Pickman modellje

Eredeti cím: Pickman's Model

0 2446

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1926

– Nem kell azt gondolnia, hogy megbolondultam, Eliot, sokaknak még ennél is furcsább előítéletei vannak. Miért nem neveti ki Oliver nagyapját, aki nem hajlandó autóba ülni? Ha egyszer nem szeretem azt a nyavalyás földalattit, az az én dolgom; és akárhogyan is, taxival gyorsabban ideértünk. És a Park Streettől gyalog kellett volna feljönnünk a hegyre, ha földalattira szállunk.

Tudom, hogy idegesebb vagyok, mint mikor tavaly látott, de nem kell orvosi előadást tartania róla. Tudja Isten, nagyon sok oka van ennek, és gyanítom, szerencsém van, hogy egyáltalán épeszű maradtam. Minek vallat? Maga régebben nem volt ennyire kíváncsi.

Nos, ha annyira hallani akarja, végül is miért ne hallhatná. Lehet, hogy hallania is kell, mert akárhogy is, maga mindig úgy írt nekem, mint egy bánkódó szülő, amikor meghallotta, hogy hanyagolni kezdem a Művészklubot, és távol tartom magam Pickmantől. Most, hogy eltűnt, hébe-hóba benézek a klubba, de az idegeim már nem a régiek.

Nem, nem tudom, mi történt Pickmannel, és nem is akarom tudni. Maga azt hihette, hogy valamilyen bizalmas információhoz jutottam és ezért nem barátkozom vele többé, ezért nem akarom tudni, hová lett. Hadd találjon a rendőrség, amit akar – ami nem lesz –valami sok, figyelembe véve, hogy még arról az öreg North End-i házról sem hallottak, amit Peters néven vett bérbe. Abban se vagyok biztos, hogy magam újra odatalálnék, arról már nem is szólva, hogy meg se próbálnám, még fényes nappal se! Igen, jól tudom, vagy legalábbis azt hiszem, tudom, .miért tartotta fenn azt a házat. Majd arra is rátérek. És azt hiszem, meg fogja érteni, még mielőtt történetem végére érnék, miért nem teszek bejelentést a rendőrségen. Felszólítanának, hogy vezessem oda őket, de én akkor se mennék vissza, ha ismerném az utat. Volt ott valami – és azóta képtelen vagyok metróra szállni vagy (és ezért most szintén kinevethet) lemenni a pincébe.

Szerintem magának tudnia kellett volna, hogy én nem azért ejtettem Pickmant, amiért az olyan akadékoskodó vénasszonyok, mint dr. Reid vagy Joe Minot vagy Rosworth. A morbid művészet engem nem riaszt vissza, és ha valaki olyan lángelme, mint amilyen Pickman, megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetem, függetlenül attól, milyen irányba fejlődik a munkássága. Bostonban sose volt még nagyobb festő Richard Upton Pickrnannél. Én ezt azonnal megmondtam, és azóta is ezt mondom, és ettől soha nem tágítottam egy jottányit sem, még akkor sem, amikor megmutatta A vámpír lakomáját. Ekkor történt, ha emlékszik, hogy Minot szakított vele.

Maga jól tudja, milyen mély művészet kell, milyen mély betekintés a Természetbe ahhoz, hogy olyan dolog szülessen, mint a Pickmané. Arra akármelyik magazinborítókat gyártó kuli képes, hogy vadul szétfröcskölje a festéket, aztán elnevezze rémálomnak vagy boszorkányszombatnak vagy az ördög képmásának, de csak egy nagy festő tudj a az ilyesmit igazán rémületessé és hihetővé tenni. És ez azért van így, mert egy igazi művész ismeri a borzadály valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját – a pontos vonalakat és arányokat, melyek kapcsolatban állnak a rejtett ösztönökkel vagy a rettegés örökletes emlékeivel, valamint a megfelelő színkontrasztokat és fényhatásokat, melyek felkeltik az idegenszerűség szunnyadó érzetét. Magának nem kell magyaráznom; hogy egy Fuseli miért okoz valódi borzongást, míg egy olcsó rémtörténet-borítón csak nevetünk. .Van valami, amit azok a fickók észrevettek – valami, túl az életen –, amit velünk is képesek megláttatni egy pillanatra, Doré volt ilyen. Sime ilyen. A chicagói Angarola ilyen. És Pickman volt ilyen, ahogy előtte senki más, vagy adná az ég, ahogy többé senki sem.

Ne kérdezze, mi az, amit ők látnak. Tudja, a hétköznapi művészetben is nagy különbség van az életteli, lélegző, a Természetből vett dolgok vagy modellek és a mesterséges kacatok világa között, melyeket azok a kis felszínes tucatemberek kennek oda előírásszerűen egy puszta műteremben. Nos, azt kell hogy mondjam, a valóban különleges művész a látomásából teremti vagy az általa megélt szellemvilágból hívja elő modelljét, mely számára ugyanolyan reális, mint a külső valóság. Akárhogyan is, a művész által létrehozott alkotások körülbelül annyira különböznek az utánzó hagymázős álmaitól, amennyire az élet; a festői látásmódnak semmi köze egy levelező tagozatra járó karikaturista agyszüleményeihez. Ha valaha láttam volna azt, amit az az ember látott – ha egyáltalán ember volt!

Talán emlékszik még rá, hogy Pickman erőssége az arckép volt. Nem hinném, hogy Goya óta bárki oly tisztán tudta volna ábrázolni a merő poklot vagy a torz karaktert egy portrésorozaton. És Goyától még vissza kell mennünk a középkori fickókig, akik a vízköpőket és a kimérákat készítették a Notre Dame-on és a Mont Saint Michelen. Ők hittek mindenféle dologban – és talán láttak is mindenféle dolgokat, merthogy a középkorban volt néhány furcsa időszak. Emlékszem, egy szer épp maga kérdezte meg Pickmant – egy évvel azelőtt, hogy elment –, honnan az ördögből szedi ezeket az ötleteket és látomásokat. Pickman erre csak nevetett, de valami gonosz nevetéssel. Ez a nevetés is hozzájárult, hogy Reid ejtette. Reid, mint tudja, épp akkor vágott bele az összehasonlító patológiába, és tele volt nagyképű szakzsargonnal ennek meg annak a mentális vagy fizikai szimptómának a biológiai vagy fejlődéstörténeti jelentésével kapcsolatban. Azt mondta, Pickman napról napra jobban és jobban undorítja, és már-már félelmet kelt benne, sőt kijelentette, hogy a fickó arcvonásai fokozatosan megváltoztak az utóbbi időben, méghozzá neki nagyon nem tetsző módon; bizonyos értelemben valami nem emberi kifejezést öltöttek magukra. Sokat beszélt a táplálkozás élettani hatásairól is, és azt állította, Pickman a végsőkig természetellenes és excentrikus. Gondolom, maga is megmondta Reidnek, ha egyáltalán váltottak erről levelet, hogy csupán Pickman festményei mentek az idegeire, illetve azok zaklatták fel a képzelőerejét. Én mindenesetre ezt mondtam neki – akkor.

Mert ne feledje, én nemilyen okokból ejtettem Pickmant. Épp ellenkezőleg, csodálatom iránta egyre nőtt; ugyanis a dámpír lakomája óriási teljesítmény volt. Mint tudja, a klub nem volt hajlandó kiállítani, és a Szépművészeti Múzeumnak sem akaródzott elfogadnia ajándékba; és ehhez még hozzátehetem, hogy senkinek se akaródzott megvásárolnia, úgyhogy Pickman egészen a távozásáig a házában tartotta. Most az apjánál van Salemben tudja, Pickman régi salemi családból származik, az ősei között egy boszorkány is akad: 1692-ben felkötötték.

Szokásommá vált, hogy igen gyakran felkeresssem Pickmant, különösen azt követően, hogy kezdtem jegyzeteket készíteni a monográfiához. Természetfölötti elem a képzőművészetben – valószínűleg éppen az ő munkássága adta az ötletet, és akárhogyan is, de személyében kimeríthetetlen adat- és ötletbányát találtam, valahányszor csak felkerestem. Minden ilyen jellegű festményét és rajzát megmutatta, volt ezek között néhány tollvázlat, amelyekért, nagyon úgy hiszem, kirúgták volna a klubból, ha sokan látják a tagok közül. Nem sokkal később már közel jártam ahhoz, hogy a rajongója legyek, és mint egy iskolás fiú, órákon keresztül hallgattam művészetelméletét és filozófiai spekulációit, melyek olyan vadak voltak, hogy hirdetőjüket azonnal beutalhatták volna a danvers-i elmegyógyintézetbe. Az, hogy hőskultuszt csináltam körülötte, tetézve azzal, hogy az emberek rendszerint egyre kevésbé tudtak mit kezdeni vele, nagyon bizalmassá tette irányomban; és egy este célozgatni kezdett rá, hogy ha kellőmód tudom tartani a számat és nem vagyok finnyás, tudna mutatni nekem valami elég szokatlant – valamit, ami egy kicsit még furcsább, mint amit a házában láthattam.

– Tudja – mondta –, vannak dolgok, amik nem mennének el a Newbury Streeten, olyan dolgok, amik sehogy sem illenek ide, amelyeket itt nem értékelnének érdemük szerint. A lélek felhangjait meghallani, az az én dolgom, ilyesmire nem talál példát a parvenük lakta nagyzoló környékeken. Back Bay nem Boston – még semmi se, mivel eddig nem volt ideje, hogy feldolgozza az emlékeit és rabul ejtse a hely szellemeit. Ha errefelé egyáltalán vannak szellemek, úgy azok a szikes mocsár és a sekély kis öböl szelíd szellemei; én pedig emberi szellemeket akarok; olyan lények szellemeit, akik elég magasan szervezettek ahhoz, hogy belelássanak a poklokba, és annak, amit láttak, felfogják a jelentését.

A North End: az a művésznek való lakóhely. Ha egy esztéta elég őszinte lenne, eltűrné a nyomornegyedeket, már csak az egymásra rétegződő hagyományok kedvéért is. Úristen, ember! Hát nem veszi észre, hogy az olyan helyeket, mint az, nem egyszerűen csinálták; azok valójában maguktól nőttek. Generációk éltek, éreztek és haltak meg ott, olyan időkben, amikor az emberek még nem féltek élni, érezni és meghalni. Tudja, hogy már 1632-ben állt egy malom a Copp’s Hillen, és hogy a jelenlegi utcahálózatnak a fele már 1650-re kialakult. Tudok mutatni magának házakat, melyek két és fél száz éve vagy még régebben állnak; házakat, amelyek olyan események tanúi voltak, amiktől egy modern ház porrá mállana. Mit tudnak a modernek az életről és a hátterében működő erőkről? Maga bizonyára azt mondja, hogy a salemi boszorkányok viselt dolgainak a fele sem igaz, de fogadok, hogy a szépanyám mondhatna egyet s mást. A Gallows Hillen akasztották fel a szenteskedő Cotton Mather* jelenlétében. Mather, az a szörnyeteg attól félt, hogy valakinek netán sikerült kitörnie ebből a gyalázatos, egyhangú taposómalomból – bárcsak valaki átkot mondott volna rá, vagy kiszívta volna éjszaka a vérét.

Megmutathatom magának a házat, ahol lakott, és azt a másikat is, amelyikbe minden nagy merész dumája ellenére se mert belépni. Sok mindent tudott, de gyáva volt hozzá, hogy mindent betegyen abba az ostoba Mágnalia-ba vagy a másik gyermekded művébe, A láthatatlan világ csodájába. Figyeljen csak, hallott már arról, hogy valaha az egész North Endet alagútrendszer hálózta be, s ennek segítségével bizonyos emberek kapcsolatot létesítettek egymás házai között, s titkos utat törtek a temetőhöz és a tengerhez? Hadd emeljenek vádakat a föld felett, folyjanak csak az eljárások alant naponta történtek olyan dolgok, amikre a földi hatalmasságok nem tehették rá a kezüket, és éjszakánként nevető hangok hallatszottak, senki sem tudta, honnan.

Mert, barátocskám, lefogadom, hogy tíz 1700 előtt épült és azóta is fennmaradt ház közül nyolcnak a pincéjében mutathatnék magának valami különöset. Alig múlik el hónap, hogy ne olvashatnánk munkásokról, akik ezen vagy azon a helyen sehová se vezető befalazott bolthajtásokat, kutakat találnak – egy ilyet tavaly maga is láthatott a Henchman Street közelében, ahol a magasvasút ereszkedik lefelé. Hajdanán boszorkányok voltak ott, meg amit bűbájuk megidézett; kalózok, meg amit a tengerről hoztak; csempészek; tengeri rablók – és elárulhatom magának, az emberek azokban a régi időkben tudták, hogyan éljenek, hogyan tágítsák ki életük határait! Nem ez volt az egyetlen világ, melyet egy merész és bölcs ember ismerhetett – pfuj! És ha mindezt összehasonlítom a mával, ezekkel a halvány rózsaszín agyakkal! Még egy olyan klub is, ahová állítólag művészek járnak, remegni és vonaglani kezd, ha egy kép meghaladja egy Beacon Street-i ötórai tea felfogóképességét.

A jelenkor egyetlen jó oldala, hogy még ahhoz is túlságosan kisszelű, hogy eleget foglalkozzon a múlttal. Mert mit tudnak a térképek, feljegyzések és útikönyvek a North Endről? Bah! Állítom, hogy találomra elvezethetném magát harminc-negyven sikátorba, a sikátorok valóságos útvesztőjébe a Prince Streettől északra, melyekről az ott meghúzódó bevándorlókon kívül nincs tíz élő ember, akinek sejtelme lenne. És ezeknek a digóknak fogalmuk sincs róla, hol laknak. Nem, Thurber, ezek a csodával és rémséggel teli ódon helyek mély álomba merültek, elérhetetlenek a mindennapok számára, nincs egyetlen eleven lélek se, aki felismerhetné őket vagy hasznot húzhatna belőlük. Pontosabban egy ilyen eleven lélek mégis van, hiszen nem a semmiért kutattam a múltban!

Látom, hogy magát érdekli ez a téma. Mit szólna hozzá, ha elárulnám magának, hogy ott is van egy műtermem, ahol valóban meg tudom ragadni az ősi borzalom éji szellemét, és olyasmiket festhetek, amikre a Newbury Streeten még csak nem is gondolhattam volna. Természetesen ezt nem mondhatom el azoknak az átkozott klubbeli vénlányoknak, Reidnek például, aki – ott egye meg a fene – már úgyis azt terjeszti rólam, hogy szörnyeteg vagyok, aki lábbal tiporja az evolúciót. Igen, Thurber, már régen eldöntöttem, hogy nemcsak az élet szépségeit, az élet borzalmait is meg kell festeni, úgyhogy némi kutatást végeztem olyan helyeken, ahol okom volt feltételezni, hogy a borzalom fészkel.

Van egy lakásom, amit rajtam kívül nem hiszem, hogy emberfia valaha látott volna. Ami a távolságot illeti, nincs túl messze a magasvasúttól, de ami a légkört illeti, évszázadokra van innen. Azért szereztem meg, mert egy különös régi téglakút van a pincéjében, olyasféle, amilyenekről beszéltem magának. A ház épphogy nem dől össze, úgyhogy senki sem hajlandó lakni benne, szégyellném is megmondani magának, milyen keveset fizetek érte. Az ablakokat bedeszkázták, de nekem így még jobb is, merthogy nincs szűkségem nappali fényre ahhoz, amit csinálok A pincében festek, ahol a legmasszívabb az ihlet, de van egypár bútorozott szoba is a földszinten. Egy szicíliaié a ház; és Peters néven vettem bérbe tőle.

Nos, ha van hozzá bátorsága, ma éjjel elviszem oda. Azt hiszem, méltányolná a képeket, mert mint mondtam, itt aztán eleresztettem magam. Nem hosszú az út odáig – én néha gyalog teszem meg, ugyanis egy efféle helyen nem akarom taxival hívni fel a figyelmet magamra. Felszállhatunk az ingajáratra a South Stationnél, azzal elmegyünk a Battery Streetig, onnan már gyalog sem hossza az út.

– Hát, Eliot, ez után a szónoklat után bizony türtőztetnem kellett magamat, hogy ne intsem le az első szabad taxit, amit megláttunk. A South Stationnél átszálltunk a magasvasútra, és úgy éjfél körül lebaktattunk a lépcsőkön a Battery Streetnél, s elindultunk a régi rakparton a Constitution Wharf mellett. Nem figyeltem a keresztutcákra, és máig nem tudom megmondani, melyiken fordultunk be, de az biztos, hogy nem a Greenough Lane volt az.

Miután befordultunk, végig kellett mennünk a legrégibb és legkoszoabb sikátoron, amit valaha láttam, málladozó házfalak, betört, szűk ablaknyílások és özönvíz előtti kémények sora között, melyek félig szétporladva nyúltak bele a holdvilágos égbe. Nem hiszem, hogy az általam látott házak túlnyomó többsége ne állt volna már Cotton Mather idejében is – legalább kettőt felismertem a kiugró ereszéről, és rémlik, hogy megpillantottam egy csúcsos tetőt, abból a már majdnem elfeledett előmanzárdtetős fajtából, amelyből a régészek szerint egy se maradt Bostonban.

A homályosan megvilágított sikátorból balra fordultunk, egy éppoly csendes és még szűkebb sikátorba, ahol már egyáltalán nem volt közvilágítás: és egy perc se telt bele, eljutottunk valahova, amit először egy jobbra tartó, tompaszögű kanyarnak hittem a sötétben. Nem sokkal ezután Pickman felkattintotta zseblámpáját, s egy ósdi, kazettás ajtó tűnt fel előttünk, amit láthatólag gyalázatosan szétrágott a szú. Miután kinyitotta az ajtót, betessékelt egy kopár előszobába, melynek sötét tölgyfa borítása valamikor jobb napokat látott – nagyon egyszerű volt az egész, de izgatóan emlékeztetett Andros, Phipps és a boszorkányüldözés korára. Aztán bevezetett a bal oldali ajtón, meggyújtott egy petróleumlámpát, és azt mondta, érezzem magam otthon.

Nos, Eliot, én az a fajta alak vagyok, akit az utca embere "keménykötésűnek" nevezne, de be kell vallanom, hogy amit azokon a falakon láttam, nagyon megijesztett. Az ő képei voltak, azok, amiket nem festhetett volna meg és nem állíthatott volna ki a Newbury Streeten, és igaza volt, amikor azt mondta, "eleresztette magát". Hát, igyunk még egyet, akárhogyan is, szükségem van rá!

Semmi értelme, hogy megpróbáljam elmondani magának, milyenek voltak azok a képek, szavakkal nehéz is lenne érzékeltetni, mert a rettenetes, istenkáromló borzalom, a hihetetlen gusztustalanság meg a morális bűz egészen egyszerű; köznapi vonásokból tevődött össze. Semmi közük se volt ahhoz az egzotikus technikához, ami Sidney Sime-ra jellemző, se azokhoz a Saturnuson túli tájakhoz és holdbeli gombákhoz, amiket Clark Ashton Smith használ vérfagyasztásra. Háttérül többnyire öreg templomkertek, rengeteg erdők, tengerparti sziklák, vasúti alagutak, ódon faburkolatú szobák, vagy egyszerű, kő boltívek szolgáltak. A Copp’s Hill-i temető, mely kőhajításnyira fekhetett ettől az épülettől, kedvelt helyszíne volt.

Az őrület és a borzalom az előtérben levő figurákat jellemezte, mert hogy Pickman morbid művészete kiváltképp a démonikus arcképfestészet kategóriájába tartozott. Ezek az alakok ritkán voltak teljesen emberiek, de rendszerint más-más mértékben megközelítették az emberi szintet. A legtöbb testnek, noha otromba módon két lábon állt, hajlott volt a tartása és kutyára emlékeztetőek a vonásai. Legtöbbjük alkatát egyfajta kellemetlen nyúlósság jellemezte. Huh! Még most is látom őket! A foglalatosságaik – hát, ne akarja, hogy túl pontos legyek. Általában táplálkoztak – nem mondom meg, mivel. Néha csoportosan ábrázolta őket, temetőkben vagy föld alatti járatokban, és gyakran úgy tűnt, mintha marakodnának a zsákmányukon – vagy még inkább a talált kincsen. És néha milyen átkozottul kifejező volt Pickman jóvoltából e csontkollekciók kifejezéstelen arca! Olykor úgy ábrázolta ezeket a lényeket, hogy éjszaka éppen beugranak a nyitott ablakon, vagy alvók mellén térdelnek és a torkukat marcangolják. Egyik vásznán egy, a Gallows Hillen felakasztott boszorkányt vettek körül csaholva, akinek arca közeli rokonságot mutatott az övékével.

De ne higgye, hogy ez az undorító téma és díszletezés volt az, amitől elgyengültem. Nem vagyok hároméves kölyök és sok ilyesfélét láttam már azelőtt is. Az arcok, Eliot, azok az átkozott arcok, amelyek lesandítottak és kinyáladzottak a vászonból, a lehető legélethűbb módon! Istenemre mondom, ember, nagyon úgy hiszem, elevenek voltak! Az a gusztustalan varázsló a pokol tüzét élesztette fel a festékanyagban, az ecsetje pedig lidércnyomást fiadzó pálca volt. Adja ide azt a borosüveget, Eliot!

Volt egy műve, amit A leckének nevezett – Isten bocsássa meg nekem, hogy valaha is megnéztem! Figyeljen ide: el tud képzelni körben kuporgó névtelen, kutyaszerű lényeket egy templomkertben, amint egy kisgyereket tanítanak, hogy marcangolja a prédát, ahogy ők maguk? Az elcserélt gyermek – ugye, ismeri a régi mítoszt arról, hogy a kísértetek ott hagyják a saját porontyukat a bölcsőben cserébe az emberi csecsemőért, akit ellopnak? Pickman azt festette le, mi történik az ellopott csemetékkel, hogyan nőnek föl – és hirtelen kezdtem szörnyű hasonlatosságot látni az emberi és nem emberi alakok arca között. Morbiditásának teljes felfokozásával kaján kapcsolatot, fejlődési láncot teremtett a nyíltan nem emberi és a lefokozott emberi között. A kutyaszerű lények halandó emberekből lettek!

És alighogy megfordult a fejemben, vajon mi lesz az emberek közé csempészett porontyok sorsa, megpillantottam egy képet, mely éppen ezt a gondolatot fejezte ki. Régi, puritán szobabelsőt ábrázolt – szilárd gerendázatú szobát, rácsos ablakokkal, magas támlájú paddal, esetlen, tizenhetedik századi bútorokkal; közöttük ül a család, az apa a Szentírásból olvas fel. Egy kivételével minden arcon a nemesség és tisztelet kifejezése ül, de arról az egyről metsző gúny sugárzik. Fiatal éveiben járó ember arca, aki minden kétséget kizáróan a jámbor atya fiának tűnik, de valójában a tisztátalan lényekkel tart rokonságot. Ő volt az elcserélt gyermekük, és Pickman gyilkos iróniával a saját arcvonásait kölcsönözte a figurának.

Ekkor Pickman lámpát gyújtott egy szomszédos szobában, udvariasan kitárta előttem az ajtót, majd megkérdezte, megtekinteném-e "modern tanulmányait". Nem sokat mondhattam neki a benyomásaimról – ijedtemben és undoromban túlságosan is szótlan lettem –, de azt hiszem, tökéletesen megértett és nagyon megtisztelve érezte magát. És most ismét biztosítani akarom, Eliot, hogy nem vagyok anyámasszony katonája, nem veszítem el a fejem, ha valami egy kicsit eltér a megszokottól. Középkorú vagyok, sok mindenen keresztülmentem, s azt hiszem, odaát Franciaországban, a háború alatt meggyőződhetett róla, hogy nem lehet egykönnyen kiütni. Higgye el, már kezdtem újra levegőhöz jutni és lassacskán hozzászoktam azokhoz az ijesztő képekhez, melyek a régi Új-Angliát egyfajta pokollá változtatták. Nos, mindezek ellenére a szomszédos szoba egy önkéntelen sikolyt csalt ki belőlem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy el ne vágódjak. Az előző terem az őseink világát elárasztó vámpírok és boszorkányok falkáját ábrázolta, emebben viszont a horror egyenesen a mi mindennapi életünkben jelentkezett.

A teremtésit, hogy tud az az ember festeni! Volt egy tanulmánya, Baleset a földalattin címmel, amelyen egyfalkányi alávaló lény kapaszkodik fel valamilyen ismeretlen katakombából egy padlórésen keresetül a Boylston Street-i földalatti megállóban, és megtámadja a peronon várakozókat. Egy másikon a Copp’s Hill-i sírok között táncolnak, mai háttérrel. Aztán volt egypár kép, amin pincét látni, a kövek közti lyukakon, repedéseken szörnyetegek másznak be; vigyorogva lekuporodnak a hordók és kazánok mögé, s várják az első áldozatot, aki lejön majd a lépcsőn.

Az egyik visszataszító vászon mintha Beacont ábrázolta volna keresztmetszetben, s a dombot átluggató üregrendszerben dögletes szörnyetegek hangyaszerű hadserege nyüzsgött. Több képen is táncoltak ezek a rémek mai temetőkben, de volt egy másik ötlete, ami valahogy jobban megrázott, mint az összes többi: egy sírkamrában bestiák sokasága veszi körül egy társukat, aki egy jól ismert bostoni útikönyvet tart a kezében, és minden bizonnyal hangosan felolvas belőle. Mindegyikük a könyv egy bizonyos helyére mutat, és mindegyik arc annyira torznak látszik az epileptikus gúnykacajtól; hogy már-már hallani véltem a kísérteties visszhangokat. A kép címe az volt: Holmes, Lowell és Longfellow az Auburn hegyen nyugszik.

Amint fokozatosan lecsillapodtam és hozzászoktattam magam az ördöngösségnek és morbiditásnak e második terméhez, elemezni kezdtem mélyülő viszolygásom kiváltó okait. Először is, mondtam magamnak, ezek a dolgok azért taszítanak, mert megmutatják Pickman embertelenségét és érzelemmentes kegyetlenségét. A fickó bizonyára engesztelhetetlen ellensége az egész emberi nemnek, hogy ennyire örömét leli az agy és a hús megkínzásában és a sírgyalázásban. Másodszor: nagyságukkal ijesztettek rám. A bennük lévő művészet arról győzött meg, hogy amikor a képekei látjuk; magukat a démonokat látjuk, és tőlük félünk. Mert az volt a különös a dologban, hogy Pickman egyáltalán nem veszített igényességéből. Semmi se volt zavaros, torz vagy sablonos; a körvonalak élesek és életszerűek, a részletek pedig már-már fájdalmasan pontosak voltak. És az arcok!

Nem egyszerűen egy művész interpretációját láthattam, hanem magát a Pandemoniumot, kristálytiszta objektivitással ábrázolva. Az volt, istenemre mondom! Az az ember nem képzeletből alkotott és egy cseppet sem volt romantikus; még csak meg se próbált gomolygó, káprázatként szétfoszló álmokkal traktálni minket, hanem hidegen és gúnyosan ábrázolt valamiféle olajozottan működő, rendezett rémvilágot, melyet teljesen, tisztán, pontosan és határozottan átlátott. Isten tudja, hol leledzett az a világ, hogy hol talált rá azokra az istentelen alakokra, melyek keresztülszökdécseltek, ügettek és másztak rajta; de bármi is lett légyen képeinek meghökkentő forrása, egy dolog világos volt. Pickman minden tekintetben – elméletileg és gyakorlatilag egyaránt – alapos, gondos és majdhogynem tudós realista volt.

Aztán vendéglátóm levezetett a pincébe, voltaképpeni műtermébe, én pedig felkészítettem magam rá, hogy valamilyen pokoli hatás ér majd a befejezetlen vásznak között. Amint leértünk a nyirkos lépcsők aljára, a nagy üres tér egy közeli sarkába irányította zseblámpájának fényét, s egy kör alakú, téglából készült kútkáva vált láthatóvá, nyilván mély kutat övezett. Közelebb mentünk hozzá és megállapítottam, hogy öt láb széles lehet, falai jó lábnyi vastagok és mintegy hat hüvelykkel emelkedik a föld szintje fölé tizenhetedik századi tömör alkotás, de az is lehet, hogy nagyot tévedtem. Ez az, mondta Pickman, amiről beszélt – az egyik nyílás, amelyik a domb belsejét valaha behálózó alagútrendszerbe torkollott. Ráérősen nyugtáztam, hogy nincs befalazva, s hogy egy nehéz falap szolgál fedélként. Mikor fölötlött bennem, milyen dolgokkal lehet összefüggésben ez a kút – amennyiben Pickman célzásainak hinni lehet –, enyhén összerázkódtam; aztán intett, és felkapaszkodtunk egy lépcsőn, majd keresztülmentünk egy szűk ajtónyíláson, mely egy jókora, fapadlós és műteremnek berendezett szobába vezetett: A munkához szükséges fényt acetilén lámpa szolgáltatta.

Az állványokon álló vagy falnak támasztott befejezetlen festmények éppoly rémisztőek voltak, mint fent a befejezettek, és betekintést nyújtottak a művész lelkiismeretes módszerébe. A jeleneteket rendkívüli gonddal dolgozta ki és a ceruzával felvázolt vonalak arról az aprólékos figyelemről árulkodtak, amit Pickman a megfelelő perspektíva és arányok eltalálására fordított. Nagy ember volt – még ma is ezt mondom, holott tudom, amit tudok. Egy asztalon álló, nagy fényképezőgép hívta fel magára a figyelmemet; Pickman elmondta, arra használja, hogy lefényképezi apáttereket, aztán fényképek alapján festhet a műteremben, ahelyett, hogy a felszerelését cipelné körbe a városban, hogy a helyszínen fesse le ezt vagy azt. Úgy gondolta, a hosszan tahó munkához egy fénykép éppúgy megteszi, ahogy a valóságos helyszín vagy modell, és kijelentett, hogy rendszerint ezt az eljárást alkalmazza.

Volt valami nagyon zavaró az émelyítő vázlatokban és a félig befejezett szörnyűségekben, melyek rám bámultak a szoba minden sarkából, és amikor Pickman váratlanul leleplezett egyhatalmas méretű vásznat a szoba fénytót távol eső oldalán, sehogyan se tudtam elfojtani egy hangos kiáltást – aznap éjjel már a másodikat. A homályló boltozatok visszhangot vertek az ódon és salétromos pincében, s vissza kellett fognom magam, mert izgatottságom azzal fenyegetett, hogy hisztérikus nevetésbe torkollik. Irgalmas Isten! De hát Eliot, nem tudom, mennyi volt ebből a valóság, mennyi a lázas képzelődés: Nem hiszem, hogy ilyen álom létezhet a földön.

A festmény egyetlen hatalmas és névtelen istenkáromlás volt, vakítóan vörös szemekkel; a képen látható valami csontos karmai között egy lényt tartott, aki valaha ember volt; a fejét marcangolta, ahogyan egy gyerek nyalókát majszol. Testtartása guggolásra emlékeztetett, és ahogy nézte az ember, azt érezte, hogy bármelyik pillanatban eldobhatja jelenlegi zsákmányát; hogy még zaftosabb falat után nézzen. De a fene egye meg, még csak nem is a kísérteties tárgyvolt az, ami a páni félelem kimeríthetetlen forrásává tette – nem az, sem a kutyapofa hegyes fülével, vérbe borult szemével, lapos orrával és nyáladzó ajkával. Nem a pikkelyes karmok voltak azok, sem a penészgombákkal borított test, még csak nem is a félig felpuffadt láb – egyik sem, noha ezek közül bármelyik őrületbe tudott volna kergetni egy izgulékony embert.

A technika volt az, Eliot – az az átkozott, istentelen, természetellenes technika! Becsületemre mondom, soha sehol másutt nem láttam a való élet leheletét így megjelenni egy vásznon. A szörnyeteg volt rajta – bámult és zabált, zabált és bámult –, és tudtam, hogy a természet törvényeinek ellentmond, hogy az ember ilyesvalamit megfessen modell nélkül – anélkül, hogy bepillantott volna az alvilágba, ami halandónak, hacsak nem adta el magát a Gonosznak, még sose sikerült.

A vászon egyik szabad pontjához összehajtogatott papírlapot tűztek oda rajzszöggel – valószínűleg fénykép, gondoltam, melynek alapján Pickman egy éppoly ijesztő hátteret kívánt festeni, mint amilyen az a rémálom, amit a fényképnek kellett kiemelnie. Amikor odanyúltam, hogy széthajtsam és megnézzem, hirtelen észrevettem, hogy Pickman felpattan, mintha pisztolyt sütöttek volna el a füle mellett. Feszülten figyelt, mióta riadt sikolyom visszhangokat vert a sötét pincében, és most mintha megdermedt volna a rémülettől. Rémülete azonban nem volt összehasonlítható az enyémmel, nem szorongás volt, hanem óvatos készenlét. Előhúzott egy revolvert, intett, hogy maradjak csendben, aztán kilépett a nagyobbik pincehelyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

Azt hiszem, egy pillanatra megbénultam. Kezdtem úgy figyelni, ahogy Pickman, és mintha halványan surrogó zajt hallottam volna valahonnan, és valamilyen vinnyogást, dulakodás zaját, meghatározhatatlan irányból. Hatalmas patkányokra gondoltam, és összerázkódtam. Aztán enyhe zörej hatolt el hozzám, amitől egész testem libabőrős lett – alattomos, puhatolódzó zörgés volt, de meg se kísérlem szavakban kifejezni. Olyan volt, mintha súlyos fa ütődne kőhöz vagy téglához – fa téglához –, mit is juttatott ez eszembe?

