Mindnyájan jól tudjuk, hogy a gibbelinek nem érik be kevésbé finom falatokkal, mint az emberhús. Rettegett tornyukat egy híd köti a Terra Cognitához, a megismert földekhez. Vagyonukról mesélni is nehéz; a kapzsiság szó nem elegendő; külön pincéjük volt a smaragdok számára és egy másik pince a zafíroknak; egy egész gödröt megtöltötték arannyal, és csak akkor ásták elő, ha megszorultak. Egyetlen hasznát látták ennek a képtelen vagyonnak: folyamatosan vonzotta az élelmiszer utánpótlást éléskamrájukba. Tudni vélik, hogy éhínség idején rubinköveket szórtak szét a környéken, egy apró ösvényt raktak ki belőlük a városlakókhoz, és az élelmiszer raktárak hamarosan ismét megteltek.

Tornyuk a Homérosz előtt is ismeretes folyónak – oi nuoo oceanio néven említi – túl partján állt, amely körbeveszi világot. A tornyot a legszűkebb, leginkább átgázolható folyószakasznál építették a gibbelinek falánk ősapái, hogy az éjszakai betolakodók minél könnyebben eljussanak a lépcsőkig. Némi tápanyag is beszivárgott a talajba a folyó két partjáról az óriás gyökerű fáknak köszönhetően.

Ott éltek a gibbelinek, és szégyentelenül zabáltak.

Alderic, a Város és Ostrom Rendjének Lovagja, a Király Lelki Békéjének Örökös Felügyelője, a hős, akinek tetteit a bárdok énekei nem mulasztották el dicsőíteni, oly sokáig emésztette magát a gibbelinek kincse miatt, hogy végül saját kötelességének érezte a probléma megoldását. Az istenek óvjanak attól, hogy azt merjem állítani, egy ilyen rettenthetetlen férfi a halott éjszaka közepén elvállalt oly kockázatos küldetését kizárólag a kapzsiság motiválta! Mégis fenntartható az az állítás, miszerint a gibbelinek kizárólag eme tulajdonságra alapozták éléstáruk fenntartását, és százévente egyszer kémeket küldtek az emberek városaiba, hogy ellenőrizzék, maradt e még ebből a számukra jól kifizetődő jellemvonásból. A kémek minden alkalommal megnyugtató jelentésekkel tértek vissza.

Azt gondolhatnánk, hogy az évek multával, ahogy egyre több ember ért szörnyű véget a torony falánál, mind kevesebben szerettek volna rákerülni a horda asztalára: de a gibbelinek mégse ezt tapasztalták.

Nem a fiatalság könnyelműsége és ostobasága vezette Aldericet a toronyhoz, hiszen éveken át gondosan tanulmányozta, miként találkoztak végzetükkel a tolvajok, akik azért indultak, hogy megkaparintsák a kincset, amely jogosan kizárólag őt illeti. Mindig az ajtón keresztül léptek be.

Konzultált mindazokkal, akik tanácsokkal szolgáltak eme küldetéshez; mindent alaposan felírt, örömmel fizette meg a bölcsek árát, majd elhatározta, hogy semmit nem fogad meg tőlük, hiszen mi lett egykori ügyfeleikből mostanra? Nem több, mint az ínyenc konyhaművészet egy-egy példája, egy kiadós vacsora félig elfeledett emléke; és sokan valószínűleg még idáig sem vitték.

Ott voltak például az ilyesfajta küldetések kötelező tartozékai, amit mindig a szájukba rágtak: egy ló, egy csónak, egy páncéling, és legalább három fegyverforgató. Néhányan azt mondták, “Fújd meg a kürtöt a torony ajtajánál!"; mások meg azt, “Hozzá se nyúlj!" így aztán Alderic úgy döntött, nem lovon jut el a folyóig, nem csónakban fog átevezni rajta, és egyedül megy a Keresztülhatolhatatlan Erdőn át.

Hogyan lehet keresztülhatolni, kérdezhetnénk, a keresztülhatolhatatlanon?

A terve a következő volt: élt egy sárkány, akiről tudta, hogyha a parasztok imái meghallgatásra találnának, akkor már régen fel kellett volna fordulnia. Nem is annyira a számolatlan szűzlány miatt, akiket kegyetlenül felfalt, hanem mert a termést pusztította, a szántóföldeket felperzselte; istencsapás volt az egész hercegségre.

Tehát Alderic elhatározta, hogy legyőzi őt. Fogott egy lovat, egy lándzsát, és addig ügetett, míg meg nem találta a sárkányt, aki jött is ellene, csípős füstöt fujtatva. És Alderic monda neki nagy hangon. – Győzött e valaha az mocskos sárkány az tisztaszívű lovag felett? – És a szörny biz' jól tudta, hogy még soha nem győzött, így lehajtotta fejét, és hallgatott, mert már jóllakott vérrel. – Tehát – folytatta a lovag –, ha szomjúhod ismét az szüzek vérével csillapítád, megteszlek délceg hátasomnak, de ha nem, e lándzsa itt kezemben fogja beteljesíteni az sorsodat, melyet trubadúrok zengnek az fajtád végzetéről!

A sárkány pedig nem nyitá ki ragadozó pofáját, nem rohanta le tüzet okádva a lovagot; hiszen jól tudta a sorsát azoknak, kik előtte ezzel próbálkoztak. Hanem inkább elfogadta e szigorú feltételeket, és esküt tett a lovagnak, hogy délceg hátasa lesz.

É sárkány hátán lelhettünk rá arra a nyeregre, amin aztán Alderic átrepült a Keresztülhatolhatatlan Erdő felett, magasabban, az egekbe nyúló, hatalmas, csodák szülte fák tetejénél is. De előbb kifundált egy körmönfont tervet, amely mélyebb volt annál, hogy pusztán elkerülte az eddig kipróbált módszereket; kiadta a parancsot a fegyverkovácsnak, és a kovács készített neki egy csákányt.

Alderic küldetésének hírére addigra már nagy ünneplés folyt, hisz mindenki ismerte óvatosságát, és úgy találták, ő végre sikerrel járhat, és gazdaggá teheti a világot, így a városlakók már előre dörzsölték a markukat a bőkezű adományok gondolatára; és minden ember ujjongott örömében Alderic országában, talán egyedül a pénzt kölcsönzőket leszámítva. És annak a reménye is örömmel töltötte el őket, hogyha elrabolják a kincset, akkor a gibbelinek majd összezúzzák a hídjukat, elszakítják az arany láncokat, amelyek e világhoz kötik őket, és a tornyukkal együtt visszarepülnek a Holdra, ahova ténylegesen tartoznak. Látható, nem szívelték a gibbelineket, bár mindenki irigyelte vagyonukat. így aztán mindenki ünnepelt azon a napon, amikor Alderic felült a sárkány hátára, és igaz, hódító volt, de a sóvárgó remény, hogy majd aranyat fog szórni amerre csak jár, még tovább fokozta az emberek elégedettségét; hiszen nem lesz pénzre szüksége, ha rálel a gibbelinek kincsére. Habár abban az esetben sem veszi az aranynak hasznát, ha gőzölögve feltálalják majd az asztalra.

Amikor hallották, hogy senkinek nem fogadta meg a tanácsát, akkor egyesek azt mondták, a lovag megőrült, mások úgy látták, hogy leleményesebb még a tanácsadóknál is. De egyik sem fogta fel tervének valódi nagyszerűségét.

