Kutyák és macskák

Eredeti cím: Cats and Dogs (Something About Cats)

0 2255

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1926

Miután hallottam az irodalmi klubban lezajlott kutya-macska harcról, nem állhatom meg, hogy a magam részéről ne tegyek hozzá néhány Szent Tamás-i nyivákolást és fújtatást a vitához, noha pontosan tudom, hogy egy tiszteletre méltó egykori tag szava aligha eshet akkora súllyal a latba, mint azon még ma is aktív hívek elmésségei, akik a másik oldalról ugatnak rám. Mivel tisztában volt vele, hogy az érvelés nem számít erős oldalamnak, egy nagyra becsült levelezőtársam elküldte nekem a New York Tribune-ben megjelent hasonló szóváltás hiteles feljegyzéseit, melyben Carl van Doran úr képviselte az én oldalamat, míg Albert Payson Terhume a kutyás táborét. Ezekből Szívesen kiollóznám a szükséges adatokat; ám barátom, Macchiavellire emlékeztető kifinomult előrelátással a macskás tábor érveinek csupán egy részét sorolta fel, a kutyásét ellenben teljességében összegezte. Kétségtelenül úgy képzeli, hogy e megoldással – határozott elfogultságom ismeretében végül kifogástalan egyensúlyt teremt; Számomra azonban rendkívül kellemetlen, hiszen ezzel rákényszerít, hogy többé-kevésbé eredeti gondolatokkal álljak elő alábbi észrevételeim több részletében.

A kutyák és macskák közti különbséget oly nagynak látom, hogy eszembe sem jutna összehasonlítani a kettőt. Nem gyűlölöm kifejezetten a kutyákat, ahogy a majmokat, az embereket, az üzletembereket, a teheneket, a birkákat és a pterodactylusokat sem; a macskát azonban apró kisgyermekkorom óta különösen tisztelem, Tökéletes kecsességében és utolérhetetlen önállóságában egyenesen a tárgyilagosan szemlélt világegyetem eszményi szépségének és szenvedélymentes személytelenségének szimbólumát vélem felfedezni, néma titokzatosságában ugyanakkor az ismeretlen csodája és igézete lakozik. A kutya az alantas és könnyed érzelmekre hat; a macska a képzelet legmélyebb kútfőit, az emberi elme részét képező kozmikus tudatot indítja meg. Nem véletlen, hogy az elmélkedő egyiptomiak, az olyan későbbi költői szellemekkel egyetemben, mint Poe, Gautier, Baudelaire és Swinburne, őszintén imádták a simulékony cirmost.

Természetszerűen a kutyák és macskák közötti választás teljességgel a vérmérséklettől és a felfogástól függ. A kutya számomra inkább a felületes, szentimentális és szenvelgő emberek kedvencének tűnik – az olyanokénak, akik inkább éreznek, semmint gondolkodnának, akik nagy fontosságot tulajdonítanak az emberiségnek és a közemberek köznapi érzéseinek, és akik vigaszt elsősorban a nyájszellemű társadalom hízelgő és függőségi viszonyon alapuló kapcsolataiban keresnek. Az efféle emberek korlátolt képzeletvilágban élnek; kritikátlanul elfogadják az egyszerű néphagyomány értékeit, és minden esetben inkább naiv hitek, érzések és előítéletek langymelegébe húzódnak ahelyett, hogy kiélveznék a szigorú, abszolút szépség felismeréséből, szemléléséből és elkülönítéséből fakadó, tisztán esztétikai és filozófiai gyönyört. Ezzel nem azt állítom, hogy a macskaimádó macskaimádata nélkülözné az alantasabb elemeket, mindössze arra óhajtok rámutatni, hogy az ailurofiliában1 megtalálható a valós esztétikai érzék azon alapja, melyre a künofiliában2 nem lelhetni. Az igaz macskaimádó teljesebb idomulást követel meg a világmindenséghez, mint azt a megszokott közhelyek megengedik; nem hagyja, hogy megtévessze ama szentimentális felfogás, miszerint minden jó ember szereti a kutyákat, a gyerekeket és a lovakat, míg a rossz emberek megvetik őket, és kölcsönösen megvettetnek általuk. Nem szívesen állítja be önmagát és saját kifinomulatlanabb érzéseit az egyetemes értékek mércéjeként, és nem engedi, hogy sekélyes erkölcsi normák befolyásolják az ítéleteit. Más szavakkal, inkább csodál és tisztel, semmint áradozik és bolondul valamiért; és nem esik abba a hibába, hogy az értelmetlen társaságiasságot és barátságosságot, vagy a talpnyaló odaadást és engedelmességet önmagukban csodálatra méltónak vagy fennköltnek tekintse, A kutyaimádók épp ezen alpári, alázatos és alantas jellemvonások alapján látják igazolódni a tételüket, kedvencük intelligenciáját pedig komikus módon az alapján ítélik meg, mily mértékben alkalmazkodik a saját elvárásaikhoz. A macskaimádókat már nem ennyire könnyű megtéveszteni, elvetik azt a felfogást, hogy az emberekkel szemben mutatott szervilizmus és dörgölőző bajtársiasság a legfőbb érdemek közé sorolhatók, és nyíltan dicsőítik az előkelők függetlenségét, önbecsülését, valamint a rendkívüli bájjal és kellemmel párosuló önálló egyéniséget, amit a háztetők hűvös, karcsú, cinikus és meghódíthatatlan ura testesít meg.

A köznapi eszmékkel teli emberek – azok a képzeletszegény polgárok, akik megelégednek a dolgok szokásos menetével, és a szentimentális értékek népszerű hitvallásával azonosulnak – mindig kutyaimádók lesznek. Számukra soha semmi nem lesz fontosabb önmaguknál és primitív érzéseiknél, és örök becsben tartják és dicsőítik állattársukat, amely a legtökéletesebben megtestesíti mindezen értékeket. Az efféle embereket magukkal ragadja a keleti idealizmus és megalázkodás örvénye, mely a középkor folyamán szétrombolta a klasszikus civilizációkat a maga elvontan szentimentális értékrendjével, mely felsőbbrendű erénnyé magasztosítja a szerénység, a nyájasság, a testvériség és a nyafogós alázatosság szenvelgő illúzióit, és átfogó hamis értékrendet emel a hajlítóizmok rendszerének gyáva reakcióira. Ezen örökség, melynek nyűgét ironikus módon azóta viseljük, mióta a római politika egy megtört és megkínzott nép hitét emelte uralkodó vallássá a kései birodalomban, természetszerűen erős befolyást gyakorolt a gyengékre és az érzelgősen oktalanokra; tetőpontja pedig az elsekélyesedett tizenkilencedik századra tehető, mikor az emberek előszeretettel dicsérték a kutyákat, “amiért annyira emberiek” (mintha az emberiség az erkölcs zsinórmértéke lenne!), és a nyílt szívű Edwin Landseer önelégült Fidók, Carlók és Roverek3 százait festette meg a kiváló viktoriánusokra jellemző banális, földhözragadt és “ügyesen” emberszerű ábrázolásokon.

Ám az értelmi és érzelmi porban fetrengés közepette néhány szabad lélek mindig kiállt a középkori világkép által elhomályosított ősi kulturális eszmények mellett – a szigorú, klasszikus hűség az igazsághoz, erőhöz és szépséghez, tiszta szellemet és töretlen lelket kölcsönzött a természet fenségével, gyönyörűségével és szenvtelenségével szembesülő, teljes életű nyugati árjának. A nyújtóizmok férfias esztétikája és etikája ez – a büszke, uralkodó, töretlen és rettenthetetlen hódítók, vadászok és harcosok bátor, lendületes és határozott hite és életfelfogása –‚ melynek nem sok hasznát venni a testvéries, ömlengő békéltetők, talpnyalók és szenvelgők álságos, nyafogó világában. A szépséget és a teljességet – magának a kozmosznak együtt járó jellegzetességeit – tekinthetjük e béklyót nem ismerő, pogány típus isteneinek; az efféle örök értékek imádója nem a megalázkodásban, a ragaszkodásban, az engedelmességben és az érzelmi posványban látja a legfőbb erényeket. A hívők e fajtája azt keresi, amiben leginkább megtestesül a csillagok, a világok, az erdők, a tengerek és a naplementék szépsége, és ami leginkább magán viseli a mindenek felett uralkodó természet szárazságának, méltóságteljességének, pontosságának, önállóságának, kegyetlenségének, függetlenségének, valamint megvető és szeszélyes személytelenségének vonásait. Szépség, hűvösség, szenvtelenség, elmélkedő visszavonultság, önállóság, zabolázatlan fölény – mi másban találhatnánk meg ezen eszmények megtestesülését akár fele ilyen tökéletességgel és teljességgel, mint a páratlan és nesztelenül surranó macskában, mely úgy kering titokzatos pályáján, akár a végtelenben szakadatlanul és szembeötlő bizonyossággal vándorló bolygó?

A tény, hogy a kutyák a képzeletszegény parasztnak és polgárnak kedvesek, míg a macskákhoz az érzékeny költők, arisztokraták és filozófusok vonzódnak, rögtön megmagyarázhatóvá válik, ha eltöprengünk a biológiai asszociációkon. A gyakorlatias aljanép a tárgyakat közvetlenül tapintásuk, ízük és illatuk alapján ítéli meg; míg a kifinomultabb elmék a kapcsolódó eszmékből és képzetekből kiindulva alkotnak véleményt, melyeket a tárgy idéz fel bennük. Tehát a kutyák és macskák megítélésekor az ostoba pór kizárólag az előtte álló két állatot látja, és aszerint dönti el, melyiket kedveli jobban, hogy melyik mennyire idomul az erkölcsről, barátságról és hízelgő alázatosságról kialakított nyálas és eredetietlen elképzeléseihez. Az úriember és a gondolkodó ezzel szemben mindkettőt a maga természetes kapcsolatrendszerében tekinti, és képtelen nem észrevenni, hogy az élet nagyobb szimmetriáit figyelembe véve a kutya a lompos farkasokkal, rókákkal, sakálokkal, prérikutyákkal, dingókkal és foltos hiénákkal rokonítható, amíg a macskák büszkén lépdelnek együtt az őserdő uraival; a fenséges oroszlánnal, a légies leopárddal, a királyi tigrissel, a formás párduccal és jaguárral tartanak rokonságot. A kutyák a vakhűség, az alantasság, a szolgalelkű ragaszkodás és a nyájszellem hieroglifái – mely vonások a középszerű, ostobán szenvedélyes, szellemileg és képzelőtehetségüket tekintve alulfejlett emberek jellemzői. A macskák a szépség, a legyőzhetetlenség, a csoda, a büszkeség, a szabadság, a hűvösség, az önállóság és a finom egyéniség rúnái – vagyis az érzékeny, felvilágosult, fejlett intellektusú, pogány, cinikus, költői, bölcselkedő, szenvtelen, zárkózott, független, nietzschei, megtörhetetlen, civilizált, uralomra született férfiak tulajdonságaival rendelkeznek. A kutya: paraszt, míg a macska: úriember.

Valójában bármely civilizáció közszellemét és beállítottságát megítélhetjük a kutyákhoz és macskákhoz való viszonylagos hozzáállásából. A büszke Egyiptomban, ahol a fáraó fáraó volt, és csodás piramisokat emeltek annak, aki megálmodta őket, az emberek a földre borultak a macska előtt, Bubasztiszban pedig templomokat építtettek a cirmosok istennőjének. Rómában a császárok idején a kecses leopárd ékesítette a legtöbb előkelő házat, ahol szemtelen szépségében, arany nyakörvvel és lánccal megkötve kószált az átriumban; míg az Antoninusok korától fogva magát a macskát importálták Egyiptomból, hogy ritka és drága luxusként dédelgessék otthonaikban. Ennyit az uralkodó és felvilágosult népekről. Mikor azonban elérkezünk a meghunyászkodó középkorhoz a maga babonáival, eksztázisaival, szerzetesrendjeivel, valamint a szentek és ereklyék feletti értelmetlen diskurzusaival, úgy találjuk, hogy a felidae4 hűvösségét és személytelen szépségét különösen kevésre becsülik; és a csodálatos kis állat iránti gyűlölködés és kegyetlenkedés szomorú látványa tárul elénk, melyet csupán egerészerényei okán tűrtek meg a tudatlan bugrisok, akik zokon vették a macska méltóságteljes hűvösségét, és éppúgy féltek titokzatos és megmagyarázhatatlan függetlenségétől, akár a boszorkányság sötét erőitől. A keleti homály korlátolt rabszolgái nem tűrhették el azt, ami nem a saját alantas érzelmeiket és gyarló céljaikat szolgálta. Arra vágytak, hogy a kutya hízelegjen, vadásszon, szaladjon és cipeljen nekik, ha úgy akarják, és semmi hasznát nem vették a macska Istentől kapott éteri, önzetlen szépségének, ami a lelket táplálja. Könnyű elképzelni, mennyire nehezteltek Cirmosra az ő magasztos tétlensége, ráérőssége, nyugalma, valamint az emberi célok és érdekek fölényes megvetése miatt. Elég eldobni egy botot, és a szolgalelkű kutya tüstént lihegve, nyáladzva körülugrálja gazdáját, hogy visszahozhassa a fadarabot. Tegyük meg ugyanezt egy macskával, mire Kacor hűvös udvariassággal és némileg unott álmélkodással néz vissza ránk. És miképp az alsóbbrendű emberek az alsóbbrendű állatot kedvelik jobban, mely izgatottan rohangál, pusztán, mert valaki akar valamit, azonképp a felsőbbrendű emberek a felsőbbrendű állatot tisztelik, mely függetlenségben éli az életét, és tudja, hogy holmi idegen kétlábúak bothajigálása nem érinti őt, és figyelemre sem méltatja az efféle alpári szórakozásokat. A kutya ugat, és kér, és hentergőzik, hogy mulattasson, mikor csattan az ostor. Az ilyesmit különösképp kedveli az alázatossághoz ragaszkodó paraszt, akinek ínyére van saját fontosságának tudata. A macska ezzel szemben elbűvöl minket, hogy a kedvére téve játsszunk vele, mikor szórakozni vágyik; botra akasztott papírdarabbal szaladgáltat minket körbe a szobában, ha némi testgyakorlásra támad ingere, ám ne is próbáljuk játékra bírni őt, ha nincs hangulata hozzá. Mindez egyéniségről, önállóságról és önbecsülésről árulkodik – egy olyan lény nyugodt felsőbbrendűségét mutatja, aki önmaga rendelkezik a saját élete felett –‚ a felsőbbrendű személy pedig felismeri és tiszteli benne ezt, hiszen ő is szabad lélek, akinek helyzete biztosított, és akit kizárólag saját öröksége és esztétikai érzéke vezérel. Összességében láthatjuk, hogy a kutyához azok a primitív érzelmi lények vonzódnak, akik a világtól elsősorban értelmetlen társaságot, céltalan ragaszkodást, valamint hízelgő figyelmet és alázatosságot várnak el; míg a macska azon elmélkedőbb és képzeletgazdagabb lelkek között hódít, akik a szívbe markoló, éteri szépség tárgyilagos látványát, valamint a Természet szenvtelen, könyörtelen, tétlen, ráérős és személytelen rendjét és önállóságát keresik a világmindenségben. A kutya ad, a macska viszont van.

Az egyszerű emberek mindig túlhangsúlyozzák az erkölcs szerepét az életben, így természetes, hogy értékrendjüket kedvenceikre is kiterjesztik. Ilyeténképpen gyakorta hallani afféle sületlenségeket, hogy a kutyák szeretetre méltóak, mivel hűségesek, a macskák ellenben hitszegőek. Mégis, mit értenek ezen? Miben áll a viszonyítás alapja? A kutya valóban oly kevés képzelőerővel és egyéniséggel rendelkezik, hogy kizárólag gazdája óhajait ismeri; ám mely kiművelt elme látna határozott erényt a születési jog efféle oktalan feladásában? Ép ítélőképességű emberek körében nyilvánvalóan a macska viszi el a pálmát, mely természetéből fakadó méltósága okán kizárólag saját indítékait hajlandó elfogadni, következésképp fikarcnyit sem érdekli, mit akarnak vagy várnak el tőle mindenféle esetlen emberek, Nem hitszegő, hiszen saját kényelmes vágyam kívül sohasem kötelezte el magát senki és semmi mellett; a hitszegés ellenben alapvetően egy több fél által elismert szövetség felrúgására utal. A macska realista, nem pedig képmutató. Ha úgy adódik, elveszi, amihez kedve van, és nem ígér cserébe semmit. Nem akarja elhitetni, hogy többet várhatunk tőle, mint amit adni hajlandó, ha pedig ostoba viktoriánus módjára a ragaszkodás pillanatnyi megnyilvánulásként fogjuk fel dorombolását és dörgölőzését, ez semmiképp nem Kacor hibája. Egy pillanatig sem igyekszik abba a hitbe ringatni minket, hogy ételnél, melegségnél, menedéknél és szórakozásnál többet vár el tőlünk – és kétségkívül joggal kritizálja esztétikai érzékünket és képzelőerőnket, ha kecsessége, szépsége és vidám dekorativitása nem kárpótol minket mindazért, amit neki adunk. A macskaimádónak szükségtelen meglepődnie mások kutyaszeretetén – valójában maga is rendelkezhet e tulajdonsággal; hiszen a kutyák gyakran kifejezetten szemrevalóak, és a maguk módján éppúgy szeretetreméltóak, mint a gazda szemében egy hűséges öreg cseléd vagy bérlő –‚ azt azonban semmiképp nem foghatja fel, mások miért nem osztoznak az ő macskaimádatában. A macskában oly tökéletesen megtestesül a szépség és felsőbbrendűség eszméje, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy igaz esztéta és civilizált cinikus ne csodálja őt. A kutya “gazdijának” hívjuk magunkat – de ki hallott már olyat, hogy valaki egy macska “gazdija” legyen? A kutya a tulajdonunk – rabszolgaként és alárendeltként él velünk, mivel ekként tartjuk. A macska azonban nálunk lakik – vendégként, lakótársként, egyenlő rangúként ékesíti az otthonunkat, mivel ezt a helyet választotta magának. Nem érdem egy kutya balgán bálványozott gazdájának lenni, hiszen a bálványozás a kutya ösztöneiből fakad, kivételes elismerésnek tekinthetjük viszont, ha egy elmélkedő macska választ ki minket társnak és barátnak, hiszen a cirmos teljességgel a saját ura, és bármikor új társ mellett dönthet, ha azt szeretetre méltóbbnak és érdekesebbnek találja. Szerény véleményem szerint a macskák felsőbbrendűségét illető alapvető igazság fedezhető fel a szidalmazás népies formáiban. Amíg a “macska” szót legfeljebb a kissé rosszindulatú és ártalmatlanul alattomos pletykafészkekre használjuk, a “kutya” vagy a “korcs” szavakat régtől fogva a legsúlyosabb gonoszságok, becstelenségek és elfajzások elkövetőire alkalmazzuk. A kifejezések ilyetén kikristályosodásában kétségkívül a köznépnek ama homályos, félig tudattalan felismerése lappang, hogy a settenkedés, nyafogás és hízelkedés bizonyos mélységeibe az oroszlán és a leopárd rokonai sohasem süllyedhetnek. A macska bármily magasról hull alá, sohasem töri össze magát. A teutonokhoz hasonlóan olyan lény, aki vagy maga kormányozza az életét, vagy meghal.

Elegendő egyetlen elemző pillantást vetni a két állatra, hogy lássuk, a macska szinte mindenben felülmúlja ellenfelét. Első kritériumként a szépséget érdemes választanunk, mely vélhetően az egész kozmosz egyetlen alapvető jelentőséggel bíró jegye; a macska pedig e téren oly világosan túltesz a másikon, hogy ettől fogva lényegében fölösleges összevetni Őket. Némely kutyák mindazonáltal valóban szépnek mondhatók; ám még a legpazarabb kutyaszépség is elhalványul az átlagos macskaszépséggel szembeállítva. A macska klasszikus, a kutya ugyanakkor gótikus – az állatvilág egyetlen más csoportjában sem fedezhető fel ily valódi hellén tökéletesség és forma, az életmódhoz ily hiánytalanul alkalmazkodó testfelépítés, mint a felidae esetében. A cirmos dór templom, jón oszlopfő, a szerkezeti és díszítő harmónia klasszikus tökélye. És ez kinetikailag éppúgy igaz, mint statikailag, hiszen egyetlen művészi forma sem vetekedhet a macska legapróbb mozdulatának elbűvölő kecsességével. Cicus lusta nyújtózkodásának, szorgos arcmosásának, játékos hempergőzésének és szendergés közbeni önkéntelen moccanásainak hamisítatlan, tökéletes szépsége éppoly intenzív és eleven, akár a legkiválóbb pasztorál vagy zsánerkép; míg szökelléseinek és ugrásainak tévedhetetlen pontossága, futása és vadászata éppily, habár élénkebb művészi értéket képvisel, ám mégis a tétlenségre és pihenésre való képessége emeli állattársai fölé. “Peter Whiffle” című művében modellértékű életfilozófiaként mutatja be a macska örökös nyugalmát Carl Van Vechten úr, William Lyon Phelps professzor pedig a macskalét titkára tapintott rá, mikor úgy fogalmazott, hogy a macska nem egyszerűen lefekszik, hanem “teste szétárad a padlón, akár egy pohár víz”. Mely más lény képes imígyen elegyíteni az esztétikát a mechanikával és a hidraulikával? Vessük össze mindezt az átlagos kutya lihegésével, zihálásával, kotorászásával, nyáladzásával, kaparászásával és általános esetlenségével, hanyag és fölösleges mozdulataival. Takarosság tekintetében a kényes macska ugyancsak mérhetetlenül felülmúlja ellenfelét. Egy macskát bármikor szívesen megsimogatunk, ám kizárólag az érzéketlenek képesek éppígy örömüket lelni abban, ahogy a koszos és gyakorta nem különösebben illatos eb eszeveszetten beléjük fúrja nedves orrát vagy mancsát, felugrik rájuk, lázasan, minden különösebb ok nélkül ficánkol és tekergőzik, csupán mert vak idegközpontjait bizonyos értelmetlen ingerek gerjesztették. Fárasztó modortalanságként éljük meg mindezt a tombolást – jól nevelt emberek nem paskolják és marcangolják egymást, a macska ellenben kivétel nélkül szelíden és visszafogottan, sőt egyenesen finoman közelít, mikor kecsesen, kifinomult dorombolással besiklik az ölünkbe, avagy szeszélyesen felugrik az asztalra, amin írunk, és kidolgozott, tragikomikus paskolással játszani kezd a tollunkkal. Nem csodálom, hogy Mohamed, ez a tökéletes modorú sejk eleganciájuk miatt kedvelte a macskákat, és faragatlanságuk okán nem állhatta a kutyákat; vagy hogy a macskák számítanak az udvarias latin országok kedvenceinek, míg a nehézkes, gyakorlatias, sörvedelő Közép-Európában a kutyák vezetnek. Figyeljük meg, hogyan eszik egy macska, aztán figyeljük meg a kutyát. Egyiküket természetéből fakadó, elkerülhetetlen finnyássága fogja vissza, és láttatja elegánsnak az egyik legízléstelenebb tevékenység közben. A kutya ezzel szemben teljességgel visszataszító a maga állati és kielégíthetetlen mohóságával; nyíltan és szégyentelenül vállalja az atyafiságot “farkasétvágyú” erdei rokonaival. Ám térjünk vissza a szépségre – vajon nem sokatmondó tény-e, hogy a közönséges kutyafajták közül nem egy látványosan és elismerten rút, míg a macskafélék egyetlen egészséges és kifejlett példányáról sem lehet elmondani, hogy ne lenne szép? Természetesen léteznek ronda macskák is; ám ezek kivétel nélkül elkorcsosulásnak, alultápláltságnak, fejlődési rendellenességnek vagy sérülésnek betudható egyedi esetek. Elképzelni is képtelenség olyan macskafajtát, mely rendes körülmények között akár a legkisebb mértékben is idomtalannak lenne mondható – amivel rögtön szembeállítható a szétlapított képű buldogok, a groteszk módon elnyújtott dakszlik, a förtelmesen formátlan és loncsos airedale terrierek és más effélék nyomasztó látványa. Kétségkívül felhozható ez ellen, hogy bármely esztétikai mérce viszonylagos – ám mindig a tapasztalatilag megismert nívóhoz vonatkoztatunk, és a nyugat-európai szépérzék szerinti összehasonlítás során egyikkel sem bánhatunk méltánytalanul. Ha valamely neve nincs tibeti törzs szépnek találja az airedale terriereket, és csúnyának a perzsamacskákat, nem szállunk vitába velük a saját területükön – ám pillanatnyilag magunkkal és a saját felségterületünkkel foglalkozunk, itt pedig az ítélethez nem sok kétség férhet, még ha a leglelkesebb kutyaimádó hozza is meg. Az effélék rövid paradoxonnal kerülik meg a problémát, és kijelentik, hogy “Blöki annyira csúnya, hogy már szép!” A gyerekek kedvelik ugyanígy a groteszk és ízléstelenül “aranyos” jelenségeket, melyeket hasonló mód megtestesítenek a népszerű képregények, a bizarr babák, és a félművelt parasztok “odújaiban” és “kényelmes zugaiban” fellelhető “Billikin” és “Krazy Kat”5 szintű alaktalan díszek.

Az értelmet tekintve a kutyás tábor mulatságos állításokra ragadtatja magát – mulatságos, mivel naivan az alapján mérik az állat intelligenciáját, mily mértekben hajlandó magát alávetni az ember akaratának. A kutya visszahozza a botot, a macska nem; épp ezért (sic!) a kutya értelmesebb. A kutyákat sokkal összetettebb cirkuszi és revütrükkökre lehet megtanítani, épp ezért (Ó, Zeusz! Ó, Olümposz!) felsőbbrendű elmével rendelkeznek, Mindez természetesen merő dőreség. Egy gyenge akaratú férfit semmiképp nem tartanánk intelligensebbnek egy független polgárnál pusztán azért, mert kedvünk szerint szavaztatunk vele, miközben a független polgárt nem befolyásolhatjuk; mégis számtalan ember egy ennek megfeleltethető érvrendszer alapján határozza meg a kutyák és macskák szürkeállományának milyenségét. A szolgalelkűségben való versengésig még egyetlen önmagát becsülő Thomas vagy Tabitha6 sem alacsonyodott, és nyilvánvaló, hogy a kutyák és macskák értelmi képességeinek megítélésekor elkülönült – az emberi befolyásától független – körülmények között kell megfigyelni őket, mikor önálló célokat tűznek ki maguk elé és valósítanak meg, szellemi erejüket kihasználva. Ha ezt tesszük, még inkább tisztelni fogjuk doromboló barátunkat, aki nem szívesen tudatja másokkal a vágyait és a módszereit; hiszen minden elképzelés és terv megvalósításakor az intellektus, az akarat és az arányérzék oly acélosan hideg és szándékolt egységét mutatja, mely teljességgel csúffá teszi az “okos” és “hűséges” vizsla vagy juhászkutya érzelgős nyáladzását és engedelmesen elsajátított fogásait. Figyeljük meg, mikor egy macska elhatározza, hogy bejut egy ajtón, és meglátjuk, mily türelmesen kivárja az alkalmat, és egy pillanatra sem veszíti szem elől a célját, még ha időközben látszólag más iránt mutat is érdeklődést. Figyeljük meg hajsza közben, és vessük össze eb riválisának zajos ugrándozásával és kapdosásával a számító türelmet, ahogy némán tanulmányozza vadászterületét. Nem gyakran fordul elő, hogy üres kézzel tér vissza. Kacor tudja, hogy mit akar, célját pedig a leghatékonyabb módon igyekszik elérni, és erre akár idejét is hajlandó feláldozni – amit bölcsen érdektelennek tekint e céltalan világmindenségben. Nem lehet eltéríteni a szándékától, sem elvonni a figyelmét – és tudjuk, hogy az emberek között az efféle elmebeli állhatatosság, ama készség, hogy a zavaró körülmények ellenére képesek vagyunk végigvinni egyetlen gondolatfonalat, a szellemi erő és érettség szinte csalhatatlan jele. A gyerekek, a pletykás vénasszonyok, a parasztok és a kutyák elkalandoznak, a macskák és a filozófusok a lényegnél maradnak. A macska ötletesség terén is bizonyítja felsőbbrendűségét. A kutyákat könnyű beidomítani egyetlen dologra, ám a pszichológusok szerint a külső hatásra bevésődött emlékképre adott automatikus reakció nem mérvadó, ha a valódi intelligencia mutatóját keressük benne. Az agy elvonatkoztató képességének megítéléséhez szembesítsük az alanyt új és szokatlan feltételekkel, és vizsgáljuk meg, miként éri el célját saját erejéből, előre lerakott útjelzőktől mentes okoskodással. Ilyen esetekben a macskák csendesen kidolgoznak egy tucatnyi titokzatos és sikeres alternatívát, míg szerencsétlen Fido zavarodottan csahol csupán, és fogalma sincs, mi ez az egész. Kétségbevonhatatlan, hogy Rover, a mentőkutya nagyobb megbecsülésnek örvend a szentimentális köztudatban, hiszen mozgóképbe illő bátorsággal berohan a lángoló házba, hogy kimentse onnan a kisbabát, mégis cáfolhatatlan tény marad, hogy a bajuszos és doromboló Nig7 magasabb rendű élőlény – fiziológiailag és pszichológiailag közelebb áll az emberhez, éppen az ember akaratától való függetlensége révén, és ekképp több tiszteletet érdemel azoktól, akik tisztán filozófiai és esztétikai mércék alapján ítélnek. Úgy tudjuk tisztelni a macskát, ahogy kutyát sohasem tisztelhetünk, függetlenül attól, személy szerint melyikért lennénk képesek bolondulni; és amennyiben elemző esztéták, és nem érzelgős közhelykedvelők vagyunk, a mérleg nyelve elkerülhetetlenül a cirmos felé billen.

Ráadásul hozzátehetjük még, hogy a zárkózott és önálló macskából egyáltalán nem hiányzik az érzelmi vonzerő. Amint sikerül megszabadulnunk a kulturálatlan erkölcsi előítéletektől – melyek szerint a macska “hitszegő” és “madárfaló szörnyeteg” –‚ az “ártalmatlan cicusban” a családi boldogság legkifejezőbb jelképére találunk; a kiscicák pedig imádatunk tárgyaivá válnak, és a legrapszodikusabb daktilusokban, anapesztusokban, jambusokban és trocheusokban bálványozzuk és dicsőítjük Őket. Meg kell vallanom, hogy jómagam öreges ellágyultságomban filozofikusnak semmiképp nem mondható vonzalmat érzek a pöttömnyi koromfekete, sárga szemű kiscicák iránt, és éppúgy nem tudom megállni, hogy meg ne cirógassam Őket, ahogy dr. Johnson nem tudta megállni, hogy elhaladtában rá ne sújtson a járda menti póznákra. Sok macskából hasonlóképp nem hiányzik az a kölcsönös szeretet, amit oly gyakran magasztalnak a kutyák, emberek, lovak és más hasonló lények esetében. A macskák bizonyos személyeket bizonyos, számukra kellemes tevékenységekkel társítanak, felismerő ragaszkodásuk pedig közeledtükre kellemes izgatottságban fejeződik ki – függetlenül attól, hogy hoznak-e ételt nekik, vagy sem –‚ hosszan tartó hiányuk ugyanakkor mélázásra készteti a cirmost. Az egyik macska, akivel bensőséges kapcsolatba kerültem, odáig ment, hogy kizárólag egyetlen kézből fogadta el az ételt, és inkább éhezett, semmint hozzányúljon a szívélyes szomszéd forrásból származó eledelhez. Emellett határozott érzelmi viszonyrendszert alakított ki az idilli otthonban lakó többi macskával; némely bajszos barátjával önként megosztotta az ételét, ugyanakkor vadul veszekedni kezdett, ha koromfekete riválisa, “Hógolyó”, akár egyetlen pillantást is vetett a tányérjára. Ha pedig azt az érvet hozná fel valaki, hogy a macskák ragaszkodása végső soron és lényegileg “önző” és “gyakorlatias”, vizsgáljuk meg, vajon a primitív állati ösztönökből fakadó vonzalmakon kívül mely emberi kapcsolat alapul ettől eltérő indítékokon. Miután a kutatóbizottság végeredményként nullát kap majd, könnyebb lesz visszatartani magunkat attól, hogy szellemesen kritizáljuk az “önző” macskát.

Az, hogy a macska felsőbbrendű belső fantáziavilággal rendelkezik, mely felsőbbrendű önuralomhoz vezet, közismert tény. A kutya szánalmas lény, teljességgel társaságfüggő, és kizárólag falkában vagy gazdája oldalán találja fel magát. Hagyjuk csak magára, és fogalma sem lesz, mihez kezdjen, és addig ugat, csahol és rohangál, míg a kimerültségtől el nem nyomja az álom. A macska ezzel szemben sohasem marad szórakozási lehetőségek nélkül. A felsőbbrendű emberekhez hasonlóan tudja, miként lehet egyedül is boldog. Mikor körbekémlelve senkit nem talál, aki szórakoztathatná őt, azonmód önmaga szórakoztatásába kezd; és nem ismerheti igazán a macskákat, aki időnként nem kandikált be lopva egy olyan szobába, melyben egy eleven és kiegyensúlyozott kiscica egyedül hiszi magát. Kizárólag a mesterkéletlen farokkergetés és keresetlen dorombolás láttán érthetni meg azon sorok báját, melyeket Coleridge az emberek, és nem a macskák kicsinyeiről vetett papírra – a tizenegyedik oldalon.

 

... pöttöm man

Ki táncol, énekel magában8

 

Ám egész köteteket írhatnánk a macskák játszadozásáról, hiszen az efféle szórakozás végtelen számú válfaját és esztétikai vonatkozását említhetnénk. Elég legyen annyit mondani, hogy az ily időtöltések során a macskák afféle vonásai és tettei kerülnek napvilágra, amilyeneket a fiziológusok minden kétséget kizáróan a valódi humorérzékből és a szó legtisztább értelmében vett szeszélyességből eredeztetnek; ezért a “macska megnevettetésének” feladata még Cheshire határain kívül sem teljességgel lehetetlen. Röviden, a kutya tökéletlen lény. Akárcsak egy alsóbbrendű embernek, neki is külső ingerekre van szüksége, és valami mesterséges közegben kell keresnie az istent és az indítékokat. A macska ezzel ellentétben önmagában is tökéletes. Akárcsak az elmélkedő ember, ő is önálló lény és független mikrokozmosz. Valós és teljes létező, mivel annak véli és érzi magát, amíg a kutya kizárólag a másokkal létesített viszonyban képes elképzelni magát. Korbácsoljunk meg egy kutyát, és a kezünket fogja nyaldosni – piha! Az ostoba állat csupán egy olyan rendszer alárendelt részeként tudja értelmezni a szerepét, mely rendszernek az ember a felsőbbrendű tagja – éppúgy eszébe sem jut visszavágni, ahogy bennünk sem merülne fel a gondolat, hogy a falhoz csapkodjuk a fejünket, mikor azzal büntet minket, hogy hasogatni kezd. Ám korbácsoljunk meg egy macskát, és tapasztalhatjuk, hogy fújtatva hátrál, és haragvón mered ránk, hiszen méltóságába és önérzetébe tapostunk bele! Egy újabb ütés, és Kacor visszacsap; hiszen úriember, és velünk egyenrangú fél, tehát nem tűrheti, ha személyét és kiváltságait sérelem éri. Végtére Is kizárólag azért tartózkodik a házunkban, mivel így akarja, sőt talán leereszkedő kegyet gyakorol velünk szemben. A házat, és nem az embert szereti; a filozófusok ugyanis tisztában vannak vele, hogy az emberek csupán mellékes kiegészítői a helynek. Ha még egy lépéssel tovább megyünk, végleg elhagy minket. Félreértettük kapcsolatunk jellegét, és uralkodni akartunk felette, egy igazi macska pedig nem szenvedheti a jó modor szabályainak felrúgását. Ettől fogva fejlettebb ítélőképességű és letisztultabb szemléletű társakat keres magának. Hadd vigasztalódjanak meghunyászkodó kutyákkal a vérszegény emberek, akik a “fordítsd oda a másik orcádat is” tanításában hisznek – a robusztus pogány számára ugyanis, akinek a teuton alkonytól megfestett vér folyik az ereiben, nem létezik nagyszerűbb vadállat a macskánál, Freyja rettenthetetlen paripájánál, aki bátran állja Odin vagy Tor9 tekintetét, és vakmerőn mered vissza rájuk sárga vagy zöld színű, hatalmas, kerek szemeivel.

Úgy hiszem, a fenti észrevételekben sikerült kielégítő teljességgel felvázolnom a különféle okokat, amiért szerény véleményem, valamint van Doren úr stílusosan megfogalmazott címsora szerint “az úriemberek inkább a macskákat kedvelik”. Terhune úrnak a Tribune hasábjain megjelent válasza számomra így tűnik, eltér a tárgytól; amennyiben nem a felsorakoztatott tényeket cáfolja, hanem pusztán azt állítja, hogy a szerző ahhoz a hagyományhű, “igencsak emberi” többséghez tartozik, akik komolyan veszik a szeretetet és a társaságot, örömüket lelik abban, ha fontosak egy másik élőlény számára, merő erkölcsi alapon megvetik az “élősködőket”, miközben megtagadják a szépségtől azt a jogot, hogy önmagáért létezhessen, és épp ezért az ember legnemesebb és leghűségesebb barátját, az örök kutyát imádják. Terhune úr vélhetően a lovakat és a kisbabákat éppígy szereti, a három ugyanis hagyományosan egy kategóriába tartozik a nagyobb százalékarányt képviselők hitvallásában, amiért is a hegyes gallért viselő, Harold Bell Wright10 típusú hősiskola minden tagjának szerettei közé illik tartozniuk, jóllehet az automobil, valamint Margaret Sanger 11 sokat tett, hogy az utóbbi kettő száma erősen megfogyatkozzon.

A kutyák tehát parasztoknak számítanak, és a parasztok háziállatai, míg a macskák az úriembereknek megfeleltethetők, és az úriemberek kedvencei. A kutya olyanoknak való, akik a nyers érzelmeket, a túlhaladott erkölcsöt és az emberközpontúságot fölébe helyezik a puritán, önzetlen szépségnek; akik egyszerűen a “népeket és a népiességet” szeretik, és nem zavarja őket az ömlengő otrombaság, feltéve, hogy valóban kedvelik őket. (Életkép gazdája sírján fekvő kutyával – vö. Lanseer “A vén juhász legfőbb gyászolója”12.) Annak a fickónak, akit nem különösebben érdekel az intellektualitás, ám mindig becsületes, és nem sokszor (sic!) találja túlságosan mély értelműnek a Saddypost vagy a N. Y. World cikkeit; aki Valentinóból nem sokat ért, Doug Fairbankset ugyanakkor kellemes esti időtöltésnek tekinti,13 A hatékony – konstruktív – nem beteges – polgári lelkületű – otthonos – (a rádióról egész megfeledkeztem) – normális emberhez; az efféle akarnokokhoz illenek a kutyák.

A macska – születésük, hajlamaik, vagy mindkettő szerinti – arisztokratákhoz való, akik csodálják arisztokrata társukat. Ahhoz az emberhez, aki a vak és céltalan világegyetemben fellelhető egyetlen eleven erőként tiszteli a szépséget, és aki a pillanat érzelmi és erkölcsi illúzióit figyelmen kívül hagyva imádja a szépség minden formáját. Ahhoz az emberhez, aki tudatában van az érzések, az emberi célok és törekvések ürességének, és épp ezért kizárólag a valóságoshoz ragaszkodik – ahogyan a szépség valóságos, mivel jelentőségében túlmutat az érzésen, amit kelt, és amivel egylényegű. Ahhoz az emberhez, aki teljesnek érzi magát a kozmoszon belül, nem kér a hagyományos előítéletek kétségeiből, hanem a nyugalmat, az erőt, a szabadságot, a fényűzést, a teljességet és az elmélkedést kedveli; aki erős és félelmet nem ismerő lélekként mást tisztelni vágyik ahelyett, hogy valaki az arcát nyalogassa, és ütlegeit éppúgy fogadja, akár a simogatásait; aki büszke és szép, nemességben és egyéniségben vele egyenrangú társat keres magának, nem pedig meghunyászkodó, szolgalelkű kísérőt, aki alatta helyezkedik el a félelem, engedelmesség és hanyatlás hierarchiájában. A macska nem a serény, beképzelt, küldetéstudattal megáldott kis munkásnak való, hanem a felvilágosult, álmodozó poétának, aki tudja, hogy a világban tulajdonképpen semmit nem találni, amit megtenni érdemes lenne. A dilettánsnak – a műkedvelőnek –‚ ha úgy tetszik, a dekadensnek, noha a mainál egészségesebb korszakban akadt dolga az efféléknek is, és ekképp belőlük válhattak a dicső pogány idők irányadó elméi és vezérei. A macska annak való, aki nem üres kötelességtudatból, hanem a hatalomért, a gyönyörért, a pompáért, a szerelemért és a ragyogásért tevékenykedik – a bárdnak, aki egymagában énekel az ősi csaták éjszakám, vagy a harcosnak, aki megvívja e csatákat a szépségért, a dicsőségért, a hírnévért és annak a földnek nagyobbá tételéért, melyet sem árny, sem gyarlóság nem homályosíthat el. Annak, akit nem altat el a retorika és haszonelvűség álmosító langymelege, hanem igényli a könnyedséget, szépséget, fölényt és műveltséget, amiért érdemes cselekedni, Annak, aki tudja, hogy a játék, és nem a munka, a pihenés, és nem a nyüzsgés számít az életben; a még több küzdelemhez vezető folytonos küszködés pedig oly keserű irónia, amivel a civilizált lélek a lehető legkisebb mértékben azonosul.

Szépség, önállóság, könnyedség és jó modor – mi mást kívánhat meg a kulturáltság? Mindez megtalálható az isteni uralkodóban, aki dicsőn végignyújtózkodik a kandalló elé letett selyempárnán. Az önmagáért való gyönyörűség és élvezet; büszkeség, harmónia és összehangoltság, tetterő, nyugalom és teljesség – mindez megtalálható benne, és mindössze együttérző kiábrándulás szükséges hozzá, hogy teljes odaadással imádhassuk. Mely kiművelt lélek nem szolgálna szívesen Básztet14 főpapjaként? Úgy hiszem, a macska csillaga felmenő ágba került, ahogy lassanként felébredünk az erkölcs és alkalmazkodás álmából, mely beárnyékolta a tizenkilencedik századot, a gürcölő, éktelen kutyát pedig a szentimentális tisztelet piedesztáljára emelte. Azt, hogy vajon a hatalom és a szépség reneszánsza révén újjászületik-e nyugati civilizációnk, avagy a bomlás erőit már senki nem fékezheti meg, ma még senki nem tudná megmondani, ám az ezernyolcszázas évek álságossága és az előttünk álló évtizedek vészterhes rejtelmessége között a világ cinikus leleplezésének pillanatait éljük meg, és felvillannak előttünk az ősi pogány tisztaság és becsületesség távlatai.

És a bálvány, mely előtűnik e villanásban, az arany– és elefántcsont kupola alatti selyem álomtrónuson heverő finom és szépséges alak, maga a halhatatlan kecsesség megtestesülése, mely nem mindig nyeri el az őt megillető helyet a tétova emberek panteonjában; a fenséges, a legyőzhetetlen, a titokzatos, a fényűző, a babiloni, a személytelen, a felsőbbrendűség és a művészet örök társa – a tökéletes szépség mintaképe és a költészet fivére –‚ a szenvtelen, magasztos, finom modorú és előkelő macska.

 

1 Macskaimádat; a görög “ailuros” (macska) szóból, [A ford.]

2 Kutyaimádat; a görög “kynos” (kutya) szóból, [A ford.]

3 Tipikus kutyanevek, mint nálunk a Morzsa, Cézár, vagy Rex. [A ford.]

4 Macskafélék; latin, [A ford.]

5 Billikin: alaszkai eszkimó szerencsebábu. Krazy Kat: a 20-as években népszerű képregényfigura. [A ford.]

6 Jellegzetes afroamerikai rabszolganevek. [A ford.]

7 Fekete macskák gyakori elnevezése. [A ford.]

8 Samuel Taylor Coleridge: Christabel, Második rész (1798) [A ford.]

9 A skandináv mitológia istenségei. [A ford.]

10 A hegyes gallér a gazdag és művelt férfiak divatos viseletének, Harold Bell Wright (1872-1944) a legnépszerűbb és legkeresettebb írónak számított a XX. század elejének Amerikájában. [A ford.]

11 (1879-1966) a születésszabályozást propagáló mozgalom aktivistája. [A ford.]

12 Sir Edwin Lanseer (1802-1873): skót festő. The Old Shepherd’s Chief Mourner (1837) című képe a londoni Viktória és Albert Múzeumban látható. [A ford.]

13 Rudolph Valentino (1895-1926): amerikai némafilmszínész. Douglas Fairbanks (1883-1939): amerikai komikus és filmszínész, a United Artist egyik alapítója. [A ford.]

14 Az egyiptomi mitológiában az öröm és vidámság istennője, akinek szent állata a macska. [A ford.]

 

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre