Egy ódon kastélyban a sötétségben élő lélek hosszú ideje bezártan tölti magányos éjszakáit. Gondozója már évek óta halott, ezért magányosan bolyong a kastély folyosóin. Történet, életrajz nélkül él, emlékei sem nyújtanak sok támpontot arra nézve, ki is ő. Egyszer csak elhatározza, hogy kiszabadul a kastélyból, ezért felmászik legmagasabb csúcsára, ahol szilárd talajba ütközik. Egy csapóajtón keresztül átmászva kerül a föld felszínére. De a borzalmak sorának még nincs vége, mert szembe kell néznie önmagával: az iszonyattal.

Számos találgatásra ad okot a kissé álomszerű történet. Vajon tényleg létezett egy kastély a föld alatt, vagy az csupán a narrátor fantáziájának a terméke? Az viszont már nem találgatások tárgya, hogy a novella egyfajta főhajtás Poe előtt. Erre nem csak gótikus és barokkos jegyek utalnak, hanem az író egy-két elejtett mondata különböző leveleiben. A kívülálló azonosítása Lovecrafttal, vagyis egyfajta autobiográfiai írás feltételezése ingatag lábakon áll, ez könnyen belátható már a novella első mondatával is. "Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg": Lovecraft azonban mindig is úgy utalt gyerekkorára, mint életének legboldogabb időszakára. Inkább talán saját önképére vagy testképére utalhat ez a sor: ugyanis sosem találta magát szépnek.