1.

Tél volt. London az ilyenkor megszokott életét élte: bálok színházi előadások, fogadások és estélyek követték egymást – hosszú ideig különösebb izgalomra okot adó esemény nélkül. Aztán a társalgók és szalonok színpompás forgatagában egyszer csak felbukkant egy férfi – egy nemesember –, aki hamarosan szóbeszéd tárgya lett, legfőképpen azért bár igen sok estélyen megjelent és bevetette magát a társalgás léha sűrűjébe, az embereknek az a benyomása támadt róla, hogy a látszat ellenére csupán kívülállóként figyeli őket.

Ahol a legnagyobb jókedv uralkodott, ahol a legféktelenebb volt a kacagás, ez a férfi egyszeriben a vígan mulatók közelében termett, és azok később valami megmagyarázhatatlan félelemről számoltak be. Olyasfélét is emlegettek, hogy ez a férfi pusztán a tekintetével képes száműzni a gondtalan kacajt. Holott ez a tekintet első találkozásra egyáltalán nem tűnt félelmetesnek nem volt se szúrós, se az a fajta, amiről azt mondják: a vesébe lát. Inkább – mesélték – olyan volt, hogy amint megpihent valakinek az arcán, az illető fura ólmos súlyt érzett, mely a bőréhez tapad. Akik találkoztak ezzel a férfival és átélték ezt az élményt, rendre arról számoltak be, hogy a férfi körü1 lebegő megmagyarázhatatlan félelem – bár biztosak nem lehetnek benne – talán ezekből a mélyen ülő szürke szemekből ered. Biztosat azonban senki nem tudott mondani.

A furcsaságok és félelmek ellenére a férfi (a nemesember) egyre több helyre kapott meghívást. Az emberek élvezték, hogy az addig teljesen egyforma estélyek és bálok hirtelenjében újszerű tartalommal telítődtek meg. Mindenki látni kívánta eme különös férfi arcát, mely egyébként minduntalan ugyanolyan fakó szürke maradt: nem futatott bele pírt sem a szenvedély, sem bármiféle bájos zavar.

Gyönyörű volt ez az arc, sok nőnek föl is keltette a figyelmét. A hölgyek egy idő után vetélkedni kezdtek azon, hogy ki tud akkora hatást gyakorolni erre a férfira, hogy ezen az arcon legalább egy halovány pír látszódjék, jeléül annak, hogy a női báj hatott a gazdájára. Például Lady Mercer, aki kicsapongásai és városszerte közismert kalandjai okán hosszú ideje a gúnyolódás céltáblája volt (ez alól nem szabadította föl a házassága sem, sőt...), félredobta minden addigi arra irányuló erőfeszítését, hogy lemossa rossz hírnevét, és egy alkalommal köntörfalazás nélkül, egészen nyilvánvaló kacérsággal bámult hosszasan a férfi arcába. Azonban, bár visszanézett reá, a férfi tekintete változatlan maradt, mi több, a mélyen ülő szürke szemekből áradó ólmosság olyannyira megbabonázta Lady Mercert, hogy az egy idő után halálsápadtan, zokogva, egészen összezavarodva elfutott.

Annak ellenére, hogy a hölgyek láthatóan semmilyen hatást nem gyakoroltak rá, az emberek kénytelenek voltak elismerni: a furcsa férfit egyáltalán nem hagyja hidegen a női nem. Kevesen tudtak ugyanis egyszerre olyan óvatos tapintattal és olyan elbűvölő modorban szólni a kacér feleségekhez és az ártatlan leányokhoz, ahogyan ő. Furcsaságai mellett híressé vált tehát erről is, sőt sokan arról beszéltek, hogy ez a férfi nyilvánvalóan ellensége lehet mindenféle bűnnek, ezért nem hat rá például az asszonyi kacérság:

– Bármilyen félelmetes személyiségnek tűnik is – mondogatták az emberek –, távol akarja magát tartani a léhaságtól, legfőképp az olyan asszonyoktól, akik a házas életük erényei mögé női csáberőt rejtenek; ez pedig olyan erény, amely ettől a férfitől mindenképpen irigyelni való.

2.

Ebben az időben érkezett Londonba egy Aubrey nevű fiatalember, aki a szüleit még gyermekkorában elveszítette, és tőlük a húgával együtt hatalmas vagyont örökölt. A vagyon fölött hosszú ideje gyámok őrködtek: Aubreynak és a húgának nem kellett sem a pénzzel, sem a körötte nyüzsgő hozományvadászokkal és az egyéb pénzhajhászokkal törődniük. A fiatalember így burokban nőtt föl, gondolatait romantikus képzetek és víziók töltötték tele, emellett bizony híján volt a józan racionalitásnak is.

Aubrey meg volt győződve arról, hogy bár a világ nem egészen jó, a becsület és az őszinteség minden ember számára egyformán fontos erény, és mindenki törekszik arra, hogy valamilyen szinten és formában elérje ezeket. Azt gondolta, hogy az erények a Gondviselés ajándékai, a szenvedések pedig olyanok az élet színpadán, akár a gyűrődések és a foltok a ruhán: ahogyan egy mellényt is meg lehet tisztítani, ugyanúgy meg lehet szabadulni a szenvedésektől is. Aubrey verseket olvasott, és úgy vélte, hogy a költők az élet szépségeiről szólnak, arról a számtalan lehetőségről, amely vár reánk, ha hiszünk az erények erejében.

Nem csupán gazdag volt – jóképű, nyílt szívű és becsületes is. Anyák serege nyüzsgött körülötte, azon versenyeztek, melyikük tudja a leányát Aubrey számára a leginkább vonzóvá festeni, melyikük tudja róla a legszebb dolgokat (és egyben a legkevesebb igazságot) elmondani. Sőt, be is mutatták Aubreynak ezeket a leányokat is, akik – sok jót hallván már erről a nagyszerű fiatalemberről – vörös arccal és izgalomtól remegő ajakkal járultak eléje. Mindez Aubreyt megerősítette abban a hitében, hogy ő egy különleges ember, nem mindennapi tehetséggel és érdemekkel bír. Ám magányos óráiban, amikor tovább szőtte romantikus elképzeléseit a világról és életről egyaránt, időnként belehasított a gondolat: mi van akkor, ha mindazon dolog, ami vele és körülötte történik, múlandó, akár a gyertyaláng; s mi van akkor, ha eddigi élete csupa hiábavalóságról szólt, és nem elegendő ahhoz, hogy megvalósítsa mindazt, amit maga elé célul tűzött ki. Ilyenkor tétova kétségek között forgatta kedvenc versesköteteit – a kétségeiről szóló nyomasztó gondolat pedig akkor öltött benne igazából testet, amikor megismerkedett azzal a nemesemberrel, akiről az előző fejezetben beszéltünk.

Megismerkedett vele, és egészen letompult attól a felismeréstől, hogy mennyire távol kerülhet egymástól a valóság és az idea. A nemesember hagyta, hogy Aubrey tanulmányozza őt: közel engedte magához, megmutatta neki, hogy az emberek közötti kapcsolat időnként üres és értelmetlen lehet, és bár Aubrey továbbra is kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett összeegyeztetni a megtapasztaltat az általa elképzelttel, egy idő után kénytelen volt magában elismerni, hogy nagyon sok minden a románcok és az ideák világába való, nagyon sok minden pedig a kegyetlen és rideg valóság maga.

Ennek a nemesembernek – egyébként Lord Ruthven volt a neve – meglehetősen fura, sőt Aubrey– szeméből nézve kellemetlen ügyei voltak. Ezek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Aubrey megtanuljon egyet s mást, olyat, amiről addig nem is hitte, hogy létezik. Egy idő után pedig egyre nyilvánvalóbban érezte magában a késztetést az élet árnyas oldaláról való tudás megszerzésére, ezért amikor megtudta, hogy Lord Ruthven elutazni készül, azzal az ötlettel fordult gyámjaihoz, hogy itt az idő megtanulnia mindazt, amit egy ennyi idős fiatalembernek a világ működéséről tudnia kell; adják hát beleegyezésüket ahhoz, hogy útra kel, mivel nem akar továbbra is úgy élni, akár egy ma született bárány. Mindez természetesen nem azt jelenti hogy ugyanazokra a bűnökre készül, amelyeket a nálánál idősebbek követnek nap mint nap el, éppen ellenkezőleg: tudni akarja, mitől kell magát távol tartania, ha nem akar az ármánykodás és a többi földi hívság útjára lépni.

A gyámok egyetértettek Aubrey terveivel. Már ők is idejét érezték annak, hogy álmodozó lelkű pártfogoltjuk végre megtapasztalja a valóságot, hozzáigazítandó céljait. A fiatalember az ötletéről beszámolt Lord Ruthvennek is, aki azonnal fölajánlotta: mivel ő maga is európai körútra készül, tartson vele. Aubrey, miután biztosította az örömtől okozott meghatódottságáról a lordot – valamint arról, hogy ezt igen nagy megbecsülésnek tekinti –, elfogadta a meghívást. Néhány nappal később hajóra szálltak.

3.

Mindaddig Aubrey csupán távolról figyelhette Lord Ruthven életét. Többnyire annyit tudott róla, amennyit Londonban beszélték az előkelő társaságok. Most azonban, hogy együtt utazott vele, egyre több mindent tapasztalt meg mellette, és egy idő után egyre határozottabban körvonalazódott benne az az érzés, hogy mind az ő, mind a londoniaknak a lordról alkotott képe merőben hamis.

Útitársa igen bőkezűnek bizonyult, ám nagylelkűsége elsősorban a lusták, a csavargók, a koldusok felé nyilvánult meg: nekik (legalábbis Aubrey szerint) jóval többet juttatott, mint ami az ilyeneknek jár. A fiatalember azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy ha olyanok kopogtattak adományokért a lord ajtaján akik valóban rászorulnak, akiket életük folyamán valóban balsors kísér, a lord szolgái habozás nélkül elhajtották őket, ellentétben mindenféle züllött és bűnöző emberrel, akik azért jöttek, hogy Lord Ruthven bőkezűségét kihasználva elégítsek ki bűnös vágyaikat, és akik mindannyian bőséges adománnyal távoztak. Aubrey egyre inkább úgy látta: a lordnak nem kevés része van abban, hogy a környezetükben a paráznaság és a bujaság folyamatosan diadalmaskodik a jámborság fölött. Az is érdekes volt viszont, hogy olybá tűnt, átok ül azokon, akik a lordtól adományt kapnak: ők ugyanis egytől egyig rövid időn belül vesztőhelyre kerültek, vagy minden addiginál nagyobb nyomorba süllyedtek.

Nem csupán Brüsszelben, minden más városban ahol megfordultak, Aubrey újra meg újra szembesült azzal a határtalan izgalommal, amellyel a lord a bűn legmélyebb bugyrait kereste. Kétes hírű lebujokba és kártyaszalonokba járt, fogadott és hazardírozott, persze időnként egy-egy ügyesebb csaló és hamiskártyás személyében emberére talált, ám a vereséget is ugyanazzal a szenvtelen arccal tűrte, amivel már Londonban fölborzolta az idegeket. Többnyire azonban nyert – zöldfülű kezdőkkel és a szerencse reményében kártyát ragadó, a tönkremenés szélén álló családfőkkel ült a kártyaasztal mellé, és bár látszólag nemtörődöm szórakozottsággal keverte a lapokat, szemének villogásából látszott, hogy minden idegszálával figyel, és anélkül, hogy az ezt észrevenné, úgy játszik ellenfelével, akár a macska az egérrel. Megjelenésével városok egész sorának nyugalmát borította fel, börtönbe került adósokat, éhező gyermekei láttán a fájdalomtól őrjöngő apákat hagyott maga mögött, és ha valakit kifosztott, nem végzett fél munkát: az utolsó fityingig elszedte a szerencsétlen összes vagyonát. Aubreyban időről időre felötlött a szándék, hogy rászól a barátjára: hagyja abba, álljon le a minden útjába kerülőt nyomorba döntő gonosz szokásaival, ám ez mindössze szándék maradt – halogatta, kereste a lehetőséget, amikor végre nyíltan beszélhet Lord Ruthvennel. Azonban a lehetőség nem jött el.

Ha jobban belegondolt, Aubrey tulajdonképpen nem tapasztalt nagy változást a Londonban megismertekhez képest. A lord viselkedése lényegét tekintve ugyanaz maradt (arca ugyanolyan hideg, tekintete ugyanolyan metsző volt), ám az idő múlásával, ahogy egyre többet látott belőle, Aubreyban határozottan körvonalazódni kezdett az a gondolat, miszerint útitársa személy körül valamiféle rejtély lapul. Hogy pontosan miféle rejtély, azt egyelőre nem tudta megmondani.

4.

Hamarosan megérkeztek Rómába. Aubrey itt egy időre szem elől veszítette társát – miközben ő fölkereste a város történelmi emlékeit, a lordot ki se lehetett volna robbantani az egyik olasz grófnő házából.

Egy nap két levél érkezett Angliából. Az elsőt Aubrey húga írta, forró testvéri üdvözletét küldve messze járó bátyjának. A másikat a gyámok írták, és ez a levél nagyon fölizgatta Aubreyt. Ha még az elutazásuk előtt, Angliában kapott volna hasonló tartalmú üzenetet, megdöbbenéssel kevert hitetlenkedéssel fogadta volna, most azonban mindezek megerősítették azt a feltételezését, miszerint Lord Ruthven körül valami gonosz rejtély lappang – a gyámok ugyanis azt követelték, hogy azonnal szakítsa meg a kapcsolatot vele. Szerintük – olvasta a levélben Aubrey – a gróf velejéig romlott személy, nyilvánvalóan bűnöző, aki ellenállhatatlan csáberejével magához láncolja gyanútlan áldozatait, hogy aztán a pokol legmélyére vesse a szerencsétlent. Londonban (tudta meg Aubrey) továbbra is szóbeszéd tárgya maradt Lord Ruthven, távozása után azonban már nem csupán különös vonzerejéről beszéltek, hanem arról, hogyan tett tönkre addig makulátlan erénnyel bíró férfiakat, és hogyan vadított meg addig szende és erényes nőket, akik azóta élvezetüket lelik abban, hogy bujaságukat, rosszaságukat leplezés nélkül, nyíltan mutogassák mindenkinek.

Gyámjai levele hatására Aubrey elhatározta, hogy szakít a lorddal. Azonban ehhez kézzel fogható indokra volt szüksége. Azt találta ki, hogy a szakítás előtt igyekszik még közelebb kerülni útitársához, és alaposan megfigyel minden vele kapcsolatos apróságot. Követni kezdte Lord Ruthvent mindenfelé, eljárt vele kártyabarlangba és társaságba egyaránt. Így ismert meg egy fiatal leányt, egy gyönyörű ifjú hajadont, akinek édesanyja gyakorta hívott a hazába vendégeket, és amely házba a lord is sűrűn ellátogatott.

Aubrey gyanút fogott. Szemmel tartotta mind útitársát, mind a leányt – utóbbi némi nehézséget okozott, hiszen olasz földön ritkaságszámba megy, ha egy hajadon társaságban forog. Ám a nehézségek ellenére egy napon Aubreynak sikerült bizonyosságot szerezni arról, hogy a lord aznap éjjel titkos négyszemközti találkozóra készül ezzel a fiatal hölggyel. A fiatalember ezúttal nem vesztegette az időt: amint ez a tudomására jutott, azonnal Lord Ruthven szállására ment, és kérdőre vonta a lordot arról, hogy milyen szándékai vannak a leánnyal. Egyúttal a tudomására hozta hogy ő (mármint Aubrey) mindenről értesült. Lord Ruthven azt felelte erre, hogy az ő szándékai egybevágnak azzal, a mit egy férfi egy nővel való négyszemközti találka alkalmával elvár.

– S ugye – hebegte ekkor a megdöbbent Aubrey –, ezek után feleségül fogja venni ezt a hölgyet? – Mire Lord Ruthven hatalmasat kacagott.

A fiatalember a haragtól és az izgalomtól sápadtan a szállására sietett, ahol azonnal levelet írt a lordnak melyben tudatta, hogy minden kapcsolatot megszakít vele. Ezután megbízta a szolgáját azzal, hogy keressen a számukra egy másik szállást, lehetőleg a város másik végén, minél távolabb Lord Ruthventől. Ő maga pedig éhhez a gyakran vendégeket látó grófnőhöz sietett, és elmondta neki mindazt, amit a tervezett találkáról hallott.

Bár figyelmeztette az asszonyt a leánya becsületét fenyegető veszélyre, Aubrey nem fedett föl előtte mindent, amit a lordról tudott. A találka így is meghiúsíttatott.

Másnap reggel Lord Ruthven szolgája kopogott Aubreynál (a fiatalember éppen csomagolt), és átadta gazdája üzenetét, miszerint a lord beleegyezik a szétválásba. Arra azonban a szolga egy szóval sem célzott, hogy Lord Ruthven esetleg megsejtette volna, hogy az előző esti találkája Aubrey közbelépése révén esett kútba.

5.

Aubrey elhagyta Rómát. Görögországba ment, Athénban foglalt szállást. Abbéli vágyában, hogy a lorddal való rövid kitérő után visszatérhessen a régi életéhez, azon belül is a világról alkotott korábbi romantikus elképzeléseihez, Görögországban történelmi emlékek után kutatott, régi krónikákat olvasott., és az antik időkről elmélkedett.

A házban, amelyben szállást kapott, élt egy fiatal leány, egy olyan gyönyörű teremtés, hogy Aubreynak minduntalan az jutott róla az eszébe: ha a régi időkben élt volna, a görög szobrászok és a festők róla mintázták volna meg az antik világban még olyannyira fontos erényeket. Romantikus képzelgései közepette Aubrey néha úgy gondolt erre a leányra, akár egy túlvilági lényre. A leány szemeiben vakító fény ragyogott, és ahogy önfeledten táncolt a szabad ég alatt, vagy ahogy kosárral a kezében ment a hegyoldalban a szőlőtőkék felé, Aubrey úgy találta, hogy például azokhoz a könnyed léptekhez képest egy gazella nehézkesen mozog. Amikor pedig a leány Aubreyra emelte ragyogó tekintetét, a fiatalember szívét-lelkét addig soha nem tapasztalt melegség járta át.

Telt az idő, és a leány egyre többször kísérte el útjaira Aubreyt. Miközben a fiatalember az antik romok között bóklászott, ő körötte szökdécselt, s ha néha egy-egy pillangó üldözése közben minden másról megfeledkezve futott lelkendezve a lepke után, az elvörösödött Aubrey nem tudta levenni a szemét a napsütötte, lobogó fürtökről, a leány karcsú, kecses alakjáról. Olyankor teljesen megfeledkezett mind az antik műtárgyakról, mind azokról a súlyos gondolatokról, amelyeket az antik filozófusok följegyzései között esténként olvasgatott. Időnként tollat ragadott a kezébe, és megpróbálta leírni a lehetetlent, megörökíteni azt a csodálatos szépséget, melyet napról napra lát. A leány pedig (akinek a neve egyébként Ianthe volt) gyakorta mellette állt, és önfeledt kacajok közepette nézte, ahogy Aubrey kezében serceg a toll nem is sejtve, hogy házuk vendége éppen a vele töltött boldog órákat igyekszik szavakba önteni.

Máskor Ianthe kézen fogta a fiatalembert, kivezette a mezőre, és arra kérte, hogy táncoljanak együtt a szabad ég alatt. Eközben Aubrey azt kívánta, bár sose múlnának el az ifjúság eme édes órái – vagy ha el is múlnak egyszer, ez a leány legyen mellette akkor is. Bizony, ő lassan-lassan már a házasságra gondolt. Ianthe is egyre inkább megnyílott előtte, időnként mesét mondott neki, történeteteket, amelyeket egykoron a dajkájától hallott, és ezek a történetek nagyon megdöbbentették Aubreyt. A leány nem egyszer természetfölötti lényekről beszélt. Látszott rajta, hogy dajkájának egykori meséi mind a mai napig hatással vannak reá. A sok történet között aztán egyszer csak Aubreynak megütötte a fülét a szó: „vámpír”, mármint egy borzalmas lény neve, amely Ianthe elbeszélése szerint éveken át él az emberek között úgy, hogy közben nőkből táplálkozik, időről időre meghosszabbítva ezzel az életét.

Aubrey elsápadt ezek hallatán, ám igyekezett borzongását nem kimutatni, inkább nevetett, és azt mondta, hogy Ianthe bizonyára bolondozik. A leány azonban neveket kezdett el sorolni, olyan valóban élt és most is élő emberek nevét, akik döbbenten és félelemtől reszketve fedezték fel szeretteiken a démon jeleit.

Miután részletes beszámolót hallott ezekről a szörnyű eseményekről, Aubrey hátborzongató félelmet érzett, és a félelem benne napról napra nőtt. Ennek ellenére egyre csak makacsul azt hajtogatta, hogy Ianthének nincs mitől tartania, ezek csupán dajkamesék, a valósághoz nincsen közük. Azonban amikor alaposan belegondolt a leány által elbeszélt démoni jelekbe, a torkát szorította a felismerés, hogy mindezek mennyire hasonlítanak azokhoz a jelenségekhez, amelyeket Lord Ruthven körül megtapasztalt.

6.

Aubrey egyre jobban ragaszkodott Ianthéhez. A leány annyira más volt azokhoz a nőkhöz képest, akiket addig megismert, hogy a fiatalember ismét hinni kezdett a tündérmesékben, és arra gondolt: talán mégis igazat mondanak a költők. Tisztában volt azzal hogy hazájában rangon alulinak számítana, ha feleségül venné Ianthét, időnként kínlódott is a gondolattal, vajon el tud-e szakadni tőle és rálépni arra az útra, amelyet a gyámjai szántak neki. Azonban szerelme minden más kételynél erősebbnek bizonyult.

Ianthe láthatóan nem volt a tudatában annak, hogy a fiatalember szerelmes belé: ugyanolyan gyermeki nyíltsággal közeledett feléje, mint addig is bármikor.

Aubrey azt tervezte, hogy egy időre elhagyja Athént, és más görög tájakat is felkeres. Azt remélte, hogy miközben újabb antik emlékék után kutat, magában tisztázhatja az Ianthével való szándékait. A leány semmit nem vett észre vendégük vívódásából, sőt egy nap arra kérte a szüleit, meséljenek neki a vámpírokról.

Amikor a szülők is megerősítették Aubrey előtt ezeknek a démonoknak a létezését, a fiatalember észrevette, hogy mindkettejük milyen rettegéssel ejti ki a szót: „vámpír”. Elhatározta hát, hogy elmegy egy olyan helyre, amelyről Ianthe szülei azt beszélték, ott különösen nagy számban fordulnak elő a démonok.

Amint vendéglátói meghallották, mik a tervei, könyörögni kezdtek neki, hogy ne menjen oda, vagy ha oda is megy, térjen vissza napszállta előtt, mert az abban az erdőben istenkísértés éjszakázni.

– Az az erdő – magyarázták a szülők – démoni orgiák színhelye, olyan borzalmas dolgok történnek ott, melyhez foghatót élő ember el se tud képzelni. Aubrey mindezek hallatán nevetett, próbálta megnevettetni házigazdáit is, ám látván rettegésüket, inkább elhallgatott.

Másnap reggel kíséret nélkül vágott az útnak. Készülődése közben Ianthe apja rettenetes szomorúsággal nézett reá, Aubrey ezt annak tudta be, hogy háziurát bizonyára bántja, hogy előző este nevetésével kigúnyolta félelmüket. Miután fölült a lóra, Ianthe szaladt ki a házból, és könyörgött neki, hogy napnyugta előtt térjen haza. Aubrey erre ígéretet tett. Azonban amikor az erdőben bolyongott, annyira lefoglalta az hogy végre találjon valamiféle, a sötét erők létezésére utaló jelet, hogy nem vette észre sem a közelgő alkonyt, sem a vihar nyilvánvaló jeleit.

Azon a vidéken hirtelen megy le a nap, és ugyanolyan hirtelenséggel nyílnak meg az ég csatornái. Aubrey hiába fordította a hazafelé vezető irányba és sarkantyúzta teljes erejéből a lovat, már késő volt: villámok cikáztak körülötte, és iszonytató dübörgéssel zengett az ég.

A ló pánikba esett, s nem törődve utasa vezényszavaival rémült kétségbeeséssel vágtatott az erdőben. Végül, nagy sokára remegő testtel megállt. A villámok fényében Aubrey észrevette, hogy nem messze tőle egy kalyiba emelkedik ki a sűrű bozótból. Leszállt a lóról, körbenézett, hátha talál egy utat, ami esetleg hazafelé vezet. Ekkor, a mennydörgés pillanatnyi szünetében női sikolyt hallott, közvetlen utána pedig egy hátborzongatóan ördögi nevetést. Nagyon megrémült, ám még inkább tartott a mennydörgéstől és a feje körül cikázó villámoktól, úgyhogy erőt vett magán, a sűrű aljnövényzeten átgázolva a kalyibához ment, és kinyitotta annak ajtaját.

Közben megint hallotta a hangokat: a női sikolyt és a nevetést.

A kalyibában sötét volt, és belülről valahogy nagyobbnak tűnt, mint kívülről. Bár nem látott az orránál se tovább, a hangok egész messziről, talán a kalyiba belsejéből jöttek. Aubrey kiabált, hátha észreveszik, azonban ennek nem tapasztalta semmi jelét. Kinyújtott kézzel tapogatózva haladt a kalyiba belseje, a hangok felé, amikor a karja hirtelen valaminek nekiütközött. Ugyanebben a pillanatban közvetlenül mellette azt mondta valaki:

– Megint megzavartak! – ezt hangos nevetés követte, majd egy pillanattal később Aubreyt fölemelte és a földre dobta egy láthatatlan erő.

A következő másodpercben a fiatalember már egy láthatatlan ellenféllel birkózott, aki a mellkasára térdelt és a torkát szorongatta. Aubrey úgy érezte: itt a Vég, ám hirtelen ragyogó fénysugár vágott át a kalyibán. Ellenfele ekkor elengedte őt és elrohant a kijárat felé, Aubrey hallotta, amint odakint recsegnek a gallyak a léptei alatt.

A vihar még javában dühöngött. Aubrey a földön feküdt, képtelen volt megmozdulni, azonban hallotta, hogy emberek lépnek a kalyibába. A falakat fáklyák fénye világította meg, és Aubrey nyöszörögve kérte az embereket, hogy keressék meg azt a nőt, akinek a sikolya ide vonzotta. Lassan megszűnő félelme akkor tért vissza, amikor a fáklyák fényében megpillantotta a mellette fekvő tündéri lényt. Aubrey becsukta a szemét, és rimánkodott, bárcsak csupán megviselt idegeinek rémlátomása volna ez, nem pedig a valóság. Ám amikor ismét oldalra nézett, megint csak Ianthét pillantotta meg, ahogy színtelen arccal fekszik mellette, nem mutatván az életnek semmilyen jelét a nyakán és a mellén vér volt, a torkán pedig egy rettenetes, fogak tépte seb.

Amint az emberek is észrevették ezt, a sebre mutogatva rémülten kiáltozni kezdtek:

– Vámpír! Vámpír!

Sebtiben hordágyat eszkábáltak össze, arra fektették Aubreyt, valamint azt a lény-t, aki egészen addig a napig oly sok örömnek és boldogságnak a forrása volt. Aubrey képtelen volt bármire is gondolni, elméjének ürességébe menekült, majdnem öntudatlanul markolászott egy csupasz tőrt, melyet közvetlenül mellette, a kalyiba padlóján talált. A vihar elállt, az emberek a hordággyal visszatértek a városba, hogy a démoni erdő veszélyeire figyelmeztessék a többieket.

