Sylvia, az Erdők Királynője erdős palotájában tartott udvart, és udvarlóit csúfoltatta. Énekelhetne hozzájuk, mondta, bált adhatna nekik, legendás napokról mondhatna nekik mesét, udvari bolondjai kópéságokat művelhetnének előttük, seregei köszönthetnék őket, bohócai borsot törhetnének az orruk alá, és csípős megjegyzéseket tehetnének rájuk, épp csak szeretni nem tudja őket. Nem ez volt a módja – mondták ők – hercegek mulattatásának az ő nagyszerűségükben, s titokzatos trubadúrok királyi neveket titkoltak el; mindez nem volt összhangban a mesével; mítoszban nem volt rá példa. A hölgynek el kellett volna dobnia a kesztyűjét – mondták ők – oroszlánok odújába, Licantara kígyók mérges fejeit kellett volna számon kérnie, vagy megparancsolnia bármelyik nevezetes sárkány halálát, vagy elküldeni valamennyiüket megannyi halálos küldetésbe, de hogy nem tudta szeretni őket! – ez hallatlan volt – nem volt párja a románc évkönyveiben.

És akkor ő azt mondta, ha szükségük van egy próbára, felajánlhatja kezét annak a férfinak, aki először fakasztja őt könnyekre: és a próba megneveztetett – hogy hivatkozhasson rá história vagy ének –: a Királynő Könnyeinek Próbája; és a férfivel, aki véghezvitte, kelne ő egybe, legyen a férfi bár románc számára ismeretlen föld jelentéktelen hercege. És voltak számosan, kik felfortyantak, mert reméltek megannyi véres küldetést; de az öreg kamarás így szólt, amint ők maguk között sutymorogtak a terem egy távoli, sötét végében, hogy a próba kemény volt és bölcs, mert ha ő valaha is képes nevetésre, szeretni is képesnek kell lennie ugyanígy. Ismerték őt, egész gyermekkorát; nem sóhajtott soha. Számos férfit látott már, udvarlókat és udvaroncokat, és sosem fordult feje egyik után sem, mikor az elment. Szépsége mint keserű esték csöndes napnyugtái, amikor az egész világ fagyott, csoda és borzongás. Olyan volt ő, mint egy napsújtotta hegy magányos gyűrődése, tetőtől talpig szépséges és jeges, vigasztalan és magányos kisugárzás késő este messze fönt, túl a nyugodt világon – ám nem eléggé, hogy társasága csupán csillagok legyenek; a hegymászó végzete.

Ha sírni tud ő, mondták, képes ő szeretni is, így szóltak. És ő mosolygott udvariasan a buzgó hercegeken és trubadúrokon, akik királyi neveik eltitkolták. Akkor egytől-egyig elmeséltek ők, mindegyik udvarló herceg szerelmük történetét kinyújtott kezekkel és térden térdelve; és nagyon szomorúak voltak azok a történetek és kicsinyesek, így aztán gyakran fent a galériában a palota néhány cselédje könnyezett. És ő igen kegyes módon biccentett fejével, mint egy kedvetlen magnólia az éjszaka mélységeiben, minden szellőre lustán mozdulva ragyogó bimbózásában.

És amikor a hercegek elmesélték kétségbeesett szerelmüket, és eltávoztak tova, nem egyéb szerzeménnyel, mint saját könnyeik, akkor jövének az ismeretlen trubadúrok, és mesélték történeteiket dalban, eltitkolva méltó nevüket.

És volt egyvalaki, Ackronnion, rongyokba öltözött, amelyet utak pora lepett, és a rongyok alatt háborúban összekarcolt páncélt viselt, amelyen csapások nyomai voltak, és amikor belecsapott hárfájába, és zengeni kezdte énekét, a galériában fent sírtak a hajadonok, és még idős lordok is elérzékenyültek maguk között, és azután nevettek könnyeiken keresztül, és így szóltak: – Könnyű idős népeket megríkatni, és hamar múló könnyeket kicsalni henye leányoktól; ámde nem fogja ő sírni látni az Erdők Királynőjét. És kegyesen biccentett ő, és a férfi volt az utolsó. És vigasztalhatatlan mentek el azok a hercegek és királyfik és álruhába bújt trubadúrok. Ackronnion mégis tűnődött, amint tovaballagott.

Afarmah királya volt ő, Loolé és Hafé, Zeroora és a dombos Chang legfőbb ura, Molong és Mlash dukátusának hercege, egyik sem ismeretlen a románc számára, nem is mellőzött a mítoszalkotásban. Mérlegelt, amint gyér álruhájában ballagott.

Most azok számára, akik nem emlékeznek gyermekkorukra, lévén, hogy más dolguk is van, legyen megemlítésre adva, hogy Tündérországot odalent, amely – mint azt minden ember tudja – a világ peremén található, lakta az Örömteli Szörnyeteg. A vidámság egy szinonímája. Ismert az, ahogyan a mókázás tetőpontján a gyerekek ajtón-kívüli játék közben jó boszorkányokat és jókedélyű idős szülőket hasonlítanak össze – mily találóan! – ebben nagyon hasonlítanak az Örömteli Szörnyeteghez. Ő mindössze egyetlen egy dologban volt „sáros” (ha egy pillanatra élhetek szleng kifejezéssel – csak hogy tökéletesen tisztázzam magam), mindössze egyetlen negatív tulajdonsága volt, mégpedig az, hogy szíve örömteliségében elorozta a Tündérföld Után Tekintő Öregembernek a káposztáit – és persze embereket evett.

Tudni kell továbbá, hogy bárki, aki megszerzi egy edénybe az Örömteli Szörnyeteg könnyeit, és felhajtja őket, arra késztethet minden embert, hogy az öröm könnyeit ontsa oly hosszan, míg ő a varázsitaltól inspirálva marad, hogy énekeljen avagy muzsikáljon.

Mármost Ackronnion ekképp tűnődött: hogyha meg tudná szerezni az Örömteli Szörnyeteg könnyeit művészete segítségével, zenéjének bűbája által tartva őt távol bármi gaztettől, és ha egy barát meg tudná ölni az Örömteli Szörnyeteget, mielőtt könnyei elállnának – mert az emberek sírásának is véget kell érnie –, hogy így ő biztonságban elillanhasson a könnyekkel, és megihassa őket az Erdők Királynője előtt, és az öröm könnyeire fakaszthassa őt! Felkutatott hát egy megszégyenített lovagias férfit, aki mit se törődött Sylviának, az Erdők Királynőjének szépségével, ámde talált magának valaha egy erdei szüzet réges-régen, nyáridőn. És a férfi neve Arrath volt, Ackronnion egy alattvalója, a lándzsás őrök egy felfegyverzett lovagvitéze: és együtt kéltek útra mesebéli földeken keresztül, míg el nem értek Tündérföldre, egy királyságba, amely maga volt a derű (amint az köztudott) mérföldeken keresztül, végig a világ peremén. És egy különös, ősi gyalogösvényen elérkeztek a földre, amelyet kerestek; szél fújt fel az ösvényen át meredeken az űrből, egyfajta kalandozó csillagokból való, fémes ízzel. Ennek ellenére betértek a szeles, zsúpfedelű házba, ahol a Tündérföld Után Tekintő Öregember lakozott szobaablakainál ülve, amelyek a világból kifelé tekintettek.

Marasztalta őket, hogy vendégül lássa csillagvizsgáló nappalijában, az Űr meséit mesélve nekik, és amikor megnevezték neki kockázatos küldetésüket, elmondta, hogy nagy jótétemény volna megölni az Örömteli Szörnyeteget; mert hát nyilvánvalóan egy volt azok közül, akik nem kedvelték annak vidám módszereit. És akkor ő kitette őket a hátsó ajtón át, mert sem gyalogút, sem lépcső nem volt az elülső ajtónál – amelyet az öregember arra használt, hogy a koszos vizet tisztára cserélje a Déli Keresztútnál –, és így a kertbe jutottak, ahol az öreg káposztái voltak, és azok a növények, amelyek csak Tündérföldön nyílnak, mindig az üstökös irányába fordítva virágaikat, és az öreg megmutatta nekik az utat a helyhez, amelyet ő Alantnak hívott, s ahol az Örömteli Szörnyeteg kuckója bírta. Akkor nekivágtak ők. Ackronnion a lépcsőkön ment le hárfájával és az agátedénnyel, mialatt Arrath körbement egy sziklaszirtkiszögellésen a túloldalon. Akkor a Tündérföld Után Tekintő Öregember visszament szeles házikójába, dühösen morogva, amint átvágott káposztáin, mert nem szerette az Örömteli Szörnyeteg útjait; és a két barát külön utakon ment tovább.

Semmi sem vette észre őket, csak az a baljós varjú, akit már túl sokszor elégített ki emberi hús. A szél kietlenül fújt a csillagokból. Először veszélyes mászás következett, aztán Ackronnion felhágott a sima, széles lépcsőkre, amelyek a párkányról a búvóhelyre vezettek, és abban a pillanatban a lépcsők tetején meghallotta az Örömteli Szörnyeteg folyamatos kuncogását.

Ekkor a férfi megijedt, hogy a szörnyeteg jókedve netán leküzdhetetlen lesz, nem elszomorítható a legfájdalmasabb énekkel sem; mindazonáltal akkor vissza nem fordult, hanem könnyedén felkapaszkodott a lépcsőkön, és – elhelyezve az agátedényt egy lépcsőfokon –, belevágott az énekbe, amelyet a Fájdalmasnak hívtak. Mesélt a történet vigasztalanságról, megbánt dolgokról, amelyek boldog városokban történtek meg réges-rég a világ első korszaka óta, hiába. Elmesélte, hogyan szerették istenek, szörnyek és emberek szépséges párjaikat hajdanán, hiába. Mesélt a boldog remények aranyseregéről, csak eredményeikről nem.

Elmesélte, hogyan vetette meg a Szerelem a Halált, de nem mesélt a Halál nevetéséről. Az Örömteli Szörnyeteg kuncogása hirtelen abbamaradt búvóhelyén. Megemelkedett és megrázta magát. Mégis boldogtalan volt. Ackronnion még énekelte a dalt, amelyet a Fájdalmasnak hívtak. Az Örömteli Szörnyeteg búbánatosan jött fel hozzá. Ackronnion nem hagyta abba kétségbeesése miatt, hanem énekelt tovább. A férfi az idő rosszindulatáról dalolt. Két hatalmas könnycsepp buggyant ki az Örömteli Szörnyeteg szemeiből. Ackronnion a lábával a megfelelő helyre lökte az agátedényt. Őszről és elmúlásról énekelt. A szörnyeteg sírt, ahogy a fagyott dombok sírnak olvadáskor, és a könnyek nagyot loccsantak az agátedényben.

Ackronnion kétségbeesetten énekelt; a férfi boldog, mellőzött dolgokról mesélt, amelyet az emberek láttak már, de nem akarják többet látni, a napfényről, amelyet jelentéktelennek tartottak az arcokon, s most elenyészett. Az edény tele volt. Ackronnion kétségbeesett: a Szörnyeteg oly közel volt! Egy pillanatig azt gondolta, hogy a szája csöpög! – de csak a könnyei voltak, amelyek a Szörnyeteg ajkain futottak. Apró morzsadarabkának érezte magát! A Szörnyeteg épp abbahagyta a sírást! Világokról énekelt, amelyek csalódtak az istenekben. És hirtelen – ütközés! És Arrath hűséges lándzsája célba ért a vállak között, és az Örömteli Szörnyeteg könnyei és örömteli útjai véget értek és befejeződtek örökre.

És óvatosan cipelték ők el a könnyek edényét, otthagyva az Örömteli Szörnyeteg tetemét a baljós varjúnak, mint afféle étrendváltozást; és megtérve a szeles, zsúpfedeles házikóba búcsút mondtak a Tündérföld Után Tekintő Öregembernek, aki, mikor meghallotta a tettet, összedörzsölte kezeit, és újra meg újra azt motyogta:

– És ez nagyon is jó dolog. A káposztáim! A káposztáim!

És nem sokkal később újra dalolt az Erdők Királynőjének sylvan palotájában, amint lehajtotta elsőre mind a könnyeket az agátedényből. És ünnepi volt az az est, és ott volt az egész udvar, és a nagykövetek a legendák és mítoszok földjéről, és néhányan még a Terra Cognitáról is.

És Ackronnion énekelt, ahogyan sosem énekelt azelőtt, és ahogyan sosem fog újra. Ó, be búsak, be búsak mind a férfi útjai, kevesek és ádázak mind az ő napjai, és a vég baj, és hiábavaló, hiábavaló az ő igyekezete: és a nő – ki bírná elmesélni? – végzete megírva – a férfié – közömbös, gondtalan istenek által, akik arcukkal más szférák felé tekintenek.

Valahogy így kezdte ő, és akkor magával ragadta őt az ihlet, és mind a bajt éneke szépségében írásba nem foglalhatom: volt abban sok boldogság, és valamennyi szomorúsággal vegyes: olyan volt, mint a férfi útja: olyan volt, mint a végzetünk.

Zokogás tört fel énekére, sóhajok kéltek visszhangok mentén: országbírák, zsoldosok hangosan sírtak, és tiszta sírás volt a hajadonoké, mint az eső, hullottak a könnyek karzatról karzatra. Mindenütt az Erdők Királynője körül a sírás és szomorúság vihara volt ott.

De nem, ő nem sírt volna.

Varga I. Nándor fordítása