Az alábbi történetet még Jorkens mesélte nekem. Ez is azt bizonyítja, hogy nem csak mindig magáról beszél, ahogy néhány klubtársunk állítja, s mivel semmiféle személyes érdeke nem fűződött a történethez, nincs okom megkérdőjelezni az igazságát. S ha ez a története igaz, miért ne lehetne az a többi is? En így látom a dolgot, de eszem ágában sincs befolyásolni a többiek véleményét.

Egyszer egy kissé nehéz ebéd után elszundított, mire rajtam kívül az összes klubtag távozott: néhányuknak üzleti ügye akadt, másokat zavart Jorkens horkolása, bár igazán nem tudom, mit árthatott nekik – vagy mi hasznot hoztak az elintéznivalóik, ha már itt tartunk. A horkolás aztán egy pillanatra bugyogó hortyogásba váltott, s egy ideig úgy tűnt, hogy megfullad. Fel is ébredt, s mivel egyedül maradtam vele, tettem egy megjegyzést:

– Gondolom, jó pár furcsaságot láthatott már életében!

– Főképp furcsa embert! – vágta rá, s az alvástól és az elfogyasztott ebédtől csodálatosan felfrissültén már bele is kezdett a történetbe.

Éppen Amerikában, New Englandben kóborolt, s történetesen megint pénzszűkében volt, így hát minden kisebb-nagyobb riport- és interjúmegbízást elvállalt különböző újságoknál, hogy egy kis pénzhez jusson és megteremthessen valamiféle „anyagi biztonságot” – gondolom, ezen azt az összeget értette, amelyből harmadosztályon hazajuthatott volna Angliába. Egy napon aztán az érdeklődés középpontjában álló milliomoshoz, Makinshez küldték, hogy készítsen interjút vele. Ha a névről esetleg semmi sem ugrana be, ő volt a villanykirály, az általános érdeklődés pedig annak a pernek köszönhető, melynek során kétségbe vonták, hogy képes lenne saját ügyei intézésére. Ügyvédje azonban bebizonyította, hogy a dinamóinak működtetését, karbantartását, még az olajozását is oly gondosan és személyesen megszervező, a nap 24 órájából az év minden napján 14-et munkájának szentelő Makins tökéletesen alkalmas az élete rendben tartására. A dinamók céljának firtatását oly végtelen eleganciával söpörték félre, melyet csupán a jog berkeiben járatos olvasóink tudnának igazán értékelni. Jorkens ezeket a dinamókat szemre is vételezhette, amikor ellátogatott hozzá.

Jorkens sohasem vállalta volna el a munkát, ha könnyűnek ígérkezett volna. Volt Jorkensben valami, amit Makins megkedvelt, még ha csak annyi is, hogy – a villanykirály saját szavaival élve – „férfiként itta a borát”, úgyhogy elmondta neki a történetét. Jorkens gratulált neki a hír kapcsán, miszerint a világ alkalmasnak nyilvánította saját ügyei intézésére, mire Makins azt felelte: „Hát nem csodálatos?” Aztán vagy negyedórán keresztül csendben ült hatalmas, faragott székében, néha csóválta a fejét, majd hirtelen motyogni kezdett valamit, s egyre erősödő mondataiból végül kibontakozott az áhított beszámoló.

„Az az ötletem támadt, hogy egész Amerika villanyvilágítását tönkreteszem, majd az egész rendszert a saját kezemben egyesítem. Az Egyesült Államok minden egyes városának világításáról egyetlen vállalat gondoskodott volna. A legszerényebb számítások szerint is annyi energiát kellett volna termelnünk, amennyit a telihold sugároz. A terv készen állt a fejemben, és végre is tudtam volna hajtani, bár az összes apró részletet már nem tudom felidézni önnek. Ma már nem emlékszem tisztán, de akkor az utolsó részletig megvolt a terv a fejemben. Bármit kérdezhetett volna a rendszerről, azokban az időkben mindent pontosan el tudtam volna mondani róla.

Az a rengeteg fény mind az én kezemben lehetett volna, gondoljon bele. Olyan sok, amennyit a telihold vetít az észak-amerikai kontinensre. Aztán elvesztettem a nyugalmamat. Egyszerre tovatűnt. Az orvos enyhe infarktusnak nevezte, de nem az volt: az egészségemmel minden rendben volt. Nem is az agyammal történt valami: tisztább volt, mint valaha, az igazat megvallva túl tiszta is. A gondolataim is kristálytiszták, csak túl sok volt belőlük. Egyszerűen elvesztettem a nyugalmamat. Ha egy nagy üzlet egyetlen ember kezében összpontosul, az rengeteg munkát és töprengést kíván, s amikor pályafutásom csúcsán jártam, magasabban, mint amiről valaha is álmodni mertem volna, a gondolataim tovább rohantak. Nem voltak hajlandók fékezni, úgyhogy elveszítettem a nyugalmamat. Eleinte ugyan nem bántam, hiszen az üzlet körül forogtak. Amikor azonban a legjelentéktelenebb gondolatok kezdtek átcikázni a fejemen, mint egy rakás koszos gyerek egy óriási bálteremben, és nem tudtam elhessegetni őket, kezdtem kétségbeesni és elmentem egy doktorhoz, hogy kikérjem a véleményét, ő pedig csak annyit javasolt:

– Tengeri utazás.

Elhajóztam New Yorkból Bombaybe.

Hát, a hajóút egyáltalán nem használt. Állandóan töprengtem, s végül rájöttem, hogy nem orvosra, hanem olyan valakire lenne szükségem, aki a lélek gyötrelmeivel foglalkozik. Igen, nem túlzók: addigra már rettegtem, s a gondolatok az értelmemet fenyegették. Olyan kitartóan vadásztak rá, mint a leszegett fejjel, lebegő fülekkel, felcsapott farokkal loholó kutyák a rókákra. Utazott egy-két pap a hajón különböző felekezetekből, s esténként a fedélzeten sétálgatva rengeteget beszélgettem velük, s azonnal elmondtam nekik a problémámat, amint úgy láttam, hogy meghallgatnak. Ok azonban főleg a mennybemenetelről beszéltek, s rájöttem, hogy az ő tanácsuk ugyanolyan, mint az orvosomé, aki Bombaybe küldött: már ismertem a tanításukat, a gondolatok viszont tovább cikáztak bennem.

Aztán eszembe jutott, hogy valamikor úgy hallottam, Indiában számtalan vallás létezik; némelyik bálványokat imád, mások nem; nekem édes mindegy volt; a gondolataim árkon-bokron keresztül üldöztek, és bárhol szívesen megbújtam volna, ha menedékre találok. Úgy értem, a bálványokkal szemben táplált minden addigi előítéletem nevetségesnek és képtelennek tűnt. Igen, uram, megtántorodott az elmém. S továbbra sem szabadult attól a képtől.

Az értelmemet üldöző gondolatok ugyanis addigra egyetlen látomásra szűkültek: egy patkányra, melyet egyszer megdobtam kővel. Ez volt a legerősebb rémképem: éjjel-nappal kísértett, tudja, és természetesen szemhunyásnyit sem hagyott aludni.

A hajón megismerkedtem valakivel, aki korábban is sok időt töltött Indiában. Úgy gondoltam, hogy többször járhatott már ott, s beszédbe elegyedtem vele. Egy-két napon belül előadtam neki a történetemet, amint összeszedtem hozzá a bátorságom, akkoriban ugyanis nem mertem beszélni a patkányról. A férfit Ebblitnek hívták, és mesélni kezdett nekem a Gangeszről. A Földközi-tenger környékén ismerkedtünk meg: eleinte sakkoztunk, majd a parti után ücsörögtünk és beszélgettünk. O azonban sohasem beszélt igazán őszintén, nem mondott el mindent, amit érzett vagy tudott, míg be nem fordultunk azon a sarkon, ahol De Lesseps szobra áll, egyik bronzkarját a keleti világ kapuja felé tartva, s ahol Port Said korrupt városa számtalan fehér kupolájával hátramarad az éjszakában. És nem sokkal azután Ebblit a Keletről kezdett beszélni, s mintha a Nyugat és értékrend-szere egyre inkább távolodni látszott volna. A Gangesz gyönyörűségéről mesélt. A jelek szerint fogalma sem volt, hogy a folyó csendes szépsége formálta-e az emberek gondolkodását, valamiféle meg sem álmodott tartalomhoz tompítva és csendesítve őket, vagy az egymást követő nemzedékek gondolkodása ruházta fel a folyót különleges szentségével. Ettől függetlenül kezdtem úgy érezni, hogy a Gangesz mellett könnyebbségre találok, üldözött elmém pedig – reményeim szerint – nyugalomra lel. Megkérdeztem tőle, hogy a folyó mely részéhez érdemes utazni, mire némi gondolkodás után azt felelte:

– Benáren.

Még hosszú út állt előttem, az a sebzett farkú patkány pedig borzasztóan közel volt. Elfelejtettem említeni, hogy a farka eltört. A mindenségit, én aztán kemény fickó vagyok! Több száz embert ismerek, akiknek egyszerű elméje nyitott könyv számomra, de egy sincs közöttük, egyetlenegy sem, aki azzal a patkánnyal szemben kitartott volna, át a Vöröstengeren.

Volt a fedélzeten egy uszodaként üzemelő, hatalmas tartály, abban hűtöttem le magam esténként, naplemente után, a víz tetején lebegve, a csillagokat bámulva és a patkányra gondolva.

Azután mindig megkerestem Ebblitet és beszélgettem vele. Miközben fel-alá sétálgattunk a hőségben, minden apró információt kiszedtem belőle, amit csak tudtam; úgy szedegettem össze, mint egy bélyeggyűjtő: a legjobb szálloda nevét, a folyó legjobb részét a töprengésre, a papokat, a templomokat, a legendákat. Egy nap már majdnem megemlítettem neki a patkányt. Nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem megérezte. Onnantól kezdve nehezebben tudtam rávenni a beszélgetésre, különösen ha ketten voltunk.

Onnantól kezdve gyakorlatilag egyedül maradtam a patkánnyal.

És végre-valahára elértük Bombayt.

Természetesen akadnak látnivalók Bombaytől Benárenig, az igazat megvallva nem is kevés. A világ nyolcadik csodája Agránál, vagy a delhi régi palota földi paradicsoma, nem is beszélve a történelem csodás eseményeiről, melyek más tájak legendáival vetekszenek. A Nyugati-Ghátok csúcsain túl is számtalan látnivaló lett volna. Előttem azonban akkorra már csak a megsebzett farokból lassan szivárgó vér képe lebegett. Úgyhogy azonnal siettem tovább Benárenbe.

Ebblit említette, hogy a Tehenek Templománál ül egy ember az ajtótól jobbra, aki segíthet majd rajtam. Három éve ott ült, úgyhogy valószínűleg még mindig ott lesz. És nem szabad törődnöm vele, hogy koszos, az igazat megvallva nagyon piszkos. Kacagtam volna a gondolaton, ha akkoriban még tudtam volna nevetni. Nagyon piszkos! Mit számított egy kis piszok ahhoz a patkányhoz képest!

Rettegve érkeztem a templomhoz. Mi lesz, ha az az ember már elment? Három év nekem hosszúnak tűnt. De neki nem volt az, ahogy Ebblit megjósolta. Ott volt, ahol mondta, a Tehenek Templomába vezető ajtótól jobbra, egy szál ágyékkötőben, csupaszon és piszkosan, egy tál mellett ült a földön. Kerítettem egy tolmácsot, visszamentem hozzá és azonnal elétártam a problémámat, mielőtt kipakoltam volna a szállodámban. A patkányról természetesen nem meséltem neki – talán megtettem volna, ha nem olyan piszkos –, de azt elmondtam, hogy üzletember vagyok, aggasztanak az üzleti ügyeim, de más gondolatok is beférkőznek az agyamba. A jelek szerint nem sok figyelmet szentelt nekem, amikor azonban tolmácsom lefordította a mondandómat, csupán annyit felelt:

– Beszéljen őszintén!

Gondolhatja, nem különösebben örültem, hogy egy ilyen alak így beszél velem, úgyhogy egy pillanatig csak hallgattam. De aztán végső kétségbeesésemben szóba hoztam a patkányt, s amint kiszaladt a számon, az egész látomás felszakadt belőlem. Még sohasem beszéltem róla: a szemét, a bajszát, a bundáját leírtam neki, a kíváncsi orrától az eltorzult farkáig.

Ha a tolmács jól értette, azt mondta:

– A Gangesz csodálatosabb annál, mint amit az ember érzékelhet, vagy bármely elme felfoghat. A gyönyörűségéről töprengve minden vágyunk tökéletesen valóra válik. Semmilyen törekvés nem léphet át rajta. Még a remények sem múlhatják felül. Bárki számára életre szóló elfoglaltságot kínálhat. Menj és ülj mellette egészen addig, míg képe tudatod legbensőbb mélyéig nem hatol, közelebb, mint a kezed és a lábad. Ülj mellette, ha kell, egész nap. A jutalom onnantól kezdve határtalan, s a magadfajta, azonnali eredményt keresők is elégedettek lesznek.

Furcsán hangzik, de nem tűnt ostobaságnak, amit mondott. A patkány még mindig ott volt, de alakja mögül halvány reménysugár világlott. Eltévedt s a végletekig üldözött vándornak éreztem magam, aki a sötétben egyszer csak harangszót hall, majd végül egy kis parasztház fényére figyel fel. Nem hibbant fantáziálás volt ez, csupán az álmatlanul töltött hetek feszültsége. Így hát elmentem a Gangeszhez. Barátom, az igazi gyöngyszem! Napnyugta körül mentem le a partra, s egy hatalmas féldrágakőnek, nagyon halvány, kékeszöld berillnek láttam. Azonnal megértettem, hogy nem érdemes csak nézegetni. Nem csupán látnivalókra áhítozó turista voltam, hanem egy olyan rettegés rabja, melyhez fogható még embert nem üldözött. Egy tigrissel is szíves-örömest játszottam volna, csak attól a patkánytól szabaduljak.

Az öngyilkosság kézenfekvő gyógyírnak tűnhet a problémára. De azt nem akartam, mert a patkány az értelmemre tört, azt pedig nem szándékoztam eldobni, inkább minden képességével együtt megmenteni tőle. Így hát elmentem a Gangeszhez, de nem azért, hogy bámuljam, hanem hogy hagyjam feltöltődni a lelkemet, s hogy az utasításoknak megfelelően elmélkedjek gyönyörűségén, míg a saját lábamnál és kezemnél is közelebb nem kerül hozzám.

Az a folyó olyan volt, mint a világ vége, s annyi lépcső vezetett is le hozzá. Nem olyan volt, mint egy gázlóhoz vagy komphoz vezető keréknyom, amely a másik oldalon folytatódik: ezek a lépcsők a víz széléig vezettek és ott véget értek

– élő vagy holt zarándokok utazásának vége. Egy ilyen lépcsőre ültem le egy kis templom közelében és figyeltem az egyre halványuló napot, s minél halványabb lett, annál könnyebb volt a patkánytól megszabadító tanítás első leckéjét magamévá tennem. A folyó szépsége belém ivódott, olyan könnyedén, mintha évek óta ott ültem volna. A zarándokok kettesével-hármasával szedték a lépcsőket, úgy rohantak lefelé, a galambok pedig a mellettem álló kis templomhoz repültek, leszálltak a parányi kupolák közt gyülekező társaik mellé, miközben az egyre halványuló napfényben minden elvesztette a színét, kivéve a folyót, melynek mintha saját fénye lett volna. Most vettem észre először az égő Ghátok felett lobogó lángokat, a halál lángjait. Néha egy-egy méretes vitorlás úszott le a folyón, de egyetlen fodorral sem háborgatták csodálatos nyugalmát: úgy tűnt, mintha szellemhajók lettek volna, vagy mintha a folyó valahonnan álomországból érkezne, de messze kiemelkedne az álmok közül, roppant távol az ébredéstől. Nyugaton, a kis templom felett most már látszott a felkelő hold sarlója. És ahogy a holdfény és a halál lángjai felerősödtek, a naplementével kihunyó ragyogás még káprázatosabban tért vissza, mint amikor az utazó távoli, csodás vidékek selymébe és pompájába öltözve tér vissza vidéki otthonába. A csillogás addig fokozódott, hogy a világító folyó is sötétnek tűnt mellette.”

Makins nagyon gyorsan beszélt a Gangeszről, s közben mintha tudomást sem vett volna a vele szemben ülő Jorkensről és sebesen surrogó ceruzájáról: végig a feje fölé bámult. Jorkens hiába ismerte a gyorsírást, sokszor még azzal sem bírta az iramot. Véleménye szerint Makinst nem a folyó szépsége, hanem a patkánytól való első szabadulás élménye bűvölte el, noha igazából nem menekült meg tőle. A saját szavaival élve, „a szürkület súlyos leple gyorsan ereszkedett lefelé, s a szent várost befedte minden dicsfényével együtt. Tudja, ahogy ezen a varázslatos órán a fény utolsó maradványai kihunytak az embert és a földön magasodó épületeket elválasztó szabad égen, én is úgy voltam a patkánnyal. Végül, végül volt valami köztem és közte. A Gan-gesz gyönyörűsége. Legyőzni ugyan nem tudta, ahhoz túl erős volt, de legalább már a folyó túloldalára került.

A mérhetetlen szépség India sötét színeire festette az eget, a folyó partjára súlyos némaság nehezedett, mintha a világ megszűnt volna forogni, hogy lássa az első csillag feltűnését: a templom ajtaja hangtalanul kinyílt, feltárva a belső sötétséget, s a csend az egész folyó felett elmélyült. És a víz széléről hirtelen harangok dallama törte meg a csendet, messze fölöttem széles ablakok tárultak ki a sötétben, s egy pillanat alatt ismeretlen hangszerek muzsikája szállt: a templom mellől láthatatlan dobok hallatszottak.

Megbocsát egy pillanatra?”

Felállt, odalépett a redőnyhöz és félrehúzta. Mély zúgás töltötte meg a könyvtárat, száz dinamó berregése. Jorkens addig is hallotta a dorombolásukat, miközben Makins a Gangeszről beszélt, de a morajlás immár az egész szobát betöltötte, s láthatóvá váltak a gépek. Jorkensnek akkor még fogalma sem volt, micsoda döbbenetes energiát szabadít fel az az irdatlan vastömeg, csak annyit tudott, hogy hatalmas erők indulnak láthatatlan útjukra. Egy emelet magasból néztek le a dinamóteremre, s a sötét, kerek gépek között a szerkezetek olajozásával foglalatoskodó emberek járkáltak fel-alá.

Makins így folytatta:

„Három napig maradtam ott. A patkány, mint már említettem, most már a folyó túlsó partján volt, de nem ment messzebb. A látomás homályában is láttam, amint szaglászás közben összekuszálódik a bajsza, s pontosan tudtam, ki után szaglászik. Úgyhogy visszamentem a piszkos emberhez és mindenről beszámoltam neki, ő pedig azt mondta:

– A Gangesz olyan hegyről ered, amely túl magas az embernek. Azon a hegyen színarany város áll. Minden aranyból készült: a járdák, a házak, még a boltok is. És az összes lakos hindu.

