Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögött az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytől fekélyes volt az ódon város meg az Istentől elrugaszkodottan áporodó, oromtetős manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmainak dobhártyarepesztő ricsajjal. A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól – ő mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést.

Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledező manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtőztek a király emberei elől a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a városban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetű hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet – mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcből. 1692-ben esett – a porkoláb megbolondult, apró, szőrös, fehér agyarú valamiről makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elő; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kőfalra néminemű ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat.

Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelőt, de ha valaki még össze is keveri őket néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni a rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhillből jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegője valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren tudatosan megrövidítették tananyagát. Sőt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt őrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elővigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentő sejtelmeiről, a töredékes Eibon könyvéről, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjéről, és összekapcsolta őket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel.

Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája – hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést őriz Keziah Mason peréről, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a töményszék előtt, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről és arról, hogy új titkos nevén ő most már Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat, és eltűnt.

Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szűk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május első napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bűzről, mely e rettegett időszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedő, éles fogú, szőrös kis lényről, amely a hajnal előtti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de ő ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, ő csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélységeibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heisenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során.

Minden hozzáférhető helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerült megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah űzte vajákolásait. Üresen állt ősidők óta – soha, senki nem akart itt lakni –, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szőrös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülőre, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan bűzlő, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak dőltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött még mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyű múlt – legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszűkebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz hírű szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetű, időtlen idők óta itt sorjázó, mohos szürke kövek.

Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenső végéig az északi fal észrevehetően befelé dőlt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezhető semmiféle átjáró – vagy arra utaló nyom – a ferde szobafal és a ház merőleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülről nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejtő padlástér. Amikor Gilman létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pók beszőtte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erősítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit győzködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe.

Idő múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetően. A vén Keziahnak, tépelődött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dőlésszögű szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklődése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtező űrtől, mert most már úgy tűnt neki, hogy e síkok rendeltetését az ő oldalán kell keresnie.

Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdődtek. Egy idő óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt előre a zord tél, úgy bámult ő mindinkább lenyűgözve a sarokba, hol a bedőlő fal és a lehajló plafon találkozott. Ekkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkező, a meghallhatóság peremén repeső más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgő patkányok voltak a legrosszabbak. Időnként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde. plafon fölött zsinatoltak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyűséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és mindenestül elnyelje őt.

Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik őket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetőségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtől vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzőkönyveiből olyan sátáni erővel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen részlet ellenére is oly kínos életszerűséggel írták le a futkosó kis szőrmókot, a banya kísérő szellemét!

Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura „Barna Jenkin” nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A későbbi mendemondákban is meghökkentően sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szőrű és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. Ő volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekből és kortársak sutyorgásaiból.

Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színű félhomállyal és érthetetlenül zűrzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzőiről ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megőrizve néminemű groteszk kapcsolatot az ő eredeti arányaival és tulajdonságaival.

A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfolásig töltötte őket az idegen lényegű – szervesnek és szervetlennek tűnő – anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavaltba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Későbbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltérő viselkedésű és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha ésszerűbben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók.

A dolgokat – a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket – nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztőkhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejűekre, százlábúakra, élő hindu bálványokra és orfikus tűztől ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegető és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetően észrevette Gilmant, őt valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitől mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, ő maga miként teszi. Egy idő után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen előtűnni a semmiből vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltűnni benne. Ami a szakadékokat betöltő, rikoltó-bömbölő hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetően dacolt mindennemű elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szemetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum.

Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetőbb álmokra tartogatta magát, melyek azelőtt rohamozták meg Gilmant, mielőtt alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elő, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielőtt a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a háziúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belőle.

Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást.

Március volt, amikor az új elem föltűnt a bevezető könnyű álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegődött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, főleg az első alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytói oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükröződnek vissza dúlt álmaiban.

Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a láz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, ő is megszabadul a rettenetes látomásoktól. E jelenések kimerítően életszerűek és meggyőző erejűek voltak, és neki minden ébredés után volt egy olyan halvány sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erősködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe.

Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártasságával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeiről folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eső cikkelye a legtávolabbi csillagokkal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sőt azokkal az alig sejthető kozmikus egységekkel, melyek az einsteini téridő kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan előadott elméletétől csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki – az emberileg megszerezhetőnek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvértezve – tetszése szerint léphet át a Földről a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre.

Egy ilye n lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból áltana: az erőben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelhető, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részéből valószínűleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken – más galaktikákban vagy más téridő kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is –, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok.

Az is előfordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott téridő kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelőre elmélet, ám abban meglehetősen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következő, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekinthető érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért bőségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését főleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia egyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül ősi – emberi vagy ember előtti – korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségről és törvényeiről.

Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza csak nem csökkent.

Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levő szoba lakója. Ugyanez az illető mesélte, hogy cipős lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az ő cipője és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak reggelente, ahová tette őket. Az ember hallucinálni kezd ebben a morbid öreg házban – Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal. is, hogy nemcsak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon fölötti fekete űrből. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az időtlen idők óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerűnek tűnt az illúzió.

Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belőle, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevű diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz hírű házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba bökés miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott meztélláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolognak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelhető kijárat, mivel a keskeny ablak előtt nem volt hol megvesse a lábát.

Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mindjobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevű babonás szövőgépszerelő nyüszítő imái. Mazurewicz hosszú és zűrzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szelleméről meg a hegyes agyarú, szőrös szimatolóról, kiknek gyötréseitől, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától: Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat. Május első napja előtt van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz idő volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az előkelő népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az ő nagyanyjától hallott róluk otthon az óhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének – és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit.

Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelőbe, és meglepődve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta; menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát az orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektől, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, meddig juthat még el?

De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megőrölték a bátorságát. És ráadásul egyre erősebben érezte, hogy valaki győzködi, tegyen meg valami szörnyűséget, amire ő képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár ő némely éjszakán? És mi az a sejtelemszerű, gyönge hang, amely kiébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a fölismerhető zajok zűrzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bőgést idézte volna töredékesen.

Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetővé változott a bevezető éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tőle ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett győzködő és fenyegető károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az őskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejéből ilyen messze eljutott búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az „Azathoth” nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az ősgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható.

Az öregasszony mindig abban a sarokban tűnt elő a híg levegőből, hol a lefelé dőlő sík találkozott a befelé dőlő síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetőbb lett, és minden éjjel közelebbről látszott, még mielőtt az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítően csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: „Azathoth” és „Nyarlathotep”.

A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmeresztő értelmetlenséggel mozogtak, valószínűleg a földi életformák – köztük az emberek – vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között kettő: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színű poliéder, amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegődtek vagy előtte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból, kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bőgés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyű csúcsponthoz közeledne.

Április tizenkilencedikéről huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libegő buborékcsomó és az apró poliéder nyomán, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltűnően szabályos szögeket alkotnak. A következő pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdő sziklás hegyoldaton. Mezítláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levő meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondolni, miféle hang szólhat ki ebből a párából.

Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje – az öregasszony volt, és a szőrös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellső lábával. Valamely ismeretlen ösztöntől hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielőtt a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és ő zuhant, szédülő fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között.

Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen erő parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és ő tehetetlenül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt előre a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyőznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután kettő körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát, hogy mindegyre délkeletnek fordul. Erőszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebbül húzta az ismeretlen erő.

Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz – ennek talán az alvajáráshoz lehet köze –, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Így hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyőrség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dőlt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz hírű szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasztottak a délutáni napsütésben.

Összerezzent. Világosan látott egy élő alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az ő álmaira. Mozgott mellette a magas fű, mintha a közelében egy másik élőlény kúszna a földön. Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, ő úgy érezte, szörnyűséges és legyőzhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, ősöreg alaknak a gúnyos tekintete.

A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsőin. Órákig ült némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyüszítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelműen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával később a Bakó-patak mögötti mezőn találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóerő.

Az égből. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta őt. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelőtt a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba.

Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényről volt szó. Joe ünnepelni volt előző éjszaka – a Honfiak napját ülték Massachusettsben –, és éjfél után vetődött haza. Ahogy kintről ránézett a házra, először úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kísérője most az ifiurat kísértik.

Ő, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától.

Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap éjszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijesztő jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony és a kis szőrmók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelőzték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a képtelenséget? Netán ő, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni!

Láz – lidérces álmok – alvajárás – hallucinációk – sodródás egy égi pont felé – most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az első emeleten megállt Elwood ajtaja előtt, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedő mennyezet parányi repedésén.

Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szőrmók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépő és fenyegető dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kaleidoszkópszerűen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülről valami iszamosnak tűnő anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás – az elragadtatás villámcsapásában véget érő elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelősen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó.

Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztően fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fűzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan kő és fém őserdeje csillogott pazarul a sokszínű égből alázuhogó, perzselő-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tűzkorongot pillantott meg, melyek különböző színűek voltak, és eltérő magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelő alacsony hegyek fölött. Háta mögött, ameddig ellátott, magasabb teraszok lépcsői szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, ő pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani.

A padló, melyről könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kőből készült, bizarr idomokká darabolt csempéi nem annyira aszimmetrikusak voltak, mint inkább egy olyan földöntúli szimmetria testesült meg bennük, melynek törvényeit nem értette Gilman. A pazar finomsággal cizellált párkány mellmagasságig ért, könyöklőjén pedig egymástól csekély távolságra groteszk formájú, mívesen kidolgozott apró figurák sorakoztak. A mellvédhez hasonlóan valamilyen ragyogó fémből készült alakok színét nem lehetett megállapítani a villódzó zűrzavarban, mivoltuk pedig végképp csúfot űzött a találgatóból. Valami hordófélét formáztak, melynek középső abroncsából vízszintes vékony karok küllői, aljából és tetejéből pedig függőleges bütykök vagy gumók nőttek ki. Minden gumó egy-egy kerékagyat képezett, amelyet öt-öt hosszú, lapos háromszög vett körül, olyanformán elrendezve, mint a tengeri csillag lábai, kissé fölfelé pöndörödve, de ezzel együtt majdnem szabályos derékszögben a középső hordó tengelyéhez képest. Az alsó bütyköt olyan vékony forrasztás erősítette a könyöklőhöz, hogy sok figura letört és eltűnt. A bábok úgy kilenc centiméter hosszúak lehettek, legnagyobb átmérőjük, a tüskés karokat is beleszámítva megvolt talán öt centiméter.

Amikor Gilman fölállt, meztelen talpát sütötték a csempék. Tökéletesen egyedül volt. Legelőször is odament a párkányhoz, és kábán nézett alá a majdnem hatszáz méteres mélységben húzódó, végeláthatatlan, ciklopszi városra. Ahogy bámészkodott, mintha kusza ütemű, széles skálájú halk fuvolaszó csapta volna meg a fülét, mely az alatta húzódó sikátorokból emelkedett az ég felé. Szerette volna látni, kik lakják ezt a várost. Egy idő után szédülni kezdett a látványtól, és összecsuklott volna a pádimentumon, ha nem kapaszkodik ösztönszerűen a fénylő korlátba. Jobbja rátalált egy kiugró figurára, amely némi támaszt kölcsönzött neki. De még ennyi is sok lehetett a kényesen egzotikus fémszobornak, mert a tüskés alak letörött a keze alatt. Gilman félkábultan markolászta tovább, miközben másik kezével a sima, csupasz korlát után kapott.

Ekkor túlfinomult füle meghallott valamit a háta mögött, és ő hátranézett. Öt alak közelgett a sima teraszon, osonó léptekkel, de mindennemű rejtekezés nélkül, köztük a baljós öregasszony és a hegyes agyarú, szőrös állatka. A másik háromtól Gilman elalélt, mert ezek csaknem két és fél méteres lények voltak, szakasztott olyanok, mint a tüskés figurák a mellvéden, és alsó tengericsillag-nyúlványaikat póklábformán mozgatva hajtották magukat előre.

Gilman hideg verejtékben ázva ébredt az ágyában, arca, keze, lába hasogatott. Felpattant, lázas kapkodással mosakodott-öltözködött, mintha a lehető leghamarabb ki kellene jutnia a házból... Nem tudta, hová akar menni, de érezte, hogy megint el kell bliccelnie az órákat. A különös vonzás, ami a Hidra és az Argó között húzta az ég felé, elmúlt, ám egy még hatalmasabb erő vette át a helyét. Most észak felé kellett mennie – mindig csak északnak. Iszonyodott átvágni a hídon, ahonnan rá lehetett látnia a Miskatonic magányos szigetére, ezért a Peabody sugárút hídját választotta. Gyakorta megbotlott, mert úgy odanyűgözte magához egy rettentő magas pont az üres égen, hogy se nem látott, se nem hallott.

Körülbelül egy óra múlva sikerült valamennyire úrrá lennie magán, és akkor látta, hogy messze túl jár a városon. Körülötte sós mocsarak kietlen sivársága, előtte Innsmouthba vezetett a keskeny út – abba a vénséges, félig elnéptelenedett kisvárosba, ahova az arkhamiek oly sajátos módon vonakodtak ellátogatni. Bár az északra húzó erő nem gyöngült, Gilman ellenállt neki, akárcsak a másik vonzásnak, és végül rájött, hogy a kettőt úgyszólván egyensúlyba tudja hozni egymással. Visszavonszolta magát a városba, ivott némi kávét egy alkoholmentes söntésben, eltámolygott a közkönyvtárba, és céltalanul böngészte a könnyű képesújságokat. Összefutott valami barátokkal, akik megjegyezték, hogy megkapta a nap, Gilman azonban nem számolt be nekik sétájáról. Háromkor evett valami ebédfélét egy étteremben, és közben megállapította, hogy a húzóerő vagy csökkent, vagy megoszlott. Ezután egy olcsó mozgóképszínházban csapta agyon az időt, ahol oda se figyelve újra és újra végignézte a hülye műsort.

Este kilenc tájban hazacsámborgott, és beosont a vén házba. Joe Mazurewicz érthetetlen imáit nyüszítette, Gilman rohanvást igyekezett a manzárdba, meg se állt utánanézni, itthon van-e Elwood. Felkapcsolta a gyenge fényű villanyt, és akkor jött a sokk. Azonnal látta, hogy van valami az asztalon, ami nem idevaló, és a második pillantás eloszlatott minden kételyt. Oldalán heverve – mert a talpán nem állt meg – ott volt a különös, tüskés figura, melyet rémálmában tört le a fantasztikus mellvédről. Egyezett minden részlet. Megvolt minden: a barázdált, hordó alakú törzs, a vékony karok küllői, két végén a bütykök, és a bütykökből sarjadzó, enyhén kifelé kunkorodó tengericsillag-nyúlványok. Zölddel erezett, szivárványló szürkének tetszett a villanyfényben, és Gilman rémült szörnyülködéssel állapította meg, hogy az egyik bütyök fűrészes törésben végződik, pontosan ott, ahol oda volt forrasztva az ablakpárkányhoz.

Csakis a bamba apátiára való hajlama akadályozta meg, hogy ne sikoltozzék fennhangon. Álomnak és valóságnak ez az összeolvadása már túl sok volt. Még mindig kábán markolta fel a tüskés holmit, és levánszorgott Dombrowski háziúr lakásába. A korhadó folyosók visszhangzottak a babonás szerelő nyöszörgő fohászaitól, de Gilman most nem bánta. A háziúr tthon volt, és nyájasan köszöntötte. Nem, még sose látott ilyet, és fogalma sincs róla, mi ez. De a felesége mondta, hogy reggel, mikor a szobákat takarította, valami furcsa bádog izét lelt az egyik ágyban, és talán ez az. Hívta a feleségét, Dombrowskiné előkacsázott. Igen, ez volt az az izé. Az ifiúr ágyában találta, a fal részen. Nagyon furi, de hát az ifiúr szobája egyébként is tele van furi holmikkal – könyvekkel és bigyulákkal és képekkel és összekrikszkrakszolt papírokkal. Ő bizony semmit sem tud róla.

Így hát Gilman összedúlt lélekkel megint fölkapaszkodott a lépcsőn, abban a meggyőződésben, hogy vagy még mindig álmodik, vagy pedig alvajárása olyan szélsőségekig fajult, hogy ismeretlen helyeken elkövetett rongálásokra ragadtatja. Honnan szedte ezt a borzadályt? Nem emlékezett rá, hogy bármelyik arkhami múzeumban látott volna ilyet. Pedig csak onnan származhat, és nyilván az álombeli különös báboskorlátos terasz miatt látja úgy, hogy alvás közben szedte össze. Holnap majd nagyon szőrmentén utána kell néznie – és talán meg kellene látogatnia az ideggyógyászt.

Addig is megpróbálja kinyomozni, merre jár álmában. Fölfelé menet és a manzárdszoba előtt elhintett egy kevés lisztet, amit a háziúrtól kért kölcsön, nem is titkolva, milyen célra. Útközben megállt Elwood ajtajánál, de látta, hogy sötét van odabent. Saját szobájához érve az asztalra tette a tüskés tárgyat, és eldőlt, testileg-szellemileg annyira kimerülten, hogy nem bírt még levetkőzni sem. Mintha halk dobogást és kaparászást hallott volna a ferde plafon fölötti zárt padlástérből, de annyira szétszórt volt, hogy oda se hederített. Északról megint roppant erősen érzett a húzás, bár most mintha az ég egy alacsonyabb pontjáról érkezett volna.

Újra eljött az álom kápráztató lila fényében az öregasszony a szőrös agyarassal, és tisztábban lehetett látni őket, mint valaha. Most már odaértek Gilmanig: a szipirtyó megmarkolta aszott mancsával, és átrántotta az ágyból egy üres térbe, ahol ő egy pillanatig hallotta a ritmikus morajt, és látta maga körül az elmosódó szakadékok szürkületi hemzsegő alaktalanságát. De nagyon rövid pillanat volt, és utána nyomban egy ablaktalan, kezdetleges kis lyukban találta magát, melynek durván ácsolt gerendái és deszkái pontosan a feje fölött hajlottak össze csúcsos tetővé, a padlója pedig érthetetlen módon lejtett. A legváltozatosabb korú, többé-kevésbé széthullott könyvekkel teli, aláékelt, lapos ládák sorakoztak a padlón, középen asztal és pad állt, nyilvánvalóan a deszkához erősítve. Különös alakú kis tárgyak voltak a ládák tetején, és a lobogó lila fényben Gilman annak a tüskés képmásnak a párját vélte megpillantani, ami olyan szörnyen felzaklatta. Balra hirtelen véget ért a padló, háromszögű fekete űr tátongott a helyén, amelyből pillanatig tartó száraz csörgés után most kecmergett ki a sárga agyarú, szakállas, emberarcú, undorító kis szőrmók. A gonoszul vigyorgó banya még mindig markolta Gilmant. Valaki állt az asztal mögött, akivel a fiatalember még sose találkozott – magas, sovány férfi, bőre koromfekete, noha nincs egy negroid vonása, sima arcú, tar fejű, minden ruhája egy leomló palást, valami fekete, vastag kelméből. Lábát nem lehetett látni a pad és az asztal miatt, de nyilván lehetett rajta lábbeli, mert koppant, mikor arrébb állt. Nem szólt, apró, szabályos arca is teljesen kifejezéstelen volt, csak odamutatott egy éktelen nagy könyvre, amely kinyitva feküdt az asztalon, a banya pedig hatalmas szürke pennát nyomott Gilman jobbjába. Hártyaként ülepedett mindenre a halálos rettegés, amely akkor érte el csúcspontját, mikor a szőrös lény felszaladt az álmodó ruhája vállára, onnan le a bal karján, és végül csúnyán megmarta a csuklóját, pontosan a kézelő alatt. Vér fröccsent a sebből, Gilman pedig elájult.

Sajgó bal csuklóval ébredt huszonkettedike reggelén, és látta, hogy kézelője barna a beleszáradt vértől. Nagyon zűrzavarosak voltak az emlékei, ám a jelenet a fekete emberrel az ismeretlen helyen élesen kirajzolódott. A patkányok haraphatták meg, míg aludt, nyilván ez tetőzte be a félelmetes álmot. Ajtót nyitott, és megállapította, hogy csak a manzárd túlsó végében tanyázó faragatlan fajankó gázolta össze otromba patáival a fellisztezett folyosót. Ezek szerint ő most nem járkált álmában. Viszont tényleg tennie kellene valamit a patkányok ellen. Majd szól a háziúrnak. Ismét megpróbálta eltömni a lyukat a dőlő fal tövében, egy gyertyát dugott bele, amely éppen megfelelő méretűnek látszott. Füle iszonyúan csengett, mintha még mindig valami álmában hallott iszonyú zajt visszhangozna.

Fürdés és átöltözés közben megpróbálta fölidézni, mit álmodott a lilával megvilágított jelenet után, ám semmi sem akart formát ölteni az agyában. Az a bizonyos jelenet alighanem a fönti lezárt padlástérben játszódott, amely, úgy látszik, kezdi kíméletlenül ostromolni a fantáziáját, későbbi benyomásai azonban fakók és ködösek voltak. Megképzettek a szürkületi elmosódó szakadékok és alattuk még hatalmasabb, még feketébb szakadékok – oly szakadékok, melyekben nem járt soha. Ide vitte le a buborékcsomó és a sohasem tágító kis poliéder, amelyek azonban hozzá hasonlóan párafoszlánnyá változtak abban az alvilági feketeségben. Valami vezette őket, egy héba-hóba kimondhatatlan alakokba sűrűsödő nagyobb párafoszlány. Gilmannek úgy rémlett, nem is egyenes vonalban haladnak, hanem inkább egy, az elképzelhető világegyetemekben nem ismeretes matematikai és fizikai törvényeknek engedelmeskedő földöntúli forgó idegen görbéi és csigavonalai mentén. Néha mintha fölsejlettek volna irdatlan, szökellő árnyak, valami szörnyűséges félakusztikus lüktetés, vékony, egyhangú flótázás egy láthatatlan fuvolán – ám ez volt minden. Gilman eldöntötte, hogy ez utóbbit nyilván attól álmodta, amit a Necronomiconban olvasott az agy nélküli Azathothról, ki a Káosz közepén álló fekete trónjáról uralkodik minden terek és idők felett.

Amikor lemosta a vért, látta, hogy nagyon apró a seb. Sokáig töprengett a két parányi szúráson. Átfutott az agyán, hogy az ágyneműn, ott ahol feküdt, nem volt vér, ami annál különösebb, hiszen a bőrére és a csuklójára bőven jutott. Talán a szobájában járkált álmában, és akkor harapta meg a patkány, mikor leült egy székre, vagy valami kevésbé ésszerű helyzetben dőlt le pihenni? Átkutatott minden sarkot barnás foltok vagy pecsétek után, de semmit sem talált. Az lenne a legjobb, gondolta, ha nemcsak az ajtaja előtt, de a szobájában is felhintené liszttel a padlót, bár az alvajáráshoz nem szükséges további bizonyíték. Tudja, hogy járkált, most már az a kérdés, miként hagyja abba. Frank Elwoodtól kell segítséget kérnie. Ma reggel, mintha lanyhultak volna az égből jövő különös húzások, de

egy náluk is rejtélyesebb érzés váltotta fel őket. Tompán, konokul sajgott benne a vágy, hogy elrepüljön innen, noha sejtelme sem volt, merre. Amikor fölvette az asztalról a tüskés képmást, mintha fokozódott volna egy cseppet az északi húzóerő, de még így is eltörpült az új és még meghökkentőbb sürgetés mellett.

Megacélozta magát a szerelőnek a földszintről felhallatszó nyöszörgése ellen, és levitte a tüskés képmást Elwood szobájába. Elwood otthon volt, és hála istennek, már tápászkodóban. Épp a megfelelő idő volt egy kis társalgásra reggeli és egyetem előtt, úgyhogy Gilman sietve rázúdította új keletű álmait és félelmeit. Házigazdája nagyon résztvevőnek mutatkozott, és egyetértett vele abban, hogy valamit tennie kell. Megrendítette látogatójának nyúzott, űzött külseje, és neki is szemet szúrt sajátságosan, rendellenesen lebarnult bőre, melyet mások is szóvá tettek a múlt héten. Mindazonáltal nem tudott sokat mondani. Nem látta Gilmant egyetlen alvajáró kiruccanása közben sem, és fogalma sincs, mi lehet a fura képmás. Azonban egy este hallotta, miről társalog Mazurewicz a kanadai franciával, aki pontosan Gilman alatt lakik. Elsápítozták, milyen borzasztóan félnek a boszorkányszombattól, melytől már csak pár nap választja el őket, és egyhangúlag sajnálkoztak a szegény elítélt ifiúron. Desrochers, a Gilman alatti lakó, cipők és csupasz talpak éjjeli járkálását emlegette, meg a lila fényt, amit egyik éjszaka látott, amikor szepegve fölosont, hogy beleselkedjék Gilman kulcslyukán. De, mondta Mazurewicznek, mégse mert beleselkedni, miután ezt a fényt látta az ajtó melletti réseken át. Aztán valami halk beszélgetés is – mikor Desrochers ezt kezdte ecsetelgetni, érthetetlen suttogásba fúlt a hangja.

Elwood el nem tudja képzelni, mitől jött meg a pletykálhatnékja a két babonás alaknak, de föltételezi, hogy egyrészt Gilman éjszakázásai, álmában való járkálásai és beszédei, másrészt május első napjának hagyományosan rettegett előestéje korbácsolhatta fel a képzeletüket. Hogy Gilman álmában beszél, az nyilvánvaló, alighanem ezért szivárgott át a köztudatba, a kulcslyuknál fülelő Desrochers közvetítésével, a látomás lila fénye. Ezek az egyszerű emberek hamar elképzelik, hogy látják is a furcsaságot, amiről hallottak. Ami a teendőket elleti, az lenne a legjobb, ha Gilman leköltözne az ő szobájába, és elkerülné a magányos alvást. Elwood, ha ébren van, fölverné, ahányszor beszélni vagy járkálni kezdene álmában. És nagyon sürgősen menjen el a specialistához. Addig is, azzal a felkiáltással, hogy egy nyilvános kukában találták, körbemutogatják a tüskés képmást a különböző múzeumoknak és néhány professzornak, hogy mi ez. Dombrowski pedig lásson neki a falakban tanyázó patkányok kiirtásának.

Erőt merítve Elwood barátságából, Gilman aznap elment az előadásokra. A különös ösztökék még mindig bökdösték, de ő meglehetős sikerrel ki tudott térni előlük. Az egyik szünetben megmutatta a fura képmást több professzornak is, akik valamennyien fölöttébb nagy érdeklődést tanúsítottak, bár mibenlétére vagy eredetére egyikük sem volt képes fényt deríteni. Aznap éjszaka Gilman Elwoodnál hált egy priccsen, amelyet barátja a háziúrral hozatott fel az emeleti szobába, és hetek óta most sikerült riasztó álmok nélkül aludnia. De lázai továbbra se múltak el, és a szerelő nyüszítése az idegeit szaggatta.

Ezután néhány napon át úgyszólván tökéletes békéje volt mindenféle beteges jelenségtől. Elwoodtól megtudta, hogy nem járkált és nem beszélt álmában; közben a háziúr is kitette a patkánymérget. Már csak a babonás bevándorlók sutyorgása zavarta, kinek fantáziája lobogó lángra gyúlt. Mazurewicz mindig azon nyaggatta, hogy viseljen keresztet, és végül rá is erőltetett egyet, amit, mondta, maga a jó Iwanicki atya áldott meg. Desrochers-nek is megvolt a maga mondanivalója: váltig állította, hogy Gilman távollétének első és második éjszakáján settenkedtek a fölötte megürült szobákban. Paul Choynski éjszakánként hangokat vélt hallani a folyosókon meg a lépcsőkön, és kijelentette, hogy valaki be akart jönni az ajtaján, Dombrowskiné pedig esküdözött, hogy látta Barna Jenkint, most először mindenszentek óta. Ily együgyű fecsegésekre azonban mit sem lehet adni, és Gilman hanyagul fölakasztotta az olcsó fémkeresztet vendéglátója kredencének egyik gombjára.

Gilman és Elwood három napig bogarásztak a helyi múzeumokban, hiába próbálván azonosítani a különös tüskés képmást, noha mindenütt rendkívüli volt iránta az érdeklődés: a tárgy messzemenő idegensége hallatlan kihívást jelentett a tudós kíváncsiságnak. Az egyik küllőszerű karocskát letörték, és vegyelemzést végeztek rajta. Ellery professzor platinát, vasat és tellurt talált a sajátos ötvözetben, valamint még legalább három olyan, nagy atomsúlyú elemet, amelyeket a kémia egyszerűen nem tud hova sorolni. Nemhogy egyetlen ismert elemmel sem voltak azonosak, de még csak nem is illettek a Mengyelejev-táblázat valószínű elemeknek fönntartott üres fiókjaiba. A rejtélyt a mai napig sem fejtették meg, noha a képmás ott látható a Miskatonic Egyetem múzeumában.

Április huszonhetedike reggelén friss patkánylyuk tűnt fel a szobában, ahol Gilman vendégeskedett Dombrowski azonban beszögezte bádoglemezzel a nap folyamán. A méreg nem sokat ért, a falakban úgyszólván változatlan hévvel folytatódott a csikorgás és motoszkálás.

Elwood aznap este későn jött haza. Gilman kivárta, nem akart magányosan aludni – főleg mert úgy rémlett, hogy azt a visszataszító vénasszonyt látta az esti szürkületben, kinek képe oly iszonytató módon átköltözött álmaiba. Tépelődött, ugyan ki lehet, és mi zörgethette mellette a konzervdobozt a mocskos udvar bejárata melletti szemétkupacban. A szipirtyó mintha észrevette volna, és gúnyosan vigyorgott rá – de lehet, hogy csak képzeli az egészet.

Másnap mindkét fiatalember nagyon fáradt volt, és tudták, hogy éjszaka úgy fognak aludni, mintha agyonverték volna őket. Este álmosan diskuráltak a matematikáról, melynek tanulmányozása oly maradéktalanul és talán ártalmas módon magába szippantotta Gilmant, eltűnődtek az ősi mágia és a folklór sötéten valószínűnek rémlő kapcsolatáról. Beszéltek a vén Keziah Masonről –Elwood elismerte, hogy Gilmannek szilárd tudományos alapja van azt firtatni, nem botolhatott-e véletlenül bele a satrafa valaminő sajátságos és fontos információba. A tiltott szekták, amelyekhez ezek a boszorkányok tartoztak, gyakran őrizték és adták tovább elfeledett vénebb korok döbbenetes titkait; egyáltalán nem lehetetlen, hogy Keziah tényleg tudta, miként kell átlépni a dimenziók kapuján. A hagyomány feltűnően hangsúlyozza, mennyire hiábavaló anyagi sorompókkal korlátozni a boszorkány mozgását; ki tudja, mit takarnak a seprűnyélen átlovagolt éjszakákról szóló régi mesék?

Hogy napjaink egyetemi hallgatója tehet-e szert, kizárólag matematikai búvárlatok révén, hasonló hatalomra, arra a kérdésre még nincs válasz. A siker, folytatta Gilman, veszedelmes és elképzelhetetlen helyzetekbe sodorhat, mert hisz ki tudná megjósolni, milyen állapotok uralkodnak egy szomszédos, ám normális körülmények között elérhetetlen dimenzióban? Másrészt föl sem lehet mérni a páratlan lehetőségek számát! Létezhetnek térzónák, ahol nincs idő; aki oda belép és ott marad, meghatározatlan ideig elélhet, és lehet fiatal, nem kell bajlódnia anyagcserével vagy öregedéssel, kivéve a saját síkjában vagy más hasonló síkokban töltött kurta szakaszokat. Ha valaki például átlép egy időtlen dimenzióba, ugyanolyan ifjan bukkanhat elő a földi történelem valamely kései pontján.

Hogy ez sikerült-e valaha valakinek, arra vonatkozóan aligha bocsátkozhatunk hitelt érdemlő feltételezésekbe. A régi regék ködösek és kétértelműek, a történelmi időkben minden törekvést, mely a tilalmas hézagok kitöltésére irányult, megnehezítettek az odakinti lényekkel és hírhozókkal kötendő különös és iszonytató szövetségek. Ott van a rejtett és rettentő hatalmak heroldjának vagy követének időtlen alakja – a boszorkánykultusz „Fekete Ember”-e, a Necronomicon „Nyarlathotep”-je. És ott van még az alacsonyabb rangú küldöncök vagy közvetítők hajmeresztő fajzata, a szörnyállatok és furcsa korcsok, amik a legendák szerint a boszorkány kísérő szellemei. Mikor nyugovóra tértek, túlságosan fáradtan a további eszmecseréhez, még hallották, amint félrészegen betámolyog a házba Joe Mazurewicz, és megborzongatta őket a szerelő nyüszítő imáinak vad kétségbeesése.

Azon az éjszakán Gilman ismét látta a lila fényt. Álmában csikorgást és rágcsálást hallott a válaszfalakból, és úgy rémlett, mintha valaki ügyetlenül matatna a zárral. Aztán meglátta az öregasszonyt és a kis szőrmókot, amint feléje közelednek a szőnyeges padlón. A banya arca nem emberi ujjongástól fénylett, a sárga fogú kis förtelem gúnyosan vihogva mutogatott a mélyen alvó Elwoodra a szoba túloldalán. Gilman nem tudott kiáltani a bénító félelemtől, ismét vállon ragadta az undorító szipirtyó, és kitépte az ágyból, át az üres térbe. Ismét elsüvöltött mellette a sikító szurdokok végtelensége, de a következő pillanatban már egy ismeretlen, sötét, sáros, dögletesen bűzlő sikátorban állt, rothadó falú, ősöreg, magas házak között.

Elöl ott volt a fekete palástos ember, akit a csúcsos tető alatt látott a másik álomban, valamivel közelebbről a vénasszony integetett, és vágott parancsoló pofákat. Barna Jenkin játszi gyengédséggel dörgölődzött oda a Fekete Embernek a mély latyakban elvesző bokájához. A Fekete Ember némán mutatott a jobboldalt sötétlő kapualjra. A vigyorgó satrafa arrafelé indult, Gilmant a pizsamakabátja ujjánál fogva rángatta maga után. A büdös lépcsőfokok baljósan recsegtek a vénasszony alatt, aki mintha fakólila fényt árasztott volna magából; végül feljutottak a lépcsőpihenőre nyíló ajtóhoz. A szipirtyó babrált valamit a záron, kitaszajtotta az ajtót, intett Gilmannek, hogy várjon és eltűnt a sötét lyukban.

Szörnyű, fuldokló sikoly ütötte meg a fiatalember túlérzékeny fülét, és már jött is ki a szobából a banya, apró, alaktalan valamit hozva magával, melyet odalökött az álmodónak, mintegy ráparancsolva, hogy vigye. Ez a látvány és a valami arcának kifejezése megtörte a bűverőt. Gilman ahhoz még mindig kába volt, hogy kiáltson, de vakmerően lerontott az undok lépcsőn, ki a sárba, és csak akkor állt meg, mikor a várakozó Fekete Ember elkapta és fojtogatni kezdte. Aléltában még hallotta elmosódottan a patkányszerű, agyaras szörnyeteg fülsértő vihogását.

Huszonkilencedike reggelén Gilman az iszonyat örvényében ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, máris tudta, hogy valami rettentő baj van, mert újból a ferde falú-mennyezetű manzárdszobában, a bevetett ágyon elterülve találta magát. Torka érthetetlenül sajgott, és amikor ülő helyzetbe tornázta magát, növekvő rémülettel látta, hogy lába és pizsamanadrágja szárának szegélye barna a rákérgesedett sártól. Egy darabig reménytelen zűrzavar kavargott a fejében, de annyit legalább tudott, hogy ismét járkál álmában. Elwood túl mélyen aludt, semhogy hallhatta és visszatarthatta volna. A padlót összevissza lábnyomok sározták, ámde sajátos módon nem vezettek el az ajtóig. Minél tovább nézte, annál különösebbnek találta őket, mert a felismerhetőek mellett voltak apróbb, majdnem kerek nyomok, olyanok, amilyeneket egy nagyobb szék vagy asztal hagyhat, azzal a különbséggel, hogy ezek mintha kettőbe lettek volna hasítva. És volt még valami furcsa, sáros patkánycsapa, amely egy frissen rágott lyukból indult és oda is tért vissza. Az elszörnyedt Gilman a megtébolyodástól való félelmében reszketve tántorgott oda az ajtóhoz, és látta, hogy odakint nincsenek sáros nyomok. Minél többre emlékezett az ocsmány álomból, annál jobban rettegett, és kétségbeesését tovább tetézte Joe Mazurewicz két szinttel alantabbról hallatszó gyászos kántálása.

Lement Elwood szobájába, fölkeltette még mindig alvó barátját, és elkezdte mondani, mire ébredt, Elwoodnak azonban halvány fogalma sem volt róla, mi történhetett. Fölfoghatatlan, merre járt Gilman, hogyan jutott vissza a szobájába, anélkül hogy nyomokat hagyott volna a folyosón, és miként kerültek a manzárdszobába a bútorlábak sáros pecsétjei. Aztán ott voltak a nyakán azok a sötét, ónos hurkák, mintha magamagát akarta volna megfojtani. Gilman átfonta a torkát, és kiderült, hogy ujjai még csak véletlenül sem fedik a csíkokat. Míg beszélgettek, beugrott Desrochers, és mondta, hogy rémes ricsajt hallott a feje fölött a hajnali sötét órákban. Nem, senki se járt a lépcsőn éjfél után, bár pontosan tizenkettő előtt halk lépteket hallott a manzárdban, és mintha óvatosan settenkedett volna lefelé valaki, ami neki egyáltalán nem tetszik. Nagyon rossz idők járnak ilyentájt Arkhamre, tette hozzá. Jó lenne, ha a fiatalúr hordaná a Joe Mazurewicztől kapott keresztet. Veszedelmes volt még a napszak is, mert hajnal után fura hangok szóltak a házban, de a legfurább volt az a gyorsan elfúló vékony gyereksírás.

Aznap délelőtt Gilman gépiesen végigülte az órákat, ám képtelen volt figyelni. Valami iszonyatos rettegés uralkodott el rajta, és mintha egyfolytában azt várta volna, mikor sújt le reá valami megsemmisítő csapás. Délben megebédelt az egyetemi étteremben és desszert előtt elvett a szomszéd székről egy újságot. De azt a desszertet sohasem ette meg, mert olyat látott az újság címoldalán, amitől kiszaladt belőle minden erő, és már csak annyi telt tőle, hogy eszelős tekintettel kifizesse a számláját, és hazatámolyogjon Elwood szobájába.

Előző éjszaka érthetetlen gyermekrablás történt az Orne-közben; nyomtalanul eltűnt egy Anastasia Wolejko névre hallgató, meglehetősen ütődöttforma mosodai alkalmazott kétéves kisfia. Az anya, úgy látszik, már egy ideje ettől tartott, ám az indokok, melyekkel félelmét alátámasztotta, oly nevetségesek voltak, hogy senki sem vette komolyan őket. Anastasia azt mondta, március eleje óta többször látta Barna Jenkint a ház körül, kinek fintorgásából és vihogásából megértette, hogy a kis Ladislast szemelték ki áldozatul az irtóztató boszorkányszombatra. Kérte Mary Czanek nevű szomszédnőjét, hogy aludjon nála, mert úgyse hittek volna neki, bár mióta az eszét tudja, minden évben tünedeztek el így gyerkőcök. És Pete Stowacki, a barátja se akart volna segíteni, mert úgyis el akarta tolni a háztól a kisfiút.

Gilmant azonban annak a két lumpnak a beszámolójától öntötte el a hideg verejték, akik pont éjfél után baktattak végig a köz torkolata előtt. Nem tagadták, hogy részegek voltak, de megesküdtek, hogy mindketten látták, amint három hülyén kiöltözött ember loppal befordul a sötét sikátorba. Azt mondták, egy nagy darab palástos nigger volt, egy rongyos kis vénasszony, meg egy fiatal, fehér pizsamában. Ezt a fiatalt az öregasszony rángatta, a nigger lába körül meg egy szelíd patkány dörgölődzött a barna sárban.

Gilman kábulatba süppedten ült egész délután, így találta a hazatérő Elwood, aki ugyancsak olvasta az újságot, és baljós következtetéseket vont le belőle. Most már egyikük sem kételkedhetett benne, hogy valami iszonyat közeledik feléjük. Szörnyű és elképzelhetetlen híd formálódott a lidércálmok rémlátomásai és a valóság tényei között; csak a legnagyobb fokú éberséggel vehetik elejét a még gyászosabb fejleményeknek. Gilmannek előbb-utóbb el kell mennie egy szakorvoshoz, de ne most, amikor minden újság ezzel a gyermekrablással van tele.

Őrjítően zűrzavaros volt, hogy mi is történhetett tulajdonképpen, és egy darabig mind Gilman, mind Elwood a legvadabb feltételezésekbe bocsátkoztak, suttogva. Sikerült volna Gilmannek öntudatlan állapotban a vártnál is messzebbre jutnia dimenziókkal és térrel kapcsolatos tanulmányaiban? Csakugyan kisurrant volna, elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan helyeken, a mi terünkből? Hol járt – ha járt egyáltalán – a démoni elidegenedés éjszakáin? A morajló szürkületi szakadékok – a zöld hegyoldal – a tikkasztó terasz – a csillagokból áradó vonzások – az alvilági fekete forgó – a Fekete Ember – a sáros mellékutca és a lépcső – a vén boszorkány és az agyaras-szőrős fertelem – a buborékhalmaz és a kis poliéder – a különös barnaság – a sebhedt csukló – az érthetetlen képmás – a torok stigmái – a babonás bevándorlók meséi és félelmei – mit jelent ez az egész? Ilyen esetben meddig érvényesek a józan ész törvényei?

Egyikük sem aludt ezen az éjszakán, másnap azonban elbliccelték az órákat, és szunyókáltak. Április harmincadika volt, szürkülettel kezdődött az ördögi szombatnap, melytől retteg minden bevándorló és minden babonás öreg. Mazorewicz hatkor jött haza, és elújságolta, hogy a malomnál arról suttognak a népek, hogy a Kaszáló-domb mögötti sötét vízmosásban lesz a boszorkányszombati tivornya, azon a furcsa helyen, ahol egy szál gaz se szokott nőni az ódon fehér kő körül. Voltak, akik szóltak még a rendőröknek is, javasolták, ott nézzenek utána az eltűnt Wolejko gyereknek, de ebből nemigen fog kisülni semmi. Joe erősködött, hogy szegény ifiúr tegye fel a nikkel láncon lógó keresztet. Gilman pedig, hogy kedvében járjon, fölvette és az inge alá csúsztatta.

Késő éjjel a két fiatalember az egy emelettel alantabb fohászkodó szerelő imáitól elálmosodva bóbiskolt a székén. Gilman föl-fölkapta a fejét, és fülelt; abnormálisan kifinomult hallása mintha azért feszült volna meg, hogy a régi ház hangjai közül kiszűrjön valami rettentő, alattomos dünnyögést. Felkavarodtak benne a Necronomicon és a Fekete Könyv beteges emlékei, és mire észbe kapott, valami ocsmány ritmusra himbálta magát, mely állítólag a boszorkányszombat legfeketébb szertartásai honos, és nem az általunk ismert téridőből származik.

Most jött rá, mire fülel – az ünneplők pokoli kántálására a messzi fekete völgyben. Honnan tudta ennyire, mire várnak? Honnan tudta, mikor kell hoznia Nahabnak és oltárszolgájának a betelt poharat, amelyet a fekete kakas és a fekete kecske követ? Látta, amint Elwood elalszik, kiáltani próbált, hogy fölébressze, valami azonban összeszorította a torkát. Nem ő parancsolt magának. Mégis aláírta volna a Fekete Ember könyvét?

Aztán lázas, természetellenes hallásával elkapta a szélsodorta távoli hangokat. Mérföldekről jöttek, dombokon, réteken, sikátorokon át, de azért fölismerte őket. Most már meg kellett gyújtani a tüzet, mindjárt rákezdik a táncosok. Hogyan állja meg, hogy ne menjen oda? Mi csalogatta ebbe a tőrbe? A matematika – a néprajz – a ház – a vén Keziah – Barna Jenkin... és most észrevette, hogy új patkánylyuk van a falban, az ágya közelében. Harmadik hang vegyült a távoli kántálásba és Joe Mazurewicz közelebbi fohászaiba – kitartó, elszánt karistolás a válaszfalban. Gilman reménykedett, hogy nem lesz rövidzárlat. Aztán megpillantotta a patkánylyukban az agyaras-szakállas pofácskát – azt az ocsmány kis arcot, amelyen most látta meg végre, milyen égbekiáltóan majmolja Keziahét – és hallotta az ajtónál a halk motoszkálást.

Tovasüvítettek a sikoltó szürkületi szakadékok, miközben tehetetlenül csüngött a szivárványló buborékcsomó alaktalan markában. Elöl nyargalt a kaleidoszkópszerűen változó kis poliéder, és a fortyogó űrben mindjobban erősödött és gyorsult az elmosódó dallam, valamely kimondhatatlan és elviselhetetlen csúcspontot jósolva. Tudta, mi jön: most robban ki szörnyű erővel a Walpurgis-ritmus kozmikus harsogásában a térnek és az időnek az összecsapzott anyag tartományai mögött lappangó, eredendő, ősi vonaglása, mely néha előtör, halvány visszhangja átrezeg a létezés minden rétegén, és iszonyú jelentőséget kölcsönöz bizonyos rettegett időszakoknak minden világokon át.

De mindez elenyészett egy pillanat alatt. Ismét ott volt a szűk, csúcsos tetejű, lila fényű térben, az ócska könyvekkel tömött alacsony ládák, a pad és az asztal, a különös tárgyak között, a ferde padlón, az ásító háromszögű mélység partján. Apró fehér alak – eszméletlen csupasz kisfiú – feküdt az asztalon, amellett pedig, jobbjában alakos markolatú, villogó késsel, baljában rejtélyes vésetekkel ékes, különös formájú, törékeny fülű, fakó fémpohárral ott állt a szörnyű, vigyorgó vénasszony. Valami zsolozsmafélét károgott Gilman előtt ismeretlen nyelven; olyasféle nyelv lehetett, amire a Necronomicon célozgat szőrmentén.

Nőtt a fény, és Gilman látta, hogy a vén szipirtyó előrehajol, és őfelé nyújtja az üres poharat az asztal fölött, ő pedig önmagának parancsolni képtelenül két kézzel nyúlt utána és vette át a feltűnően könnyű edényt. Ugyanebben a pillanatban Barna Jenkin ocsmány alakja evickélt elő a fiatalember balján tátongó háromszögű fekete mélységből. A banya most intett neki, hogyan tartsa a poharat, aztán jobbját magasba emelve, amennyire bírta, rászögezte az irdatlan, groteszk kést a kis fehér áldozatra. Az agyaras szőrmók viháncolva folytatta az ismeretlen szertartást, a boszorkány undorítóan károgta a reszponzóriumot. Marcangoló iszonyat hasított át Gilman szellemi-érzelmi zsibbadásán, markában megremegett a könnyű fémpohár. A következő másodpercben elindult lefelé a penge, és ezzel megtört a varázs: visszhangzón kondult az elejtett pohár, Gilman pedig lázasan kapott előre, hogy megakadályozza a szörnytettet.

Szempillantás alatt körbekerülte a ferde padlón az asztalt, kicsavarta a vénasszony karmaiból a kést, és belevágta a zörömbölve eltűnő pengét a háromszögű keskeny üregbe. De azonnal fordult is a dolgok állása, mert a gyilkos karmok most az ő torkát kapták el, a fonnyadt arc eltorzult az eszelős dühtől. Az olcsó kereszt lánca belemart Gilman nyakába, és a végzetes pillanatban az villant át az agyán, vajon a kereszt miként hatna a sátánfajzatra? A banya emberfölötti erővel fojtogatta, a fiatalembernek mégis sikerült ernyedő ujjaival benyúlnia inge alá, előhúznia és letépnie a láncról a fémkeresztet.

A jelképtől páni rémület lett úrrá a boszorkányon, szorítása annyira meglazult, hogy Gilmannek sikerült kiszabadítania magát. Lesöpörte torkáról az acélkemény karmokat, és oda is vonszolta volna a banyát a mélység szélére, ha a karmok ismét és megújult erővel össze nem zárulnak a nyaka körül. Szemet szemért, gondolt Gilman és a kreatúra torka után kapott. Mielőtt a boszorkány felocsúdhatott volna, a fiatalember a nyakába vetette a kereszt láncát, és úgy megrántotta, hogy kiszorította a vénasszonyból a szuszt. Míg a satrafa az utolsókat rúgta, Gilman érezte, hogy valami megmarja a bokáját, és látta, hogy

Barna Jenkin sietett úrnője segítségére. Egyetlen dühös rúgással aláröpítette a fortelmet a szakadékba, és hallotta, miként nyüszít valahol odalent a mélyben.

Azt nem tudta, megölte-e a vén banyát, mindenesetre otthagyta a padlón, ahol összeesett. De amikor megfordult, olyat látott az asztalon, ami csaknem kioltotta benne az ép ész utolsó szikráját. Miközben a boszorkány őt fojtogatta, az acélizmú Barna Jenkin ugyancsak nem pihentette démonian ügyes négy pici kezét, és Gilman minden erőfeszítése értelmetlennek bizonyult. Amitől visszatartotta az áldozat mellét célba vevő pengét, azt elvégezte a förtelem sárga agyara a csuklón, és az asztalon az élettelen kis test mellett ott állt betelten a pohár.

Lázálmában hallotta a mérhetetlen messzeségből a boszorkány-szombat idegen ritmusú ördögi dalát, és tudta, hogy a Fekete Embernek ott kell lennie. Emlékei zűrzavarosan keveredtek a matematikával, meg volt győződve róla, hogy a tudat alatt ismeri a szögeket, amelyekre szüksége lesz, hogy most első ízben egymagában, segítség nélkül visszajusson a való vilásba. Bizonyos, hogy tulajdon szobája fölött van, az időtlen idők óta lezárt padlástérben, de erősen kétséges, hogy ki tudna menekülni innen a ferde padlón vagy a rég eltorlaszolt ajtón át. Egyébként is, az álompadlásról menekülőben nem jutna-e csak egy álomházba – abnormális vetületébe az igazi helynek, amit keres? Elrémítette álmainak és az átélt valóságnak e kapcsolata.

Szörnyű lesz átkelni az összemosódó szakadékokon, hol a Walpurgis-ritmus vibrál, és neki meg kell hallania végre a mindenség eddig rejtekező lüktetését, melytől oly halálosan fél. Máris érezte a túlságosan ismerős ütemű, lassú, félelmetes reszketést. Boszorkányszombat idején mindig fölerősödik és áthatol a világokon, kimondhatatlan szertartásokra szólítva a beavatottakat. A szombati kántusok fele része ezt a homályosan megsejtett időmértéket követi, melynek kozmikus teljességét nem fogadhatja be földi fül. Az is fejtörést okozott neki, bízhat-e ösztöneiben, hogy a tér megfelelő pontjára juttatják vissza. Honnan tudhatná, hogy nem egy távoli bolygó zölden izzó hegyoldalában, a fejlábú szörnyek városa fölötti mozaikos

teraszon fog kikötni, valamerre a galaktikán túl, vagy az őskáosz egyik fekete örvényében, ama semmiben, hol a démonok szultánja, az agy nélküli Azathoth uralkodik?

Éppen mielőtt fejest ugrott volna, kialudt a lila fény, és ő ott maradt a vakfeketeségben. A boszorkány – a vén Keziah vagy Nahab – ezek szerint meghalt. És a szombat messze kántálásán, a lyukba hullott Barna Jenkin nyüszítésén túl mintha egy másfajta és még érthetetlenül diadalmas jajdulásába torkollnak a Kúszó Káosz ellen mondott imák – vérfagylalóan időszerűek lesznek a lázálom örvényétől sodort szavak:

– Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval...

Gilmant furán zegzugos, ócska manzárdszobája padlóján találták meg jóval hajnal előtt, amikor a velőtrázó sikoltás egyszerre ugrasztotta talpra Desrochers-t és Choynskit és Dombrowskit és Mazurewiczet, de még a székében elszunnyadt Elwoodot is fölverte mély álmából. Élt, és nyitva volt a szeme, ám teljesen öntudatlannak tűnt. Torkán gyilkos ujjak hagytak nyomot, bal bokáján csúnya patkányharapás. Ruhája ronggyá gyűrődött, Joe keresztje eltűnt. A reszkető Elwood bele sem mert gondolni, minő új formát ölthetett barátja alvajárása. Mazurewicz félkótya lett a „jeltől”, melyet, mint mondta, imáira kapott válaszul, és vadul hányta magára a keresztet, amikor egy patkány visítani és vinnyogni kezdett a ferde fal mögött.

Miután az álmodót ágyba fektették Elwood szobájában, elhívatták Malkowski doktort, a helybéli orvost, ki nem szokott elfecsegni oly történeteket, melyek kínosnak bizonyulhatnak. Két injekciót adott Gilmannek, amitől az a természetes szunnyadásra emlékeztető állapotba ernyedt. Napközben időnként eszméletre tért a beteg, és szakadozottan elrebegte utolsó álmát Elwoodnak. Kínos folyamat volt, és rögtön a legelején új és megdöbbentő tényre derült fény.

Gilman, kinek hallása az utóbbi időben természetellenessé finomodott, most olyan süket volt, mint a föld. Az ismételten odacitált dr. Malkowski azt mondta Elwoodnak, hogy mindkét dobhártya megrepedt, mintha embernek elképzelhetetlen vagy elviselhetetlen, irtózatos hang szakította volna be őket. Hogy ez a hang, ha az utóbbi néhány órában harsogott, miért nem verte föl a Miskatonic egész völgyét, azt már nem tudta megmagyarázni a becsületes orvosdoktor.

Elwood leírta a saját mondanivalóját, így viszonylag könnyen társaloghattak. Egyikük se tudta hová tenni a zűrzavaros ügyet, és úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet gondolnak rá. Abban azonban egyetértettek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, itt kell hagyniuk az elátkozott házat. Az esti újságok megírták, hogy a rendőrök pontosan hajnal előtt rajtaütöttek a Kaszáló-domb mögötti vízmosásban egy különös orgián, és azt is hozzátették, hogy az ott található fehét követ régóta babonás hiedelmek övezik. Senkit sem csíptek fülön, ám a szerteszaladók között felfigyeltek egy hatalmas termetű négerre. Egy másik cikkből meg lehetett tudni, hogy az eltűnt kis Ladislas Wolejkónak eleddig semmi nyoma.

A borzalmakra az éjszaka tette föl a koronát. Elwood sohasem felejtette el, és kénytelen volt a tanév hátralevő részére kimaradni az egyetemről, mert ideg-összeroppanást kapott. Egész este hallani vélte a patkányokat a válaszfalakban, de nemigen ügyelt rájuk. És akkor, jóval azután, hogy Gilmannel nyugovóra tértek, elkezdődött a szörnyű sikoltozás. Elwood felpattant, villanyt gyújtott, és odarohant vendége fekhelyéhez, aki tökéletesen embertelen hangokat hallatott, mintha egy leírhatatlan kínpadra feszítenék, és dobálta magát a takaró alatt, amelyen kezdett átütni egy nagy vörös folt.

Elwood jóformán hozzá sem mert érni, de a sikoltozás és a vonaglás idővel fokozatosan elcsitult. Addigra Dombrowski, Choynski, Desrochers, Mazurewicz és a legfelső emeleti lakó mind ott csoportosultak az ajtóban, és a háziúr elszalasztotta a feleségét, hogy telefonáljon dr. Malkowskinak. Egyhangúlag üvöltöttek fel, amikor a véres ágyruha alól hirtelen jókora patkányforma valami szökkent elő, és iszkolt a padlón a közeli friss lyukba. Mire az orvos megérkezett, és lehúzta betegéről a rémítő takarót, Walter Gilman halott volt.

Barbárság lenne túlmenő részletességgel taglalni, mi ölte meg Gilmant. Valóságos alagút volt a testében – valami egyszerűen kiette a szívét. Dombrowski, aki egészen elrémült patkányirtói erőfeszítései kudarcától, fütyült minden haszonbérletre, és egy héten belül összes régebbi lakójával egyetemben áthurcolkodott a Diófa utcába, egy rozzant, mindazonáltal kevésbé koros házba. A szörnyűséges esemény egy időre elcsendesítette Joe Mazurewiczet, ám a búskomor szerelő azóta se józanodott ki, és váltig szellemekről és szörnyűségekről nyüszít és motyog.

Úgy tűnik, azon az utolsó förtelmes éjszakán Joe vizsgálat tárgyává tette a Gilman ágyától a közeli lyukhoz vezető karmazsin patkánycsapát. A szőnyegen el volt mosódva, ámde a szőnyeg széle és a fal között maradt egy sávnyi csupasz deszka. Ott talált Mazurewicz valami borzalmasat – ő legalábbis úgy gondolta, hogy talált; a nyomok vitathatatlanul különösek voltak, mégse volt hajlandó osztani senki sem Joe álláspontját. Mert a deszkán lelt foltok ugyan határozottan nem emlékeztettek a közönséges patkány lábnyomaira, de azt már Choynski és Desrochers se mondta volna ki, hogy olyanok, mintha négy pici emberi kéz tenyerelt volna oda.

A házat nem vették bérbe soha többé. Miután Dombrowski ott hagyta, kezdett aláereszkedni reá a végromlás szemfödele, lévén, hogy az emberek egyaránt kerülték régi híre és újonnan terjengő dögletes bűze miatt. Talán mégis hatott az egykori háziúr patkánymérge, mert röviddel Dombrowskiék távozta után a ház kezdte megkeseríteni a szomszédság életét. A közegészségügyi tisztviselők kinyomozták, hogy a bűz a keleti manzárdszoba melletti és fölötti zárt térből árad, és egyetértettek abban, hogy irdatlan mennyiségű döglött patkánytól származhat. Ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nem éri meg felnyitni és fertőtleníteni az ősidők óta lezárt padlásteret, nemsoká úgyis elmúlik a büdösség, és ez különben sem olyan hely, ahol érdemes lenne lovagolni finnyás előírásokon. Egyébként mindig is azt pletykálták róla, hogy május elseje és mindenszentek után megmagyarázhatatlanul szaglik a Boszorkányház felső traktusa. A szomszédok tehetetlenül belenyugodtak, de a bűz legalább még egy újabb fekete pontot jelentett a ház rovásán. Végül a középületek felügyelője lakhatásra alkalmatlannak ítélte.

Gilman álmaira és az őket előidéző körülményekre sohasem leltek magyarázatot. Elwood, akinek időnként egészen őrjítő gondolatai voltak a történtekkel kapcsolatban, ősszel visszatért az egyetemre, és a következő júniusban megkapta a diplomáját. Úgy találta, hogy a város lényegesen kevesebbet pletykál kísértetekről, és valóban az volt a helyzet, hogy leszámítva néhány mesét az elhagyott házban hallható kísérteties vihogásról, amely majdnem addig eltartott, mint maga az épület, Gilman halála óta nem suttogtak többé a vén Keziah vagy Barna Jenkin újabb megjelenéséről. Még szerencse, hogy abban az évben, amikor bizonyos események nyomán hirtelen fölelevenedett a szóbeszéd régebbi szörnyűségekről, Elwood már nem tartózkodott Arkhamben. Később természetesen hallott róla és elmondhatatlan szenvedéseket okoztak neki e sötét és rémítő fejtörések; ám ez már nem érintette olyan közelről, és a távolság többféle feltételezést tett lehetővé.

1931 márciusában egy szélroham megrongálta az üres Boszorkányház fedelét és főkéményét; a porladó téglák, mohos, megfeketedett zsindelyek, rohadó deszkák meg szarufák rázuhantak a padlásra és átütötték a födémet. A romok az egész padlást eltömték, de a rozoga ház végleges lebontásáig senki se vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa a szemetet. Erre az utolsó lépésre decemberben került sor és akkor röppent fel a pletyka, amikor Gilman régi szobáját ürítették ki a vonakodó riadozó munkások.

Mert több olyan dolog volt az ócska ferde mennyezetet átszakító hulladékban, amitől földbe gyökerezett a lábuk, és kihívták a rendőrséget. Maga a rendőrség a halottkémhez és az egyetem professzoraihoz folyamodott. Voltak csontok – csúnyán összezúzottak, szilánkosak, mindazonáltal félreérthetetlenül emberiek –, melyeknek nyilvánvaló frissessége meghökkentő ellentétben állt ama réges-régi idővel, amikor egyetlen lehetséges rejtekhelyüket, a manzárd fölötti alacsony, lejtős padlásteret elzárták a behatolók elől. A halottkém megállapította, hogy a csontok egy része egy kisgyermektől származik, mások pedig, amelyek közé elrohadt barnás szövetcafatok keveredtek, egy meglehetősen alacsony, élemedett korú, hajlott gerincű nő maradványai. Előkerültek a gondos szemétválogatás során a beszakadó födémtől agyoncsapott patkányok apró csontjai, továbbá parányi szemfogaktól összemarcangolt régebbi patkánycsontok, melyek mind akkor, mind most, bőségesen adtak alkalmat vitákra és találgatásokra.

Meglelték ezenkívül számos könyv és feljegyzés mállott foszlányait, valamint még ócskább, tökéletesen elenyészett könyvek és írások sárgás porát. Kivétel nélkül valamennyi írás a fekete mágia legszélsőségesebb és legirtózatosabb formáival foglalkozott. A szemmel láthatóan új keletű tárgyak máig ugyanolyan rejtélyt jelentenek, mint a friss embercsontok. De még náluk is titokzatosabb az a számtalan papíron megtalált, tökéletesen egyforma ódon írás, melynek betűi a vízjegyekből ítélve legalább százötven-kétszáz éves eltéréssel róhatta egy göcsörtös kéz. Bár vannak, akik azokat a romok között szétszórt, különböző mértékben sérült, tökéletesen megmagyarázhatatlan tárgyakat vélik a legrejtélyesebbnek, amelyeknek alakja, anyaga, kidolgozása és rendeltetése fittyet hány minden találgatásnak. Az egyik, a Miskatonic némely professzorait roppantul fölzaklató, csúnyán kicsorbult rémség, kimondottan hasonlít a különös képmásra, amelyet Gilman ajándékozott az egyetemi múzeumnak, azt leszámítva, hogy ez utóbbi nagy méretű, fém helyett valami sajátos kékes kőből készült, és egy megfejthetetlen hieroglifákkal borított sajátos dőlésszögű talapzaton áll.

Régészek és antropológusok máig törik a fejüket annak az összehorpadt könnyű fémpohárnak a vésetein, amelynek öblében baljós barnás pecséteket találtak. Bevándorlók és hiszékeny nagymamák legalább ennyit fecsegnek a szemét közé keveredett, szakadt láncra fűzött modern nikkelkeresztről, amelyben a vacogó Joe Mazurewicz ugyanazt ismerte föl, melyet számos éveknek ezelőtte ő adott szegény Gilmannek. Vannak, akik azt hiszik, hogy a keresztet a patkányok hurcolták le a bezárt padlásról, mások úgy vélik, Gilman régi szobájának valamelyik sarkában kellett hányódnia. Ismét mások, Joe-t is beleértve, oly szertelen és képtelen föltételezéseket hangoztatnak, melyek józan ember számára elfogadhatatlanok.

Amikor lebontották Gilman szobájának ferde falát, kiderült, hogy a ház északi frontja és a válaszfal által bezárt, egykor hozzáférhetetlen háromszögbe aránylag sokkal kevesebb törmelék jutott, mint a szobába, viszont hajmeresztő réteggé gyűltek benne régebbi dolgok, melyek láttán a romeltakarítók megdermedtek az iszonyattól. Hogy ne szaporítsuk a szót, valóságos csontszérű volt, apró gyermekek csontjaié – voltak köztük egészen frissek, mások viszont olyan régmúlt időkre nyúltak vissza, hogy úgyszólván teljesen porrá lettek már. A vastag csontrétegen egy jókora, szemmel láthatóan régi, groteszkül kicifrázott kés hevert – erre zuhogott alá a törmelék.

Középen pedig, egy lehullott deszka és a romba dőlt kémény összecementálódott téglái közé ékelve volt valami, amely nagyobb elképedést, fojtott riadalmat és babonás szóbeszédet keltett Arkhamben, mint bármi más, amit az elátkozott kísértetházban találtak.

Egy hatalmas, nyomorék patkány félig összezúzott csontváza volt ez a valami, melynek alaki rendellenességei még mindig vita tárgyát képezik a Miskatonic összehasonlító anatómiai tanszékének sajátosan szófukarrá lett tagjai körében. Nagyon kevés adat szivárgott ki erről a csontvázról, a munkások azonban, akik megtalálták, felindult suttogással emlegetik a rajta lógó hosszú, barnás szőrszálakat.

Pletykálják, hogy a parányi ujjcsontok állása sokkal inkább emlékeztet törpemajomra, mint patkányra, a vicsorgó sárga agyarakat meregető apró koponya pedig olyannyira abnormális, hogy bizonyos szögből nézve az emberi koponya förtelmesen torz, miniatűr paródiájának rémlik. A munkások a keresztet hányták a rémülettől, mikor rátaláltak erre az ocsmányságra, később azonban gyertyát gyújtottak, hálából Szent Szaniszlónak, mert érezték, hogy soha nem fogják hallani többé a fülsértő kísérteties vihogást.

Sóvágó Katalin fordítása