Vén Bogaras

Eredeti cím: Old Bugs

0 811

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1919?

Rögtönzött ríkató történet Marcus Lolliusnak, Gallia prokonzuljának tollából

 

Sheehan Biliárdterme, mely a chicagói vágóhídi istállótelep-kerület egyik szűkebb sikátorának ékessége, nem különösebben megkapó hely. Ezernyi szagtól terhes levegője, melyhez hasonló illatokkal Coleridge csupán Kölnben találkozhatott volna, túl ritkán ismerkedhetik a nap tisztító sugaraival; ahhoz pedig, hogy helyhez jusson, meg kell küzdenie a számolatlan olcsó szivar fanyar füstjével, mely a helyiségben éjjel-nappal lebzselő számolatlan emberi formájú barom durva ajkai közül gomolygott elő. Sheehan lebujának népszerűsége ennek ellenére töretlen marad, aminek egyetlen oka van – az ok pedig bárki számára nyilvánvaló, aki veszi a fáradságot, hogy kielemezze a helyiséget átható bűzkeveréket. A füstös és émelyítőn áporodott levegőből kiérződik ugyanis egy valaha az egész országban megszokottnak számító aroma, amit azóta szerencsére egy jó szándékú kormányhatározat az élet mellékutcáira száműzött: az erős és kíméletlen whisky illata, mely tiltott gyümölcsért valóban drágán meg kell fizetni az Úr 1850. áldott esztendejében.

Sheehan lebuja köztudottan Chicago földalatti szesz– és kábítószerkereskedelmének központja, és mint ilyen, bizonyos méltósággal bír, ami a hely ápolatlan törzsvendégeire is kiterjed; ám egyvalaki egészen mostanáig kívül rekedt e méltóság hatókörén – egyvalaki, aki csupán Sheehan lebujának nyomorában és mocskában, nem pedig jelentőségében osztozott. „Vén Bogarasnak” hívták, és egy rossz hírű környék legrosszabb hírű figurájának számított. Sokan találgatták már hogy mi lehetett egykoron; beszéde és akcentusa ugyanis találgatásra adhatott okot, mikor némileg illuminált állapotba került; annak megállapítása viszont, hogy mi lett belőle, kevesebb nehézséget okozott – mivel a Vén Bogaras klasszikus példája volt ama szánalmas fajtának, amit „csavargóként” vagy „lecsúszottként” emlegetnek. Senki nem tudta megmondani, hogy honnan érkezett. Sok évvel ezelőtt egy éjszaka berontott Sheehan lebujába, és habzó szájjal, ordítva whiskyt és hasist követelt; és miután a beígért alkalmi munkáért cserébe megkapta, amire szüksége volt, azóta is a lebujban maradt, hogy rendszeresen felsikálja a padlót, kimossa a köpőcsészéket és a poharakat, és ezernyi más alantas feladat elvégzésével váltsa meg az ital és a kábítószer árát, melyek nélkül sem életét, sem épelméjűségét nem lett volna képes megtartani.

Csak keveset beszélt, és többnyire az alvilágban elterjedt tolvajnyelven; időnként azonban, mikor szokatlanul nagy adag finomítatlan whisky tüzelte fel, érthetetlen idegen szavak és hangzatos prózai és verstöredékek füzére tört elő belőle, amiből több odajáró is arra következtetett, hogy a Vén Bogaras valaha szebb napokat is megért. Az egyik törzsvendég – egy bujkáló adósságfizetés-megtagadó – rendszeresen beszédbe elegyedett vele, és az öreg társalgási stílusa alapján azt gyanította, hogy a Vén Bogaras egykor író vagy professzor lehetett. A múltjával kapcsolatos egyetlen kézzelfogható nyom egy fakó fotográfia volt, amit mindig magánál tartott – egy nemes és szépséges vonásokkal megáldott fiatal hölgy fotográfiája. Ezt néha előhúzta elrongyolódott zsebéből, gondosan kicsomagolta az oltalmazó selyempapírból, és órákon át bámulta leírhatatlanul szomorú és gyengéd arckifejezéssel. Nem olyan nő arcképe volt, akit az alvilág bármely lakója ismerősének vallhatott volna, hanem jó családból származó, művelt hölgyé, aki harminc év előtti, régies ruhákat viselt. A Vén Bogaras is mintha a múltból maradt volna vissza, meghatározhatatlan jellegű ruházata ugyanis az ódonság jegyeit viselte magán. Roppantul magas férfi volt, alighanem hat lábnál1 is magasabb, jóllehet görnyedt válla gyakorta meghazudtolni látszott e tényt. Piszkos, fehér, foltokban hulló haját soha nem fésülte; beesett orcáit lompos szakáll borította, mely látszólag örök – sohasem borotvált – borostaként serkent elő, mégsem volt képes annyira megsűrűsödni, hogy tisztes pofaszakáll hatását keltse. Arca valaha nemesnek tűnhetett, mostanra azonban a rettentő kicsapongások hatására rémisztően barázdálttá vált. Egykor – valószínűleg élete delén – kifejezetten telt lehetett; mostanra azonban szörnyen lesoványodott, a lilás bőr pedig löttyedt táskaként lógott üveges szemei alatt és az arcán. Egyszóval a Vén Bogaras nem nyújtott különösebben gyönyörködtető látványt.

Természete éppoly különösnek hatott, akár a külseje. Rendszerint csavargótól elvárható módon viselkedett – bármit megtett volna egy ötcentesért, vagy egy adag whiskyért vagy hasisért –, ritka időközönként azonban megmutatkoztak rajta azok a jelek, melyekkel nevét kiérdemelte. Ilyenkor igyekezett összeszedni magát, és különös tűz lobbant fel beesett tekintetében. Modora szokatlanul kifinomulttá, már-már méltóságteljessé nemesedett; a körötte lebzselő elázott szerencsétlenek pedig megéreztek rajta egyfajta felsőbbrendűséget-valamit, amitől kevésbé készségesen rugdosták és pofozták a szerencsétlen senkiházit. Az efféle alkalmakkor oly gunyoros szellemesség jellemezte, olyas megjegyzéseket tett, melyeket Sheehan törzsvendégei botornak és esztelennek ítéltek. Ám a rohamok hamar elmúltak, a Vén Bogaras pedig ismét visszasüllyedt az örökös padlósikálás és köpőcsészemosás hétköznapjaiba. Egyetlen szokása kivételével eszményi rabszolgának bizonyulhatott volna – eme rossz szokás pedig olyankor tört elő belőle, mikor valamely ifjú megismerkedett az itallal. Az öregember ilyenkor dühödten és izgatottan felegyenesedett, fenyegetőn és megrovón dohogott, és mindenáron igyekezett letéríteni az újoncot „az életet a maga valójában megismertető” útról. Fröcsögve, feldühödve hadart, terjengős intelmekkel és átkokkal illette a beavatásra készülőt, mindezt pedig olyan rémületes meggyőződésesség tetézte, melytől nem egy kábítószertől eltompult lélek megborzongott a zsúfolt teremben. Ám kis idő után az alkoholtól elgyengült elméje elkalandozott a témától, aztán féleszű mosollyal ismét megragadta a felmosófát vagy a mosogatórongyot.

Nem hiszem, hogy a törzsvendégek közül sokan elfelednék azt a napot, mikor az ifjú Alfred Trever betért Sheenan lebujába. Meglehetősen „belevaló pofának” tűnt – a gazdag és tetterős ifjú „teljes gázzal” csinált mindent, amibe belefogott –, Pete Schultz, Sheehan „felhajtója”, aki a wisconsini Appleton nevű kisvárosban, a Lawrence Főiskola diákjai között lelt rá a fiúra, legalábbis így ítélte meg. Trever Appleton egyik előkelő családjának fia volt. Édesapját, Karl Trevert ügyvédként és kiváló polgárként tisztelték, édesanyja pedig leánynevén, Eleanor Wingként szerzett irigylésre méltó hírnevet magának. Alfred maga is tanult embernek és elismert költőnek számított, noha egyfajta gyermekes felelőtlenség átkát viselte, melynek révén Sheehan felhajtója számára eszményi áldozatnak mutatkozott. Szőke volt, jóképű és elkényeztetett: életvidámság sugárzott róla. és égett a vágytól, hogy megízlelhesse az olvasmányokból és hallomásból ismert kicsapongó életmód tucatnyi formáját. A Lawrence Főiskolán a „Khi Hör Pintha” áldiákszövetség prominens tagjának számított, ahol a féktelen és vidám tivornyázók között a legféktelenebbként és legvidámabbként hívta fel magára a figyelmet; ám eme éretlen, főiskolai léhaság nem elégítette ki. A könyvekből ismerte a megbocsáthatatlanabb bűnöket is, amiket immár első kézből szeretett volna megtapasztalni. A kicsapongásra késztető hajlamot részben talán az otthoni zsarnokság váltotta ki; Mrs. Trever ugyanis sajátos okból merev szigorúsággal nevelte gyermekét. Egykor, fiatalon mély és maradandó benyomásokat szerzett a kicsapongás szörnyűségeiről olyasvalaki esetéből okulva, akivel egy ideig jegyben járt.

Az ifjú Galpin, vagyis a szóban forgó vőlegény egykor Appleton egyik legígéretesebb fiának számított. Csodás szellemi képességeinek köszönhetően már kisfiúként kitűnt társai közül, később a Wisconsini Egyetemen szerzett hírnevet magának, huszonhárom évesen pedig visszatért Appletonba, hogy a Lawrence Főiskolán foglaljon el egy professzori széket, és gyémántgyűrűt csúsztasson Appleton legszebb és legokosabb leányának ujjára. Egy évig boldogan éltek, aztán váratlanul kitört a vihar. Az évekkel azelőtti világvégi magány korszakából hátramaradt sötét szokások jelei nyilvánultak meg az ifjú professzor viselkedésében; és kizárólag egy siettetett lemondással sikerült elkerülnie a fegyelmi eljárást, amiért megrontotta a gondjaira bízott diákok modorát és erkölcseit. Miután felbontatott az eljegyzése, Galpin keletre költözött, hogy ott új életet kezdjen; ám nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az appletoniak hírét vegyék: szégyenletes körülmények között kellett távoznia a New York-i Egyetemről is. ahol nem sokkal, azelőtt irodalomoktatói állást kapott. Galpin immár minden idejét a könyvtárnak és a pódiumnak szentelte, és a szépirodalommal összefüggő különböző témákkal kapcsolatban állított össze köteteket és előadásokat, melyekben rendre oly zsenialitásról tett bizonyságot, amiért hallgatósága időnként láthatóan kénytelen volt megbocsátani korábbi bűneit. Szenvedélyes előadásait, melyekben Villon, Poe, Verlaine és Oscar Wilde védelmére kelt, akár önnönmagára is vonatkoztathatta volna, dicsőségének rövid másodvirágzása idején pedig szárnyra kelt a hír hogy ismételten bensőséges kapcsolatba került a Park Avenue egyik művelt dinasztiájával. Ám ekkor beütött a krach. A végső gyalázat, melyhez mérten a korábbiak semmiségnek tűntek, minden illúziót szertefoszlatott azok körében, akik még hittek benne, hogy Galpin megjavul; az ifjú pedig feladta a nevét, és eltűnt a nyilvánosság elől. A szóbeszéd újra meg újra egy bizonyos „Hasting konzullal” hozta kapcsolatba, kinek színpadi és a mozgófilmtársaságok számára készített munkái tudományos alaposságuk és mélységük okán bizonyos fokig magukra vonták a figyelmet; Hasting azonban hamar eltűnt a nyilvánosság szeme elől, Galpin nevét pedig kizárólag dorgáló hangsúllyal emlegették a felbőszült szülők. Eleanor Wing hamarosan egybekelt Karl Treverrel, egy feltörekvő ifjú jogásszal, korábbi csodálója pedig mindössze annyi nyomot hagyott emlékezetében, hogy meghatározza egyszülött fia nevének kiválasztását, valamint a jóképű és konok ifjú erkölcsi nevelésének irányát. Alfred Trever mindeme útmutatás ellenére most Sheehan lebujában készült elfogyasztani élete első italát.

– Főnök – kiáltotta Schultz, mikor ifjú áldozatával együtt belépett az orrfacsaróan bűzös terembe – bemutatom Al Trever barátomat, a legbelevalóbb fickót a Lawrence-bű... tudod, amelyik odaát van a wisconsini Appletonba’. Oszt meg előkelő is ám... az aptya egy nagy vállalatná’ ügyvéd a városba’, az anyja meg egy lángész. Szeretné a maga valójában megismerni az életet... szeretné megtunni, miféle íze van az igazi szíverősítőnek... egyszóval a barátom, és ezé’ szeretném, ha rendesen bánná’ vele!

Ahogy elhangzott Trever, a Lawrence és Appleton neve, a léhűtők mintha valami rendkívülire figyeltek volna fel. Talán csupán valamely hang lehetett, amit az összekoccanó biliárdgolyók vagy poharak keltettek a titokzatos hátsó régiókban... talán mindössze ennyi, és az egyetlen, mocskos ablak előtt meglebbenő mosatlan függöny furcsa zizegése, sokan azonban úgy vélték, hogy valaki a teremben felszisszent és a fogát csikorgatta.

– Örülök, hogy megismerhetem, Sheehan – szólalt meg Trever halk, jólneveltségről árulkodó hangon. – Először járok efféle helyen, ám az élet iskolájának diákjaként nem szeretném megfosztani magam semmilyen élménytől. Költőiség rejlik ebben, tudja... vagy talán nem tudja, de mindegy.

– Ifjú barátom – felelte a tulajdonos –, jó helyre gyütté’, ha a való életre vagy kíváncsi. Minálunk mindenfélék megfordú’nak... megtapasztalják, mi a valóság, és közbe’ jól érezik magukat. Az átkozott kormány megpróbá’hatja megjavítani a népeket, de abba’ nem akadályozhatja meg az embert, hogy felöntsön a garatra, mikó’ ahhó’ szottyan kedve. Mit kérsz, fiam... piát, kokót, vagy valami más kábítószert? Olyat nem kérhetsz, amive’ ne tudnálak kiszó’gáni.

A törzsvendégek azt állítják, ekkor vették észre, hogy abbamaradt a. felmosórongy monoton surrogása.

– Whiskyt kérek... jó, régimódi bourbont! – kurjantotta Trever lelkesen. – Kimondom kereken, elegem lett a vízből azok után, amiket a komáim egykori mulatozásairól olvastam. Képtelen vagyok úgy olvasni az anakreontikát, hogy ne folyjon össze a számban a nyál... márpedig víznél erősebb italra szomjazom!

– Anakreontika... ammeg mi az ördög? – pillantott fel több lebzselő, mikor a fiatalember egy pillanatra elfeledkezett hallgatósága műveltségi szintjéről. A bujkáló adósságfizetés-megtagadó azonban elmagyarázta nekik, hogy Anakreón vidám természetű öreg róka volt, aki sok évvel ezelőtt élt és írt a mulatozásairól, mikor még az egész világ Sheehan lebujára hasonlított.

– Mondd csak, Trever – folytatta az adósságfizetés-megtagadó – Schultz nem azt mondta, hogy az édesanyád is valami költőféleség?

– Az bizony, hogy a fene essen belé! – válaszolta Trever – De nem ám olyan, mint a vén teószi volt! Egyike az erkölcs unalmas bajnokainak, akik örökké prédikálnak, és minden örömöt kiölnének az életből. Modoros, kényeskedő fajta... lehet, hogy hallott is róla? Íróként a leánynevén, Eleanor Wingként teszi közzé a műveit.

Vén Bogaras ebben a pillanatban dobta el a felmosófát.

– Nos hát, meggyütt az italod! – jelentette be Sheehan kedélyesen, ahogy a terembe begördítettek egy palackokkal és poharakkal megrakott tálalókocsit. – Jó öreg bourbon, és olyan tüzes, amilyenhez foghatót másutt nem talá’ni Csikágóba’.

Az ifjú tekintete felragyogott, orrlyukai kikerekedtek, ahogy megérezte a barnás nedű illatát, amit az egyik felszolgáló öntött ki a poharába. Förtelmesen taszította, öröklött jó ízlése lázadozott a szag ellen; elszántsága azonban, hogy a maga valójában ízlelje meg az életet, csöppet sem lohadt, és továbbra is férfiasan határozottnak mutatta magát. Ám mielőtt eltökéltségét próbára tehette volna, közbejött egy váratlan esemény. A Vén Bogaras hirtelen felugrott guggoltából, rávetette magát az ifjúra, kiverte kezéből a többiek egészségére emelt poharat, és ezzel szinte egy időben a felmosófával nekirontott a palackokkal és poharakkal teli asztalkának, a padlót pedig pillanatok alatt bűzhödt lében úszó üvegszilánkok borították el. Tucatnyi férfi, vagy legalábbis egykor magát férfinak valló lény vetette magát a földre, hogy fellefetyeljék a kiömlött szeszt, de a többség csak dermedten figyelte a söntés hajléktalan rabszolgájának példátlan tettét. A Vén Bogaras felegyenesedett Trever előtt, majd szelíd és pallérozott hangon így szólt hozzá:

– Ne tedd ezt! Valaha én is hozzád hasonló ifjú voltam. Mostanra azonban... ez lett belőlem.

– Mit akarsz ezzel mondani, te átkozott bolond? – ordított rá Trever. – Hogy merészelsz megakadályozni egy úriembert a szórakozásában?

Sheenan, aki addigra felocsúdott döbbent kábultságából, odalépett, és súlyos kezét a csavargó vállára helyezte.

– Utó’jára műve’té ilyet, vén mihaszna! – üvöltötte dühödten. – Ha egy úr inni óhajt itten, akkó’ inni is fog, te pediglen nem avatkozhatsz ebbe bele. Mos’ pedig takarodjá’ innen, mielőtt a saját lábamma’ rugdoslak ki!

Sheehan azonban nem vehette figyelembe a klinikai pszichológia tudományos eredményeit, sem az idegi ingerek hatását. A Vén Bogaras megmarkolta a felmosófát, és úgy forgatta, akárha egy nehézfegyverzetű macedón gyalogos dárdája lenne, majd kisvártatva tekintélyes területet megtisztított maga körül, miközben különböző, összefüggéstelen idézeteket ordibált, melyek között feltűnő gyakorisággal hangzott el, hogy:

– ...Belial fiai, dölyftől és bortól gőzösen.2

A teremben eluralkodott a zűrzavar, a férfiak pedig rémülten üvöltöttek, ordítottak az iszonytató lényre, akit felzavartak szendergéséből. Trevert mintha megszédítette volna a fejetlenség, és miközben egyre lármásabbá vált a viszály, zavartan a falhoz lapult.

– Nem szabad innia! Nem szabad innia! – bömbölte a Vén Bogaras, mikor láthatóan kifogyott – vagy elege lett – az idézetekből. Rendőrök jelentek meg a bejáratban, akiket a zajongás vonzott oda, ám kis ideig nem is próbáltak közbeavatkozni. Trever, aki immár teljesen megrémült, és végérvényesen kigyógyult abbéli vágyából, hogy az erkölcstelenség útján ismerje meg az életet, közelebb somfordált a kékkabátos jövevényekhez. Ha sikerülne kiosonnia, és vonatra szállnia Appleton felé – elmélkedett –, a kicsapongásról szerzett ismereteit hiánytalannak tekintené.

A Vén Bogaras ekkor váratlanul abbahagyta a hadonászást dárdájával, és kővé dermedt – aztán oly délcegre kihúzta magát, amilyennek a hely egyetlen törzsvendége sem látta még.

– Ave Caesar, moriturus te saluto!3 – üvöltötte. és a whiskytől bűzlő padlóra rogyott, ahonnan többé fel sem kelt.

A rákövetkező élmények örökre bevésődtek az ifjú Trever elméjébe. A kép homályos, ámde kitörölhetetlen marad. A rendőrök átgázoltak a tömegen, és kifaggattak mindenkit, aki kellően közel helyezkedett az esethez és a földön heverő holttesthez. Különösen Sheehant halmozták el kérdésekkel, ám a tulajdonos semmiféle használható információval nem szolgálhatott a Vén Bogarast illetően. Ekkor az adósságfizetés-megtagadónak eszébe jutott a fotográfia. és javasolta, azonosítás céljából iktassák a képet a kapitányságon. Az egyik rendőr kelletlenül az üveges szemű figura fölé hajolt, és megkereste a selyempapírba csomagolt kartonlapot. amit tüstént körbeadott.

– Micsoda csirke! – sandított a szépséges arcra az egyik részeg férfi, ám akik józanok maradtak, nem kéjvágyón gusztálták, hanem tisztelettel és meghökkenve bámulták az éteri vonásokat. Úgy tűnt, senki nem ismeri a képen megörökített hölgyet, mindannyian csodálkoztak azonban, miként juthatott efféle arckép a kábítószertől leépült elméjű csavargó birtokába – vagyis mindannyian, kivéve az adósságfizetés-megtagadót, aki nyugtalanul méregette a betolakodó kékkabátosokat. Ő már korábban a Vén Bogaras teljes lealacsonyodásának álarca mögé látott.

Aztán Trevernek nyújtották át a képet, az ifjú tekintete pedig egyszerre megváltozott. Az első megrázkódtatás elmúltával visszacsomagolta az arcképet a selyempapírba, mintha védelmezni akarta volna azt a hely hitványságától. Majd hosszasan és fürkészőn nézte a padlón heverő alakot, és felfigyelt a délceg testre, az arisztokratikus vonásokra, melyek mintha előtűnni látszottak volna, ahogy immár az élet utolsó gyalázatos szikrája is kihunyt a testben.

– Nem – vágta rá menten, mikor rákérdeztek, ismeri-e a képen látható hölgyet.

– A kép különben is oly régen készült – tette hozzá –, hogy már vélhetően senki fel nem ismerheti.

Alfred Trever azonban eltitkolta az igazságot, amit többen megsejtettek, mikor felajánlotta, hogy gondoskodik a holttest elföldeléséről Appletonban. Könyvtárszobája kandallópárkánya felett függött ugyanis a kép pontos másolata, a portré megörökítette személyt pedig egész életében ismerte és szerette.

A szelíd és nemes vonások ugyanis édesanyja vonásai voltak.

 

1 Megközelítőleg 183 cm. [A ford.]

2 John Milton: Az elveszett Paradicsom, Első könyv.

3 „Üdvözlégy, Cézár, a halálba készülő köszönt téged!” – latin. [A ford.]

 

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre