A padlásszobába egy komoly, intelligens külsejű férfi vezetett be, aki egyszerű ruhát és acélszürke szakállt viselt, és imigyen szólt hozzám:

– Igen, ő itt élt, de nem tanácsolom, hogy bármit is tegyen. A kíváncsisága felelőtlenné teszi. Mi sohasem jövünk ide éjszaka, és csupán az ő akaratából őrizzük a szobát így. Ön tudja, hogy ő mit tett. Az a förtelmes társaság végül is átvette az irányítást és mi azt sem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Sem a törvény, sem bármi más nem tudta sehogyan sem utolérni a társaságot. Remélem, hogy sötétedés után nem marad itt. És könyörgöm, azt a dolgot az asztalon, ami úgy néz ki, mint egy gyufásdoboz, hagyja békén. Nem tudjuk, mi az, de gyanítjuk, hogy valami köze van ahhoz, amit ő tett. Mi még meg sem merjük nézni alaposabban.

Kis idő múltán a férfi egyedül hagyott a padlásszobában. A szoba nagyon piszkos, poros és primitíven bútorozott volt, de rendjéből látszott, hogy nem valami kültelki alak tanyája. A polcok tele voltak teológiai és klasszikus könyvekkel, egy könyvszekrény pedig a mágiáról szóló értekezésekkel – Paracelsus, Albertus Magnus, Trithemius, Hermész Triszmegisztosz, Borellus meg mások, különös betűkkel, amelyeket nem tudtam elolvasni. A berendezés igen egyszerű volt. Volt egy ajtó is, de csak egy fülkébe vezetett. Az egyetlen kijárat az a nyílás volt a padlón, amelyhez a kezdetleges, meredek lépcső vitt fel. Az ökörszemablakok és a fekete tölgyfa gerendák hihetetlen régi múltra utaltak. Egyszóval ez a ház az óvilághoz tartozott. Azt hiszem, tudtam, hogy hol vagyok, de nem vagyok képes visszaidézni, amit akkor tudtam. Az biztos, hogy a város nem London volt. Úgy emlékszem, hogy egy kis, tengeri kikötő lehetett.

Az asztalon fekvő kis tárgy módfelett lebilincselt. Azt hiszem, tudtam, hogy mit kell vele tenni, mert előhúztam a zsebemből egy zseblámpát – vagy legalábbis egy zseblámpához hasonló valamit –, és izgatottan próbálgattam a sugarait. A fénye nem fehér volt, hanem ibolyaszínű, és inkább holmi radioaktív sugárzásnak látszott, mintsem igazi fénynek. Emlékszem, hogy nem tekintettem közönséges zseblámpának – valóban, volt egy közönséges zseblámpám is egy másik zsebemben. Sötétedett, és odakint az ősrégi háztetők és kéményfejek igen bizarr látványt nyújtottak az ökörszemablakok üvegén át. Végül összeszedtem a bátorságomat, és a kis tárgyat egy könyvhöz támasztottam az asztalon – azután ráirányítottam a különleges ibolyaszínű fénysugarait. A fény most inkább jégesőnek vagy apró, ibolyaszínű részecskéknek tetszett, sem mint folytonos sugárnak. Amint a részecskék elérték a különös eszköz közepének üveges felületét, sistergő hangot hallattak, mintegy elektroncső sercegése, amelyen szikrák haladnak át. A sötét, üveges felszín rózsaszínűen felparázslott, és egy elmosódott fehér alak kezdett formát ölteni a közepén. Ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában – és a sugárvetítőt visszatettem a zsebembe. De a jövevény nem beszélt – egyetlen egy hangot sem hallottam a közvetlenül ezután következő percek alatt. Mintha egy árnypantomin lett volna az egész, mintha nagy távolságból valami közbenső ködön át – habár ugyanakkor a jövevény és az őt követő többi jövevény is életnagyságban és testközelben bukkant föl, mintha egyszerre lettek volna közel és távol, valami természetellenes geometria törvényeihez alkalmazkodva.

A jövevény vékony, sötét bőrű, közepes termetű ember volt, és az anglikán egyház papi ruháját viselte. Szemmel láthatólag harmincéves lehetett, sápadt, olajbarna arcának vonásai meglehetősen szépek, csak a homloka volt természetellenesen magas. Fekete haja jól vágott és ápolt, látszott, hogy frissen borotválkozott, bár kéklő álla gyorsan növekvő szakállra utalt. Keret nélküli, acélszáras szemüveget viselt. Alakja és arca alsó részének vonásai mint sok más lelkészé, de a homloka hatalmasan magasabb, az arca sötétebb és intelligensebb – ugyanakkor ravaszabb és álcázottan gonosz. Ebben a pillanatban – miután meggyújtott egy gyönge fényű olajlámpát – idegesnek látszott, és mielőtt rájöhettem volna, hogy mit csinál, valamennyi mágikus könyvét behajította egy kandallóba a szoba ablak felőli részén (ahol a fal erősen lejtett), amit eddig nem vettem észre. A lángnyelvek mohón emésztették a köteteket – különös színekben csaptak föl, és leírhatatlanul utálatos szagokat bocsátottak ki, amint a furcsa, hieroglifákkal teleírt lapok és szúette borítók megadták magukat az emésztő elemnek. Hirtelen észrevettem, hogy mások is vannak a szobában – komoly tekintetű férfiak egyházi viseletben, akiknek egyike püspöki gallért és térdnadrágot viselt. Bár semmit sem hallottam, hogy valamilyen döntést hoznak, ami nagy fontosságú az elsőnek érkezett számára. Úgy tetszett, hogy gyűlölik, és félnek tőle egyidejűleg, ő pedig mintha viszonozta volna ezeket az érzelmeket. Arca vad kifejezést öltött, de láttam, hogyan reszket a jobb keze, amint megpróbálja megragadni az egyik szék támláját. A püspök rámutatott az üres könyvszekrényre és a kandallóra (ahol a lángok kialudtak egy elszenesedett, semmitmondó massza körül), és valami különös iszonyat látszott rajta. Az elsőnek érkezett ekkor savanyúan elmosolyodott, és bal kezét kinyújtotta az asztalon fekvő kis tárgy felé. Az egyházi személyek menete most vonulni kezdett lefelé a meredek lépcsőn a padló csapóajtóján keresztül, időnként megfordultak, és távozásukkor fenyegető mozdulatokat tettek. A püspök ment el utolsónak.

Az elsőnek érkezett most egy szekrényhez ment a szoba belső részén, és elővett egy kötéltekercset. Egy székre állva a kötél egyik végét egy kampóhoz erősítette a nagy, szabadon álló központi fekete tölgyfa gerendán, a kötél másik végéből pedig hurkot kezdett formálni. Megértve, hogy föl akarja akasztani magát, előreléptem, hogy lebeszéljem vagy megmentsem. Meglátott, és abbahagyta az előkészületeket. Valamiféle diadallal nézett rám, ami zavarba ejtett és nyugtalanított. Lassan lelépett a székről és felém suhant, sötét farkasvigyorral. Valahogy halálos veszedelemben éreztem magam, és elővettem a különleges sugárvetítőt, mint valami védelmi fegyvert. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez segíthet rajtam. Bekapcsoltam a lámpát – egyenesen az arcába világítottam, és a sápadt vonások először ibolyaszínű, majd rózsaszín fényben kezdtek izzani. Ujjongó farkasnevetését szörnyű félelem kezdte kiszorítani – de nem szüntette meg teljesen. Megállt az útján, majd vadul hadonászva karjával a levegőben, hátrálni kezdett. Láttam, hogy a padló nyitott lépcsőfeljárója felé imbolyog, figyelmeztetően rákiáltottam, de nem hallott engem. Egy pillanat múlva hátratántorodott a nyíláson keresztül, és eltűnt a szemem elől. Nehezemre esett eljutni a lépcsőfeljáróig, de amikor odaértem, nem találtam összetört testet az alattam lévő szinten. Ehelyett lámpásokkal közeledő emberek zsivaját hallottam, mert a kísérteties csönd varázsa megtört, és én ismét hangokat hallottam, és rendes három dimenzióban láttam az embereket. Valami nyílván odavonzotta a tömeget ehhez a helyhez. Talán valami zaj, amit én nem hallottam? Ebben a pillanatban a csoportot vezető két ember (szemmel láthatóan egyszerű parasztok) megláttak engem, és bénultan megtorpantak. Az egyik hangosan és visszhangzóan fölkiáltott:

– Ahrrh!... Megtörtént? Megint?

Ekkor valamennyien megfordultak, és kétségbeesetten menekültek. Mind, egy kivételével. Mikor a tömeg elment, a komoly, szakállas férfit láttam, aki erre a helyre hozott – amint ott állt egyedül egy lámpással. Zihálva és lebilincselve nézett rám, de félelem nem látszott rajta. Azután megindult a lépcsőn felfelé, hozzám, a padlásszobába. Megszólalt:

– Szóval nem hagyta békén! Sajnálom. Tudom, hogy mi történt. Egyszer már megesett, de az az ember megrémült és agyonlőtte magát. Nem lett volna szabad őt visszahoznia. Ön tudja, hogy ő mit akar. De önnek nem szabad megrémülnie, mint annak a másik embernek. Valami nagyon furcsa és rettenetes történt önnel, de nem jutott odáig, hogy kárt tegyen a tudatában és a személyiségében. Ha higgadt marad, és tudomásul veszi, hogy az életét radikálisan át kell alakítania, akkor továbbra is élvezheti a világot és tudományának gyümölcseit. De itt nem élhet, és nem hiszem, hogy vissza akarna térni Londonba. Amerikát ajánlanám. Nem szabad tovább próbálkoznia azzal a tárggyal. Már semmit sem lehet visszacsinálni. Csak tovább rontana a dolgokon, ha bármit tenne vagy felidézne. Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyen lehetett volna, de innen azonnal el kell mennie, és soha nem szabad visszatérnie. Inkább köszönje meg az égnek, hogy a dolog nem ment tovább... Olyan nyíltan készítem fel önt a dologra, amilyen nyíltan csak tudom. Egy kis változás történt, a külső megjelenésében. Ő mindig ezt okozza. De egy új országban hozzászokhat. A szoba túlsó felében van egy tükör, most odavezetem. Meg fog rémülni, bár semmi visszataszítót nem fog látni.

Reszkettem a halálos félelemtől, és a szakállas férfinak szinte vinnie kellett a szobán át a tükörhöz, szabad kezében a halvány fényű lámpával (az asztalon álló előbbivel, nem azzal a még halványabbal, amit hozott). Ezt láttam a tükörben: egy vékony, sötét bőrű, közepes termetű embert az anglikán egyház papi ruhájában, szemmel láthatólag harmincéves lehetett, és keret nélküli, acélszáras szemüveg csillogott ravasz, olajbarna, természetellenesen magas homloka alatt. A néma jövevény volt az, aki elégette könyveit. Egész hátralévő életemben, külső formámban, ennek az embernek kellett lennem!

Gálvölgyi Judit fordítása