Névtelen város, A

Eredeti cím: Nameless City, The

1 3312

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1921

Mikor a névtelen városhoz közeledtem, rögtön tudtam, hogy el van átkozva. Holdfényben utaztam egy kiszáradt, iszonyú vízmosásban, és úgy pillantottam meg messziről félelmetesen előmagasodni a homokból, ahogy egy holttetem tagjai emelkedhetnek ki a sebtében emelt sírhant alól. Félelem sugárzott az özönvíz e kortól szürke túlélőjének, a legrégibb piramisok eme ősének minden kövéből, engem pedig valami láthatatlan erő igyekezett taszítani tőle, és parancsolta meg nekem, hogy húzódjak vissza az antik és sötét titkoktól, amiket még senki emberfia nem merészelt megpillantani.

Mélyen az arab sivatag belsejében terül el a névtelen város, romba dőlten és némán, alacsony falait szinte már eltemette a számolatlan évek homokja. Így kellett ennek lennie akkor is, mielőtt Memphiszt megalapították, s mikor Babilon téglái még ki sem voltak égetve. Nincs egyetlen, mégoly régi legenda sem, amely nevet adna neki, vagy emlékezne rá, hogy valaha is élet töltötte be; de szájról szájra jár a suttogás a tábortüzek körül, és öregasszonyok mormolnak róla a sejkek sátrában, úgyhogy minden törzs kerüli, anélkül hogy pontosan tudná, miért. Ez a hely volt az, amiről az őrült költő. Abdul Alhazred álmodott aznap éjjel, mielőtt megmagyarázhatatlan dalát énekelte:

 

"Meghalni nem halhat meg az,

Mi örökkétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik – a Halál"

 

Rá kellett volna jönnöm, hogy az arabok jó okkal kerülik a névtelen várost, mégis dacoltam velük, és kivonultam tevémen az ember nem járta sivatagba. Egyedül én láttam őt, ezért egyetlen emberi arcra sem vésődtek rá a borzalom oly irgalmatlan vonásai, mint az enyémre; ezért nem reszket ilyen szörnyűségesen senki más, ha az éji szél megzörgeti az ablakokat. Mikor ráakadtam az örök álom rettentő csendjében, dermesztően nézett reám a hideg holdfényben a sivatagi hőség közepén. És amint viszonoztam tekintetét, elfeledtem a megtalálása miatt értett diadalmámort, és megállítottam a tevémet, hogy bevárjam a virradatot.

Órákig vártam, míg az ég keleten szürkére színeződött, a csillagok elhalványultak, s a bizonytalan derengés aranysugarakkal övezett rózsás pírrá változott. Nyögést hallottam, és egy homoktölcsért láttam mozogni az ősrégi kövek között, habár az ég derült volt, és a messze nyújtózó sivatag nyugodt. Aztán hirtelen a távoli, kihalt látóhatár fölé emelkedett a nap fénylő szegélye, amit a különös homoktölcséren keresztül pillantottam meg, s lázasan izgatott állapotomban úgy véltem, mintha valahonnan a messzi mélységbál fém zeneszerszámok hangját hallanám, melyek a fölkelő tűzkorongot köszöntik, ahogyan Memnón a Nílus partján. A fülem csengett, s a fantáziám dúltan kavargott, mikor lassan elindítottam tevémet a néma város felé, amit egyedül én láttam a halandók közül.

Föl-alá vándoroltam a házak és terek formátlan alapkövei között, sehol sem találtam azonban faragványokat vagy feliratokat, melyek azokról az emberekről adtak volna hírt, akik oly sok idővel ezelőtt ezt a várost építették és lakták – már amennyiben emberek voltak egyáltalán. A hely ódonsága elviselhetetlen volt, s forró vágy ébredt bennem, hogy valami jelet vagy utalást találjak, ami bizonyítaná, hogy a várost hajdan valóban emberi lények emelték. Voltak a romokban bizonyos arányok és dimenziók, amik nagyon nem tetszettek nekem.

Sok szerszámot hoztam magammal, és sokat ástam az eltűnt épületek falai között, de csak lassan haladtam, és semmi fontos nem került napvilágra. Mikor visszatért a hold és az éjszaka, hideg szelet éreztem, ami új félelmet hozott magával, úgyhogy nem mertem tovább időzni a városban. Amikor elhagytam az ősi falakat, hogy nyugovóra térjek, susogva sóhajtozó homoktölcsér támadt mögöttem, mely beszáguldozta a szürke köveket, noha a hold ragyogóan sütött, s a sivatag teljesen nyugodtnak tűnt.

