadém – előbukkant a puha gyolcsok alól, olyasmi történt, ami még így is meglepte. Sohasem tartottak gyenge idegzetűnek, ám ebben a pillanatban ugyanúgy aléltan roskadtam össze, mint egy esztendővel korábban, a tüskebokrokkal benőtt vasúti töltésen.

Életem azóta zaklatottan háborgó lidércnyomássá züllött. Rémséges víziók bontakoznak ki előttem, s én nem tudom, hol végződik az iszonyú igazság és hol kezdődik a hagymázas képzelgés. A dédanyámat Marsh-nak hívták, ismeretlen családból származott, a férje Arkhamban élt... és Zadok Allen, az a vén nyomorult, tán nem azt mesélte, hogy Obed Marsh leánya, akit szörnyeteg anya szült, Arkhambe ment férjhez? Nem szabad adnom a szavára, hiszen iszákos csavargó volt, akkor is összevissza fecsegett, amikor Obed kapitányéhoz hasonlította a szememet.. Azonkívül Zadok Allenről hatóságilag kimutatták, hogy soha nem létezett, tehát teljesen fölösleges azon tépelődnöm, hogy miket mondott nekem képzeletben... Csakhogy Mr. Peabody, az arkhami kurátor tagadhatatlanul valóságos személy, és szerinte is igazi Marsh-szemem van... Megpróbáltam bebizonyítani róla, hogy részeges és megbízhatatlan, de nem sikerült, csak az arkhami hagyományőrzőket sértettem vele vérig... Lehetséges volna, hogy Obed Marsh volt az ükapám? És ha igen, akkor az ükanyám... irgalmas egek, ki lehetett ő? Lázálom... őrület az egész... Azokat a fehérarany borzalmakat biztos valami innsmouthi tengerésztől vásárolta a dédanyám apja, akárki is volt. És a nagyanyám aki eltűnt? meg Douglas bácsi, aki öngyilkos lett? milyen dülledt a szemük a régi képeken... milyen fura ráncokat vet a nyakukon a bőr... Nevetséges: senki nem tehet arról, ahogy kinéz. Csak én képzelek bele az arcvonásaikba mindenféle ostobaságot... mert az ódon, roskatag Innsmouth túl hideg árnyékot vetett a szívemre, túl sötétre színezte a fantáziámat... Igen, ez mindent megmagyaráz; kizárólag az én túlfeszített idegzetem hozza kapcsolatba egymással az össze nem függő dolgokat. Douglas bácsi bizonyára valami poros történelmi emlék után kutatott Új-Angliában; az pedig merő véletlen, hogy éppen onnan visszatérve lőtte főbe magát...

Több mint két évig viaskodtam lappangó félelmeimmel, nagyjából sikeresen. Apám állást szerzett nekem egy biztosítási ügynökségnél, s én beletemetkeztem a hétköznapok rutinfeladataiba. Csakhogy 1930 telén váratlanul különös, visszatérő álmokat kezdtem látni. Először még ritkák és felszínesek voltak, ám ahogy teltek a hetek, egyre gyakoribbá és elevenebbé váltak. Roppant vízmélyi távlatok nyíltak meg előttem, s tengerfenék homályában titáni boltívek emelkedtek; zordan magasodó kőfalak és hínárlepte sziklatömbök útvesztőjében barangoltam, körülöttem groteszk halrajok úszkáltak. Aztán másféle alakok is feltünedeztek; s ha ébredésem után felidéztem őket, egész testemet kiverte a hideg veríték. Ámde álmomban egyáltalán nem iszonyodtam tőlük – elvégre közéjük tartoztam én is. Púpos leplekben gyülekeztünk a tengerfenék gonosz barlangjaiban, és együtt vartyogtam velük az ősi fohászokat, névtelen isteneket szólítva, akik már akkor is vének voltak, amikor a Föld még nem ismerte az emberi láb nyomát.

Reggelre riadva emlékezetem csupán szétszórt töredékeket őrzött az álmaimból; de ez a kevés is elegendő lett volna hozzá, hogy tébolydába zárjanak vagy lángésznek kiáltsanak ki érte, ha van merszem papírra vetni. Éreztem, hogy valami rettenetes erő vonz a józan életből a túlvilági iszonyat sötéten tátongó szakadékába; és mondanom sem kell, hogy ez szörnyen megviselt. Egészségem rohamos hanyatlásnak indult, külsőm teljesen elvadult; végül kénytelen voltam feladni állásomat, s zárkózott, mogorva magányba vonultam vissza, testileg-lelkileg megnyomorodva. Legjobban egy különös idegi rendellenesség gyötört, amely előtt teljesen tanácstalanul álltak a szakorvosok: nehezemre esett becsukni a szemem, s állapotom napról napra rosszabbodott.

Ekkortájt kezdtem egyre nagyobb riadalommal tanulmányozni a tükörképemet. A szervezetemet emésztő kór lassan, türelmesen végezte rajtam romboló munkáját, s az eredmény csöppet sem volt kellemes látvány; néha azonban az a dermesztő benyomásom támadt, mintha a kóros elváltozások valami titokzatos és hátborzongató mintát követnének. Ez a jelek szerint apám figyelmét sem kerülte el, mert észrevettem, hogy mind gondterheltebb pillantásokkal méreget – sőt, olykor mintha félelem költözne a tekintetébe. Mi történik velem? Miért hasonlítok egyre jobban nagyanyámra és Douglas bácsira?

Egyik éjjel rettenetes álmot láttam, amelyben a nagyanyámmal találkoztam a tenger mélyén. Hatalmas palotában lakott, melynek teraszai hínárzöld fényben derengtek. A kertjében várt rám, ahol szivacsosan tenyésző koralltelepek markolászták a vizet lepramarta nyúlványaikkal. Szívesen látott vendégként jártam nála, bár a barátságos fogadtatásba némi gúny is vegyült. Megváltozott.. ahogy megváltozunk mindannyian, akik visszatalálunk a mélybe. Azt mondta, nem halt meg, és nem is fog soha. Beszélt a fiáról is, Douglas bácsiról, aki hosszas kutatás után rábukkant a titokzatos helyre, amit kamaszkora óta keresett, és mindjárt el is menekült onnan, méghozzá az egyetlen hathatós módon: pisztolyt szegezve a saját halántékának. Bűnös ostobaságot cselekedett, hiszen az a hely az ő otthona volt, csak arra várt, hogy befogadja. Nagyanyám nem követte el ezt a hibát; ő a fia nyomdokain járva visszatért igaz hazájába, az övéi közé. Ez lesz az én sorsom is, mondta nekem, és közben olyasmit művelt az arcával, amit valaha bizonyára mosolynak hívtak volna. Sohasem halok meg: alászállok a nyirkos mélységekbe, népem ősi honába, és bölcsességet fogok tanulni a hatalmas aggok ajkáról, akik részvétlen szemmel nézték egykoron az emberiség hajnalát.

Közülük is találkoztam eggyel: azzal, aki hajdan az ő nagyanyja volt. Pth’thya-l’yi nyolcvanezer éven át élt Y’hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után. Y’hanthlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe. Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. Ez történik szerte a világon; Innsmouthban csupán a roppant mozaik egyetlen kövecskéje fordult ki a helyéből. Y’hanthleire én szabadítottam rá a kéreglakókat, és ezért vezekelnem kell; de ne féljek, nem szabnak ki rám súlyos büntetést. Megmutatták nekem a shoggothokat, s én eszeveszett sikollyal riadtam föl álmomból, takarómat foszlányokra tépve; ágyammal szemközt, a fali tükörből a jól ismert Innsmouth-arc nézett vissza rám.

Egyelőre nem követtem Douglas bácsikám példáját, és nem lőttem agyon magam. Kis híján megtettem ugyan – még a revolvert is beszereztem hozzá –, az újabb víziók azonban visszatartottak e végzetes lépéstől. Mostanában mintha kevésbé iszonyodnék tőlük, az ismeretlen mélység csábítása fölülkerekedik a régi félelmeken. Álmomban különös dolgokat látok és művelek, és már nem verítékben úszva ébredek belőlük, hanem valami furcsa izgalmi állapotban. Azt hiszem, a legtöbben ott követjük el a hibát, hogy meg akarjuk várni, míg a változás befejeződik. Ez részemről őrültség lenne: apám valószínűleg tébolydába csukatna, mint azaz alávaló Walter bácsi tette szerencsétlen kuzinommal. Gyönyörűséges titkok várnak rám a tenger mélyén, soha nem látott csodák, ősi bölcsesség és rettentő hatalom... Ia! R’lyeh! Cthulhu fhtagn! Ia! Ia! Nem és nem... nem fogom főbe lőni magam... semmi okom nincs rá... semmi, de semmi okom... Halljátok, nyomorultak? Úgyse tudtok rávenni, hogy főbe lőjem magam!

Megszöktetem az unokatestvéremet a cantoni őrültekházából, és együtt fogunk elmenni a gyönyörű Innsmouthba... Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád? kiúszunk az Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába.... alábukunk a tenger homályába, elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok? odalent, a vak óceán fenekén megleljük majd a haláltalan Y’ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket... és ott fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva... amíg a csillagok állása kedvezőre fordul... és azután is, mindörökké...

 

Kornya Zsolt fordítása