Arkádiában, a Maenalus hegység egyik lankáján, egy olajligettel körbevéve állnak egy villa romjai, egykori bejáratát egy sírkő takarja. Valaha csodálatos épület volt, a legfinomabb faragványokkal ékesítve, de most már csak a pusztulás és romlás vert benne tanyát. E sírkő az egyik végénél, furcsán burjánzó gyökerek feszítették szét az időtől foltos pánhellikus márvány blokkokat, s egy természetellenes nagyságú, furcsán visszataszító formájú olajfa nőtt belőlük, mint valamilyen groteszk emberi forma, vagy haláltól eltorzult egykori emberi test. A falusi népek borzongva kerülték el ezt a helyet, amikor a hold halványan világít át a torz, elgörbült faágakon. A Maenalus hegység népszerű tanyája a félelmetes Pánnak, kinek sok megbomlott elméjű híve, de még egyszerű parasztlegények is hitték, hogy a fa valami rejtett rokonságban áll ezzel a titokzatos Pánnal. Egy öreg méhész azonban, aki a szomszédos faluban élt, másképpen mesélte el a történetet.

Sok-sok évvel korábban, amikor a domboldali villa még új volt és csillogó, két szobrász lakott itt, Kalos és Musides. Lídiától Neopolisig nagyrabecsült volt nevük és munkájuk, és egyik sem merészelte volna állítani, hogy ügyesebb, rátermettebb lenne a másiknál. Kalos Hermes-szobra Korintosz egyik márványszentélyében állt, míg Musides Pallas-figurája egy oszlopon kapott helyet Athénben, közel a Pantheonhoz. Minden ember tisztelettel hódolt Kalosnak és Musidesnek, csodálták, hogy nem telepszik meg a művészi féltékenység árnyéka testvéri barátságuk fényén.

Ám annak ellenére, hogy Kalos és Musides töretlen harmóniában éltek, természetük teljesen különbözött. Amíg Musides éjszakánként Tegea városi mulatságaiban tivornyázott, Kalos inkább otthon maradt, a napi munka fáradságát az olajliget hűsében pihente ki. Ott meditálhatott azokról a víziókról, látomásokról, melyek elméjét megtöltötték. Ott ötölte ki a szépség azon formáit is, melyeket a későbbi nemzedékek számára márványba faragva hagyott örökül. A ráérő, gondtalan városlakók bizony gyakran emlegették, hogy Kalos a liget szellemeivel beszélget, hogy alkotásai csak faunok és driádok képei után készültek, s nem pedig élő modell után dolgozik.

Olyan ismert volt itt Kalos és Musides, hogy senki sem csodálkozott, amikor a távoli Szirakúza uralkodója menesztett képviselőt hozzájuk, hogy Tiche szobrának elkészítésével bízza meg őket, melyet Szirakúzában tervezett felállítatni. A megrendelő Kalos és Musides régebbi munkái alapján, pályázat meghirdetése nélkül, közvetlenül nekik ajánlotta fel nekik a lehetőséget. S bár baráti szeretetük nagyon ismert volt, a ravasz tirannus mégis azt gyanította, hogy inkább egyedül dolgoznak majd, munkájukat egymás elől is leplezve, nehogy a másik segítségét és tanácsait kelljen visszautasítani. Ezáltal a kőbe vésett alkotások kincstára két olyan újabb művel bővülhet majd, amelyek egészen elsötétíthetik a költők már megénekelt álmait is.

A szobrászok örömmel fogadták az uralkodó felkérését, s az ezt követő a napokban szolgáik szüntelen hallották a véső és kalapács munkáját. Nem látta őket senki, mert Kalos és Musides egyedül, titokban dolgoztak. Az alkotók elképzelése szerint nem láthatja szem a két pompás figurát, a nyers tömb beszállításától kezdve egészen addig, míg az alakok teljesen ki nem szabadulnak a világ kezdete óta tartó sziklafogságukból.

Éjszakánként – szokása szerint –, Musides Tegea termeiben tivornyázott, mialatt Kalos az olajligetben álmodozott. De ahogy múlt az idő, az emberek egyre inkább a jókedv hiányát fedezték fel a korábban állandóan sziporkázó Musidesben. Szokatlan volt tőle, cimborái egymás között azt pusmogták, hogy e búskomorság azért uralkodott el rajta, mert nehéz teher nyomasztja: olyan nagy esélye van elnyerni készülő munkájával a legérdemesebbnek járó koszorút... Sok hónap múlt el, miközben Musides arca fokozatosan annyira megsavanyodott, hogy végül már egyáltalán nem volt olyan tréfa, mely mosolyra fakasztotta volna.

Amikor egy nap Musines Kalos súlyos betegségét megemlítette, tovább már nem kellett találgatniuk a búskomorság okát, hiszen valamennyien jól ismerték a szobrászok mély és szent barátságát. Következésképpen sokan meglátogatták Kalost, és valóban feltűnt nekik is sápadt arca, egyfajta boldog nyugalmat véltek kiolvasni belőle. Kalos tekintetével ellentétben Musides pillantása zavart volt és aggodalommal telt, melyet tettei is alátámasztottak. Félretolt minden szolgát, ápolva és gondozva barátját, még az együttérző látogatók gyűrűjében is. A nehéz leplek rejteke mögött állt a két befejezetlen Tiche-figura, a beteg ember és hűséges gondozói időnként meg-megérintették a lepleken keresztül...

Ahogy Kalos az összehívott orvosok és a kitartó barátok gondos ápolása ellenére érthetetlen módon egyre gyengébb és gyengébb lett, ő gyakran kívánta, hogy vigyék az általa annyira szeretett olajligetbe. Azt kérte, hagyják itt egyedül, magányosan óhajtott láthatatlan jelenségeivel beszélgetni. Musides könnyes szemekkel ugyan, de mindig teljesítette ezt a kérését, de a gondolat bántotta, hogy Kalos a faunokkal és driádokkal jobban törődik, mint vele.

Ahogy az utolsó és végső fejezet közeledett, Kalos egyre inkább a földi életet követő dolgokkal kezdett foglalkozni. Musides zokogott, olyan síremléket ígért neki, mely csodálatosabb, mint maga a Mausoleum, ám Kalos ezt visszautasította, mondván, neki nem kell márványba vésett dicséret. Egy kívánsága volt csak – a haldokló ember gondolata –, hogy az olajfák függönyéből vett kis hajtás sarjadjon majd a feje mellett. És egy éjszaka, egyedül ülve az olajfák sötétlő függönye mögött Kalos meghalt. Csodálatos szavak kerültek a márványtömbre, melyet Musides szeretett barátja emlékére faragott. Senki, de Kalos önmaga sem faraghatott volna pompázatosabb domborművet, melyből Elysium minden pompája visszatükröződött. De Musides nem feledkezett meg a Kalos feje mellé ültetendő, a ligetből származó olajágacskáról sem.

Musides a fájdalom első nehéz időszakán túljutva belenyugodott a megmásíthatatlanba, és serényen dolgozni kezdett saját Tyche-figuráján. Most már minden tisztelet és várakozás csak őt illette, amíg a szirakúzai uralkodó által adott munka fel nem mentette őt vagy Kalost. Érzéseit visszafolytva állhatatosan vésett-csiszolt tovább nap nap után, kitérve az esténkénti vigadozás elől, amely egykor annyira kedvére volt. Ebben az időben estéit barátja sírja mellett töltötte, ahol egy fiatal olajfa csemete sarjadt közel egykori barátjának fejétől. Olyan gyorsan növekedett a fácska, és olyan idegenszerű, furcsa formát eresztett, hogy láttára mindenki meglepetten kiáltott fel, Musides pedig egyszerre látta elbűvölőnek és visszataszítónak.

Három évvel Kalos halála után, Musides üzenetet küldött a tirannusnak, és Tegea agoráján suttogni kezdték, hogy a rendkívüli szobor elkészült. Ezzel egyidőben a sírkő melletti fa, csodálatos arányokat nyert el, túlnőtte az olajliget összes fáját, szokatlanul terjedelmes és nehéz ágerdőt növesztve afölé a terem fölé, melyben Musides dolgozni szokott. Nagyon sok látogató bámulta meg a csodálatos fát, ahogy a szobrász elkészült munkáit megcsodálni eljöttek ide, úgy hogy Musides nagyon ritkán volt egyedül. Neki bizony nem hiányzott ez a tömeges vendégjárás, de úgy látszott egyedül sem érezte magát jól. Félt egyedül maradni, most viszont a gyorsuló munka lekötötte, kapóra jött a sürgető határidő. A sivár hegyi szél sóhajtozva fújt keresztül az olajligeten és a sír-fán, mintha a gallyakból furcsa hangszert fontak volna, bizonytalan hangok képződtek e fuvallat hatására.

Sötét volt az ég azon az estén, amikor a szirakúzai tirannus megbízottja Tegeába érkezett. Mindenki tudta, hogy egy gyönyörű Tyche-képet hoztak Musedesnek ajándékul. Nagy lelkesedéssel fogadták a látogatókat, akiket a városban szállásoltak el, a szobrász látogatását másnapra tervezve. Az éjszaka heves vihar kerekedett, melynek szele bizony megszaggatta Maenalus sziklaormát is, a távoli Szirakúzából érkezett emberek pedig ugyancsak örültek, hogy a vihart a város biztonságos falai között vészelhetik át. Az időt csendes beszélgetéssel múlatták. Előkelő tirannusuk volt a beszéd témája, és annak a szobornak örvendeztek, melyet Musides készített a számukra. Tegea lakói Musides jóságáról is meséltek, és nagy bánatáról barátjának elvesztése miatt. Sajnálkoztak azért is, hogy több babér már nem dicsőítheti Kalos homlokát. Beszélgettek még a furcsa fáról is, amelyik a sírkő mellett sarjadzott, közel Kalos fejéhez. A szél olyan félelmetesen üvöltött, hogy mind a szirakúzaiak, mind az arkádiaiak Aioloszhoz imádkoztak.

A kelő nap reggeli fényében a szirakúzai küldöttek felkapaszkodtak a lejtőn a szobrász villájához, de az éjszakai szél furcsa dolgokat hagyott maga után. A szolgák jajveszékeltek a szörnyű pusztítás láttán, s nem maradt más a hatalmas villából, csak az olajliget fái között húzódó, ragyogó oszlopsor és a fehér kövek halmai. Magányosan búslakodtak az egyszerű udvarok és alacsonyabb falak, az egykor pompás nagyobb kődíszek derékszögben törve feküdtek, a különös, fiatal fa nehéz, alálógó ágai alatt – melyet láthatóan a vihar teljesen elkerült –, a romhalmaz fájdalmas képét az épen maradt sírkő márványba vésett feliratai tették teljessé. A küldöttek és a tegea-iak igencsak megrémültek, amikor felfedezték, hogy a pusztulás attól a nagy, baljós fától eredhet, amelyik az emberi mértékektől túl, oly idegen megjelenésű, és amelynek gyökerei oly furcsán törték keresztül Kalos faragott síremlékét. Félelmük és rémületük tovább nőtt, amikor megtalálták a lakóhely romjait is, viszont a szelíd Musidesnek és Tiche bámulatosan megformált képének nyomát sem lehetett felfedezni. Az oly hatalmas omladékhalmok közötti zűrzavarban a két város képviselői csalódottan tébláboltak, a szirakúzaiak, mert szobor nélkül kellett hazatérniük, a tegeaiak pedig, mert ünnepelt művészük homlokát nem díszíthették babérkoszorúval. Akárhogyan is történt, a szirakúzaiak később kaptak egy nagyon pompás Athene-szobrot, és a tegeaiak is vigaszt találtak maguknak: az agorán egy márványtemplomot emelve Musides tehetsége, erénye és testvéri szeretete emlékére.

De az olajliget még most is úgy áll, ahogy a fa túlnőtte Kalos síremlékét. Az öreg méhész azt mesélte nekem, hogy néha-néha a faágak érthetően suttognak egymásnak az éjszakai szélben, újra és újra ezt ismételgetve. “Οἶδα! Οἶδα! Tudom! Tudom!”

Vitális Imre fordítása

Az árkádiai Maenalus-hegy egyik zöldellő lejtőjén, egy villa romjai mellett áll egy olajfaliget. Nem messze tőle egy sírhalmot találni, melyet egykor előkelő szobrok ékesítettek, ám mára éppúgy lepusztult, mint az épület. A hant egyik végén, bizarr formájú gyökereivel kitúrva helyéből az idő rágta pánhellén márványlapokat, egy furcsán visszataszító alakú, természetellenesen nagy olajfa nő; mely olyannyira hasonlít egy bizarr, vagy haláltól eltorzult emberi alakra, hogy a helybéliek félnek elhaladni mellette éjszaka, mikor a hold halvány sugarai áttörnek a göcsörtös faágak között. A Maenalus-hegyre gyakorta ellátogat a rettegett Pán, kinek sok társa akad, és az együgyű parasztlegények szentül hiszik, hogy a fa valamiféle iszonyatos rokonságban áll ezekkel a furcsa kis Pánfiakkal; ám egy közelben lakó méhész egész más történetet mesélt nekem.

Sok évvel ezelőtt, mikor a domboldali villa még új és ragyogó volt, két szobrász, Kálosz és Muszidész lakott benne. Lydiától Nápolyig mindenfelé magasztalták az alkotásaikat, és senki se merte volna azt állítani, hogy egyikük tehetsége túlszárnyalja a másikét. Kálosz Hermész-szobra a korinthoszí márványszentélyben állt, Muszidész Pallasza Athénban, a Parthenon közelében díszlett egy oszlop tetején. Mindenki tisztelettel adózott Kálosznak és Muszidésznek, és csodálták, hogy a művészi féltékenység nem árnyékolja be szívélyes, testvéri kapcsolatukat.

Ám, noha Kálosz és Muszidész zavartalan harmóniában élt, természetük jócskán elütött egymástól. Míg Muszidész esténként Tegea városában mulatozott, Kálosz inkább otthon maradt; rabszolgái elől a hűs olajfaliget félreeső zugaiba szökött. Ott elmeditált az elméjét betöltő látomásokon, és ott álmodta meg a szépséges formákat, melyek aztán az eleven márvány alakjában váltak örök életűvé. A henyélők odáig vetemedtek, hogy kijelentsék, Kálosz a liget szellemeivel társalgott, és szobrai csupán az ott látott faunok és erdei tündérek másai voltak, Kálosz ugyanis nem hús-vér modellekről mintázta alkotásait.

Kálosz és Muszidész oly hírnévre tett szert, hogy senki sem csodálkozott, mikor Szirakuza türannosza követeket küldött hozzájuk, hogy hírét vigyék nekik a városba tervezett költséges Tükhé-szoborról [1]. A szobornak hatalmasnak és utánozhatatlannak kell lennie, mivel messze földön csodaszámba menő látványosságnak és távoli utazások céljának szánták. Minden képzeletet felülmúló becsben részesül az, akinek pályaművét elfogadják, Káloszt és Muszidészt pedig felkérték, hogy vetekedjenek e dicsőségért. Testvéri szeretetük közismert volt, és a ravasz türannosz arra számított, hogy nem titkolóznak majd egymás előtt, hanem mindkét művész segíti és tanácsokkal látja el a másikat; eme üdvös együttműködés pedig két felülmülhatatlan szépségű mű megalkotásához vezet, melyek közül a szebbik még a költők legcsodálatosabb álmait is elhomályosítja.

A szobrászok örömmel fogadták a türannosz ajánlatát, s az elkövetkező napokban rabszolgáik szüntelenül a vésők kopogását hallották. Egymás elől nem rejtegette Kálosz és Muszidész a szobrokat, mások viszont egyetlen pillantást sem vethettek rájuk. Kettejükén kívül senki szemei előtt nem tárulkoztak fel a durva tömbökből, öröktől való márványbörtönükből avatott ütésekkel kiszabadított isteni alakok.

Esténként, mint azelőtt is, Muszidész Tegea dísztermeiben lakmározott, míg Kálosz magányosan andalgott az olajfaligetben. Ám ahogy telt az idő, az egykor sziporkázó Muszidész mintha elkomorodott volna. Furcsa – mondogatták az emberek maguk között –, hogy a levertség így erőt vegyen valakin, aki a legmagasztosabb művészi kitüntetés egyik várományosának számított. Hónapok múltak el, ám Muszidész keserű ábrázatán semmi sem tükröződött a helyzethez illő, reményteljes várakozásból.

Aztán egy napon Muszidész bejelentette, hogy Kálosz megbetegedett, és ezután már senki sem csodálkozott Muszidész mélabúján, mivel mindannyian tudták, mennyire mély és szent barátság fűzi őt társához. A hír hallatán sokan, meglátogatták Káloszt, és valóban sápadtságot véltek felfedezni a művész arcán; szemében mégis olyféle felhőtlen derű tükröződött, melytől tekintete százszor delejesebbnek tűnt Muszidész tekinteténél, akit láthatóan megőrjített az aggódás, és aki eltaszított magától minden rabszolgát, hogy saját kezűleg táplálhassa és gondozhassa barátját. Vastag függönyök takarták a két befejezetlen Tükhé-szobrot, melyeket mostanában alig érintett a beteg és az ő hűséges gondozójának keze.

Ahogy Kálosz tanácstalan orvosai és kitartó barátja ápolása ellenére rejtélyes módon egyre gyengült, gyakorta kérte, hogy vigyék ki őt a hőn szeretett olajfaligetbe. Ott utasította gondozóit, hogy hagyják magára, mintha láthatatlan dolgokkal kívánna társalogni. Muszidész mindig engedelmeskedett neki, noha szeme könnybe lábadt a gondolattól, hogy Kálosz szívesebben tartózkodik a faunok és erdei tündérek körében, mint vele. Végül elérkezett a megmérettetés ideje, Kálosz pedig az evilági léten túli dolgokról beszélgetett. Muszidész sírva ígérte meg neki, hogy Mauszóloszénál is szebb síremléket emeltet neki; de Kálosz arra kérte, többé ne is említse előtte a márványba foglalt dicsőséget. A haldoklónak csupán egyetlen kívánsága volt; az, hogy a ligetben álló bizonyos olajfák ágait temessék a feje mellé. Aztán egy este, ahogy az olajfaligetben üldögélt, Kálosz eltávozott az élők közül. Szavakkal le nem írható a márványsíremlék szépsége, amit a lesújtott Muszidész faragott szeretett barátjának. Csupán Kálosz lett volna képes ehhez hasonló domborműveket létrehozni, melyek teljes pompájában a ábrázolták Elíziumot. Muszidész arról sem feledkezett meg, hogy Kálosz feje mellé temesse az olajfaágakat.

Mikor Muszidész marcangoló fájdalma rezignáltsággá csillapodott, újfent serényen hozzálátott Tükhé alakjának megformálásához. Immár mindenképp az ő osztályrészéül jutott a dicsőség, Szirakuza türannosza ugyanis kizárólag az ő vagy Kálosz művét volt hajlandó elfogadni. A feladat alkalmat adott rá, hogy kiadja magából a felgyülemlett érzéseket, és ezért napról napra keményebben munkálkodott, sőt még a mulatozásról is lemondott, pedig hajdanán sok örömét lelte benne. Ehelyett barátja sírjánál töltötte az estéket, ahol az örök álomra szenderült művész feje mellett egy fiatal olajfa sarjadt ki a földből. A fa oly sebesen fejlődött, és oly különös alakúvá, hogy bárki meglátta, meglepődve kiáltott fel; Muszidészt pedig láthatóan lenyűgözte, egyszersmind taszította is a jelenség.

Három évvel Kálosz halála után Muszidész hírnököt küldött a türannoszhoz, és a tegeai agorában azt suttogták, hogy elkészült a nagy mű. A sír mellett növekvő fa ekkorra elképesztő, fajtáját meghazudtoló méretűvé cseperedett, és egy kivételesen vastag ágat növesztett Muszidész hajléka fölé. Éppannyi kíváncsiskodó látogatott el az irdatlan fához, mint ahányan a szobrász műve iránt érdeklődtek, következésképp Muszidész csak ritkán maradhatott egyedül. Ám nem zavarta őt a vendégsereg; sőt, inkább úgy tűnt, most, hogy figyelmét nem a munkája kötötte le, félt magára maradni. A zord főn, mely az olajfaliget fái közt fütyült, hátborzongatóan emberi beszédre emlékeztető hangokat adott ki.

Az eget sűrű felhők borították, mikor a türannosz követei Tegeába érkeztek. Mindenki pontosan tudta, hogy jövetelük célja a hatalmas Tükhé-szobor elszállítása volt, minek révén örök dicsőség illette meg Muszidészt, s ezért a proxenoi [2] meleg fogadtatásban részesítették őket. Az éj leszálltával dúló vihar kerekedett a Maenalus-hegy gerince fölött, és a szirakuzai követek hálát adtak az Isteneknek, hogy a város biztonságot adó falai közt pihenhetnek. Meséltek az illusztris türannoszról és a főváros pompájáról, s közben Muszidész alkotását magasztalták. Aztán a tegeaiak Muszidész jóságáról és emésztő bánatáról szóltak, amit barátja halála fölött érzett, majd elárulták, hogy Kálosz távoztával még a művészi babérok sem tudták megvigasztalni őt, hiszen barátja hasonlóképp kiérdemelhette volna e dicsőséget. Beszéltek még a síremléknél, Kálosz feje mellett kisarjadt olajfáról is. A szél egyre iszonytatóbban süvített, és a szirakuzaiak az árkádiaiakkal együtt imádkoztak Aioloszhoz [3].

A reggeli napsütésben a proxenoi a szobrász domboldalon álló hajlékához vezették a követeket, ám az éjszakai vihar furcsa dolgokat művelt. Rabszolgák siránkozása töltötte be a letarolt vidéket, és az olajfaliget közepén immár nem magaslottak a tágas csarnokot körülvevő oszlopsorok, melyek közt Muszidész álmodott és alkotott. A szerény udvarok és alsó falak magányosan és megrendülve búslakodtak, a különös, új fa fölébük magasodó ága ugyanis rázuhant a pazar nagyobbik oszlopcsarnokra, és szokatlan alapossággal éktelen romhalmazzá silányította az impozáns márványkölteményt. Az idegenek, miként a tegeaiak, döbbenten álltak, és az omladékról a hatalmas, baljóslatú fára vetették tekintetüket, melynek alakja olyannyira emlékeztetett egy emberére, gyökerei pedig bizarrul Kálosz kifaragott síremléke alá hatoltak. Döbbent rettenetüket még tovább fokozta, hogy amikor átkutatták az összedőlt épületet, sem a nyájas Muszidésznek, sem Tükhé kőből kimunkált másának nem akadtak nyomára. A kiterjedt romok között a káosz uralkodott, s a két város képviselői csalódottan távoztak; a szirakuzaiak azért, mert nem volt mit hazavinniük, a tegeaiak pedig azért, mert nem volt kit ünnepelniük. A balszerencse dacára a szirakuzaiak nem sokkal később egy pompás szoborhoz jutottak hozzá Athénban, a tegeaiak pedig azzal vigasztalódtak, hogy az agorában márványtemplomot emeltek Muszidész tehetségének, erényének és testvéri odaadásának emlékére.

Ám az olajfaliget még mindig áll, ahogy a Kálosz sírjából kinőtt fa is, és az öreg méhész elárulta nekem, hogy a faágak néha még ma is azt sustorogják maguk között az éji szélben, hogy: “Οἶδα! Οἶδα! Tudom! Tudom!”

1 A görög mitológiában Tükhé a véletlen istennője volt. (A ford.)

2 Athén megbízott képviselői, akiket a helyi lakosok közül választottak ki (A ford.)

3 Ókori görög szélisten (A ford.)

Galamb Zoltán fordítása