Azok számára, akik a felszín alá tekintenek, a jelenlegi egyetemes háború megdöbbentő erővel tesz kézzelfoghatóvá nem egy antropológiai alapigazságot; eme alapigazságok közül pedig egy sem oly mélyreható, mint az emberiség és az emberi ösztönök lényegi változhatatlanságára vonatkozó megállapítás.

Négy esztendeje a civilizált világ jelentős része bizonyos biológiai tévhitektől vezettetve munkálkodott, melyek bizonyos értelemben felelőssé tehetők a jelenlegi konfliktus térbeli és időbeli kiterjedéséért. E tévhitek, melyek a pacifizmus és más, társadalmilag és politikailag radikális nézetek alapjául szolgáltak, az embernek ama képességét érintették, hogy szellemi fejlődése révén felül tud kerekedni elméjét béklyózó eredendő ösztönein és harciasságán, ügyeit, valamint nemzetek és fajok közötti kapcsolatait pedig az ésszerűségtől és jóindulattól vezérelve képes bonyolítani. Kétség sem férhet hozzá, hogy az efféle képességbe vetett hit tudománytalan és gyerekesen naiv. Ennek ellenére tény marad, hogy a világ legcivilizáltabb hányada, beleértve saját angolszász birodalmainkat is, ténylegesen kellő mélységben magáévá tette e felfogást ahhoz, hogy katonai szempontból lazuljon az ébersége, a becsületre helyezze a hangsúlyt, megbízzon az egyezményekben, és lehetővé tegye egy erős és gátlástalan nemzetnek, hogy ellenőrizetlenül és titokban ötven éven át készülhessen a világméretű rablásra és mészárlásra. Saját balgaságunk gyümölcsét aratjuk most le.

A múlt lezárult. Immár csupán bánhatjuk korábbi ostobaságainkat, vezeklésképp pedig vérünket onthatjuk a Rajnán túli szörnyeteg ellen vívott keresztes háborúban, amelyet a szemünk láttára hagytunk felnőni és megerősödni. A jövő iránt azonban több felelősséggel tartozunk, és óvakodnunk kell a jóságos önáltatás újjáéledésétől, mely szentimentális állásponttól négyesztendőnyi vérontás is alig volt képes megszabadítani minket; fajunkat ugyanakkor kizárólag a tudomány tárgyilagos szemüvegén keresztül szabad szemlélnünk. Fel kell ismernünk az ember nevű állatban rejtező meghatározó vadságot, és vissza kell térnünk a nemzeti lét és védelem egészségesebb alapelveihez. Fel kell ismernünk, hogy az ember természete változatlan marad mindaddig, amíg ember az ember; a civilizáció csupán vékony takaró, mely alatt az uralkodó vadállat éberen alszik, és bármely pillanatban felriadhat. Hogy megőrizhessük a civilizációt, tudományosan kell bánnunk a primitív elemmel, és kizárólag tényleges biológiai alapelvekre támaszkodhatunk. Önmagunk megítélésekor túlságosan sokat foglalkozunk az erkölccsel és a társadalomtudománnyal – ugyanakkor túl keveset a közönséges természetrajzzal. Észre kell vennünk, hogy az ember történelmi léte, mely oly rövid időszakot ölel fel, hogy testfelépítése ezalatt a legkisebb mértékben sem változhatott, nem elégséges ahhoz, hogy lelki alkatában számottevő módosulás bekövetkezhetett volna. Az ókori egyiptomiak és asszírok cselekedeteit meghatározó ösztönök ránk napjainkban is hatnak; és ahogy az ókoriak gondolkodtak, szereztek, küzdöttek és csaltak, lelkünk mélyén mi, modern emberek is ugyanúgy gondolkozunk, szerzünk, küzdünk és csalunk. A változás csupán felszínes és látszólagos.

Az ember kiszámíthatatlan dolgok iránt érzett tiszteletének mértéke lelki beállítottsága és környezete függvényében változik. Bizonyos gondolkodási és nevelési módok révén rendkívül magas szintre emelhető, mégis létezik egy felső határ. A nagy műveltségű ember vagy nemzet számtalan, hagyományok vagy becsület megkövetelte korlátozást hajlandó elfogadni, a primitív akaratot vagy vágyat egy bizonyos ponton túl mégsem lehet megzabolázni. Ha megtagadunk tőle valamely hevesen vágyott dolgot, az egyén vagy állam csupán egy behatárolt ideig vitázik vagy egyezkedik – aztán, ha kellően kényszerítő erejű az indíttatás, félredob minden szabályt, áthág minden rákényszerített korlátot, és kegyetlenül a kívánt tárgy után veti magát; ráadásul a korábbi gátoltság miatt hihetetlen vadsággal teszi ezt. Az emberek döntéseinek kizárólagos végső meghatározója a fizikai erő. Ezt mindenképp meg kell tanulnunk, bármennyire ellenszenvesnek tűnik is az eszme, amennyiben védelmezni akarjuk magunkat és intézményeinket. Másban bízni csalfa és pusztító önámítás. Leírhatatlanul veszélyesek a mostanában gyakran hallott hangok, melyek becsmérlik a fegyverkezés folytatását, miután véget ért a háborúskodás.

Az ember vele született ösztöneivel kapcsolatos tudományos alapigazság konkrét alkalmazására kell ráismernünk majd a háború utáni nemzetközi intézkedéstervezetek elfogadásakor. Nyilvánvalóan figyelembe kell vennünk az eredendő beállítottságokat, és oly módszerekkel kell biztosítanunk kultúránk fennmaradását, melyek állják a feszültségek és egymásnak ellentmondó érdekek savpróbáját. Kizárólag az illúzióktól megszabadított diplomáciában, a kellő mérvű fegyverkezésben, és az általános katonai kiképzésben találjuk meg a világ bajainak gyógyírját. Nem lelhetünk tökéletes megoldásra, hiszen az emberiség sem tökéletes. A megoldás nem fog véget vetni a háborúknak, mivel a háború az ember természetéből fakadó hajlamának megnyilatkozási formája. Ám legalább a társadalmi és politikai állapotok közelítőleges stabilitásához vezet, és megakadályozza, hogy a világközösség valamely tagjának mohósága még egyszer az egész világot fenyegethesse.

Galamb Zoltán fordítása