A következőképpen érvelt: századokon át jól ellátták tanácsokkal az embereket, akik a legésszerűbb úton próbáltak bejutni a gibbelinekhez, miközben azok már megszokhatták, hogy a kincsvadászok mindig csónakon jöttek, és már az ajtóban lesben állva várták őket, ha üres volt az éléskamra. A tolvajok még kifürkészhették az őrszemeket a mocsárban, de – mondta magának Alderic – mi következend abból, ha az ocsmány őrszem egy fa tetején feni az fogait, vajon akkor is lehetséges lenne azt észrevenni? Bizonyosan A GIBBELINEK KINCSE képtelenség! így Alderic úgy döntött, hogy átússza a folyót, és nem az ajtón keresztül jut be a toronyba, hanem átfúrja magát a kőfalon. Továbbá azt forgatta a fejében, hogy a vízszint alatt fog dolgozni, így amint megfúrta az alagutat, a folyó (amit már Homérosz is ismert), amely a világot övezi, azonnal betör, elpusztítja a gibbelineket, és elönti a pincéket, amelyekről azt suttogják, öt méternél is mélyebbek. Ezek után egyszerűen csak alámerül, és felhozza a smaragdokat, mint egy búvár a gyöngyöket.

És a napon, amelyről mesélek, kilovagolt a sárkányon otthonából, és marokszám szórta az aranyat maga körül, amint már említettem. Sok királyságon áthaladtak, menet közben a sárkány elroppantott néhány szüzet, de képtelen volt megenni őket a zablával a szájában, és cserébe pedig nem kevésbé fájdalmas jutalmat kapott, mint egy sarkantyúrúgást oda, ahol a legpuhább volt a páncélja, így érték el a Keresztülhatolhatatlan Erdő barnás fáit. A sárkány szárnyának egyetlen zörrenésével kapott az égre. A világ vége felé néhány paraszt még látta is odafönt a halovány, fekete, ingadozó vonalat a késlekedő alkonyat fényében; azt hitték, egy csapat vadlibát látnak az óceán felől közeledni, mire bementek házukba vidáman dörzsölve kezüket, és közölték, hogy közeledik a tél, mindjárt lehull az első hó.

Hamarosan elmúlt a szürkület is, és mire leereszkedtek a világ pereménél, már teljesen átadta helyét az éjszakának, és a világító holdnak. Ókeanosz, az ősi folyó, amely keskeny és sekély volt ezen a ponton, moraj nélkül csordogált. Hogy vajon a gibbelinek la komáztak, vagy lesben álltak az ajtónál, azt nem lehetett tudni, ők szintén nem csaptak zajt. Akkor Alderic leszállt a lóról, levetette páncélingét, és egy kedvesének szánt imával az ajkán, csákánnyal a kezében úszni kezdett. Nem vált meg kardjától, mert tartott attól, hogy találkozik egy gibbelinnel. A másik oldalon partot érve azonnal munkához látott, és minden rendben ment. Egyetlen ablakban sem dugta ki a fejét valamelyikük, és minden nyílás jól meg volt világítva, így senki sem leselkedhetett rá a sötétből. A csákány csapások letompultak a magas falak tövében. Egész éjjel dolgozott, egyetlen zaj sem zavarta meg. Hajnalban az utolsó szikladarab is megmozdult, befelé gördült, és a folyó vize betört utána. Akkor Alderic odament a legalsó lépcsőfokhoz, fogott egy követ, és az ajtóhoz vágta; hallotta a konduló visszhangot a torony falai között, ekkor visszarohant, és átvetette magát a falon lévő lukon.

A smaragd cellában volt. A magas boltívvel lezárt helységben nem volt fény, de az öt méter mély vízben búvárkodva, érezte, hogy az alját kövek borítják, és nyitott ládákat is talált tele smaragddal. A halvány holdsugárnál látta, ahogy a víznek zöldes színt kölcsönöznek, csak smaragdok lehetnek, majd könnyedén megtömte velük táskáját, és a felszínre emelkedett; és ott álltak a gibbelinek, derékig vízben, fáklyákkal a kezükben! És egyetlen szó nélkül, sőt, egyetlen mosoly nélkül, szépen fellógatták a külső falon – mert ez azon mesék közé tartozik, amelyeknek a végén nem a jó győzedelmeskedik.

Szentkirályi András fordítása