Lehetetlen leírni Ianthe szüleinek fájdalmát. Elég csupán annyit szólni róla: amint meglátták a leányukat Aubrey mellett, élettelenül, nyakán a hatalmas sebbel, szívük megszakadt, és holtan roskadtak gyermekük mellé.

Aubreyt magas lázzal ágyba fektették. Lázálmában félrebeszélt, hol Ianthét, hol Lord Ruthvent szólongatta. Utóbbinak időnként könyörgött, hogy tartsa meg az életét annak, akit szeret, időnként pedig az átkait szórta a lordra azért, mert a szerelmét meggyilkolta.

Lord Ruthven éppen ez idő tájt bukkant föl Athénban, és a városban terjengő szóbeszédből tudomást szerzett Aubrey állapotáról. A fiatalember szállása közelében foglalt szobát, onnantól fogva mindennap látogatást tett a betegágynál. Mikor Aubrey egy napon végre magához tért a kábulatából, csodálkozva fedezte fel ágyának lábánál azt a személyt, aki gondolataiban immáron összemosódott az Ianthe és szülei által elregélt vámpír alakjával. Lord Ruthven azonban ezúttal egészen más arcát mutatta, mint amikor utoljára találkoztak: kedves volt, figyelmes és roppant előzékeny. Többször kifejtette, mennyire sajnálja, hogy Rómában szétváltak útjaik, és olyan odaadással leste a lábadozó Aubrey óhajait, hogy a fiatalembernek hamarosan lelkiismeret-furdalása támadt azért, mert képzeletében egybekeveredett a vámpír és a lord.

Azonban rövidesen kiderült, hogy egykori útitársának színeváltozása csupán addig tartott, amíg Aubrey föl nem épült teljesen. Onnantól fogva Lord Ruthven ugyanazt az arcát mutatta, amit Aubrey már nagyon jól ismert. A fiatalember időnként azon kapta magát, hogy nem tudja, Lord Ruthven mióta bámulja kitartóan őt, és amikor visszanézett reá, a lord száján könnyű mosoly jelent meg, ám attól a mosolytól Aubreynak a hátán futkosott a hideg. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Lord Ruthven viselkedésében nem állt be gyökeres változás: tulajdonságai, olybá tűnt, rendíthetetlenek maradtak akár az égen a Nap – melyet egyébként a lord feltűnően került...

Az átélt sokk hatására Aubrey nem csak testben hanem szellemben és lélekben egyaránt legyöngült. Elméje korántsem sziporkázott azzal a frissességgel, amely még nem is olyan régen kiemelte mások közül. Magányra vágyott, arra, hogy egyedül legyen. Igyekezett kihessegetni a fejéből mindazt, amiben része volt, ám ez fölöttébb nehezen ment, hiszen újra meg újra fölbukkant előtte a gyönyörű Ianthe kecses alakja. Időnként mintha a leány lépteit hallotta; volna maga körül, és mintha őt látta volna táncolni a hegyoldalon, a szőlőtőkék között, azután Ianthe sápadt és élettelen arca jutott az eszébe, meg az a szörnyű véres seb a torkán... A sok-sok emlék keserűséget ébresztett benne, úgyhogy Aubrey azt javasolta Lord Ruthvennek, hagyják el Athént, és keressék föl Görögország más tájait.

A lord – aki a lábadozása alatt olyan rendíthetetlen buzgalommal sürgött-forgott körülötte, hogy Aubrey a lekötelezettje lett – örömmel egyezett bele az újabb kirándulásba. Ismét útra keltek, annak ellenére, hogy többen figyelmeztették őket: legyenek óvatosak, mert a mesés görög tájakon nem ritkán útonállók lesik a jámbor utazót. Lord Ruthven és Aubrey nem igazán törődött ezzel, azt gondolták, csupán vaklármáról van szó, és többnyire kíséret nélkül, avagy legföljebb néhány úti kalauzzal járták Görögországot.

Akkor is csupán néhány hegyi vezető volt velük, amikor egy alkalommal egy békésen csörgedező kis patak partján, egy hatalmas sziklákkal ölelt kis szorosban a saját bőrükön lettek kénytelenek megtanulni, hogy bizony jobb lett volna megfogadni a tanácsokat. A szorosnak egy különösen keskeny szakaszán ugyanis egyszer csak puskagolyók kezdtek fütyülni a füleik körül, melynek hallatán a hegyi vezetők azonnal leugrottak a lovaikról, és mind az állatokat, mind Lord Ruthvent és Aubreyt a szoros aljában hagyva, a sziklák között kerestek fedezéket. Időnként azért eleresztettek egy-egy lövedéket a láthatatlan útonállók felé.

A két angol követte a példát. Elrejtőztek egy nagy szikla mögött és viszonozták a tüzet. Közben a támadók azt kiabálták feléjük, hogy adják meg magukat, különben senki nem marad közülük életben. Ekkor, egy hirtelen ötlettől vezérelve, Lord Ruthven kiugrott a menedéket adó szikla mögül és egy másik felé igyekezett, amikor golyót kapott a vállába. Azonnal a földre rogyott. Aubrey, nem törődve a körülötte süvítő lövedékekkel, odaugrott, és ölébe vette a sebesült Lord fejét.

Körbenézett, és az útonállókat látta körös-körül, ahogy rájuk szegezett fegyverrel közelednek feléjük. Időközben a hegyi vezetőket is bekerítették a támadók, úgyhogy ellenállásra immáron nem volt semmi esély.

8.

Aubrey bőséges jutalmat ígért azért, hogy őt és sebesült társát magukra hagyják abban a kunyhóban ahová az útonállók cipelték őket. Sikerült a váltságdíjban is megegyezniük, és a rablók megelégedtek azzal, hogy csupán a kunyhó bejáratát őrizzék addig, amíg társuk vissza nem tér az Aubrey által beígért pénzzel a városból.

Lord Ruthven ereje rohamosan fogyott. Két napon át öntudatlanul, seblázban feküdt. Aubrey már a halál lépteit hallotta közeledni. A második nap estéjén aztán a lord váratlanul magához tért, elméje kitisztult, tekintetét hosszú perceken át Aubreyra szegezte majd akadozó nyelvvel azt mondta neki:

– Segíts nekem! Megmenthetsz! Többet tehetsz mint hogy... Nem, nem az életem megmentéséről van szó! Az úgyis ezzel a nappal együtt hamarosan véget ér. A becsületemet azonban, a barátod becsületét megmentheted...

– De hogyan? – robbant ki Aubreyból a kérdés. – Kérlek, mondd meg, mit tehetek érted, és ígérem neked, hogy megteszem!

– Nem nagy dologról van szó... – nyögte a lord. – Az életem gyorsan fogy... meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondasz el... semmit abból, amit rólam tudsz... s azt se mesélheted el senkinek, hogy mi történt akkor... amikor meghaltam. Ha így teszel, megmented a becsületemet...

– Semmit nem tudok rólad... – hebegte tétován Aubrey, mire a haldokló összeszedve minden erejét rákiáltott:

– Esküdj! Meg kell esküdnöd egész lelkedre, hogy akármit látsz vagy tudsz mind rólam, mind a halálom körülményeiről, mostantól számítva egy évig és egy napig nem mondod el senkinek!

– Esküszöm – bólintott Aubrey.

A lord még egy utolsót fölkacagott, aztán lelkét kilehelve hanyatlott a párnára. Nem lélegzett többé. Aubrey lepihent, ám nem tudott aludni. A sok élmény, amit ennek az embernek a társaságában átélt, most egyszerre tódult az agyába. Amikor az esküjére gondolt, a hideg futott keresztül rajta. Nem tudta, miért, de balsejtelmek gyötörték, valahogy úgy érezte rettenetes dolgok várnak még reá.

Ahogy a Nap fölkelt, azonnal abba a kis hálófülkébe ment, ahol este Lord Ruthvent hagyta. Azonban a holttest nem volt sehol.

Aubrey döbbenten toporgott egy darabig, aztán bejött egy rabló, és azt mondta neki, hogy ha a holttestet keresi, az már nincs itt, ő és a társai az éjjel elvitték a szomszédos hegyoromra. Ugyanis mielőtt a lord meghalt, megígértette velük, hogy halálának éjjelén kiviszik a szabad ég, a Hold hideg sugara alá.

Aubrey ezen nagyon csodálkozott, de engedve az útonállók unszolásának, elment velük arra a hegyoromra, ahová Lord Ruthven holttestét helyezték.

Ám amikor odaértek, fogva tartóin volt a csodálkozás sora: megrökönyödve magyarázták Aubreynak, hogy bár ide fektették, sőt hogy a vadállatok ne bántsák, egy sziklát is görgettek a holttest nyughelyéül szolgáló üreg fölé, most se a holttest, se a szikla nincs sehol. Aubrey egy időre átvette az izgalmukat, utána az jutott eszébe: az is lehet, hogy nem mondanak igazat. Talán ezek a gazfickók elszedték a lord ruháit és értékeit, majd a holttestet valahol a keselyűk martalékául hagyták.

9.

Aubrey elhatározta, hogy elhagyja azt az országot, ahol annyi szörnyűség érte. Szmirnába utazott, ott arra várt, hogy behajózhasson Otrantó vagy Nápoly felé. Míg sikerült alkalmas járművet szereznie, Lord Ruthven hagyatékának rendezgetésével töltötte az időt.

A hagyaték javát több láda értékes fegyver tette ki. Ahogy a fiatalember egyenként megvizsgálta őket, elborzadva állapította meg, hogy mindet szemmel láthatóan emberek legyilkolására gyártották. Átforgatta a különös formájú kardokat és jatagánokat, és ekkor – majdnem felkiáltott meglepetésében – egy különös díszítésű tőrhüvely akadt a kezébe. Ahogy a tárgyat markolta, kiverte a verejték: a rajta lévő mintázat nagyon ismerős volt.

Előkereste azt a tőrt, amelyet azon a rettenetes éjszakán talált a szörnyű kunyhóban, ahol Ianthe meghalt mellette. Szóhoz sem tudott jutni a megdöbbenéstől – a tőr (nem egészen hétköznapi alakja ellenére) pontosan illeszkedett a hüvelybe. Ám mindez nem volt elég: ahogy mind a pengét, mind a hüvelyt közelebb emelte a szeméhez, sötétbarna foltokat fedezett föl rajtuk. Alaposan megvizsgálta őket, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy vérnyomokat lát.

Sikerült elhagynia Szmirnát, némi vargabetűkkel megérkezett Rómába. Első dolga volt fölkeresni azt a házat, amelyben az az ifjú leány lakott, akit Görögországba utazása előtt – remélhetőleg – sikerült Lord Ruthventől megmentenie. A házban nagy sírást-rívást talált, a leány édesanyja zokogva panaszolta Aubreynak, hogy nem elég, hogy az utóbbi időben teljesen tönkrementek és minden vagyonuk odalett, a leányuk is eltűnt, hiába tettek tűvé utána mindent. Aubrey elborzadva hallgatta a sok szörnyűséget, és magában biztos volt afelől, hogy a szerencsétlen ifjú hölgy Ianthe gyilkosának áldozata lett.

Lóhalálában hazaindult Angliába, eszeveszett tempóra biztatta a kocsist, nem titkolva előtte, hogy életek, de legalábbis egy, az ő számára minden másnál fontosabb élet megmentéséről van szó. Örökkévalóságnak tűnt, mikorra megérkezett Calais-be, ahol rámosolygott a szerencse: azonnal tovább tudott vitorlázni az angol partok felé. Csupán akkor nyugodott meg kissé, mikor szülei házába ért, és a gyermekből immáron nővé érett húga ölelésében és cirógatásában valamelyest feledni tudta a közelmúlt borzalmas emlékeit.

10.

Miss Aubrey még nem volt az előkelő körökbe bevezetve, egyelőre fogalma sem volt arról, milyen is a társasági modor, amely elsajátítása révén a szalonok világában sikere lehet. Nem ismerte az estélyek felhevült légkörét, kék szemeiből egyelőre nem áradt más, csupán naiv egyszerűség, hű tükörképe a leány melankolikusságában is kedves, odaadó, és mindenféle földi vagyonnál nagyobb gazdagsággal bíró lelkületének. Miss Aubrey még nem tudott könnyű léptekkel egyik asztaltól a másikig libbenni, hogy kacér megjelenésével újabb és újabb férfiak szívében okozzon vihart. Ritkán mosolygott, inkább komoly, eltűnődő arccal figyelte a világ rezdüléseit. Mégis, miután Aubrey elmesélte neki az átélt szörnyűségeket, úgy érezte, a húga ajkán játszadozó halovány mosoly többet ér számára mindenféle kéjenc; és álszent vigyornál.

Miss Aubrey tizennyolc esztendős volt, gyámjai a társaságba vezetésével megvárták a bátyja hazatértét. Miután ez megtörtént, a gyámok azt javasolták Aubreynak: húgával együtt vegyen részt a következő londoni társasági összejövetelen. A fiatalembernek minden porcikája tiltakozott ez ellen, szívesebben választotta volna az otthon békés nyugalmát, mint a léha és könnyű szórakozást (főleg úgy, hogy eszébe jutott: a Lord Ruthvennel való kalandja is a szalonok világában kezdődött), ám a saját kényelménél előbbre tartotta a húga érdekeit, úgyhogy amint eljött az idő, otthagyták a birtokot, és Londonba utaztak, a soron következő estélyre.

Hatalmas, fényes tömeg, a londoni előkelő világ krémje várt bebocsátásra, nem kis izgalomban amiatt, hogy a társaságnak otthont adó szalonba esetleg nem fér be mindenki. Aubrey a húgával együtt várakozott a sorban állók között, a fiatalember a gondolataiban volt elmerülve, amikor hirtelen fura, mégis ismerős érzés kerítette hatalmába: mintha a sorban állók között Lord Ruthvent pillantotta volna meg. Aztán a következő pillanatban mintha valaki megfogta volna a karját, és azt suttogta volna a fülébe: „Emlékezz esküdre!”.

Erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy a remegő lábaival meg tudjon fordulni – abban a pillanatban nem sokkal mögötte meglátta a démont, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy akkor, amikor annak idején, hasonló körülmények között Aubrey első ízben megpillantotta. A fiatalember megdöbbenésében és félelmében majdnem összeesett, egy barátjára kellett támaszkodnia. Kézen fogta a húgát, és nagy nehezen kievickélt vele a sorban álló tömegből. Beszálltak a kocsijukba, és sebesen hazamentek.

Otthon Aubrey mint valami őrült mászkált a szobájában föl és alá, a fejéhez szorította a kezét, az agyában zakatoltak a gondolatok: .”Lord Ruthven itt van megint... Milyen félelmetes... A tőr... Az esküm...” . – Képtelen volt elhinni, hogy feltámadt a halott, olyasmi jutott az eszébe, mi van, ha csupán képzelete játszott vele. Úgyhogy vissza is ment a társaságba és Lord Ruthvenről érdeklődött: látta-e valaki. Ám a lorddal senki nem találkozott.

Pár nappal később a húgával együtt egyik rokonuk, egy idős hölgy társaságában töltötték az estét. Némi könnyed csevejt követően Aubrey a húgát a matróna gondjaira bízta, ő pedig kiment az erkélyre, azzal a szándékkal, hogy a nyomasztó gondolatoktól kissé kiszellőzteti a fejét. Amint visszament a szalonba, a húgát férfiak gyűrűjében, elmélyült társalgás közepette pillantotta meg. Feléjük igyekezett, és ahogy egy előtte álló férfit a karját megérintve udvariasan megkért arra, húzódjon odébb, az. illető megfordult, és Aubrey Lord Ruthvennel nézett szembe.

Azonnal a húga mellett termett, karon ragadta, sebesen vonszolni kezdte kifelé. A bejárati ajtónál a gazdáikra várakozó szolgák hadán kellett keresztülvergődniük, s míg átvágtak rajtuk, Aubrey újra hallotta a hangot a fülébe susogni: „Emlékezz esküdre! „. Nem mert megfordulni, a húgával együtt sietett hazafelé.

11.

Aubreyt az őrület kerülgette. Míg az elmúlt napokban attól a gondolattól, hátha a múltkor csupán képzelődött, némiképp megnyugodni látszott, addig most teljesen fölkavarta a démon jelenlétének bizonyossága. A húga kétségbeesetten könyörgött neki, árulja el, mi zaklatta föl ennyire, ám faggatózására a fiatalember csupán pár szót nyögdécselt, azonban épp elegendőt ahhoz, hogy félelme átterjedjen a leányra is.

Minél többet gondolkodott Aubrey, annál inkább erőt vett rajta a kétségbeesés. Mi legyen az esküjével? Betartsa, szabad utat adva ezzel a szörnynek, megengedve neki, hogy romlást hozzon nem csak az ő lelkére, hanem mindarra, ami számára kedves? Úgy tűnt, Lord Ruthven nagy hatást tett a húgára. De ha föl is fedi a rettenetes titkot, ki fogja ezt elhinni? Hiába van a kezében a megoldás kulcsa, ha ez a kéz gúnyolódások célpontja lehet.

Napokon keresztül ebben az állapotban maradt: a szobájában föl-alá járkálva kiabált, nem törődött semmivel és senkivel, csupán akkor evett pár falatot, amikor a húga bejött és sírva rimánkodott, hogy próbáljon erőt venni magán.

Egy nap, nem bírva tovább a bezártságot, Aubrey elment otthonról.

Állapota az utcán se változott. Őrjítő gondolatok közepette járta a várost, közben attól rettegett, hogy valahol szembetalálkozik a rémmel. Eleinte még esténként hazament, aztán kezdte elhanyagolni magát, nem törődött azzal, hogy az arca borostás, a ruhája koszos és gyűrött, valamint nem törődött azzal se, hogy nappal van-e vagy éjszaka: csak rótta az utcákat, és ha elfáradt, ott pihent le, ahol éppen járt. A húga aggódott érte, szolgákat küldött utána, megbízva. őket azzal figyeljék a lépteit, Aubrey azonban olyan sebesen haladt, hogy a szolgák egy idő után elmaradtak tőle.

A fiatalembernek azonban egyszer csak minden addiginál nyomasztóbb gondolat jutott az eszébe: az nem megoldás, hogy ő éjt nappallá téve a városban kalandozik, amikor a szerettei, mit sem sejtve annak valódi természetéről, bármikor a démon karjaiba juthatnak! Elhatározta, hogy inkább megszegi esküjét, de elmondja mindenkinek a veszélyt, mielőtt bárki is Lord Ruthven újabb áldozatául esik.

Azzal az elhatározással ment haza, hogy (nem vesztegetve az időt) fölkeresi minden ismerősét – sőt lehetőleg mindenkit, aki társaságokban forog –, és elmondja nekik azt, amit a lordról tud. Ám amint betoppant a házba, a húga azért kezdetit rimánkodni neki, nehogy mostanában társaságba menjen, lám a legutóbbi látogatása is milyen következményekkel járt, és csak még jobban belezuhanhat ebbe az állapotába. Aubrey tiltakozott, nem akart hallgatni a húgára. Ekkor érezték azt a gyámok, hogy – teljesítve az annak idején a szülőknek tett ígéretüket – közbelépnek, mert a rájuk bízott fiú nyilvánvalóan megháborodott, legalábbis nincs tudatában cselekedeteinek.

12.

Remélvén, hogy megmenthetik a teljes őrülettől, és egyben elkerülhetik azt, hogy mindenki elmebetegnek tartsa Aubreyt, a gyámok orvost hívtak a házba azzal az utasítással, hogy az folyamatosan maradjon a beteg mellett és figyelje annak állapotát.

Aubrey az orvos jelenlétét nem is vette észre, feje továbbra is borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatokkal volt tele, és minthogy a javulásnak semmi jelét nem mutatta, gyámjai az orvos tanácsára bezárták egy szobába, ahol napokon keresztül mozdulatlanul feküdt. Arca beesett, tekintete üvegessé vált. Az egyetlen dolog, ami hatott rá, és egyúttal jelezte a reményt, miszerint még nem veszett el minden, az az volt, ha húga belépett hozzá. Olyankor Aubrey magához tért valamelyest, fogta a betegágyánál üldögélő leány kezét, és egyfolytában rimánkodott neki, nehogy a közelébe menjen Lord Ruthvennek.

– Ha igazán szeretsz engem – mondta esdeklő szemekkel – elkerülöd azt az embert! – Azonban amikor a húga azt kérte, legalább világosítsa föl, miért is kell ezt a számára ismeretlen úriembert elkerülnie, Aubrey legyintett, és csupán annyit mondott: Igaz, igaz – azzal ismét mély apátiába esett.

Az idő múlott.

Pontosan egy esztendő telt el azóta, hogy Aubrey a haldokló Lord Ruthvennek megtette esküjét, amikor az orvosi vizsgálat közben belépett a szobába az egyik gyám, és elkezdett arról beszélni, hogy Miss Aubrey másnap férjhez megy. Ezt hallván a beteg azonnal magához tért, és követelni kezdte: árulják el neki a vőlegény nevét. Amikor meghallotta, hogy húga Marsden bárójának adja a kezét, megnyugodott. Arra gondolt ugyanis, hogy arról az ifjú nemesről van szó akivel egyszer már találkozott valamelyik szalonban. Teljesen nyugodt és tiszta hangon arra kérte a gyámot és az orvost, hadd vehessen részt az esküvőn most pedig hívják be a húgát, szeretne beszélni vele.

A leány perceken belül a szobában volt (épp az utcáról érkezett), Aubrey szemmel láthatólag nem tudott betelni vele, a keblére ölelte, csókokkal borította el az arcát, úgyhogy a körötte lévők azt gondolták: „Lám, az ünnepi esemény végre visszahozza a szerencsétlen ifjú eszét!”.

Aubrey hosszasan ecsetelte a húgának, hogy mennyire boldog, és szívből örül annak, hogy a testvére ehhez a nemes lelkű ifjúhoz megy nőül (jól ismeri ugyanis őt, tudja róla, hogy kivételes tehetségű fiatalember) – amikor észrevett egy medaliont Miss Aubrey nyakán. Odanyúlt, kinyitotta, és nagy rémületére a démon arcmását pillantotta meg. Őrjöngő rohammal a földhöz vágta a medaliont, kiugrott az ágyból és rátaposott.

A húga döbbenten kérdezte: ugyan miért törte össze jövendőbelije portréját? Aubrey úgy nézett rá, mint aki nem hallja azt, amit mondanak neki, aztán megragadta a húga kezét – arcára ismét visszatértek az őrület jelei –, és könyörögni kezdett, esküdjön meg, hogy soha nem megy feleségül ehhez az emberhez. Szavai azonban hirtelen elakadtak – mintha egy hangot hallott volna, amely az egy évvel ezelőtt tett esküjére figyelmezteti... Azt gondolván, hogy Lord Ruthven áll mögötte, gyorsan megfordult, ám nem látott senkit.

Közben a gyámok és az orvos – akik mindennek tanúi voltak – meggyőződvén afelől, hogy visszatért Aubrey elmebaja, elrángatták az ágy mellől Miss Aubreyt, a fiatalembert pedig visszatuszkolták a párnák közé. Aubrey könyörgött, rimánkodott, hogy legalább egy nappal halasszák el az esküvőt, ám a gyámok és az orvos mindezt a roham részeként tudták be, és nem törődtek a szavaival.

13.

Lord Ruthvent másnap reggelre várták a házba, a szolgákat utasították, hogy rajta kívül senkit ne engedjenek be.

Amikor a lord először hallott Aubrey betegállapotáról, szemernyi kétely sem volt benne afelől, hogy azt ő idézte elő. Mihelyt megtudta, hogy egykori útitársát elmebetegnek tartják, alig tudta leplezni örömét a hírhozó előtt. Azonnal a fiatalember és gyámjai házába sietett, és anélkül, hogy egy pillanatra is megmutatkozott volna előtte, Aubrey régi barátjának titulálta magát. Onnantól fogva naponta érdeklődött a beteg felől.

Ez a nagy aggodalom és együttérzés meglágyította Miss Aubrey szívét. Persze, tudjuk jól: Lord Ruthven mestere volt az ellenállhatatlan, nyájas beszédnek, e téren nem volt vetélytársa a földgolyón. Hamarosan már nem csupán Aubrey végett kereste föl a házat, sokkal inkább azért, mert a húgának udvarolt. Elmondta a leánynak, hogy mióta ismeri, mindazon javakra, melyeket eddigi élete során összegyűjtött, úgy tekint, mint afféle fölösleges haszontalanságokra, hiszen nincs számára másnál fontosabb, mint Miss Aubrey. Mézesmázos kígyónyelve nagy hatást gyakorolt a leányra, aki végül igent mondott a lord házassági kérésére. Annak pedig, hogy Aubrey rossz állapota ellenére olyan rövid időn belülre tűzték ki az esküvőjét, az volt az oka, hogy a Marsden bárójaként bemutatkozó Lord Ruthven azt állította a házban hogy diplomataposztot kapott Európában, és hamarosan el kell foglalnia állomáshelyét.

Miután az orvos és a gyámok magára hagyták, Aubrey a szolgákat próbálta megvesztegetni, hátha azok kiengedik a szobából. Fáradozása hiábavalónak bizonyult.

Ezután tollat és papírt kért, levelet írt a húgának ebben biztosította afelől, hogy bár szívén viseli a boldogságát, most olyan dolog végett kéri az esküvő legalább néhány óra erejéig történő elhalasztását, amely mindannyiuk jövőjére és becsületére kihatással van nem is szólva azoknak a becsületéről akiké egykor ez a ház volt, és akik most a családi sírboltban nyugszanak. A szolgák ígéretet tettek arra, hogy kézbesítik a levelet, azonban ehelyett az orvosnak adták oda, aki elolvasván azt jobbnak látta nem továbbítani.

Az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt.

Másnap reggel Aubrey elszörnyülködve hallgatta az esküvő előkészületének zajait. Dühroham kerülgette, szerencséjére az előkészületek fölkeltették az őrizetével megbízott szolgák kíváncsiságát is, Aubreyt egy öreg szakácsnő felügyeletére bízták, és elhagyták őrhelyüket. A fiatalember kihasználta a lehetőséget, és kiszökött a szobából.

A következő percben már a nappaliban volt, ahol a násznép az esküvőre gyülekezett. Érkezését elsőként Lord Ruthven fedezte fel. Azonnal mellette termett, karon fogta, és szó nélkül, szemlátomást dühösen az előszobába sietett vele, ahol. azt súgta a fülébe:

– Emlékezz az esküdre, és ne feledd azt se, hogy ha nem veszem ma feleségül a húgodat, a becsülete odavan! – Gonosz mosollyal tette hozzá: – A nők gyengék, nem nehéz őket a lábukról leenni – azzal Aubreyt az érkező szolgák karjai közé lökte.

A fiatalember nem tudott többet tenni. Sebek és ütlegelések árán legyűrték, visszavitték a szobájába, és az ágyához kötötték.

Minderről a húgának nem volt tudomása. Az orvos nem engedte, hogy fölzaklassák őt bátyja viselkedése miatt. Az esküvő rendben lezajlott, az ifjú pár órákon belül elhagyta Londont.

14.

Aubrey egyre gyöngült. Arca halálsápadttá, pulzusa erőtlenné vált – a fiatalember a végét járta. Könyörgött, hogy hívják ágyához a gyámjait. Ez megtörtént, és ahogy az óra elütötte az éjfelet, Aubrey elmondta nekik mindazt, amit a nyájas olvasó fentebb elolvasott. Rögtön utána meghalt.

A gyámok minden követ megmozgattak. Siettek hogy megmentsék Miss Aubreyt, ám elkéstek vele. Lord Ruthvennek nyoma veszett, Aubrey húga pedig áldozatává vált egy vérszomjas vámpírnak.