Rudis Indigestaque Moles

0 529

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1923

The Conservative, observing the complacent indifference of most amateurs toward the present state of literature and general aesthetics, hath frequently wondered how acute be their realisation of just what is taking place. The average amateur paper, when it can spare the space from subjects so titanic as politics, conventions, and personalities, is unique in its allegiance to the accepted art and literature of the past; and in its happy oblivion regarding the menaces offered by the present and future. To read such a paper one would gather that Tennyson and Longfellow are still taken seriously as poets, and that the sentiments and sentimentalities of our fathers are still capable of awakening the Muse and forming the basis of future works of art. A protest against this species of myopia was some time ago uttered by one of our ultra-radicals; but lost force because of its origin and form. Perhaps it would not be improper for a Conservative, whose sympathy with extreme manifestations is little enough, to call renewed attention to the situation.

Do our members realise that the progress of science within the last half-century has introduced conceptions of man, the world, and the universe which make hollow and ridiculous an appreciable proportion of all the great literature of the past? Art, to be great, must be founded on human emotions of much strength; such as come from warm instincts and firm beliefs. Science having so greatly altered our view of the universe and the beliefs attendant upon that view, we are now confronted by an important shifting of values in every branch of art where belief is concerned. The old heroics, pieties, and sentimentalities are dead amongst the sophisticated; and even some of our appreciations of natural beauty are threatened. Just how expansive is this threat, we do not know; and The Conservative hopes fervently that the final devastated area will be comparatively narrow; but in any case startling developments are inevitable.

A glance at the serious magazine discussion of Mr. T. S. Eliot’s disjointed and incoherent “poem” called “The Waste Land”, in the November Dial, should be enough to convince the most unimpressionable of the true state of affairs. We here behold a practically meaningless collection of phrases, learned allusions, quotations, slang, and scraps in general; offered to the public (whether or not as a hoax) as something justified by our modern mind with its recent comprehension of its own chaotic triviality and disorganisation. And we behold that public, or a considerable part of it, receiving this hilarious melange as something vital and typical; as “a poem of profound significance”, to quote its sponsors.

To reduce the situation to its baldest terms, man has suddenly discovered that all his high sentiments, values, and aspirations are mere illusions caused by physiological processes within himself, and of no significance whatsoever in an infinite and purposeless cosmos. He has discovered that most of his acts spring from hidden causes remote from the ones hitherto honoured by tradition, and that his so-called “soul” is merely (as one critic puts it) a rag-bag of unrelated odds and ends. And having made these discoveries, he does not know what to do about it; but compromises on a literature of analysis, chaos, and ironic contrast.

What will come of it? This we cannot say; but certainly, great alterations are due amongst the informed. European culture has reached the Alexandrian stage of effeteness, and we probably cannot hope for anything better than diverging streams of barren intellectualism and of an amorphous, passionate art founded on primal instincts rather than delicate emotions. The emotions will be minutely analysed and laughed at; the instincts will be glorified and wallowed in. The hope of art, paradoxically enough, lies in the ability of future generations not to be too well informed; to be able, at least, to create certain artificial limitations of consciousness and enjoy a gently whimsical repetition and variation of the traditional images and themes, whose decorative beauty and quaintness can never be wholly negligible to the sensitive taste. It is, for example, hardly possible that moonlight on a marble temple, or twilight in an old garden in spring, can ever be other than beautiful in our eyes. Bourgeois and plebeian literature, of course, will undoubtedly go on without change; for the thoughts of the great majority are rarely affected by the subtleties of progress. The Edgar A. Guests are secure in their unassuming niches. But it is only by the higher strata that we can judge a literature in its historic perspective, so that the permanent residuum of folk or ballad aesthetics does not figure in the problem. Never before, it is interesting to note, have the popular and the sophisticated types of literature been so widely divergent as at present.

Meanwhile it is singular that so few echoes of the prevailing turbulence should have reached our amateur press. Shall we remain comfortably cloistered with our Milton and Wordsworth, never again to know the amusing buzzing of such quaint irritants as Les Mouches Fantastiques? The Conservative confesses himself curious to know what other amateur authors and editors think of “The Waste Land” and its bizarre analogues!

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre