Bár korántsem remélem, hogy elhiszik ezt a történetet, mégis leírom, mert szeretném a soron következő áldozat számára a menekülés útját megmutatni. Talán mégiscsak okul balsorsomon. Tudom, hogy az én esetem már reménytelen, és bizonyos fokig bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Eden a nevem. Staffordshire grófságban, Trenthamben születtem, apám itt kertészkedett. Anyám hároméves koromban, apám pedig életem ötödik évében halt meg, s ekkor nagybátyám, George Eden örökbe fogadott. A bácsi agglegény volt, önerejéből képezte magát, s Birminghamben mindenki ismerte mint vállalkozó szellemű újságírót. Nevelésemhez bőségesen megadott mindent, egyre sarkallta becsvágyamat, hogy az életben sikereim legyenek, s mikor négy éve meghalt, rám hagyta egész vagyonát: ebből a költségek kifizetése után körülbelül ötszáz font sterlingem maradt. Tizennyolc éves voltam akkor. Végrendeletében a bácsi azt tanácsolta, hogy ezt az összeget tanulmányaim befejezésére fordítsam. Akkor már elhatároztam, hogy az orvosi pályát választom, s egyrészt nagybátyám halála után is érvényesülő nagylelkűsége, másrészt egy tanulmányi versenyen megnyilvánuló jószerencsém eredményeképpen a londoni egyetem orvostanhallgatója lettem. Történetem kezdetén a University Street 11 a-ban laktam, egy igen szegényesen berendezett, huzatos kis padlásszobában. Ablakom egy nagy bérkaszárnyára nézett. Nemcsak aludni jártam ebbe a kis szobába, hanem napjaimat is ott töltöttem, mert az utolsó garasig be kellett osztanom a pénzemet.

Éppen egy pár cipőt vittem foltoztatni a Tottenham Court Road egyik cipészéhez, mikor először találkoztam az apró, sárga képű öregemberrel, akivel azóta oly kibogozhatatlanul összefonódott az életem. Mikor kiléptem a kapun, ott állt a járda peremén, s tétovázva a házszámot nézegette. A pápaszemkeret mögül kivörösödött, fáradt, szürke szemek pillantottak rám, majd arckifejezése hirtelen barátságossá változott.

– A legjobbkor jön – mondta. – Elfelejtettem, hány szám alatt lakik. Üdvözlöm, Mr. Eden.

Kissé elámultam e bizalmas megszólításra, mert még életemben nem láttam ezt az embert. Az is bosszantott, hogy éppen egy pár bakanccsal a hónom alatt kell egymásba botlanunk. Észre is vette, hogy nem vagyok túlzottan szívélyes.

– Szeretné tudni, hogy ki az ördög lehetek, mi? Biztosíthatom, hogy jó barát. Én már láttam azelőtt is, csak maga nem látott engem. Hol válthatnánk néhány szót egymással?

Haboztam. Nyomorúságos padlásszobám nem alkalmas arra, hogy idegeneket fogadjak.

– Talán sétálhatnánk itt az utcán – javasoltam. – Sajnos, nem áll módomban...

Mielőtt befejeztem volna, egy kézmozdulattal egészítette ki a mondatot:

– Ez lesz a legjobb – mondta, s ide-oda pillantva, végignézett az utcán. – Az utcán? Merre menjünk?

Bakancsaimat belöktem a folyosóra.

– Ide figyeljen – mondta hirtelen az öreg. – Amiről beszélni akarok, hosszadalmas ügy. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öreg, igen öreg ember vagyok, nem nagyon tudok magyarázgatni, és mit kezdjek az én sipogó hangommal az utcazajban...

Kissé reszketeg, csontos kezét rábeszélőn karomra tette. Még elég fiatal voltam ahhoz, hogy egy idősebb ember meghívását elfogadhassam. És mégis, egyáltalán nem örültem ennek a váratlan vendéglátásnak.

– Jobban szeretném... – kezdtem.

– Én viszont így szeretném jobban – vágott a szavamba –, s ősz hajamra való tekintettel talán tartozik ennyi udvariassággal.

Így aztán belementem a dologba, s együtt elindultunk, és betértünk Blavitskihoz. Vissza kellett tartanom lépteimet, hogy az ő lassú járásához alkalmazkodjam. Miközben kérdezősködésemet elhárította, olyan ebédben volt részem, mint még soha, és közben jobban szemügyre vehettem külsejét. Simára borotvált arca sovány volt és ráncos, ajkai petyhüdten takarták hamis fogsorát, fehér, ritkás haját elég hosszúra növesztette. Nekem kicsinek tűnt az öreg – bár én a legtöbb embert kicsinek látom –, válla csapott volt, háta pedig görbe. Miközben megfigyeltem külsejét, észre kellett vennem, hogy vállaimtól napbarnított kézfejemig, majd szeplős arcomig újra meg újra végigmustrál.

– Most pedig – mondta, mikor cigarettára gyújtottunk – elmondom, miről is van szó. Nos, először is tudnia kell, hogy én igen öreg ember vagyok. – Egy pillanatra elhallgatott. – S az a helyzet, hogy a pénzemnek hamarosan nem lesz gazdája, hiszen gyerekem nem volt soha, aki örökösöm lehetne.

“Talán rá akar szedni” – gondoltam, s elhatároztam, hogy éberen őrködöm ötszáz fontom maradványai felett. Az öreg továbbra is hosszasan fecsegett magányosságáról, s hogy a pénzéről történő intézkedés milyen nagy gondot okoz neki.