Újra hallatszott a zörej, de most hangosabban. Olyan rezgés támadt, mintha ezúttal a fa nagyobbat esett volna, mint azelőtt. Aztán éles, csikorgó zaj következett, Pickman kiabált összevissza, majd hat pisztolylövés fülsiketítő hangja, olyan élesen, mit amikor az oroszlánszelídítő a hatás kedvéért a levegőbe ló. Fojtott sikoltás, jajveszékelés, aztán egy tompa puffanás. Aztán újabb fa- és téglazaj, szünet, majd kinyílt az ajtó – erre, be kell vallanom, hevesen felpattantam. Pickman jelent meg ismét, füstölgő fegyverével és a dagadt patkányokat átkozta, amiért ellepték az ódon kutat.

– Az ördög tudja, mit esznek ezek, Thurber – vigyorgott –, mivel azok az ősi alagutak a temetőig, a boszorkány-odúkig és a tengerpartig

nyúltak. De akármit is, bizonyára kifogytak belőle, mert szörnyen ki akartak jutni a kútból. A maga kiáltása verte fel őket, azt hiszem. Jobb, ha az ember óvatos ezekben a régi házakban – rágcsáló barátaink bizony nem teszik kellemesebbé a helyzetet, bár néha úgy gondolom, hogy atmoszféra-teremtő elemként kifejezetten jól jönnek.

– Nos, Eliot, így végződött az éjszakai kaland. Pickman megígérte, megmutatja a műtermét, és az ég a megmondhatója, meg is tette. A sikátorok útvesztőjéről, úgy látszik, másik irányba vezetett ki, mert amikor megpillantottunk egy lámpaoszlopot, már egy félig ismerős utcában jártunk, bérházak és régi épületek egyhangú sorai között. Kiderült, hegy a Charter Streeten vagyunk, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy megfigyeljem, hogy jutottunk el odáig. A magasvasutat már lekéstük, és gyalog mentünk le a városba, a Hanover Streeten keresztül. Nem felejtem el azt a sétát. A Tremontról a Beaconra tértünk, és Pickman ott hagyott a Joy Street sarkán, ahol aztán befordultam. Soha többé nem beszéltem vele.

Hogy mién ejtettem őt? Ne legyen türelmetlen, Eliot. Várjon, amíg kávéért csengetek. Szeszt már eleget ittunk, de nekem a magam részéről még kell valami. Nem, nem a képek miatt, amiket azon a helyen láttam; bár megesküdnék rá, hogy ez is elég lett volna ahhoz, hogy Boston lakásainak és klubjainak kilenctizedéből kitiltsák, és gondolom, most már nem csodálkozik rajta, miért kerülöm el nagy ívben a földalattit és a pincéket. Amiért ejtettem, az az a valami volt, amit másnap reggel a kabátom zsebében találtam. Tudja, az összehajtogatott papír, ami ahhoz az iszonytató vászonhoz volt tűzve a pincében; amiről azt hittem, hogy fénykép, s hogy a helyszínt ábrázolja, amely majd a szörny mögé kerül háttérnek. Az utolsó ijedelem épp akkor ért, amikor feléje nyúltam, hogy széthajtogassam, és úgy látszik, csak úgy hamarjában begyűrtem a zsebembe. De itt a kávé – Eliot, ha okos, feketén issza.

Igen, a papír volt az oka, hogy ejtettem Pickmant; Richard Upton Pickmant, a legnagyobb művészt, akit valaha ismertem – és a legundorítóbb lényt, aki valaha is áthágta az élet határait, hogy belépjen a mítoszok és az őrület vermeibe. Eliot, az öreg Reidnek igaza volt. Pickman nem volt közönséges ember. Vagy egy furcsa jelben született, vagy megtalálta a módját, hogy kinyissa a tiltott kaput. Most, hogy elment, ennek már semmi jelentősége – visszatért a mesebeli sötétségbe, melyet annyira szeretett kísérteni. Na, gyújtsuk meg a csillárt.

Azt a papírt elégettem, és ne is kérjen rá, hogy magyarázatot fűzzek hozzá, vagy hogy a sejtelmeimről beszéljek. Azt se kérdezze, mi lehetett az a dulakodás a kútban, amit Pickman mindenáron a patkányokra akart kenni. Vannak titkok, amelyek talán még a régi salemi időkből származnak, és Cotton Mather még ennél is furcsább dolgokról beszél. Maga tudja, milyen átkozottul életszerűek voltak Pickman festményei – hogy mennyire kíváncsiak voltunk mindannyian, honnan vette azokat az arcokat.

Nos, a papír valóban fénykép volt, de nem valamiféle helyszínről. Egész egyszerűen a szörny volt látható rajta, amit Pickman megfestett azon a borzalmas vásznon. A modell volt rajta, a háttérben pedig a pince puszta fala. És Istenemre mondom, Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt.

 

* Cotton Mather (1662–1728) amerikai lelkész, egyházi író. Nagy szerepet játszott a salemi boszorkányperekben, de közvetlen felelősségének mértékét vitatják.

 

Máté J. György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre