Onnan túlról

Eredeti cím: From Beyond

0 2428

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1920

Minden elképzelést felülmúlóan borzalmasak voltak a változások, amelyek legjobb barátomon, Crawford Tillinghaston estek. Két és fél hónapja nem láttam, azóta, amikor elmondta, mely cél felé vezetnek fizikai és metafizikai kutatásai; amikor megdöbbent csaknem rémült tiltakozásom hallatán, fanatikus dühvel űzött ki laboratóriumából és házából. Annyit tudtam, hogy az idő túlnyomó részében bezárkózik a padláson levő laboratóriumába átkozott elektromos gépezetével, alig eszik, és még a személyzetet sem engedi be, azt azonban nem gondoltam, hogy kurta tíz hét ennyire megváltoztathat és eltorzíthat egy emberi teremtményt. Nem kellemes látvány, amikor egy tömzsi ember hirtelen összeaszik, még rosszabb, amikor a petyhüdt bőr megsárgul és szürkül, a szemek beesnek, karikássá válnak, nyugtalanítóan izzanak, a ráncos homlokon kiugranak az erek, a kezek remegnek és ránganak. Ha ehhez hozzávesszük a visszataszító ápolatlanságot, a ruhák ziláltságát, a tövénél fehéredni kezdő, torzonborz, sötét hajat, a fehér borostát a valamikor frissen borotvált arcon, az összhatás meglehetősen döbbenetes. Pedig ilyen volt Crawford Tillinghast külseje azon az éjszakán, amikor félig összefüggő üzenetével az ajtajához szólított annyi hét száműzetés után; ez a kísértet remegett előttem, kezében gyertyát tartva, és miután beengedett, lopva hátrapillantott a válla fölött, mintha láthatatlan lényektől félne a Benevolent Streettől kissé beljebb álló, ódon, magányos házban.

Már önmagában az hiba volt, hogy Crawford Tillinghast tanulmányozni kezdte a tudományt és a filozófiát. Ilyen dolgokhoz hideg, személytelen nyomozóra van szükség, mivel az érző, tevékeny embernek két, egyformán tragikus lehetőséget kínál; kétségbeesést kudarc, és elviselhetetlen, elképzelhetetlen félelmet siker esetén. Tillinghast valaha a kudarc, a magány és a búskomorság áldozata volt, míg most, amennyire gyomorkeverő félelmemen át megítélhettem, a siker áldozata lett. Erre figyelmeztettem tíz hete, amikor kitálalta, hogy milyen felfedezés küszöbén áll. Akkor lángolt a hévtől és magas, természetellenes hangon beszélt, bár a szokott pedáns hanglejtéssel.

– Mit tudunk mi – mondta – a körülöttünk levő világról, univerzumról? A benyomások felfogására alkalmas eszközeink képtelenül csekélyek, környezetünkről alkotott fogalmaink végtelenül szegényesek. Csak azt látjuk, aminek a látására megvannak a szerveink, fogalmunk sincs abszolút természetéről. Öt hitvány érzékünkkel úgy teszünk, mintha megértenénk a hihetetlenül összetett világegyetemet, holott a több, erősebb, vagy más hatásfokú érzékszervekkel bíró lények nem csupán egészen másként láthatják ugyanazt, mint mi, de érzékelhetik és tanulmányozhatják az anyag, energia és élet egész világait, amelyek akár közel is lehetnek, mi mégsem fogjuk fel őket saját érzékeinkkel! Mindig hittem benne, hogy az ily különös, elérhetetlen világok itt lehetnek a kezünk ügyében, és azt hiszem, most megtaláltam a módját, hogy áttörjek a sorompókon! Nem tréfálok! Huszonnégy órán belül ez a gépezet itt az asztal mellett olyan hullámokat kelt, amelyek csökött vagy primitív állapotban létező, ismeretlen érzékszerveinket működésbe hozzák! Ezek a hullámok oly tájakat nyitnak meg előttünk, amelyek nemhogy az ember, de az általunk szerves életnek ismert létezés egyetlen formája előtt sem ismert! Látni fogjuk, mitől vonítnak a kutyák a sötétben, mitől mered föl a macskák füle éjfél után! Látni fogjuk ezeket a dolgokat és másokat is, amelyeket élőlény még sohasem látott! Át fogunk ugrani az időn, téren és dimenziókon, és anélkül, hogy testünket mozdítani kellene, bepillanthatunk a teremtés mélyére!

Amikor Tillinghast mindezeket elmondta, én tiltakoztam, mert ismertem annyira, hogy inkább megijedjek, mint mulassak rajta; de ő fanatikus volt, és kizavart a házból. Most sem volt kevésbé elvakult, de közlésvágya legyőzte sértődöttségét, és parancsoló stílusban írt nekem, bár olyan írással, amit alig ismertem föl. Amikor beléptem barátom lakásába, aki oly hirtelen változott reszkető rémmé, engem is megfertőzött a rettegés, amely ott leskelt minden sarokban. A tíz hete elmondott szavak aligha testet nem öltöttek a gyertyaláng apró körén túli sötétségben, és én rosszul éreztem magam vendéglátóm üres, megváltozott hangjától. Nem bántam volna, ha ott van a személyzet, és egyáltalán nem tetszett, amikor Tillinghast azt mondta, hogy három napja minden cseléde eltávozott. Furcsa, hogy még az öreg Gregory is anélkül hagyja el a gazdáját, hogy ne szólna egy magamfajta kipróbált barátnak. Gregory szállította nekem a híreket Tillinghastról, miután tajtékzó gazdája kiutasított házából.

Félelmemet mégis elnyomta növekvő érdeklődésem és elragadtatásom. Csak sejtettem, mit akarhat tőlem Crawford Tillinghast, de nem kételkedtem, hogy döbbenetes fölfedezésbe, titokba fog beavatni. Korábban tiltakoztam természetellenes kíváncsisága ellen, amellyel be akart hatolni az elgondolhatatlanba; most, amikor nyilvánvalóan sikerrel járt, bizonyos mértékben már-már osztoztam lelkesedésében, noha úgy tűnt, szörnyű árat fizetett érte. Követtem a ház sötét ürességében ezt az emberparódiát, akinek reszkető kezében imbolygott a gyertya. Úgy láttam, ki van kapcsolva a villany, és amikor rákérdeztem, vezetőm azt mondta, ez határozott céllal történt.

– Túl sok lenne... nem merem... – Motyogásba fulladt a szava. Feltűnt ez az új szokása, mert nem az a fajta volt, aki magában beszél. Beléptünk a padláson kialakított laboratóriumba, és megláttam azt az undorító elektromos gépezetet, amely beteges, baljós ibolyaszín fénnyel izzott. Erős kémiai elemmel volt összekötve, de úgy látszott, egyáltalán nem kap áramot; amennyire emlékszem, a kísérleti stádiumban bugyborgott és zúgott működés közben. Válaszul kérdésemre Tillinghast azt motyogta, hogy az állandó izzás nem olyan értelemben elektromos, amit én felfoghatnék.

Most leültetett a gép mellé úgy, hogy a szerkezet a jobbomra került, és elfordított egy kapcsolót valahol a masinát koronázó üveggömbök fürtje alatt. Elkezdődött a szokásos bugyborgás, átment sivításba, végül olyan halk zúgássá enyhült, mintha el akarna némulni. Közben a fény először erősödött, aztán elhalványodott, majd megjelent egy olyan elképesztő fakó szín vagy színkeverék, amelyet sem értelmezni, sem leírni nem tudok. Tillinghast, aki figyelt, észrevette meghökkent arckifejezésemet.

– Tudod, hogy mi ez? – suttogta. – Ultraibolya fény. Furcsán kuncogott, látva meglepetésemet. – Azt gondolod, az ultraibolya láthatatlan, és az is – de te most látod ezt, és más láthatatlan dolgokat is!

– Figyelj! – folytatta kis szünet után. – Ennek a szerkezetnek a hullámai ezernyi érzékszervet ébresztenek föl bennünk; érzékszerveket, amelyek azoknak az Bonoknak a során alakultak ki, amíg a magányos elektronokból kifejlődött az érzékszerv! Én láttam az igazságot, és az a szándékom, hogy neked is megmutatom. Tudni akarod, milyen? Elmondom. – Tillinghast leült velem szemközt, elfújta a gyertyát, és gonoszul a szemembe nézett. – Létező érzékszerveid – gondolom, elsőnek a füled – sok benyomást felfognak, mert szoros kapcsolatban állnak a szunnyadó szervekkel. Azután vannak mások is. Hallottál már a tobozmirigyről? Csak nevetek a sekélyes endokrinológusokon, a freudista parvenükön és csalókon! Az a mirigy az érzékszervek érzékszerve! Rájöttem! Olyan, mint a látás, és képeket továbbít az agyba. Normális ember így kapja a legtöbbet... úgy értem, a legtöbb bizonyíték így érkezik onnan túlról.

Végignéztem a nagy padlásszobán, a ferde déli falon, amelyet halványan megvilágítottak az emberi szemmel nem látható sugarak. A távoli zugok árnyékba merültek, az egész helyet elöntötte az önnön természetét elfátyolozó, párás irrealitás, amely szimbolizálásra, képzelgésre bujtogatta a fantáziát. Amikor Tillinghast elhallgatott, rég halott istenek hatalmas, hihetetlen templomába képzeltem magam; valami meghatározhatatlan épületbe, amelynek nyirkos kőpadlójából megszámlálhatatlan fekete kőoszlop fúródik a látóteremen kívül eső felhős magasságba. Ez a kép egy darabig nagyon éles volt, ám fokozatosan átadta helyét valami sokkal borzalmasabbnak: a végső, abszolút magánynak egy határtalan, fénytelen, hangtalan térben. Űr volt, semmi más, engem pedig gyermekes félelem fogott el, és ennek hatására előhúztam farzsebemből a revolvert, amit mindig magammal hordok sötétedés után, amióta megtámadtak Kelet-Providence-ben. Ekkor a messzeség legvégső régióiból lassan feltámadt a hang. Hihetetlenül gyönge volt, finoman vibráló, félreérthetetlenül zenei, ugyanakkor olyan elképesztően vad, hogy becsapódását rafinált kínzásként éreztem egész testemben. Olyasféle érzés volt, mint amikor véletlenül tejüveget karcol meg az ember. Ugyanakkor mintha hideg huzat csapott volna meg, amely a távoli hangforrás irányából söpört el mellettem. Miközben lélegzetvisszafojtva várakoztam, észrevettem, hogy hang és szél egyként erősödik; az a különös érzésem támadt, mintha a sínekhez kötöztek volna, egy gigászi, közeledő mozdony útjába. Beszélni kezdtem Tillinghasthoz, és amint ezt tettem, a szokatlan érzékletek hirtelen eltűntek. Csak az izzó masinát, a homályos szobát és Tillighastet láttam, aki ocsmányul vigyorgott a mintegy önkéntelenül előhúzott revolverre, de arckifejezéséből bizonyosra vehettem, hogy legalább annyit hallott és látott, mint én, ha nem többet. Suttogva elmondtam, mit tapasztaltam, ő pedig arra intett, hogy maradjak olyan csöndes és figyelmes, amennyire lehetséges.

– Ne mozogj! – óvott. – Ezektől a sugaraktól éppen olyan láthatókká válunk, ahogyan mi látunk! Mondtam neked, hogy a személyzet távozott, de azt nem, hogy hogyan! Itt volt az az ostoba házvezetőnő – fölkapcsolta a lámpákat odalent, holott mondtam neki, hogy ne tegye, és a vezetékek átvették a lüktetést. Félelmetes lehetett, még itt fönt is hallottam a sikoltásokat, annak ellenére, amit a másik irányból láttam és hallottam, és később elég félelmetes látványt nyújtottak azok az üres ruhacsomók szerte a házban. Mrs. Updike ruhái a hall villanykapcsolójának közelében hevertek, innen tudom, hogy ő volt a tettes. Valamennyien eltűntek. De amíg nem mozdulunk, biztonságban vagyunk. Ne feledd, egy ocsmány világgal érintkezünk, ahol mi gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk... Maradj nyugton!

A kinyilatkoztatás és a nyers parancs együttesen valósággal megbénított, és rémületem ismét megnyitotta elmémet a benyomások előtt, amelyek abból az irányból jöttek, amit Tillinghast „onnan túlról”-nak nevezett. Mozgás és hangok örvényébe kerültem, zavaros képek ugráltak a szemem előtt. Homályosan láttam a szoba körvonalait, de a tér egy pontján mintha beömlött volna a fölismerhetetlen árnyak vagy felhők forrongó oszlopa, amely jobbra előttem ütötte át a szilárd tetőt. Ekkor ismét megpillantottam a templomfélét, ám ez alkalommal az oszlopok fölértek a fény légi óceánjába, amely egyetlen vakító sugarat bocsátott a mélybe az előbb látott felhőoszlop helyén. Ezután úgyszólván kaleidoszkópikussá vált a jelenet, és a képek, hangok, meghatározhatatlan érzékletek zűrzavarában úgy éreztem, kezdek szétolvadni, vagy valamilyen módon elveszítem szilárd alakomat. Egy határozott villanásra mindig emlékezni fogok. Egy pillanatra mintha láttam volna egy ragyogó, forgó szférákkal teli, idegen éjszaka sávját, és ahogy távolodni kezdett, láttam, hogy az izzó napok csillagképet vagy galaxist formáznak, és ez a forma Crawford Tillinghast eltorzult arca volt. Egy másik pillanatban mintha óriás élőlények haladtak volna el mellettem, alkalmanként belém lépve, vagy átsodródva állítólag szilárd testemen, és Tillinghast valahogy úgy nézett rájuk, mint aki gyakorlottabb érzékeivel látja is őket. Eszembe jutott, mint mondott a tobozmirigyről, és azon töprengtem, mit láthat ezzel a természetfölötti szemével.

Hirtelen nekem is megnőtt a látásom. A fény és az árnyék zűrzavarából kiemelkedett egy kép, amely elmosódott voltában is tartalmazta az összefüggés és a tartósság elemeit. Valahogy ismerősnek tűnt, mert a szokatlan része úgy vetült rá a megszokott földi jelenetre, ahogy a film a színház festett függönyére. Láttam a padlástérben a laboratóriumot, az elektromos masinát és velem szemben Tillinghast visszatetsző alakját; ám abban a térben, amelyet nem foglaltak el ismerős tárgyak, egy hüvelyknyi terület sem volt üres. Leírhatatlan élő és egyéb formák elegyedtek undorító kavargásban, és minden ismert dolog idegen, ismeretlen entitások egész világaival volt szomszédságban. Valamint úgy tűnt, hogy az ismert tárgyak belépnek az ismeretlenek összetevői közé és fordítva. Az élők főleg koromsötét, kocsonyás szörnyek voltak, amelyek petyhüdten rázkódtak a gépezet vibrálásának ütemére. Undorító bőségben hemzsegtek, és én rémülten láttam, hogy egymáson olvadnak; félfolyós voltukban képesek voltak áthatolni egymáson és mindenen, amit mi szilárdnak hiszünk. Egy pillanatra sem álltak meg, örökké hullámzottak, mintha valami rosszindulatú céljuk lenne. Néha mintha fölfalták volna egymást, a támadó rávetette magát áldozatára, mire az nyomban eltűnt. Borzongva gondoltam el, hogy most már tudom, mi tüntette el a szerencsétlen szolgákat, és nem tudtam kitörölni agyamból ezeket a lényeket, miközben igyekeztem más dolgokat is megfigyelni az újonnan feltárult világban, . amely láthatatlanul körülvesz minket. De Tillinghast figyelt engem, és most megszólalt:

– Látod őket? Látod őket? Látod a lényeket, amelyek körülötted lebegnek, csapkodnak, és áthatolnak rajtad életed minden pillanatában? Látod, milyen teremtmények alkotják azt, amit az emberek tiszta levegőnek és kék égnek hívnak? Ugye hogy sikerült áttörnöm az akadályt? Ugye hogy olyan világokat mutatok, amilyeneket élő ember még nem látott? – hallottam sivítását a szörnyű zűrzavaron át, és láttam, hogy a szétzilált arc kellemetlenül közel tolakodik az enyémhez. Szeme lángolt, és most már felismertem, hogy mindent elsöprő gyűlölettel mered rám. A gépezet ocsmányul döngött.

– Azt hiszed, ezek az esetlen lények tüntették el a szolgákat? Bolond, ezek ártalmatlanok. A szolgák azonban eltűntek, igaz? Megpróbáltál leállítani; elvetted a bátorságomat, amikor minden csepp bátorságra szükségem volt, amit csak össze tudtam szedni; féltél a kozmikus igazságtól, te átkozott gyáva, de most elkaptalak! Hogy mi tüntette el a szolgákat? Mitől sikoltoztak olyan hangosan?... Eh, nem tudod! Elég hamar rá fogsz jönni. Nézz rám, figyelj arra, amit mondok! Azt hiszed, csakugyan léteznek olyan dolgok, mint idő és méret? Úgy képzeled, van olyasmi, hogy forma és anyag? Azt mondom neked, olyan mélységekbe jutottam, amit a kis agyad el sem képzelhet! Bepillantottam a végtelenség határai mögé, és lerántottam a démonokat a csillagok közül... Kötőféket vetettem az árnyakra, amelyek világról-világra sietnek, hogy halált és őrületet hintsenek szerteszét... A tér az enyém, hallod? A lények most rám vadásznak – azok, amelyek falnak és felolvadnak –, de én tudom, hogyan kerüljem el őket! Te leszel az, akit elkapnak, ahogyan a szolgákat... Ideges, uram? Mondtam, hogy veszélyes mozogni, mostanáig megmentettelek azzal, hogy azt mondtam, maradj nyugton – megmentettelek, hogy többet láss és meghallgass engem! Ha megmozdulsz, rég megtámadtak volna. Ne aggódj, nem bántanak. A szolgákat sem bántották – a szegény ördögök a látásuktól kezdtek sikoltozni. Kis kedvenceim nem valami szépek, mivel olyan helyekről jönnek, ahol az esztétikai szabványok – egészen mások. Biztosíthatlak, a megsemmisülés fájdalommentes – de azt akarom, hogy lásd őket! Én is majdnem láttam őket, de én tudtam, hol kell megállni. Kíváncsi vagy? Mindig tudtam, hogy nem vagy tudós! Eh, reszketsz. Reszketsz a szorongástól, hogy meglátod a végső dolgokat, amelyeket fölfedeztem! Akkor miért nem mozdulsz meg? Elfáradtál? Nos, ne aggódj, barátom, eljönnek... Nézd, nézd csak, az ördög vigyen el... a bal vállad fölött...

A többit, amit már nagyon röviden el tudok mondani, az újságok beszámolóiból is ismerhetik. A rendőrség egy lövést hallott az öreg Tillinghast házból, és ott talált minket: Tillinghastot holtan, engem öntudatlanul. Letartóztattak, mert revolver volt a kezemben, de három óra múlva el is engedtek, miután rájöttek, hogy Tillinghasttel agyvérzés végzett, és látták, hogy az én lövésem az ocsmány gépezetet találta el, amely immár reménytelenül szétzúzódott állapotban hevert a laboratórium padlóján. Nem sokat közöltem abból, amit láttam, mivel attól tartottam, hogy a kórboncnok tamáskodni fog; de elnagyolt leírásom után az orvos azt mondta, hogy – a bosszúálló, gyilkos őrült kétségtelenül hipnotizált. Bárcsak hinni tudnék neki! Segítene megrendült idegeimen, ha el tudnám felejteni, amit most is látni vélek magam körül és fölöttem, a levegőben és az égen. Soha sem érezhetem magam zavartalanul és egyedül, és amikor fáradt vagyok, az a dermesztően ocsmány sejtelmem támad, hogy üldöznek. Egyetlen egyszerű tény – akadályozza meg, hogy higgyek az orvosnak – a rendőrök sohasem találták meg azoknak a szolgáknak a testét, akiket állítólag Crawford Tillinghast gyilkolt meg.

Bihari György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre