Most is élénken látom magam előtt a jelenetet, a helyszínt, ahol Clayton elmondta utolsó történetét. Ott üldögélt az este jó részében az antik támláspad egyik sarkán, a hatalmas nyitott kandallónál; Sanderson ült mellette, és pipázott. Ott volt még Evans és Wish, ez a csodálatos színész, aki emellett még szerény ember is. Valamennyien aznap, szombaton reggel jöttünk be a Hableány Klubba, kivéve Claytont, aki már az éjszakát is ott töltötte, s ez indokolta meg tulajdonképpen történetének bevezetését. Golfoztunk, ameddig ránk nem sötétedett, megvacsoráztunk, és abban a békés, elnéző hangulatban voltunk, amelyben férfiak el tudnak viselni egy történetet. Amikor Clayton nekikezdett az elbeszélésnek, természetesen azt gondoltuk, hogy füllent. Valóban lehetséges is, hogy füllentett; ezt hamarosan az olvasó is éppúgy eldöntheti, akárcsak én. Igaz, hogy tárgyilagos, adomázó hangon kezdte el, de mi ezt az ő javíthatatlan kópéságának tulajdonítottuk.

– Ide hallgassatok – szólalt meg, miután hosszasan figyelte a Sanderson által megpiszkált fatuskóból felszálló szikraesőt –, azt tudjátok, ugye, hogy egyedül voltam itt az éjjel?

– Kivéve a személyzetet – mondta Wish.

– Akik az épület másik szárnyában alszanak – folytatta Clayton. – Igen. Szóval... – Egy darabig csak szívta a szivarját, mint aki még habozik, hogy folytassa-e bizalmas mondanivalóját. Aztán egészen csendesen azt mondta: Fogtam egy kísértetet.

– Kísértetet fogtál? – kérdezte Sanderson. – És ugyan hol van? És Evans, aki mérhetetlenül csodálja Claytont, és négy hetet töltött Amerikában, felkiáltott: – Megfogtad a kísértetet, Clayton? Ennek igazán örülök! Mondj el mindent, most rögtön!

Clayton azt felelte, hogy azonnal elkezdi, de megkérte Evanst, hogy csukja be előbb az ajtót.

Mentegetőző pillantást vetett rám.

– Természetesen senki sem hallgatózik, de nem szeretném kitűnő személyzetünket felizgatni holmi mendemondával, hogy itt kísértetek járnak. Túlságosan sok itt a homályos sarok meg a tölgyfa burkolat ahhoz, hogy az ilyesmivel tréfálni lehessen. No meg, tudjátok, ez nem is volt szabályos kísértet. Nem hiszem, hogy visszajön még ide valaha is.

– Azt akarod mondani, hogy nem tartottad itt? – kérdezte Sanderson.

– Nem volt szívem hozzá.

Amire Sanderson csak annyit jegyzett meg, hogy ezen nagyon csodálkozik.

Nevettünk, és Clayton kissé sértődöttnek látszott. – Értem én – szólt futó mosollyal –, de ez az igazság, hogy valóban kísértet volt, s ebben olyan bizonyos vagyok, mint ahogy most veletek beszélek. Nem tréfálok, egészen komolyan mondom.

Sanderson nagyot szívott a pipájából, véreres szemét Claytonra szegezve, s vékony füstfelhőt eregetett, amely beszédesebb volt minden szónál.

Clayton nem vett tudomást erről a kommentárról. – Soha életemben nem történt velem különösebb dolog. Nem kell mondanom, hisz jól tudjátok, sohasem hittem kísértetekben, soha; most meg elcsípek egyet itt a sarokban!

Ismét gondolataiba merült, majd elővett egy másik szivart, és átszúrta furcsa, apró szurkálójával, melyet különösen kedvelt.

– Beszéltél vele? – kérdezte Wish. – Körülbelül egy óra hosszat.

– Egy fecsegő kísértet? – szóltam, csatlakozva a hitetlenek táborához.

– A szegény ördög bajban volt – felelte Clayton egészen enyhe rosszallással, még mindig szivarjával bíbelődve.

– Zokogott? – kérdezte valaki.

Clayton a visszaemlékezés mély, őszinte sóhajra fakasztotta. – Úristen! – mondta.

– De mennyire! – És hozzátette: Szegény fiú.

– Hol csaptad meg? – kérdezte Evans, legszebb amerikai kiejtésével.

– Sohasem gondoltam volna – szólt Clayton, ügyet sem vetve Evansra –, hogy egy kísértet micsoda szánalmas alak lehet – s megint várakoztatott bennünket egy darabig, amíg gyufát keresett a zsebében, és meggyújtotta szivarját.

– Kihasználtam az előnyömet – szólalt meg végül. Mi nem siettettük. – A személyiség – folytatta – ugyanaz a személyiség marad akkor is, ha testetlenné válik. Erről gyakran megfeledkezünk. Erős és céltudatos emberek kísértetei erősek és céltudatosak lehetnek... a legtöbb hazajáró lélek, tudjátok, olyan rögeszmés lehet, mint egy monomániás, és makacs, mint az öszvér, hogy állandóan vissza-visszatér Ez a szerencsétlen alak nem ilyen volt. – Különös tekintettel nézett fel, körülpillantva a szobában. Teljes jóindulattal beszélek, de ez a színtiszta igazság: már az első benyomásom az volt róla, hogy silány.

Egy-egy szippantással megszakítva elbeszélését, így folytatta:

– A hosszú folyosón bukkantam rá. Háttal volt felém, én láttam meg őt előbb. Azonnal felismertem, hogy kísértet. Átlátszó volt és fehéres; a mellkasán át tisztán láttam a kis ablak derengését a folyosó végén. De nemcsak a megjelenése, a magatartása is silánynak tűnt. Olyan volt, értitek, mint aki egyáltalán nem tudja, hogy mit akar Egyik keze a faburkolaton, a másikat remegve a szájához emelte. Valahogy… így!

– Milyen testalkatú volt? – kérdezte Sanderson.

– Sovány. Ismeritek azokat a fiatalembereket, akiknek a nyaka két nagy barázdával folytatódik a hátuk felé, itt, meg... itt. És az a kis nyomorult feje, csenevész hajjal meg rossz formájú fülekkel. Keshedt váll, keskenyebb a csípőjénél; kihajtott gallér, készen vett rövid zakó, kitérdelt, kissé rojtos szélű nadrág. Hát ilyen volt. Nagyon halkan jöttem fel a lépcsőn. Posztópapucsban voltam, gyertyát nem égettem, emlékeztek, a gyertyák meg a lámpa is ott vannak az asztalon, a lépcsőfordulóban. Mihelyt felértem, észrevettem őt. Hirtelen megálltam, amikor megláttam. Egy cseppet sem voltam megijedve. Azt hiszem, ilyen esetben az ember félig sem olyan rémült vagy izgatott, mint ahogy képzeli. Meg voltam lepve, és érdekelt a dolog. „Úristen gondoltam –, végre egy kísértet! Pedig az utóbbi huszonöt év alatt egy pillanatig sem hittem kísértetekben.”

– Hm – szólt Wish.

– Azt hiszem, egy percig sem álltam a lépcsőházi pihenőben, s már észrevette, hogy ott vagyok. Hirtelen felém fordult, s én egy éretlen fiatalember arcát pillantottam meg, gyenge orrot, satnya kis bajuszt, határozatlan állat. Így álltunk egy pillanatig – ő a válla fölött sandított rám –, és egymásra bámultunk. Aztán úgy látszott, ráeszmél magasztos hivatására. Megfordult, kiegyenesedett, fejét felvetette, karját kinyújtotta, kezeit bevett kísértetszokás szerint széttárta, és felém tartott. Közben leejtette apró állát, és gyenge, elnyújtott „bu-ú” hangot hallatott. Nem, higgyétek el, egyáltalán nem volt rémes. jól megvacsoráztam. Ittam egy üveg pezsgőt, és minthogy egyedül voltam, talán két-három, sőt talán négy-öt pohár whiskyt. Így aztán szilárd voltam, mint a kőszikla, és nem ijedtebb, mint hogyha egy béka támadott volna meg. „Buú? – mondtam. – Micsoda ostobaság. Magának itt nincs semmi keresnivalója.”

Láttam, hogy összerezzen. „Buu-uú” – mondta.

„Buú? – fütyülök rá! Maga klubtag?” – kérdeztem, és hogy megmutassam, egy fikarcnyit sem törődöm vele, keresztülléptem rajta, és megkerestem a gyertyámat. „Maga klubtag?” – ismételtem, oldalvást nézve rá.

Elmozdult egy kicsit, hogy távolabb kerüljön tőlem, és egész magatartásán látszott, hogy megszeppent. „Nem” felelte állhatatosan kérdő pillantásomra: „Nem vagyok klubtag – kísértet vagyok.”

„Nos, ez nem jogosítja fel arra, hogy szabadon járjon-keljen a Hableány Klubban. Van itt valaki, akit meg akart látogatni, vagy efféle?” És olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, nehogy a whisky okozta bizonytalanságot összetévessze az ijedtség zaklatottságával, meggyújtottam a gyertyámat. Kezemben tartva az égő gyertyát, feléje fordultam. „Mi járatban van itt?” – kérdeztem. Keze lehanyatlott, abbahagyta a buúzást, és ott állt, szégyenkezve és ügyetlenül, egy gyenge, ostoba céltalan fiatalember kísértete. „Kísértek” – mondta.

„Ehhez nincs joga” – szóltam nyugodtan. „Kísértet vagyok” – védekezett.

„Az lehet, de nincs joga itt kísérteni. Ez tisztességes magánklub; sokszor előfordul, hogy klubtagok dadákkal és kisgyerekekkel tartózkodnak itt, és amilyen vigyázatlanul járkál maga ide-oda, könnyen előfordulhat, hogy egy szegény kis poronty megpillantja, és halálra rémül. Erre persze nem gondolt?”

„Nem, uram – felelte –, valóban nem.”

„Nahát, pedig kellett volna. Nincs semmi köze ehhez a helyhez? Nem itt ölték meg, vagy hasonló?”

„Nem, uram; csak azt gondoltam, hogy mert olyan régi ház, és tölgyfa burkolata van...”

„Ez nem mentség.” Szigorúan ránéztem. „Hibát követett el, hogy idejött” – mondtam barátságos, de fölényes hangon. Úgy tettem, mintha gyufát keresnék, aztán nyíltan rátekintettem. „A maga helyében nem várnám be a kakasszót, máris eltűnnék.”

Zavartnak látszott. „Az a baj, uram...” – kezdte. „Eltűnnék” – ismételtem meg, hogy jól megértsen.

„A baj az, uram, hogy... nem tudom, hogyan kell...” „Nem tudja?”

„Nem, uram. Valamit elfelejtettem. Itt lődörgök már múlt éjfél óta, bujkálok az üres hálószobában, szekrényekben, más efféle helyeken. Most először kísértek, és úgy látszik, ez megzavart.”

„Megzavarta?”

„Igen, uram. Már többször is megpróbáltam, de nem sikerült. Egy apró részletet elfelejtettem, és nem vagyok képes visszajutni.”

Hát tudjátok, ez igazán elképesztett. Ahogy azzal a siralmas képével rám nézett, ha agyonütnek, sem tudtam volna a régi támadó modorban folytatni a beszélgetést.

Ez aztán különös – mondtam, s eközben úgy véltem, hogy mozgást hallok odalentről. – Jöjjön a szobámba, meséljen el mindent.” Természetesen nem értettem az egészet, és megpróbáltam karon fogni. De persze, akár egy füstgomolyagot próbálna az ember megfogni. Azt hiszem, még a szobaszámot is elfelejtettem; arra mindenesetre emlékszem, hogy több hálószobába nyitottam be – szerencsém volt, mert egyedül laktam abban a szárnyban –, amíg megtaláltam a kuckómat. „Itt vagyunk – mondtam, és leültem a karosszékbe –, üljön le, és mondja el az egészet.

Úgy látom, elég csúnya kutyaszorítóba került, öregem.” Nos, erre azt mondta, hogy nem ül le, inkább, ha nem bánom, fel-alá lebegne a szobában. Beleegyeztem, és hamarosan hosszú és komoly beszélgetésbe mélyedtünk. És amikor nemsokára kiszállt a fejemből a sok szódás whisky gőze, ráébredtem arra, hogy hallatlanul fura és rejtélyes ügybe keveredtem. Ott volt ő, a hamisítatlan, konvencionális fantom, amint áttetszően, és gyenge kis szellemhangjától eltekintve nesztelenül suhant ide-oda ebben a kedves, tiszta, kretonfüggönyös régi hálószobában. Keresztüllátszott rajta a vörösréz gyertyatartók csillogása, a fények a sárgaréz kandallórácson, és a bekeretezett metszetek sarka a falon, ő meg csak mesélt nekem, elmesélte egész nyomorúságos életét, amely csak nemrég ért véget a földön. Tudjátok, nem volt valami különösen becsületes arca, de mert átlátszó volt, nem tehetett mást, mint hogy igazat mondjon.

– Mi? – egyenesedett fel hirtelen a székében Wish.

– Tessék? – kérdezte Clayton.

– Átlátszó volt, tehát nem tehetett mást, mint hogy igazat mondjon? Ezt nem értem.

– Én sem értem – szólt utánozhatatlan magabiztossággal Clayton. – De hogy így van, ebben mégis biztosak lehettek. Nem hiszem, hogy csak egyszer is eltért volna egy hajszálnyira is a teljes igazságtól. Elmondta, hogy halt meg – gyertyával a kezében ment le egy londoni ház alagsorába, hogy megkeresse, hol szivárog a gáz –, és azt is elmondta, hogy tanító volt egy londoni magániskolában, amikor ez a gázömlés történt.

– Szegény ördög! – mondtam.

– Én is ezt gondoltam, és minél többet beszélt, annál jobban sajnáltam. Ennek az embernek céltalan volt az élete, és céltalan a halála is. Beszélt az apjáról meg az anyjáról és a tanárairól, meg mindenkiről aki csak jelentett neki valami keveset a világon. Úgy látszik, túlságosan érzékeny vagy túlságosan ideges lehetett, mert ahogy mondta, egyikük sem becsülte meg, vagy értette meg őt. Azt hiszem, soha életében nem volt egy igaz barátja, soha nem volt sikere. A sporttól húzódozott, a vizsgáin elbukott. „Van ez így némelyekkel – mondta –, mihelyt beléptem a vizsgáztató terembe vagy akárhova, minden kirepült a fejemből.” Természetesen jegyben járt – gondolom, egy másik túlérzékeny teremtéssel –, amikor ez a meggondolatlan gázhistória véget vetett szerelmi ügyének. „És hol van most? – kérdeztem. – Csak nem a...?”

Erre nem tudott világos választ adni. Az volt a benyomásom, hogy valami bizonytalan, közbülső állapotban van, afféle alig létező lelkek számára fenntartott területen, akik nem elég határozottak ahhoz, hogy akár bűnösök, akár erényesek lehessenek. De ezt nem tudom biztosan. Túlságosan önző és figyelmetlen volt ő ahhoz, hogy világos fogalmat adjon nekem arról a helyről vagy országról, ami a Dolgok Másik Oldalán van. Akárhol volt is, úgy látszik, összeakadt egy csomó rokon lélekkel: nyeszlett külvárosi fiatalemberek kísérteteivel, akik keresztnéven szólították egymást. Egészen biztos, hogy ezek között igen sok szó esett arról, hogy „mennek kísérteni”, meg ilyesmi. Igen – a kísértetjárás. Úgy látszik, azt gondolták, hogy a „szellemjárás” valami rémséges kaland, és a legtöbbjük eléggé be is volt gyulladva. No és miután így kioktatták az én kísértetemet, hát eljött.

– Ejha! – mondta Wish, csak úgy a kandallónak.

– Legalábbis ez volt az én benyomásom róla – mondta szerényen Clayton. – Lehet persze, hogy tévesen ítéltem meg, de hát ő ilyen képet festett magáról. Csak röpdösött fel meg le, és beszélt, beszélt a vékony hangján arról a szánalmas emberkéro”1, aki ő maga volt. És az első szótól az utolsóig nem hallott az ember egyetlen értelmes, határozott mondatot. Silányabb és ostobább és értelmetlenebb volt, mintha valóban élő ember lett volna. Csakhogy akkor nem lett volna itt a szobámban – ha élt volna. Akkor már rég kirúgtam volna.

– Bizony – mondta Evans –, vannak ilyen szegény halandók.

– És nekik is ugyanannyi esélyük van, hogy kísértetté válnak, mint valamennyiünknek – mondtam én.

– Csak az az egy jó pontja volt szegénynek, hogy nagyon el volt keseredve, hogy rajtacsípték. Rettentően letörte, hogy ilyen kudarcot vallott a kísértetkedésben. Azt mondták neki a többiek, hogy remek „hecc” lesz; várta is a „heccet”, és tessék, ott van: újabb felsülés a többi mellé. Kijelentette, hogy nála lehetetlenebb, balkezesebb alak nincs. Azt is mondta, és én el is hittem, hogy bármit próbált egész életében, mindent elrontott, és minden bizonnyal ez így lesz az egész örökléten át. Talán, ha valaki részvétet érezne iránta... Itt elhallgatott, és rám nézett. Megjegyezte, hogy bármilyen furcsának tűnik is, még soha senki nem volt ilyen részvéttel iránta, mint én most. Rögtön láttam, hogy mire céloz, és elhatároztam, hogy azonnal lerázom magamról. Lehet, hogy komisz fráter vagyok, de az, hogy én legyek az Egyetlen Igaz Barát, egy ilyen egoista puhány – legyen bár élő ember, vagy kísértet –, önvallomásainak meghallgatója; hát ez már meghaladja az erőmet. Gyorsan felálltam. „Ne töprengjen annyit ezen a dolgon” – mondtam. Most az a legfontosabb, hogy kikerüljön ebből a csávából, mégpedig azonnal. Szedje össze magát és menjen el.” „Nem tudok” – mondta. „Próbálja meg” erősködtem. És meg is próbálta.

– Megpróbálta. De mit? – kérdezte Sanderson.

– Hókuszpókuszokat.

– Hogyhogy?

– Mindenféle bonyolult gesztusokat, és kézmozdulatoknak egész sorát. Ilyen módon jött ide, és így kellett volna távoznia is. Úristen, micsoda kínos ügy!

– De hogyan lehetne a kézmozdulatoknak akár egész sorozatával... – kezdtem.

– Kedves barátom fordult felém Clayton, és egy-egy szavának különös nyomatékot adott –, te mindent pontosan akarsz tudni. Magam sem tudom, hogyan. Csak annyit tudok, hogy az ember megcsinálja, vagyis hogy ő végül megcsinálta. Borzasztó hosszú idő után végre sikerültek a gesztusai, és abban a pillanatban eltűnt.

– Megfigyelted a kézmozdulatait? – kérdezte Sanderson habozva.

– Igen – mondta Clayton, és elgondolkozott. – Borzasztó furcsa volt az egész. Itt voltunk mi ketten, én meg ez a satnya, fakó kísértet, a csendes szobában, a csendes, üres klubban, a csendes, péntek esti kisvárosban. Nesz sem hallatszott, kivéve a mi hangunkat, s a halk lihegést, amit ő hallatott lebegés közben. Egy gyertya égett az éjjeliszekrényen, egy másik az öltözőasztalon, ennyi volt az egész keskeny, magasra nyúlt, szinte döbbent lángjuk fel-fellobbant egyszer-egyszer És különös dolgok történtek. „Nem megy... – mondta. – Sohasem fog sikerülni...!” S egyszerre csak leült a kis székre az ágy lábánál, és zokogásban tört ki. Istenem! szívfacsaróan szánalmas látvány volt.

„Szedje össze magát” – mondtam, és megpróbáltam megveregetni a vállát és... és a kezem egyszerűen keresztülment rajta. Ekkorra már, tudjátok, közel sem voltam olyan... szilárd, mint ott a lépcsőpihenőben. Teljes tudatában voltam az eset különösségének. Emlékszem, egy kis borzongással rántottam vissza a kezemet, és odamentem az öltözőasztalhoz. „Szedje össze magát – mondtam neki –, és próbálja meg újra.” És hogy bátorítsam, és segítsek neki, én is megpróbáltam.

– Micsoda? – szólt Sanderson. – A mozdulatokat? – Igen, a mozdulatokat.

– De hiszen akkor… – kezdtem, mert megfoghatatlan gondolat villant át az agyamon.

– Hát ez érdekes – mondta Sanderson, a pipáját nyomkodva. – Azt akarod mondani, hogy ez a te kísérteted elárulta...

– Hogy minden tő1e telhetőt megtett, hogy elárulja azt a bizonyos átkozott válaszfalat? Hát igen.

– De hát ezt nem is tehette – szólt Wish. – Hiszen akkor te is eltűntél volna.

– No, éppen ez az – mondtam, mert az előbbi kifejezhetetlen gondolatomat most szavakba öntötték helyettem. Csend volt egy darabig.

– Végül is sikerült neki? – kérdezte Sanderson.

– Sikerült, igen. Erélyesen rá kellett szorítanom, de végül is sikerült – méghozzá váratlanul. Előbb még kétségbeesett, jelenetet is csinált, aztán egyszerre csak felugrott, és arra kért: ismételjem meg lassan az égész mutatványt, hogy láthassa. „Azt hiszem – mondta –, ha látnám az egészet, rögtön észrevenném, hogy mit csinálok rosszul.” Így is volt. „Tudom már” – mondta. „Mit tud?” „Tudom” – ismételte. Aztán nyűgösködve hozzátette: „Nem vagyok képes megcsinálni, ha rám néz, igazán nem vagyok képes. Részben ez volt a baj egész idő alatt. Olyan ideges vagyok, és maga kihoz a sodromból.” Vitáztunk egy darabig. Én természetesen szerettem volna látni, de hát ő makacs volt, mint egy öszvér, és akkor hirtelen olyan fáradt lettem, mint a kutya – teljesen kimerített. „Rendben – mondtam –, nem nézek magára' – és az ágynál álló tükrös szekrény felé fordultam.

Nagyon gyorsan kezdte el. Igyekeztem megfigyelni a tükörből, látni akartam; mitől húzódott úgy el a dolog. Körbe-körbe kaszált a karjaival meg a kezével, így meg így, meg így, és aztán gyors iramban következett az utolsó mozdulat – kiegyenesedni, a karokat kitárni – így, értitek? Így állt. És aztán már nem állt. Nem! Nem volt ott! Gyorsan visszafordultam a tükörtő1. Semmi sem volt ott! Egyedül voltam a lobogó gyertyákkal, szédülten, megrendülten. Mi történt? Történt valami egyáltalán? Álmodtam az egészet?... S akkor a lépcsőpihenőn álló óra elérkezettnek látta a percet arra, hogy valami képtelen megmásíthatatlansággal egyet üssön: „Ping!” Így. És ott ültem én komoran és színjózanul, a whisky és a pezsgő mámora elszállt a végtelen űrbe. De különösen éreztem magam – átkozottul különösen. Úristen, , de különösen!

Egy pillanatig szivarja hamuját figyelte. – Hát ennyi az egész – mondta.

– Aztán lefeküdtél? – kérdezte Evans.

– Mi mást tehettem volna?

Wishre néztem. Szerettünk volna tréfálkozni, de volt valami, talán Clayton hangjában vagy modorában, ami elvette tőle a kedvünket. – És mi van azokkal a mozdulatokkal? – kérdezte Sanderson.

– Azt hiszem, most meg tudnám csinálni.

– Igen? – Sanderson elővette tollkését, és kezdte kikotorni a szutykot a pipájából.

– Hát miért nem csinálod meg? – szólt aztán, becsattintva zsebkését.

– Éppen ezt akarom – felelte Clayton.

– Úgysem sikerül – szólt Evans.

– Ha sikerül... – kockáztattam meg.

– Ide figyelj, jobban szeretném, ha nem csinálnád – szólt Wish, és kinyújtotta lábait.

– Miért? – kérdezte Evans.

– Jobban szeretném, ha nem csinálná – ismételte Wish. – De hát úgysem tudja jól – mondta Sanderson, és alaposan megtömte a pipáját.

– Mindegy, akkor is jobban szeretném, ha nem csinálná – szólt Wish.

Vitatkoztunk Wishsel. Azt mondta, ha Clayton megpróbálkozik ezekkel a mozdulatokkal, akkor tréfát űz valami komoly dologból. – De hát csak nem hiszed el...? – kérdeztem. Wish Claytonra pillantott, aki a tűzbe bámult, mintha valami nyomná a lelkét. – De elhiszem, legalábbis félig-meddig... – mondta Wish.

– Clayton – szóltam –, te túlságosan is ügyes hazudozó vagy. A történet legnagyobb része még csak hagyján. De az az eltűnés... az valahogy nagyon is meggyőző volt. Ismerd be, hogy az egész csak mese.

Nem is hederített rám, csak felállt velem szemben a kandalló előtti szőnyeg közepére. Egy pillanatig elgondolkozva lenézett a lábára, aztán az egész hátralevő idő alatt feszült figyelemmel a szemközti falra szegezte a szemét. Két kezét lassan a szeme magasságába emelte, és elkezdte...

No mármost, Sanderson történetesen szabadkőműves, a Négy Király Páholy tagja, azé a páholyé, amely oly nagy hozzáértéssel szenteli magát a múlt és a jelen szabadkőművesség titkai tanulmányozásának és magyarázatának, s e páholy tudós tagjai között Sanderson semmiképpen sem

az utolsó. Különös érdeklődéssel figyelte véreres szemével Clayton minden mozdulatát. – Nem rossz – mondta aztán. – Bámulatos, hogy milyen ügyesen illeszted össze a dolgokat, Clayton. De van benne egy egészen apró részlet, ami nem pontos.

– Tudom – szólt Clayton. – Azt hiszem, meg is tudnám mondani, hogy melyik.

– Nos?

– Ez – mondta Clayton, és kezét furcsa kis vonagló mozdulattal megforgatta, majd előrelökte.

– Igen.

– Látod, éppen ez az, amit ő sem tudott jól megcsinálni. De te honnan tudod...?

– Ennek az egész ügynek a legnagyobb részét, és különösen azt, hogy te hogy találtad ki mindezt, egyáltalán nem értem – szólt Sanderson – viszont ezt a mozzanatot, ezt ismerem. – Elgondolkozott. – Ez a mozdulatsorozat a titkos szabadkőművesség egy bizonyos ágával van kapcsolatban... Hiszen ezt valószínűleg te is tudod... Mert különben hogyan...? – Tovább töprengett. – Nem hiszem, hogy ártok vele neked, ha megmutatom a helyes mozdulatot. Végül is ha tudod, tudod; ha nem tudod, hát nem tudod.

– Semmit sem tudok – mondta Clayton –, kivéve azt, amit az a szegény ördög árult el a múlt éjjel.

– No mindegy – szólt Sanderson, és pipáját nagyon óvatosan a kandallópárkányra helyezte. Aztán két kezével igen gyors mozdulatokat tett.

– Így? – kérdezte Clayton, és megismételte a mozdulatokat.

– Igen, így – szólt Sanderson, s pipáját ismét kezébe vette.

– És most – mondta Clayton –, végre jól meg tudom csinálni az egészet.

Ott állt a kihunyó tűz előtt, és ránk mosolygott. De azt hiszem, valami kis tétovázás volt a mosolyában. – Ha elkezdem... – mondta.

– Én nem kezdeném el – vetette közbe Wish.

– Nincs semmi baj! – kiáltotta Evans. – Az anyag elpusztíthatatlan. Csak nem képzeled, hogy az efféle mesterkedés elragadja Claytont az árnyak birodalmába? Ugyan már! Ami engem illet, tő1em próbálgathatod, Clayton, amíg csak a karodat bírod.

– Nincs igazad – szólt Wish. Felállt, és kezét Clayton vállára tette. – Félig-meddig elhitetted velem a történetedet, és nem akarom látni, hogy megteszed.

– Jóságos ég – mondtam –, Wish fél!

– Igenis, félek! – szólt Wish őszinte vagy kitűnően tettetett hevességgel. – Tudom, hogy ha jól végigcsinálja a mozdulatokat, el fog távozni közülünk.

– Semmi esetre sem! – kiáltottam. – Halandó ember csak egyféle úton távozhat el ebből a világból, és Claytonnak még legalább harminc éve van addig. Különben is... Ti talán elhiszitek ezt a kísértethistóriát?

Wish átment a székek között, megállt az asztal mellett, s ott maradt. – Clayton – mondta –, te bolond vagy Clayton, vidáman csillogó szemmel, visszamosolygott rá. – Wishnek igaza van – mondta –, és ti mind tévedtek. El fogok távozni. Végigcsinálom a mozdulatokat, és mihelyt az utolsó karcsapás átsüvít a levegőn, presto!... ez a szőnyeg üresen áll, a társaság hanyatt esik megrökönyödésében, és egy nagydarab, jól öltözött úriember belepottyan az árnyak birodalmába. Ebben bizonyos vagyok, és ti is bátran elhihetitek. Nem vitatkozom tovább. Gyerünk, próbáljuk meg.

– Nem! – kiáltotta Wish, de aztán elhallgatott, és Clayton újra felemelte karját, hogy megismételje a szellem mozdulatait.

Ekkorra már nagyon feszült idegállapotban voltunk, főképpen Wish magatartása miatt. Mindannyiunk szeme Claytonra szegeződött – legalábbis az enyém, s szorongó érzéssel, megmeredve ültem ott, mintha az egész testem, a tarkómtól a combom közepéig acéllá változott volna. Clayton meg ott hajlongott és himbálózott, és lengette a karját meg a kezét előttünk, rendíthetetlen, derűs komolysággal. S ahogy a vége felé közeledett, egyre fokozódott az izgalmunk, még a fogam is vacogott. Az utolsó mozdulat, ahogy már mondtam, az volt, hogy szét kellett tárni a karokat, s a fejet felvetni. S amikor végül elérkezett ehhez a befejező mozdulathoz, a lélegzetem is elállt. Persze hogy nevetséges, de hiszen ismeritek az ilyen kísértethistóriák által kiváltott érzést. Vacsora után volt, egy furcsa, régi, sötét házban. És ha mégis megtörténik...?

Ott állt egy dermesztő pillanatig, kitárt karokkal, feltartott fejjel, magabiztosan és vidáman, a függőlámpa erős fényében. Úgy éreztük, egy örökkévalóságig tartott ez a pillanat, s aztán valamennyiünkből olyan hang tört fel, mely félig megkönnyebbült sóhaj volt, félig pedig megnyugodott. „Nem!” kiáltás. Mert hiszen látni való, hogy nem távozott el. Micsoda ostobaság! Elmondott egy csacska történetet, s majdnem meggyőzött bennünket a történet valódiságáról, ennyi volt az egész!... És akkor, ebben a szempillantásban Clayton arca elváltozott.

Elváltozott. Úgy változott el, mint ahogy megváltozik egy kivilágított ház, amikor a világítást hirtelen eloltják. A szeme hirtelen megmerevedett, mosolya odafagyott ajkaira, és csendesen megállt. Ott állt, nagyon kicsit ingadozva.

Ez a pillanat is örökkévalóságnak tűnt. A következő másodpercben megcsikordultak a székek, tárgyak estek le, és mind megmozdultunk. Clayton térde megcsuklott, előreesett, Evans felugrott, és felfogta a karjaiba...

Valamennyien megdöbbentünk. Azt hiszem, egyikünk sem tudott egy összefüggő mondatot sem kinyögni, legalábbis egy percig. Hittük is, nem is... Amikor felocsúdtam zavart kábulatomból, mellette térdeltem, az inge és mellénye feltépve, és Sanderson keze a szívén...

Nos – az az egyszerű tény, ami elébünk tárult, várhatott az első adandó alkalomra; nem volt sietős, hogy megértsük. Ott feküdt egy óráig; emlékezetemben ott fekszik, sötéten és érthetetlenül mind a mai napig. Clayton valóban eltávozott abba a világba, amely oly közel van, s mégis oly távol a mi világunktól. És azon az egyetlen úton távozott, amelyet halandó ember választhat. De hogy a szegény kísértet bűvös igéje segítette-e oda, vagy hogy hirtelen szélhűdés érte-e egy értelmetlen történet közepén – mint ahogy a halottkém akarta velünk elhitetni –, ennek eldöntése nem énrám tartozik; ez is egyike annak a sok megmagyarázhatatlan rejtélynek, amely megoldatlan marad, amíg el nem jön minden dolgok végleges megoldása. Bizonyosan csak annyit tudok, hogy abban a percben, abban a pillanatban, amikor elvégezte azokat a mozdulatokat elváltozott és megtántorodott, és a szemünk előtt összeesett – holtan!

Radnai Márta fordítása