Hajnalban egy sor borzalmas rémálomból ébredtem, s a fülem csengett, mintha valami fémes csattanás utórezgését hallaná. Láttam, ahogy a napsugarak rőten keresztülragyognak a névtelen városban a kis homoktölcsér utolsó örvényein, és minden ízemben éreztem a táj félelmetes némaságát. Megint bemerészkedtem a vészterhes romok közé, melyek úgy rajzolódtak ki a homokréteg alatt, akár a takarója alatt megbúvó emberevő óriás, és ismét csak hiába kutattam ásómmal egy elfelejtett nép emlékei után. Délben kipihentem magam, délután pedig sok időt töltöttem azzal, hogy rekonstruáljam a falak, az egykori utcák, a csaknem nyomtalanul eltűnt épületek körvonalait. Elképzeltem egy korszak minden pompáját, mely oly mérhetetlenül régi, hogy még a káldeusok sem emlékeznek rá, s az Elátkozott Sarnathra gondoltam Mnar földjén, mikor az emberiség még ifjú volt, meg Ób városára, amit szürke kövekből faragtak ki az első ember születése előtt.

Hirtelen egy olyan helyre bukkantam, ahol a sziklás alapkőzet csupaszon a homoktakaró fölé emelkedve alacsony szirtfalat formált, és itt örömmel pillantottam meg azt, amit a várost építő, özönvíz előtti nép újabb nyomainak véltem. Egyértelműen látszott, hogy a szirtfalat kis, alacsony építésű kőházak vagy szentélyek homlokzata alkotja, melyeknek belseje oly hihetetlenül régi korszakok titkait rejtheti, hogy kiszámolni is nehéz lenne, ámbár a homokviharok már rég elpusztítottak minden faragványt és domborművet, ami eredetileg a külső falakat díszíthette.

A közelemben lévő összes sötét nyílás igen alacsony volt, és homok tömte el őket. Ásóm segítségével szabaddá tettem egyet, és bemásztam; fáklyát is vittem magammal, hogy leránthassam a leplet az odabent szunnyadó titkokról. Mikor bejutottam, láttam, hogy a barlang valóban templom lehetett egykoron, és megpillantottam annak a népnek az egyszerű szimbólumait, amely itt élt és imádta isteneit, mielőtt a sivatag sivataggá lett. Számos furamód alacsony, primitív oltárt, oszlopot és falifülkét találtam, és bár szobroknak és freskóknak nyoma sem volt, rábukkantam néhány sajátos köre, amiket mesterséges eszközökkel különböző szimbólumokká alakítottak át. A sziklaterem alacsonysága roppant különösnek éreztem, mert térden állva is alig bírtam felegyenesedni, a helyiség összterülete azonban olyan nagy volt, hogy fáklyám egyszerre mindig csak egy részét tudta bevilágítani. Az egyik leghátsó zugban kellemetlen borzongás fogott el, mert bizonyos oltárok és kövek borzalmas, visszataszító és megmagyarázhatatlan fajtájú, elfeledett szertartásokat sugalltak, s egy pillanatra eltűnődtem rajta, miféle emberek építhettek és használhattak egy ilyen templomot. Mikor mindent megtetettem, amivel csak a hely szolgálhatott, visszamásztam a szabadba; mohó vágyat éreztem, hogy mindent lássak, amit a többi szentély tartogathat.

Esteledett már, ám a kézzelfogható, tárgyi emlékek, amiket láttam, inkább a kíváncsiságomat ajzották fel, mint a félelmemet, úgyhogy nem menekültem el a hold hosszú árnyékai elől, melyek olyannyira megrémítettek, mikor először pillantottam, meg a névtelen várost. A félhomályban szabaddá tettem egy másik nyílást, és bekúsztam rajta egy újabb fáklyával a kezemben. Itt még több megmagyarázhatatlan kőre és szimbólumra bukkantam, de semmi konkrétabbat nem találtam annál, amit a másik szentély tartalmazott. A terem ugyanolyan alacsony volt, ám szűkebb, és egy nagyon keskeny járatban védődött, amit baljós és rejtélyes falifülkék szegélyeztek. Épp ezeket a fülkéket vizsgáltam, mikor odakint a szél süvöltése és tevém rémült bőgése törte meg a csendet; ki kellett sietnem, hogy utánanézzek, mi ijeszthette meg a hűséges állatot.

A hold sápadt fénnyel sütött az ódon romokra, s egy sűrű homokfelhőt világított meg, melyet erős, de már lankadófélben lévő szél kavart fel a szemközt húzódó szirtfal mentén. Tudtam, hogy ez a hűvös, homokkal elegyes szél rémítette meg a tevét, és már azon voltam, hogy kikössem valami más helyre, ami jobb védelmet nyújt neki, mikor véletlenül fölnézve észrevettem, hogy a szirtfal fölött teljesen mozdulatlan a levegő. Ez megdöbbentett és kissé meg is ijesztett, de azonnal eszembe jutottak a hirtelen feltámadó, behatárolt kiterjedésű szelek, amik napnyugtakor és napkeltekor homoktölcséreket kavartak föl a romok között, és arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenségben nincsen semmi rendkívüli. Úgy véltem, a légáramlat egy rejtett barlangba vezető hasadékból jöhet, és figyelemmel kísértem a homokfelhő útját, hátha sikerül megtalálnom az eredetét. Rájöttem, hogy a szél egy templom sötét nyílásából támadt, mely nagy távolságban, már-már látótávolságon kívül volt tőlem, déli irányban. Nagy fáradsággal elindultam a fullasztó homokfúvásban a nyílás felé, s amint közelebb értem, láttam, hogy magasabb az összes többinél, és korántsem torlaszolja el annyira a felgyülemlett homok. Be is léptem volna rajta, ha a jeges légáramlat egy rendkívüli erejű széllökése nem fúja el majdnem a fáklyám lángját. Őrült hévvel, félelmetesen nyöszörögve tódult elő a sötét hasadékból, homokot szórva a titokzatos romokra. Hamarosan azonban lecsillapodott, aztán egészen elült, és a szállongó homok is kezdett leülepedni; ám most mintha valami sötét jelenlét lopakodott volna a város kísérteties kövei között, és mikor egy pillantást vetettem a holdra, elmosódottnak láttam, akárha remegő vízfelszínen tükröződne. Rémültebb voltam, mint okát tudtam volna adni, de ahhoz nem eléggé, hogy feledjem csodák utáni szomjúhozásomat; így hát amint a szél egészen elült, bemerészkedtem a sötét terembe, ahonnan támadt.

Ez a templom, ahogy azt már a homlokzatáról is sejtettem, nagyobb volt azoknál, amikben eddig megfordultam; feltételeztem, hogy természetes barlang lehet, hiszen valahonnan szeleket vezet a városba. Itt teljesen ki tudtam egyenesedni, de láttam, hogy a kövek meg az oltárok itt is ugyanolyan alacsonyak, mint a többi templomban. A falakon és a mennyezeten első ízben találtam nyomát az ősi nép festészetének: furán kanyargó, színes sávok voltak ezek, bár legnagyobbrészt kifakultak és lepattogzottak. Növekvő izgalommal fedeztem föl azonban, hogy az oltárok közül kettőt görbe vonalakból álló, faragott labirintusminta díszít. Mikor fáklyámat a magasba emeltem, a mennyezet alakja túlontúl szabályosnak tűnt nekem, hogysem természetes eredetű lehessen, és eltöprengtem rajta, hogyan dolgozhattak ezek a történelem előtti kőfaragók. A mérnöki tudományuk minden bizonnyal igen fejlett lehetett. Aztán a szeszélyes láng egy fényesebb fellobbanása megmutatta nekem, amit kerestem: egy nyílást, mely az ismeretlen mélységekbe vetetett, ahonnan a hirtelen szél támadt; s nekem egy pillanatra megroggyant a térdem, mikor láttam, hogy egy kétségkívűl mesterséges eredetű, kicsiny kapuról van szó, amit a kősziklából faragtak ki. Betartottam a nyílásba a fáklyámat, s egy alacsony mennyezetű, sötét alagutat pillantottam meg, és nagyon kicsi, meredeken lejtő lépcsőfokok végeláthatatlan sorát. Örökké látni fogom ezeket a lépcsőket álmaimban, mert az ő révükön döbbentem rá, hogy mit jelentenek. Ott és akkor még azt sem igazán tudtam, lépcsőfokoknak nevezzem-e őket, vagy puszta lábtámaszoknak, olyan meredek szögben vezettek lefelé. Elmémben árült ötletek kavarogtak, s az arab próféták szavai és intései mintha szárnyakon szálltak volna át a sivatag fölött, az emberek számára ismert földekről a névtelen városig, amelynek senki sem merészelt nevet adni. Mégis csupán egy pillanatig haboztam, aztán beléptem a kapun, és óvatosan nekivágtam a lépcsőnek, háttal előre, mintha létrán másznék lefelé.

Csak hagymázas lázálomban, kábítószermámorban vagy delíriumban élhet át az ember olyan lidércnyomásos utazást, mint az enyém volt. A keskeny járat végeérhetetlenül vezetett lefelé, akár egy titokzatos, elvarázsolt kút, s a fejem fölé tartott fáklya képtelen volt bevilágítani az ismeretlen mélységet, amely felé araszoltam. Minden időérzékemet elveszítettem, és arról is megfeledkeztem, hogy az órámra nézzek, noha elszörnyedtem, ha belegondoltam, mekkora távolságot tehettem már meg. Az irány és a meredekség foka változó volt, s egyszer egy hosszú, alacsony, vízszintes alagútba jutottam, ahol lábbal előre kellett tovább csúsznom-másznom a sziklás talajon, miközben a fáklyát karhossznyira tartottam a fejem mögött. A járat még ahhoz sem volt elég magas, hogy feltérdepeljek. Utána még több meredek lépcsőfok következett, s én továbbra is kábán kúsztam lefelé, mikor halványulni kezdő fáklyám lángja kialudt. Azt hiszem, akkor észre sem vettem, mert mikor végre feltűnt, hogy vaksötét van, még mindig görcsösen markolva tartottam magam fölé, mintha égne. A különös és ismeretlen dolgok iránt táplált epedő vágy, amely világjáróvá és távoli, ősi, tiltott helyek gyakori látogatójává tett, most kizökkentett kissé lelki egyensúlyomból.

Gondosan összegyűjtött, démoni tudáskincsem töredékei villantak át a sötétben az agyamon; szentenciák Alhazredtől, az őrült arabtól, kivonatok Damascius apokrif hagyatékából, verssorok Walther von Metz eszelős Image du Mond fából. Különös idézeteket hajtogattam. Afrászijábról motyogtam magam elé, meg a démonokról, akik vele együtt hajóztak le az Oxuson, később pedig egyre csak Lord Dunsany valamelyik elbeszéléséből ismételgettem egy mondatot: "A vermek néma feketesége". Egy ízben, mikor a kapaszkodó különösen meredek volt, monoton hangon addig idéztem valamit Thomas Moore-tól, míg meg nem ijedtem tőle, és abba nem hagytam:

 

"Sötétség bugyborog a mondhatatlan éjben,

Boszorkány üstje forr a holdsütött fenyéren.

Lépést ne véts, figyelj: a mélység torka elnyel,

Szőrnymívű szakadék, eltelve rettenettel!

Szemei ameddig ellát: csupasz falak siváran;

Szurokkő fénye csillan az éjsötét világban.

Alant iszap gyülemlik; pokolfolyók okádják

Az alvilág förtelmes partira."

 

Az idő megszűnt létezni számomra, mikor lábam újra vízszintes talajt ért, s egy olyan helyen találtam magam, mely valamivel magasabb volt a két kisebb templom belső terénél, amikhez képest immár alvilági mélységbe jutottam. Állva ugyan nem, térdelve azonban ki tudtam egyenesedni, és találomra tébláboltam fel-alá a vaksötétben. Hamarosan rájöttem, hogy egy keskeny folyosón vagyok, amelynek falát üvegtetővel ellátott faládák szegélyezik. Az, hogy ezen az ősi, mindenki által elfelejtett helyen gyalult fát és üveget találok, egészen megborzongatott, ha az ebből adódó lehetséges következtetésekre gondoltam. A ládák szabályos térközökben sorakoztak a folyosófal mentén, hosszúkásak voltak és viszonylag laposak; méretük és alakjuk egyaránt hátborzongató módon koporsókra emlékeztetett. Mikor néhányat megpróbáltam arrébb tolni, további vizsgálódás céljából, konstatálnom kellett, hogy a talajhoz vannak erősítve.

Rájöttem, hogy a folyosó nagyon hosszú, ezért hát görnyedt tartásban, futva megindultam előre; ha lett volna szempár, amely képes áthatolni a teljes sötétségen, bizonyára borzasztó látványnak talál. Közben időnként lehúzódtam oldalra, hogy megbizonyosodjak róla, folytatódnak-e még a falak és a ládák. Az ember hozzá van szokva a vizuális gondolkodáshoz, úgyhogy a végén szinte már nem is törődtem a sötétséggel, és magam elé képzeltem a végtelen fa- és üvegfolyosót alacsony mennyezetű egyhangúságában, mintha látnám.

És aztán, a leírhatatlan izgalom egy szörnyűséges pillanatában, valóban láttam is. Hogy képzelgéseimet mikor váltotta föl a tényleges látás, meg nem mondhatom; ám egy idő után valahol elöl halvány derengés tűnt fel, s én hirtelen rádöbbentem, hogy ki tudom venni a folyosó és a ládák elmosódott körvonalait, amit valami ismeretlen, földalatti foszforesszencia tesz lehetővé. Egy darabig minden ugyanolyannak tűnt, mint azt lefestettem magamnak, mivel a derengés rendkívül halovány volt, ahogy azonban teljesen gépiesen tovább botorkáltam a különös fény felé, rá kellett jönnöm, hogy elképzeléseim meglehetősen pontatlanok voltak. A folyosó nem volt időrágta romhalmaz, mint odafönt a városban a templomok, hanem sokkal inkább az általam ismert legcsodálatosabb és legegzotikusabb művészet páratlan remeke. A falakon merész képzelőerőről tanúskodó, lenyűgözően pompás freskók követték egymást, vonalvezetésüket és színviláguk leírhatatlan volt. A ládák valami különlegese, aranyszínű fából voltak, csodálatos üvegfedelekkel, és olyan lények mumifikált testét tartalmazták, melyek groteszkségükben a legvadabb emberi álmokat is túlszárnyalták.

Ezekről a monstrumokról lehetetlen lenne pontos leírást adni. Hüllőszerűek voltak, s alakjuk részint a krokodilra, részint a fókára, részint pedig olyan dolgokra emlékeztetett, amikről egyetlen természettudós és paleontológus sem hallhatott soha. Ami a méretűket illeti, körülbelül akkorák voltak, mint egy kistermetű ember, mellső végtagjuk pedig roppant furcsa, tagolt nyúlványokban végződött, melyek megdöbbentően hasonlítottak az emberi kézre és ujjakra. Ám a fejük – melynek körvonala minden ismert biológiai alapelvnek ellentmondani látszott – volt a legkülönösebb. Ezeket a lényeket semmivel sem lehetett összehasonlítani – hirtelen analógiák villantak át az agyamon a macskával, a buldoggal, a legendás szatírral és az emberrel. Még Jupiternek magának sem lehet ilyen előreugró homloka. Az orr hiánya és az alligátorszerű állkapocs pedig egyszer s mindenkorra a rendszertan valamennyi ismert kategóriáján kívül jelölte ki ezeknek a teremtményeknek a helyét. Egy darabig elvitatkozgattam önmagammal arról, hogy igaziak-e a múmiák, hátha mégis mesterségesen összefércelt bálványoknak bizonyulnak; végül azonban arra a meggyőződésre jutottam, hogy valóban egy özönvíz előtti fajt képviselnek, amely akkor élhetett, mikor a névtelen város még állt. Groteszk külsejükre az tette fel a koronát, hogy pompás, drága ruhákba voltak öltöztetve, s valósággal elhalmozták őket arannyal, ékszerekkel, meg valami ismeretlen, csillogó fémből készített dísztárgyakkal.

Ezeknek a csúszómászóknak egykor bizonyára nagy jelentőséget tulajdoníthattak, mert első helyen álltak a falakat és a mennyezetet díszítő freskók ábrázolásai között. A művész összehasonlíthatatlan ügyességgel mutatta be őket a maguk saját világában, ahol városokat emeltek és kerteket telepítettek, melyek az ő méreteikhez voltak igazítva; nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy képekben ábrázolt történetük allegorikus, és bizonyára annak a népnek a fejlődését mutatja be, amelyik bálványként imádta őket. Ezek a teremtmények, tűnődtem, ugyanazt jelenthették a névtelen város lakóinak, mint az anyafarkas Rómának, vagy a totemállat egy indián törzsnek. Ennek a feltételezésnek a felhasználásával nagy vonalakban rekonstruálni tudtam a névtelen város csodálatos eposzát; egy hatalmas, tengerparti metropolisz történetét, amely azokban az időkben uralta a világot, mielőtt még Afrika felbukkant volna a habokból, majd hősies küzdelmét, mikor a tenger visszahúzódott, és a sivatag benyomult a termékeny völgybe, ahol a város állt. Láttam háborúit és diadalait, nehézségeit és vereségeit, végül pedig a sivataggal vívott borzalmas harcát, mikor is – itt jelképesen groteszk hüllők képében ábrázolt – emberek ezrei kényszerültek arra, hogy vésővel és csákánnyal megdöbbentő módon utat törjenek maguknak a sziklaágyon keresztül egy másik világba, amelyről prófétáik adtak hírt nekik. Mindez lenyűgözően félelmetes és valószerű volt, s félreérthetetlenül összefüggött a mélységbe vezető rettenetes utazásommal. Még a járatokat is felismertem. Ahogy a folyosó végén derengő világosság felé kúsztam, figyelemmel kísérhettem a festett eposz későbbi fejezeteit is: a nép búcsúját, amely tízmillió évig élt a névtelen városban és a környező völgyekben. Lelkük visszaborzadt tőle, hogy végleg elhagyja azt a helyet, ahol a testük oly sokáig időzött, ahol nomád törzsekben telepedtek le, amikor a világ még ifjú volt, s ahol tulajdon kezükkel faragták ki a szűz kősziklából a természet művének tűnő szentélyeiket, amiket sosem szűntek meg tiszteletben tartani. Most, a jobb megvilágításban, behatóbb tanulmányozásnak vetettem alá a képeket; közben szüntelenül emlékeztettem magam, hogy a különös hüllők az ismeretlen embereket jelképezik, és eltöprengtem a névtelen városban uralkodó szokásokon. Sok dolog sajátos és megmagyarázhatatlan volt. Ez a kultúra, amely saját írással is rendelkezett, nyilván jóval magasabb szintet ért el, mint Egyiptom és Káldea összehasonlíthatatlanul későbbi civilizációi, mégis akadtak különös hiányosságok. Így például egyetlen olyan jelenetet sem találtam, ami a halállal vagy a temetkezési szokásokkal foglalkozott volna, kivéve azokat, amelyek háborúkról, erőszakosságról és járványokról számoltak be. Csodálkoztam, hogy milyen tartózkodással viszonyultak a természetes halál gondolatához. Úgy tűnt, mintha a halhatatlanság eszméjét ápolták volna, egyfajta buzdító illúzióként.

A folyosó végéhei még közelebb olyan freskókra bukkantam, melyek rendkívül festőiek és szokatlanok voltak. Kontrasztokban dús ábrázolások voltak ezek az elhagyott és mind inkább romba dőlő névtelen városról, illetve a különös, új, paradicsomi birodalomról, ahová a város népe utat tört magának a kősziklában. Az ilyen képek a várost és a sivatagos völgyet mindig holdfényben mutatták, a meghasadt falak fölött aranyszín derengés lebegett, utalva a letűnt idők édeni tökéletességére, kísérteties és valótlan művészi ábrázolásban. A paradicsomi jelenetek már-már túl szokatlanok voltak, hogy valódinak tartsam őket: az örökkétartó napfény rejtett világáról regéltek, melyben csodaszépvárosok váltakoznak éteri völgyekkel és dombokkal. Végül a művészi hanyatlás jeleit véltem észrevenni. A festmények immár távolról sem voltak olyan remekül kivitelezve, mint a korábbi ábrázolások, és sokkal bizarrabbnak találtam őket a legvalótlanabb, legábrándosabb daraboknál is, amiket a folyosó előző szakaszain nyílt alkalmam megfigyelni. Úgy tűnt, a régi faj fokozatos degenerálódását tükrözik, amihez egyre növekvő kegyetlenség társult a külvilággal szemben, ahonnan a sivatag előzte őket. Az emberalakok – továbbra is a szent hüllőkkel jelképezték éket – mind jobban elkorcsosultak, bár a lelkük, mely még mindig ott lebegett a romok fölött, ezzel egyenes arányban lett egyre hatalmasabb. A torz testű papok pompázatos palástokba burkolt hüllőszörnyek képében átkozták el a fenti Tevegót és mindenkit, aki belélegzi, egy borzalmas zárójelenet pedig egy primitívnek látszó embert ábrázolt – talán az antik Irémnek, az Oszlopok Városának valamelyik előfutárát –, amint a régi nép tagjai darabokra tépik.

Eszembe jutott, mennyire rettegnek az arabok a névtelen várostól, és örültem neki, hogy – ettől az egy helytől eltekintve – a szürke falak és monolitok dísztelenek és csupaszok.

Miközben ezt a történelmi falifestmény-sorozatot tanulmányoztam, majdnem elértem az alacsony folyosó végét, és egy nyílásra lettem figyelmes; innen áradt a foszforeszkáló derengés. Odamásztam, és hangosan felkiáltottam meglepetésemben, mert a kapunyílás mögött nem új, világosabb termek voltak, hanem egyneműen sugárzó, végeláthatatlan űr; talán akkor láthat ilyet az ember, ha a Mount Everest csúcsáról lepillant a végtelen ködtengerre. Mögöttem egy annyira szúk folyosó, hogy fel sem tudok benne egyenesedni – előttem a földalatti ragyogás végtelensége. A kapunyílástól egy lépcsősor vezetett lefelé a mélybe – rengeteg apró, meredek fok, akárcsak a névtelen város alatt meghúzódó, sötét járatokban –, ám a fénylő ködfelhők néhány láb után teljesen elnyelték őket. A bal falhoz kihajtva egy hihetetlenül vastag, fantáziadús domborművekkel díszített, masszív rézkaput láttam; ha becsukják, az egész fényvilágot elzárhatják vele a vaksötét alagutaktól és a sziklába vágott járatoktól. A lépcsőre néztem, és egyelőre nem mertem rálépni. Megérintettem a rézkaput, de képtelen voltam megmozdítani. Aztán elterültem a kőpadlón: lázasan lüktető elmémben csodálatos gondolatokat rajzottak, melyeket halálszerű kimerültségem sem tudott elűzni.

Ahogy csukott szemmel, nyugodtan feküdtem a kövön, és átadtam magam a gondolataimnak, némely körülmény, amit a freskókon csak futólag vettem észre, most új, borzalmas jelentéstartalmat kapott. Képek, melyek virágkora teljében mutatják a névtelen várost – a környező völgy és a távoli vidékek növényzete, melyekkel kalmárai kereskednek. Ez az allegória a csúszómászó lényekkel, éppen általános érvénye miatt, igazi rejtély volt a számomra, és eltűnődtem rajta, vajon miért ragaszkodtak hozzájuk ennyire a történetfestők. A freskókon olyan méretarányban ábrázolták a névtelen várost, amely pontosan megfelelt a hüllőkének. Elmerengtem, milyen nagyszerűek lehettek az igazi méretei, s közben egy pillanatra eszembe jutottak bizonyos szabálytalanságok, melyekre a romok között figyeltem fel.

Különösnek találtam először is az ősi templomok és földalatti járatok alacsonyságát, amiket kétségkívül az ott tisztelt hüllőistenségekre való tekintettel alakítottak ki így, noha a hívek szükségképp négykézlábra kényszerültek. Talán a szertartások követelték meg a csúszás-mászást, hogy ezzel is a groteszk lényeket utánozzák. Ám semmiféle vallási teória nem szolgálhatott rá magyarázattal, hogy a borzalmas, földalatti kaptatóknak miért kell ugyanolyan alacsonynak lenniük, mint a templomoknak, helyenként még alacsonyabbnak is, úgyhogy még feltérdelni sem lehet bennük. Mikor a csúszómászó szörnyekre gondoltam, melyeknek iszonyú, mumifikált tetemei alig néhány lépésre volt tőlem, ismét reszketni kezdtem félelmemben, különös képzettársítások villantak át az agyamon, és visszaborzadtam a gondolattól, hogy talán a szerencsétlen vadember kivételével, akit az utolsó képen darabokra tépnek, én vagyok az egyetlen emberi lény az őskori élet rothadó emlékei és beteg szimbólumai között.

Ám mint nyughatatlan vándoréveim során mindig, a vágy most is csakhamar elűzte szívemből a rettegést; mert a fénylő mélység és az, amit rejthetett, olyan feladatot jelentett, ami méltó egy igazi kutatóhoz. Nem kételkedtem benne, hogy a furamód kicsiny fokokból álló lépcsősor végén a rejtelmek titokzatos világa vár rám, és reméltem, hogy odalent olyan nyomokat is találok a névtelen város lakóitól, amilyenekkel a folyosó falsfestményei nem szolgáltak. A freskók bemutatták e földalatti birodalom hihetetlen városait és völgyeit, s fantáziám már a dicsőséges, hatalmas romoknál időzött, melyek odalent várnak reám.

A félelmem valójában inkább a múltnak szólt, mint a jelennek. Sem a testi kényelmetlenség a döglött hüllőkkel és özönvíz előtti freskókkal telezsúfolt, szák folyosókon, melyek mérföldekkel az általam ismert világ alatt húzódnak, sem a titokzatos fények és ködök birodalmának lenyűgöző látványa nem volt összemérhető azzal a halálos fenyegetettséggel, amit e hely iszonytató kora láttán éreztem. A névtelen város ódon köveiből és sziklába vájt templomaiból oly szörnyű régiség sugárzott felém, hogy felbecsülni is képtelen voltam, s az utolsó freskókon ábrázolt megdöbbentő térképek olyan tengereket és szárazföldeket mutattak, amikről mit sem tud az emberi nem, csupán itt-ott bukkant föl egy ismerős körvonal. Hogy mi történhetett az utolsó festmények keletkezése óta eltelt geológiai korszakokban, mióta a halálba menetelő ősfaj fejet hajtott a pusztulás előtt, azt senki sem tudta volna megmondani. Ezekben az ódon barlangokban és az alattuk elterülő fénybirodalomban hajdan nyüzsgött az élet, most viszont egyedül voltam a beszédes maradványokkal, és beleremegtem, ha a véghetetlen időre gondoltam, melynek során ezek a néma emlékek elhagyottan őrködtek a sivár pusztaság felett.

Hirtelen ismét elfogott az akut félelem egyik rohama, ami szabályos időközönként úrrá lett rajtam, mióta először pillantottam meg a hideg holdfényben a borzalmas völgyet és a névtelen várost; minden kimerültségem dacára esetlenül ülő helyzetbe tornáztam magam, és a sötét folyosóra meredtem, a külvilágba vezető alagutak felé. Érzelmeim ugyanazok voltak, mint amelyek az éj leszálltakor mindig kiüldöztek a névtelen városból, és ugyanúgy nem tudtam rájuk magyarázatot adni, mint az elázó alkat inaknál. Ráadásul a következő pillanatban újabb sokk ért, ezúttal egy hirtelen zaj formájában – ez volt az első hang, ami megtörte a síri mélységek tökéletes csendjét. Mély, halk nyöszörgés volt, mintha elkárhozott lelkek serege vonítana a távolban, és abból az irányból jött, amerre néztem. Egyre harsányabb lett, míg végül borzasztó erővel visszhangzott a szűk folyosón, ugyanakkor pedig gyorsan erősödő, hideg léghuzatra lettem figyelmes, amely ugyancsak az alagút és a fenti romok felöl jött. A huzat érintése kissé helyrebillentette a lelki egyensúlyomat, mert azonnal eszembe jutott, hogy a mélységbe nyíló bejáratnál minden napnyugtakor és napkeltekor hirtelen széllökések támadnak; ezek közül vezetett az egyik a titkos járatok nyomára. Órámra pillantva láttam, hogy nemsokára virrad, így hát összeszedtem magam, és szembeszegültem a szélviharral, amely visszaszáguldott barlangi otthonába, amit alkonyatkor hagyott el. Félelmem elenyészett, mert a mindennapos természeti jelenségeknek megvan az a tulajdonsága, hogy eloszlatja az ismeretlentől való rettegést

Egyre tombolóbban áradt a rikoltozó, panaszos éji szél a földmély belsejébe. Ismét lefeküdtem, és hiú igyekezettel próbáltam megkapaszkodni a kőpadlóban, nehogy a vihar a kapunyitáson keresztül a fénytó ködbe sodorjon. Nem számítottam rá, hogy ilyen erős lesz, és amikor testem csakugyan csúszni kezdett a mélység felé, egyszerre ezernyi új borzalom, félelem és szörnyű fantáziakép kavarodott fel agyamban. A vihar rosszindulata rettenetes gondolatokat hívott életre bennem, s ismét borzongva hasonlítottam össze magam az egyetlen emberábrázolással azon az iszonyú folyosón, a félvad férfivel, akit a névtelen faj darabokra tépett – mert az örvénytó léghuzat ördögi erejében mintha valami bosszúszomjas düh bujkált volna, jórészt tehetetlen ugyan, ám annál hevesebb. Azt hiszem, a végén árülten sikoltoztam – majdnem elvesztettem az eszem – de ha megháborodok, kiáltásaim mindörökre belevesznek a bömbölő szélszellemek sátáni bábelébe. Megkíséreltem szembeszállni a gyilkos, láthatatlan áradattal, de teljesen tehetetlen voltam: lassan és kérlelhetetlenül csúsztam a ködvilág felé. Valószínűleg teljesen megzavarodhattam, mert emlékszem rá, hogy az őrült arab, Alhazred dalát motyogtam magam elé, aki megsejtett valamit a névtelen város lényegéről:

 

"Meghalni nem halhat meg az,

Mi örökkétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik – a Halál"

 

Csak a sivatag zord istenei a tudói, mi is történt valójában, miféle leírhatatlan harcokon és megaláztatásokon estem át a sötétben, és a pokolnak mely angyala vezetett vissza az életbe, ahol örökké emlékeznem kell, és reszketnem az éji szélben, míg a feledés – vagy valami rosszabb – kérlelhetetlenül el nem ragad. Történetem iszonyúan természetellenes és hatalmas – túl távol áll az emberi felfogástól, semhogy bárki is elhiggye, hacsak a csöndes, elátkozott kora hajnali órákban nem, mikor makacsul kerüli őt az álom.

Mondtam, hogy a tomboló szélvihar haragja pokoli volt, egyenesen kakodémoni, és nyöszörgő hangjából csak úgy sütött a sivár örökkévalóságok folyamán felgyülemlett minden rosszindulat. És hirtelen ez a hang, bár kezdetben csupán még zavarosabbnak tűnt, lüktető agyamnak valamely hátsó zugában nyelvi formát kezdett ölteni, s én az eónokkal ezelőtt letűnt korok megszámlálhatatlan titkának sírja mélyén, mérföldekkel az emberek új hajnalra virradó világa alatt, idegen szörnyek iszonyú átkait és morgását hallottam. És amikor megfordultam, a ködös mélység fénylő éterére kirajzolódva megpillantottam azt, ami a folyosó sötét háttere előtt nem volt látható – az őrjöngő sátánok lidércnyomásos hordáját; egy olyan faj gyűlölettől eltorzult pofájú, groteszkül kicicomázott, félig áttetszd ördögeit, amit semmi mással nem lehet összetéveszteni – a névtelen várós csúszómászó hüllőszörnyeit.

És mikor a szél elült, egyszeriben a föld méhének szellemjárta sötétjében találtam magam, mert az utolsó rikoltozó lény mögött becsapódott a bronzkapu, kábító, fémes robajjal, melynek visszhangja eljutott a külvilágra, hogy a keld napot üdvözölje, mint Memnón a Nílus partján.

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

twillight

Dátum: 2021-11-21 09:45:55
 

Más is látja, hogy ez az Őrület Hegyeinek kidolgozatlanabb változata?

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre