A minap Londonban vacsorára láttak vendégül. A hölgyek már az emeletre távoztak, és a jobbomon nem ült senki, bal oldalamon egy férfi foglalt helyet, akit én ugyan nem ismertem, de ő tudhatta a nevemet valahonnan, mert egy idő után hozzám fordult és megszólalt:

– Olvastam egy folyóiratban a Bethmoráról írott novelláját.

Hogyne emlékeztem volna erre a mesére. Egy szépséges keleti városról szólt, amely egyetlen nap alatt váratlanul lakatlanná válik – senki sem tudja igazából, miért. Annyit mondtam:

– Á, igen – és ráérősen azon törtem a fejemet, hogyan nyugtázhatnám méltóbban a bókot, melyet jó memóriájának köszönhettem.

Roppantul elcsodálkoztam, mikor így folytatta:

– Tévedett a gnouzarjárvány dolgában: nyoma sem volt a kórnak.

Mire én:

– Hogyhogy? Maga járt ott?

Ő pedig:

– Jártam; a hasis segített. Ismerem Bethmorát, akár a tenyeremet. – Azzal elővett zsebéből egy szelencét, tele valami fekete anyaggal, ami ránézésre olyan volt, mint a surok, de a szaga furcsább. Figyelmeztetett, nehogy hozzáérjek akár egy ujjal is, mert a folt napokig megmarad.

– Egy cigánytól kaptam – mesélte. Volt neki bőven, mert ez vitte sírba az apját. – Én azonban a szavába vágtam, mert pontosan akartam tudni, miféle csapás érte Bethmorát, ezt a gyönyörű várost, és miért menekültek el olyan gyorsan, egyetlen nap alatt a lakói.

– Talán a Sivatag átka miatt? – kérdeztem.

Azt válaszolta:

– Részint a Sivatag haragja miatt, részint pedig Thuba Mleen császár parancsára, hiszen az a félelmetes fenevad anyai ágon valamiképpen a Sivataghoz kötődik. – És elmondott egy különös történetet: – Biztosan emlékszik a tengerészre, akinek fekete sebhely volt az arcán. Ő is ott volt azon a napon, amelyet ön elbeszélt; amikor hírnökök érkeztek öszvérháton Bethmora kapujához, és mindenki elmenekült. Egy kocsmában ismerkedtem meg vele, rumot ivott, és mindent elmondott a bethmorai menekülésről, de ahogy magának, neki sem volt fogalma arról, mi lehetett az üzenet, és kicsoda küldte. Ő mégis azt mondta, ha partra lép valamelyik keleti kikötőben, látni akarja még egyszer Bethmorát, még ha az ördöggel kell is szembenéznie. Sűrűn mondogatta, hogy azért akar szembesülni az ördöggel, mert meg kell fejtenie annak az üzenetnek a titkát, aminek hallatára Bethmora egy nap alatt elnéptelenedett. És a végén kénytelen volt szembesülni Thuba Mlennel, akinek veszett gonoszságát elképzelni sem tudta. Mert egy nap a matróz azt mondta nekem, talált egy hajót, és azután soha többé nem láttam a kocsmában a rumos poharával. Az idő tájt kaptam a hasist a cigánytól, akinek túlontúl sok volt belőle. A hasistól az ember szó szerint kilép önmagából. Mintha szárnya volna. Elsuhan távoli országok fölött, másfajta világokba repül. Egyszer megfejtettem a világmindenség titkát. Azóta elfelejtettem, de azt tudom, hogy a Teremtő nem veszi komolyan a Teremtést, mert arra mégiscsak emlékszem, hogy ült a világűrben, előtte az összes műve, és ő csak nevetett. Hihetetlen dolgokat láttam félelmetes világokban. Ahogy az embert a képzelete röpíti oda, csak a képzelete hozhatja vissza. Egyszer, kinn az éterben egy elnyűtten kóborló szellemmel találkoztam, olyan ember kísértetével, akit száz éve ölt meg a drog; és olyan régiókba vitt, amelyekről álmodni sem tudtam soha, aztán haragban váltunk el a Pleiádokon is túl, és nem tudtam hazaképzelni magamat. És találkoztam egy roppant, szürke alakzattal, amely valami nagy nép szelleme volt, talán egy egész csillagé, s kérleltem, igazítson útba hazafelé, s ő megtorpant mellettem, mint a hirtelen jött szél, és mutatott valamit, és egész halk hangon megkérdezte, ki tudom-e venni azt a parányi fénypontot, én meg láttam halványan egy távoli csillagot, mire ő azt mondta, hogy az a Naprendszer, és tovavonult irdatlanságában. És a képzeletem valahogyan hazavitt, épp időben, mert a testem már kezdett megmerevedni a karosszékben a szobámban, és a tűz kialudt, és minden hideg volt, és egyenként kellett megmozgatnom az ujjaimat, mert zsibbadtak voltak mind, és rémesen fájtak lassan fölengedő körmeim, aztán végre meg tudtam mozdítani az egyik karomat, és a csengőért nyúltam, és sokáig senki sem jött, mert már mindenki lefeküdt. De végre-valahára előkerült egy emberem, aztán elmentek orvosért, és az orvos azt mondta, hogy hasismérgezésem van. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha nem találkozom azzal az elnyűtten kóborló szellemmel.

– Bámulatos dolgokat mesélhetnék, mi mindent láttam, de maga biztosan arra kíváncsi, ki küldte azt az üzenetet Bethmorába. Nos, Thuba Mleen küldte. Hogy honnan tudom? Gyakran jártam a városban az után a nap után, amelyről maga írt (a lakásomon magamhoz vettem egy estére való hasist), és mindig lakatlan volt. A sivatagból benyomult a homok, az utcák kisimultak, sárgák voltak, és a homok besodródott a nyitva hagyott, szél csapkodta ajtókon.

– Egy este odatettem a rácsot a kandalló elé, leültem egy székre, ettem a hasisomat, és az első dolog, amit Bethmorában megláttam, nem volt más, mint a fekete sebhelyes tengerész, amint az utcán bandukolt, ott hagyván lábnyomait a sárga homokban. És akkor már tudtam, mi az a titkos hatalom, amely üresen tartja Bethmorát.

– Láttam már, hogy a Sivatagban a harag lakozik, mert viharfelhők tornyosultak a láthatár fölött, és valami dünnyögést hallottam a homoktömegből.

– A tengerész csak lépdelt tovább az utcán, be-benézett az üres házakba, hol kiabált, hol meg énekelt, és itt-ott felírta a nevét a márványfalakra. Aztán leült egy lépcsőre, és nekilátott az ebédjének. Egy idő után ráunt a városra, elindult visszafelé az utcán. Amikor a zöld rézkapuhoz ért, megjelent három férfi teveháton.

– Nem tehettem semmit. Csak egy öntudat voltam, láthatatlanul barangoló; testem Európában maradt. A matróz derekasan védekezett az öklével, de fölébe kerekedtek, elhurcolták, a Sivatagba.

– Követtem őket, amíg nem kellett hazatérnem, és rájöttem, hogy a Sivatagon át, a Hap-dombság megkerülésével Umar Véhi felé tartanak, és akkor már tudtam, hogy ezek Thube Mleen emberei.

– Reggeltől estig egy biztosítónál dolgozom, és remélem, nem feledkezik meg rólam, ha valamilyen biztosítást akar kötni (élt, tűzkár, autó), de a történetem nem erről szól. Mindenáron, kétségbeesetten haza akartam kerülni a lakásomba; kétnapi hasisadag nem tesz jót senkinek, de látni szerettem volna, mit művelnek szegény párával, mert rémes híreket hallottam Thuba Mleenről. Amikor végre elszabadultam, még meg kellett írnom egy levelet; aztán csengettem az inasomnak, és meghagytam, hogy ne zavarjon senki, bár az ajtót nem zártam be, hátha valami baleset ér. Ezután méretes tüzet raktam, és kiszolgáltam magam az álmok edényéből. Elindultam Thuba Mleen palotájába.

– A szokásosnál tovább tartottak vissza az utca neszei, de hirtelen magasan a város fölött találtam magamat; elszáguldottak alattam az európai országok, és amott már fel is bukkantak a rettenetes Thuba Mleen palotájának karcsú fehér tornyai. Amikor megpillantottam a császárt, egy kicsi, szűk szoba végében állt. Mögötte veres bőrfüggöny, amelyre aranyszállal hímezték Isten összes nevét yanni nyelven. A szobának három magas, keskeny ablaka volt. A császár nem látszott többnek húsz évesnél, kicsinek és gyengének láttam. Gonosz, sárga arcán nem tűnt fel mosoly, noha folyvást vihogott. Amikor szemügyre vettem arcát az alacsony homlokától a remegő alsó ajkáig, valami rémséges dolgot érzékeltem, bár még nem tisztázódott bennem, mi is az. Aztán rájöttem: sohasem pislog, és később is hiába figyeltem a szemét, soha meg se rezdült.

– Aztán követtem a császár elragadtatott pillantását, és megláttam a földön a tengerészt. Életben volt, de iszonyatos állapotban, és a császár pribékjei sürgölődtek körülötte. Hosszú csíkokat téptek ki a testéből, de nem vágták le őket, hanem a tengerésztől távol állva a csíkok végét kínozták. – A vacsoránál megismert férfi sok mindent mondott még, amit kénytelen vagyok mellőzni. – A matróz halkan nyöszörgött, és Thuba Mleen minden nyögésre felvihogott. Szagokat nem éreztem, de látni láttam és hallani hallottam, és nem tudom, mi volt riasztóbb: a fogoly iszonyatos szenvedése vagy a rettenetes Thuba Mleen boldog, rezdületlen arca.

– El akartam tűnni, de még nem jött el az ideje, és maradnom kellett.

– A császár arca egyszer csak hevesen rángatózni kezdett, alsó ajkának remegése felgyorsult, nyüszített dühében, és yenniül, vijjogva förmedt a kínzók főnökére, hogy szellem van a házban. Nem féltem, hiszen élő ember nem bánthat szellemet, de a pribékeket megdöbbentette a császár haragja, és abbahagyták a munkát, mert félelmükben remegett már a kezük is. Két lándzsás testőr kiosont a szobából, és nyomban egy-egy gombos fogójú aranytállal tértek vissza; színültig voltak hasissal ezek a tálak, s akkorák, hogy ha vérrel vannak teletöltve, emberfej is úszhatott volna bennük. És a két férfi rohanvást nekiesett, nagykanállal faltak; minden kanál vagy száz embernek adhatott volna álmot. Kisvártatva elbódultak, és a szellemük már lebegett, készült elszabadulni, én pedig rettegtem, ám újra és újra visszahullottak a testükbe, valahányszor visszahívta őket valami zörej a szobában. A két férfi még evett, de már lustábban, vadság nélkül. Végül kezükből kihullott a nagykanál, szellemük fölemelkedett és elvált tőlük. Nem menekülhettem. És a szellemek szörnyűségesebbek voltak az embereknél, mivel fiatalok voltak, és még nem formálódtak alkalmassá arra, hogy félelmetes lelküket őrizzék. A tengerész még halkan nyöszörgött, Thuba Mleen császár néha vihogott rajta egy kicsit. Aztán a két szellem nekem rontott, és úgy elsodort, ahogy a szélroham elsodorja a pillangókat, és eltávolodtunk attól a kicsi, sápadt, gyűlöletes embertől. A szellemek szilaj makacssága elől nem volt menekvés. Az én kis darabka hasisom energiáját sokszorosan felülmúlta azé, amit a testőrök két kézzel, hatalmas kanállal zabáltak. Elröpített az örvény Arvle Woondery fölött, megérkeztem Snith országába, aztán sodródtam tovább Kraguáig, és még tovább, a sivár földekre, amelyeket a képzelet sem igen ismer. És végül megérkeztünk az elefántcsontszín magaslatokhoz, amelyeket úgy hívnak: a Téboly hegyei, és megpróbáltam szembeszállni a császár ama két rémséges emberének szellemével, mert az elefántcsontszín dombok túloldaláról meghallottam a tébolyultakat felprédáló fenevadak dobogását, amint föl-le kóboroltak. Nem rajtam múlott, hogy kis darab hasisom nem küzdhetett meg azzal, amit ők a rettentő kanalaikkal felhabzsoltak…

Valaki csengetett a bejárati ajtón. Rögvest megjelent egy szolga, és tudatta házigazdánkkal, hogy az előtérben egy rendőr van, és azonnal beszélni akar vele. Vendéglátónk szabadkozott, kiment, és már hallottuk is, hogy egy nehéz csizmájú ember fojtott hangon beszél hozzá. Barátom fölállt, az ablakhoz ment, és kinézett.

– Úgy vélem, szép, tiszta éjszakánk lesz – mondta. Azzal kiugrott. Amikor elképedten utána hajoltunk az ablakon, s keresni próbáltuk, már nem volt sehol.

Széky János fordítása