Egy alkalommal a billiárdklubban szóba került: elkövethető-e olyan gyilkosság, amelyért a gyilkost nem lehet büntetőjogilag felelősségre vonni. A téma meglehetősen elcsépelt, nem is értem, miért érdekli annyira az embereket. Mindenesetre mi már jó ideje csak e körül keringtünk. Egyesek azt állították, hogy ilyen gyilkosságot könnyű elkövetni, mások azt, hogy fölöttébb nehéz. Úgy vélem, semmi szükség az érvek és ellenérvek megismétlésére – erről a rádióban is éppen eleget fecsegtek. Csak annyit mondok, hogy akkor, ott a klubban azok kerekedtek felül, akik azt állították, lehetetlen olyan gyilkosságot elkövetni, amely ne vonná maga után a büntetőjogi felelősségre vonást. Már-már az ellentábor is hajlott erre a véleményre, amikor a beszélgetésbe váratlanul bekapcsolódott Georgkens.

– Azt hiszem meséltem már önöknek doktor Keybergről. Jól ismertem őt. Most már nem praktizál, azt hiszem nem ártok vele, ha elmondom, hogy ő sikeresen végrehajtott egy abszolút büntethetetlen gyilkosságot. Keyberg doktor meglehetősen nagy szaktekintélynek számított az efféle ügyekben. Ő maga, személy szerint persze nem volt gyilkos. Minden esetre rendkívül népszerű volt alvilági körökben is, ahonnan sokan keresték fel tanácsért s a legtöbbször nem eredménytelenül. Egyszóval, bolondot űzött régi, jó törvényeinkből, ami önmagában véve persze még nem büntetendő cselekmény. De hadd mondom el szép sorjában egyik legzseniálisabb ügyét.

– Volt egyszer egy fickó, angol kiejtése kifogástalan, az iratai rendben, nyomós okai voltak arra, hogy Angliában éljen. Kemény fickó volt: valaki egyszer azt állította róla, hogy német, amiért is nagy kártérítési összeget kellett fizetnie a kijelentésével okozott erkölcsi sérelem jóvátételéül. Norman Smithnek hívták, volt- egy motorbiciklije, előszeretettel furikázott olyan helyeken, melyeknek közelében repülőterek is voltak. Az utakról soha nem tért le, s bár semmi gyanús dolgot nem követett el, mégis sok mindent megtudott. Egyszer rájött egy olyan, repülőgépekkel kapcsolatos titokra, mely a létező titkok közül a legfontosabb volt 1938-ban. Fölfedezte ugyanis, hogy bizonyos repülőtereinken egyáltalán nincs is repülőgép. Erről a tényről mindössze néhány ember tudott. Anglia nagy. kiterjedésű keleti körzeteiben a repülőtereken egyetlen repülőgép sem volt, s még végszükség esetén is csak néhány régi harci gépet tudtunk volna átdobni. Ha Smith továbbíthatta volna ezt a titkot arra a helyre, ahonnan érkezett, akkor a koncentrációs táborokat létrehozó urak úgy elbántak volna velünk, mint macska az egérrel. A dologról azonnal jelentést tettek a kormánynak, de ott éppen más dolgokkal voltak elfoglalva. És akkor azok, akik lelkiismereti kérdésnek tartották, hogy Norman Smith úrral foglalkozzanak, doktor Keyberghez fordultak segítségért. Keyberg nehezen állt kőtélnek. Végre azonban sikerült rábeszélni. Ekkor ismertette nagyszerű tervét, pontosabban annak csupán azon részleteit, melyekről úgy vélte, hogy a mellékszereplőknek is tudniuk kell.

Smitht természetesen állandóan szem előtt tartották, még a levelezését is ellenőrizték. Arra azonban nem volt törvényes lehetőség, hogy meggátolják visszatérését Németországba, ahol – miután üdvözölte volna Hitlert – mindent szépen sorjában elmondhatott volna védelmünk gyenge pontjairól. Nem volt mód a letartóztatására sem, hiszen soha nem vétett a törvény betűi ellen. Tevékenysége során több óvatossági intézkedést tett – ezek egyike volt az a hatalmas német juhászkutya, amely személyi biztonságát védte. Rendkívül vad, belzeni idomítású véreb volt – ilyenekkel „tartottak fegyelmet” a német hölgyek az internált nők között.

Norman Smith háza Hertfordshirben volt, a kutyát is ott tartotta, arra az eshetőségre, ha valakinek netán eszébe futna egy váratlan éjszakai látogatás. Keyberg nagyon sok kérdést tett föl az akcióban részt vevő barátaimnak a vérebbel kapcsolatban. Már-már azt hittük, meg akarja mérgezni. Célozgattunk is rá, hogy ilyen primitív tervért nem lenne érdemes egy halom pénzt kifizetni. A föltételezés persze ostobaság volt. Ilyenért doktor Keyberg sohasem kockáztatta volna a népszerűségét. Egyébként a kutya megmérgezése sem lett volna olyan egyszerű dolog, mert Smith a farkaskutya védelmére tartott még két-három vad kuvaszt is, melyek a csatahajót védelmező cirkálók szerepét töltötték be.

Ám végül is úgy alakult, hogy Smith ártalmatlanná tételében ez a farkaskutya játszotta a főszerepet. Tudni kell, hogy Norman Smith meglehetősen gyakran elutazott a tengerpartra. Érthetetlen, miért szeretik annyira a kémek a tengert! Keyberg pedig így okoskodott: Smith a tengerparti szállodába nem tudja magával vinni a kutyáját. Nincs tehát, „aki” védje akár nappal, akár éjszaka. Embereinknek Smith nyomába kell eredniük, mikor „sétára indul”. Ki kell provokálni Smith-tel egy apróbb összetűzést, melynek során egyik emberünk egy apró tűvel megszúrja. Egy fecskendő tűjével, amelyben azonban nem méreg lesz – ilyesmivel csak kisiskolások szórakoznak, jelentette ki a doktor megvetően –, hanem pár csepp ártalmatlan folyadék. Smith persze azonnal botrányt csinál, embereink meg – ketten, hárman vagy ahányan lesznek –, gyorsan olajra lépnek. A támadás nyomán a rendőrség megkezdi a nyomozást.

– Mivel azonban Smith semmiféle külsérelmi nyomot nem tud felmutatni, és azt sem tudja bebizonyítani, hogy valamit a testébe fecskendeztek volna, ügyével nem a grófság központi rendőrsége, és nem is a Scotland Yard fog foglalkozni, hanem a helyi rendőrség, mivel gyilkosság nem történt. Jó lenne, ha az akciót nyomban Smith megérkezése után hajtanák végre, akkor a rendőrségnek lesz elég ideje, hogy meggyőződjön arról: Smith urat semmiféle károsodás nem érte. „És hogy lesz mindebből gyilkosság” – kétkedett az egyik kishitű. „Azzal ne törődjön. Tény, hogy az ártalmatlan szúrkálósdi után senkinek egy lépést sem kell tennie, egy szalmaszálat sem keresztbe tennie – beleértve az értelmi szerző személyét is –, az ügy mégis teljes sikerrel fog lezárulni.” – így a doktor.

Norman Smith tehát megérkezett a tengerpartra, s az egyik nagy szállodában szállt meg – természetesen kutya nélkül. Tengerparti tartózkodásának első reggelén sétára indult, és a golfpálya környékén összeszólalkozott három arrafelé sétáló férfivel. Elrohant a rendőrségre, bejelentette, hogy megtámadták s valami halálos mérget fecskendeztek belé. Egy tűszúrásnyi pontocskára mutatva azt állította, hogy a támadók elmenekülése után fedezte föl azt, egy cseppnyi folyadékkal együtt, mely erősen emlékeztetett az izzadságszagra. A rendőrség két orvost is hívott, akik elvégezték a szükséges vizsgálatokat, majd a leletek alapján teljes felelősséggel kinyilvánították, hogy Norman Smith tökéletesen egészséges.

Hét végére aztán mindenki megnyugodott, minden esetre a rendőrség nem foglalkozott tovább az üggyel. Méreg esetében a szálakat mindig meg lehet találni, különösen akkor, ha bakteriális készítményről van szó, mert azok a többi méregnél sokkal ritkábban fordulnak elő. Ha viszont a méreg ismeretlen, akkor ezzel még ritkábban lehet találkozni, s a rendőrségnek nagyon hamar sikerül ráakadni a nyomra. Márpedig ebben az esetben szó sem volt méregről, hiszen Norman Smith teljes testi és szellemi frissességben fel-alá korzózott a tengerparton...

Smith kipihenten érkezett haza Hertfordshirba. Az információk, amelyeket sikerült beszereznie, meglehetősen kedvezőek lehettek – úgy mondják. Smith emelkedett hangulatban volt. Nem tudom, miféle információk lehettek, alighanem olyanok, melyekért a kémek szívesen keresik föl a tengerpartot.

És megérkezése napján Norman Smith urat szétmarcangolta a farkaskutyája.

Doktor Keyberg ugyanis olyan, egyébként valóban ártalmatlan folyadékot töltött a fecskendőbe, amely megváltoztatta Norman Smith testének szagát: más lett a kém illata. S vajon melyik farkaskutya tud ezzel a helyzettel megbékélni?

A farkaskutyákat pedig nem áll módunkban büntetőjogilag felelősségre vonnunk – fejezte be történetét Georgkens.