– Mérlegeltem ezt is, meg azt is, gondoltam valami jótékony dologra, intézményekre, ösztöndíjakra, könyvtárakra – s végül a következő elhatározásra jutottam... – Tekintetét arcomra szegezte. – Keresek valami becsvágyó, tiszta lelkű, szegényes sorsú fiatalembert, aki testben és lélekben egyaránt egészséges, s akit – mit kerteljek tovább – örökösömmé fogadok, mindenemet nekiadom. – Megismételte: – Mindenemet nekiadom. Így aztán egyszerre megszabadul attól a sok gondtól és bajtól, mely végigkíséri, ha hajlamai szerint vág neki az életnek, s a szabadsággal együtt minden kapu kitárul előtte.

Igyekeztem önzetlen ember látszatába kerülni. Átlátszóan képmutató megjegyzést tettem:

– Ön pedig igénybe akarja venni tapasztalataimat és szolgálataimat, hogy kiválassza ezt a fiatalembert.

Cigarettája fölött mosolyogva nézett rám, s én szintén elnevettem magam, hogy színlelt szerénykedésemet ilyen egyszerűen leleplezte.

– Micsoda karrier állna egy ilyen fiatalember előtt! – mondta. – Elönt az irigység, ha meggondolom, miként kuporgattam egy életen át, hogy valaki más elkölthesse... De vannak ám persze feltételeim, az illetőnek terheket is kell vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem számíthat ennyi mindenre viszontszolgálat nélkül. S mielőtt örökbe fogadnám, alaposan ki kell puhatolnom életkörülményeit is. Egészségesnek kell lennie. Ismernem kell a származását, tudnom kell, miben haltak meg a szülei és nagyszülei, tisztába kell jönnöm magánéletének legapróbb részleteivel is...

Ez kissé lehűtötte önmagamhoz intézett titkos szerencsekívánataimat.

– Egyszóval – mondtam –, ha jól értem, én...

– Igen – vágott közbe, szinte vadul. – Ön. Igen, ön.

Egy szót sem tudtam felelni. Képzeletem vadul csapongott, velem született kétkedésem se tudott megbirkózni elragadtatásom erejével. Egy csöpp hálát sem éreztem – azt sem tudtam, miként szólaljak meg, és mit mondjak.

– De hát mért éppen én? – kérdeztem végül.

Azt felelte, Haslar professzor beszélt rólam, mint mintaszerűen megbízható és egészséges fiatalemberről, ő pedig szeretné, ha lehetséges, olyan személyre bízni a pénzét, akiben az egészség becsülettel párosul.

Ez volt tehát első találkozásom a kis öregemberrel. Nagyon titokzatosan viselkedett: mint mondotta, egyelőre még a nevét sem akarja elárulni, s miután válaszoltam néhány kérdésre, az étterem bejáratánál faképnél hagyott. Megfigyeltem, hogy mikor fizetett, egy marék aranypénzt vett ki a zsebéből. Különös, mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk szerint még aznap nagy összegű életbiztosítást kötöttem a Királyi Biztosító Társaságnál, s a társaság orvosszakértői a következő héten tetőtől talpig alaposan átvizsgáltak. Az öregnek még ez sem volt elég, és ragaszkodott hozzá, hogy vessem alá magam a híres Henderson doktor felülvizsgálatának. Pünkösd előtti pénteken végleges elhatározásra jutott az öreg. Elég későn hívatott le az utcára – kilenc felé járt az idő –; éppen kémiai egyenleteket magoltam a szigorlatra. Az öreg ott állt a folyosón, egy halovány gázlámpa alatt, arcát furcsán eltorzította az árnyék játéka. Még görnyedtebbnek látszott, mint első találkozásunkkor, arca kissé beesett. Hangja reszketett az izgalomtól.

– Minden rendben van, Mr. Eden. Minden a lehető legnagyobb rendben van. És ezen a várva várt éjszakán velem kell vacsoráznia, hogy megünnepeljük önt mint örökösömet.

Beszédét köhögés szakította félbe.

– Látja, nem kell soká várnia – mondta, zsebkendőjével ajkát törölgetve, míg szabad kezének hosszú, csontos karmaival megragadta kezemet. – Bizonyára nem kell sokáig várnia.

Kimentünk az utcára, s odaintettünk egy kocsit. Minden kis részletre emlékszem: sebesen hajtottunk, gyorsan és könnyedén suhantunk előre; emlékszem, hogyan váltakozott a gáz-, olaj– és villanylámpák fénye az utcán, s milyen nagy tömeg hömpölygött mindenfelé; emlékszem arra a Regent Street-i étteremre is, ahová betértünk, s ahol pompás vacsorát tálaltak elénk. Először nagyon bántott, ahogy a jól öltözött pincér nyomorúságos ruhámra pillantva végigmért, s zavarba jöttem az olajbogyó magva miatt – de mikor a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam ismét visszatért. Az öreg először magáról beszélt. Nevét már a kocsiban közölte: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akiről már kisdiák koromban is hallottam. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez az ember, akinek a szelleme már oly korán lenyűgözte az enyémet, ez a merő absztrakció, egyszerre élő valóságában, mint elaggott, köznapi figura áll előttem. Azt hiszem, minden fiatalember hasonló csodálatot érez, ha egyszerre hírességek közé csöppen. A jövőről szólván, elmondta, mihelyt életének gyéren csörgedező patakja teljesen kiszikkad, házak, szerzői jogok és vagyontárgyak szállnak tulajdonomba. Soha nem is sejtettem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok. Némi irigykedéssel figyelte, milyen jóízűen eszem és iszom.

– Micsoda életerő van magában! – mondta, majd sóhajtva, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával kijelentette: – Nem tart ám soká!

– Ej – mondtam pezsgőtől mámoros fejjel. – Jövőm talán van, mégpedig, hála önnek, derűs, szép jövő áll előttem. És most az a megtiszteltetés ér majd, hogy az ön nevét viselhetem. De önnek múltja van! Méghozzá olyan múltja, mely az én egész jövőmnél többet ér.

Mosolyogva rázta fejét: mint hittem, kissé bánatosan, de méltányolta hízelgő csodálatomat.

– Valóban elcserélné a jövőjét az én múltammal?

A pincér megjelent a likőrökkel.

– Talán nem esik nehezére felvenni a nevemet és rangomat, de valóban vállalná az éveimet is?

– Az ön vívmányaival – feleltem lovagiasan.

Ismét mosolygott.

– Mindkettőnknek köményt – mondta a pincérnek, s figyelmét lekötötte egy kis papírzacskó, amit a zsebéből halászott elő.

– Ezt az órát – mondta –, ezt a vacsora utáni órácskát az apró dolgoknak kell áldozni. Itt van valami azokból a felfedezésekből, melyeket nem bocsátottam a világ elé.

Remegő, sárga ujjaival kibontotta a csomagot, s kevéske rózsaszínű port mutatott nekem.

– Ez itt – mondta –, nos, találja ki, mi ez? Tegyen egy csipetnyit a poharába, s meglátja: e köménylikőr – tömény gyönyör.

Nagy, szürkés szeme kifürkészhetetlen tekintettel tapadt rám. Kissé megdöbbentett, hogy ez a nagy tudós likőrök zamatosításával foglalkozik. Mindamellett érdeklődést színleltem gyengéje iránt, hiszen éppen eléggé be voltam csípve, hogy ilyen apró képmutatásra kapható legyek.

A por felét az én poharamba, a másik felét a magáéba szórta, s egyszerre egészen váratlanul, különös ünnepélyességgel rám emelte poharát. Én is követtem példáját, s koccintottunk.

– A minél gyorsabb örökösödésre – mondta, poharát ajkához emelve.

– Nem arra – vágtam közbe gyorsan. – Nem arra.

Az öreg elhallgatott, s ajkához emelt pohárral meredt a szemembe.

– A hosszú életre – mondtam.

Egy pillanatig habozott.

– Nos, a hosszú életre – mondta, s ugatásszerű nevetést hallatott, majd farkasszemet nézve kiürítettük a poharakat. Az öreg változatlanul rám meredt. Mikor lenyeltem az italt, valami furcsa, heves érzés kerített hatalmába. Az első korty vad zűrzavart támasztott agyamban, koponyámban mintha valóságos fizikai kavargást éreztem volna, fülemben pedig zakatoló zúgás keletkezett. Rá se hederítettem a likőr ízére, pedig a zamat ott maradt a számban. Csak az öreg szürke szemének átható, perzselő tekintetét néztem. Mintha végtelen időkig kortyolgattam volna, s közben gondolataim összekavarodtak, s valami egyre zúgott-zakatolt a fejemben. Öntudatom határán félig elfelejtett dolgok különös, bizonytalan emlékei derengtek föl, majd újra eltűntek. Az öreg végül megtörte a csendet. Hirtelen feltörő sóhajjal letette poharát.

– Nos? – kérdezte.

– Felséges – mondtam, bár a kotyvalék ízét nem is éreztem. Fejem szédült. Leültem. Agyam tovább kavargott, majd lassan kitisztult előttem minden, s a tárgyak, mintha valami homorú tükörben láttam volna őket, összezsugorodtak. Az öreg viselkedése mintha megváltozott volna, ideges lett és kapkodó. Óráját előhúzva elfintorította arcát.

– Tizenegy óra hét perc! És ma éjjel ott kell lennem... hét-huszonöt... Waterloo! Hűha! Máris mennem kell.

A számlát kérte, s nagy nehezen belebújt a kabátjába. Szolgálatkész pincérek siettek hozzánk. A következő percben már a kocsi ajtajában búcsúzkodtam tőle, s még mindig nem tudtam megszabadulni attól a valószínűtlen érzéstől, hogy a dolgokat olyan apró részletességgel látom... hogy is mondjam... mintha egy megfordított színházi látcsövön néznék, sőt érzékelnék mindent.

– Az a kis keverék – mondta az öreg, végigsimítva homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van.

Valami kis lapos dolgot nyomott a kezembe, mintha aszpirin lett volna.

– Ezt vegye be egy pohár vízben, mikor lefekszik. Az a másik kábítószer volt. Vigyázzon, ezt csak akkor vegye be, mikor már lefekszik. Ettől majd kitisztul a feje. Ez minden. Még egy kézfogás – Futurus!

Megráztam aszott, karomszerű kezét.

– Isten vele – mondta, s szeme bágyadt fényéből arra következtettem, hogy ő is kissé e szíverősítő agyfacsaró hatása alatt áll. Hirtelen eszébe jutott még valami, belső zsebébe nyúlva egy másik, henger alakú csomagot halászott elő, akár borotvaszappan is lehetett volna.

– Tessék – mondta –, majdnem elfelejtettem. Addig ne bontsa ki, míg holnap nem találkozunk, de azért már most tegye el.

Olyan nehéz volt, hogy biz’ isten, majd elejtettem.

– Rendben – mondtam én, ő pedig rám vigyorgott az ablak mögül, mikor a kocsis egy pöccintéssel indulásra intette a lovát. Az öreg valami fehér csomagot nyomott a kezembe, mely mindkét végén s hosszában vörös pecsétviasszal le volt zárva.

“Ha ez nem pénz – gondoltam –, akkor platina vagy ólom.”

Alapos gonddal zsebembe csúsztattam, aztán kavargó fejjel hazasiettem a Regent Streeten lebzselők között, s a Portland Road mögötti sötét mellékutcákon át. Igen élénken emlékszem, milyen furcsán éreztem magam akkor, hazafelé menet. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat, s azon törtem a fejem, vajon ópiumot ittam – egy számomra ismeretlen kábítószert? Nehéz leírni egészben különös állapotomat; ha azt mondom, lelkileg megkétszereződtem, alig fejezem ki a való helyzetet. Ahogy felfelé sétáltam a Regent Streeten, egyszerre abban a tévhitben éltem, hogy a Waterloo-állomáson vagyok, s valami furcsamód arra ösztönzött, hogy bemenjek a Műegyetem épületébe, mintha vonatra akartam volna szállni. Megdörzsöltem a szemem, s újra a Regent Streeten voltam. Miként is fejezzem ki magam? Mintha egy ügyes színész szép nyugodtan nézne rád, aztán elfintorítja az arcát, és huss! – már nem is őt látod. Nagyon túlzottnak tűnik, ha azt mondom: mintha abban a percben a Regent Street is ezt tette volna? Mikor meggyőződtem róla, hogy ismét a Regent Streeten vagyok, valószínűtlen emlékek tolultak föl bennem, s ez különös módon megzavart. „Harminc éve – gondoltam – itt veszekedtem a bátyámmal.” Aztán néhány éjjeli csavargó ámulatára, biztató közbekiáltások közepette nevetésben törtem ki. Harminc éve még nem is éltem, és semmiféle testvérrel nem büszkélkedhettem soha. Ez az ital tényleg valami folyékony butaság lehetett, mert elvesztett bátyám szívszaggató emlékétől nem tudtam szabadulni. A Portland Roadon őrültségem újabb formában jelentkezett. Eltűnt üzleteket kezdtem felidézni, és összehasonlítottam az utca mai képét a régivel. A zavaros és nehézkes gondolkodás korántsem megmagyarázhatatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én; csak ez a sok furcsa, élénk, képzeletszőtte emlék nyugtalanított, mely sorra agyamba lopakodott; de nemcsak ezek aggasztottak, hanem az emlékezetemből kicsúszott képek is. Megálltam Stevens természettudományos szaküzlete előtt, és egyre törtem a fejem, mi elintéznivalóm is lenne itt? Egy busz haladt el mellettem, de vonatdübörgés is lehetett. Mintha az emlékezés mély, sötét vermébe merültem volna. – Ja persze – mondtam végül –, hiszen holnapra három békát ígért nekem. Milyen buta dolog, szinte megfeledkeztem róla.

Vajon mutogatnak még a gyerekeknek különböző jeleneteket a kirakatban? Emlékszem, az egyik úgy kezdődött, mint valami áttetsző kísértet, egyik kép a másikra tolult. Mintha pontosan így küzdött volna bennem egy sereg kísérteties, új érzés rendes tudatom maradványaival.

Az Euston Roadon a Tottenham Court Road felé mentem, megzavarodva s kissé rémülten; szinte észre se vettem, hogy nem a megszokott útvonalon megyek, hiszen rendszerint át szoktam vágni a közbeeső mellékutcák hálózatán. Mikor a University Streetre befordultam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a házszámomat. Komoly erőfeszítés árán jutott csak eszembe, hogy 11 a, de még akkor is úgy rémlett, mintha egy elfelejtett személy mondta volna nekem ezt a számot. Megpróbáltam rögzíteni gondolataimat, hogy felidézzem a vacsora részleteit, de ha agyonvertek volna, akkor sem tudom vendéglátóm képét magam elé varázsolni. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, ahogy az ember önmagát látja az ablakban, mikor kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen saját külsőm képét láttam, amint ragyogó szemekkel, kipirult arccal, beszélgetve ülök az asztalnál.

– Be kell vennem azt a másik port – mondtam. – Ez a dolog egyre lehetetlenebb.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyámat és a gyufát, s fogalmam se volt róla, hányadik emeleten lehet a szobám.

– Be vagyok rúgva, annyi bizonyos – mondtam, s hogy állításomat bebizonyítsam, minden ok nélkül elvágódtam a lépcsőn.

Az első pillanatban idegenszerűnek láttam a szobámat.

– Milyen nyomorúságos! – mondtam és körülnéztem. Csak nehezen tudtam első benyomásomat leküzdeni, s különös képzelgéseim lassan beleolvadtak az ismerős tárgyakba. Ott a vén tükör, a ráma sarkában a fehérjékről szóló jegyzetek, hétköznapi ruhám pedig a földre dobálva. És az egész mégsem volt valószerű. Agyamban minduntalan egy ostoba tévhit bukkant fel; mintha csak vasúti kocsiban ülnék, a vonat éppen megáll, s az ablakból valami ismeretlen állomásra bámészkodom. Az ágy szélébe kapaszkodva igyekeztem megnyugtatni magamat.

„Ez valami álomlátás lehet – gondoltam. – Majd írnom kell a Lelki Jelenségeket Kutató Társaságnak.”

A henger alakú csomagot letettem az öltözőasztalkára, s ágyamra ülve, kezdtem lehúzni a cipőmet. Mintha azon a képen, melyet jelenlegi érzékeim vetítettek elém, több más kép jelent volna meg, s ezek minduntalan átütöttek az eredetin.

– A fenébe is! – kiáltottam. – Elment az eszem, vagy két helyen vagyok egyszerre?

Félig levetkőzve feloldottam a port egy pohár vízben és kiittam. Felpezsgett, majd villódzó borostyánszínű lett a víz. Még le sem feküdtem, s agyam máris megnyugodott. Fejemet alig hajtottam a párnára, és már aludtam.

Hirtelen ébredtem, álmomban különös vadállatokat láttam. Megállapítottam, hogy a hátamon fekszem. Nyilván mindenki ismeri azokat a rémálmokat, melyekből felriadva megmenekülünk ugyan, de a szörnyű megfélemlítettség nem múlik el. Számban különös ízt, tagjaimban fáradtságot éreztem, csupa kényelmetlenség mindenütt. Fejemet a párnán nyugtatva mozdulatlanul feküdtem tovább, abban a reményben, hogy ez a furcsa, félelmetes érzés elmúlik talán, s megint álomba merülhetek. Ehelyett azonban rejtélyes közérzetem csak rosszabbodott. Először nem vettem észre semmi komiszat magam körül. A szobában olyan halvány fény derengett, hogy alig különbözött a sötétségtől, s a bútorok bizonytalan foltokként bukkantak elő a sötétség sűrűjéből. Az ágynemű fölött meredtem a homályba.

Aztán arra gondoltam, valaki talán behatolt a szobába, hogy ellopja a pénztekercsemet; de néhány percnyi fekvés után, miközben egyenletesen lélegezve alvást színleltem, megállapítottam, hogy az egész képzelődés csupán. Mindazonáltal továbbra is hatalmában tartott az a kényelmetlen tudat, hogy valami nincsen rendjén. Fejemet erőlködve felemeltem a párnáról, s körülnéztem a sötétben. De így sem jöttem rá, mi a baj. Tekintetemet végigjárattam a homályos árnyakon, a koromsötét és derengőbb foltokon, melyekből függönyökre, asztalra, kandallóra, könyvespolcokra és hasonló dolgokra következtettem. A sötét alakzatokban most már felfedeztem valami idegenszerűt. Talán megfordították az ágyamat? A könyvespolcnak amott kéne állnia, de helyette valami letakart, világos dolog bontakozik elő a homályból, s akárhogy nézem, szó sem lehet arról, hogy az ott a könyvespolcom lenne. Ahhoz meg túl nagy, hogy a székre hajított ingem legyen.

Legyűrve gyermekes rémületemet, felcsaptam a takarót, s kidugtam a lábam. Ahelyett, hogy alacsony vaságyamból földre léptem volna, jóformán még a sodrony széléig sem ért a lábam. Még egyet léptem, és leültem az ágy szélére. Az ágy mellett a törött széken ott kell lennie a gyufával együtt a gyertyának is. Kinyújtottam a kezem, de csak a semmibe markoltam. Tapogatózni kezdtem a sötétben, és valami nehéz, puha és vastag anyaghoz értem, mely érintésemre megsuhant. Megragadtam és félrehajítottam: kiderült, hogy valami függöny, melyet az ágy fölé akasztottak.

Most már aztán teljesen felébredtem, s kezdtem rájönni, hogy egy idegen szobában vagyok. Végképp megzavarodtam. Megpróbáltam felidézni az elmúlt éjjel történteket, s milyen különös: most minden élénken ott élt az emlékezetemben: a vacsora, melynek befejeztével átvettem a két kis csomagot, kétségeim, hogy vajon részeg vagyok-e, a lassú vetkőzés, végül pedig a hűvös párna érintése forró arcomon. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Múlt éjjel történt mindez vagy még azelőtt? Annyi bizonyos, hogy ez a szoba nem az enyém, és el sem tudom képzelni, miként kerültem ide. Amott a komor, homályos körvonalak derengeni kezdtek, s rájöttem, hogy egy ovális öltözőtükör sötét árnyéka vetül az ablak üvegére, ahol redőnyön át beszüremlik a hajnal sejtelmes félhomálya. Felkeltem, és meglepődve állapítottam meg, milyen furcsa, bizonytalan gyengeséget érzek. Reszkető kezemet kinyújtva, lassan az ablak felé lépkedtem, útközben mégis alaposan megütöttem a térdem egy székben. Ide-oda botorkáltam a nagy, gyönyörű sárgaréz gyertyatartókkal díszített állótükör körül, a redőny zsinórját keresgélve. De nem találtam sehol. Véletlenül megfogtam egy bojtot, valahol pattant egy rugó, és máris felrántotta a redőnyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Oszladozott az éjszaka, s a gomolygó, szürke felhőtömegek mögül hajnali félhomály szivárgott elő. Az ég peremén, a felhőboltozat alján vérvörös csíkot láttam. Ezenkívül minden sötét volt és bizonytalan: távolabb komor dombok sötétlettek, idébb hegyes tornyokba keskenyedő épülettömbök és fák, akár a kiöntött tinta, az ablak alatt pedig fekete sövény csipkézete és halványszürke ösvények látszottak. Mindez olyannyira ismeretlen volt számomra, hogy az első pillanatban azt hittem, még mindig álmodom. Megtapogattam az öltözőasztalkát: úgy látszik, fényezett fából készült, s alaposan fel van szerelve, különböző csiszolt kristályüvegeket és keféket találtam rajta. Valami furcsa kis tárgy akadt a kezembe, egy csészében bukkantam rá, s mikor megtapogattam, éreztem, hogy patkó alakú, és sima, kemény dudorok vannak rajta. De gyufát és gyertyát nem találtam sehol.

Megfordultam, és ismét körülnéztem a szobában. Most, hogy a redőny már nem volt leeresztve, a bútorok halványan kibontakoztak a sötétségből. Hatalmas, befüggönyözött ágyat láttam, az ágy lábánál pedig a nagy, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkára támaszkodva pislogtam, és megpróbáltam gondolkozni. Ez az egész história túlságosan valószerű, semhogy álom lehessen. Egyre inkább úgy képzeltem a dolgot, hogy a különös ital következményeképpen emlékezetem még mindig kihagy. Majd arra gondoltam, hogy talán már hozzájutottam az örökséghez, s mindent elfelejtettem, ami a jó hír után történt. Talán ha várok kicsit, mindent tisztábban látok majd. Az öreg Elvesham társaságában elfogyasztott vacsora minden részletére élénken emlékeztem. A pezsgő, a figyelmes pincérek, az a por és az italok: esküdni mertem volna, hogy mindez néhány órája történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis irtózatos dolog történt, hogy még most is megborzongok, ha eszembe jut. Hangosan kezdtem beszélni. Csak ennyit mondtam: – Hogy az ördögbe kerültem ide?...

De a hang nem az én hangom volt!

Nem az én hangom volt, hanem egy vékony, különös hang: az én arcüregem rezonációja nem ilyen. Hogy megnyugodjam, egyik kezemmel végigsimítottam a másikat, s öregesen petyhüdt bőrt és csontokat éreztem. Megszólaltam, azon a rettenetes hangon, mely valahogy a torkomba fészkelte magát:

– Ez az egész csak álom lehet!

Hirtelen, mintha önkéntelenül tenném, belenyúltam a számba. Egyetlen fogam se volt! Ujjaim két sor egyenletesen összeaszott foghúson futottak végig. A rémülettől és undortól hányinger fogott el.

Ekkor szenvedélyes vágy kerített hatalmába, hogy lássam magamat, és külsőm, kísérteties átváltozásom teljes borzalmával, egyszerre táruljon elém. Odabotorkáltam a kandallóhoz, és gyufa után tapogattam. Ekkor ugatásszerű köhögés tört fel a torkomból, és flanell hálóruhámba kellett megkapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát, és egyszerre rádöbbentem, hogy a végtagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve – talán még nyöszörögtem is – visszavánszorogtam az ágyba.

– Ez csak álom lehet – nyöszörögtem –, csakis álom.

Szenilis módon egyre ezt ismételgettem. Fülemre húztam a takarót, reszkető kezemet beástam a párna alá, s eltökéltem, hogy mindenáron aludni fogok. Persze hogy csak álom az egész. Reggelre elmúlik, ismét fiatalon és erőm teljében fogok majd felébredni mint ifjú diák. Behunytam a szemem, egyenletesen lélegeztem, és miután még így sem sikerült elaludnom, szép lassan számolni kezdtem.

De óhajom csak nem vált valóra. Nem tudtam elaludni. Az a meggyőződésem, hogy valóban átváltoztam, kérlelhetetlenül, egyre jobban elhatalmasodott bennem. Tágra nyílt szemmel hevertem, megfeledkeztem a számolásról is, csontos ujjaimmal pedig csupasz ínyemet tapogattam. Semmi kétség, hirtelen, minden átmenet nélkül öreg ember lett belőlem. Valami megmagyarázhatatlan módon átsuhantam az életemen, öreg lettem, s nem tudom, milyen úton-módon, megraboltak, életem javát, szerelmet, küszködést, erőt és minden reményt elvettek tőlem. Párnámba temetkezve igyekeztem meggyőzni magam, hogy ilyesféle káprázat is létezik.

A hajnal észrevétlenül, lassacskán bontakozott. Végül kétségbeesetten, hogy úgysem tudok tovább aludni, felültem az ágyban, és körülnéztem. A rideg félhomályban már látható volt az egész szoba. Tágas volt és jól bútorozott; soha még ilyen szépen berendezett szobában nem aludtam. Egy fülkében alacsony emelvényen gyertyát és gyufát láttam. Felcsaptam a takarót, s holott nyár volt, a csípős kora hajnali hidegtől reszketve felkeltem, és meggyújtottam a gyertyát. Aztán irtózatosan remegve – a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó alján – a tükörhöz botorkáltam –, s megláttam Elvesham arcát!

E felfedezés borzalmát az sem csökkentette, hogy homályosan már féltem ettől. Elvesham mindig is gyenge és nyomorúságos jelenség volt, de most, hogy vastag flanell hálóruhában láttam, mely szétnyílott, s előbújt inas nyaka is – és ráadásul mindezt úgy kellett tekintenem, mint saját testemet: le sem tudom írni az elaggottságnak ezt a lehangoló látványát. Horpadt arc, ritkás, piszkosszürke hajcsomók, csipás, vaksi szem, remegő, aszott ajkak, melyek nem takarták el a száj belsejének rózsaszín, nyálkás csillogását, sőt, egyre előbukkant ez a borzalmas, fogak nélkül sötétlő íny. Akinek teste és lelke együtt fejlődik és hanyatlik az évek természetes múlásával, el sem tudja képzelni, mit jelentett nekem ez a pokoli börtön. Fiatalon, az ifjúság minden erejével és vágyával egy ilyen roskadozó emberi roncs foglyaként élni!

Ámde eltérek történetem menetétől. Úgy látszik, jó időre megdermedtem, mikor felfedeztem a változást, melyen átestem. Fényes nappal volt már, mikor végre annyira összeszedtem magam, hogy gondolkozni tudtam. Megmagyarázhatatlan módon átváltoztam, de hogy mágia nélkül miként történhetett a dolog, sehogy sem tudtam megérteni. Ahogy így töprengtem, egyszerre rádöbbentem Elvesham ördögi zsenialitására. Most már világosan láttam: ahogy én az ő helyébe kerültem, ő most nyilván ugyanúgy az én testemet, az én erőmet, az én jövőmet birtokolja.

De mindezt miként tudom bizonyítani? Mikor erre gondoltam, olyan valószínűtlennek láttam az egészet, hogy a fejem is beleszédült, meg kellett hogy csípjem magam, ujjamat végig kellett húznom fogatlan ínyemen, tükörbe kellett néznem, s mindent végigtapogatnom magam körül, míg végre meg tudtam nyugodni, és szembe tudtam nézni a tényekkel.

Hát az egész élet káprázat volt csupán? Valóban én voltam Elvesham, ő pedig nem más, mint én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett egy ilyen Eden nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, emlékeznem kellene, hol voltam tegnap reggel, mi a neve annak a városnak, melyben élek, és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna. Csak úgy viaskodtam a gondolataimmal. Felidéztem előző esti emlékeim különös kettősségét. De most tiszta az agyam! Eden emlékein kívül más emlékeknek még az árnyékát sem tudtam felidézni.

– Ez még őrületbe visz! – kiáltottam sipító hangon.

Nagy nehezen talpra álltam, erőtlen, nehéz tagjaimat a mosdóállványhoz vonszoltam, és szürke fejemet belemártottam a hideg vízbe. Mikor megtörülköztem, újra megpróbáltam ugyanazt. Nem használt semmit. Hiába, továbbra is határozottan tudtam, hogy Eden vagyok és nem Elvesham. Igen, Eden – de Elvesham testében!

Ha bármely más korban élek, talán belenyugodtam volna sorsomba, hogy elvarázsoltak. De kétkedő korunkban már nem nagyon fordulnak elő csodák. Itt valami lélektani furfangról van szó. Ha egy vegyület és a hipnózis előidézhet valamit, akkor ugyanazon a módon, vagy valami más eljárással biztosan orvosolni is lehet. Más ember is elvesztette már emlékezőképességet. De csak úgy felcserélni két emlékezetet, akárcsak két esernyőt? Felkacagtam.

Ó, jaj! Mi volt ez? Ziháló, szenilis vihogás, nem pedig az én egészséges nevetésem. Szinte láttam magam előtt az öreg Elveshamot, amint jót nevet állapotomon, s bár nálam ritkaság, ingerült dühroham fogott el. Mohón kapkodtam magamra a szerteszét heverő ruhadarabokat, és csak akkor vettem észre, hogy estélyi ruha van rajtam, mikor már teljesen felöltöztem. Kinyitottam a szekrényt, s találtam néhány hétköznapi ruhát is: kockás nadrágot húztam, s belebújtam egy régimódi háziköntösbe. Tiszteletre méltó fejemre tiszteletre méltó selyemsapkát tettem, s az erőfeszítéstől kissé köhécselve kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor, mindenütt lehúzott redőnyök, a házban teljes némaság. Tágas lépcsőházba jutottam, vastag szőnyeggel borított, széles lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe. Egy félig nyitott ajtó mögött egy íróasztalt, mozgatható könyvszekrényt, egy íróasztal-szék támláját, s temérdek polcon bekötött könyvek hosszú sorait láttam.

– A dolgozószobám – motyogtam, s a lépcsőházon keresztül elindultam. Mikor ismét meghallottam a hangomat, hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába, s beraktam a számba a hamis fogakat. A fogsor azonnal a helyére ugrott, mintha már évek óta ezt csinálnám.

– Így már jobb – mondtam fogcsikorgatva, s visszatértem a dolgozószobába. Az íróasztalfiókok zárva voltak. A fedelét sem tudtam felrántani. Nyomát se láttam a kulcsoknak, nadrágom zsebében is hiába kutattam utánuk. Ismét visszacsoszogtam a hálóba, de hiába kutattam át az estélyi ruha, majd az összes található öltönyök zsebeit. Nagyon izgatott voltam már; ha valaki benéz, azt hihette volna, betörők dúlták szét a szobát. És nemcsak a kulcsok nem voltak sehol, de egy árva garast vagy egy darabka papírt sem találtam – kivéve a tegnap esti vacsora számláját.

Különös fáradtságot éreztem. Leültem, s a kifordított zsebű, széthányt ruhadarabokra meredtem. Az első roham már elmúlt. Egyre jobban megértettem ellenségem tervének hallatlan zsenialitását, s egyre világosabban láttam, milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Nagy erőfeszítéssel felálltam, s ismét visszasiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a redőnyöket. Azt hiszem, arckifejezésem miatt meredt rám annyira. A dolgozószoba ajtaját bezártam magam mögött, felkaptam egy piszkavasat, s nekimentem az íróasztal fedelének. Ebben a helyzetben találtak rám.

Az íróasztal fedelét felfeszítettem, a zárakat szétzúztam, a rekeszekből kidobáltam a leveleket, és szétszórtam a szobában. Szenilis őrjöngésem közben szétdobáltam a tollakat és minden más, könnyebb íróeszközt, majd felborítottam a tintát, sőt, nem is tudom, hogyan történt, de a kandallópárkányról is lesodortam azt a hatalmas vázát, és darabokra törtem. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, vagy valami pénzt, vagy némi útbaigazítást, miként tudnám visszaszerezni a testemet. Őrjöngve rángattam a fiókokat, mikor a komornyik két szobalány kíséretében erőszakosan behatolt a szobába.

Ez az én átváltozásom egyszerű története. Kétségbeesett állításaimat senki sem akarja elhinni. Úgy bánnak velem, mint az őrülttel, s e pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig nem vagyok őrült, nincs semmi bajom, s ennek bizonyítására írtam le ezt a történetet, pontosan úgy, ahogy volt. Az Olvasóhoz fordulok, és megkérdem: hát e történet stílusában vagy elbeszélésem módszerében van valami nyoma az őrültségnek? Fiatal ember vagyok, egy elaggott test foglyaként. De a nyilvánvaló tényeket senki sem akarja elhinni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki mindezt nem hiszi el, és honnét is tudnám titkáraim nevét, honnét ismerném a hozzám csődülő orvosokat, cselédeimet, szomszédaimat, és honnét tudnám, hogy hívják ezt a várost, melyben most lakom. Hogyne tévednék el a saját házamban, ahol a legkülönbözőbb kellemetlenségeket kell elviselnem. Persze hogy furcsákat kérdezek, sírok és üvöltök, s kétségbeesett rohamok törnek ki rajtam. Se pénzem, se csekk-könyvem. A bank nem fogadja el aláírásomat, mert – azt hiszem – testi gyengeségem ellenére is, kézírásom még mindig Edené. Ez a temérdek ember körülöttem pedig nem engedi, hogy személyesen menjek el a bankba. Úgy látszik, ebben a városban bank egyáltalán nem is létezik, s a folyószámlám valahol Londonban lehet. Úgy látszik, Elvesham mindenki előtt titokban tartotta ügyvédje nevét – nem tudok semmit kideríteni. Elvesham egyébként alaposan belemélyedt a lélektanba, s én hiába hangoztatom mindenki előtt a való tényeket – mindez csak fokozza az emberek meggyőződését: őrültségem annak a következménye, hogy túl sokat foglalkoztam pszichológiával. Hát persze, mondják, az álom-azonosulás sajátos esete!

Két napja még egészséges ifjú voltam, előttem állt az élet. Most pedig őrjöngő, ápolatlan és kétségbeesett vénember vagyok, aki szánalmasan bolyong egy pompás, ismeretlen nagy házban, megfigyelés alatt áll, félnek tőle, s mindenki kitér az útjából, akár egy bolond elől. És Londonban Elvesham, miután új, erős testet szerzett magának, elölről kezdi az életet, mindazzal a felhalmozott tudással és bölcsességgel, amit hetven-egynéhány esztendő alatt összegyűjtött. Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem tudom, mi történt voltaképpen. A dolgozószobában kötetnyi kéziratcsomóra bukkantam, s a jegyzetek nagyrészt az emlékezés lélektanával foglalkoznak; de bizonyos részek számításait és írásjeleit egyáltalán nem tudom megérteni. Valahol utalásokat találtam arra is, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Feltételezésem szerinti teljes emlékezetét, mindazt, ami személyiségét alkotta, öreg, elsorvadt agyából az én agyamba, az enyémet viszont hasonlóképpen az ő pusztuló szervezetébe ültette át. Gyakorlatilag tehát testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere miként lehetséges – meghaladja az én gondolkodásom határait. Amióta az eszemet tudom, mindig materialista voltam, de íme, itt váratlanul olyan esettel állunk szemben, mely azt bizonyítja, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy végső, kétségbeesett kísérletre készülök: most itt ülök és írok, mielőtt végrehajtanám tervemet. Ma reggel étkezésnél elloptam egy kést, s ezzel aztán sikerült ennek az ócska íróasztalnak egy nagyon is szembetűnő titkos fiókját kifeszítenem. Valami fehér porral teli apró zöld üvegcsén kívül nem találtam semmit. Az üvegcse nyakán cédulát találtam, rajta a következő felirat: „Szabadulás.”

Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy méreg. Érthető, hogy Elvesham mérget helyezett a kezem ügyébe, s biztosan tudom, hogy így akar megszabadulni az egyetlen élő tanútól, aki ellene vallhat, különben nem rejtette volna el ilyen gondosan. Ez az ember tehát valóban megfejtette a halhatatlanság titkát. Ha nem jön közbe valami véletlen, a testemben fog élni mindaddig, míg újra meg nem öregszik, aztán ismét eldobja az én testemet is, és kiszemel egy újabb, fiatal és életerős áldozatot. Ha Elvesham szívtelensége eszembe jut, elborzadok arra a gondolatra, miként nő-növekszik egyre tovább tapasztalatainak tárháza. Vajon mióta szökik már egyik testből a másikba?...

Nagyon sokat írtam, fáradt vagyok. A por, úgy látszik, jól oldódik a vízben. S az íze sem kellemetlen.

Íme, ezt a feljegyzést találták Mr. Elvesham íróasztalán. Holtteste ott hevert az íróasztal és a karosszék között. A szék, nyilván a végvonaglás közben, hátracsúszott. A történetet ceruzával írta, nagyon bizonytalan kézzel, a betűk egyáltalán nem hasonlítottak a tudós pontos írásmódjához. Csupán két különös tényt kell még megállapítanunk. Eden és Elvesham között kétségkívül létezett valamiféle kapcsolat, minthogy Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden végül mégsem örökölt. Mikor Elvesham öngyilkos lett, Eden különösképpen már halott volt. Huszonnégy órával azelőtt elgázolta egy kocsi, mikor az Euston Road és a Gower Street kereszteződésénél átvágott az úttesten. Azonnal meghalt. Így tehát az egyetlen emberi lény, aki erre a hihetetlen történetre fényt deríthetett volna, szintén örökre elhallgatott.

Görgey Gábor fordítása