Számban az évtizedek pora. Eddig megbújt a dohos mélyedésekben. Elrejtőzött a kutató napsugár elől. Szűk lyukakban aludta álmát, hogy most sűrű, fojtogató felhőként vehessen körül. Fuldokolva köhögök, ujjaim nedvesen kapaszkodnak a lépcsőkorlát jobb napokat látott rézgombjába. A korhadt fokokat borító bársonyszőnyeg az orchideák romlott bujaságával öleli lábamat. Véres ösvényként vezet a magasba, oda, ahova alig látok el, oda, ahol elfogynak a lépcsőfokok, oda, ahol egy foghíjas száj repedt mosolyával hívogat, csalogat, vár az ősöreg ajtó.

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Orromban az elmúlás illata. A dohszag a fejembe telepszik, beszivárog szervezetembe, izzadtságtól lucskos nyakamat cirógatja. Századokról, rettenetes évtizedekről regél. Érzem a valaha padláson tárolt fűszerek émelyítő illatát, a lépcsőn járó néhai háziasszonyok kölnijének illatát, a férfiak szivar és brandyfelhőjét, itt összemosódik minden, a ház összes lakója jelen van, vízióként ölel az elmúlt kor, amikor ez a ház a birtok központja volt. Akkor még megbecsült épületként magasodott a fenyőfák között. Akkor még élt. Akkor még lakói is éltek. Táncol a por. Hosszú idő óta várja, hogy valaki felkavarja.

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Könnyezik a szemem. A porfelhőn át feddőn int a család egyik őse, tekintetében talán más is van figyelmeztetés? A sokat bírt, aranyozott fakeret mellett állva a szú percegését hallgatom. A festékréteg alá zárt pofaszakállas ismeretlen kiáltani akar, sikoltani, Ne! Nem neked való hely az odafent!, és a padlásra igyekvő balga lélek csak mosolyog. Mindegyik mosolyog. Idelent. A lépcső alján. Én is csak gúnyos fintorral válaszolok, hiszen annyiszor hallottam már:

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Akkor miért izzadsz? Miért vonzza mágnesként szemed az a kivénhedt ajtó odafent? A réseken keresztül poros pompájában láthatod a padlást, hívogat, csalogat... Azok a kiszúrt szemek... a törött üvegű ablakok, ahol bever a szél és beesik az eső, azok a furcsa szagú sarkok, ahol hatalmas pókok szövik undorító, ragacsos hálóikat. A legyekre várnak, az apró kis nyomorultakra, hadd vergődjenek a hidegvérű gyilkosok csapdájában. A legyek mindig lentről jönnek. A lépcső aljáról. Látod a kéménylyukat? Ha odakint gonosz szél dühöng, borzalmas történeteket mesél arról, amit e környék átélt, a lemoshatatlan bélyegről, mi e házat mocskolja, ó, az a kémény a kemencéhez vezet, mondd, öreg kemence, mik hamvadtak, kegyetlen zsarátnokaid között? Mit okádott ki a füsttel együtt a kémény? A padlás mesélhetne, de a padlás hallgat. Egyszerűen csak van. Titkokat őriz. Üresen. Hiszen

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Akkor miért rántod el borzadva a kezedet a síkos korláttól, ami mahagóni kígyóként kúszik az ajtóhoz, látod, sebhelyekként tátognak odafent a repedések, egy ember (ember?) eszement haragjáról árulkodnak... a fejsze is ott hever, odahajítva, közel huszonöt éve, áldozatként a gonoszul mosolygó ajtó elé. Ó, miért meredsz rá ilyen borzalommal? Végigsimítod? Lehet, hogy rozsda. Vérvörös rozsda. Hogy a nyelet valaki egyszerűen kettétörte? A vastag tölgyfanyelet. Nyugalom, no. Ne idegeskedj. Ez csak hever itt. Valaki idetette. Ízelítőnek.

A padláson nincsen semmi félelmetes,

győzködöm magamat. Nem megy. Miért is? Olyan békés minden. Minden idegszálammal a csendre figyelek. A tökéletes csend. A halotti csend. Nem csiripelnek a madarak? A mi házunk beszakadt, korhadt gerendájú, vihar szaggatta, cserépkoszorús tetőzetén nem találsz fészkeket. Ritka énekesmadarakat se. Még a verebek sem szívesen telepednének le ott fent. Ide még a fekete tollazatú halálmadarak sem merészkednek. Hallgasd... halotti csend uralja a házat, szemfedőként borul rá az ólomszürke égbolt. Súlyos, nehéz viharfelhők. Fülledt és nyomott a levegő. Kazánként ontják a hőt a megkopott, töredezett cserepek. Van valami a levegőben. Mennydörgést sodor a szél. (Összerezzensz, akár egy gyerek?) Nyugalom, kicsim. A vihar még vár. Valamire. Arra, hogy felmenjek a titkoknak tornyába. Még szerencse, hogy

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Kezem tétován tapogatózik az aranyló porszemcsék felhőjében, a biztonságot jelentő korlát után nyúlnék, bár taszít undorító tapintása. A festmény gonoszul élő tekintete. Ajkain most gúnyos mosoly. Biztosan oka van rá. Rokonom. Aztán iránytalanul, esztelenül, remegve lépkedek és tapogatom a falat, a korlátot, mint a részegek és őrültek, és odafent a szél nyomására fülsértő csikorgással feltárul (fogatlan öregek kacaja) az ajtó, szabaddá téve az utat. Ki tudja, hányadszor. És én nevetek, mert tudom, hogy

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Itt vagyok végre, harmincévesen, megfáradtan és megtörten, alkoholtól bűzölögve, és emlékszem, hányszor kuporogtam a lépcsőnél, amikor még tízéves volt a világ. Néztem felfelé (mindig a váza mögött bújtam), fekete ruhás rokonok előtt és mögött csukódott az ajtó, ópiumtól kábán hortyogott a személyzet, és csak én hallottam a hangokat fentről, csak én karmoltam magamat véresre a félelemtől, csak én sikoltoztam még húsz nyomorult éven át. Itt. Vagyok. Újra. Megkeresem a könyvet, és már itt sem vagyok. Olyan egyszerű mindez. Hiszen

a padláson nincsen semmi félelmetes.

A fülemben visszhangzik a szívem dobolása. Az egyetlen hang idefent. Vagy mégsem? Hangok a múltból, hangok a föld alól, hangok az égből. Hallom hívásotokat, hallom a dobok hangját. Betölti a termet a monoton ritmus. Lüktet. Pulzál. Gyorsabban áramlik ereidben a vér. Magától mozdul a láb. Görcsösen rándul kezed. A káosz közepében fortyogsz társaiddal, eggyé váltatok, csak a dob és a furulya hangja a világ. Az égre vonyítasz. Odafent minden halott. Hideg és csillog az ég. Hallod a hangot. (Moraj. Válasz a tömegnek.) Mi ez az istengyalázó orgia? Kihez (mihez) fohászkodik az emberbőrből kivetkőzött banda?

A padláson nincsen semmi félelmetes,

suttogom magamnak, és feltápászkodom a földről. A halántékomat dörzsölöm, pedig szedem a gyógyszert, rendesen, mohón, csámcsogva, mégis el-elkap a rosszullét. Hallucináltam volna? A hőség teszi... meg ez a furcsa, csípős szag. Vegyszer borult volna ki idefent? Minden bizonnyal. Hagyjuk ezt. Keresnem kell. Kutatnom. A bőrkötéses könyvet. (Ragyog a nap, hajamat borzolja a szél, a család utolsó előtti tagját elnyeli a sírgödör, síkos a lábam alatt a műgyep. Legyen meg az Úr akarata, mondja a lelkész. Sajnos, a könyv nincsen a hagyaték között, mondja az ügyvéd. Csak a padláson lehet, mondja az ősöreg inas. Ne menjen oda, miszter, mondja a benzinkutas. Meg kell találnom a gyermekkori rémálmok állandó szereplőjét, mondom én. A könyvet, amibe nem pillanthattam bele. Soha. Itt kell lennie.) Félek. Pedig

a padláson semmi félelmetes.

Viszont meglehetősen lehangoló látvány. Vastag porréteg. A törött cserepek sírhalma. Egyre sötétebb lesz, közeleg a vihar, fejemet feszíti a fülledt levegő. Jöjj, megváltó zivatar! Mire vársz még? Ládák. Vaspántok. Lakatokkal. Láda?! A rozsdás fém szinte szétmállik a kezemben. Könnyen nyí1ik a tető. Mi volt ez? Csak a rozsdás sarokvas csikorog így. Van itt valaki. Van itt valaki? Surranó hang. Biztosan csak egy ártalmatlan sikló csusszan a törmelék között. A fejem... Erősödik a csípős szag, bántóan marja az orromat. . . Fene ebbe a ládába. Női ruhák, pár gyermekjáték. Végre... Hogy mi volt ez? Ó, biztosan csak a padló reccsent... régiek a deszkák. Pókok. Egerek. Futnak. Mintha mögöttem néznének valamit. Nincsen itt semmi különleges, csak sötétedik, egyre jobban. Miért is félnék?

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Hosszú évekig vártam. Egyedül maradtam, elveszve, egy tízéves könnyei a szememben, odafagytak huszonöt évre, csak állok a lépcső alján (és véresre karmolom magamat a félelemtől). Most feljöttem. Idemerészkedtem. Én vagyok az utolsó a családból, akit évekre száműztek innen... hatalmas szerencsémre. Hazatértem. Meg fogom tudni (Akarod? valóban, szívből, igazán?), mi történt idefent, a csorba cseréptető alatt azokon az éjszakákon, amikor a dadám azt súgta a fülembe: Nyugodj meg, kicsim! Tudod, hogy

a padláson nincsen semmi félelmetes!

A könyv. A titkos napló. A család feljegyzései. Már mindent átnéztem odalent (és reméltem, teljes szívemből, hogy meglesz valamelyik szobában, nehogy fel kelljen kapaszkodnom azokon az átkozott lépcsőkön), de semmi, semmi, semmi. Nagybátyámat az öregek házában érte a végzetes szívroham. (Két éve vitték be, mondta a nővér. Alig bírták bevonszolni. Itt akart maradni. Szegény. Elszakították a fészektől, a patkánylyuktól, a hangyabolytól. Azóta senki sem járt itt. Éjjelenként kacagott, súgta hideglelősen a nővér.) Ahhoz a könyvhöz ő is annyira ragaszkodott, mint minden rokonom. Nem ásta el a kertben, nem rejtette a széna alá a pajtában, nem lobbantotta lángra, és nem hajította a park szurokfekete tavába. Nem. A rejtekén hagyta. Itt. Nincs is ennél jobb hely. Hiszen

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Mennydörgés Sikoltok, akár egy asszony. Pár pillanattal később kékesen fellobbanó fény világítja meg a sarkokat, a vaskapcsokat. Letöröm a lakatokat (mállik mind). Lobbanás, ismét. Öreg bőrkötés illata. Édeskés porszag. Szédülök (gyomrom falát szeszben feloldódva marja a nyugtató). A könyv. Arcom falfehér (avagy kék), lapozok, és nyálcsepp csordul végig államon. Nem fordulok hátra, pedig tudom, hogy néznek. Csak képzelődöm. Néznek. Nem vagyok ideges. Nem. Miért is lennék?

A padláson nincsen semmi félelmetes.

A lapokon, a megsárgult, furcsa foltoktól mocskos papíron helyek, térképek, nevek díszelegnek. 1606, mondja az első bejegyzés, és marásra készülő csörgőkígyóként tekeredik ki előttem átkozott családom története. Vacogok és a lépcső alján állok megint. Véresre karmolom magamat. Metszetek és rajzok. Később megfakult dagerrotípiák. Aztán fényképek. Gyermekek mosolyognak, csupa dédapa, dédmama, rég elporladt unokaöcs, húg, báty, nagymama. Családfa a javából. És bejegyzések, apró, szálkás betűkkel. Aztán fordítok (utolsó oldal), és nyöszörgök. Néznek. Már ennyire sötét lenne? Néha hallani egy-egy távoli égzengés moraját. Nincsen nálam gyufa. Nem kell fény. Minek?

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Mennyi kígyó bújhat a korhadt falapok között! Ezek az állandó neszek, ez a hőség, ez a vibrálás a fejemben. Reccsenés. Roppanás. Csusszanás. Még jó, hogy tudom:

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Beleharapok ajkamba, és csak nézem, nézem unokatestvéreimet a képeken, tízéves koromban elutaztak, messzire, a dadus vigasztalt, ha sírtam, Jó helyen lesznek, kicsim, suttogta, Londonban és Párizsban és Mexikóban és Afrikában tanulnak, dolgoznak, szeretnek, egyszer majd hazajönnek, ne félj! De nem jöttek vissza, akárcsak azok a gyerekek, akik a könyv elején, a megfáradt lapokon kuporognak, fekszenek és mosolyognak, soha egyikük sem térhetett haza, hiszen mindegyik vörössel jelölt kép alatt (akárcsak legkedvesebb unokabátyám portréja mellett) ott gubbaszt az a fekete bejegyzés: És elemésztetett mind. Pedig csak feljöttek ide, felkapaszkodtak a lépesőn, Gyere, fiam! Kövess, lányom!, mosolygott a bácsi, a néni, nagykorú lettél, hadd avassunk be a mi kis titkunkba. Ők pedig ünneplő ruhájukat markolták, a lépcsőre sandítottak, megborzongtak hát, mert ők nem látták ezt a könyvet, nem látták a bejegyzéseket, nem látták azokat a rajzokat, nem sikoltottak fel azon igék láttán... Ők úgy tudták, hogy

a padláson nincsen semmi félelmetes.

Nem ismerték a család titkos hagyományait. Az esküt.

Félek. Eszement módon félek.

Ott van? Mögöttem? Nem nézek hátra. Félek attól, amit láthatnék. A padlás lakóját. A család... évszázados démonát. A könyvben... a rajz... az arca... az arca? És megrogynak a lábaim. (Mögöttem csusszanás.) Hiszen

a padláson nincsen semmi félelmetes!

A padláson nincsen semmi félelmetes?

Takarodj ! Csak gyógyszer okozta kábulat (felfordul a gyomrom), csak szesz okozta őrület (és hányok)!

Nem létezhetsz!

A padláson nincsen semmi félelmetes, igaz?!

A padláson nincsen semmi félelmetes, megmondták már rég!

A padláson nincsen, nincsen, nincsen semmi félelmetes!

A padláson ni...