Sylvia Seltoun a végső győzelemnek azzal a kellemes érzésével ette a reggelijét yessney-i nappalijában, amit egy lelkes vasbordájú érezhetett a worcesteri ütközet másnapján. Vérmérséklete nemigen tette harciassá, de a küzdőknek ahhoz a sikeres fajtájához tartozott, akit a nehézségek megedzenek. A végzet úgy akarta, hogy az életét egy sor apró küzdelem töltse ki; általában az ellenfél volt némi előnyben, és neki épphogy sikerült győznie. És most úgy érezte, hogy a legkeményebb és természetesen a számára legfontosabb harcát koronázta siker. Férjül vette Mortimer Seltount, „Mortimert, a Hullát”, ahogyan bizalmasabb ellenségei nevezték, családjának hideg gyűlölete, no meg annak ellenére, hogy Mortimer a nőkkel szemben leplezetlen közönyt tanúsított. Ez valóban olyan győzelem volt, melynek keresztülvitele bizonyos céltudatosságot és talpraesettséget igényelt. S tegnap a győzelmét azzal tette teljessé, hogy elszakította a Várostól, valamint a hozzá tartozó fürdőhelyektől, és – a saját szavával élve – „letelepítette” ebben a távoli, erdőkkel övezett majorságban, mely a férfi vidéki háza volt.

– Sohase lesz képes rávenni Mortimert, hogy elmenjen innen mondta a férfi anyja rosszindulatúan –, de ha egyszer mégis elmegy, akkor ott is marad. Yessney is elbűvöli majd ugyanúgy, ahogy a Város is elbűvölte. Azt, hogy mi köti őt a Városhoz, még csak megérti az ember, no de Yessney.

És a főrendű özvegy vállat vont.

Kietlen, majdhogynem barbár vadon vette körül Yessneyt, mely valószínűleg nem felelt meg a városi ízlésnek, és Sylvia, nevével ellentétben,* minden olyan helyen idegenül mozgott, mely erdősebb volt, mint a „lombos Kensington”. Úgy tekintett a vidékre, mint valamire, ami a maga nemében nagyszerű és hasznos, de ami nyugtalanítóvá válhat, ha túlságosan belefeledkezünk. A városi élettel szembeni bizalmatlanság új dolog volt számára, rnely Mortimerrel kötött házasságából született: ugyanakkor megelégedettséggel figyelte, hogy az, amit ő „Jermyn Street-i kifejezés”-nek nevezett, fokozatosan eltűnik a férfi szeméből, ahogy Yessney fái és harasztja az előző éjszaka körülfogta őket. Az ő akaratereje és stratégiája kerekedett felül: a férfi maradt.

A nappali ablakai előtt háromszögletű, füves lejtő nyúlt el, melyet némi jóindulattal pázsitnak is lehetett nevezni; túl egy alacsony, elhanyagolt fuksziabokrokból álló sövényen a lejtő meredekebbé vált, hanga és saspáfrány borította, s egy tölgyfával és tiszafával sűrűn benőtt tátongó völgykatlanba futott. Ebben a barbár világban úgy tűnt, rejtett összefüggés van az életöröm és a láthatatlan dolgok rémuralma között. Sylvia önelégülten mosolygott, mint egy művészeti főiskolás elismerő pillantásával végigpásztázott a tájon, aztán hirtelen majdnem megborzongott.

– Nagyon vad ez a vidék – szólt a hozzá csatlakozó Mortimerhez. – Azt gondolhatná az ember, hogy egy ilyen helyen sose halt ki egészen Pán tisztelete.

– Pán tisztelete sose halt ki – mondta Mortimer. – Más, újabb istenek időről időre elhódították híveit, de ő a Természetisten, akihez végül mindenkinek vissza kell térnie. Minden Istenek Atyjának nevezik, de a legtöbb gyermeke halva született.

Sylvia őszinte, spontán és áhítatos módon volt vallásos, és nem szerette, ha a hitét semmibe veszik, de az mégis új és reményteli fejlemény volt, hogy Mortimert, a Hullát valamiről ilyen energiával és meggyőződéssel hallja beszélni.

– Csak nem hiszel Pánban? – kérdezte furcsálkodva.

– A legtöbb dologban bolond vagyok – mondta csendesen Mortimer –, de azért annyira mégsem, hogy ne higgyek Pánban, ha már itt élek. És ha okos vagy, te se fogod őt könnyelmű módon megtagadni, amíg az ő birodalmában tartózkodsz.

Nem egészen egy héttel később történt, hogy Sylvia, miután eltelt a Yessney körüli erdei sétákkal, szemleútra indult a farmépületekhez. A gazdasági udvar úgy jelent meg tudatában, mint egy vidám sürgést-forgást ábrázoló jelenet mosolygó fejőlányokkal, köpűkkel és cséphadarókkal, és ménekkel, melyek térdig merülve isznak a kacsáktól nyüzsgő pocsolyákból. Amint a yessney-i majorság ösztövér, szürke épületei között bolyongott, lesújtó csend és kietlenség fogadta; mintha egy magányos, elhagyatott tanyán járt volna, melyet már régen baglyok és pókhálók kerítettek hatalmukba; valami alattomos éber rosszindulat sugárzott feléje. Láthatatlan dolgok árnyéka vetült rá, ugyanaz az árnyék, ami a fákkal benőtt völgykatlanokban és bozótokban leselkedett. Súlyos ajtók, lehúzott redőnyű ablakok mögül paták szüntelen dobogása és láncok csikorgása hallatszott, s időnként egy istállóba zárt állat bőgése. Egy távoli sarokból borzas kutya figyelte átható, barátságtalan tekintettel; amint a közelébe ért, csendesen bebújt a kutyaólba és éppoly hangtalanul mászott elő, amikor már elment mellette. A szénaboglyában kapirgáló tyúkok egy kapu alá menekültek előle. Sylvia úgy érezte, hogyha egy emberi lény akadna útjába a csűrök és tehénistállók vadonában, az is nyomban megfutamodna. Egy tócsában elnyúlva hatalmas anyakoca hevert, nagyobb, mint amilyet egy városi asszony a legmerészebb álmában elképzelt volna, s kész volt rá, hogy barátságtalanul fogadja, és ha szükséges, meghátrálásra kényszerítse a hívatlan vendéget. Így hát Sylvia igyekezett feltűnés nélkül visszavonulni. Amint elhaladt a szérűskertek, tehénistállók és a hosszú, csupasz falak mellett, hirtelen összerezzent egy furcsa hangtól: egy aranyló és kétértelmű fiúnevetés visszhangjától. Janra, a farmon alkalmazott egyetlen fiúra esett a pillantása; a csepűhajú, ösztövér arcú parasztgyerek egy burgonyaföldön dolgozott a közeli domboldalban. Mortimer utóbb azt mondta, hogy egyetlen más szóba jöhető tettesről sem tud, aki lesben állva Sylvia megfutamodásán gúnyolódhatott. A rejtélyes eredetű visszhang tovább erősítette az asszony benyomásait egy Yessney környékén lebegő alattomos, baljóslatú „valamiről”.

Mortimert nagyon keveset látta; úgy tűnt, a farm, az erdő és a pisztrángos patakok teljesen lefoglalják hajnaltól sötétedésig. Egy alkalommal elindult abba az irányba, amelybe a férjét látta menni reggel, és egy diófaligeten keresztül eljutott egy tisztásra, melyet távolabb hatalmas tiszafák zártak le; a tisztás közepén kőalapzaton egy fiatal Pán kis bronzfigurája állt. Gyönyörűen megmunkált darab volt, de Sylvia figyelmét elsősorban az a tény kötötte le, hogy valaki frissen vágott szőlőfürtöt helyezett áldozati ajándékként a lábához. Szőlőből egyáltalán nem volt sok a majorságban, és Sylvia dühösen kapta fel a fürtöt a kőtalapzatról. Megvetéssel párosuló bosszúság uralkodott el rajta, amint lassan hazafelé bandukolt, majd valami erős érzés kerítette hatalmába, mely közel volt a félelemhez; a sűrű bozóton keresztül egy fiú arca nézett rá fenyegetően, barna, gyönyörű arc, de kimondhatatlanul gonosz szemekkel. Elhagyatott ösvény volt, minthogy Yessney körül minden ösvény elhagyatott, és Sylvia tovább sietett anélkül, hogy közelebbről megvizsgálta volna a váratlan jelenést. Még el sem ért a házig, amikor felfedezte, hogy menekülés közben elejtette a szőlőfürtöt.

– Ma láttam az erdőben egy fiatalembert – mondta aznap este Mortimernek –, az arca barna volt, de csinos, ezzel együtt csirkefogónak Tűnt. Cigány, gondolom.

– Logikus gondolat – mondta Mortimer –, csakhogy jelenleg ezen a vidéken nincsenek cigányok.

– Akkor meg ki lehetett az? – kérdezte Sylvia, és miután Mortimernek nem volt ötlete, elmesélte, hogyan találta meg az áldozati ajándékot.

– Azt hiszem, a te műved volt – állapította meg. – Ártalmatlan bolondozás, de az emberek, ha tudnák, azt hinnék, teljesen hülye vagy.

– Csak nem nyúltál hozzá? – kérdezte Mortimer.

– Hát... eldobtam a szőlőt. Olyan ostobaságnak tűnt – mondta Sylvia, miközben Mortimer szenvtelen arcán a harag jeleit kutatta.

– Nem hiszem, hogy okosan tetted – mondta a férfi elgondolkodva. – Azt beszélik, hogy az Erdőisten kegyetlenül bánik azokkal, akik felbosszantják.

– Talán azokkal, akik hisznek benne, de láthatod, én nem tartozom közéjük – vágott vissza Sylvia.

– Mindegy – mondta Mortimer sima, szenvtelen hangján –, ha én volnék a helyedben, távol tartanám magam az erdőktől és gyümölcsösöktől, s a farmon nagy ívben elkerülném a szarvat viselő állatokat.

Ez képtelenül hangzott, de azon az elhagyatott, erdőkkel övezett helyen egy ilyen képtelenség elég volt ahhoz, hogy valami bujkáló nyugtalanságot keltsen.

– Mortimer – szólt hirtelen Sylvia –, azt hiszem, azért a közeljövőben vissza kellene költöznünk a városba.

Győzelme nem volt oly teljes, mint hitte; olyan területre vezette, ahonnan immár sürgősen szabadulni akart.

– Csak nem képzeled, hogy valaha is visszatérsz a Városba – mondta Mortimer. Mintha csak más szavakkal anyja jóslatát ismételte volna el. Sylvia másnap délután elégedetlenül és bizonyos önmegvetéssel állapította meg, hogy ösztönösen igyekszik elkerülni az erdőt. Ami a szarvat viselő állatokat illeti, Mortimer figyelmeztetésére aligha volt szükség, mivel a legenyhébben szólva is óvakodott tőlük, képzelete a legjámborabb fejőstehenet is bikává változtatta, mely hajlamos bármelyik pillanatban vörös posztót látni. A kost, mely a gyümölcsös alatti szűk legelőn legelt, hosszú megfontolás után békés jószágnak ítélte; ma mégse tette próbára az engedelmességét, mert az általában nyugodt állat izgatottan járkált ide-oda, a mező egyik sarkából a másikba. Távoli, szeszélyes furulyaszó hallatszott a szomszédos erdőből, mintha nádfuvolán játszanának, és úgy tűnt, valami titkos kapcsolat van az állat nyugtalan járkálása és az erdőből jövő zabolátlan muzsika között. Sylvia felfelé irányította a lépteit, és megmászta a haraszttal borított lejtőket, melyek hullámos hegynyúlványban végződtek magasan Yessney felett. Maga mögött hagyta a furulyaszót, de a lábánál levő erdős völgykatlanokon keresztül a szél újabb hangfoszlányokat sodort felé, a nyomon levő vérebek erőteljes csaholását. Yessney éppen Devon és Somerset határán feküdt, és az üldözött szarvas néha erre vette útját. Sylvia most egy sötét testet látott dombról dombra kapaszkodni, mely ahogy leereszkedett a völgyekbe és keresztülvágott rajtuk, újra és újra eltűnt a szeme elől, miközben mögötte egyre csak erősödött a könyörtelen kórus hangja, és az asszonyban izgalom keveredett valami meghatározhatatlan vonzódással, amit az ember minden üldözött iránt érez, akinek a sorsában nem közvetlenül érdekelt. Végül a szarvas áttört a tölgycserjés legkülső vonalán, és ott állt zihálva a nyílt térségen: kövér, szeptemberi szarvasbika volt, fején gyönyörű agancsot hordott. Kézenfekvőnek látszott, hogy most leereszkedik Undercombe barna tavacskáihoz, onnan pedig a vörös szarvas kedvelt menedéke, a tenger felé veszi az útját. De Sylvia meglepetésére nem ez történt; a szarvas a hegyoldal felé fordította a fejét és esetlen elszántsággal elindult fölfelé a hangában. „Borzalmas lesz – gondolta Sylvia –, a kopók közvetlenül a szemem előtt fogják ledönteni.” De a falka muzsikája mintha egy percre elhalt volna, és helyette ismét meghallotta azt a vad furulyázást, mely hol ezen, hol azon az oldalon hangzott fel, mintha egy utolsó erőfeszítésre akarná sarkallni a gyengülő szarvasbikát. Sylvia félrehúzódott a szarvas útjából, alakját félig eltakarták a sűrű áfonyabokrok, és elmerülten figyelte a pompás állatot, amelynek verejtéktől sötétlő horpaszához képest a nyakán egész világosnak tűnt a durva szőrzet. A szarvas egyenest felfelé lódult. Az éles furulyahang hirtelen közvetlenül Sylvia mellett szólalt meg, mintha a lábánál levő bokrokból jönne, és ugyanebben a pillanatban a hatalmas vad megfordult, és egyenesen felé tartott. Most, hogy ő maga forgott veszélyben, részvéte az üldözött iránt egy szempillantás alatt páni rettegésbe fordult; a vastag hangagyökerek akadályozták a menekülésben, és egy őrjöngő pillantást vetett lefelé, a közeledő kopókra. A hatalmas agancsnyársak már csak néhány yardnyira voltak tőle, és tehetetlen félelmébe belevillant Mortimer figyelmeztetése, hogy óvakodjék a szarvat viselő vadaktól. Aztán az öröm egyetlen gyors dobbanása: látta, hogy nincs egyedül; egy emberi alak áll néhány lépésnyire tőle, térdig az áfonyabokrok között.

– Kergesse el! – sikoltotta. De az alak meg se mozdult.

Az agancsok egyenesen a mellének vágódtak, az üldözött vad fanyar illata az orrába csapott, de a szemében ülő borzadály nem a közeledő halálnak szólt; valami mást pillantott meg. És fülében egy fiú nevetésének a visszhangja csengett, aranylón és kétértelműen.

*Silva = erdei, vadon (lat.)

Máté J. György fordítása