A hatalmas szálloda különtermében már készen állott a terített asztal. Huszonkét ezüst teríték villogott a fehér abroszon. Este 8 óra volt, de eddig csupán egy vendég érkezett. Amint az asztalfő felé lépdelt, a pincérek egyike megkérdezte:

– Nyilván megvárja a többieket, Sir? Bizonyára rövidesen itt lesznek.

– Nem – felelte a magános vendég. – Pontosan vacsorázunk.

Melyet foglalt az asztalfőn. A pincérek e pillanattól kezdve feszülten figyelték. A hétfogásos vacsora szabályszerűen zajlott le. Egy óráig semmi különös sem történt, bár a pincérek merőn figyelték. Ekkor azonban, úgy kilenc óra tájban, a különös vendég felállott és szónokolni kezdett. 21 sportbajtárshoz beszélt, amint a pincérek megállapították.

– Szólni kellene az igazgatónak – mondotta az egyik pincér. (Hatan szolgálták ki a magános vendéget.) A beszéd pedig tovább folyt. Pár pillanat múlva sietve megjelent az igazgató.

– A vendég beszédet mond – világosította fel az egyik pincér. – Úgy látszik, eszelős.

– Emlékszem valamennyiőtökre – szónokolt a magános vendég. – Mindnyájan meghaltatok, csak én maradtam életben, pedig én voltam közületek a legrosszabb játékos.

– Ez az ember tényleg bolond! – állapította meg meglepetten az igazgató.

– A háború ragadott el benneteket – folytatta a szónok. – Pedig azt hittem, keményebb legények vagytok. És a közös pénzből, lám, még tellett egy vacsorára.

– Legjobb lenne rendőrért küldeni – jelentette ki hűvösen az igazgató és egy pincér már ki is surrant, hogy telefonáljon.

– Persze, a pénzből sok vacsorát megehettem volna egyedül – beszélt tovább az asztalfőn álló szónok. – De mi hasznom lett volna belőle, hogy egyedül vacsorázzam? Emlékezetembe akartalak idézni benneteket. Koccintani akartam veletek és ha egy-két pohár pezsgővel felfrissítettem emlékezetemet, szinte látom arcotokat. fiúk. Sohasem felejthetlek el benneteket. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy nem játszhatunk többé együtt.

– De most el kell búcsúznom tőletek. A közös pénz elment erre a vacsorára és többé nem vacsorázhatunk együtt. Búcsúzom tőletek, fiúk, mindnyájatoktól. Nem láthatjuk többé egymást olyan tisztán, mint ma. Mintha. egyik-másikotok alakja máris szertefoszlana... Vagy ez talán csak a cigarettám füstje?

– Már jön is – lelkendezett az egyik pincér és a szélesre tárt ajtón keresztül az igazgató lépett be ismét a szobába, mellette egy rendőr. A rendőr felvette a személyi adatokat és megkérdezte, hogy a vendég kifizette-e a vacsorát. Amikor kiderült, hogy igen, akkor jóakaratú mosollyal jegyezte meg:

– Hiszen az eset világos. Huszonkét vendéget vártak. Csak egy jött el és Így több pezsgő esett rá, mint kellett volna. Az úr holnapra már biztosan jobban lesz.

A rendőr eltávozott, az igazgató is elhagyta a különtermet és a két pincér udvariasan segítette fel a távozó vendég kabátját. A terem kiürült, csak egy pincér maradt ott, aki egymásután kezdte kioltani a lámpákat. De akkor, amikor már csak az ablakokon beszűrődő távoli fények csillogtak a sűrű homályban, ez a pincér egy szemvillanásig mintha árnyékokat látott volna mozogni az asztal mellett és rádöbbent a magános vendég szónoklatának értelmére. Bármit látott is azonban, egy pillanat múlva minden semmivé foszlott, amikor kilépett az elhagyatott teremből és halkan betette maga mögött az ajtót.

Gedeon Pál fordítása