Alonzo Typer naplója

Eredeti cím: Diary of Alonzo Typer, The

0 1778

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–William Lumley • Év: 1935

A SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE: A New York-beli kingstoni Alonzo Hasbrouch Typer-t utoljára 1908. április 17-én dél körül látták és ismerték fel Batáviában, a Richmond Hotelben. Egy ősi ulsteri család utolsó élő tagja volt, huszonhárom éves korában tűnt el.

Mr. Typer magántanulóként tanult és a Columbia és Heidelberg egyetem óráit is látogatta. Tanulmányai elsősorban természeti tudományokra irányult, beleértve az obskurus és általános félelmet keltő határterületeket is. Írásai a vámpirizmusról, a ghoul és poltergeist érzékelésekről magánkiadásokban jelentek meg, miután más kiadók ezeket visszautasították. 1900 után egy sajátságos keserű vitasorozat kapcsán jegyezték nevét a Pszichológai Ismeretterjesztő Társaságnál.

Különböző időszakokban Mr. Typer kiterjedt utazásokat végzett, máskor pedig hosszú időszakokig ki sem mozdult lakhelyéről. Ismereteink szerint meglátogatta Nepál, India, Tibet és Indokína egyes nem túl ismert, jelentéktelen helyeit, és 1899-ben átutazott a rejtélyes Húsvét-szigeteken is. Az eltűnt Mr. Typer utáni alapos kutatás nem vezetett eredményre, birtokai szétosztódtak New York City-ben élő távoli rokonai között.

Az alább ismertetett naplót állítólag egy nagy udvarház romjai között találták Attica, N.Y. közelében, amelyik különösen baljós hírnévtől sújtva állt generációk óta, a végső összeomlás küszöbén. Az épület nagyon régi volt, az első fehér telepesek időszakából datálódik, és a ház alapjait egy furcsa és titokzatos család, bizonyos van der Heyl tette le, akik 1746-ban érkeztek ide Albionból, a boszorkányüldözés különös, homályos időszakában. Az építés időpontja talán 1760. tájékára tehető.

A van der Heyl-sek története csak pár részletében ismert. A külvilágtól teljesen elzárkóztak, a legközelebbi szomszédaikkal sem tartva semmiféle kapcsolatot, fekete szolgálóik is közvetlenül Afrikából érkeztek. Gyengén beszéltek angolul, gyermekeik pedig magánúton és európai intézetekben tanultak. A van der Heyl-sek zárt családját elhagyni kívánók rendre eltűntek, egy idő múlva a klán nevét a Fekete Mise csoporttal és kultuszával társították, illetve azonosították.

Az ijesztő ház körül egy ritkás, nagy területen szétszórt házakból álló a kétértelmű, Chorazin nevet viselő falucska terült el, indiánok és más furcsa, különös lakók népesítették be környező unalmas vidékről. Idegen jellegű, belterjes, örökletes tulajdonságokat viselő falusi emberek lakták Chorazin-t. A falu mögött, a van der Heyl-házból jól látható helyen, egy dombocska tetején furcsán egyéni jelleget hordozó, kövekből kirakott gyűrű állott, melyet az irokézek gyűlölettel és babonás félelemmel telve kerültek. A kövek eredete és természete még nem ismert, korukat archeológiai és geológiai bizonyítékok alapján rendkívül korai időszakra datálták.

Az 1795. évet követően az érkező telepesek legendái és a későbbi lakosság gyakran emlegettek idegen hangzású, Chorazinból, az udvarházból, és a dombon fekvő kövek környékéről eredő különös kiáltásokat és énekeket az év bizonyos időszakában, habár ezek lehetséges okaira némi támpontot ad, hogy a zajok 1872. körül abbamaradtak, amikor a van der Heyl-ház teljes személyzete és lakói titokzatos módon, egyszerűen eltűntek.

Ezt követően a ház teljesen kihalt, más végzetes események – beleértve három felderítetlen halálesetet, öt eltűnést, és négy gyors lefolyású elmezavaros esetet – bukkantak fel, amikor a későbbi időszakban új tulajdonos bukkant fel, vagy érdeklődő látogatók érkeztek a vidékre. A ház, a falu, és a terjedelmes mezőgazdasági terület minden része visszakerült a birtokhoz, melyet egyben árverezett el az állam, miután sikertelen maradt a van der Heyl-leszármazottak felderítése. Az 1890 körüli időszaktól új tulajdonos (a néhai Charles A. Shields, majd fia Oscar S. Shields, vagy Buffalo) vette át a teljes birtokot, amelyet az állam teljesen elhanyagolt, ő pedig figyelmeztetett minden kíváncsiskodót, hogy tartsák magukat távol a területtől.

Ismereteink szerint a házat az utolsó negyven évben csak rendőrhivatalnokok, az újságkihordó, furcsa külföldi alakok, és okkult tudományokat és tanokat hallgató személyek látogatták. Az érkezett levelek Eurázsia titokzatos vidékéről származtak, talán Chochin-Kínából, ahonnan később, 1903-ban üres elmével és bizarr módon megcsonkított személyek kerültek elő, melynek rettenetes híre az akkori világsajtót is bejárta.

Mr. Typer naplóját – egy 6 x 3 1/2 hüvelyk méretű könyvecske, szívós papírral és egy furcsa, tartós fémfólia-borítással – 1935. november 16-án találta meg egy Chorazin-beli falusi a hagyatékban, akit egy rendőr küldött a kihalt birtokra, a van der Heyl-udvarház összeomlásának hírét megerősíteni. A ház valóban összeomlott, nyilvánvalóan tisztán a kora és a elhanyagoltsága miatt, a november 12-i rendkívül erős szélben. A pusztulás furcsán teljes volt, és a romok felületes átvizsgálása pár hét alatt megtörtént. John Eagle, a barna képű, majomarcú, indiánszerű falusi, a napló megtalálója, úgy mesélte, hogy a könyvet a törmelék felső rétegében lelte meg, úgy hogy ennek valamelyik felső szobában kellett lennie.

A ház tartalmának csak egészen kis hányadát lehetett felderíteni és felismerni, beleértve egy óriási és bámulatosan erős, tömör kriptát a pincében (ősrégi vasajtó védte valaha, melyet valószínűleg a rendkívül makacs zár és az ajtót díszítő idegen-jellegű mintázat miatt törtek össze) a megmaradt ép és kimutathatóan egyedi, rejtélyes jellemvonásokkal. Említésre méltó a falnak az a része, ahol a téglafelületbe megfejthetetlen hieroglifákkal véstek. Másik furcsasága egy félelmetes kör alakú nyílás a kripta hátsó részén, a nyílás bejárata azokkal a törmelékekkel torlaszolódott el, melyek a ház összeomlásakor hullottak a pincébe.

De mindezek közül kétségkívül a legkülönösebb mégis padló kövein szétkenődött büdös, nyálkás, kátrányszerű anyag egészen friss üledéke volt, mely méternyi szélességben húzódott többé-kevésbé szabálytalan, folyamatos vonalban a törmelékhalom által lezárt odú bejáratáig. Az első ember, aki kinyitotta a kriptát, azt mondta, hogy ez a hely büdösebb, mint az állatkertben a kígyók terráriuma.

A napló, amelybe nyilvánvalóan a rettegett van der Heyl-ház sötét titkainak feltárására gyűjtötte az eltűnt Mr. Typer adatait, eredeti kézírással készült. Az írásjegyek és a jelleg azt mutatta, hogy az idő haladtával egyre erősebben eltorzul az írás, a vége felé pedig egyes helyeken már szinte olvashatatlan. Chorazin lakói – akik együgyűsége és hallgatagsága megzavart mindenkit, aki a vidék és titkai iránt érdeklődött – bevallották, hogy nincs semmiféle emlékük, amely alapján Mr. Typer-t a rettegett ház más látogatóitól megkülönböztethetnénk.

A napló szövegét szó szerint írom le, megjegyzés nélkül. A leírtakból azt a következtetést lehet levonni, hogy az író tudata megbomlott, ám ezt olvasóimnak maguknak kell eldönteni. Csak a jövő döntheti el, hogy micsoda érték ez a napló az emberöltők óta tartó misztikus történetek felderítésében. Talán azt is jelezni kell, hogy genealógusok igazolták Mr. Typer kései emlékei Adriaen Sleght anyagában.

 

A NAPLÓ

 

Reggel 6 óra körül érkeztem Atticából, végig gyalogosan – egy közeledő förgeteg siettetett –, s nem volt lehetőségem lovat vagy kocsit bérelni, automobilt pedig nem tudok vezetni. Ez a hely már ránézésre is egészen pocsék, és elrettentem a házhoz közeledve, ámbár már igen régóta tisztában vagyok a sötét erők hatalmával. Túlságosan közeli már az az éjszaka – az egykori Walpurgis-szombat ismétlődő rémsége – tudom az egykori események után, hogy milyen látványra számíthatok. Akármi közeledik is, nem hátrálok meg. Valami mérhetetlen ösztönző erő sarkall, én csak a puszta életemet kockáztathatom a boldogtalan titkok elleni küldetésem során. Csak én jöhettem ide, senki más, és a sorsommal pedig nem ellenkezhetek.

Nagyon sötét volt, amikor ideérkeztem, habár a nap magasan fent állt. A legsűrűbb viharfelhők közeledtek, és én már attól tartottam, hogy a villámfény kevés lesz az utat megtalálni. A falu egy förtelmes kis pöcegödör, és pár lakója nem jobb az idiótánál. Az egyik valami különös módon tisztelgett nekem, mintha ismerne valahonnan. Láthattam a tájképet is – csak egy kis, mocsaras völgy, idegen barna gyomos ösvények és halott gombatelep körbe-körbe egyenetlenül, gonoszul tekergő fák pár faággal. De a falu mögött van egy komor kinézetű domb, melynek a tetejét körberakott hatalmas kövek töltik ki, a kör közepén pedig egy magányosan fekvő kőemlék. Azonnal rájöttem, hogy erről a gonosz ősrégi dologról V... már mesélt nekem, ahogy N... holdtöltekor látta.

A hatalmas ház egy elvadult park közepén feküdt, melyet teljesen benőtt a vadrózsa. Alig-alig tudtam magam keresztülverekedni rajta, s amikor a bejárat elé értem, visszariasztott a ház kora és rozogasága. Ez a hely koszos és látszatra is nyugtalanságot keltő volt, a romlás hangulata hatott át mindent, csodálkoztam, hogy egy épületet mennyire képesek ezek a szúrós, erős indák benőni. Fából készült a ház, bár az eredeti vonalait a különböző időszakokban hozzáépített szárnyak kuszasága elrejtette, azt gondolom, hogy az eredeti épületet Új-Anglia telepesei az akkori építési módok és technikák szerint húzhatták fel. Akkoriban, amikor ez a ház épülhetett, viharos idők jártak – emlékezetem szerint akkor menekült el Dirck van der Heyl felesége is Salemből, a hírhedt Abaddon Corey lánya volt. Volt egy kis tornác, ahol meghúzhattam magam, amíg a vihar kitombolta magát. Pokoli egy förgeteg volt – fekete, mint az éjfél, szakadó esővel, úgy dörgött és villámlott, mint ítéletnapkor, a dühöngő szél folyamatosan karmolt-cibált.

Az ajtó nem volt bezárva. Villanylámpámat magam előtt tartva benyitottam, ujjnyi vastag port találtam a padlón és a bútorokon, a helyiség pedig úgy bűzlött, mint egy dohos, penészes sírbolt. Egy központi előtérbe torkollott a ház összes folyosója, jobbra pedig lépcső kanyarodott.

A lépcső porát felbolygatva, az emeleten a bejárat feletti szobát választottam ki szálláshelyemnek. Az egész helyiség be volt bútorozva, de alig találtam ép berendezési tárgyat. Nyolc óra körül írtam ezeket a sorokat, miután utazótáskám tartalmából étvágyamat csillapítottam. Később ezek a falusi népek meghozták a felszerelésemet, habár attól mindegyikük elzárkózott, hogy a házba belépjen, sőt a parkbeli romoktól félve csak a kapuig merészkedtek. Remélem, hogy később szert tehetek egy bricskára, mert csak magamra hagyatkozhatok ezen a rendkívül barátságtalan helyen.

 

Később

Tisztában vagyok néhány rosszindulatú dolog jelenlétével ebben a házban. Egy kárörvendő, minden izében határozottan gonosz szándékkal állok szemben – egy akarattal, amelyik megkísérel megtörni és birtokba venni engem. Egy darabig biztos ellent tudok majd állni, de minden erőmet fel kell használnom. Érzem megdöbbentő gonoszságát, és nem emberi jellegét. Úgy hiszem, hogy földön túli ellenséges erőkkel állok szemben, erőkkel az időtlen csillagvilágból és az univerzumon túli mélységekből. A ház olyan, mint amilyennek Aklo írásaiban szerepel. Olyan érzés tört fel bennem, mintha a ház élne, s irdatlan tömege másik láthatatlan tömeget is befogadva. Ezeknek a romló szobáknak, fülkéknek és folyosóknak kell tartalmazniuk ezeket a tömegeket – melyeket emberi szem nem érzékel. Oly ősinek kell lenniük, oly réginek, hogy az leírhatatlan és megdöbbentő.

 

Április 18.

Az utolsó éjszaka keveset aludtam. Délután háromkor idegen, metsző szél kezdte átjárni a vidéket, folyamatosan erősödve, a ház már úgy mozgott, mintha forgószél rázta volna. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn láthattam a bejárati ajtót rázkódni, a sötétségben ködös, félig látható alakokat képzeltem el. Valamivel lejjebb leérve az ajtót hevesen megnyomta kívülről – a szél, én legalábbis úgy képzeltem, habár megesküdhetek, hogy láttam, amint egy óriási, fekete mancs körvonalai oszlottak szét, miközben villámgyorsan körbefordultam. Nem kíméltem a lábaimat, de előtte biztonságosan véghelyzetéig toltam, ütöttem és rúgtam a nehéz, erős reteszt a veszedelmesen rázkódó ajtón.

Virradat előtt nem tartottam célszerűnek felderíteni a házat, mégis most már képtelen voltam újra elaludni, rettegéssel és kíváncsisággal kevert gondolatok forogtak elmémben, türelmetlenségemben nekikezdtem. Erős fényű lámpámmal kezemben, a port felverve a nagy déli nappaliba mentem át, ahol ismerős arcképek lógtak a falakon. Pont úgy néztek ki, ahogy V... leírta, és már más obskurus forrásokban is találkoztam velük. Más helyeken olyan sűrű sötétség és porfelhők kavarogtak, hogy és csak rövid ideig bírtam, vagy semeddig, de ezekből a nyomokból is tisztán felismerhető volt az utálatos van der Heyl-vérvonal. Egyes festményekről egészen szuggesztív tekintetű arcok néztek vissza rám, de hogy kiket és miket ismertem fel bennük, most már nem tudom visszaidézni.

Az ijesztően degenerált Joris körvonalai – 1773-ból származik, Dirck fiatalabb lánya – minden vonala tisztán kivehető volt, zöld szemei, kígyószerű tekintete és arcvonásai is. Lámpámat többször fel-le kapcsolva, ez a furcsa arc halványan világított a sötétben, érzékelhetően, szinte magától ragyogott. Hirtelen odapillantva még gonoszabbnak tűnt, s én inkább elfordultam, hogy megkíméljem magam a kellemetlen látványtól és a további érzékcsalódásoktól.

Az arcképre többször pillantottam, hiszen mágnesként vonzotta tekintetemet. Azt tapasztaltam, hogy minden egyes pillantáshoz az előzőnél szörnyűbb és hihetetlenebb látvány tartozott. A hosszú, savanyú arc, kicsi, összehúzott szemek és disznóformájú ábrázat összhatásában egyfajta undok páraként gomolygott, habár a művész megpróbált annyira emberi formát festeni, amennyire csak lehetséges. Tökéletesen úgy nézett ki, ahogy V... leírta. Miközben ezt a rémséget bámultam, a szemeiből vöröslő izzás kezdett áradni, és egy pillanatra az alak háta mögött idegen, látszólag jelentéktelen kép tűnt fel – a piszkossárga égbolt alatt egy magányos, kopár mocsár, ahol lehangoló látványt nyújtó csipkebokrok sötétlő bozótja nőtt. Józanságomat féltve kiviharzottam ebből az elátkozott galériából a porlepte lépcsőkön felfele a „szállásomra”.

 

Később

Úgy döntöttem, hogy a ház zegzugos labirintusát, a különböző toldaléképületeket a későbbiekben csak nappali fényben fogom vizsgálgatni. Nem keveredhettem el, a lábnyomaim különbözőek voltak ebben a helyenként bokáig érő porban, és hagyhattam más azonosító jeleket is, ahol szükséges volt. Különösnek tűnt, hogy milyen könnyen megtanultam a folyosók bonyolult, tekervényes rendszerét. Egy hosszú, az épületegyüttesből messze kinyúló, északi szárnyat végéig követve egy lezárt ajtóhoz jutottam, amelyet kénytelen voltam betörni. Egy nagyon kis szobába jutottam, bútorokkal telezsúfolva, szúette, rossz állapotú faburkolattal. A belső falon egy sötétlő lyukat leltem, mögötte és körülötte rothadt a penészes borítás. Felfedeztem egy szűk, titkos átjárót is, amely lefelé vezetett az ismeretlen, tintafekete mélységekbe. Ez egy meredeken dőlő kürtő vagy alagút volt, lépcső és korlát nélkül, azt csak találgatni tudtam, hogy vajon mire használhatták.

A kandalló fölött volt egy penészes festmény, amit vizsgálódásom vége felé vettem észre: egy fiatal nőt ábrázolt, késő tizennyolcadik századi stílusú ruhában ábrázolva. S habár arca klasszikus szépség volt, a leggonoszabb tekintet nézett vissza rám, melyet valaha is emberi ábrázat viselhetett. Nem pusztán érzéketlen, kapzsi, és elemien gonosz, hanem más, az emberi felfogóképességen túli, szörnyű tulajdonságok jelei is mutatkoztak rajta. Ahogy megfigyelhettem, a művész – vagy a lassú pusztulás és rothadás folyamata – gyengén zöldes fluoreszkálással fakó jelleget juttatott a textúrának. Később felmentem a padlásra, ahol pár láda ismeretlen eredetű, idegen könyvet találtam – egészen idegen fogalmak tömegét levelekben és fizikai formulák formájában. Az egyik Aklo képletének olyan különböző változatait tartalmazta, amelyekkel még sohasem találkoztam.

 

Április 19.

Bizonyára végig jelen volt itt az a láthatatlan erő, habár a lábnyomok alapján teljesen egyedül voltam. Tegnap egy ösvényen vágtam keresztül a vadrózsa-bozóton egészen az elvadult park kapujáig, ahol a csomagjaim vártak, de ezt reggelre bezárulva találtam. Áprilisban nagyon szokatlan ilyen arányú fejlődés, hiszen a bokrokban éppen csak mozog a tavaszi élet. Újra éreztem valamit, a kezem nehezen mozgott, valami légnél sűrűbb anyagon hatolhattam keresztül, úgy sejtettem, hogy ez a fülkék rémítő tartalma lehet. Éreztem a hatalmas méretű valami jelenlétét, és tudtam, hogy a harmadik Aklo-szertartás segítségével – amit az egyik könyvben találtam meg tegnap a padláson – megvédhetem tőle magamat, ráadásul láthatóvá is tehetem. Vajon merészelhetem-e megpróbálni ezt a valamit maradóan materializálni a közeli jövőben? Nagyon veszélyes játéknak tűnik.

Az utolsó éjszaka tovatűnő árnyék-arcokat és formákat pillantottam meg a folyosók és fülkék sarki homályában – az arcok és formák olyan utálatosak, undorítóak voltak, hogy képtelen vagyok leírni őket. Annyira távol álltak minden létező anyagiságtól, mint az a titanikus mancs, amelyik a lépcsőn üldözött azon az éjszakán, amikor zavart képzeletem fantomjait először kellett üldöznöm. Úgy sejtem, nem is lehetnek földi természetűek ezek a jelenségek. Újra találkoztam a manccsal, néha eggyel, de néha kettővel, most már úgy döntöttem, hogy nem is veszek tudomást többé az ilyen jellegű jelenségekről.

Ezen a korai délutánon fedeztem fel először a pincét, a létrán leereszkedve egy raktárhelyiségbe jutottam, ahonnan rothadó falépcsősor vezetett tova. Az egész helyiség egy nitrátos, megkövesedett tömeg, alaktalan halmokkal, melyek a különböző tárgyak helyét jelölték. A túlsó végéről egy szűk átjáró nyílott, amelyik az északi szárny felé bővült, abba az irányba ahol, azt a kis bezárt szobát találtam. A pincének ez a kibővülő vége kemény téglafallal és egy lezárt vasajtóval végződött. Nyilvánvalóan valamifajta sírbolthoz tartozott, ez a fal és az ajtó a tizennyolcadik század munkásságának jegyeit viselte magán, és a ház legrégebbi részével kellett egykorúnak lennie – nyilván a polgárháború előtti időszakból. A záron, amelyik feltehetően korosabb, mint a többi lakatosmunka, bizonyos belevésett szimbólumokat találtam, melyek megfejtésére képtelen voltam.

V... semmit nem mesélt nekem erről a pincéről. Ez a hely nagyobb nyugtalansággal töltött engem, mint bármi, amivel itt korábban találkoztam, a csendes félelem hatására mielőbb a biztonságot jelentő magasabb szintek irányába igyekeztem. Ezidáig nem zavartak a hangok, amelyek tartózkodási helyem rosszindulatúságát jelezték. Ám a pincében való tartózkodásom alatt jámboran kívántam azt, hogy lépéseim ne csapjanak zajt, s ahogy haladtam felfelé a létrán őrjítően lassúnak tűnt haladásom. Nem akartam újra lemenni – de a másik énem ösztönzött erre... újra lemenni oda, majd azon az éjszakán, amikor már megtanultam... amit meg kellett még tanulnom.

 

Április 20.

Hallottam a rettenet mélységes hangját – a még távolabbi mélységekkel szemben körültekintően kell viselkednem. Az utolsó éjszaka a kísértés még erősebb volt, és a rövid, fekete órák alatt egyszer csak lemerészkedtem ebbe a bűzös, pokoli pincébe a lámpámmal, izgatottan az alaktalan halmok között addig a rettenetes téglafalig, a zárt ajtóhoz. Nem csaptam zajt, és tartózkodtam az általam ismert mindenféle varázsige mormolásától is, de őrült figyelemmel figyeltem.

Utoljára olyan hangok hallottam a kovácsolt vasajtón túlról, mint valami irdatlan éji fantom testéből feltörő fenyegető morajlás és fortyogás. És akkor még hallatszott valami démoni csúszó hang is, mintha gigászi kígyó vagy tengeri szörny húzta volna hatalmas gyűrűit a padló kövezete fölött. Majdnem megbénultam ezek hallatán, rápillantottam a félelmetes rozsdás lakatra, és azokra az idegen, kriptajellegű faragott hieroglifákra. Ezeket a jeleket nem ismerhettem fel, és bizonytalan ismérvei egy istenkáromló és leírhatatlan ódonságra utaltak. Nekem úgy tűnt, a lámpa fénye ezekről a hieroglifákról valamilyen zöldes kontúrral tükröződött vissza.

Sarkon fordultam és menekülni kezdtem, ám az ismerős titáni mancsot pillantottam meg magam előtt, a hatalmas karmok növekedni kezdtek, és egyre valóságosabbnak tűntek, ahogy én hosszasan néztem. Mögöttem – belül ebben a förtelmes sírboltban – egy tompa robbanás hangjai ismétlődtek, amelyek úgy tűntek, mint a távoli horizonton dörgő villámcsapás visszhangja. Rémületem csak fokozódott, még gyorsabban menekültem az árnyékszerű mancsok előtt, kezemben tartott lámpámmal és láttam őket köddé válni az elektromos sugár nyalábjában. Felszaladtam a létrán, a lámpát fogaim között tartva, addig nem pihenve, míg újra a „szállásomra” nem jutottam.

Hogy micsoda véget szánhatott nekem a sors, elképzelni sem tudtam. Nyomozni jöttem, de nem tudhattam, hogy miféle dolgokkal fogok itt találkozni. Bárcsak elmenekülhetnék, azt kívántam. Ezen a reggelen is megpróbáltam keresztüljutni a kapun a csomagjaimhoz, de szilárdan összefonódó, egybenőtt vadrózsabozótot találtam az ösvényen. Ez azonos volt minden irányban – körbe a ház valamennyi oldalán. Barna, szúrós indák hajoltak meglepő magasságokig, acéljellegű sövényt formázva ismét a kijáratomhoz. A falusiak is a gonosz szolgálatában állhatnak. Amikor beléptem a házba, a holmimat a nagy bejárati előcsarnokban találtam meg, habár semmi nyoma nem volt, hogyan jutottak be ide. Most már sajnálom, hogy összejárkáltam mindenhol a lerakódott port. Valamit szét akartam szórni, hogy később megláthassam az újabb nyomokat.

Ezen a délutánon a hatalmas, árnyékos könyvtár poros padlóján ülve különféle könyveket olvasgattam, és alapult amelyet és nem tudtam hordozni említeni. Én nem láttam a Pnakotikus Kéziratok (Töredékek) vagy az Eltdown Shards szövegét annak előtte, és még csak sejtelmem sem volt ezeknek az irományoknak a rettenetes tartalmáról. Azt hiszem, már túl késő van bármivel is próbálkozni – tíz nap múlva eljön a rettegett Walpurgis-éj. Ez az éj a gonosz diadalának olyan éjszakája lesz, melytől a kegyes istenek mentsenek meg engem.

 

Április 21.

Újra az arcképek vizsgálgatásával foglalkoztam. Egyes nevek összetartoztak, egyet megjegyeztem – a két évszázaddal korábban lefestett gonosz-arcú nőét – amelyet felismertem. Ez a név, Trintje van der Heyl Sleght, és határozott benyomásom, hogy a Sleght névvel már másfajta utalásokban is találkoztam. Ez akkor nem tűnt olyan rémesnek, habár úgy tűnik, egyre csúfabbá fordul a helyzet. Kimerült elmémben bújik meg valahol az összekötő kapocs.

A kép szemei követtek engem! Lehetséges, hogy a képeket takaró por és korhadék és penész rejtekében még határozottabb, sürgetőbb szándékok rejtőznek? A kígyó– és disznóképű boszorkánymesterek sötétlő körvonalai félelmetesen csillogtak, ezekben a fényjátékokban még furcsább, lidércesebb keverék arcformák kezdtek kialakulni a főalakok árnyékos hátteréből. Rendkívüli látvány volt a família egyes tagjainak hasonlósága, minden emberi vonásuk, de még kegyetlenebb volt mindaz, amit emberekhez kötni sem lehetett. Azt kívántam, bárcsak kitörölhetném elmémből ezeket az arcokat – arcokat, melyeket már a múltból ismertem. Ez egy elátkozott vonal – vérvonal – volt, s Cornelis of Leydon volt a legeslegrosszabb valamennyiük közül. Ő volt az, aki áthágva minden törvényt és akadályt, az apja nyomdokain haladva megtalálta azt a bizonyos másik kulcsot. Biztos vagyok benne, hogy V.... csak a szörnyű igazság pár, apróbb részletével volt tisztában, s így én valóban teljesen felkészületlenül és védtelenül érkezhettem ide. Vajon milyen lehet az a Régiek előtti vonal? Mit történhetett 1591-ben, semmire sincs bizonyíték azonkívül, hogy a gonosz örökség és a külső tér lényeivel tartott kapcsolat titka generációk óta száll apáról fiúra. Micsoda szerteágazó gyalázatos vérvonal burjánozhat két évszázada e ház falai közül? Talán az egész világban szétszóródtak e rettenetes klán leszármazottjai, a rettenetes örökség helyi követeként? Bizony, újra fel kell idéznem azt a bizonyos helyet, ahol először találkoztam a Sleght névvel.

Remélem, ezek a képek mindig a keretükben álltak és örökre ott is maradnak. Ebben a pár órában hirtelen megjelentek a korábbi mancsok, arcok és formák fantomképei, de már néhány ősrégi arckép pontos másolataként. A lidércek és a falon álló képek fantom-másai most már együtt is jelentkeztek, habár a fényt kerülték, láthatóan zavarta őket, ezért maradtak inkább a különböző szobák és fülkék homályában.

Talán – reményeim szerint –, a szellemek zaklatott képzeletem szüleményei voltak, de most már ebben sem vagyok biztos. Volt közöttük több női ábrázat is, és többségükről pokoli jelleggel felruházott szépség tükröződött vissza, ahogyan a kis, bezárt szobában is. Voltak más, nem arckép-jellegű vízióim is, de ezért ezekben is felismertem a festett arcképek rejtőző vonásait, melyeket a vászon kormos és penészes foltjai takartak. Borzalmasan féltem attól, hogy ezeknek a szilárd vagy félig-szilárd alakzatok egyszer majd testet öltenek – vagy más félelmet keltő és megmagyarázhatatlan jelenségek által ér majd el a végzet.

Volt közöttük egy nő, akinek minden porcikájából áradt a kedvesség. Mérgező bája olybá tűnt, mintha mézelő, csodás virág nyílna a pokol tornácán. Amikor megláttam teljesen eltűnt, csak később jelent meg ismét. Görögös jellegű arca volt, és most utólag elgondolkodva, pikkelyeket gyanítok ezen a bársonyos bőrfelületen. Ki lehet ez a csodás nő? Ő lakhatott abban a kicsiny, lezárt szobában egy évszázaddal ezelőtt? Vagy talán még korábban?

A felszerelésem újra a nagy bejárati előcsarnokban volt – úgy, ahogy rendelkeztem felőle. Korábban port szórtam szét, hogy a lábnyomok megmaradjanak, ám ezen a reggelen a csarnok padlóját tisztán találtam – valaki tisztára seperte...

 

Április 22.

Ez a rettenetes felfedezések napja volt. Újra a pókháló-lepte padláson kutattam, majd találtam is egy faragott, porladó ládát – talán Hollandiából – telisteli istenkáromló könyvekkel és iratokkal jóval korábbi időből, mint bármi, amivel itt összetalálkoztam. Volt itt egy görög Necronomicon, a norman-francia Eibon Könyve, és a De Vermis Mysteriis első kiadása Ludvig Prinn-től. De az ősrégi, bekötött kézirat volt a legrosszabb. Ez gyenge latinsággal íródott, teli Claes van der Heyl idegen, csapongó vonalvezetésével, kétségkívül naplóként vagy jegyzetfüzetként szolgált 1560. és 1580. között. Amikor szétpattintottam az elfeketedett ezüst csatot és felnyitottam a megsárgult füzetkét, lapjai közül kihullott és szétnyílott egy színes rajz – egy rettenetes szörnyeteg képmása, semmihez sem hasonlítható, talán leginkább a tintahalhoz, csőrrel és csápokkal, hatalmas sárga szemekkel, körvonalai pedig bizonyos visszataszító hasonlóságot mutattak az emberi alakkal.

Mindeddig én még sohasem láttam ennyire gyűlöletes, nem evilági, rémálomba illő figurát. A mancsokon, a lábakon és fejcsápokon furcsa, sarlószerű karmok voltak – arra a kolosszális árnyék-alakra emlékeztetve, amelyik olyan rémesen tapogatózott az utamon – noha a képen a fantom uralkodóként ült egy trónszerű talpazaton, melybe ismeretlen, talán kínai eredetű hieroglifákat véstek. Az írást és a képet tanulmányozva szinte vibrált a baljós, gonosz levegő, a lény szinte kisütött a képből, úgyhogy ezt nem gondolhattam egy jámbor világ vagy egy kor termékének. Ez a szörnyű alak inkább a határtalan űr leggonoszabb pontjáról érkezhetett, eónokkal ez előttről – és azok az eldritch-i szimbólumok és aljas érzésű ikonok leheltek belé életet, a maguk morbid életét, mellyel készek elragadni a pergament olvasó testét és lelkét. Ez azt jelenti, hogy az a pokoli rajz és ezek a hieroglifák nem adnak valós segítséget nekem, de tudom, hogy mindkettő pokoli precizitással és megnevezhetetlen szándékkal készült másolata valami valóságos dolognak. Ahogy vizsgáltam a rám tekintő karaktereket, rokonságuk a pincelakaton található jelekkel újra és újra szembetűnt. Otthagytam a képet a padláson, álmomba ne kerüljek a közelébe.

Délután és este végigolvastam a teljes Claes van der Heyl-kéziratot; és ahogy olvastam, körvonalazódott előttem, hogy létem félelmetesebb és homályosabb szakasza következik ezután. A világ keletkezése és más korábbi világoké, kitárult magától a szemeim előtt, megismerkedtem Shamballah városával, amelyet a lemuriak építettek ötvenmillió évvel ezelőtt, s most érintetlen csend honol e keleti romok mögött. Tanulmányoztam Dzyan Könyvét, melynek első hat fejezete a Föld keletkezése előtt született, és amelyik öregebb, mint a Vénusz urai, akik hajóikon hozták a civilizációt a mi planétánkra. És láttam az első idők írásos feljegyzéseiben azt a nevet, melyet csak suttogva mernek az ezt ismerők kiejteni, és amelyet egy zártabb és még félelmetesebb úton ismertem meg – a került és rettegett Yian-Ho nevét.

Egyes helyeken a továbbjutáshoz a kulcsra volt szükségem. Véletlenül, különböző utalásokból kikövetkeztettem, hogy az öreg Claes nem merte az összes ismeretét egy könyvbe leírni, így bizonyos pontok máshova utaltak. Egyik kötet sem volt értelmezhető teljesen a másik nélkül, ennél fogva valószínűvé vált, hogy a második könyv valahol ennek az elátkozott háznak egy másik rejtekében fekszik. Miáltal e ház fogoly voltam, az ismeretlen életfogytig tarthatott itt fogva, elhatároztam, hogy olyan mélyen kutatom a kozmoszt, ahogy csak lehetséges, annyit próbálok megismerni, amennyit enged a gonosz, mielőtt eljön értem a végzet.

 

Április 23.

Reggel mindent végigkutattam azért a bizonyos második naplóért, és dél körül meg is találtam a kis lezárt szobában. Amint az elsőt is, Claes van der Heyl barbár latinjával írta, és ez is tartalmazott bizonyos megjegyzéseket, illetve az első kötetre irányuló utalásokat. A későbbi oldalakra rápillantva, szemet szúrt egy pillanatra Yian-Ho rémítő neve, Yian Ho-é, az elveszett és rejtett városé, amely eon-öreg titkokat rejt, és amelynek bizonytalan emlékei öregebbek, mint az emberiség test mögött lappangó elméje és tudati öröksége. Ez több alkalommal is ismétlődött, és a szöveg körül volt szórva durva-rajzolatú hieroglifákkal, melyek megtévesztésig hasonlítottak a pokoli rajz talpazatára vésett jelekhez. Így már világosan látszott az összefüggés a rettenetes csápos alak és az elfelejtett üzenet között. Ezzel az új információval mentem fel a törött lépcsőn a pókhálók és a lidércek padlásszobájába.

Amikor megpróbáltam kinyitni a padlásajtót, úgy szorult, ahogy annak előtte még soha. Néhányszor ellenállt minden nyitási kísérletemnek, és amikor utoljára próbáltam utat nyitni, volt egy olyan határozott érzésem, mintha valamilyen hatalmas láthatatlan lény egyszer csak engedne – egy szellem, amely fenn lebeg anyagiatlanságában, de szárnycsapásai hallhatóak. Amikor újra megpillantottam a félelmetes rajzot, éreztem, hogy ez nem teljesen ugyanaz, amit utoljára itt hagytam. A két könyv együttesen sem adott azonnali megoldást a titkokra. Ez is csak egy kulcs volt – egy kulcs egy fekete titokhoz, melyet kellő óvatossággal feltárhatok. Pár óráig – talán napig – tarthat az irtózatos üzenet megfejtése.

Vajon elég hosszú-e még az életem a titok megfejtésére? Vízióim árnyékos fekete karjai és mancsai követtek most már tovább és tovább, és ezek még hatalmasabbaknak tűntek, mint korábban. Nem szabadulhattam meg tartósan ezektől a benyomásoktól, embertelen rémlátomásoktól, melyek hatalmas ködfoltként terjengtek a ház sötétlő fülkéiben. Most már a groteszk, szertefoszló arcok és formák, és a gúnyos arckép-alakok zavarba ejtő összevisszaságban csoportosultak előttem.

Valóban, ezek a Föld félelmetes ősi misztikumai voltak, olyan jobbára elfelejtett és felidézhetetlen, rettegett titkok, melyek ellen az ember semmit nem tehetett, és melyeket emberi lény csak békéje és józansága elveszítése árán ismerhetett meg. Rejtett igazságok, melyeket idegen eredetű örök ismeretek szültek, és melyek a Földet egyedüliként járták be. Rettenetes túlélői voltak ezek az emberinél erősebb és öregebb fajoknak, dolgoknak, melyek istenkáromlón kóboroltak eonok óta, felfoghatatlanul, szörnyű fajzatok, melyek végtelen álmaikat aludták elképzelhetetlen kriptákban és távoli barlangokban, kívül az okság és az ész törvényein, ébredésre készen, amint erre késztetik az istentelen, elfelejtett, sötét jelek és titkos igék.

 

Április 24.

A képet és a kulcsot vizsgáltam egész nap a padlásszobában. A napfényben idegen hangokat hallottam, rövid ideig hallatszottak, és mielőtt felismerhettem volna elhalkultak, mintha távolodnának. Figyeltem, és azt tapasztaltam, hogy a domb irányából származhattak, arról a kétes hírű dombról a körbenálló kövekkel, amelyik a falu mögött fekszik, valamivel északabbra a háztól. Volt ott egy ösvény, ami a háztól vezetett fel az ősi kőemlékhez, és gyanítottam, hogy bizonyos időszakokban a van der Heyls-família is számos alkalommal használta, de ez az egész dolog eddig a tudatom mélyén rejtőzködött. A mostani hangok magukban foglaltak egy átható éles, vékony hangot a fütyülés vagy sípolás egyéni és förtelmes fajtájával vegyítve, egy bizarr, idegenfajta zenét, melyet semmiféle földi krónikában leírthoz nem hasonlíthattam. Alig volt hallható, és hamarosan el is enyészett, de a dolog máshogy folytatódott, mint vártam. A hang máshol erősödött, a dombon túl, ahol a ház hosszú, északi szárnya volt a titkos kürtővel, a zárt tégla sírbolt alatt. Lehet ezek között valamiféle földalatti kapcsolat?

 

Április 25.

Egy különleges és zavaró jellegű felfedezést tettem fogságom természetével kapcsolatban. Egy baljós akarat mágnesként húz egyenesen a dombhoz, furcsamód most a vadrózsák dzsungelében utat leltem, de csak ebben a kijelölt irányban. Egy romos kapu ez, amelyet a régi ösvénnyel együtt elkerültek a vadrózsa szúrós indái. Az ágak magasan benőtték az út oldalait és körbe a dombot, habár a dombtetőn, amely a körberakott köveket tartotta, csak különösen burjánzó moha és satnya fű nőtt. Fölmásztam erre a dombra és pár órát töltöttem el itt, arra a különös szélre figyelve, amely mindig az elfeledett monolitok körül fújt körbe-körbe, néha sötét, kriptai jellegű hangokat hallatva, súgva.

Ezek a kövek olyan színeket és mintázatokat viseltek, melyek semmi máshoz nem voltak hasonlatosak. Ezek közül egyik sem volt barna vagy szürke, hanem inkább furcsa módon piszkossárga alap egyesült egy gonoszas zölddel, az egész látvány kaméleon-jellegű összképet mutatott változatosságával Ezek a mintázatok különös módon, sokszínű kígyó jelleget mutattak, én pedig megmagyarázhatatlan módon undorodtam a megérintésüktől – olyasmi volt, mint egy varangy vagy más hüllő hideg és nyirkos bőre lenne. A központi menhir közelében egy magányos, kővel szegélyezett üreg állt, melyet nem magyarázhattam másként, csak egy régi betemetett kút vagy alagút lehetséges bejárataként.

 

Április 26.

Ezt a napot újra a dombtetőn töltöttem, és úgy találtam, hogy a szél még zavart keltőbben susog. A szinte haragos, sziszegés-szerű zúgás minden más hangot elnyomott, és bizonytalanul emlékeztetett engem arra az idegenül sípoló dalra, melyet korábban a távolból hallottam. Naplemente után északi látóhatár kora nyári fényébe hirtelen furcsa villanás hasított, mellyel szinte egyidőben egy bizarr robbanás is következett magasan a halványuló égbolton. Valami nagyon zavart engem ebben a rendkívüli jelenségben... nem menekülhettem el a látvány elől, s a lármával végződő nem emberi jellegű, sziszegő beszéd elől, amely torokhangú kozmikus kacajjal zárult. Vajon túlfeszített elmém rakoncátlankodott, vagy illetéktelen kíváncsiságom idézte meg a homályos űr hallhatatlan árnyait? A Sabbat egyre közelebb van, s a cselekedeteimtől nagyon sok függ. Vajon hogyan fog végződni ez az egész?

 

Április 27.

Az utolsó álmaim valóra váltak. Akár így, akár úgy, vagy a testemre, vagy a lelkemre tart igényt a gonosz, át fogok menni a kapun! Az eljárás megfejtése, ha lassan is, de azoknak a képen található idegen hieroglifáknak a segítségével haladt, és ezen a délutánon végül megtaláltam a megfelelő utat! Estére már tudtam, hogy mi a szándékuk– és azt is, hogy a házban felfedezett utat fogják használni...

Ez alatt a ház alatt – temettek el, hogy hol, azt nem tudom – egy régi Öreget, aki meg fogja nekem mutatni a Kaput, ahol átléphetek, és megadja nekem azokat az elveszett jeleket és igéket, melyekre később szükségem lesz. Hogy milyen régen fekszik ő itt eltemetve, elfeledetten azoknak a dombon emelt köveknek a védelmében, és azok által, akik később felkeresték ezt a helyet és ezt a házat építették, – nem sejthetem. Csak egy időpont volt biztos: hogy Hendrik van der Heyl 1638-ban érkezett Új-Hollandiába. A Föld akkori embereinek mindezekről fogalmuk sem lehetett, mindössze az a pár rémült ember suttogott egymás között, akik felfedezték vagy örökölték a kulcsot és egyes titkokat. Emberi szem nem megpillantotta ezt – kivéve, talán, ennek a háznak az eltűnt varázslóit, kik mélyebbre ástak e titkokban, mint szabadott volna.

Ezeknek a szimbólumoknak az ismeretében a Rémület Hét Elveszett Jeléhez hasonló hatalom birtokába kerültem, és felismertem közöttük a rémületes és legmélyebbről származó Rettegés Szavait. Egy célom maradt: hibátlanul megtanulni a ráolvasást, amelyik fel fogja ébreszteni azt az régi Öreget, Aki Az Ősi Kaput Őrzi. Sokáig csodáltam e kántálás különös jellegét. Idegen, visszataszító torokhangok és zavaró sziszegések esszenciája, általam nem felismerhető nyelven, Eibon Könyvének legsötétebb fejezeteiből. Amikor napsütésben látogattam meg a dombot, s próbáltam fennhangon olvasni a szöveget, csak egy tétova, halvány visszhangot csaltam elő: baljós dörgést a távoli horizonton, és a porszemcsék egy ritka felhőjét, amelyik valami egészen gonosz élő dologként vonaglott és örvénylett. Talán nem mondtam ki egészen pontosan az idegen szótagokat, vagy talán csak a nagy Átalakulás alkalmával működnek az igék a Sabbat-on – azon a pokoli Sabbat-on, melyen a házban jelenlévő idegen Erő magával fog ragadni...

Reggel egy pillanatra kényszerítettem elmémet, hogy felidézzem, hol találkoztam korábban a zavarba ejtő Sleght névvel azelőtt, és a kapcsolat lehetősége a legmélyebb borzalommal töltött el.

 

Április 28.

Ma sötét baljós felhők lebegtek a dombon levő kör felett. Ilyen felhők néhányszor már korábban is feltűntek, de ezek kontúrja és összetétele most új jelentéssel bírt. Kígyószerűek és fantasztikusak voltak, és furcsán hasonlítottak azokhoz a gonosz lidércalakokhoz, melyekkel a házban oly sokszor találkoztam. Körben lebegtek a központi kőemlék körül, ismétlődően forogva, mintha vészjósló élettel és céllal lettek volna felruházva. Szitkozódhattam, amire ők egy mérges morajlással válaszoltak. Mintegy tizenöt perccel később lassan tovább hajóztak, egészen keleti irányba, egy kóborló zászlóalj egységeiként. Valóban ők voltak azok a rettenetes Öregek, akiket Salamon ősrégi tudása említ – azok az óriási feketék, akiknek száma légiónyi és akiknek lépései alatt rázkódik a föld?

Elpróbáltam a Kántálást, amelyik át fogja alakítani a Névtelen Dolgot, habár teljesen idegen félelmek támadtak meg, amikor torkomat elhagyták az idegen szótagok. A bizonyítékok egyszerre, egésszé álltak össze, és én most már teljes bizonyossággal felismertem, hogy ez az út a pince lezárt sírboltján vezet keresztül. S a sírbolton túl a Nagy Öreg nyugvóhelyét fogom majd találni.

Micsoda őrök élhetik végtelen életüket ott belül, kényelmes búvóhelyük rejtekében századtól századig, ezt csak egy őrült találgathatja. Ennek a háznak a boszorkánymesterei, akik idehívták őket a föld mélyéről, csak a kutat ismerték, a hely egyéb emlékei és a sokkoló arcképek is ezt sugallták.

Legnagyobb gondjaim a ráolvasás korlátozott természetével adódtak. Az útmutató biztosan helyes, de Hogy Mit idézek meg, azt előre nem tudhatom. Természetesen igék és mozdulatok kellenek, de ha helytelenül használom őket, akkor nem biztos, hogy a Nagy Öreget idézem meg. Mégis, dacolnom kell minden veszéllyel, és nem hátrálhatok meg. Egy ismeretlen, belső erő sürget.

Felfedeztem egy másik akadályt is. A lezárt pinceajtóval még nem boldogultam, a kulcsot előbb meg kell találnom. A zár rendkívül erős, nem tudom felfeszíteni. Hogy a kulcs valahol itt van a közelben, ebben biztos vagyok, de a Sabbat-ig már nagyon rövid az idő. Szorgalmasan és alaposan kell keresnem. Vajon lesz-e bátorságom kinyitni azt a bizonyos vasajtót, ami mögött ki tudja milyen féregfajzat leselkedik és vár rám?

 

Később

A pincét kerültem az utolsó egy vagy két napban, ám a mai délutánon újra leereszkedtem abba a sötétlő lyukba. Először minden csendes volt, de öt percen belül fenyegető morajlás és puffanás hallatszott a vasajtón túlról. A csúszkálás bizonyos tengeri szörnyek mozgásához volt hasonlatos – ám gyorsabb és erősebb, mint ha a dolog a falon igyekezne keresztültörni, pontosan abba az irányba, ahol én álltam.

Ahogy a zaj hangosabb lett, az iram pedig gyorsult, egyre idegesítőbbé, és egyre vészjóslóbbá válva, pokoli és még felismerhetetlenebb hangok kezdtek vegyülni a lármába –, azok a tompa visszhangok, amelyek a távoli horizont mennydörgésének visszhangjához hasonlítottak. Mostanra ezek hangereje százszorosára nőtt, új, félelmetes felhangokkal bővülve. Semmi máshoz nem hasonlíthattam ezt a hangot, mint azoknak a hatalmas szörnyeknek az ordításához, melyek a szauridák korában éltek, melyek a Föld első kószáló rémségei voltak és melyekhez Valusia gonosz mágikus kígyó-emberei emeltek ormótlan oltárköveket. Az ordítás a csúcspontjáig fokozódva szinte megsüketített – valami ismeretlen organikus torokból kitörő, tébolyító hanghoz hasonlított. Vajon kinyithatom az ajtót és dacolhatok az azon túl kuporgó csúszó-mászó pokoli förtelem támadásával?

 

Április 29.

A sírbolt kulcsát megtaláltam. Ezen a délutánon a kis bezárt szobában – az ősrégi asztal egyik fiókjának szeméthalma alatt –, végül fáradozásom sikerrel járt. Foszladozó újságpapírba volt csomagolva, ami 1872. október 31-vel datálódott, de volt egy belső csomagolása is száraz bőrből – valószínűleg valami ismeretlen hüllő bőre – amire tört latinságú üzenet volt írva, más kéz írása volt, nem egyezett a jegyzetfüzetekben találtakkal. Ahogyan azt már korábban gondoltam, a zár és a kulcs öregebb volt, mint maga a kripta. Az öreg Claes van der Heyl és leszármazottai készültek valamire, valamit fel akartak támasztani – és hogy az a valami mennyivel öregebb, mint ők voltak, azt nem becsülhettem meg. A latin üzenetet betűzve, megremegtem a rémület és névtelen félelem hirtelen támadt rohamában.

„A félelmetes első Öregek titkai” – futott az aggasztó szöveg – „, melyek okkult szavak elmondása által ember előtt született rejtett dolgok birtokába juttatnak, oly dolgokhoz, melyet egyetlen földi sem ismerhet, nehogy a föld békéje mindörökre elvesszen. Ez a kijelentés nagy fájdalmat okoz nekem. Yian-Ho-hoz, amely a számlálhatatlan eonok óta elveszett és elfelejtett város, annak a kimondhatatlannak a lakhelye, kinek testében most úgy vagyok jelen, ahogy más élő testben még sohasem. E testben találtam meg a tudást, s habár azóta már újjászülettem, e tudást már nem veszíthetem el, bár boldogan megtenném. Megtanultam áthidalni az űrt, amit nem lehet áthidalni, és megidézni a Földön túlról Azt Akit nem lehet megidézni. És amit azért küldtek, hogy engem szolgáljon, nem fog szunnyadni addig, amíg én vagy az utánam jövők meg nem találják és meg nem teszik, amit meg kell találni és meg kell tenni.

„Hogy mit hívtam életre és mi kelt életre, nem részletezhetem újra. Le van írva a Tilalmas Dolgok Könyvében. Hogy mi fog történni velem, párja vagyok a körülöttem levő rettenetes alaknak – és nem ajánlhatom másnak ezt a létet – körülöttünk az ő megszületett és nem megszületett gyermekei, akik utána engem fognak szolgálni, ahogy a parancs szól. Talán idegen a segítségük, ám még időben megidézve őket elkerülhető a vég. Ismeretlen és homályos földek mélységeiben kell keresni őket, és a külső őrzők számára házat kell emelni...

Ez az útmutató ahhoz a zárhoz, amely Yian-Ho eonok óta rettegett és elfeledett városából származik, a zárhoz, amely a búvóhely előcsarnokában található. Yaddith urai fognak segíteni engem – vagy minket – hogy elfordíthassuk a kulcsot.”

Így szólt az üzenet – egy üzenet, amelyet csak egyszer olvastam el, úgy tűnt, már korábban is ismertem. Most, ahogy írom ezeket a szavakat, a kulcs itt van előttem. Ezt hosszan és vegyes félelmekkel telve nézem, és nem találok szavakat ennek az érzésnek a leírásához. Ez valami ismeretlen, finoman zöldes bevonatú fém volt, a zár anyagával azonos, patinás bronz-ötvözet. Ez az idegen tervezésű, fantasztikus formájú kulcs, koporsó-alakú tömör vége nem hagy kétséget afelől, hogy ez a kulcs abba a bizonyos zárba illik. A fogantyúja egy idegen, nem emberi képet ábrázolt, aminek pontos körvonalait és eredetét nem sikerült beazonosítanom. Hosszú ideig tartottam ezt a kulcsot a kezemben, miközben egy idegen, rendellenes életet véltem a hideg fémben felismerni – egy megélénkülő vagy pulzáló, szinte csak sejthető lüktetés formájában.

Az eidolon aljába egy alig felismerhető, eonok által koptatott történet volt vésve ezekben az istenkáromló, kínai-jellegű hieroglifákban, amelyeket már olyan jól ismertem. Csak az első pár szót tudtam felismerni: „Az én bosszúm rejtőzik...” – a fakó szöveg többi része felismerhetetlen volt. Ez a szöveg másfajta véget jósolt nekem – a következő éjszaka már a pokoli Sabbat vár rám. De furcsamód az összes borzalmas kilátás közül a Sleght nevével kapcsolatos talány izgatott legjobban. Vajon retteghetek-e a van der Heyls név és a Sleght név közötti kapcsolat felfedezésétől?

 

Walpurgis délután – Április 30.

Eljött az idő. Az utolsó éjszaka, amikor felkeltem, a kulcs kísérteties zöld fénnyel sugárzott – egészen más morbidabb zöld, másabb, mint amit azoknak a bizonyos arcképeknek szemében és bőrén tapasztaltam, eltért a sokkoló zár és kulcs zöldjétől, másabb, mint a szörnyűséges kőemlék zöldje a dombon, és tudatom ezer egyéb üregében. Metsző suttogások hallatszottak a levegőben – sziszegő suttogások, a rettenetes síremlék körül örvénylő szél hangjához hasonlóak. Valami szólt hozzám az éterből, és azt súgta, „Az idő lejárt.”. Rossz előjel volt, de kinevettem a félelmeimet. Vajon nincsenek-e nekem félelmetes igéim és nem bírom a Rémület Hét Elveszett Jelét – melyekkel rákényszeríthetem akaratomat a kozmosz és az ismeretlen sötétlő mélységek bármilyen lakójára? Nem sokáig fogok tétovázni...

Az ég sötét foltja, mintha egy rettenetes vihar közeledett volna – egy vihar, amely sokkal nagyobb és félelmetesebb, mint az ideérkezésem éjszakáján. A faluból különös és szokatlan gajdolás hallatszott. Ezek, úgy ahogyan én gondoltam – csakugyan azok a szegény, szerencsétlen idióták voltak, akik a rettentő titkok ismeretében a dombon azt a rémítő Sabbat-ot tartották.

A házban a fantomok csoportokban gyülekeztek. A sötétben előttem az ég szinte izzott, egyfajta zöldes fénnyel. Mégsem mentem le a pincébe. A legjobb, amit tehettem, hogy vártam, nehogy a morajló és puffanó hangok – azok csúszkáló tompa visszhangok – elbátortalanítsanak engem, mielőtt még kinyithatnám a végzetes ajtót.

Hogy mivel fogok összecsapni, és mit fogok tenni, nekem csak a legképtelenebb ötleteim vannak. Vajon a feladatom a sírkamrában véget ér, vagy mélyebbre kell ásnom, egészen a mi planétánk sötétlő szívéig? Olyan dolgok vannak ott, amelyeket nem érthetek meg – vagy a legkevésbé szeretném megérteni – e rettenetes, növekvő és megmagyarázhatatlan érzés ellenére, melyben a múlt oly meghitten kötődik ehhez az ijesztő házhoz. Ott van az a kürtő például, amely a kis zárt szobából vezet a föld alá. De most már tudom az okát, hogy miért van a sírbolt összekötve a föld alatt a dombbal.

 

Délután 6 óra.

Az északi ablakon kinézve a falusiak csoportját láthattam a dombtetőn. A nagy, központi kőemlék közelében ástak az alacsonyan gomolygó felhők alatt, monoton, akarat nélküli mozgással. Hirtelen beugrott, hogy azon a kővel szegélyezett üreges helyen dolgoznak, ahol egy hosszú alagút bejáratát sejtettem. Vajon mi fog történni? A Sabbat mennyi régi rítusát tartották meg ezek az emberek? Hogy a kulcs milyen félelmetesen izzott – ez elképzelhetetlen volt. Merészelhetem-e használni, amikor majd használnom kell? S nagyon zavart egy másik dolog is. A könyvtárban kutakodva egyszer csak beugrott annak a névnek a teljes alakja, amely állandóan kísértett emlékeim között: „Trintje, Adriaen Sleght felesége.” Az Adriaen név volt a kapcsolat!

 

Éjfél

A rettenet megkezdődött, de nekem nem kell gyengülnöm. A vihar megtört egy pandemonikus őrjöngéssel, és a villám háromszor csapott le a dombon, amíg a hibrid, degenerált falusiak a kőemléken belül voltak. Majdnem folyamatosan láttam őket a villámfényben. A hatalmas kövek ijesztően emelkedtek ki valami tompa zöld fényben, amelyik megvilágította őket, a villámlás szüneteiben. A villám fültépően dörgött, én minden egyes alkalommal úgy tűnt, mintha félelmetesen válaszolna valami más meghatározhatatlan utasításnak. A kreatúrák a dombon kántálni kezdtek és üvöltöttek és sikoltoztak félig majomszerűen, az ősi szertartás parancsainak megfelelően. Úgy szakadt az eső, mint az árvíz, ám ők csak ugráltak és egyfajta diabolikus eksztázisban bocsátottak ki különféle őrült hangokat.

– Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval...

De a legrosszabb a házban volt. Ennek az egésznek a csúcspontja az volt, amikor hangokat kezdtem hallani a pincéből. Azokat a morajló és puffanó hangok és csúszkáló tompa visszhangokat a sírbolt mélyéről...

Az emlékeim hullámokban törnek elő, majd tűnnek el... Adriaen Sleght neve furcsán visszhangzik a tudatomban. Dirck van der Heyl veje... az ő lánya az öreg Dirck nagynénje és Abaddon Corey üknagynénje....

 

Később

Kegyelmes Isten! Végül csak meg tudtam, hogy honnan ismerős ez a név! Most már tudom, és teljesen átjár a rémület. Minden elveszett...

A kulcs kezdett hűlni, ahogy bal kezemmel idegesen megragadtam. Először csak bizonytalanul mozdult meg, majd pulzált, egyre határozottabban, végül tisztán éreztem az élő fém mozgását. Yian-Ho-ból félelmetes céllal került elő – és hozzám, aki túl későn értettem meg, hogy van der Heyl vére volt, amelyik leszivárgott egyenesen a Sleght-eken keresztül az én családfámba is. Az átkozott vér, amely az én ereimben is csörgedezik – bennem, a leszármazottban, akinek a végrehajtás félelmetes, átkos feladata jutott...

Bátorságom és kíváncsiságom is alábbhagyott. Tudtam, hogy milyen rémség lapul a vasajtó mögött. Claes van der Heyl az egyik ősöm volt –, de szükséges-e vezekelnem őseim rettenetes bűneiért? Nem fogok – a szentségit, nem fogok!... (az írás itt kezdett olvashatatlanná válni)... túl késő – nem segíthetek magamon – a fekete mancs testet öltött – s elkezdett vonszolni előre a pince...

 

Vitális Imre fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre