Ember, aki túl messzire ment, Az

Eredeti cím: Man who Went Too Far, The

0 763

Szerző: Edward F. Benson • Év: 1904

St. Faith kicsiny falva egy erdősgörgeteges zugban fészkel a Hampshire vidéki Fawn folyó északi partján, házai szorosan összebújnak a szürke normann templom körül, mintha csak a hit védelmét várnák a tündérek és lidércek, óriások és „kis emberek” ellen, akik ta1ánta1án még ma is az Újerdő hatalmas, üres tereiben lappanganak, hogy sötétedés után előbújva gyanús ügyleteiket intézzék. Ha valaki elindul a falucskából, és elkerüli a brockenhursti országutat, bármelyik irányban átbandukolhat egy egész nyári délutánt úgy, hogy az emberi jelenlét semmilyen nyomát nem találja, és jó eséllyel nem pillantja meg egyetlen embertársát sem. Egy-egy bozontos vad póni talán abbahagyja a legelést egy pillanatra, ha valaki arra megy; fehér nyuszifarkak tűnnek el az odúikban, netán egy barna vipera siklik félre az útból a hangaszálak közé; láthatatlan madarak kotyognak a bozótban, de könnyen megeshet, hogy a vándor egész álló nap egyetlen embert se lát. Szemernyit sem magányos azonban; hiszen nyáron lepkéktől virgonc a napfény, a légben pedig erdei hangok sokasága egyesül, hogy eljátssza a júniusi fesztivál nagyszerű szimfóniáját. Szél susog a nyírfák között, sóhajtozik a fenyvesben; méhek sürgölődnek a hangás illatözönében, töméntelen madár csivitel a fák zöld templomaiban, és a köves helyeken elidőző, medencékbe pezsgő, kanyarokban kuncogó, nyeldeklő víz hangjai mind azt az érzést keltik, hogy sok lény, sok társ van a közelben.

Azt hihetnénk, hogy az egészséges levegő és erdei tágasság jóságra és vidámságra valló jeladásai fölöttébb jótékony útitársai lehetnek az embernek – már amennyire a természet hatással lehet e csodálatos emberi nemre, amely a századok során meg tanulta, hogyan dacoljon jól megalapozott házaiban a leghevesebb viharokkal; hogyan zabolázza meg zúgó árjait, s borítsa utcáit fényességbe; hogyan vájjon alagutat a természet hegyeibe, és hogyan szántsa fel tengereit. Ámde St. Faith lakói – furcsamód – nem merészkednek szívesen sötétedés után a sűrűbe. Mert hiába oly csöndes és magányos a csuklyás éjszaka, ha valaki nem lehet biztos abban, kinek a társaságában találja magát hirtelen. És bár a falubeliektől semmilyen világos beszámolót nem könnyű kicsikarni holmi okkult jelenésekről, a rossz sejtelem belengi a falut. Éppenséggel tőlük hallottam egy történetet; több-kevesebb bizonyossággal mondták el nekem a pagonyban-árnyékban pokoli vígan szökellő, rémséges kecskéről, s ennek az elbeszélésnek talán van némi köze ahhoz a történethez, amit most próbálok összerakosgatni. Ismerős lehet ez is mindnyájuknak; hiszen mind emlékeznek a fiatal művészre, aki nemrég itt halt meg; a szépséges ifjú – avagy ifjúnak látszó – emberre, kinek láttán valamiért minden arc mosolyra derült. Úgy mondják, a kísértete minduntalan ott „járkál” a folyócska partján és az erdőben, amit olyannyira szeretett, és kiváltképp egy bizonyos házban kísért, a falu szélén az utolsó házban, ahol lakott, és a kertjében, ahol elérte a pusztulás. Ami engem illet, hajlamos vagyok azt hinni, hogy az erdőt övező iszonyat leginkább azon a napon született. Bármi legyen is a történet, én összefüggő formában adom elő. Részben a helybéliek elbeszéléseire támaszkodom, de főként Darcy barátoméra, aki barátja volt ezen történések legfőbb szereplőjének is.

A nyár derekának még nem fakuló ragyogása töltötte be a nappalt, és amikor a nap lenyugodni készült, az este glóriája pillanatról pillanatra csodásabbá, kristályosabbá vált. A St. Faithtől nyugatra mérföldeken keresztül a hangás fennsík felé terjeszkedő bükkös máris tiszta árnyékfátylat vetett a falu piros háztetőire, de a szürke templom fölébük magasodó tornya még narancsvörös, lángoló ujjként mutatott az égre. Az odalent kanyargó Fawn égtükrös, vízkék síkjai álmatagon tévelyegtek az erdő szélét kerülgetve, ahol egy durván ácsolt, kétpallós híd vezetett át a falu utolsó háza mellől, a kert végéből az erdőre nyíló kicsi, vesszőből fonott kapuhoz. Ámde mihelyt kikerült a vízfolyás az erdő árnyékából, olvadtan izzó bíbor alkonytócsákon áthaladva tűnt el a távoli párában.

A faluvégi ház az árnyékon kívül állt, és a folyóhoz lejtő gyepet még napfény pöttyözte. Káprázatosan tarka virágágyak szegélyezték murvás útjait, a közepén pedig téglából rakott pergola húzódott meg, félig rejtve a futórózsa meg a lilacsillagos iszalag tömegében. Alsó végén, két oszlop között, egy függőágyban ingujjas ember feküdt.

A ház némiképp távol állt a falutól, és az úttal nem kötötte össze más, csak egy gyalogösvény, amely két, magas fűtől illatozó kaszálón vezetett át. Nem volt nagy ház, csupán egyemeletes, és akárcsak a kertet, falait is ellepték a viruló rózsák. Homlokzata hosszán keskeny terasz húzódott, s a teraszon egy fiatal, halk léptű szolga szorgoskodott, vacsorához terített. Takarosan, gyorsan végezte munkáját, és amint végzett, visszament a házba, majd amikor újra kilépett, durva szövésű törülköző volt a karján. Azzal ment ki a pergolába, a függőágyhoz.

– Mindjárt nyolc óra lesz, uram.

– Megjött már Mr. Darcy? – kérdezte egy hang a függőágyból.

– Nem, uram.

– Ha nem érnék haza, mire megjön, mondja azt neki, hogy fürdök egyet vacsora előtt.

A szolga visszament a házba, és egy-két pillanat se telt bele, Frank Halton ülő helyzetbe tornászta magát, és lecsusszant a fűre. Közepesen magas, elég karcsú termetű férfi volt, de mozdulatainak gördülékenysége és ruganyos könnyedsége nagy testi erőre vallottak: abban sem volt semmi esetlenség, ahogy leszállt a függőágyról. Arcán, kezén igen sötét volt a bőr, vagy azért, mert szüntelen ki volt téve a napnak és a szélnek, vagy mert valamennyi déli vér is folyt az ereiben, amint arra fekete haja és szeme is vallott. Feje kicsiny volt, arca szép, finom metszésű, sima vonalaiból a szemlélő azt hihette volna, Frank most kamaszodik, és még a szakálla sem serken. De valami olyasféle kifejezés, amely nem lehetséges élettapasztalat nélkül, meghazudtolta ezt a sejtést. Így az ember teljes tanácstalanságban maradhatott volna az életkora felől. Majd amikor megtudja, hány éves valójában, aligha gondol rá többet, csak ámuló megelégedettséggel nézi a fiatal férfiúságnak ezt a dicső példányát.

Úgy öltözött, ahogy az évszak és a hőség megkövetelte, csupán kigombolt nyakú inget viselt és flanelnadrágot. Fejét sűrűn borította kissé rakoncátlan, rövid, göndör haja, s nem vett föl sapkát, amikor lesétált a gyepen át a fürdőzőhelyéig. Aztán egy pillanatra csend volt, majd csobbanás, szétváló víz hangja hallatszott, s nyomban mámoros örömkiáltás, ahogy ár ellen úszott a tajtékzó víz körgallérjával nyaka körül. Öt percig küzdött végtagjait megfeszítve az árral, majd hanyatt fordult, és karját szétvetve úszott lefelé a hullámfodrok hátán, mintha tehetetlen volna. Szemét lehunyta, és félig nyíló szájjal, szelíden beszélt magában.

– Egy vagyok vele – mondta, csak magának –‚ a folyó meg én, én és a folyó. Hűvössége, csobogása én vagyok, és a hajladozó hínár is én vagyok benne. És az erőm, a kezem-lábam nem az enyém, hanem a folyóé. Mindez egy, csakis egy, kedves Fawnom.

Negyedóra múlva megjelent a füves lejtő alján, öltözéke mint az előbb, nedves haja máris újra kemény, kurta fürtökké száradt. Elidőzött a gyepen egy percig, olyan mosollyal nézett vissza a vízfolyásra, ahogy férfiak néznek barátaik arcára, végül a ház felé fordult. Szolgája ugyanekkor tűnt fel a teraszra nyíló ajtóban, mögötte egy férfi, aki ránézésre fele úton járt életének negyedik évtizedében. Megpillantották egymást a bokrokon és virágágyakon túlról, mindketten szaporázták lépteiket, s hirtelen találkoztak össze egy kerti gyalogút kanyarulatában, orgonaillatban.

– Kedves Darcym – kiáltotta Frank –‚ micsoda öröm, hogy láthatom!

– Frank! – hökkent meg a másik.

– Igen, így hívnak – nevetett a fiatalember. – Valami baj történt?

Darcy megfogta a kezét.

– Mit műveltél magaddal? – kérdezte. – Újra kamasz vagy!

– Sok mindent el kell mondanom – mondta Frank. – Sok mindent, amit aligha fogsz elhinni, de én majd meggyőzlek

Hirtelen elhallgatott, fölemelte kezét.

– Csitt, szól az én csalogányom – mondta.

Arcáról eltűnt a ráismerő, üdvözlő mosoly, amellyel barátját köszöntötte, és elragadtatott ámulat kifejezése váltotta fel, mintha egy szerelmes fülelne az imádott személy hangjára. Szája enyhén szétnyílt, kilátszott fogainak fehér sora, és a szeme elnézett messzire, messzire, mígnem Darcy már szinte úgy látta, hogy tekintete az emberi látáson túllévő dolgokra összpontosul. Aztán valami talán megijesztette a madarat, és a dal elhallgatott.

– Úgy van, sok mindent el kell mondanom – folytatta Frank. – Igazán örülök, hogy látlak. De nagyon sápadtnak, elnyűttnek tűnsz, nem is csoda a lázas betegséged után. Úgyhogy ha egyszer már elszántad magad, hogy idejöjj, hagyd a buta kifogásokat, június van, és addig maradsz, amíg eléggé talpra nem állsz, hogy megkezdhesd a munkát. Legalább két hónapig.

– Ó, nem lehetek ennyire tolakodó.

– Tolakodó? Ki beszél itt tolakodásról? Őszintén meg fogom mondani neked, ha már terhemre vagy, de tudhatod, hogy amikor közös műtermünk volt, sohasem untattuk egymást. És amúgy se járja, hogy megérkezésed percében máris az elutazásról beszé1jünk Sétáljunk le a folyóhoz, aztán meg is vacsorázhatunk.

Darcy elővette cigarettatárcáját, megkínálta belőle a fiatalembert.

Frank elnevette magát.

– Köszönöm, nem kérek. Te jó ég, mintha dohányoztam volna valamikor régen! Milyen különös!

– Leszoktál?

– Nem is tudom. Felteszem, bizonyára leszoktam. Akárhogy is, most nem dohányzom. Ahogy a húsevés se jutna eszembe.

– Újabb áldozat a vegetarianizmus füstölgő oltárán?

– Áldozat? – kérdezte Frank. – Hát úgy festek én?

Megállt a vízfolyás szélén, és halkan fütyörészett. A következő szemvillanásban egy vízityúk surrant-toccsant a folyón, és fölszaladt a parti rézsűn. Frank nagyon gyengéden felkapta, és simogatta a fejét, a kis lény meg az ingéhez simult.

– Biztonságos-e még a nádi lak? – dünnyögte neki félig énekelve. – És az asszony jól van-e, a szomszédok boldogulnak-e? No, eredj haza, kedveském – azzal a levegőbe hajította.

– Nagyon szelíd madár – mondta Darcy kissé meglepetten.

– Szó se róla – felelte Frank, és szemével kísérte röptét.

Vacsoránál Frank főleg azzal foglalatoskodott, hogy minden részletet megtudjon hat éve nem látott régi barátjának viselt dolgairól és eredményeiről. Az a hat esztendő, úgy rémlett, csupa váratlan fordulatot és sikert hozott Darcy életében: portréfestőként olyan hírnévre tett szert, amelyről joggal hihette, hogy tovább tart egy-két évad divatjánál, szabad ideje persze kevés volt. Aztán, négy hónappal ezelőtt, súlyos tífusszal dőlt ágynak, s ennek történetünk szempontjából az volt a fontos következménye, hogy e világtól elzárt helyre jött lábadozni,

– Látom, boldogulsz – mondta végül Frank. – Tudtam én, hogy így lesz. Mint a karikacsapás, és így megy ez tovább is. Pénz? Felteszem, fürdesz benne. És mondsza, Darcy, mennyi boldogságban volt részed ennyi év során? Hiszen a boldogság a mi egyetlen nem veszendő tulajdonunk. És mennyit tanultál? Nem a művészetre gondolok. Abban még én is vittem volna valamire.

