Olvasószoba
Hajnal egy legendája, A
Eredeti cím: Legend of the Dawn, A
Szerző: Lord Edward Dunsany • Év: 1906
Mikor a világ és a Mindenség elkezdődött, az istenek komorak és öregek voltak, és a Kezdetet valamennyien ősöregnek látták a szemöldökük alól, kivéve Inzanát, gyermeküket, aki az aranylabdával játszadozott. Inzana volt valamennyi isten gyermeke. És a rend a Kezdet előtt és azután is az volt, hogy mindennek az isteneknek kell engedelmeskednie, habár hébe-hóba Pegana valamennyi istene a Hajnalgyermeknek engedelmeskedett, mert a lányka szeretett szót fogadni. Az egész világon sötét volt, és még Peganában is, ahol az istenek lakoztak, amikor a gyermek Inzana, a Hajnal először lelt rá aranylabdájára. Akkor tipegő lábakkal futva le az istenek lépcsőin – kalcedón, ónix, kalcedón, ónix, egyik lépés a másik után –, a lány elhajította aranylabdáját az égbolton át. Az aranylabda pattogva tartott felfelé az égbe, és a Hajnalgyermek kibomlott hajjal állt nevetve az istenek lépcsőjén – és nappal volt. Így aztán ragyogó földeket látott odalent minden nap közül az első, amelyet az istenek elrendeltek. Ám alkonyattájt bizonyos hegyek messzi és távol összeesküdtek egymással, hogy a világ s az aranylabda közé állnak, s elrejtik azt kőszirtjeikkel, s elzárják a világtól, és az egész világ elsötétült cselszövényüktől. És a Hajnalgyermek felkiáltott az ő aranylabdája után Peganában. Akkor mind az istenek lejöttek a lépcsőn Pegana kapujához, hogy lássák, mi bántja a Hajnalgyermeket, és megkérdezzék, miért kiáltott.
Akkor Inzana elmondta, hogy aranylabdáját elvitték, s hogy hegyek rejtették el, feketék és csúnyák, messze Peganától, csupa sziklavilágban, az égbolt karimája alatt, s hogy ő az aranylabdáját akarja, s hogy nem tudja szeretni a sötétet.
Ezért aztán Umborodom, akinek ölebe a mennydörgés volt, pórázra fogta a kutyáját, és végigvándorolt az égbolton az aranylabda nyomában, amíg el nem érkezett a hegységekhez messze s távol. Ott a mennydörgés orrát a sziklákhoz nyomta, és csaholt végig a völgyek mentén, és sarkában sietve követte őt Umborodom. S előbbi, a kutya, a mennydörgés, hogy elérkezett az aranylabdához, egyre hangosabban csaholt, ellenben gőgösen és csöndesen álltak a hegyek, akiknek cselszövénye elsötétítette a világot. Kimerülten, a sötétben, a kőszirtek között egy hatalmas barlangban, két ikercsúcstól őrizve végül megtalálták az aranylabdát, amely után a Hajnalgyermek hullatta könnyeit. Akkor a világ alatt haladt Umborodom az ő lihegő mennydörejével maga mögött, és jött a sötétben, a hajnal előtt, a világ alól, és visszaadta a Hajnalgyermeket az ő aranylabdájának. És Inzana nevetett, és karjaiba kapta azt, és Umborodom visszament Peganába, és küszöbén a dörej aludni tért.
A Hajnalgyermek ismét eldobta az aranylabdát, messze fel bele a kékbe az égen keresztül, és a második reggel sütött a világra a tavakon és óceánokon és a harmat cseppjein. Ám amint a labda ugrálva haladt az útján, a kószáló ködök és az eső összeesküdtek, és fogták, és beburkolták rongyos köpenyeikbe, és tovahurcolták. És öltözetük résein keresztül ragyogott az aranylabda, ám ők gyorsan ragadták meg és cipelték tova toronyiránt, egyenesen a világ alá. Akkor egy ónixlépcsőn Inzana, aki nem tudott boldog lenni aranylabdája nélkül, leült és sírt. És az istenek megint csak megsajnálták, és a Déli Szél eljött elbeszélni a legvarázslatosabb szigetekről szóló meséit, amelyekre a lány oda sem figyelt, sem a magányos földeken lévő templomok meséire, amelyeket a Keleti Szél mesélt neki, ki a lány mellett állt, amikor az elhajította labdáját. Ámde messze-messziről a Nyugati Szél három szürke utazónak a hírével érkezett, akik ütött-kopott köpenyeket kanyarítottak maguk köré, mivel az aranylabdát cipelték maguk között.
Felugrott akkor az Északi Szél, a férfi, ki a sarkot őrzi, és kivonta a jégkardját hüvelyéből, és elsietett az út mentén, amely a kéken át vezetett. És a sötétségben, a világ alatt találkozott a három szürke utazóval, és rájuk rontott, és messze maga előtt űzte őket kardjával lesújtva, míg szürke köpenyegük vértől nem patakzott. És középüttről közülük, amint csapkodó köpenyekkel menekültek – mindahány vörös és szürke és rongyos –, a férfi felpattant az aranylabdával, és visszaadta azt a Hajnalgyermeknek.
Újra feldobta Inzana a labdát az égbe, létrehozva a harmadik nappalt, és az feljebb meg feljebb tartott, és hullt a földek felé, és amint Inzana lépett egy lépcsőfokot, hogy felkapja azt, hirtelen meghallotta mind a madarak énekét, akik csak voltak. Énekelt a világban valamennyi madár, valamennyi együtt, s ugyanúgy mind a patakok, és Inzana ült és hallgatott, s nem gondolt az ő aranylabdájára, sem pedig kalcedónra és onyxra, s még valamennyi apjára, az istenekre sem, hanem csakis mind a madarakra. Akkor az erdőkben és a réteken, ahol ők valamennyien hirtelen fakadtak dalra, elhallgattak hirtelen, és Inzana felnézve észrevette, hogy labdája elveszett, s hogy a csöndben egy bagoly nevetett magányosan. Amikor az istenek meghallották, hogy Inzana a labdája után kiált, csoportba gyűltek Ők együvé a küszöbön, és mereven néztek a sötétbe, de nem látták az aranylabdát. S Ők előredőlve a denevérhez kiáltottak, amint ő fel s alá csapdosott: „Denevér, aki minden dolgot látsz, az aranylabda hol van?”
Ám a denevér azt válaszolta, nem hallott felőle. És nem látták a szelek sem, sem bárki a madarak közül, és csak az istenek szemei léteztek a sötétségben, amint az aranylabda után nézelődtek. Akkor az istenek azt mondták: „Elvesztéd arany labdádat”, és készítettek Ők neki egy holdat ezüstből, hogy guríthassa az égen. És a gyermek sírt, és elhajította azt a lépcsőn, és kicsorbultak és összetörtek annak élei, és az aranylabdát kérte. És Limpang Tung, a Zene Ura, aki a legkisebb volt valamennyi isten közül, mivel a gyermek még mindig sírt aranylabdája után, kilopakodott Peganából, és végigkúszott az égen, és rátalált a világ összes madarára fán és repkényen ülve, és suttogott a sötétben. Megkérdezte őket egytől egyig az aranylabda híre felől. Néhány utoljára egy szomszédos dombon látta, és mások fákon, habár senki sem tudta, hol is volt. Egy gém egy kicsiny tavacskában látta elfeküdni, de egy vadkacsa néhány nád között látta utoljára, amikor hazafelé jött a dombokon át, ám azután nagyon-nagyon messze gurult az.
Végül a kakas kiáltott fel, hogy ő látta volt feküdni a világ alatt. Ott kereste Limpang Tung, és a kakas hívta őt a sötétségen át, amint a férfiú arra tartott, mígnem végül megtalálta az aranylabdát. Akkor Limpang Tung felment Peganába, és visszaadta a Hajnalgyermeknek, aki nem játszott többé a holddal. És a kakas egész népe így kiáltott fel: „Megtaláltuk! Megtaláltuk az aranylabdát!”
Inzana újból messze-messze elhajította a labdát kacagva teljes szívéből, hogy láthatja, kezeit kitárva felfelé nyújtotta, arany haja lebegett; és a lány figyelmesen szemlélte, amint aláhullott. Ám sajnos! – egy csobbanással a nagy tengerbe hullott bele, és ragyogott, és pislákolt, amint hullott, míg a vizek sötétre nem váltottak felette, s nem lehetett látni többé. És az emberek a világon így szóltak: „Hogy hullik a harmat, és hogy dagad a köd a patakokból való permettel!”
De a harmat a Hajnalgyermek könnye volt, és a köd az ő sóhajai, amikor így szólt: „Nem lesz többé már oly idő, mikor újra játszom a labdámmal, örökre elveszett most már!” És az istenek megpróbálták vigasztalni Inzanát, mikor ezüst holdjával játszott, de a lány nem hallotta meg Őket, és könnyek között ment Slidhez, ahol az pompázatos vitorlásokkal játszott, és hatalmas kincstárában drágakövek és gyöngyök hevertek szanaszét, és uralta azt a tenger egészén.
És a lány azt mondta: „Ó, Slid, akinek lelke a tengerben van, hozd vissza az aranylabdámat!” És Slid felállt füstös bőrével, és hínárba öltözötten és hatalmasan süllyedt az utolsó kalcedón lépcsőről, ki Pegana küszöbéről egyenesen az óceánba. Ott a homokon, az óriáspolip ütött-kopott hajói és a kardhalak összetört fegyverei között sötét víztől rejtve megtalálta ő az aranylabdát. És feljővén az éjszakában zölden és csöpögő csuromvizesen visszavitte azt ő ragyogón az istenek lépcsőjéhez, és visszahozta azt Inzanának a tengerből; és Slid kezeiből a lány kikapta, és elhajította azt messze és ívben a férfi vitorláshajói és tengere fölé, és az messze-messze sütött a földeken, amelyeket Slid nem ismert, míg el nem ért zenitjére, és elfele nem süllyedt a világtól.
Ám mielőtt aláhullott, a Fogyatkozás előrontott rejtekéből, és rávetette magát az aranylabdára, és a pofájába kapta azt. Amikor Inzana megpillantotta a Fogyatkozást, amint elviszi az ő játékát, a lány hangosan a mennydörgés után kiáltott, s az kivágódott Peganából, és bömbölve a Fogyatkozás torkának ugrott, aki elejtette az aranylabdát, és hagyta, hadd hulljon a föld felé. De a fekete hegyek hóval rejtették el önmagukat, és amint az aranylabda aláhullt feléjük, rubinvörösre változtatták csúcsaikat, és tavaikat ezüst között ragyogó zafírrá, és Inzana meglátott egy drágakövekkel kirakott ékszerládikát, amelybe játéka belehullott. Ám amikor a lány megállt, hogy újra felvegye, drágaköves ékszerládikát rubinttal, ezüsttel és zafírral nem talált, csak komisz hegyeket hóban rejtőzve, amelyek csapdába ejtették az ő aranylabdáját. És akkor a lány felkiáltott, mert nem volt, aki megtalálhatta volna, mert a mennydörgés messzi távol volt üldözvén a Fogyatkozást, és valamennyi isten szomorkodott, amikor látták Ők az ő szomorúságát. És Limpang Tung, aki a legkisebb volt valamennyi isten közül, volt még a legszomorúbb a Hajnalgyermek bánatán, és amikor az istenek így szóltak: „Játssz ezüst holdaddal!” –, ő könnyedén felkelt nyughelyéről, és egy zeneszerszámon játszva lesétált az isteneknek lépcsőjén, kisétált a világ irányába, hogy megkeresse az aranylabdát, mert Inzana csak a könnyeit ontotta.
És a világba bemenvén addig-addig ment, míg az alsó szirtekhez nem érkezett, amelyek a belső hegyeknél álltak a föld lelkében és szívében, ahol a Földrengés lakozott egymagában, álomba merülten, ám szunyókálása közben mocorogva, szuszogva meg a lábait mozgatva, és hangosakat mordulva a sötétben. Akkor Limpang Tung egy szót szólt a Földrengés fülébe, amelyet csak az istenek mondhattak ki, és a Földrengés összerezzent a lábainál, és elszökött a barlangból, a barlangból, amelyben a szirtek között szunnyadt, és megrázta magát, és ment vágtatva széltében-hosszában, és kifordította a hegyeket, melyek az aranylabdát rejtették, és megbokrosította a földet alattuk, és gördítette a szirtjeiket, és beborította magát sziklákkal és hulló dombokkal, és ment vissza dühöngve és dörmögve a földnek lelkébe, és ott nyugodni tért újabb száz esztendőre. És az aranylabda gurult szabadon, keresztülvágva az összezúzott földön, és így gurult vissza Peganába; és Limpang Tung hazatért az onixlépcsőhöz, és kézen fogta a Hajnalgyermeket, és nem szólt róla, miként cselekedett, ám azt elmondta, hogy a Földrengés volt az, és ment tovább, hogy helyet foglaljon az istenek lábánál. Inzana pedig ment, és gyengéden megpaskolta a Földrengést a fején, mert úgy vélte, sötét volt és magány a föld lelkében. Majd lépésről lépésre visszatérve – kalcedón, ónix, kalcedón, ónix, föl az istenek lépcsőjén – a lány megint elhajította aranylabdáját a Küszöbről, messzi belé a kékbe, felvidítani a világot és az eget, és nevetett, ahogy elhaladni látta.
És messze-messzi a felső Peremen Trogool átfordította az oldalt, amely hatosnak volt számozva olyan rejtjellel, amelyet nem lehetett elolvasni. És amint az aranylabda haladt az égen át, hogy ragyogjon a földeken és a városokon, a Köd jöve felé meggörnyedve, sötétbarna köpenyében, és mögötte lopakodott Éjszaka. És amint az aranylabda átgurult a Ködön, Éjszaka hirtelen rávicsorított és nekitámadt, és elhurcolta őt. Inzana sietve gyűjtötte össze az isteneket, és így szólt: „Az Éjszaka elvitte az aranylabdámat, és nincs isten, ki egyedül meg tudná találni, mert nem lehet megmondani, meddig fog tartani az éjszaka, aki körülölel minket mindenütt, és odakint, a világokon túl.”
És a Hajnalgyermek esedezésére valamenyi isten csillagokká változtatta Önmagát, hogy fáklya lehessen, és messze-messzi az égbolt egészén keresztül követték Éjszaka nyomait, olyan messzire, amilyen messzi csak gyűrűzött széltében-hosszában. És egy alkalommal Slid kezén a Peliadesszel már közel ért az aranylabdához, máskor meg Yoharneth-Lahai az Oriont tartva fáklyának, ám utolsónak Limpang Tung a hajnalcsillagot hordozva találta meg az aranylabdát messze-messzi a világ alatt, közel az Éjszaka búvóhelyéhez.
És az istenek mind együtt megragadták a labdát, és Éjszaka leverte az istenek fáklyáit, s azután eloldalgott; és mind az istenek diadalmasan meneteltek fel az istenek ragyogó lépcsőjén, valamennyi jó szót szólva Limpang Tungról, aki az üldözés alatt oly szorosan követte Éjszakát, míg keresték az aranylabdát. Akkor messze alant a világban egy emberi gyermek kiáltott fel a Hajnalgyermekhez az aranylabdáért, és Inzana abbahagyta az ő játékát, hogy kivilágosodjon világ és ég, és elhajította a labdát az istenek Küszöbéről a kicsi embergyerekhez, hogy játsszon odalent a földeken, s egy napon meghaljon. És a gyermek játszott naphosszat az aranylabdával lent a kicsi földeken, ahol az emberek éltek, és alkonyatkor lefeküdni ment, és a párnája alá dugta, és álomra szenderült, és senki sem dolgozott az egész világon, mert a gyermek játszott, és az aranylabda fénye felcsorgott a párna alól, és ki, át a félig bezárt ajtón, és a nyugati égen ragyogott, és Yoarneth-Lahai belopakodott lábujjhegyen a szobába éjnek idején, és finoman (mert hát ő isten volt) elvette a labdát a párna alól, és visszavitte a Hajnalgyermeknek, hogy ragyoghasson egy ónix lépcsőn.
De néhanap Éjszaka el kell, hogy ragadja az aranylabdát, és messzire kell, hogy vigye, és vackába kell, hogy vonszolja, és Slidnek alá kell merülnie a Küszöbről a tengerbe, megnézni, ott van-e, és feljővén, amikor a halászok húzzák hálóikat, sem fogja találni azt, még a vitorláshajók között sem fogja felfedezni. Limpang Tungnak keresnie kell majd a madarak között, és úgy kell legyen, ne találja meg, amikor a kakas néma, és fel fog jőni a völgyekbe Umborodom, hogy megkeresse a szirtek között. És a kutya, a mennydörgés fogja üldözni a Fogyatkozást, és mind az istenek keresni mennek majd az Ő csillagaikkal, ámde nem fogják találni a labdát. És az emberek nem bírván többé az aranylabda fényét nem fognak többé imádkozni az istenekhez, akik követőik nem lévén nem az istenek lesznek többé.
Ezek a dolgok még az istenek elől is rejtve vannak.
Varga I. Nándor fordítása
Legújabbak
Lord Edward Dunsany:
Különös pohárköszöntő vacsora után
Lord Edward Dunsany:
Felelet
Lord Edward Dunsany:
Keyberg-módszer, A
Legolvasottabb
August Derleth:
Gable Window, The
Wilbur toronyszobájának ablaka egy másik dimenzióba vezető kapu. A férfi az egyik rejtélyes könyvben leírást talál a kapu használatáról. Az aktivált dimenziókapun félelmet, és undort keltő szörnyek próbálnak áthatolni...
Howard Phillips Lovecraft:
Nymph's Reply to the Modern Business Man, The
Válasz Olive G. Owen versére.
Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása
Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.
Kommentelés
Minden mező kitöltése kötelező!
Hozzászólások
Nem érkezett még hozzászólás. |
szövegkereső
keresés a korpuszban
Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.