– Talán nem tudják – mesélte Rownston –, hogy a múlt század vége felé egy nő a végrendeletében pénzt hagyott hátra a Marssal való kapcsolatteremtés finanszírozására.

A beszélgetés a biliárdklubban végül egyenesen tudományos jellegű lett, és Rownstonnak aztán, aki úgymond a „tudósunk” volt, egyvégtében kedvenc témáiról kellett beszélnie.

– Egy francia nőről van szó – folytatta –, és a tudósok, akikre a pénzt hagyta, elhatározták! hogy egy; geometriai törvényt – nevezetesen Püthagorasz csodálatos tételét, mely szerint az átfogó négyzete egyenlő a befogók négyzetének összegével – egész Észak-Franciaország területére kiterjedő jelzőtüzekkel ábrázolják. Valóban csodálatos tétel, és gyakran töprengtem rajta magam is, hogyan jött rá, hogy a derékszögű háromszög nagyobbik oldalának négyzete tényleg egyenlő a két kicsivel!

– Mire lett volna jó ez az egész? – kérdezte valaki, akit inkább érdekelt a golf, mint a tudomány.

– Oh – felelte Rownston –, a francia tudósok úgy vélték, hogy a marslakók, akik nálunk intelligensebbek kell hogy legyenek, mert hát korábban indultak fejlődésnek (hisz az ő bolygójuk kisebb. s ezért hamarabb hűlhetett le), tehát tudnak már mindent), amit mi tudunk, és ráadásul jó néhány őrültségen túljutottak már. Ennélfogva a tényt a négyzetekkel is ismerniük kell s ha látják a fényábrát Földünkön, megtudhatják ebből, hogy mi is intelligensek vagyunk. Erre kellett volna rögtön felelniük.

– És mi történt? – tudakolta a klubtagok egyike.

– Hahá, a francia kormány egyszerűen eldöntötte, hogy az asszony örült, és végrendelete bűnös, ezért a pénz rokonaira kellett hogy maradjon. De nekem úgy tűnik – fűzte hozzá Rownston –, ha az asszony valóban nem volt épeszű, akkor egyenesen veszélyes lehetett hagyni, hogy minden pénz a rokonaira szálljon, mert azokban is lehetett valami az őrültségéből, és minél több pénz állt rendelkezésükre, annál nagyobb volt a lehetőség a betegség fejlődésére.

– Nem volt őrült – mondta Jorkens.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Rownston éles hangon; mert nem szenvedhette, ha valaki tudományos állításainak ellentmondva közbeszól.

– Teljesen épelméjű volt – ismételte Jorkens. – A fényjelet végül mégis leadták, és a Mars felelt is.

– A Mars felelt! – kiáltottuk.

Rownston szótlanul ült.

– Igen – szólt Jorkens. – A tudósok talán nem voltak megelégedve kormányuk döntésével. Nem hagyták annyiban, hanem a legnagyobb titokban pénzt gyűjtöttek, ami persze nagyon sokáig húzódott, és a legtöbben meg is haltak közben. De a terv maradt, csak mindent a legnagyobb csendben készítettek elő, nehogy a kormány még több embert nyilvánítson őrültnek. És pár évvel az első világháború előtt együtt volt minden.

– És honnan tudja mindezt? – vetette közbe Rownston.

– Véletlenül ismertem egy embert, aki a Mars válaszát meg tudta fejteni.

– És mi mért nem tudunk semmiről? – erősködött Rownston.

– Mert eltusolták.

– Eltusolták?! – kiáltott fel Rownston.

– Igen – mondta Jorkens.

– A jelzőtüzeket tényleg meggyújtották, de persze nem Franciaországban, mert ott az egészet bolondságnak hitték. A tudósok, akik közreműködtek. a Szahara északi részén építették ki a püthagoraszi tétel ábráját. Hát itt egyetlen kormány sem szólt bele, csupán néhány arab, akik szerint persze ugyancsak bolondság volt az egész, de azért semmilyen módon sem zavartak, mert az őrültséget Istentől származó szenvedésnek tartották. melybe az embernek nem szabad beleavatkoznia.

A negyven év alatt viszont tetemes összegecskét kellett összekaparniuk a francia tudósnak, mert már csak a szállítási költségek is óriásiak voltak, hisz a Szaharában se fa, se víz, se élelmiszer nincs. Na de találtak elég tevét, és így mindent beszerezhettek. És egy éjszaka aztán meggyújtották a jelzőtüzek végtelen sorait. És a Mars válaszolt.

– Felelt a Mars? – kérdezte Rownston.

– Igen, már egy hét múlva! – mondta Jorkens. – Bámulatosan gyorsan dolgoztak. És ugyancsak egy ábrával feleltek.

– Mifélével? – kérdezte Rownston.

– Jelzőtüzeket gyújtottak meg, akárcsak mi. És tudósainknak először fantasztikusan hízelgett ez a gyors válaszadás.

– És hát miféle ábra volt az? – türelmetlenkedett Rownston.

– Ugyancsak egy derékszögű háromszög volt – felelte Jorkens. – Csak egy kissé másképp rendezték el.

Amint Rownston meghallotta a „rendezték” szót a geometriával kapcsolatban, megvetően felszisszent.

– A háromszög egyik szárát meghosszabbították – folytatta Jorkens –. méghozzá kétszeresen, míg a másikat ugyanúgy, de legalább a négyszeresére. Ez a hosszú vonal végighúzódott északtól délig az egész marsfelszínen. Hogy hogyan tudtak a marslakók egy ilyen hatalmas ábrát mindössze egyetlen hét alatt kijelölni, rejtély volt. Na de sokkal titokzatosabbnak tűnt ennek a meghosszabbított szárú háromszögnek a jelentése.

– Az egyik megduplázva a másik négyszeresen ...? – tűnődött Rownston és bölcs arcot vágott.

– Igen – felelte Jorkens.

– Igen – felelte Jorkens –. de mégsem egészen pontosan. A hosszabb szár óriási, de arányosan hosszú volt, s ez sok fejtörést okozott a francia tudósoknak. Nem tudtak matematikai arányszámot találni erre, bár mindnyájan matematikusok voltak, s ugyanezt tételezték fel a marslakókról is, hisz egy mértani ábrát küldtek.

– Végül aztán hogyan fejtették meg az üzenetet? – tudakoltuk.

– A francia matematikusok heteken át gürcöltek vele, képleteket állítottak fel és így tovább, mert kötelességüknek tartották. Ha valakiktől üzenetet kapunk, és azok képesnek tartják az embert, hogy megfejtse azt, és mégsem lehet kibogozni, az persze kínos, főleg tudósoknak. És a válasz mégis olyan egyszerű volt.

Feltehetőleg túlbecsülték az üzenet nehézségét, és mélyértelmű jelentést kerestek. Az egyik mindenesetre kitalálta, sőt egyetlen pillanat alatt megvilágosodott előtte minden. Egy öreg férfi, név szerint Priteau volt az, és egészen megrémült. Igen, tulajdonképpen mindnyájan megrémültek. És végül is ezért tusolták el. Mert Priteau és a többi tudós mind, remélte, hogy a marslakók nem gyűlölnek minket, talán csak a civilizációnkat, mert az ebben a gépkorszakban teljesen matematikán alapszik, és így azt gondolták, hogy a Mars mindezt rég túlfejlődte, s teljes undorral, úgymond. Így hát, állítja Priteau, a szaharai geometriai ábrán feldühödtek, és haragjukban elhamarkodottan feleltek.

– De hát mit feleltek? – kiáltotta Rownston és mi is mindnyájan égtünk a vágytól, hogy megtudjuk.

– Ah – sóhajtott Jorkens –; ma le akarják tagadni, hogy az felelet lett volna. De őszintén szólva mégiscsak az volt, mert különben mért fáradoztak volna annyit, hogy eltusolják? Egyébként önök is eldönthetik, ha az ábrát papírra lerajzolják. Mint már mondtam, egy nagyon hosszú, egyenes, függőleges vonal, melytől jobbra fent egy rövidebb ágazik el derékszöget alkotva, és aztán ...

– Úgy néz ki, mint egy lámpaoszlop – vetette közbe egy jámborabb klubtag, aki nem értett a matematikához.

– Várjon csak – mondta Jorkens –, kifelejtette a háromszög harmadik oldalát! A ferde összekötővonalat, innen ... eddig, a két szár között!

– Ó – kiáltott fel valaki –, ez pontosan olyan, mint egy akasztófa!

– Úgy bizony – erősítette meg Jorkens. – A felelet ugyanis ez volt; „Akasszátok fel magatokat!”

Józsa T. István fordítása