Midőn átkeltem a sivatagon, Így esett …

Midőn átkeltem a sivatagon.

A borzalmak éjének városa

Valahol Angliában, abban a csodálatos országban, ahol könyvek és festmények találhatók, ahol színházba járnak az emberek, és kedvükre gyönyörködhetnek a kirakatokban, s ahol ezer meg ezer olyan ember él, akiknek megadatott mindezek létrehozásában részt venni, egyszóval él valahol Angolföldön egy tiszteletre méltó férfiú, aki igaz történeteket Ír az emberek belső világáról. A szóban forgó urat Mr. Walter Besantnak hívják, s egy fél országra való kísértetet írt össze, de nagyon is könnyedén kezeli a témát. Médiumai hétköznapi szavakat használnak, s megesik, hogy botrányos flörtökbe keverednek a szellemekkel. Alkirályoktól kezdve egészen a nyelv-emlékekig számos dolog van, ami megérdemli, hogy félvállról vegyék, de a kísértetekről feltétlenül tiszte lettel illik szólni, különösen, ha ez a bizonyos kísértet Indiából származik.

A földnek ezen a vidékén sokféle kísértet tanyázik. Némelyik felpuffadt hulla formáját ölti magára, az Út menti fák lombozatában bújik meg, s az első adandó alkalommal egy arra tévedő óvatlan utazó nyakába veti magát, s ott marad. Még borzalmasabbak azoknak a nőknek a szellemei, akik szülésbe haltak bele. Ezek alkonyatkor kóborolnak elhagyatott ösvényeken, vagy megbújnak a falvak közelében a búzatáblákban, s csábos hangon szólítgatják a férfiakat, s jaj annak, aki meghallgatja könyörgésüket. Lábuk az ellenkező irányba néz, mint fejük, erről ismerhetik fel őket a józan férfiak. Azok a csecsemők is visszatérnek a túlvilágról, akiket kút vizébe fojtottak. Általában kutak mellett vagy az őserdő peremvidékén fordulnak elő, s keserves sírással hívják fel magukra az asszonyok figyelmét, de előfordul, hogy egyszerűen a szoknyájukba csimpaszkodnak, s úgy könyörögnek, hogy vegyék fel őket. A kísérteteknek ezek a fajtái azonban helyi jellegzetességek, s nem támadnak meg szahibokat. Mindeddig nem hallottam hitelt érdemlő forrásból arról, hogy bennszülött kísértet angol emberre támadt volna, ellenkezője azonban már számtalanszor előfordult.

Minden második indiai állomásnak megvan a házi kísértete. Simlában kettő lakik, ha nem számítjuk az asszonyt, aki az Old Roadon, a Syree pihenőházban szítja a kandallóban a tüzet. Mussorieban is van egy épület, melyben egy nagyon eleven, ám láthatatlan valaki tanyázik, s egy lahorei házban egy úgynevezett fehér asszony indul minden éjszaka ellenőrző körútra. Dalhousie-ban azt mesélik, hogy az egyik házat rettenetes baleset emlékei gyötrik, s nyugtalan őszi éjszakákon „felidézi” magában az eseményeket. Murre kísértete vidám jószág, ám nemrégiben kolera járvány pusztított arrafelé, s így bizonyára komorabb szellemek is előfordulnak majd. A Mian Min legénységi szálláson ok nélkül nyílnak és záródnak az ajtók, s garantáltan nyikorognak a bútorok, de nem a melegtől, hanem a láthatatlan vendégek súlya alatt. Vannak házak Peshawarban, melyeket senki sem használ szívesen, s egy bizonyos allahabadi bungalóval köztudottan nincs rendjén valami, bár a híreszteléseknek semmi közük a maláriához. Az öregebb tartományokban egyszerűen hemzsegnek a kísértetek, s hadrendbe tömörült szellemseregek szállják meg a főútvonalakat.

A Grand Trunk Roadon még ma is láthatóak azok a dákbunga1ók, azaz pihenőházak, melyekhez temető is tartozik. Azokról az időkről tanúskodnak ezek, midőn egy hajszálon függött errefelé az emberélet, s volt, aki egylovas fogaton hajtatott Kalkuttából észak keletre. Senki sem száll meg szívesen ezekben a bungalókban. Düledező, lehangolóan piszkos épületek, s a tulaj, aki egyben a személyzetet is alkotja, rendszerint még öregebb, mint maga a bungaló. Szenilis zagyvaságokkal traktálja az embert, vagy naphosszat bóbiskol, de mindenféleképpen haszontalan. Nem érdemes összeveszni vele, mert megsértődik, elmondja, hogy amíg annak a szahibnak szolgált, aki immár harminc éve nincs az élők sorában, nem volt hozzáfogható inas a tartományokban, majd nyammogva, nehézkesen zörögni kezd az edényekkel, s az ember egyszer s mindenkorra megbánja felindulását.

Ilyen dák bungalókban találjuk rendszerint a kísérteteket, s ha összeakadunk velük, illik megemlékezni az esetről. Nem is olyan régen, hivatalból kénytelen voltam dák-bungalókban megszállni. Soha nem laktam három napnál tovább ugyanazon a helyen, s alaposan megismertem őket. Laktam olyanokban, melyeket a kormány építtetett és tartott fenn. Ezeknek vörös téglából készültek a falai, s a rácsos mennyezettel voltak ellátva, minden szobában ki volt függesztve a berendezésről készült leltár, s izgatott kígyó fogadott a küszöbön, amikor megérkeztem. Laktam dák-bungalóvá átalakított Öreg házakban, ahol semmi nem volt a helyén, s a vacsora szóba sem jöhetett. Voltam romos palotákban, ahol a szél úgy fújt át az ablakokon, mint az oromzat áttört márvány– csipkéin. Olyan helyen is voltam, ahol a legkésőbbi bejegyzés a vendégkönyvben tizenöt hónappal korábbról származott. Mindenféle emberekkel megismerkedtem hosszú utam során, az utazó misszionáriusoktól, katonaszökevényeken át, a whiskytől ittas verekedő gazfickóig, s legnagyobb szerencsémre sikerült megúsznom egy apasági pert. Amikor megértettem, hogy indiai életünk számtalan tragédiája rend– szerint dák-bungalókkal összefüggésben zajlik le, csodálkozni kezdtem, hogy még nem akadtam össze egyetlen kísértettel sem. Az a szellem, mely dákbungalóban üti fel tanyáját, természetesen nincs eszénél, de annyi bolond hal meg ezekben a házakban, hogy a kísértetek jelentős hányada valószínűleg őrült.

Idővel összeakadtam a magam kísértetével, pontosabban kísérteteivel, mivel ketten voltak. Egészen addig én is Mr. Besan álláspontján voltam, ami a szellemeket illeti, s amint az kiolvasható a Mr. Lucroft különös esete és más történetek című kötetéből. Most mindennek az ellenkezőjét gondolom.

Az illető bungalót Katmal dákbungalónak fogjuk nevezni. A katmalok azonban elenyésző részét alkották a szörnyűségeknek. Érzékenyebb lelkületű embereknek nem ajánlom, hogy dák-bungalóban töltsék az éjszakát. Jobb, ha megházasodnak. A Katmal dákbungaló öreg volt, korhadt, s senki nem végezte el a szükséges javításokat. A padló téglái teljesen elkoptak, a falak penészesek voltak, s az ablakok feketéllettek a zsíros piszoktól. Egy mellékúton állt az épület, s általában a pénzügyi vagy az erdőrendészeti osztály helyettes segédaltisztjei használták különféle célokra. Valódi szahibok ritkán fordultak meg benne. Így mondta az öreg, hajlott hátú inas, aki fogadott.

Szeszélyes, bizonytalan sugarakban verte a földet az eső, amikor megérkeztem, s ehhez nyugtalan szél társult, mely meg-megrázta a kerti pálmák leveleit, ami úgy hangzott, mintha száraz csontokat zörgetnének. A vénember jöttömre egészen megzavarodott.

Szolgált egyszer egy szahibot. Ismerem-e azt a szahibot? Jól ismert személyiség volt, akinek kimondta a nevét, ám fél évszázada halott. Mutatott nekem egy dagerrotípiát, mely a szahibot ábrázolta történelem előtti ifjúságában. Alig egy hónapja láttam az arcot egy metszeten, mely egy kétkötetes memoár címlapján szerepelt, s kimondhatatlanul öregnek éreztem magam.

Beesteledett, s az inas vacsorát készített. Nem vette magának a fáradságot, hogy udvariasságból khanát mondjon, mely emberi táplálékot jelent, hanem ratubnak nevezte, ami többek között kutyaeledelt jelent. Nem sértő szándékkal mondta. Azt hiszem, egyszerűen elfelejtette a másik szót.

Míg ő az állat tetemét szeletelte, én berendezkedtem, s bejártam a bungalót. Szobámon kívül, mely az épület egyik sarkában helyezkedett el, még három helyiség volt a házban. Vasrudakkal felerősített, ütött– kopott ajtók vezettek egyikből a másikba. A bungaló erős építmény volt, de a közfalak olyan vékonyak és gyengék, hogy térelválasztónak is alig illettek volna be. Ha egy lépést tettem a szobámban, az külön-külön visszhangzott mindhárom helyiségben, s a zaj visszaverődött a ház túlsó faláról. Ezért a szobám ajtaját behajtottam. Világításul mindössze néhány üvegburába állított gyertya szolgált, igaz, a fürdőszobában olajmécses is volt.

Sok dák-bungalót láttam már életemben, de egynek sem volt ilyen mélységesen nyomasztó hangulata. Kandalló nem volt, s mivel az ablakokat sem lehetett kinyitni, még egy serpenyőnyi parázsnak sem vehettem volna hasznát. Ömlött az eső, a szél az ablakoknak csapta a vizet, s zörgette a pálmák leveleit, a ház korhadt falai nehéz nyögésekkel szenvedték a kínokat. Sakálok osontak a ház közelében, s a távolból egy hiéna gúnyos kacaja felelt elkeseredett kiáltásaikra.

A hiéna hangja, azt hiszem, még egy szaddukeust is meg tudna győzni a feltámadásról, akár a leggonoszabbak feltámadásáról is. Megérkezett a ratub, mely fura keveréke volt az angol és az indiai konyhaművészetnek, s míg ettem, a vénember mögöttem állt, s zavaros történeteket mesélt, melyek hajdani uraival estek meg. A szélfútta gyertyaláng fényében bújócskát játszottak a falon a függönyök árnyai. Ezek azok az esték, melyek felidézik az emberben a bűnöket, melyeket elkövetett, s amelyeket ezután szándékozik elkövetni halála napjáig.

Képtelenség volt elaludni. A fürdőszobában égett az olajmécses s a leglehetetlenebb árnyakat szórta a szobába, s odakint a szél bolond módjára fecsegte érthetetlen szavait. Lassan elálmosodtam, mivel a moszkitók szorgos munkája eltompította érzékeimet, amikor kulik kiáltozása hallatszott a kertből. „Gyere, fogjuk, ragadjuk meg”, hangzott a tempós kiáltás, először egy, majd kettő, végül három ajakról. A hintót lerakták a kertben, s a külső ajtón megrázták a redőnyt. „Valaki ide akar jönni” – gondoltam, de hiába füleltem, nem hallottam egy hangot sem, s végül úgy döntöttem, hogy bizonyára csak a szél rázta az ajtót. A szomszédos szoba árnyéka egyszerre megrebbent elhajlott s hallottam, hogy nyílik az ajtó. Valami helyettes segédaltiszt lesz az – gondoltam magamban. Elhozta a barátait, most berúgnak és fél éjszaka itt fognak köpködni és beszélgetni.

Ismét csend honolt a házban, sem lépteket, sem beszélgetést nem hallottam. Senki sem hurcolkodott a csomagjaival a szomszéd szobába. Az ajtó bezárult, és hálát adtam a gondviselésnek, hogy nem zavarják meg a nyugalmamat. Nem értettem azonban, hogy mi történt a kulikkal. Felkeltem az ágyból, és belebámultam a sötétségbe. Nyoma sem volt kulinak. Ágyamhoz léptem, de amint megemeltem a takarót, hogy vissza– feküdjek, olyan hangot hallottam, amit senki sem téveszt el, aki ismeri. Tisztán hallottam, amint egy dákó eltalálja a biliárdgolyót, s az végiggurul a posztós asztalon. Dermedten álltam. Egy perc múlva újabb lökés következett, és én gyorsan befeküdtem az ágyamba. Nem ijedtem meg. Ugyan mitől féltem volna? Egyszerűen csak meg akartam nézni, hogy mi lett a kulikkal, ezért ugrottam az ágyba. Világos, nem?

Röviddel ezután egy karambol gyors, kettős koccanását hallottam, s a hajam szála az égnek állt. Ez persze tévedés. Nem a haj borzolódik fel, hanem az erős izgalom hatására összehúzódik a fejbőr, és szúrós bizsergést érzünk a koponyánkon. Erre mondják, hogy a haj égnek áll…

Guruló hang, koccanás. Egy dolog van a világon, ami képes ezeket a hangokat előállítani. A biliárdgolyó. Hosszan rágódtam a kérdésen, de akárhogy csűrtem-csavartam a dolgot, semmiképpen sem tudtam rájönni, hogy két szék és egy asztal ennyi volt a szomszéd szoba berendezése – hogyan képes ilyen élethűen utánozni egy biliárdjátszma hangjait. A következő karambol után, mely a guruló hangokból ítélve háromszoros mandínerből jött ki, nem gondolkodtam tovább.

Hosszú várakozás után végre találkoztam a kísértetemmel, és szerettem volna valahol egészen más– hol lenni. Erősen figyeltem, s egyre világosabban rajzolódott ki előttem a játszma menete. Egyre-másra követték egymást a guruló hangok s a koccanások. Kettős koccanás, guruló hang, újabb koccanás. A szomszéd szobában kétségkívül biliárdoztak, pedig a helyiség jóval kisebb volt annál, semhogy elfért volna benne egy biliárdasztal. Időnként alábbhagyott a szél, s ilyenkor tisztán hallottam a lökéseket. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy csupán képzelődöm, de akárhogy igyekeztem, nem ment.

Ismerik a félelmet? Nem arról a félelemről beszélek, melyet naponta tapasztalunk, hiszen félünk a sérelmektől, a sebesüléstől, a haláltól: mindez megszokott dolog. Arról a nyomorúságos, remegő rettegésről beszélek, melynek eredete ismeretlen, s kiszárítja a szájat és torkunkat. A szorongás iszonyatára kell gondolniuk, amely egész testünket megizzasztja, s állandóan nyelésre kényszerít, hogy meg ne fulladjunk. Ezt a fajta félelmet, mely voltaképpen nem más, mint felfokozott gyávaság, érezni kell ahhoz, hogy méltányolni tudjuk borzalmait. A biliárdasztal jelenléte egy dák-bungalóban önmagában is olyan képtelenségnek tűnt, hogy meggyőzően bizonyította számomra a dolog valóságosságát. Nincs az az ember, aki részegen bár vagy józanul képes volna élethűen utánozni egy csavart karambol recsegő pattanását.

Ha az ember alaposan kiismerte a dák-bungalókat, végtelenül hiszékennyé válik. Mi sem egyszerűbb, mint elhitetni egy hivatalos dákbungaló-vadásszal, hogy a szomszéd szobában egy hulla van, az azután következőben egy bolond lány, s a ház előtt egy férfi és egy nő ülnek egy tevén, mellyel éppen öt perce indultak útnak egy innen hatvan mérföldre fekvő helyről. Az illető azonnal elhinné, amit mondasz, mivel tudja, hogy nincs az a vad, groteszk vagy szörnyű helyzet, ami ne fordulhatna elő egy dák bungalóban.

Ez a fajta hiszékenység Sajnos kiterjed a kísértetekre is. Bárki más nyugodtan átfordul a másik oldalára, és alszik tovább. Én azonban ébren feküdtem, s mialatt az ágyamban tanyázó vérszívók reményüket vesztve feladták testem kínzását, mivel minden vér a szívembe tódult, lökésről lökésre végighallgattam a véghetetlennek tűnő biliárdjátszmát, mely az ajtó túlsó felén folyt, a visszhangzó szobában. Mindenekelőtt az tartott rettegésben, hogy a játékosoknak esetleg szükségük lehet valakire, aki írja a pontokat. Ez persze képtelenség volt, hiszen olyan lények, akik képesek koromsötétben, asztal nélkül biliárdozni, feltehetőleg nem törődnek ilyen csekélységekkel. De a félelem valóságos volt, s nekem ennyi elég.

Végtelenül hosszúra nyúló órák után a játszma befejeződött, és becsapódott az ajtó. Teljesen kimerültem, és elnyomott az álom. Ha nem lettem volna olyan fáradt, ébren maradok, de semmi a világon nem bírt volna rá, hogy elhúzzam a reteszt és megnézzem, hogy mit rejt a szomszéd szoba sötétje.

Reggelre kelve megnyugodtam, s éjszakai viselkedésemet bölcsnek és előrelátónak éreztem. Sürgős távozásra határoztam el magam, s ezt jeleztem az inasnak.

– Mit keresett itt tegnap az a három kuli? – kérdeztem, csak úgy mellékesen.

– Nem jártak itt kulik, uram – felelte. Átmentem a szomszéd szobába. A kertre nyíló ajtón keresztül beáradt a hajnali nap fénye. Rendkívül bátornak éreztem magam abban a pillanatban, s szívesen kihívtam volna akár a lenti nagy, fekete biliárdasztal tulajdonosát is egy játszmára.

– Ezt a helyet eredetileg is dák-bungalónak szánták? – kérdeztem.

– Nem, uram – felelte az inas. – Valaha, tíz vagy húsz éve, nem emlékszem pontosan, biliárdszalon volt itt.

– Micsoda? – kérdeztem riadtan.

– Biliárdszalon, uram. Ide jártak esténként a szahibok, amikor a vasutat építették. Ott szolgáltam a nagy házban, ahol a vasúti szahibok laktak, de sokat jártam ide. Bort meg konyakot hoztam. Akkor az a három szoba nem volt elválasztva, és volt itt egy nagy asztal, amin a szahibok minden este játszottak. De már rég meghaltak, uram, és a vasút, azt mondják, már Kabul közelében jár.

– Mit tudsz azokról a szahibokról?

– Nagyon régen volt ez, uram, de emlékszem egy esetre. Az egyik szahib, igen kövér ember volt, így szólt hozzám egy este: Mangal Kahn, adj innom! Teletöltöttem a poharát, és Ő az asztal fölé hajolt, hogy megüsse a golyót, de a feje egyre lejjebb ereszkedett, és azután egészen ráfeküdt az asztalra, és leesett a szemüvege is, és nem mozdult többet. Odafutottunk, a szahibok meg én is, de már halott volt. Segítettem elszállítani, nagyon nehéz szahib volt. Azóta a többi szahibok is meghaltak, de én, az öreg Mangal Kahn, engedelmével, még mindig élek. Több se kellett! Végre megtaláltam a saját kísértetemet, méghozzá első kézből származó hitelesített példányt. Írok a Pszichikai Kutatások Társaságának, és felfedezésem híre alapjaiban rengeti meg a birodalmat! Mindenekelőtt azonban szerettem volna még napnyugta előtt legalább nyolcvan mérföld távolságot tudni a dák-bungaló és magam között. A társaság majd elküldi a szakértőit a helyszínre.

Visszatértem szobámba, összepakoltam ruháimat, és leültem az íróasztalhoz, hogy gyorsan papírra vessem a tényeket. Mialatt meggyújtottam pipámat, egyszer csak hallom, hogy elkezdődik a játék, ezúttal azonban megcsúszott a dákó, mivel a guruló hang hamar elhalt. Az ajtó nyitva állt, s átláttam a szomszédba. Kettős koccanás – karambol. Félelem nélkül léptem a szobába, mivel besütött a nap, s odakint friss szellő fújdogált. Hatalmas iramban folyt a láthatatlan küzdelem, s immár nem volt benne semmi meglepő. A lecsüngő mennyezetvászonban egy izgatott kisegér futkározott ide-oda – innen származott a guruló hang –, s a légmozgás percenként ötvenet kocogtatott az ablaküvegen egy kilazult rögzítő dróttal.

Lehetetlen eltéveszteni az asztalon guruló golyók hangját. A félreismerhetetlen koccanások! Meg kell bocsássák nekem csalódásomat. Ahogy behunytam a szemem, még akkor is csodálatos hasonlóságot éreztem a zörejek és a sebes biliárdjátszma hangjai között.

Kadir Baksh érkezett, hű társam és kísérőm.

– Ez nagyon rossz bungaló, és alacsony kasztból származó embereknek való. Nem csoda, hogy uramat megzavarták, és személyét sérelem érte. Kint aludtam az éjjel, s három kuli érkezett, akik azt mondják, hogy mindig a fehér urak számára fenntartott szobákban töltik az éjszakát. Nem tisztelnek semmit az ilyenek. Be akartak hatolni a házba, de elküldtem őket. Nem csoda, ha uram úgy érzi, beszennyezték ezek az alantas emberek. Nagy szégyen ez, és piszkos ember műve.

Kadir Baksh arról nem számolt be, hogy fejenként két annát szedett el a szerencsétlenektől előleg gyanánt a házbérre, s azután elkísérte őket hallótávolságon kívülre, s ott alaposan eltángálta őket egy zöld esernyőnyéllel, amiről már régóta szerettem volna megtudni, hogy miért hordja magával. De Kadir Baksh-nak nincs erkölcsi érzéke.

A dolgot számon kértem az öreg inason, aki nyomban elvesztette a fejét, s én megsajnáltam, majd végül hosszasan beszélgettem vele. Ennek során három különböző állomást jelölt meg a kövér mérnök szahib elhunytának helyéül. Ezek közül az első kettő ötvenmérföldnyire volt onnan, harmadszorra azonban Kalkuttában voltunk, ahol is a szahib tragikus utcai baleset áldozata lett. Ha fel nem állok, a vénember egész Bengálföldet bejárta volna a hullával.

Végül ott maradtam éjszakára, s végighallgattam egy kattogó-csattogó százas játszmát, melyet a vadászó egér meg a szél játszottak a ponyván s a törött ablakkereten. Amikor megszűnt a légmozgás, sajnálkozva állapítottam meg, hogy ez lehetett volna életem első eredeti kísértethistóriája. Mi mindent hozhattam volna ki a dologból, ha idejében távozok!

Ez volt az egészben a legszörnyűbb.

Hajnal Péter fordítása