– Honnan tudja, hogy aranyváros épült a hegyen?

– Láttam – felelte. – Hónapokig gyalogoltam felfelé a folyó mentén, még fiatalkoromban, minden nap óriási távolságot tettem meg; aztán egy fehér hegyhez értem, de várost sehol sem láttam. Fiatal voltam és hiányzott belőlem a hit. Ottmaradtam és hét napig néztem, böjtöltem és néha imádkoztam azokhoz, akikhez ilyenkor kell. És a hetedik nap végén azt hittem, változást látok, de amikor a nap lement, semmi sem változott. A hegy elsötétült, én pedig elájultam a koplalástól. Aztán egyszerre ott termett előttem az aranyváros, az utcák egymás hegyén-hátán kanyarogtak a hegyoldalon, és mindenütt kupolák, tornyok és falak csillogtak és ragyogtak; egy színarany város, ahogy a brahminok tanítják.

– Meg kellene néznem? – kérdeztem.

– Még nem.

– Mikor kellene megnéznem?

– Három hónapig maradjon Benárenben – hangzott a válasz. Bár hosszú időnek tűnt, úgy tettem, ahogy a piszkos ember tanácsolta. És a patkány mindvégig ott várt a folyó túloldalán, s bár éjszakánként néha tudtam valamennyit aludni, a dolgok egyáltalán nem változtak; az őrület birodalma még mindig túl közel volt hozzám, s képzeletem néha át is lépte a határait.

A három hónap vége felé aztán egy napon épp a zarándokokat nézve ücsörögtem, amikor egyszerre rádöbbentem, hogy ez nem az én folyom, hogy sosem hinnék az aranyváros történetében, és istenei sem lehetnének az én isteneim. Egy pillanat alatt döntésre jutottam. Nem is szóltam a piszkos embernek. Azt hiszem, most is ott ül a Tehenek Templomának ajtajánál, miközben odabenn tehenek és pávák ténferegnek, a hívők pedig minden imádságnál meghúzzák a harangot, hogy az istenük meghallgassa őket. Azonnal útnak indultam. Azt hiszem, alábecsültem azt, ami a patkányból maradt, vagy azt gondoltam, hogy a távolság kitart egy darabig. De amint elhagytam a Gangeszi, átkelt rajta és ismét olyan közel volt hozzám, mint azelőtt. Kényszeríthetett volna, hogy visszamenjek Benárenbe, de akkorra tudtam, hogy a szent folyó sohasem szabadítana meg tőle: enyhíti ugyan a tüneteket, én viszont abban reménykedtem, hogy mindenestül megszabadulhatok tőle. Tudja, az első pillanattól hittem benne, hogy a vallás a hasznomra lehet. Az első pillanattól tudtam, hogy az a patkány a lelkemre tör, ezért szellemi segítségre van szükségem, egy olyan vallást kell találnom, melynek papja hajlandó megküzdeni vele. Még nem adtam fel a reményt. A legnagyobb vallások, gondoltam, mindig sivatagokból indultak ki. És nem is csoda: ott ugyanis az embernek már azelőtt félre kell söpörnie a jelentéktelen dolgok porát, a jelen híreit, véleményeit és divatjait, a múlt szokásait vagy a jövő félelmeit, mielőtt magához az igazsághoz eljuthatna, nemhogy még értékelje is őket és töprengjen felettük. Úgyhogy elhagytam Benáren színpompás városát s egy sivatag keresésére indultam. És a patkány utazott velem.

Mindenekelőtt egy Delhibe tartó vonatra szálltam. Ott akartam utánajárni, hogyan juthatok el egy sivatagba, ahol találhatok egy szent embert, aki a városoktól távol elég bölcsességre tett szert és meg tudja oldani borzasztó gondomat. Estefelé éppen a vagonban ültem és a patkányra gondoltam, amikor a jobbomon egyszer csak halványan, de tisztán láthatóan egy hegylánc tűnt fel, amiről fogalmam sem volt, hogy ott van.

Mialatt a következő állomáson várakoztunk, az állomás főnökétől megtudtam, hogy az a Himalája. A Himalája! Képzelje el, hogy meglát egy vízesést, és mikor megkérdezi a nevét, kiderül, hogy a Niagara; vagy véletlenül betéved egy ismeretlen templomba és rájön, hogy az a Westminster Apátság. Hát így találtam én rá a Himalájára.

Az állomásmester elsorolta nekem a távolban halvány mályvaszínben pompázó csúcsok nevét. Mindig is úgy találtam, hogy maguk angolok módfelett előzékenyek. Megkérdeztem tőle egy fehér csúcsnak a nevét, mely magányosan tornyosult a többi fölé, mire úgy válaszolt, mintha ott sem lenne, vagy legalábbis egyáltalán nem kellene izgatnom magam miatta:

– Ó, az Tibetben van.

Hát nem olyan, mint maguk? Maguk majdnem mind ilyenek. Ha valami kívül esik a Brit Birodalmon, akkor az nem is számít.”

Jorkens természetesen azt felelte, hogy ez egyáltalán nem így van. Hogy inkább többre tartunk egy idegen országot, mint a hazánkat, és semmiképp sem akarjuk kimutatni, hogy idegennek gondoljuk. Néhány percet értelmetlen, de szívélyes nemzetközi udvariaskodással töltöttek, miközben a dinamók halkan doromboltak a redőny túloldalán. Aztán Makins folytatta.

„Nem kellett sokáig nézelődnöm, mire azt mondtam magamban: Hegyek! Hegyek! Hiszen azok épp olyan jók, mint a sivatagok. Sok furcsa mesét hallottam már Tibetről. Egy hegyen az ember ugyanannyit elmélkedhet, mint lenn a síkságon, feltéve hogy elég magasra jut: ahová a gondolatokat körüldongó összes ostoba, zavaros fecsegés már nem juthat fel. Oda fogok menni – gondoltam magamban, s azonnal döntöttem. A következő állomáson leszálltam a vonatról. És velem együtt a patkány is kiugrott.

Idővel autót béreltem – Keleten az ember szabadon gazdálkodik az idejével –, s egyenesen azok felé a hegyek felé indultunk. Akkor már egyáltalán nem tudtam aludni, úgyhogy rávettem a sofőrt, hogy száguldjon. A vándorpatkányok szanaszét rebbentek, amikor elviharzottunk mellettük. Csodálatos kis állatok. Hogy örültem volna, ha inkább egy ilyen vadászik az elmémre, ahelyett a visszataszító vadállat helyett, amelyik állandóan üldözött. Még egy majom is jobb lett volna. De azt hiszem, az ember nem válogathatja meg, milyen borzalom gyötörje a lelkét. Úgy vélem, egyik átok sem jobb a másiknál, ám abban a pillanatban ezt nem tudtam belátni.

Egész délután, és még az azt követő napon is megállás nélkül haladtunk a hegy felé, míg az addig lila alapon játszó kék foltok a hegyoldalban nyíló hatalmas szorosokká nem váltak. Tibet már nem kémlelt odafentről, hanem a hatalmas fal mögé bújt és elzárkózott a világ elől.

Aznap jókora távolságot tettünk meg, míg egy helyen a sofőr kijelentette, hogy autóval nem lehet továbbmenni. Nem keseredtem el, mert azt is mondta, hogy nagyjából nyolcvan kilométerre van egy kolostor, én pedig pontosan erre vágytam; egy kolostorral előttem és a patkánnyal mögöttem akár élelem és pihenés nélkül is boldogan gyalogoltam volna odáig.

Mint kiderült, jóval több volt, mint nyolcvan kilométer, de az is kiderült, hogy nem kell gyalogolnom – egy faluban szert tettünk ökrösszekérre, amit tongának hívnak: két ökör húzza és elmegy akárhová. Kényelmesnek éppen nem mondanám, de a patkány miatt már régen nem tartottam igényt a kényelemre: jobban éreztem magam testem kényeztetése nélkül. Egy hatalmas folyó kiszáradt medrében haladtunk: az ökröket vezető ember, meg én, na és persze a patkány. Kerekeink fehér homokon és nagy, gömbölyű köveken zötyögtek előre, s a hegyi nimfák ruháiból kiszakított rongyokhoz hasonló hosszú, keskeny pocsolyáktól eltekintve minden tökéletesen száraz volt. A szarvasok a szekértől cseppet sem tartva előjöttek a fák közül, hogy megnézzenek minket. A folyó mentén végig olyan sűrű volt az erdő, hogy ritkán láttuk a hegyeket, de amikor itt-ott előbújtak a lombok közül, közelségüket mindig fenyegetőnek éreztem; ott voltunk közöttük, mintha bejelentés nélkül cseppentünk volna az óriások gyűlésének kellős közepébe; a Föld ősi óriásaiéba, akiket a természet küldött oda, hogy megvitassák terveit. Leszállt az este, vezetőnk ezért megállította az ökröket és kis tüzekből gyűrűt vont körénk, hogy éjszaka távol tartsa a tigriseket. Az egyik kis tüzet dühösen szétrúgtam.

– Gondolja, hogy ez majd elriasztja? – förmedtem rá, de kiderült, hogy ő csak a tigrisekre gondol. Szinte azonnal megbántam, s így mentegetőztem durvaságom miatt:

– Meg kell bocsátania, de nem tudok aludni. – Ő azonban soha egy szót sem értett abból, amit mondtam, és fikarcnyit sem számított neki.

Egy tigris egész közel merészkedett: a patkány képén túl is hallottam puha lépteit. Elmúlt az éjszaka, mint annyi sok álmatlan éjszaka az utóbbi egy évben, s hirtelen ránk tört a hajnal. Főztünk teát, vezetőnk pedig evett egy kis otthonról hozott élelmet, majd folytattuk az utat Tibet felé. Egész nap haladtunk; a kerekek lustán másztak fel a nagy, gömbölyű kövekre, hogy aztán a másik oldalukon recsegve-ropogva huppanjanak vissza a homokba. A patkányt azonban a zötykölődés sem tudta lerázni.

Aznap éjjel már messze fenn, a hegyoldalon vertünk tanyát a hidegben, de csak egy tüzet raktunk, mert már nem kellett tartanunk a tigrisektől. Nem mintha féltem volna tőlük. Már csak egy dologtól rettegtem, s az elmém megtántorodott tőle. Az újabb álmatlan éjszaka olyan lassan telt, mint a történelem hosszú fejezetei; de másnap reggel, az aranyló reggeli fényben vezetőnk az előttünk tornyosuló hegyre mutatott, melynek oldalában ott ragyogott a keresett kolostor. Délre elértünk odáig, ahol az ökröknek vissza kellett fordulniuk: az út hátralevő része igazi hegyvidék volt. Akkorra már kétszer váltottunk ökröket, s közel száz kilométert tettünk meg abból a nyolcvanból, ami a kolostorig állítólag hátravolt. Gyakran tapasztaltam, hogy Indiában útközben nőhetnek a távolságok. De végül ott volt a kolostor a szemem előtt. Sikerült embereket kerítenem, hogy vigyék a csomagjaimat, én pedig előttük törtettem fel a hegyre. Keskeny ösvény kanyargott fel a meredély mentén; úgy tűnt, bárkik lakjanak is a kolostorban, nem túl gyakran hagyják el a helyet, és hozzájuk is ritkán tér be látogató. Miközben közeledtünk, megszólalt a harang, de cseppnyi szíveslátás sem volt a hangjában, ahogy egy magányos hegyen várta volna az ember: ahhoz túlságosan mennyei volt, mintha egyáltalán nem törődött volna az általunk ismert hétköznapi gondokkal. A kapuig vezető út mintha teljesen járatlan lett volna. Az ajtó mellett vékony láncon oroszlán formájú bronz csengőfogantyú lógott. Odamentem és meghúztam a láncot, mire az egész kolostort fülsüketítő csörömpölés reszkettette meg. Valamiféle csigarendszer segítségével a könnyedén megrántott fogantyú egy közel egytonnás harangot hozhatott működésbe. Kijött egy aszott szerzetes, én pedig megpróbáltam tolmács vagy közös nyelv nélkül elmagyarázni neki, mit akarok. Azt hiszem, a szememben tükröződő félelemből megérthette, mert bevezetett; s amint megérkeztek a csomagjaim, azokra mutatva egyszerűbb volt többet mondani magamról. Ha kevesebb holmival, esetleg mezítláb érkeztem volna, talán hamarabb továbbküldenek. Az egyik hordáromat elküldtem tolmácsért, s egy álló hétbe került, mire talált valakit. Ezen idő alatt megosztották velem furcsa ételeiket és egy parányi sziklacellát is biztosítottak számomra, ahol éjszakára meghúzhattam magam. Amikor aztán megjött a tolmács, egy fiatalabb szerzetesnek töviről hegyire előadtam a problémámat, ő pedig azt mondta, kérjem meg a tolmácsot, hogy jöjjön vissza egy év múlva; valamint azt, hogy addigra kellő meditációval felkészülök arra, hogy beszéljek a lámájukkal.

Pokoli év volt. A patkány átrágta magát a gondolataimon és beférkőzött az elmémbe, ők pedig még arra sem adtak lehetőséget, hogy segítséget kérjek tőlük. Egy év rettegés. Egy év a gödör mélyén. Nem akarok beszélni róla. Azt azonban el kell ismernem, hogy visszatartották a patkányt a legrosszabbtól; ismertek különféle szertartásokat, ördögűzőket és varázslatokat, böjtöket és meditációkat, melyek megerősítették a lélek bástyáit és megakadályozták, hogy az éj sötét erői bevegyék falait; de egész évben a rettegés ostromolt, és még azt sem engedték, hogy segítséget kérjek tőlük. Szörnyű, elmondhatatlan év volt, s a patkány már olyan közel járt, hogy a harangjuk nélkül nem tudom, mi történt volna velem.

Végül aztán letelt az egy év. Egy napon küldtek értem, hogy a lámájuk látni akar – addigra a tolmács is megérkezett.

Odavezettek a cellájához: a sárga tógás, kopaszra borotvált férfi csendesen ült egy asztalnál, szeme olyan volt, mintha az éjszaka tüzetes kutatásába merülne – az éjszakáéba, mely megoldja, feltárja a mienknél régebbi világok rejtélyét. A tolmács segítségével beszéltem hozzá, de ő nem beszélt hozzám. Amikor befejeztem, szó nélkül felfelé mutatott; nem az ég, hanem a hegytető felé, aztán kezét az asztalra téve, mozdulatlanul bámult tovább maga elé. Láttam, hogy ideje mennem, úgyhogy meghajoltam és elhagytam a cellát, nem sokkal később pedig a kolostort is, és elindultam abba az irányba, amit mutatott, felfelé a hegyen. Az egyik szerzetes azt mondta, hogy még az éjszaka beállta előtt találok ott egy másik kolostort. Távozásomkor a szerzetesek beszédében megbújó tisztelet, a tekintetükben tükröződő, félelemmel vegyes bámulat új erőt adott végletekig üldözött lelkemnek. Kora reggel indultam útnak és egész nap másztam. Semmiféle ösvény nem vezetett felfelé, csak késő délután bukkant elém a semmiből egy felfelé vezető csapás. Nem láttam a kolostort, ahová tartottam, de megmutatták az irányt, s fel sem merült bennem, hogy ez az alig használt ösvény nem az általam keresett emberekhez vezet. Fittyet hánytam a hőségre és a kimerültségre, a korábbi kolostor szerzeteseinek védelme nélkül ugyanis a patkány ismét szorosan a nyomomban volt. Aztán naplemente előtt harangot hallottam felettem; de olyan halványan szólt, olyan magányosan és elveszetten a hegyen, olyan furcsa hangon és oly közömbösen hétköznapi örömeinkkel és problémáinkkal szemben, mintha nem is emberek lakta helyen kongatták volna.

Magammal vittem a tolmácsomat, egy Naini Tál közeléből való hindut, de igazából csak együtt indultunk el a kolostorból, utána hagytam, hogy a maga tempójában jöjjön utánam, őt ugyanis nem hajszolta a patkány felfelé a sziklákon. A tolmácson kívül azonban senkit sem hoztam magammal; senkit, aki cipelte volna a csomagjaimat, és semmit, amit cipelni kellett volna. Úgy éreztem, ezúttal így lenne helyesebb érkeznem. Ők biztos nem tartanak értékesnek olyan dolgokat, amelyeket mi szeretünk felhalmozni.

Egy emelkedőn túl az ösvény egy kis völgyben kanyargott tovább, melynek túlsó végén ott állt a felső kolostor: a parányi, sziklás hasadék minden oldalról körülvette, s a hegy hatalmas falként magasodott mögötte. Akkor ment le a nap, s a mindent ellepő furcsa ragyogás még rejtélyesebbé tette az előttem álló épületet. A kapunál egy ezüst csengőfogantyú lógott: nyilvánvalóan valamiféle szimbólum után mintázták, amelyet azonban nem ismertem. Meghúztam a csengőt, mire az egész kolostort kellemes dallam lengte be. A következő pillanatban már szerzetesek lépteit hallottam egy átjárón, majd kinyílt az ajtó. A másik kolostorban töltött egy év során megtanultam néhány szót a nyelvükön, de nem eleget, hogy lelki rettegésemről beszámoljak – hiába, a lélek dolgai sokkal bonyolultabbak, mint a test szükségletei. Vendégszeretetükben bízva szállást kértem, s elmondtam, hogy a lenti kolostorból jövök, és hamarosan a tolmácsom is megérkezik. Amikor a másik kolostort említettem, a legcsekélyebb érzelem sem tükröződött rajtuk, akár egy másik világról is beszélhettem volna nekik. Ez reménnyel töltött el. Azt reméltem, valami olyan bölcsesség birtokában vannak, amelyről odalent mit sem sejtenek.

Nem hiába számítottam a vendégszeretetükre: rögtön behívtak, s amint a tolmács megérkezett, azonnal bementünk az egyik szerzetes cellájába, és előadtam a borzalmas történetet. Nekik is voltak varázsigéik: esténként az ágyam körül kántálták őket egy számomra ismeretlen nyelven, de még csak nem is azon, amelyet a hegyen beszéltek, és amelyből valamennyit már magam is értettem. De mintha csak megerősítették volna az omladozó bástyákat és távol tartották volna a patkányt, amíg aludtam egy keveset, igazából azonban már a végemet jártam, s az ehhez hasonló csillapítószerek már nem sokáig halogathatták a beteljesülést; közel volt a vég, a patkány bármelyik pillanatban beférkőzhetett az elmémbe. Egész nap bűvös ráolvasással próbáltak meggyógyítani; ezek a varázsjelek egytől egyig erősebbek voltak az átkoknál, de csak a megfelelő átokkal szemben voltak hatásosak. Az az érzésem támadt, hogy a patkány győzött. Az ember azt gondolná, hogy a győzelemtől tisztább és takarosabb lesz, szőre kisimul és csillogóbbá válik. De éppen ellenkezőleg történt. Bundája olyan volt, mintha lenyúzták volna, szája összefonnyadt, oldala behorpadt, farkán pedig még nyíltabb és undorítóbb lett a seb. A szemén kívül mindene elnyűtt és megpenészedett, a tekintete viszont elszántabb és áthatóbb volt, mint valaha.

Nagyjából egy hónap telt el. Aztán egy nap a lámájuk értem küldött. Rettegve mentem el hozzá, mert úgy tűnt, ez az utolsó esélyem. De az összes szerzetes mosolygott rám, s közölték, hogy minden rendben lesz. Elvezettek minket, engem meg a tolmácsot egy sötét szobába, ahol egy vörösre lakkozott asztal mögött, sárga tógában ült a láma. Egy szót sem szólt, csak a szemei beszéltek, amikor beléptünk hozzá. Aztán előadtam a problémámat. A tolmács akkor már jól ismerte történetem részleteit, így szinte azonnal fordította komor mondataimat. Amikor befejeztük, a láma egyetlen szót szólt. Nem akartam elhinni. Egyetlen szót szólt a tolmácshoz, majd az arcára kiülő üres tekintet egyértelműen tudatta velünk, hogy vége a beszélgetésnek.

A tolmácsra néztem, de ő felállt, hogy menjünk. Kétségbeesve távoztam, egyetlen szóval a tarsolyomban.

– Mit mondott? – kérdeztem kielégíthetetlen kíváncsisággal.

– Imádság – felelte a tolmács.

Imádság? Miféle imádság? Azt hiszi, eddig nem imádkoztam? Olyan, mintha vadászat idején azt tanácsolná az üldözött rókának, hogy szaladjon. Egymás után kérdeztem a szerzeteseket, hogy mit akart jelenteni az az egyetlen szó? És mindegyik azt mondta, hogy nem tudja, és hogy feljebb kell mennem a hegyen.

– Még egy kolostor? – kérdeztem.

Mindnyájan igennel feleltek: egy kolostor a hegy tetején. Elindultam, bár már késő délután volt, s mászás közben hamarosan leszállt az este. De nem törődtem vele – még mindig jobb volt, mint álmatlanul forgolódni az ágyban, miközben az alattomos patkány a gondolataimon keresztül egyre beljebb rágja magát az elmémbe. Egész éjjel másztam, a tolmácsot meg hagytam, hogy kövessen, amikor tud; végül a nap legmelegebb időszakában értem oda a kapujukhoz és lepihentem. Innen már legalább nem küldhetnek feljebb. Egy idő után felkeltem és meghúztam a vas csengőfogantyút, mire egy kolomphoz hasonló harang szólalt meg, és egy barátságos arcú, mosolygó buddhista ajtót nyitott, én pedig betámolyogtam. Egy ideig meg sem szólaltam. Aztán csak annyit mondtam, hogy »Imádság! Imádság!«, azzal a kifejezéssel, amit a láma használt, aztán néhány szóval megpróbáltam elmesélni nekik a szorongásomat és az állandóan üldöző patkányt, de nem ismertem eléggé a nyelvüket; ennek ellenére megérthetett, mert bevitt és enni adott. Aztán egy hűvös helyiségbe vitt, ahol volt egy ágy, majd adott egy kancsó vizet, és aludtam pár órát. Mire felébredtem, a tolmács is megérkezett, úgyhogy azonnal elő akartam adni szörnyű problémámat, de néhány szerzetes csitított, úgyhogy pihentem még egy keveset. Aztán amikor a hűvös estén felébredtem, a jelek szerint már ismerték a történetemet – gondolom, a tolmács elmondta nekik.

Aztán bejött egy idősebb szerzetes és átadott egy vörös írással teli négyszögletes kis papírt és mosolyogva azt mondta:

– Az imádság.

Megragadtam és kimentem a szobából. De tibeti nyelven volt. Mit tegyek én ezzel?!

Nem sokáig hagytak kétségek között. A szerzetes, aki beengedett az ajtón, egy kis kerékkel jött vissza és nekem adta. Aztán az imádságot becsúsztatta egy kapocsba a keréken és megmutatta, miképp kell forgatni. Nem szóban kellett imádkozni, csak a kereket kellett forgatni!

Aztán elment és otthagyott az imádságommal, én pedig elkezdtem pörgetni. Ó, barátom, ez kellett nekem!

Végül sikerült megtalálnom a megfelelő imádságot. Képzeljen el egy fázó, kimerült, teljesen átfagyott embert, amint egy hegyi útról egyik pillanatról a másikra egy meleg szoba közepére, egy kandalló előtt álló puha karosszékbe kerül, s egy lépést sem kell tennie érte; vagy egy sivatagban eltévedt, víz nélkül maradt embert, amint hirtelen – el sem akarja hinni, de mégis – otthon találja magát, biztonságban; valahogy így tűnt el a patkány is.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egész nap, késő éjszakáig forgattam a kereket. Hosszú idő után ez volt az első igazi pihenés számomra. Csak az volt a baj, hogy amint megpróbáltam elaludni és nem forgattam a kereket, a patkány visszajött. Nem mintha akkor ezzel sokat törődtem volna: akkora megkönnyebbülés volt, hogy bármikor eltávolíthatom a közelemből, hogy reggelig forgattam a kereket és nem foglalkoztam többé az alvással.

Amint a reggeli napfény elárasztotta a szobámat, felkeltem és kinéztem az ablakon; a hegycsúcsok úgy meredeztek körülöttünk, mint termeszvárak a réten, én pedig egyfolytában pörgettem a kerekemet. Megszólalt a harang; nem tudtam, hogy reggelire vagy imádságra hív-e, de a szerzetesek mozgolódni kezdtek, úgyhogy én is lementem és csatlakoztam hozzájuk az egyik széles folyosón. Üdvözöltek és megkérdezték, hogy jól aludtam-e, mire elmagyaráztam nekik, miért nem tudtam.

Mikor megértették a problémámat, vidáman nevettek és azt mondták, nincs ezzel semmi gond; elküldtek a tolmácsért, s amikor odaért, elmagyarázták, hogy egy hegyi patak mentén több méteren keresztül kis vízikerekeket állítottak fel, amelyek éjjel-nappal imádságokat forgatnak, és azt mondták, hogy az egyiket a rendelkezésemre bocsátják. Ez volt a legnagyobb szívesség, amit életemben kaptam: azt jelentette, hogy nappal nyugodtan pihenhetek, éjjel alhatok – lényegében örökké távol tarthatja a patkányt.

Néhányan lejöttek velem a patakhoz, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy nevessek rajtuk. Parányi kerekeik roppant kezdetlegesek voltak a nálunk gyártottakhoz képest. Ami pedig nagyon nem tetszett bennük, hogy lassabban forogtak, mintha kézzel pörgettem volna őket. Tudja, így nem sokat ért az egész. Időt hagyott a patkánynak, hogy beférkőzzön a gondolataim közé. Akkor azonban egy szót sem szóltam erről: olyan segítőkészek voltak, hogy nem akartam megbántani őket. Megmutatták a kereket, amit használhatok, én meg belecsúsztattam az imádságomat. S bár a patkány képe minden fordulat végén megjelent, a következő pörgés még idejekorán elűzte, így nem zavarhatott az alvásban.

A kristálytiszta levegő, a rendszeres alvás, az imádságom forgása és az elme tökéletesítéséért élő embereknek a társasága csodákat tett velem. Gyorsan erősödtem, arcom kezdett hasonlítani ahhoz, amit a barátaim is ismertek. S az egészségemmel együtt a lelkesedésem, régi szellemi képességeim, üzleti érzékem is kezdett visszatérni. Egy nap aztán odamentem az egyik szerzeteshez és azt mondtam neki:

– Figyeljen ide! Ha akarja, ötven méterrel lejjebb viszem azokat az imádságkerekeket. Így tizenöt méterrel nagyobb eséssel forgatná őket a patak. Vagy hagyja, hogy száz méterrel lejjebb vigyem őket, az további hat métert jelentene, összesen már több mint húszat. Ez megkétszerezné a víz erejét. Mi több, van egy másik patak, legalább olyan jó, elég közel, és száz ember egy nap alatt megáshatná az összekötő árkot közöttük; vagy legyen tíz nap, ahogy jólesik a munka. Ez megint megkétszerezné az erejét. Érti?

Legalább annyit mutogattam, amennyit a tolmács elmondott. Olyan nyilvánvaló ötlet volt, hogy nem lehetett vitatni. Azt hiszi, véghez vitték? Még csak fontolóra sem vették. Meg sem fordult a fejükben.

Ennek ellenére meghajlok a Kelet bölcsessége előtt: megmentette az elmémet. De ha szervezésről van szó, azt Nyugaton kell keresni. Nagyon hamar vissza is tértem ide. Nem mintha hálátlan lettem volna, többet köszönhettem nekik, mint amit valaha is visszaadhatok, de a józan ész hiányát nem bírtam elviselni. Tudja, előfordul, hogy az ember hosszú évek tapasztalatával és bölcsességével sem képes megtankolni az autóját, ha nincs ott a sofőrje. Ezek az emberek is így varrnak ezzel. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tanítsam őket, de végül hagynom kellett, hadd menjenek a saját fejük után. Nem hálátlanság volt ez, nem mintha nem lettem volna boldog, de azok a nevetséges kis imádságkerekek nem fértek a fejembe. Annyi vízenergiájuk volt, amivel akár tízszer gyorsabban forgathatták volna a kerekeiket, s egy-két napi munkával azt is megnégyszerezhették volna. De meséltem erről. A patkány pedig kezdte legyőzni a kereket. Lassan, de biztosan. Ok viszont tehetetlenül álltak. Szóval, még ha el is tudtam volna viselni az elavult módszereiket, akkor sem maradhattam volna ott, mert a patkány előbb-utóbb elkap és beférkőzik a gondolataim közé, mielőtt a lassan forgó kerék elűzhette volna. Úgyhogy hazajöttem a dinamóimhoz. Fogtam az imádságkerekemet és otthagytam őket. Megpróbáltam rávenni a szerzetest, akitől a kereket kaptam, hogy jöjjön velem és nézze meg, mire képesek a dinamóim. Kifizettem volna az útját. De ő nem akart jönni, úgyhogy örökre elváltunk: valamelyest sajnálkozott, legalábbis szeretném azt hinni, én viszont könnyek közt távoztam.

Három nap alatt kiértem a hegyek közül, pár nappal később pedig leértem a tengerpartra, miközben egész úton, éjjel-nappal forgattam a kerekemet. Csodálkozni fog, hogyan tudtam Bombaytől Londonig aludni. Csak egy kis találékonyság kellett hozzá, ami az én szakmámban magától értetődő: az imádságomat a luxuskabinom villanyventillátorára erősítettem.

Látja ezeket a dinamókat. Az összes egyetlen kereket forgat. És percenként kilencezer fordulatot tesznek meg. Az imádságom azon a keréken van.

A patkánynak nincs sok esélye. Nincs sok esélye, hogy két fordulat között beférkőzzön a gondolataimba. Az imádságom lecsap rá, mielőtt kitérhetne előle.

Néha talán megpróbál beosonni. Ha túl sokat beszélek róla, mint például ma este, vagy visszaemlékezem az Indiában töltött időkre, s minden gondolatom rá irányul, talán meg tud ragadni, mielőtt a kerék megtenne egy fordulatot, de igen fürgének kell lennie. Egy olyan éjszakán, mint ez is, amikor végig róla beszélek, s felidézem azokat a napokat a gyöngyszemre emlékeztető Gangesznél vagy a szerzeteseknél a hegyekben, valószínű, hogy megpróbál beférkőzni a gondolataim közé. De én esélyt sem adok neki.”

– Smedgers! – kiáltott át a redőnyön. – Ott van Mr. Smedgers? – A dinamóterem túlsó végéről valaki visszakiáltott.

– Fokozza a sebességet! – utasította Makins.

A gépek zümmögése egyszerre hangos zúgássá erősödött, szinte elnyomta Makins szavait:

– Menjen fel tizenkétezerig! – kiáltotta. Smedgers bólintott. – Egy fél órára! – folytatta Makins.

– Igen, uram – kiáltott vissza Smedgers.

– Az majd megállítja! – mondta a villanykirály. Így rögzítette Jorkens a beszélgetést, szóról szóra, gyorsírással. Már évekkel ezelőtt nyomtatásba kerülhetett volna, de abban az időben még felmerülhetett a kétség, vajon hiteles-e a történet.

Zsolnai Lajos fordítása