Darcy elnevette magát.

– Valamire? Drága barátom, mindazt, amit én e hat év alatt megtanultam, te úgyszólván a bölcsőben tudtad. Régi képeid hatalmas áron kelnek el. Mostanában már sohasem festesz?

Frank a fejét csóválta.

– Nem, túl sok a dolgom – felelte.

– Miket csinálsz? Kérlek, mondd el nekem. Otthon mindenki erről faggat.

– Csinálni? Szerintem azt mondanád, hogy nem csinálok semmit.

Darcy felpillantott a tündöklő fiatal arcra.

– Illik hozzád az elfoglaltságnak ez a válfaja – mondta. – És most rajtad a sor. Olvasni szoktál? Tanulmányokat folytatsz? Emlékszem, azt mondtad, hogy mindnyájunknak, azaz minden művésznek igencsak jót tenne, ha elmélyülten vizsgálgatna egyetlen arcot, bármilyen arcot egy éven át, egyetlen sor feljegyzés nélkül. Ebben mélyedtél el talán?

Frank ismét nemet intett.

– Érts mindent úgy, ahogy mondtam. Csinálni nem csinálok semmit. Mégse voltam még soha ennyire elfoglalt. Nézz rám: szerinted semmit sem tettem magammal?

– Két évvel fiatalabb vagy nálam – mondta Darcy –‚ legalább is így volt ez régen. Harmincöt éves vagy tehát. Ha még sosem találkoztunk volna, húszévesnek mondanálak. De megérte vajon, hogy fél tucat, roppantul elfoglalt esztendő árán lássanak mások húszévesnek? Akár egy divatlédi.

Frank harsányan nevetett.

– Először hasonlít valaki ahhoz a vércsefajhoz – mondta. – Nem, nem ez volt az én elfoglaltságom, sőt, nagyon ritkán jut eszembe, hogy elfoglaltságomnak ez is kihatása volt. Ha elgondolkozom rajta, persze hogy szükségszerűnek találom. De nem túlságosan fontosnak. Szó se róla, a testem megfiatalodott. Ám ez önmagában nem nagy dolog, hiszen én fiatalodtam meg.

Darcy hátratolta székét, s az asztallal párhuzamosan ülve nézett barátjára.

– Akkor hát ezzel foglalatoskodtál? – kérdezte.

– Igen, akárhogy is, ez hozzátartozott. Gondold csak meg, mit jelent a fiatalság. A növekedés képességét: a gondolkodás, a test, a szellem mindegyre növekszik, erősödik, napról napra teljesebb, magabiztosabb életet él. Ha meggondolod, miután a hétköznapi ember erejének teljébe jut, már csak múlnak a napok tovább, egyre gyengül a szorítása a tulajdon életén. Az ember elér a csúcsra, és ott marad, mondjuk, tíz esztendeig, talán húszig, de miután feljutott a tetőre, lassan, észrevétlenül csak gyengül. Ezek az öregedés jelei benned, a testedben, alighanem a művészetedben, a tudatodban is. Villamos izzásod nem a régi. De ha én, ha én eljutok a csúcsra... és már közeledek hozzá... ó, akkor majd meglátod

Az ég kék bársonyán feltünedeztek az első csillagok, és keleten a láthatár – a falu fekete sziluettje fölött – galambszürkévé lett, mert már kelőben volt a Hold. Fehér lepkék libegtek halványan a virágágyaknál, és a bozóton át lábujjhegyen közeledett az éjszaka. Frank egyszer csak felállt.

– Ez az a magasztos pillanat – mondta halkan. – Közelebb érzem magamhoz az élet áramát, mint bármely más percben, olyan közel, hogy majdnem körbevesz. Egy parányit hallgass el most.

A terasz széléhez lépett, széttárta karját, elnézett a szürkületbe. Darcy hallotta, ahogy lassan mély lélegzetet vesz, aztán hosszú másodpercek elteltével fújja ki a levegőt. Hat-nyolcszor megismételte, majd visszafordult a lámpafénybe.

– Gondolom, tébolyultan hangzik – mondta –‚ de ha kíváncsi vagy a legjózanabb igazságra, amit valaha kiejtettem a számon s kiejtek még ezután, hát elmondom magamról az igazságot. Gyere le a kertbe, ha nem találod nyirkos helynek. Még sohase mondtam el senkinek, de neked szívesen elmesélném. Hosszú történet lesz, hiszen meg se próbáltam még osztályozni mind azt, amit megtudtam.

Lesétáltak a pergola illatozó homályába, s letelepedtek. Frank belevágott:

– Emlékszel, ugye, hogy évekkel ezelőtt gyakran beszélgettünk arról, hogyan sorvad el minden öröm a világban. Megállapodtunk abban, hogy e sorvadásban sokféle késztetésnek része van. Némelyik önmagában jó, mások teljességgel rosszak. A jó dolgok közé soroltam nem is egyet azok közül, amiket keresztény értékeknek mondhatunk, az önmegtagadást, a belenyugvást, a szenvedők iránti együttérzést és a sorsukon való könnyítés vágyát, ám mindezekből nagyon rossz dolgok is fakadnak, például a hiábavaló világmegtagadás, az öncélú aszkézis, a test sanyargatása mindennemű következmény, azaz megfelelő haszon nélkül, valamint az a förtelmes, szörnyű kórság, amely néhány évszázaddal ezelőtt feldúlta Angliát, s amelynek a szellemi örökségét ma is megszenvedjük: a puritanizmus. Rémséges járvány volt, azok a fenevadak azt tartották és tanították, hogy az öröm, a nevetés meg a vidámság mind-mind gonosz dolgok. Mélységesen profán és elvetemült tanítás volt ez. Hiszen melyik bűnnel találkozhatunk a legtöbbször? A komor arccal. Ez az igazság. Mármost én egész életemben meg voltam győződve, hogy boldogságra rendeltettünk, hogy minden adományok közül a legistenibb az öröm. És amikor otthagytam Londont és addigi pályámat, azért tettem, mert életemet az öröm kultuszának akartam szentelni, annak, hogy szüntelen és lankadatlan erőfeszítéssel boldog legyek. Emberek között, a másokkal való folytonos közlekedés során ezt lehetetlennek találtam. Túl sok minden vonta el a figyelmemet a városokban és a műtermekben, és túl sok volt a kín is. Úgyhogy léptem egyet hátra, vagy előre, ahogy jobban tetszik, és egyenest a természethez járultam, a fákhoz, madarakhoz, állatokhoz, mindazon dolgokhoz, amelyek nyilvánvalóan egyetlen célt követnek, arra a nagyszerű, velük született ösztönre hallgatnak, hogy boldogok legyenek, mit se törődvén erkölccsel, emberi törvénnyel, isteni törvénnyel.

Elhallgatott egy pillanatra.

– A természet színe elé járultam tehát – mondta –‚ leültem itt, az Újerdőben, csak úgy leültem, és néztem. Ez jelentette az első nehézséget: csöndben ülni úgy, hogy ne unatkozzam, várni türelmetlenkedés nélkül, fogékonynak lenni és nagyon ébernek, noha sokáig semmi érdekes nem történik. Azt mondhatom, a változás még lassú volt a korai szakaszban.

– Nem történt semmi? – kérdezte Darcy meglehetősen türelmetlenül, a szokott dacos lázadással minden új gondolat ellen, mivel az angol tudat számára ez egyenértékű a képtelenséggel. – Miért, mi a jó égnek kellene történnie?

Tudnivaló, hogy a barátját úgy ismerte, mint akinél jobb szívű, de ingerlékenyebb ember még nem élt e földön; más szóval dühe jelzőtűzként csap az égre, holott alig-alig szítja valami, s aztán elfojtja a nem kevésbé gáttalan jóság szélrohama. Amikor tehát Darcy megszólalt, már a nyelve hegyén volt a bocsánatkérés elsietett kérdése miatt. De a nyelve hegyéig sem kellett volna eljutnia, mert Frank ismét fölnevetett, barátságos, őszinte jókedvvel.

– Ó, hogy megsértődtem volna ezen néhány éve – mondta. – Hála az égnek, megszabadultam sok más dolog között a sértődéstől is. Szó se róla, nagyon szeretném, ha elhinnéd a történetemet, és el is fogod, s hogy ebben a pillanatban hitetlenséget sugallsz, az engem nem zavar.

– Egyszóval magányos vándorlásaid során elvesztetted emberi mivoltodat – mondta Darcy még mindig nagyon angolosan.

– Nem, emberibb lettem – felelte Frank. – Éppen hogy emberibb, legalábbis kevesebb már bennem a majomvonás.

– Igen, ez volt első felfedezőutam – folytatta pillanatnyi szünet után –‚ az öröm tudatos és lankadatlan keresése, módszerem pedig a természet kíváncsian tűnődő megfigyelése. Ami az indítékomat illeti, mondhatom, tisztára önző volt. De ami a hatást illeti, szerintem ez a legjobb, amit a minket követő lényekért tehetünk, mert a boldogság ragályosabb, mint a himlő. Úgyhogy, mint az előbb mondtam már, csak leültem, és vártam; elnéztem mindazt, ami boldog, buzgón kerültem minden boldogtalan dolog látványát, és az örvendező világ boldogsága elkezdett apránként belém szivárogni. Aztán az erecske egyre duzzadt, immáron pedig, drága jó barátom, ha egy pillanatra beléd terelném a felét annak az áradatnak, mely nappal s éjjel átáramlik rajtam, elvetnéd ám a művészetet, a világot, mindent félredobnál, és csak élnél, csak léteznél. Amikor az ember teste meghal, fákká s virágokká lesz végül. Nos, ezt próbáltam meg tenni a lelkemmel még halálom előtt.

Az inas közben kihozott a pergolába egy asztalkát, a rá való szódásüveget és likőrt, kitett egy lámpát is. Frank beszéd közben a társa felé hajolt, és Darcy, bármilyen földhözragadtan józan észjárású volt, meg mert volna esküdni, hogy barátjának arca ragyog, hogy a saját fényének forrása. Sötétbarna szeme belülről izzott, magatudatlan gyermeki mosolya besugározta, átlényegítette arcát. Darcyt egyszerre valami derűs izgalom fogta el.

– Folytasd! – mondta. – Folytasd, kérlek! Nem tudom, miért, de érzem, hogy a józan igazságot mondod. Nem félek kimondani, hogy megbolondultál, de szerintem ez se számít.

Frank újra elnevette magát.

– Megbolondultam? Hogyne, minden bizonnyal, ha neked úgy tetszik. De én jobb szeretem normalitásnak nevezni. És persze, mi sem lényegtelenebb, mint az, hogyan dönt akárki a dolgok nevéről. Isten sohasem címkézi fel az ajándékait, csak úgy a kezedbe helyezi őket; ahogy állatokat helyezett az Éden kertjébe, hogy Ádám nevet adhasson nekik, ha kedve van hozzá.

– Így aztán a boldog dolgok szüntelen megfigyelése és tanulmányozása révén – folytatta – birtokába jutottam a boldogságnak, az örömnek. De miközben a magam módján a természetben kerestem mindezt, sokkal több minden másra is szert tettem, amit nem kerestem, hanem csak véletlenül ráakadtam. Nehéz lesz megmagyarázni, de megpróbálom.

– Úgy három évvel ezelőtt, egy reggel azon a helyen üldögéltem, amit holnap majd megmutatok neked. Lent van a folyóparton, csupa zöld, nap és árnyékfoltokkal, és a víz néhány kis nádzsombékon csörgedezik át. Amikor tehát ott ültem, s nem tettem semmit, csak néztem és füleltem, félreérthetetlenül meghallottam valami fuvolaszerű hangszert, amint egy különös, végtelen melódiát játszott. Először azt gondoltam, valami muzsikás kedvű suttyó játszik az országúton, és nemigen hederítettem rá. De nem sok idő telt el, s megragadott a dallam különössége és leírhatatlan szépsége. Sohasem ismétlődött, de nem is ért véget soha, egyik motívum követte a másikat édes folytonossággal, s az egész fokozatosan, visszafordíthatatlanul tartott egy csúcspont felé, majd amikor elérte, szólt tovább: új tetőpont következett, és még egy, és még egy. Aztán elállt a lélegzetem, amikor sikerült bemérnem, honnan hallom. A nádasból szólt és az égről és a fák közül. Szólt mindenünnen, az élet hangja volt. Mintha, kedves Darcym, ahogy a görögök mondták volna, Pán játszana sípján, mintha a természet hangja szólna. Életmelódia volt ez, világmelódia.

Darcyt annyira lebilincselte az elbeszélés, hogy inkább nem vágott közbe, pedig a nyelvén volt a kérdés. Frank folytatta:

– Igen, abban a pillanatban elfogott a rettenet, a lidércnyomás tehetetlen iszonyata, és bedugtam a fülemet, és elszaladtam, és zihálva, reszketve értem haza, szó szerint páni rémületben. Tudtomon kívül – hiszen akkoriban még csak az örömöt kerestem –‚ örömömet a természettől szerezvén, akkor kerültem kapcsolatba a természettel. A természet, az erő, az Isten, nevezd, ahogy akarod, arcomra vonta a lényegi élet leheletfinom hálóját. Erre ébredtem rá, amikor elmúlt a rémületem, és megalázkodva mentem vissza a helyre, ahol a Pán-sípot hallottam. De csak hat hónap múlva hallottam meg ismét.

– Mi lehetett az oka? – kérdezte Darcy.

– Bizonyára nem más, mint hogy dacos voltam, lázadtam, és ami a legrosszabb, megijedtem. Mert ahogy meggyőződésem, hogy az égvilágon semmi nem károsítja úgy a testünket, mint a félelem, ugyanúgy hiszem, hogy semmitől nem záródik be jobban a lélek. Hogy úgy mondjam, féltem az egyetlen dologtól a világon, aminek tényleges létezése van. Nem csoda, hogy a megnyilatkozása elhúzódott tőlem.

– És mi történt hat hónap után?

– Hat hónap elteltével egy áldott reggelen ismét meghallottam a zeneszót. Most nem ijedtem meg. Azóta pedig egyre hangosabb, egyre állandóbb. Mostanság gyakran hallom, és már úgy tudok viszonyulni a természethez, hogy a síp szinte bizonyosan megszólaljon. És sohasem játszotta kétszer ugyanazt a dallamot, mindig valami újat, valami dúsabbat, színesebbet, teljesebbet hallok, mint eladdig.

– Hogy érted azt, hogy „a természethez viszonyulni”? – kérdezte Darcy.

– Megmagyarázni nem tudom, de testhelyzetre lefordítva erről van szó.

Frank egy pillanatra teljesen fölegyenesedett a székén, aztán kitárt karral, lehajtott fejjel lassan hátradőlt.

– Ez az – mondta –: erőkifejtéstől mentes, ám nyitott, meg pihenő, fogékony testtartás. Pontosan így kell tennünk a lelkünkkel is.

Újból kihúzta magát.

– Csak egyetlen szó még – mondta –‚ és nem untatlak tovább. És máskor sem fogok róla beszélni, hacsak nem kérdezősködsz. Alkalmasint rá fogsz jönni, hogy teljesen normális az életvitelem. Látod majd, hogy a madarak és vadak némileg bensőséges kapcsolatban vannak velem, mint az a vízityúk is, de ennyi az egész. Sétálok majd veled, lovagolok veled, golfozom veled, beszélgetek veled, amilyen témáról csak akarsz. De most azt akartam, hogy juss el a megértés küszöbére, hogy megsejthesd, mi történt velem, s történik majd még valami.

Ismét elhallgatott, szemét halvány félelem felhőzte.

– Lesz egy végső reveláció mondta –‚ egy tökéletes, vakító villámcsapás, amely megnyitja előttem egyszer s mindenkorra annak a teljes tudását, annak a teljes felismerését és megértését, hogy egy vagyok, miként te is, az Élettel. Tudom, hogy így van, de még nem jutottam birtokába a felismerésnek. De az enyém lesz a felismerés, mert azon a napon, tudom jól, megpillantom Pánt. Lehet, hogy ez a halált jelenti, mármint a testem halálát, de nem érdekel. Lehet az is, hogy halhatatlanságot, itt és most megélt örök életet jelent. És ha ezt elnyertem, kedves jó Darcym, akkor, magamat felmutatván az igazság élő bizonyítékául, olyan örömevangéliumot fogok hirdetni, hogy a puritanizmus, a savanyú pofák förtelmes vallása eltűnik, mint egy füstpamat, és szertefoszlik, és semmivé lesz a napsütötte légben. Ám előbb birtokomba kerül a teljes tudás.

Darcy szúrós szemmel figyelte.

– Te félsz attól a perctől – mondta. Frank rámosolygott.

– Így igaz. Hamar észrevetted. De azért remélem, nem fogok félni, ha eljön a perc.

Kis ideig hallgattak; aztán Darcy fölállt.

– Megbabonáztál, te rendkívüli kamasz – mondta. – Elmondtál egy tündérmesét, és bevallom, az kívánkozik a számra: „Ígérd meg, hogy igaz lesz.”

– Megígérem – szólt a másik.

– Azt is tudom, hogy ma nem fogok aludni – fűzte hozzá Darcy.

Frank enyhén meglepődve nézett rá, mint aki alig érti.

– Miért, talán nem mindegy neked?

– Biztosíthatlak, hogy nem. Pocsékul érzem magam, ha nem alszom.

– Természetesen, ha úgy akarom, el tudom intézni, hogy elaludj – mondta Frank elég unott hangon.

– Hát akkor intézd el.

– Ahogy parancsolod: feküdj le az emeleten, és tíz perc múlva ott leszek.

Miután barátja fölment, Frank még tett-vett egy kicsit, felvitte az asztalkát a veranda ponyvája alá, eloltotta a lámpát. Aztán gyors, néma lépteivel fölkaptatott a lépcsőn, bement Darcy szobájába. A vendég már lefeküdt, de tágra nyílt szemmel, nagyon éberen nézett föl Frankre, aki olyan mulatva elnéző mosollyal ült le az ágy szélére, mintha hisztériás kisgyerekkel volna dolga.

– Nézz rám – szólt, és Darcy úgy is tett.

– A madarak alszanak csalitjukban – kezdte halkan Frank –‚ a szél is alszik. Alszik a tenger, és az árapály csak az ő mellének emelkedése-süllyedése. Lassan inganak a csillagok, ahogy ringanak a mennyei bölcsőben, és…

Hirtelen elhallgatott, szelíden elfújta Darcy gyertyáját, és magára hagyta az alvó embert.

Darcyra a kíméletlen józan ész özönével virradt a reggel, olyan tiszta és egyértelmű volt ez az eszesség, mint a szobába hatoló napfény. Ahogy ébredezett, lassan összefésülte az elszakadt szálakat, emlékeit az estéről, amelyik – így mondta magának – közönséges hipnotizőrmutatvánnyal ért véget. Ez mindent megmagyaráz; az egész furcsa beszélgetés annak a rendkívül élénk elméjű kamasz fiúnak a szuggesztiója alatt folyt, aki felnőtt férfi volt valaha; saját izgalma és a hihetetlen dolog elfogadása csupán az ő tudatára kényszerített erősebb, nagyobb hatású akarat terméke. Az akarat erejét megsejthette abból, hogy késedelem nélkül engedelmeskedett Frank altató delejezésének. És a józan ész áthatolhatatlan páncéljában vonult le reggelizni. Frank már nekilátott, és a lehető legprózaibb, legegészségesebb mohósággal kebelezte be nagy tányér tejes zabkásáját.

– Jól aludtál? – kérdezte.

– Igen, hogyne. Hol tanultál meg hipnotizálni?

– Itt, a folyóparton.

– Elképesztő mennyiségű zagyvaságot hordtál össze tegnap este – állapította meg a vendég, rációtól érdes hangon.

– Bizony, elég sokat. Beleszédült a fejem. De figyelj csak, nem feledkeztem meg róla, hogy hozassak neked egy rémes napilapot. Olvashatsz mindenfélét a pénzpiacokról, politikáról, krikettmeccsekről.

Darcy alaposan szemügyre vette. A reggeli megvilágításban Frank még a tegnap estinél is frissebbnek, fiatalabbnak, életerősebbnek látszott, s ez a látvány valahogyan behorpasztotta a józanság vértjét.

– Nálad különlegesebb fickót még életemben nem láttam – mondta. – Szeretnék kérdezni tőled pár dolgot.

– Kérdezz kedvedre – mondta Frank.

A következő egy-két napon Darcy az élet teóriáját érintő kérdések, ellenvetések, bírálatok sokaságát szegezte barátjának, és végül sikerült összefüggő és teljes beszámolót kihúznia belőle mindarról, amit megélt. Röviden tehát: Frank arról volt meggyőződve, hogy miután „meztelenül kitette magát” – ahogy ő fogalmazott – a csillagok járását, a hullámok törését, a fák rügyezését, lány és legény szerelmét vezérlő erőnek, sikerült oly módon elsajátítania az élet lényegi princípiumát, ahogy arról nem is álmodott. Úgy vélte, napról napra közelebb jut, és szoros egységbe kerül azzal a nagyszerű hatalommal, amely minden életnek a létrehozója, a természet, az erő szellemével, avagy Isten lelkével. Saját hitvallását mások pogányságnak mondanák – neki elég volt, hogy létezik az élet princípiuma. Nem tisztelte áhítattal, nem imádkozott hozzá, nem magasztalta. Ennek az elvnek, hatóerőnek egy részecskéje minden emberben megvan – vélte –‚ ahogy megvan a fákban s az állatokban is. Egyetlen célja hát, hogy fölismerje s elevenné tegye a maga számára a tényt, hogy mindez: egy.

Meg-megesett, hogy e ponton Darcy figyelmeztetőn közbe szólt:

– Vigyázz! Ha Pánt látod, az a halált jelenti, nemde?

Mire Frank fölvonta szemöldökét:

– Hát nem mindegy? Persze, a görögöknek mindig igazuk volt, és ők is ezt mondták. De van még egy lehetőség. Hiszen minél közelebb jutok hozzá, annál elevenebb, életerősebb, fiatalabb leszek.

– Mit vársz hát a végső megnyilatkozástól?

– Mondtam már. Halhatatlanná válok általa.

Ám Darcy nem is annyira szavak és érvek alapján fogta fel barátjának elgondolását, mint inkább hétköznapi életvezetését látva. Egy délelőtt például a falu főutcáján sétáltak, amikor is előbicegett a kunyhójából egy nagyon görbe hátú, nagyon roskatag, de rendkívül vidám arcú öregasszony. Frank nyomban megállt.

– Drága öreg néném, hogy megy sorod? – szólította meg. Az öreganyó nem felelt, csak halványodó, vénséges szemét szegezte Frank arcára; mintha szomjas állat gyanánt itta volna be az arc szépséges ragyogását. Aztán egyszer csak a fiú vállára tette két aszott kezét.

– Te vagy a napfény – mondta, Frank pedig megcsókolta, és továbbment.

Ám alig száz lépéssel odébb valami különösmód ellentmondott ennek a gyengédségnek. Gyerek szaladt feléjük a földúton, orra bukott, és fülsértően ijedt, fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle. Frank szemébe kitükröződött az iszonyat, ujjával bedugta fülét, és inaszakadtából elfutott, meg sem állt, amíg hallótávolságon kívül nem került. Darcy, miután megbizonyosodott arról, hogy a kisfiúnak nem esett komoly baja, elképedve ment barátja után,

– Cseppet sem sajnálod? – kérdezte, Frank türelmetlenül csóválta a fejét.

– Hát nem látod? – kérdezte, – Nem érted, hogy az efféle dolgok, a kín, a harag, meg minden, ami csúnya, csak hátráltat engem, késlelteti a nagy perc eljövetelét? Ha majd eljön, talán sikerül az életnek ezt az oldalát egyeztetnem a másikkal, az öröm igaz vallásával, Egyelőre képtelen vagyok rá.

– De hát az az öreg néni…. Ő nem volt csúnya? – Frank arcára lassanként visszatért a ragyogás.

– Á, nem. Ő olyan volt, mint én. Vágyott az örömre, és fölismerte, amikor meglátta bennem, drága öreg néném.

Még egy kérdés adódott:

– Hol itt a kereszténység helye?

– Nem fogadhatom el a kereszténységet. Képtelen vagyok hinni olyan tanításban, amelynek központi tétele, hogy Istennek, aki maga az Öröm, szenvednie kellett. Lehet, hogy így volt; és valami kifürkészhetetlen okból én is hiszek benne, hogy így történt, de meg nem érthetem, hogyan volt ez lehetséges. Maradjunk hát annyiban; az én vállalt ügyem az öröm.

Fölértek a falu fölötti bukógáthoz, ahol sűrűsödött a hűvös víz zuhogó robaja. Fák mártóztak meg karcsú, hajlékonyan húzódó ágaikkal az áttetsző vízáramban, és a mezőt, ahol álltak, a nyár derekának virágai csillagozták. Pacsirták surrantak föl dalolva a kék kristálykupolába, és a június ezernyi hangja zengett körülöttük. Frank, szokása szerint hajadonfőtt, karjára vetett zakóval, könyöke fölé tűrt ingében úgy állt ott, mint valami szép vadállat, szeme félig csukva, szája félig nyitva, s beitta a lég illatos melegét. Aztán hirtelen hasra vetette magát a folyóparti fűben, fejét a százszorszépek és kankalinok közé temette, és ott feküdt kitárt karú extázisban, hosszú ujjaival szorítva, simogatva a föld harmatos hajtásait. Darcy még sohase látta, hogy ennyire elragadta volna az eszme: simogató ujjait, fűre szorított, félig láthatatlan arcát, még testének ruhás körvonalait is átszellemítette valamiféle életerő, mely különbözött a többi emberétől. És ennek valamilyen halvány izzása, valamiféle izgalma, az energiával feltöltött, fekvő test vibrációja elérte Darcyt is, és egy pillanatra megértette, ahogy addig még soha, szívós kérdezősködése és az őszinte válaszok ellenére sem, hogy mennyire valóságos, hogy mennyire megvalósul Frank által az a gondolat.

Aztán egyszer csak éberen megmerevedtek Frank nyakizmai, s félig fölemelte fejét.

– A Pán-síp, a Pán-síp – suttogta. – Közel szól, ó, de közel.

Nagyon lassan, mintha egy hirtelen mozdulattal félbeszakíthatná a melódiát, a könyökére támaszkodott. Szeme még tágabbra nyílt, alsó szemhéja lesüllyedt, mintha valami nagyon távoli dologra összpontosítaná tekintetét, arcán még szélesebb lett a mosoly, és úgy reszketett, mint a napfény az állóvízen, mígnem boldog mámora szinte már nem is volt emberi. Mozdulatlan elragadtatásban maradt perceken át, aztán a figyelő tekintet eltűnt arcáról, s elégedetten lehajtotta fejét.

– Milyen jó volt – mondta. – Hogyan lehet, hogy nem hallottad? Ó, te szegény flótás! Csakugyan nem hallottál semmit?

Eme szabad ég alatti, serkentő életmód egy hét alatt csodát művelt Darcyval, visszatért belé az egészség és a lendület, amit a többhetes láz elölt benne, és ahogy visszanyerte rendes cselekvőkedvét és életerejét, úgy találta, egyre inkább megbűvöli Frank ifjúságának varázslata. Naponta hússzor azon kapta magát, hogy miután tíz percig ellenállt a Frank által kifejtett gondolat képtelenségének, hirtelen azt mondja magában: „De ez nem lehetséges, nem lehet, hogy ez igaz legyen!”, és a merő tény, hogy ilyen gyakran kell bizonygatnia magának, elárulta neki, hogy olyan következtetéssel küzd és vitázik, amely már rég gyökeret vert az elméjében. Mert, akárhogy is, egy látható, eleven csodával szembesült, hiszen az is lehetetlenség, hogy ez az ifjonc, ez a felnőttkor küszöbén imbolygó kamasz fiú harmincöt éves legyen. Márpedig úgy volt.

Tomboló zivatarok egy-két napjával köszöntött be a július, és mivel Darcy nem kockáztatta meg a náthát, ki se lépett a házból. Ám Frank viselkedésére mintha semmi hatással nem lett volna ez a zokogó időváltozás, és pontosan ugyanúgy töltötte napjait, mint a júniusi napsütésben, feküdt a függőágyában, elnyúlt a csöpögő füvön, vagy erdei barangolásokra indult, és mentében fáról fára ugráltak a nyomában a madarak, hogy aztán este hazatérjen bőrig ázva, de bensejében ugyanazzal az olthatatlan tűzzel.

– Megfázni? – kérdezte ilyenkor. – Elfelejtettem, hogyan kell. Azt hiszem, az ember teste észhez tér, ha mindig a szabad ég alatt alszik. A fedél alatt élőkről mindig valami meghámozott, csupasz dolog jut eszembe.

– Úgy érted – kérdezte Darcy –‚ hogy az éjjel kint aludtál abban az özönvízben? És ha szabad kérdeznem, merre?

Frank egy pillanatra elgondolkodott.

– A függőágyban aludtam majdnem hajnalig – mondta. – Mert emlékszem, keleten már derengett, amikor fölébredtem. Aztán elmentem… hova is mentem... á, igen, ki a mezőre, ahol olyan közelről hallatszott a múlt héten a Pán-síp. Velem voltál, hát nem emlékszel? De ha vizes a föld, mindig van nálam szőnyeg.

Azzal fütyörészve fölment az emeletre.

Ez az apró részlet, a feltűnő erőfeszítés, amellyel megpróbálta fölidézni, hol is aludt, furcsamód megértette Darcyval azt a csodás románcot, aminek még most is félig hitetlen szemlélője volt. Aludni hajnal hasadtáig a függőágyban, aztán elbaktatni – vagy alighanem surranni – a szeles, sírós mennybolt alatt a bukógát hoz, arra a távoli, elhagyott mezőre! Hasonló éjszakák képe jelent meg lelki szeme előtt: Frank netán a fürdőzőhelyénél alszik a megszűrt, csillagos pirkadatban vagy a fehéren vakító hold fényben; megrezdül s fölébred valami holt órában, talán egy darabig némán, tágra nyílt szemmel gondolkodni; aztán elballag a csöndes erdőn át valami más hálóhelyre, egyedül a boldogságával, egyedül az örömmel és az élettel, amely átjárta és körülvette, miközben nincs más gondolata, se vágya, csak hogy óráról órára, soha véget nem érőn egyesüljön a természet örömével.

A vacsora közepén tartottak aznap, érdektelen témákról beszélgettek, amikor Darcyból egyszer csak kitört mondat közben:

– Megvan! Végre megvan!

– Gratulálok – mondta Frank. – De mi van meg?

– Az, hogy az elgondolásod miért velejéig megalapozatlan. Ezért: Az egész természet a legmagasabb szinttől a legalacsonyabbig tele van, dugig van tömve szenvedéssel; a természet minden élőlénye más élőlényt akar prédájául, és mégis, miközben célod az, hogy közel kerülj a természethez, hogy eggyé válj vele, a szenvedést mindenestül kihagyod a számításból; menekülsz tőle, fölismerni sem vagy hajlandó. És ahogy mondod, a végső kinyilatkoztatásra vársz.

Frank homloka befelhősödött kissé.

– És? – kérdezte meglehetős unottan.

– Hát nem találod ki, mi lesz a végső kinyilatkoztatás? Örömben felülmúlhatatlan vagy, ezt elismerem, nem ismerek még egy embert, aki ennyire birtokosa az örömnek. Lehet, hogy lényegében mindent megtanultál, amire a természet taníthat. De ha úgy van, mint gondolod, és részed lesz a végső kinyilatkoztatásban, az a borzalom revelációja lesz, a szenvedésé, a halálé, a kín minden förtelmes formájáé. Mert a szenvedés igenis létezik: te is gyűlölöd, te is félsz tőle.

Frank fölemelte kezét:

– Várj csak, hadd gondolkozzam – mondta.

Hosszas hallgatás után végül így szólt:

– Ez sohasem jutott eszembe. Lehetséges, hogy az elgondolásod igaz. Szerinted tehát ezt jelenti Pán megpillantása? Igaz volna, hogy a természet, összességében, iszonyúan szenved, rettenetes, felfoghatatlan mértékben szenved? És mindez a szenvedés majd elébem tárul?

Fölállt, Darcy mellé lépett.

– Ha így kell lennie, hát legyen – mondta. – Mert hát, drága barátom, közel vagyok, csodásan közel vagyok már a végső kinyilatkoztatáshoz. A síp ma szinte szünet nélkül szólt. Még az ágak zörgését is hallottam a csalitból. Azt hiszem, Pán közeleg. Láttam, igen, láttam, ahogy a bokrok szétnyílnak, mintha kéz nyitná szét őket, és egy arc részlete, nem emberi arcé, az mutatkozott mögöttük. De én nem féltem, vagy legalábbis most nem szaladtam el.

Föllépdelt az ablakig, aztán vissza.

– Igen, mindenben ott van a szenvedés – mondta –‚ és én mindenestül kihagytam a keresésem céljai közül. Lehet, hogy igazad van, s ez lesz a kinyilatkoztatás. Akkor pedig agyő. Egyetlen irányt követtem. Túl messzire mentem egyetlen úton, s nem derítettem föl a másikat. De most már nem fordulhatok vissza. Akkor se fordulnék, ha módom volna rá: nem tennék meg visszafelé egyetlen lépést sem. Akárhogy is, bármi lesz a reveláció, Isten fog megnyilatkozni. Ebben biztos vagyok.

Hamar elmúlt az esős idő, s ahogy visszatért a napsütés, Darcy megint elkísérte Franket hosszú, kóborló napjaira. Féktelenül felforrósodott a levegő, s az élet friss lobbanásával Frank vitalitása is egyre jobban felizzott. Aztán, ahogy az angol időjárásnak szokása, egy este felhők tornyosultak egymásra az égen, a Nap egy rézvörös zivatargomoly szemrontó fényében szállt alá, és az egész föld, ahogy ott fülledt a kimondhatatlan nyomás alatt, meredten zihálva könyörgött a viharért. Napszállta után a láthatáron pislákolni kezdtek a villám távoli tüzei, de mintha nem értek volna közelebb, akkorra sem, mikor eljött a lefekvés ideje, noha szüntelenül hallották a mennydörgés tompa moraját. A fáradt Darcy, akit nyomasztott az egész nap idegessége, azonnal nehéz, nyugtalan álomba hullott.

Hirtelen ébredt föl, tökéletes eszméletre váltott; valami rettentő dörej hatolt a fülébe, arra ült fel doboló szívvel az ágyban. Aztán egy pillanatra, miközben összeszedte magát az alvás meg az ébrenlét közti pánikmezőn, csend volt, csak az eső sistergett a bokrokon az ablak alatt. Ám a csöndet egyszer csak széttörte, szilánkokra zúzta egy közelről, a fekete kert szomszédságából érkező sikoly a mindent legyűrő, kétségbe taszító rémület kiáltása. Újra és újra felvijjogott, közben szörnyű szavak dadogása hallatszott. Egy Darcynak ismerős, reszkető, zokogó hang azt mondta:

– Istenem, ó, Istenem; Jézusom!

Aztán kurta, gúnyos, mekegő kacaj következett. Majd újra némaság: csupán az eső sziszegett a bokrokon

Mindez egy pillanat műve volt, és Darcy nem vesződött öltözéssel, gyertyagyújtással, hanem máris a kilincs felé tapogatózott. Még csak nyitotta az ajtót, máris szembetalálkozott egy rémülettől eltorzult arccal. Az inas volt, gyertyával kezében.

– Hallotta ezt? – kérdezte Darcy.

A férfi arca fakón világító fehérré üresedett.

– Igen, uram – mondta. – A gazdám hangja volt.

Együtt siettek le a lépcsőn, át az ebédlőn, ahol már rendesen meg volt terítve a reggelihez, ki a teraszra. Az eső addigra teljesen elállt, mintha elzárták volna az égi csapot, és a süllyedő fekete ég alatt noha nem volt teljesen sötét, mert a Hold valahol ott úszott fennkölt nyugalmában, a felgyülemlett zivatarfelhők mögött Darcy kibotorkált a kertbe, nyomában a gyertyát vivő szolgával. Önnön hatalmas, ugráló árnya vetült elé a fűre, elveszett, barangoló rózsa- és liliomillat, nyirkos föld illata sűrűsödött körülötte, de mindennél erősebben érezte azt az éles, csípős szagot, amiről hirtelen eszébe jutott egy bizonyos faház, ahol egyszer menedéket talált az Alpokban. Az ég ködös fényének feketeségében és a háta mögött vergődő gyertyafényben meglátta, hogy a függőágy, amelyben Frank oly gyakran feküdt, most nem üres. Fehér ing villant, mintha valaki fölkelne, ám a fehérséget keresztezte valami baljósan sötét árnyék, és ahogy Darcy közelebb lépett, a csípős szag egyre erősödött.

Már csak néhány lépésre volt, amikor a fekete árnyék váratlanul mintha felpattant volna a levegőbe, aztán kemény paták dobbanásával ért földet a pergolához vezető téglaúton, és virgonc szökkenésekkel elnyargalt a bozótosba. Miután eltűnt, Darcy világosan látta, hogy a fehér inges ember felül a függőágyban. Egy pillanatra, merő rémületében amiatt, amit nem láthatott, megdermedt lépés közben, majd oldalán az inassal a függőágyhoz ment.

Frank volt az. Inget-nadrágot viselt csak, összefont karral ült. Fél másodpercre meredten fölnézett rájuk arcára a gyötrelmes iszonyat maszkja fagyott. Felső ajkát felhúzta, hogy kilátszott az ínye, és tekintete nem a két közeledő emberre összpontosult, hanem valami egészen közeli dologra. Orrlyuka ijesztően kitágult, mintha nem kapna levegőt, és a testet öltött rettegés, az iszony, a halálos félelem rémséges ráncokat vont sima orcájára, homlokára. Aztán, miközben nézték, a teste hátrahanyatlott, a függőágy kötelei nyüszítve megfeszültek.

Darcy kiemelte, bevitte a házba. Egyszer közben úgy érezte, mintha erőtlenül megrándultak volna a karjaiban holt súlyként fekvő ember végtagjai, de miután beért, nem látta rajta az élet semmi jelét. A mindent legyűrő rémület kínja azonban most eltűnt az arcáról – a teher, amit barátja a földre fektetett, egy játékba belefáradt, de álmában mosolygó fiú volt immár. Szeme be volt hunyva, és szép szája mosolygósan ívelt, egészen úgy, mint néhány napja, azon a reggelen, a bukógát melletti réten, amikor Pán sípjának nem hallható dallamát hallgatta. Aztán alaposabban megnézték.

Frank azon az estén szokásos öltözékében, ingben-nadrágban jött meg a fürdőzésből. Nem öltözött át, és vacsora közben így emlékezett Darcy – könyöke fölé tűrte föl az inge ujját. Később, amikor vacsora után beszélgettek az este záródó fülledtségében, Frank kigombolta ingét, hogy bőrét érje a szél mégoly gyönge lehelete. Ujja most is fel volt tűrve, inge kigombolva, és karján és a mellkasa barna bőrén furcsa elszíneződések voltak, körvonaluk, mintájuk percről percre tisztább, láthatóbb lett, míg a szemlélők rá nem jöttek, hogy ezek kemény ütések nyomai, mintha patáival hagyta volna őket valami szörnyűséges kecske, amely ráugrott és megtaposta.

Széky János fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre